Biblia-tanulmányok. Lázadás és reformáció Királyok és Krónika könyve. Bibliaiskolák Közössége III. negyedév. Szerző: Stramszki István

Biblia-tanulmányok Lázadás és reformáció Királyok és Krónika könyve

Bibliaiskolák Közössége 2002. III. negyedév

Szerző: Stramszki István

Kiadja a Bibliaiskolák Közössége, 1121 Budapest, Remete út 16/A Felelôs kiadó: Egervári Oszkár Felelôs szerkesztô: Czinkota András Szöveggondozás: Magosné Környei Éva Szedte: Ráczné Ócsai Ella Tördelőszerkesztő: Kőműves László Készült a Reménység Alapítvány nyomdájában, Nágocson Felelős vezető: Kökéndy Zoltán

Tartalom Bevezetés

5

2002. július 6. I.

Nehéz kezdet

7

Július 13. II.

Salamon bölcsessége

22

Július 20. III.

Salamon emelkedése és hanyatlása

32

Július 27. IV.

Isten népének kettészakadása

44

Augusztus 3. V.

Asa uralkodása

55

Augusztus 10. VI.

Hitehagyás az északi országrészben

63

Augusztus 17. VII.

A júdabeli Josafát király erényei és hibái

74

Augusztus 24. VIII.

Júda királysága Jórám királytól Uzziásig

83

Augusztus 31. IX.

Ezékiás uralma Júdában 92

Szeptember 7. X.

Elizeus próféta

103

Szeptember 14. XI.

Az északi királyság végnapjai 111

Szeptember 21. XII.

Manassé és Jósiás uralkodása

117

Szeptember 28. XIII.

A déli királyság végnapjai

131

Bevezetés

Az előttünk álló negyedévben Királyok és Krónika könyvét tanulmányozzuk. Ezek a bibliai iratok Izrael történetének azzal a kb. 400 éves időszakával foglalkoznak, amelyben királyok kormányozták az országot (Salamontól, Izrael sorrendben 3. uralkodójától a babiloni fogságig).

Ezek az iratok feltehetően a Biblia ritkábban olvasott könyvei közé tartoznak, mert többnyire tárgyszerűen, krónika jelleggel ismertetik az eseményeket, mondanivalójuk pedig nemegyszer kifejezetten nyomasztó: a bálványimádás, a pusztítás ijesztő méreteiről, királygyilkosságokról számolnak be. Mégis tanulmányoznunk kell ezeket a könyveket, több okból is: a) „Mindezek pedig példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” – olvassuk Pál apostol levelében (I. Kor. 10:11). Ez nyilván az egész Szentírásra, így Királyok és Krónika könyvére is érvényes. b) Éppen az Izraelben uralkodó gyászos állapotok bemutatása bizonyítja, hogy nem szokványos nemzeti történetírást tart kezében a Biblia-olvasó, hanem Istentől ihletett, szent iratot. Hiszen melyik nemzet tárta volna fel ilyen őszintén, kendőzetlenül bukásának és szégyenének pontos krónikáját? Egyedülálló összefoglalás ez, mert pártatlan, tárgyilagos kiértékelésben, mintegy a menny értékítéletének birtokában szemlélhetjük az emberi történelemnek ezt a kis szeletét. c) Azért is szükségünk van ezeknek a bibliai könyveknek a megismerésére, mert segítségükkel – a korabeli történeti háttér és állapotok ismeretében – jobban, mélyebben értjük az ebben a korszakban született prófétai könyvek mondanivalóját, lelki üzenetét és összefüggéseit. Királyok könyvét Jeremiás prófétának tulajdonítják, feltehetően az i. e. VII. sz. végén, vagy az i. e. VI. sz. elején született. Salamon királytól a babiloni fogságig tekinti át az északi és a déli országrész (Izrael és Júda) királyainak történetét. Krónika könyvének szerzője Ezsdrás, kb. az i. e. V. sz. második felében. Ugyanazzal az időszakkal foglalkozik, mint Királyok könyve, azzal a különbséggel, hogy Dávid király uralkodásának eseményei is helyet kapnak benne, ugyanakkor csak a déli országrész, Júda uralkodóházának tagjairól szól.

Ebből is látható, hogy a két irat olvasása nem helyettesítheti egymást: noha az azonos témából fakadóan sok az átfedés, a párhuzam közöttük, mégis tartalmaznak kiegészítéseket egymáshoz képest (pl. Manassé király megtéréséről csak Krónika könyvében olvashatunk). Ebből a szempontból a két könyv egymáshoz való viszonya leginkább az evangéliumokéhoz hasonlítható. Egyetlen negyedéves tanulmány természetesen nem tudja teljes részletességgel áttekinteni ezt a hatalmas időszakot. Csupán a legfőbb események, az azokhoz kapcsolódó tanulságok kiemelése lehet a célunk. Néhány életút tárgyalására, amelyeket a Biblia is részletesebben örökít meg, több időt szánunk. Amennyire lehetséges, törekedjünk a tanulmány átvétele mellett a személyes Biblia-olvasás során is ezeknek a könyveknek az alapos tanulmányozására, miközben két célt tűzzünk magunk elé: a) Jegyezzük meg, hogy milyen új, személyes életünkre is vonatkoztatható tanulságokat ismertünk fel korábbi olvasási tapasztalatainkhoz képest. b) Törekedjünk áttekintést kapni a korszakról, hogy jobban el tudjuk helyezni az egyes történeteket (melyik király idejében történt egy-egy ismertebb esemény, mikor élt valamelyik ismert próféta stb.). Ha ezeket a célokat az otthoni készülés során figyelembe veszszük, az nem csupán a saját javunkat szolgálja, hanem a tanulmány közös átvételét is hasznosabbá, eredményesebbé teszi.

I.

Július 6.

Nehéz kezdet

1

Szerepelt-e Isten tervei között, hogy a választott nép fölött királyok

uralkodjanak? Mikor és kinek az igényére jelent meg a királyság intézménye Izraelben? Bír. 8:22–23 „És mondának az Izrael férfiai Gedeonnak: Uralkodjál felettünk te és a te fiad és a te fiadnak fia, mert megszabadítottál bennünket a midiániták kezéből. És monda nékik Gedeon: Én nem uralkodom felettetek, sem az én fiam nem fog uralkodni rajtatok. Az Úr uralkodik tifelettetek!” I. Sám. 8:4–5 „Összegyűlének azért Izraelnek minden vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. És mondának néki: Ímé, te megvénhedtél, és fiaid nem járnak útjaidon; most azért válassz nékünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás.” I. Sám. 12:12 „…azt mondátok nékem: Semmiképpen nem, hanem király uralkodjék felettünk, holott csak a ti Istenetek, az Úr a ti királyotok.” A választott népnek már itt, ezen a földön abban a kiváltságban volt része, amely az üdvözülendőknek csak Isten országában jut majd osztályrészül: közvetlenül az Úr, szerető Teremtőjük fennhatósága alatt élhettek. Ő volt a királyuk, törvényadójuk, aki bírákat állított az élükre, hogy igazságot szolgáltassanak az Ő félelmében és törvényei alapján. Isten népe azonban nem becsülte ezt a rendkívüli előjogot. Már Gedeon idejében megfogalmazódott az igény, hogy királyként uralkodjon felettük. Ebben nyilván szerepet játszott az a nagyarányú győzelem, amelyet azt megelőzően az ő vezetésével, de Isten erejére támaszkodva vívtak ki. Hiába

csökkentette tehát Isten 300 főnyire a sereget, hogy ne legyen „sok”, azaz ne jelentsen kísértést utóbb az elbizakodottságra, a győzelem után mégis a láthatóra, az emberi tényezőre tekintettek. Nem ismerünk-e magunkra a korabeli Izrael magatartásában: az előttünk álló nehézségeket nagynak, nyomasztónak, megoldhatatlannak látjuk, mihelyt azonban Isten segítségével túljutunk rajtuk, azonnal veszítenek jelentőségükből, és szinte ösztönösen máris a következő előttünk álló akadály miatt kezdünk szorongani. Gedeon még elutasította a felkérést, törvénytelen fia, Abimélek azonban már erőszakkal ragadta magához a hatalmat (Bír. 9. fejezete). Halálát követően helyreállt ugyan az eredeti rend, de csak Sámuel próféta szolgálatának végéig. Ekkor ismét határozott igénnyel állt elő a nép: „Amikor királyt kértek, »mint minden népnél szokás«, azt az állásfoglalásukat juttatták kifejezésre, hogy nem kívánnak Isten különleges, szent népe lenni… Miközben Isten szolgája az elhívásuknak megfelelő lelki magaslatra és kiváltságos feladatuk betöltésére igyekezett felkészíteni őket, beérlelődött bennük a többi néphez való hasonulás vágya. Éppolyan szembeszegülés volt ez Isten kegyelmes tervével, illetve az Istennel való szövetségnek éppolyan megvetése, mint lázongásaik Mózes idején, vagy a hitbeli harc feladása Kánaán teljes birtokbavétele érdekében, a bírák korában… Sámuel látta, hogy a tulajdonképpeni ok a gőg és az egymás közötti viszálykodás, és hogy ezt az alkalmat csak rég elhatározott szándékuk megvalósítására használják fel… »Úgy, mint a többi népeknél szokás.« Az izraeliták nem látták be, hogy különös kiváltság, megkülönböztetett áldás volt rájuk nézve, hogy nem kellett úgy élniük, mint a pogányoknak. Isten azért különítette el őket minden néptől, hogy tulajdonává tegye őket. Ők azonban semmibe vették ezt a magas kitüntetést, és

királyt akartak, amint más nemzeteknél volt…” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 636., 640., 645. o.)

2 Miért nem szerepelt Isten elképzelésében a királyság intézménye? Miért járult hozzá mégis, hogy bevezetésre kerüljön a választott nép körében? Ésa. 46:9–10 „Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten, és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. Ki megjelentem kezdettől fogva a véget…” Jer. 29:11 „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr: békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” I. Sám. 8:11–19 „És monda: A királynak, aki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: fiaitokat elveszi és szekérvezetőivé és lovasaivá teszi őket, és szekere előtt futnak. Ezredesekké teendi őket, és hadnagyokká ötven ember felett; velük szántatja meg barázdáit, és velük végezteti aratását, készítteti hadi szerszámait és harci szekereihez az eszközöket. Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek. Elveszi legjobb szántóföldjeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kertjeiteket, és szolgáinak adja. Veteményeiteket és szőlőiteket megdézsmálja, és főbb embereinek és szolgáinak adja. Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat, szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal. Barmaitokat megdézsmálja, és ti szolgái lesztek néki. És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem

fog meghallgatni akkor titeket. A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! Hanem király legyen felettünk.” I. Sám. 8:7 „És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük. Mindama cselekedetek szerint, amelyeket véghezvittek attól a naptól kezdve, amelyen kihoztam őket Egyiptomból, egészen a mai napig (hogy elhagytak engem, és idegen isteneknek szolgáltak): veled is aszerint cselekesznek.” Isten mindent előre ismer. Tökéletesen látja a jövendőt, jobban, mint mi a jelent. Így azt is előre látta, milyen veszélyeket rejt majd magában a királyság Izraelre nézve: – hatalmas kísértés lesz a leendő királyok számára a hatalom, – a népet pedig az kísérti majd, hogy emberi tekintélyt kövessen, s eközben az istenit szem elől tévessze, – amikor királyaik személyisége eltorzul, nem csupán anyagilag zsákmányolják ki az országot, hanem rossz példaadásukkal lelkileg is romlásba döntik alattvalóikat. Ezért Isten, aki jót akart Izraelnek, azt szerette volna, ha ezeket a buktatókat és szenvedéseket elkerülik. Mivel azonban a nép ragaszkodott a kívánságához, tiszteletben tartotta választásukat. Ez a bibliai történet az egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy Isten semmit sem erőltet, inkább enged az önző emberi természet kívánságának, ha megmakacsoljuk magunkat, még akkor is, ha tudja, látja, hogy amit akarunk, az a kárunkra van. Ugyanakkor sohasem hagy magunkra tévedéseink következményeiben: a lehetőségekhez képest próbálja csökkenteni a rossz következményeit. Ezért szabályozta például a rabszolgatartás körülményeit, az

elválás módját és a királyság intézményét is az ószövetségi nép körében, noha egyikkel sem értett egyet.

3 Milyen feltételeket szabott Isten Izrael mindenkori királyával kapcsolatban? Mennyiben volt ez eltérő a más népeknél szokásostól? V. Móz. 17:14–20 „Mikor bemégy arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ád néked, és bírod azt, és lakozol abban, s ezt mondod: Királyt teszek magam fölé, miképpen egyéb népek, amelyek körültem vannak: Azt emeld magad fölé királyul, akit az Úr, a te Istened választ. A te atyádfiai közül emelj magad fölé királyt; nem tehetsz magad fölé idegent, aki nem atyádfia. Csak sok lovat ne tartson, és a népet vissza ne vigye Egyiptomba, hogy lovat sokasítson, mivelhogy az Úr megmondta néktek: Ne térjetek többé vissza azon az úton! Sok feleséget se tartson, hogy a szíve el ne hajoljon; se ezüstjét, se aranyát felettébb meg ne sokasítsa. És mikor az ő országának királyi székére ül, írja le magának könyvbe e törvénynek mását a Lévita papokéból. És legyen az őnála, és olvassa azt életének minden idejében, hogy tanulja félni az Urat, a te Istenedet, hogy megtartsa e törvény minden igéjét, és e rendeléseket, hogy azokat cselekedje. Fel ne fuvalkodjék az ő szíve az ő atyjafiai ellen, se el ne hajoljon a parancsolattól jobbra vagy balra, hogy hosszú ideig éljen az ő országában ő, és az ő fiai Izraelben.” Isten előrelátását bizonyítja, hogy már 350 évvel az igénybejelentést megelőzően, még Mózes idejében rendelkezett arról, milyen legyen Izraelben a királyság, ha egyszer majd a nép ezzel a kéréssel előáll.

Az Izraelben létesített királyság más népek szokásától különböző sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze: – Isten választja az uralkodót, nem a nép, és a királyság nem is öröklődhet a mindenkori elsőszülöttre. – Nem lehet idegen származású (ennek jelentőségét később az edomita Heródes kegyetlensége mutatja a betlehemi gyermekek lemészárlásakor). – Ne legyen sok felesége, aranya, ezüstje, lova. – A király nem független uralkodó, aki önkénye szerint kormányozhat, hanem Izrael igazi királyának, a menny Istenének képviselője, az Ő vezetését és akaratát kell közvetítenie és megvalósítania. – Nemcsak a nép gazdasági, politikai életét és harcait vezeti, hanem lelki, vallási vezető is. Olajjal kenték fel szolgálatára, mint a papokat és a prófétákat, kifejezve ezzel, hogy szent tisztsége, lelki megbízatása van, amelyet csak a Szentlélek segítségével tölthet be, éppúgy, mint a papok és a próféták. – Ne erőszakkal uralkodjék a népen, hanem példaadása és annak bizonysága által, hogy Isten vele van, nyerjék meg a nép szívét számára. – A nép hitből, önként, meggyőződésből és szeretetből engedelmeskedjen neki. Uralkodása legalább bizonyos mértékben legyen hasonló Isten egész világmindenség feletti uralmához, amelyben nem a kormányzás és a hatalom az engedelmesség alapja és az összetartó erő, hanem a meggyőződés Isten igaz jelleméről és bölcsességéről, az iránta való szeretet és csodálat. (Lásd: Jel. 5:11–12; 15:2–4.) „Ezután Sámuel a nép elé tárta a király jogait, ismertette a szabályokat, amelyek alapján a kormányzat megalakul. Ezek szerint Izrael királya nem korlátlan uralkodó, hanem mindenkor függ a Magasságostól. Mindezeket beírták egy könyvbe, amelyben a fejedelmek jogai és a nép kiváltságai voltak bejegyezve. Mert annak ellenére, hogy a nemzet nem hallgatott Sámuelre, hanem kényszerítette őt,

hogy számukra királyt válasszon, Isten igyekezett, amennyire csak lehetett, megőrizni a nép függetlenségét” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 636–640., 645. o.) Sajnos már legelső királyuk, Saul révén megtapasztalhatták, milyen a többi nép élete, ahol olyan ember az uralkodó, akin nem érvényesül Isten befolyása. Annak a népnek, amely Sámuel istenfélő, békét és fejlődést biztosító vezetése idején királyt kért, meg kellett ismernie, hová vezet a saját maga választotta út, az Isten szövetségével szembeni lázadás. Sámuel és a prófétaiskolák nevelő munkája révén kialakulóban volt már egy igazán hívő réteg Izraelben, de a nép egésze még éretlen volt arra, hogy szívesen elfogadja és megbecsülje az Isten szíve szerint való királyt (I. Sám. 13:14). Ezért engedte meg Isten, hogy a hatalomféltésbe beleőrült Saul körülbelül egy évtizeden át üldözze Dávidot, és ezalatt az ország szenvedjen, a veszedelem és végromlás szélére jusson.

4

Kinek a személye hozott fordulatot a Saul okozta romlás után?

I. Sám. 13:14 „Most azonban a te királyságod nem lesz állandó. Keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az ő népe fölé fejedelmül rendelt, mert te nem tartottad meg, amit az Úr parancsolt néked.” II. Sám. 5:4, 10 „Harmincesztendős volt Dávid, mikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodék… Dávid pedig folytonosan emelkedék és növekedék, mert az Úr, a Seregek Istene volt ővele.” I. Kir. 14:8

„Te azonban nem voltál olyan, mint az én szolgám, Dávid, aki megőrizte az én parancsolataimat, és aki engem követett teljes szívéből, csak azt cselekedvén, ami kedves az én szemeim előtt.” I. Kir. 15:5 „Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát.” Dávid az Isten „szíve szerint való” király volt. Azokat az értékeket hordozta magában, amelyek Isten szemében becsesek, és amelyek elengedhetetlenül szükségesek az igazságos, eredményes kormányzáshoz. Ennek áldásait népe minden vonatkozásban érezhette, és elődje, Saul tevékenységéhez mérhette, aki uralkodása utolsó éveiben már elhanyagolta az ország védelmét és zsarnokként uralkodott fölöttük. Dávid kiterjesztette az ország határait, az istenfélelem jó példájával járt elöl, és a nemzet lelki és gazdasági jólétének megalapozója volt. Ennek gyümölcsei részben majd fia, Salamon uralkodása idején értek be. Noha kirívó bűne – házasságtörése, emberöléssel tetézve – árnyékot vetett életére, azonban maga Isten igazolta töredelmes bűnbánatának őszinteségét. Imádsága, amelyet az 51. zsoltárban olvashatunk, meghallgatásra talált, és Isten igaznak nyilvánította. Így élete és tevékenysége az uralkodás mérőzsinórjává vált: az elkövetkezendő évszázadok folyamán Izrael királyait Isten őhozzá mérte: hogy uralkodásuk olyan volt-e, mint Dávidé, vagy nem. Mégis, I. Kir. 15:5-ben utalást találunk Dávid Uriás elleni bűnére, csakúgy, mint Jézus nemzetségtáblázatának egy különös megfogalmazásában: „Dávid király nemzé Salamont az Uriás feleségétől.” (Mt. 1:6 – noha Bethsabé néven is hivatkozhatna rá, mint az előző versben Ráháb és Rúth esetében.) Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lett volna teljes Isten bocsánata, vagy a már elrendezett bűnöket

is újra felhánytorgatná. Bizonyára a későbbi nemzedékek érdekében, a rend kedvéért tesz említést róla, hogy hangsúlyozza, a bűn akkor is bűn volt, ha egy ilyen kiváló ember követte el, és a cselekmény súlyát az sem csökkenti, ha a vétkes az őszinte bűnbánat nyomán bocsánatot nyert.

5

Kit jelölt ki Isten Dávid élete alkonyán, hogy kövesse a trónon? Mit

fejezett ki ez a választás Dávid és Bethsabé számára? II. Sám. 12:24 „És megvigasztalá Dávid az ő feleségét, Bethsabét, és beméne hozzá, és vele hála. És ő szült fiat, és nevezé annak nevét Salamonnak, és az Úr szereté azt.” I. Krón. 22:9–10 „Ímé fiad lészen néked, akinek csendessége lesz, mert nyugodalmat adok néki minden körüle való ellenségeitől; azért neveztetik Salamonnak, mert békességet és nyugodalmat adok Izraelnek az ő idejében. Ő csinál az én nevemnek házat; ő lészen nékem fiam és én néki atyja leszek, és megerősítem az ő királyságának trónját Izrael felett mindörökké.” Isten döntésében nyilván népe érdekei, az arra alkalmas személy kiválasztása játszották a legfontosabb szerepet. A döntés azonban személyes üzenetet is hordozott Dávid és felesége, Bethsabé számára. Ő ugyanis eredetileg Uriás felesége volt, amikor Dáviddal bűnbe esett. Maga az asszony is felelős lehetett, hiszen József hasonló helyzetben ellenállt úrnője követelésének. Első gyermekük, aki a tiltott viszonyban fogant, meghalt. Isten választása Dávid gyermekei közül Salamonra esett, akit másodikként szült Bethsabé, és ezzel egyúttal azt is igazolta

számukra és minden ember előtt, hogy bocsánata teljes, maradéktalan. A gyermek az Ő rendelkezésére kapta a Salamon, azaz „békességes” nevet (II. Sám. 12:25). Isten igazságosságát, méltányosságát bizonyítja, hogy Salamon, aki nem tehetett szülei bűnéről, nem szenvedett hátrányt szülei előélete miatt. Isten mindenkit a saját élete, tettei, alkalmassága szerint ítél meg és bíz meg feladattal. „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni; a fiú ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét; az igazon legyen az ő igazsága, és a gonoszon az ő gonoszsága.” (Ezék.18:20) Felvetődik ugyanakkor a kérdés: Minden esetben tapasztalhatjuk-e Isten bocsánatának látványos tanújelét? Egyáltalán vonhatnak-e maguk után következményeket a megbocsátott bűnök? A választ részben Dávid életútja jelenti, aki egyszerre élte át Isten kegyelmének bizonyságát Salamon kiválasztásában, miközben négy fiát veszítette el, a saját maga által kimondott ítéletnek megfelelően (II. Sám. 12:5–6). A Biblia más helyein is találunk példát mindkét esetre: I. Móz. 47:9 „Monda pedig Jákób a Fáraónak: Az én bujdosásom esztendeinek napjai százharmincz esztendő; kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai…” Jákób hosszú, de szenvedésteljes életére valóban a „bujdosás” a legalkalmasabb, legkifejezőbb szó. Noha hitben győzni tudott ügyeskedő természete fölött, és Isten bocsánatát s ennek következtében az áldást is elnyerte, életét mégis maradandóan olyan mederbe terelte, amelynek következtében nagyon sok keserűséget, szenvedést aratott.

Mt. 9:5–6 „Mert mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj! Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani (ekkor monda a gutaütöttnek): Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza.” „A bélpokloshoz hasonlóan ez a gutaütött is teljesen elveszítette a reményt a gyógyulásra. Betegsége bűnös életének következménye volt, szenvedését még a lelkiismeret-furdalás is súlyosbította… Barátai bátorították: higgye, hogy ő is meggyógyulhat, ha Jézushoz viszik. Ám reménysége lelohadt, amikor eszébe jutott, hogyan kezdődött betegsége… Ó, Krisztus csodálatos szeretete, amely lehajol, hogy meggyógyítsa a bűnöst, a beteget!” (Ellen G. White: Jézus élete, 214–215., 217. o.) Nem tudjuk megmondani, min múlik, hogy kinek az életében kíséri a bűnök bocsánatát azok következményeinek elhárítása is. Minden bizonnyal függ a bűn és kihatásai mibenlététől, valamint attól is, hogy Isten mit lát jónak az adott személy élete és a jövő ismeretében.

6

Elhárult-e minden akadály az útból, miután Isten nyilatkozott az utód

személyéről? Milyen veszély fenyegette Salamont és Bethsabét? I. Kir. 1:5–7 „Adónia pedig, Haggitnak fia, felfuvalkodék, ezt mondván: Én fogok uralkodni! És szerze magának szekereket, lovagokat és ötven előtte járó férfiakat. Kit az ő atyja soha meg nem szomoríta, ezt mondván: Miért cselekszel így?! Ez is pedig igen szép férfi volt, és őt Haggit szülte volt Dávidnak Absolon után. És

tanácskozék Joábbal, Séruja fiával és Abjátár pappal, kik az Adónia pártján voltak.” I. Kir. 1:11 „Szóla akkor Nátán Bethsabénak, Salamon anyjának, mondván: Nem hallottad-é, hogy Adónia, a Haggit fia uralkodik, és a mi urunk, Dávid nem tud róla semmit? Jövel azért, hadd adjak néked tanácsot, hogy megmentsd a te életedet, és a te fiadnak, Salamonnak életét.” „Dávid atyai engedékenységének rossz hatása újból megmutatkozott. Adónia tört most a trónra, aki külsőleg »igen szép férfi« volt, de elvek nélküli és féktelen. Ifjúsága idején alig korlátozták, mert »az ő atyja soha meg nem szomorította, ezt mondván: miért cselekszel így? «. Ez a férfiú most fellázadt Isten tekintélye ellen, aki Salamont jelölte a trónra. Salamon a természetes adottságokat és az istenfélő jellemet illetően egyaránt alkalmasabb volt idősebb bátyjánál arra, hogy Izrael uralkodója legyen; és bár Isten világosan kifejezte választását, mégsem hiányoztak Adónia mellől a támogatók. Joáb sok bűnben volt már vétkes, mégis mindeddig hű maradt a trónhoz, most azonban a Salamon elleni összeesküvéshez csatlakozott, ahogyan Abjátár pap is.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 827–828. o.) Nem ez volt az első összeesküvés Dávid életében. Korábban éppen Adónia bátyja, Absolon lázadt fel ellene. Milyen elgondolkodtató, hogy Dávid nem mert kezet emelni Saulra, mert Isten felkentjét látta benne. Barátja, Jonathán pedig – noha Saul elsőszülöttje volt – elismerte és tisztelte Dávidban az Istentől választott királyt. Dávid fiai ezzel szemben legyőzték a vérségi kötelékből származó természetes gátlást is, és fellázadtak Isten felkentje, Dávid, majd Salamon ellen. Adónia számára kísértést jelenthetett, hogy idősebb volt, mint Salamon; Dávid Bethsabéval kötött házasságát pedig az önző emberi természet talán kevésbé hitelesnek tekintette, hogy az abból született utód jogát elvitathassa.

Ezeket a kísértéseket azonban annak a ténynek kellett volna féken tartania a lelkében, hogy Isten már döntött és nyilatkozott az utódlás kérdésében. Adóniát azonban az engedékeny nevelés nem szoktatta hozzá, hogy le kell mondania dédelgetett terveiről. Önmaga fölött aratandó győzelmét pedig még jobban megnehezíthette, hogy támogatókra talált, méghozzá Izrael érett, tekintélyes lelki és katonai vezetői személyében. Ennek hiányában talán elszigetelődött és belátásra jutott volna. Így azonban maga is elhitte, hogy igénye megalapozott, követelése jogos. Roppant felelősség terhelte tehát Joábot és Abjátárt. Isten sohasem állította, hogy tervei zavartalanul, küzdelmektől mentesen valósulnak meg. Elég, ha a megváltás művére, azon belül Megváltónk földi szolgálatára gondolunk. Ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy ha Isten terveinek előrevitelén fáradozunk, akkor minden akadály magától elhárul az utunkból. Szükség van az értelmes emberi együttműködésre, együttmunkálkodásra. Ennek a példáját láthatjuk a történet folytatásában.

7

Milyen tanácsot és példákat találunk a Bibliában az igaz ügy helyes,

megfontolt képviseletére, a mondandó alkalmas megfogalmazásának fontosságára? Mt. 10:16 „Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” a) I. Kir. 1:13–26 „Eredj, menj be Dávid királyhoz, és mondd ezt néki: Uram király, nemde nem esküdtél-é meg a te szolgálóleányodnak ilyenképpen: Salamon, a te fiad uralkodik énutánam, és ő ül az én királyi székembe! Miért uralkodik hát Adónia? És ímé, mialatt még te ott a királlyal beszélsz, én is bemegyek utánad, és kiegészítem a te

beszédidet. És ímé, mikor még a királlyal szólana, Nátán próféta megérkezék. És bejelenték a királynak, mondván: Itt van Nátán próféta. És bemenvén a király eleibe, meghajtá magát a király előtt, arccal a földre leborulván. És monda Nátán: Uram király, te mondottad-é: Adónia legyen énutánam a király, és ő üljön az én királyi székembe? Mert ma aláment, és áldozott ökrökkel és kövér barmokkal bőségesen, és vendégekké hívta a király minden fiait és a sereg hadnagyait és Abjátár papot: és ímé ők esznek és isznak őelőtte, és immár azt kiáltották: Éljen Adónia király! Engem pedig, aki a te szolgád vagyok, és Sádók papot és Benáját, a Jójada fiát, és Salamont, a te szolgádat nem hívta meg.” b) Eszter 7:3–6 „És felele Eszter királyné, és monda: Ha kegyet találtam szemeid előtt, oh király, és ha a királynak tetszik, add meg nékem életemet kívánságomra, és nemzetségemet kérésemre. Mert eladattunk, én és az én nemzetségem, hogy kipusztítsanak, megöljenek és megsemmisítsenek minket; ha csak szolgákul, vagy szolgálókul adattunk volna el, akkor hallgatnék, jóllehet az ellenség nem adna kárpótlást a király veszteségéért. És szóla Ahasvérus király, és monda Eszternek, a királynénak: Ki az és hol van az, akit az ő szíve erre vitt, hogy azt cselekedné? És monda Eszter: Az ellenség és gyűlölő, ez a gonosz Hámán! Akkor Hámán megrettene a király és királyné előtt.” c) II. Sám. 15:31–34; 16:20, 23; 17:5–7, 14 „Megizenék azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártosok között van Absolonnal, és monda Dávid: Kérlek, ó Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát. És amint feljuta Dávid a hegy tetejére, hogy ott imádkozzék az Istennek, ímé eleibe jöve az Árkeából való Khúsai, ki ruháját megszaggatá és földet hinte fejére. És monda néki Dávid: Ha eljössz velem, terhemre leszel nékem, de ha a városba

visszatérsz, és ezt mondod Absolonnak: Te szolgád vagyok, óh király; ennekelőtte a te atyád szolgája voltam, most immár a te szolgád leszek; megronthatod Akhitófelnek ellenem való tanácsát.” „És Akhitófel tanácsa, melyet adott, olyannak tekintetett abban az időben, mintha valaki az Isten szavát kérdezte volna; olyan volt Akhitófelnek minden tanácsa mind Dávid előtt, mind Absolon előtt.” „Monda pedig Absolon Akhitófelnek: Adjatok tanácsot, mit cselekedjünk?” „És monda Absolon: Hívják ide mégis az Arkeabeli Khúsait is, és hallgassuk meg, mit szól ő is. És mikor megérkezék Khúsai Absolonhoz, monda néki Absolon ilyenképen: Akhitófel ilyen tanácsot ád, megfogadjuk-é az ő szavát, vagy ne? Szólj hozzá. Monda akkor Khúsai Absolonnak: Nem jó tanács az, amelyet Akhitófel ez egyszer adott…” „És monda Absolon és Izraelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa az Akhitófel tanácsánál. Az Úr parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra.” A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő élet legnehezebb feladatai közé tartozik a szelídség és okosság közötti egyensúly megtalálása. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy korunk kereszténységét sokkal inkább jellemzi a kígyó szelídsége és a galamb okossága. Nátán próféta talán az Isten akarata elleni lázadás tényének a súlyát, az utódlás hivatalos megerősítésének a sürgősségét kívánta hangsúlyozni az idősödő és megfáradt Dávid előtt. Személyes érkezésével akarta bizonyítani, hogy pusztán nem egy aggódó, elfogult anya képviseli fiának ügyét a király előtt, hanem Isten akaratának megvalósulása forog kockán. Figyeljük meg, hogy nem Bethsabé kezdeményezte a beszélgetést és a király meglátogatásának gondolatát, hanem maga a próféta!

Eszter királynő történetének egyik legfontosabb tanulsága az, ahogyan kivárta, míg az isteni gondviselés megteremti a kellő alkalmat, hogy a király elé tárhassa mondandóját. Ekkor sem kapkodott azonban, pedig már hatalmas bizonyságát nyerték Isten támogatásának. Átgondoltan cselekedett: ragaszkodott hozzá, hogy – a királlyal együtt mit sem sejtő – Hámán is jelen legyen a vacsorán, így a király azonnal ítélhetett, és nem fenyegetett az a veszély, hogy a kegyence iránti haragja elpárolog, mire azt előkerítik. Majd amikor mondandóját szavakba öntötte, a végére hagyta a felelős megnevezését. Ezzel elkerülte, hogy a királyban a név hallatán előítélet ébredjen és magát a tényállást már meg se hallja. A Kúsai-féle történet arra tanít bennünket, hogy miközben Isten beavatkozását kérjük, nekünk is lehetnek feladataink. Dávid Istentől kérte, hogy hiúsítsa meg legbölcsebb tanácsadójának szándékait (Akhitófel Bethsabé nagybátyja volt, és nem tudta megbocsátani Dávidnak azt, amit unokahúga ellen elkövetett). Eközben azonban látszólag emberileg is igyekezett tenni valamit, és Kúsait elküldte Absolonhoz. Az idézet utolsó mondata segít megértenünk, hogy ez nem hitetlenséget takart: barátja segítségével félrevezető tanácsot adott a lázadó Absolonnak, de Istenen múlt, hogy Absolon ne Akhitófel tanácsát válassza. Fontos tehát, hogy Isten ügyét minden körülmények között bölcs, értelmes módon képviseljük. Ugyanakkor nem kevés bölcsességet igényel annak az érzékeny határvonalnak a megtalálása, hogy ebbe ne keveredjen semmi emberi szándék és érdek, semmi félrevezetés, mások akaratának a manipulálása.

II.

Július 13.

Salamon bölcsessége

1

Milyen képességével tűnt ki Salamon saját kora, sőt minden idők

uralkodói közül? Honnan származott ez a képesség, kinek volt köszönhető? I. Kir. 3:12 „Ímé a te beszéded szerint cselekszem, ímé adok néked bölcs és értelmes szívet, úgy, hogy hozzád hasonló nem volt teelőtted, és utánad sem támad olyan, mint te.” I. Kir. 4:29 „És az Isten adott bölcsességet Salamonnak, és igen nagy értelmet és mély szívet, mint a föveny, mely a tenger partján van. Úgyhogy a Salamon bölcsessége nagyobb volt, mint a napkelet minden fiainak bölcsessége és Egyiptomnak egész bölcsessége.” Salamon nevéhez a mai napig elválaszthatatlanul kapcsolódik a „bölcs” jelző. Még Bibliát nem ismerő emberek is, a hétköznapi beszédben is „salamoni”-nak nevezik a bölcsességet, amely helyes ítéletet, döntést tud hozni nehéz helyzetekben. „Salamont különösen érdekelte a természetrajz, de kutatásai nem korlátozódtak egyetlen tudományágra. Minden teremtett dolog – élő és élettelen – szorgalmas tanulmányozásával világos fogalmat kapott a Teremtőről. A természeti erőkben, az ásvány- és állatvilágban, minden fában és virágban Isten bölcsessége tárulkozott fel előtte. Miközben mindig többet igyekezett tudni, egyre jobban megismerte és megszerette Istent.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 22. o.) A Bibliát olvasó ember azonban azt is tudhatja, mi volt a titka ennek a rendkívüli képességnek. Salamonnak nem veleszületett tulajdonsága volt a bölcsesség, ami ismertté tette, hanem annak az alázatnak az eredménye volt, amelyet lelkében ápolt. Ez segítette, hogy Isten kérdésére a helyes kérést

fogalmazza meg, és erre tekintettel részesíthette Isten ebben a különleges adományban.

2

Milyen történet segít fogalmat alkotnunk arról, hogy Salamon valóban

különleges bölcsességet kapott a feladatai, legfőként az igazságszolgáltatás ellátásához? I. Kir. 3:16–27 „Abban az időben jött a királyhoz két parázna asszony, és megálla őelőtte. És monda az egyik asszony: Kérlek, uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem őnála abban a házban. És harmadnappal az én szülésem után ez az asszony is szült, és együtt valánk, senki idegen nem volt velünk a házban, hanem csak mi ketten valánk abban a házban. És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia, mert ráfeküdt. És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mellőlem, mert a te szolgálóleányod aludt, és azt maga mellé fekteté, míg az ő meghalt fiát énmellém fektette. Mikor pedig hajnalban felkeltem, hogy megszoptassam az én fiamat: ímé, megholt; de reggel jól megnézegetvén, látám, hogy az nem az én fiam, akit én szültem. Monda pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, aki él, a te fiad pedig az, aki meghalt. Amaz viszont monda: Nem, hanem a te fiad az, aki meghalt, és az én fiam az, aki él. És ekképpen versengettek a király előtt. Akkor monda a király: Ez azt mondja: Ez az én fiam, aki él, és a te fiad az, aki meghalt; amaz meg ezt mondja: Semmiképpen nem, hanem a te fiad az, aki meghalt, és az én fiam az, aki él. És monda a király: Hozzatok nékem kardot! És mikor odahozák a kardot a király elé, monda a király: Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak. Ekkor monda az az asszony, akié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén:

Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala: Se enyim, se tied ne legyen, vágjátok ketté. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.” Egyetlen történettel érzékelteti a Biblia azt a mélyreható bölcsességet, amely Salamont jellemezte, és amelyre olyan nagy szükség van az életben. A választott nép az életét igazgató törvényeket egyenesen Istentől nyerte, nem pedig valamilyen emberi testülettől: „Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mihozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk? És melyik nagy nemzet az, amelynek olyan rendelései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, amelyet én ma adok elétek?!” (V. Móz. 4:7–8) Nekik csak egy teendőjük volt: az Istentől kapott elvek, törvények és szabályok alkalmazása. Ugyanakkor éppen a szóban forgó történet bizonyítja, mennyire összetett az élet, mennyire nagy feladatot jelenthet maga az alkalmazás is. Látnunk kell azonban, hogy nem csak törvényhozók kerülhetnek nehéz helyzetbe. Az élet mindnyájunkat döntések elé állít, naponta kényszerülünk állásfoglalásra. Elengedhetetlen, hogy elevenen éljenek lelkünkben, gondolatainkban azok az isteni elvek, amelyeket Izraellel együtt a kinyilatkoztatásban nyertünk. De ugyanilyen elengedhetetlen, hogy ne csak a Bibliából származzon, amit mondunk, hanem minden esetben megtaláljuk a „helyén mondott igét” (Péld. 25:11), ami kifejezetten az adott helyzetre jelent megoldást. Salamonhoz hasonlóan mi is kérhetjük, sőt kérnünk kell Isten támogatását, hogy el tudjunk igazodni, melyik élethelyzetben melyik elvet és hogyan kell alkalmaznunk. Az igazság ismerete olyan kísértést jelent, amely mások számára talán ismeretlen: megelégedve, hogy önmagában igaz, amit mondunk, nagyobb magabiztossággal képviseljük, mintegy „ráolvassuk” az adott helyzetre

vagy emberre anélkül, hogy kijelentésünket felelős helyzetértékelés előzte volna meg, s meghagynánk annak a lehetőségét, hogy nem ismert előttünk minden szempont, körülmény, összefüggés. Jób egyébként igaz és hívő barátai pontosan ezt a hibát követték el.

3Milyen hatást tett a népre ez a tapasztalat? I. Kir. 3:28 „És mikor hallotta az egész Izrael ezt az ítéletet, amelyet tett a király, félék a király orcáját, mert látták, hogy Isten bölcsessége van az ő szívében az ítélettételre.” Péld. 16:12 „Igazsággal erősíttetik meg a királyi szék.” Sokan sokféleképpen ítélik meg, hogy mi szükséges a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Voltak és vannak katonai erőre épülő rendszerek, s van, ahol a gazdasági erő, a magasabb életszínvonal nyújt megelégedést és ezáltal belső stabilitást a társadalomnak. A Biblia szerint azonban az igazi erőt minden uralkodónak és minden rendszernek az igazság és igazságosság kölcsönzi. Ez minden ember belső igénye, ami a jólétnél is fontosabb, még ha nem is fogalmazódik meg bennünk ekként. Ez teremt kiszámítható életfeltételeket, és ezek nyomán nyugalmat, biztonságérzetet és boldogságot. Hogy mennyire becsülik ezt az emberek, mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy nekünk is volt egy királyunk, akire fél évezred után is úgy emlékezünk, hogy „meghalt Mátyás király, oda az igazság”. Még értékesebbé teszi az igazságossága

nyomán személye iránt ébredt megbecsülést, ha tudjuk, hogy az egyik legnagyobb adóztató is volt, mégis megbocsátotta neki a nép, mert igazságossága többet nyomott a latban. „Dávid szeretettel, de nyomatékosan kérlelte Salamont, hogy legyen határozott és nemes lelkű, tanúsítson irgalmat és szeretetet alattvalói iránt, dicsőítse meg Isten nevét a föld népeivel való minden eljárásában, és mutassa meg, milyen szép a szent élet. A sok próba és nagyszerű tapasztalat, amelyet Dávid átélt, megtanította értékelni a nemesebb erényeket, és kimondatta vele Salamonhoz intézett utolsó felhívásában: »Aki igazságosan uralkodik az emberek felett, aki Isten félelmével uralkodik, olyan az, mint a reggeli világosság, mikor a nap feljön; mint a felhőtlen reggel: napsugártól, esőtől sarjadzik a fű a földből.« (II. Sám. 23:3–4)” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 17. o.)

4

Hova jutott el még a híre Salamon bölcsességének és országlásának?

Milyen tanulságokkal szolgál az erről szóló részletes leírás? I. Kir. 4:34 „És jőnek vala minden népek közül, hogy hallgassák a Salamon bölcsességét, a földnek minden királyaitól, akik hallották vala az ő bölcsességét.” I. Kir. 10:1–9 „A Séba királyné asszonya pedig hallván Salamon hírét és az Úr nevét, eljöve, hogy megkísértgesse őt nehéz kérdésekkel. És bejöve Jeruzsálembe igen nagy sereggel és tevékkel, amelyek hoznak vala fűszerszámokat, igen sok aranyat és drágaköveket, és Salamonhoz méne, és szóla vele mindenekről, amelyek szívén voltak. És Salamon megfelelt néki mindenre, semmi sem volt a király előtt elrejtve,

amire ne tudott volna néki felelni. És amikor látta Séba királyné asszonya Salamon minden bölcsességét, és a házat, amelyet épített vala, és az ő asztalának étkeit, és szolgáinak lakásait, és szolgái udvarlásának módját, és azok öltözeteit, és pohárszékeit, és az ő áldozatját, amellyel az Úr házában áldozott: a lélegzete is elállott; és monda a királynak: Mind igaz, amit az én földemben hallottam volt a te dolgaid felől és a te bölcsességedről. De én hinni sem akartam azokat a beszédeket, míg én magam el nem jöttem, és szemeimmel nem láttam. És ímé nékem a felét sem beszélték el: te meghaladtad bölcsességgel és jósággal a hírt, amelyet hallottam felőled. Boldogok a te embereid, boldogok ezek a te szolgáid, akik udvarlanak néked mindenkor, és hallhatják a te bölcsességedet. Legyen az Úr, a te Istened áldott, aki kedvelt téged, hogy az Izrael királyi székibe ültetett, mert szerette az Úr az Izraelt mindörökké, és királlyá tett téged, hogy ítéletet és igazságot szolgáltass.” Maga az a tény, hogy a királynő vállalkozott a korabeli viszonyok között hosszú és fáradságos utazásra, beszédesen tanúskodik arról, micsoda híre lehetett Salamonnak a maga korában. A leírásból az is kiderül, hogy királynő érdeklődését nem annyira Salamon gazdagsága, hanem sokkal inkább a bölcsessége ébresztette fel, amelynek nyilván az ott átutazók vitték hírét. – Tiszteletre méltó alapossággal járt el a királynő, amikor nem elégedett meg azzal, hogy Salamon egyedülálló gazdagságát és pompáját szemlélte, hanem mintegy a „színfalak” mögé is betekintett, a „szolgák lakásai” is érdekelték. Ennek köszönhetően mi is megtudhatjuk, hogy Salamon mennyire más volt, mint az ókori Kelet, sőt az újabb kor legtöbb uralkodója: ő nem népe szenvedése árán tett szert dicsőségre és pompára, hanem egy egész nemzetet emelt fel önmagával egyetemben.

– A királynő szavai, amelyekkel tapasztalatát összegzi, azt bizonyítják, hogy ebben a korban megvalósult Isten eredeti elképzelése: népének élete és példaadása az Ő ismeretét közvetítse és jó bizonyságul szolgáljon a többi népnek. Figyeljük meg, hogy kiket mond „boldog”-nak és kit mond „áldott”-nak! Nem Salamon a boldog, hogy ilyen gazdag és bölcs, hanem a népe, hogy ilyen királya lehet és ennek áldásait élvezheti. Nem Salamon az áldott, hanem az Isten, aki „szerette Izraelt”, hogy ilyen királyt adott nekik. Elképzelhető-e ennél nagyobb dicséret egy uralkodóra nézve? Különösen azt figyelembe véve, hogy ezt egy másik uralkodó állapítja meg róla! – A Salamonnak feltett kérdések nyilván nem találós kérdések voltak, hanem a királynő az élet lényegi kérdéseit fogalmazta meg, amelyek foglalkoztatták. Mi is ismerjük azt a tapasztalatot, hogy választ szeretnénk kapni valamire, és amikor meghalljuk, azonnal felismerjük, hogy csak ez lehet az igazi megoldás. Hasonló tapasztalatot élhetett át a királynő is. Ennek nyomán összegezte úgy látogatása tapasztalatát, hogy „mind igaz, amit az én földemben hallottam volt a te dolgaid felől és a te bölcsességedről… ímé nékem a felét sem beszélték el: te meghaladtad bölcsességgel és jósággal a hírt, amelyet hallottam felőled”. Bölcsesség és jóság – micsoda párosítása ez a nemes tulajdonságoknak! Milyen különleges személyiség lehetett maga a királynő is, hogy éppen ezek ragadták meg, erre figyelt! Nem túlzás kimondani, hogy két igazán értékes ember, két kiváló uralkodó találkozott egymással, és az, akinek eddig csupán a lelkiismeretén munkálkodott Isten, mély benyomást nyert a másiktól, aki a kinyilatkoztatást is ismerte és személyes közösséget ápolt a királyok Királyával. A történetet olvasva joggal feltételezhetjük, hogy a királynő népe is elégedett lehetett uralkodójával. Elgondolkodtató ugyanakkor, milyen sok múlik azon, hogy alkalmas, rátermett ember viseli-e egy nép igazgatásának felelősségét.

Embertömegek sorsa, boldogsága függ ettől, nem csoda hát, hogy Isten magának kívánta fenntartani a királyválasztás jogát! A történetből azt is megértjük, hogy Salamon bölcsessége kiterjedt az államszervezés, sőt a hétköznapi élet megannyi területére is, „a szolgák udvarlásának módját”, azaz a királyi udvar, az abban követendő magatartásformát is beleértve. „Salamon hosszú évekig Istennek szentelte az életét. Becsületesség, elvhűség és az Isten parancsolatai iránti szigorú engedelmesség jellemezte. Ő maga irányított minden fontos vállalkozást, és bölcsen intézte a birodalom hivatalos ügyeit. Gazdagsága és bölcsessége, az uralkodása első éveiben épített paloták és középületek, szóban és tettben megmutatkozó határozottsága, kegyessége, méltányossága és nagylelkűsége kiváltotta alattvalói hűségét, valamint sok ország uralkodóinak csodálatát és tiszteletét.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 21. o.)

5 Miben rejlett Salamon alkalmasságának a titka, miért éppen őt választotta Isten? I. Kir. 3:7–9 „És most, óh én Uram Istenem, Te tetted a te szolgádat királlyá, Dávid, az én atyám helyett. Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni. És a Te szolgád a Te néped között van, amelyet magadnak választottál, nagy nép ez, amely meg nem számláltathatik, meg sem írattathatik a sokaság miatt. Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és gonosz között; mert kicsoda kormányozhatja ezt a Te nagy népedet?”

„Salamon szavai alázatosságról tanúskodtak, amikor Istenhez imádkozott az ősi gibeoni oltár előtt. Azt is kifejezték, hogy nagyon vágyik megdicsőíteni Istent. Ráeszmélt, hogy mennyei segítség nélkül éppolyan képtelen eleget tenni kötelezettségének, akárcsak egy kisgyermek. Tudta, hogy nincs jó ítélőképessége. Nagy hiányérzete késztette arra, hogy bölcsességet kérjen Istentől. Nem önző célból vágyott olyan tudásra, amely mások fölé emeli. Szeretett volna hűségesen eleget tenni a reá háruló feladatoknak, és azt a képességet választotta, amelynek segítségével uralkodása megdicsőítheti Istent. Salamon soha nem volt olyan gazdag, bölcs és igazán nagy, mint amikor megvallotta: »Kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni.«” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 20. o.) „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt. 6:33) Isten országának keresése nem csupán annyit jelent, hogy fordítsunk több figyelmet a saját üdvösségünkre, miközben földi szükségleteink betöltését bízzuk Istenre! Isten országa több, mint egyszerűen mi magunk! Milyen ritka és mennyire tiszteletre méltó az a felelősségérzet, ahogyan Salamon az Istentől kapott nagy feladathoz közeledett! Milyen sokan közelítették volna meg a hatalom, a felfuvalkodás, vagy legjobb esetben is a magabiztosság oldaláról! Mennyire más volt az ő magatartása, mint Izrael tömegeié, akik a szövetségkötéskor magabiztosan azt mondták: „Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekesszük.” (II. Móz. 24:3) Isten szavának megértésén, annak belátásán és az ennek következtében önmagunkról alkotott képen múlik, hogy eljutunk-e erre az alázatra, vagy vakok és magabiztosak maradunk. Pál apostol átélte ezt a tapasztalatot: mint farizeus úgy ítélte meg, hogy feddhetetlen, majd megtérve és magába szállva rádöbbent, hogy a bűnök miatt a halál törvényének hatálya alá tartozik.

6

Milyen végső felismerés tette teljessé Salamon bölcsességét az élete

végén? Préd. 7:23 „Mindezeket megpróbáltam az én bölcsességem által. Mikor azt gondolám, hogy bölcs vagyok, éntőlem a bölcsesség távol vala.” Préd. 12:15 „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fődolga!” Jób 28:28 „Az embernek pedig mondá: Ímé az Úrnak félelme: az a bölcsesség, és az értelem: a gonosztól való eltávozás.” Jak. 1:5 „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.” A „mindezeket megpróbáltam” kifejezés Prédikátor könyve első tizenegy fejezetére utal. Salamon ebben a szakaszban őszintén elmondja a jó kezdet után bekövetkezett eltévelyedésének történetét. Megtudhatjuk, mi mindenben kereste az élet értelmét és a boldogságot – és hogy mindabban nem találta. Mindaz szerepel ebben a felsorolásban, amiben mi emberek keresni szoktuk, sőt megtalálni véljük a boldogságot és a megelégedést: gazdagság, hírnév, érzéki örömök, szórakozás stb.

Azt is látnunk kell, hogy nem közönséges ember nyilatkozik itt: az írás ihletettségébe vetett hittel még csak barátkozónak is el kell ismernie, hogy olyan valaki szól hozzánk ezeken a sorokon keresztül, akinek a bölcsessége az egész világon évezredek óta közismert, sőt közmondásos. Olyan uralkodó, aki a gazdagságánál fogva mindent megengedhetett magának, és meg is engedett. Tapasztalatból szól tehát, és von az életéből egyenleget, aminek lényege, hogy „a dolognak summája”, azaz az élet értelme, az élettapasztalatok összegzésének eredménye, hogy „az Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fődolga!”. Fokozottan igaz ez azokra, akiknek az életétől, tevékenységétől nem egy-egy család, szűkebb emberi kör boldogsága függ, hanem szélesebb körű felelősséget hordoznak a társadalom különböző területein, így eljárásaik következményei szükségképpen messzire hatnak. „Nem könnyű annak az embernek az útja, akit vezetéssel bíztak meg. De tekintsen minden nehézséget imára történő felszólításnak! Sohase mulasszon el tanácsot kérni a bölcsesség csodálatos forrásától! A Mestertől kapott erővel és értelemmel képes lesz ellenállni a szentségtelen befolyásnak, külön tudja választani a jót a rossztól. Helyesli azt, amit Isten helyesel, és komolyan küzd, nehogy helytelen elvek honosodjanak meg Isten művében.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 21. o.)

III.

Július 20.

Salamon emelkedése és hanyatlása

1Mi indokolta Salamon kezdeti kemény uralkodását? a) I. Kir. 2:12–25 „Azután Salamon ült Dávidnak, az ő atyjának királyi székébe, és megerősödék az ő királyi birodalma felette igen. De Adónia, a Haggit fia beméne Bethsabéhoz, Salamon anyjához, és monda: Te tudod, hogy az ország az enyém vala, és az egész Izrael reám néz vala, hogy én uralkodjam; de elvéteték az ország tőlem, és lőn az én atyámfiáé, mert az Úrtól adattaték néki… Beszélj, kérlek Salamon királlyal, mert ő a te kérésedet meg nem veti, hogy adja nékem a Súnemből való Abiságot feleségül. És beméne Bethsabé Salamon királyhoz, hogy beszéljen vele Adónia érdekében… És monda Bethsabé: Egy kis kérést kérek tőled, ne szégyenítsd meg orcámat… Adassék a Súnemből való Abiság Adóniának, a te testvérednek feleségül. Akkor felele Salamon király, és monda az ő anyjának: De miért kéred te a súnembeli Abiságot Adóniának? Kérjed néki az országot is; mert ő az én bátyám, és vele egyetért Abjátár pap, és Joáb, a Séruja fia. És megesküvék Salamon király az Úrra, mondván: Úgy cselekedjék velem az Isten, és úgy segéljen, hogy Adónia a saját élete ellen szólotta ezt a beszédet!… Ma Adóniának meg kell halnia! Elküldé azért Salamon király Benáját, a Jójada fiát, aki levágá őt, és meghala.” b) I. Kir. 2:26 „Abjátár papnak pedig monda a király: Menj el Anathótba, a te jószágodba, mert halálnak fia vagy; de ma meg nem öletlek, mivel te hordoztad az Úr Isten ládáját Dávid, az én atyám előtt, és mivel az én atyámnak minden nyomorúságaiban részes voltál. És kiűzé Salamon Abjátárt, hogy ne legyen az Úr papja, hogy beteljesedjék az Úr beszéde, amelyet szólott az Éli háza felől Silóban.” c) I. Kir. 2:28

„És eljutott ez a hír Joábhoz, mert Joáb Adóniához hajlott, noha azelőtt nem hajlott Absolonhoz, és elfuta Joáb az Úr sátorába, és megfogá az oltár szarvait. Hírül adák pedig Salamon királynak, hogy Joáb az Úr sátorához futott, és ímé az oltár mellett áll. Ekkor elküldé Salamon Benáját, a Jójada fiát, mondván: Menj el, vágd le őt. Mikor pedig Benája az Úr sátorához ért, monda néki: Ezt mondja a király: Jöjj ki. Kinek felele Joáb: Nem, itt akarok meghalni. És megvivé Benája a királynak e dolgot, mondván: Így szólott Joáb és így felelt nékem. És monda néki a király: Cselekedjél úgy, amint szólott; vágd le őt és temesd el, hogy elvedd az ártatlan vért, amelyet kiontott Joáb, énrólam és az én atyámnak házáról. És fordítsa az Úr az ő fejére az ő vérét, amiért nálánál igazabb és jobb két férfira támadott, és megölé őket fegyverrel az én atyámnak, Dávidnak tudta nélkül, tudniillik Abnert, Nérnek fiát, az Izrael seregének fővezérét, és Amasát, Jéternek fiát, Júda vitézeinek fővezérét. Rendelé pedig a király a Jójada fiát őhelyette a sereg fölé, és Sádók papot rendelé a király Abjátár helyett.” d) I. Kir. 2:36 „És elkülde a király, és magához hívatá Sémeit, és monda néki: Építs házat magadnak Jeruzsálemben és lakjál ott, és onnét ne menj ki se ide, se tova. Mert valamely nap kimenéndesz, és általmenéndesz a Kidron patakján, tudd meg, hogy meg kell halnod, a te véred lészen tennen fejeden. És monda Sémei a királynak: Tetszik nékem e beszéd; amiképpen szólott az én uram, a király, akképpen cselekszik a te szolgád; és sok ideig lakék Sémei Jeruzsálemben. Lőn azonban három esztendő múlva, hogy Sémeinek két szolgája elszökött Ákishoz, Maaka fiához, a gáthbeli királyhoz; és hírül adák Sémeinek, mondván: Ímé a te szolgáid Gáthban vannak. Ekkor felkelt Sémei, megnyergelé szamarát, és elméne Gáthba Ákishoz, hogy megkeresse az ő szolgáit. Odaérvén Sémei, meghozá szolgáit Gáthból. Hírül adák pedig Salamonnak, hogy elment Sémei Jeruzsálemből Gáthba,

és hazajött. Akkor elkülde a király, magához hívatá Sémeit, és monda néki: Nemde esküvéssel kényszerítettelek-é téged az Úrra, és bizonyságot tettem néked, ezt mondván: Valamely napon kimenéndesz, s ide s tova menéndesz, bizonnyal tudjad, hogy meghalsz; és azt mondád nékem: Tetszik e beszéd, megértettem. Miért nem tartottad hát meg az Úr előtt való esküvést, és a parancsolatot, amelyet néked parancsoltam? Monda annakfelette a király Sémeinek: Te tudod mindazt a gonoszságot, amelyről a te szíved bizonyság, és amelyet atyámmal, Dáviddal cselekedtél: az Úr most mindazt a gonoszságot a saját fejedre fordította. És parancsola a király Benájának, a Jójada fiának, aki elméne, és levágá Sémeit, és meghala. És az ország megerősödék Salamon kezében.” Salamont nem kegyetlenség vagy bosszúvágy vezérelte, hanem a nemzet biztonságáért viselt felelősség: – Adónia újra lázadt: kérése valójában igénybejelentés volt a trónra. A kor szokása szerint a folytonosságot jelentette az előző király feleségének, ágyasának elvétele, még akkor is, ha ebben az esetben Dávid és Abiság csupán látszólag éltek együtt. Salamon ezt, anyjával ellentétben, azonnal átlátta. Ellentmondás mutatkozott Adónia szavaiban, hiszen elismerte, hogy Salamon Isten akaratából ül a trónon, mégis a helyére tört. Ennyire meg tud kötözni bennünket az önzés: értelemmel belátunk valamit, de az önzés, a kívánság erősebbnek bizonyul. – Joábot már régen meg kellett volna büntetni, de Dávid idejében még nem volt elég erős a központi hatalom: „És megértette azon a napon az egész nép és az egész Izrael, hogy nem a királytól volt, hogy Abnert, a Nér fiát megölték. Monda pedig a király az ő szolgáinak: Nem tudjátok-é, hogy nagy fejedelem esett ma el az Izraelben? Én pedig ma erőtelen, noha felkent király vagyok; ezek pedig, a

Sérujának fiai [Joáb és a testvére, Abisai] hatalmasabbak nálam. De fizessen meg az Úr annak, aki gonoszt cselekszik, az ő gonoszsága szerint.” (II. Sám. 3:37–39) – Abjátár áruló volt, de nem gyilkos, így Dávid üldöztetése idején szerzett érdemeire tekintettel csak megfosztották szolgálatától és száműzték. Sémei nem vett részt ugyan az összeesküvésben, de áthágta a korábban Salamonnal kötött egyezséget. Bármilyen különös is, de a tisztogatás feladata is a bölcsességhez tartozott, sőt Dávid kifejezett hagyatéka volt: „Azt is jól tudod, mit cselekedett velem Joáb, a Séruja fia, mit cselekedett az Izrael seregeinek két fővezérével, Abnerrel, a Nér fiával, és Amasával, a Jéter fiával, akiket megölt, harci vért ontván békesség idején, és hintett harci vért az ő derekának övére és az ő lábának saruira. Cselekedj a te bölcsességed szerint, és ne engedd, hogy megőszülvén, békességgel menjen a koporsóba. És ímé veled van Sémei, Gérának fia, a bahurimbeli Benjáminita, aki gyalázatosan szidalmazott akkor, amikor Mahanáimba mentem; de aztán, mikor elém alájött a Jordánhoz, megesküdtem néki az Úrra, és mondék: Nem öllek meg téged fegyverrel; te azonban ne hagyd őt büntetés nélkül, és mivel eszes férfiú vagy, tudod, mit kelljen cselekedned vele, hogy az ő vénségét vérrel bocsásd a koporsóba.” (I. Kir. 2:5–6, 8–9) Dávid jól tudta, mekkora veszélyt jelentenek ezek az elvek nélküli, álnok emberek a trónörökös még meg sem szilárdult helyzetére, és ezáltal Isten ügyére. (Elég, ha arra emlékezünk, hogy Isten kifejezett akaratával szemben Adóniát támogatták.) Ismét a következetességet csodálhatjuk Dávid eljárásában: míg Saul meggyőzése érdekében az életét is kész volt kockára tenni és bement a táborába (I. Sám. 26. fejezet), azt a kockázatot már nem vállalta, hogy ki is szolgáltassa magát egy ilyen beteg embernek és visszatérjen az udvarába. Sémeinek is megkegyelmezett, de tudta, hogy aki képes arra, amire Sémei volt (Dávid menekülése idején), az bármikor Salamon ellen fordulhat.

A Sémeivel szembeni eljárás azt példázza, hogyan helyes megoldani ilyen helyzeteket: nem ítélték el elhamarkodottan, pusztán azért, amit a múltban elkövetett, de nem is mentették fel végérvényesen. Ehelyett egy méltányos, elfogadható megállapodás született, ami mintegy próbaidő alá helyezte. Amikor áthágta az általa is elfogadott feltételeket, be kellett látnia, hogy méltán éri a büntetés. Megütköztető lehet olvasni, hogy az oltár előtt került sor Joáb kivégzésére. Valószínűleg Joáb is abban bízott, hogy ez ott nem történhet meg, és az egész középkort is az „oltár védelmének” félreértett eszméje hatotta át (ti. hogy ott védelmet élvez bárki, ott senkit sem illik megölni). Salamon azonban ismerte Istent, nyilván azt a kifejezett rendelkezést is, amely fél évezreddel korábban hangzott el: „Ha pedig valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy azt orvul megölje, oltáromtól is elvidd azt a halálra.” (II. Móz. 21:14)

2

A bölcsességen túl milyen ígéreteket nyert még Salamon, amikor Isten

megjelent neki Gibeonban? I. Kir. 3:10–13 „És tetszék e beszéd az Úrnak, hogy Salamon ilyen dolgot kért. Monda azért az Isten néki: Mivelhogy ezt kérted tőlem, és nem kértél magadnak hosszú életet, sem nem kértél gazdagságot, sem pedig nem kérted a te ellenségeid lelkét, hanem bölcsességet kértél az ítélettételre: ímé a te beszéded szerint cselekszem, ímé adok néked bölcs és értelmes szívet, úgy, hogy hozzád hasonló nem volt előtted, és utánad sem támad olyan, mint te. Sőt még amit nem kértél, azt is megadom néked, gazdagságot és dicsőséget: úgyhogy a királyok között nem lesz hozzád hasonló senki minden te idődben.”

Milyen nagy szó, hogy Isten tetszésével találkozott Salamon kérése! Ezért nemcsak azt adta meg neki, amit kért, hanem azt is, amit nem kért, de mindenki más kért volna a helyében: gazdagságot és dicsőséget. Figyeljük meg, hogy a bölcsességet olyan mértékben kapta, hogy sem előtte, sem utána nem lesz hozzá hasonló. Gazdagságával, ami kevésbé fontos, csak a kortársai között tűnt ki.

3

Az élet mely területén mutatkoztak meg az Istentől nyert bölcsesség és

áldások eredményei? a) I. Kir. 4:21 „Salamon pedig uralkodék minden országokon a folyóvíztől fogva egész a filiszteusok földéig és Egyiptomnak határáig, és ajándékokat hoznak vala, és szolgálnak vala Salamonnak, életének minden idejében.” b) I. Kir. 6:1; 7:1–2 „És megépítteték az Úrnak háza az Izrael fiainak Egyiptom földéből való kijövetele után a négyszáznyolcvanadik esztendőben, Salamon Izrael felett való uralkodásának negyedik esztendejében, a Zif hónapban, amely a második hónap.” „Azután a maga házát építé Salamon tizenhárom esztendeig, amely alatt elvégezé az ő házát egészen. Megépíté a Libánon erdő házát is, amelynek hossza száz sing vala, szélessége ötven sing, magassága harminc sing; építé azt négy rend cédrusoszlopon és az oszlopokon cédrusgerendák valának.” c) I. Kir. 9:17–19, 21–23

„És megépíté Salamon Gézert és az alsó Bethoront; Bahalátot és Thadmort a pusztában, azon a földön; és a tárházak minden városait, amelyek a Salamonéi valának, a szekerek városait és a lovagok városait, és mindeneket, amelyeknek építéséhez Salamonnak kedve volt Jeruzsálemben és a Libánonon, és az ő birodalmának egész földén.” „Azoknak fiait, akik őutánok azon a földön maradtak volt, akiket az izraeliták ki nem irthattak, Salamon jobbágyokká tette mind e mai napig. De az Izrael fiai közül senkit nem vetett Salamon szolgálat alá, hanem ezek hadakozó férfiak voltak, és ő szolgái és főemberei és hadnagyai, és az ő szekereinek és lovagjainak fejei. És a hivatalnokoknak, akik Salamon munkáinak élén állottak, száma ötszázötven volt, akik igazgatták a népet, amely dolgozott a munkán.” d) I. Kir. 10:24; 9:26–28; 10:26 „És mind az egész föld kívánja vala látni Salamont, hogy hallhatnák az ő bölcsességét, amelyet Isten az ő szívébe adott volt. És azok néki ajándékot hoznak vala, ezüst- és aranyedényeket, öltözeteket, hadi szerszámokat, fűszerszámokat, lovakat, öszvéreket, esztendőnként.” „És hajókat is csináltata Salamon király Esiongáberben, amely Elót mellett van a Veres-tenger partján, az Edom földén. És elküldé Hírám az ő szolgáit a hajókon, akik jó hajósok és a tengeren jártasak valának, a Salamon szolgáival. És egész Ofirig menének, és hozának onnét négyszázhúsz tálentom aranyat, és vivék azt Salamon királyhoz.” „És gyűjte Salamon szekereket és lovagokat, úgyhogy ezer és négyszáz szekere, és tizenkétezer lovagja volt néki, akiket helyheztete a szekerek városaiba, és a király mellé Jeruzsálemben. És felhalmozá a király Jeruzsálemben az ezüstöt, mint a követ, és a cédrust, mint a vad fügefákat, amelyek nagy tömegben vannak a mezőn.”

Az ország kiterjedése az ő idejében volt a legnagyobb, hatalmas meghódoltatott területekről áramlottak az adók, ajándékok és áruk az országba. A mérhetetlen gazdagságot tovább növelte a tengeri kereskedelem fejlesztése. Kiterjedt építkezéseket is folytatott, palotákat, sőt egész városokat emelt, ill. bővített, hogy céljainak megfeleljenek. Külön figyelmet érdemel, hogy kiváló szervezettség, rend jellemezte kormányzását. Már a templom építésénél megcsodálhatjuk, milyen alaposan megszervezték a hatalmas munkástömeg mozgatását és ellátását (I. Kir. 5:13–16). Az államszervezés minden területén ezzel a körültekintéssel járt el. A 72. zsoltár mutatja Salamon eszményét az igazi uralomról, az egész közigazgatást átható szemléletét, amelyet mindenekelőtt a személyválogatás nélküli igazságosság és méltányosság jellemzett.

4

Milyen hibák idézték elő Salamon bukását?

I. Kir. 3:1 „Sógorságot szerze azután Salamon a Fáraóval, az egyiptombeli királlyal; és elvevé a Fáraó leányát, és hozá Dávid városába.” „Emberi szemszögből nézve ez a házasság – bár ellentétben állt Isten törvényének tanításaival – áldásnak tűnt, mert Salamon pogány felesége megtért, és vele együtt imádta az igaz Istent. Azonkívül a fáraó figyelemreméltó szolgálatot tett Izraelnek (I. Kir. 9:16)… Salamon azonban azt a rendelkezést, amelyet Isten hozott népe tisztaságának megőrzésére, meggondolatlanul áthágta, amikor szövetségre lépett egy pogány nemzettel, és ezt az egységet a bálványimádó

hercegnővel kötött házassággal pecsételte meg. Az a reménye, hogy egyiptomi felesége esetleg megtér, csupán gyenge mentség volt bűnére. Az irgalmas Isten egy ideig hatástalanította ezt az iszonyatos botlást, a király pedig bölcs intézkedéseivel fékezhette volna – ha nem is egészen, de nagymértékben – a gonosz erőket, amelyeket meggondolatlanságával működésbe hozott.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 35. o.) Azonban nem így történt, hanem egyre több ponton hágta át a királytörvényt: a) I. Kir. 11:1–3 „Salamon király pedig megszerete sok idegen asszonyt, mégpedig a Fáraó leányán kívül a moábiták, ammoniták, edomiták, sidonbeliek és hitteusok leányait, olyan népek közül, akik felől azt mondotta volt az Úr az Izrael fiainak: Ne menjetek hozzájok, és őket se engedjétek magatokhoz jőni, bizonyára az ő isteneik után hajtják a ti szíveteket. Ezekhez ragaszkodék Salamon szeretettel. És valának néki feleségei, hétszáz királyné asszony és háromszáz ágyas; és az ő feleségei elhajták az ő szívét.” b) I. Kir. 4:26–28 „És Salamonnak volt negyvenezer szekérbe való lova az istállókban, és tizenkétezer lovagja. És gyűjte Salamon szekereket és lovagokat, úgyhogy ezer és négyszáz szekere, és tizenkétezer lovagja volt néki, akiket helyheztete a szekerek városaiba, és a király mellé Jeruzsálemben. És Salamonnak Egyiptomból hozának lovakat, és a király kereskedői sereggel vették volt a lovakat, megszabott áron.” c) I. Kir. 10:22, 27 „Mert a király Társis hajója, amely a tengeren Hírám hajójával járt, minden három esztendőben egyszer fordult meg, s hozott a Társis hajó aranyat, ezüstöt,

elefántcsontokat, majmokat és pávákat. És felhalmozá a király Jeruzsálemben az ezüstöt, mint a követ, és a cédrust, mint a vad fügefákat, amelyek nagy tömegben vannak a mezőn.” „Salamon tékozlásának és zsarnokoskodásának első és legfőbb oka volt, hogy nem őrizte és nem táplálta önmagában az önfeláldozás lelkületét.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 41. o.) Szomorú, hogy Izrael talán legígéretesebben induló, alázatos és engedelmes uralkodója végül az isteni feltételek áthágásának élő példájává vált!

5

Milyen mértékben torzult el Salamon személyisége az engedetlenség

és hitehagyás következtében? Hogyan történhetett ez meg egy ilyen kiváló lelki és szellemi adottságokkal rendelkező emberrel, akit Isten választott ki és az Ő áldása nyugodott meg rajta? I. Kir. 11:4–5 „És mikor megvénült Salamon, az ő feleségei elhajták az ő szívét az idegen istenek után, mert Salamon követi vala Astoretet, a sidonbeliek istenét, és Milkómot, az ammoniták utálatos bálványát.” I. Kir. 11:7 „Akkor építe Salamon templomot Kámosnak, a moábiták utálatos bálványának a hegyen, amely Jeruzsálem átellenében van, és Moloknak, az Ammon fiai utálatos bálványának.” (Vö. III. Móz. 18:21, 20:1–5)

I. Kir. 12:4 „A te atyád [Salamon] igen megnehezítette a mi igánkat, de te most könnyebbítsd meg atyádnak kemény szolgálatát és a nehéz igát, amelyet reánk vetett, és szolgálunk néked.” Nem egyszerűen bálványimádásba süllyedt, hanem bevezette, templomok építésével intézményesítette Izraelben a legkülönbözőbb pogány kultuszokat, köztük a Molokét. „Aki uralkodása kezdetén nagy bölcsességről és együttérzésről tett bizonyságot – amikor visszaadta a tehetetlen csecsemőt szerencsétlen anyjának – oly mélyre süllyedt, hogy beleegyezett egy olyan bálvány felállításába, amelynek élő gyermekeket áldoztak.” „Salamon fokozatosan adta fel hitét, és mire észrevette, már messzire elkalandozott Istentől. Szinte észrevétlenül egyre kevésbé bízott az isteni vezetésben és a menny áldásában. A maga erejében kezdett bízni. Lassanként megtagadta Istentől azt az engedelmességet, amely Izraelt különleges néppé tette, és egyre jobban alkalmazkodott a környező népek szokásaihoz… A királyt teljesen hatalmába kerítette az a vágy, hogy felszínes csillogásban túlszárnyaljon más népeket… Aki egykor a nép jószívű, istenfélő őrzője volt, elnyomóvá, kényúrrá vált. Adót adó után vetett ki a népre, hogy az anyagi eszközöket előteremtse fényűző királyi udvara fenntartására. A nép panaszkodni kezdett. A tisztelet és csodálat, amelyet egykor királyuk iránt tápláltak, elégedetlenséggé és undorrá változott.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 38., 36–37. o.)

6

Salamon eltávolodása, majd azt követő megtérése rejtve lehetett-e

Isten elől, amikor Dávid utódjául választotta? Miért bánhatott vele mégis másként,

mint a korábban szintén eltévelyedő Saullal? Helyrehozhatta-e Salamon megtérése azt a romlást, amelyet bukásával előidézett? II. Sám. 7:12–15 „Mikor pedig a te napjaid betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát: az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké. Én leszek néki atyja, és ő lészen nékem fiam, aki mikor gonoszul cselekszik, megfenyítem őt emberi vesszővel és emberek fiainak büntetésével; mindazáltal irgalmasságomat nem vonom meg tőle, miképen megvonám Saultól, akit kivágék előtted.” „Aki őszintén bánja bűneit, az nem feledkezik el arról, hogy a múltban mit vétkezett. Amikor békesség költözik a szívébe, nem válik közömbössé hibáival szemben. Azokra gondol, akiket élete példájával bűnre vitt, és minden lehetőt megpróbál, hogy visszavezesse őket az igaz útra. Minél nagyobb világosság veszi körül, annál jobban vágyik másokat a helyes útra téríteni. Nem szépítgeti helytelen életmódját, és nem veszi könnyen tévedéseit; elmondja, hogy mások óvakodjanak… Isten Lelkének sugallatára a király írásba foglalta eltékozolt éveinek történetét és a benne rejlő elrettentő tanulságokat a későbbi nemzedékek számára. És így – bár népe learatta Salamon vetésének rossz gyümölcseit – a király életműve nem veszett el teljesen. Salamon bűnbánata őszinte volt, de azt a kárt, amelyet cselekedeteinek rossz példája okozott, nem lehetett meg nem történtté tenni. Mialatt hitét megtagadva élt, voltak emberek az országban, akik híven teljesítették megbízatásukat, megőrizték hitüket és lelki tisztaságukat. Salamon sok embert tévútra vitt, és a gonoszság erőit, amelyek a bálványimádás és világi szokások bevezetésével működésbe léptek, a

bűnbánó király nem tudta egykönnyen feltartóztatni. Jó befolyása nagyon lecsökkent. Sokan gondolkoztak azon, bízzanak-e vezetésében…” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 52., 56. o.) Nem csak uralkodók forognak abban a veszélyben, hogy rossz befolyást árasztanak másokra, és ezáltal meghatározzák életük alakulását: „Salamon életének egyik leghangsúlyosabb tanulsága az, hogy a jó és a rossz befolyás hatalom. Bármilyen szűk is a tér, ahol hatni tudunk, jó vagy rossz befolyást árasztunk. Anélkül, hogy tudnánk róla, vagy megszabhatnánk határát, áldásos vagy átkos nyomai meglátszanak másokon. Lehet, hogy befolyásunk a panaszkodás és önzés komor hangulatától terhes, vagy valamilyen dédelgetett bűn halálos szennyével fertőz, lehet, hogy a hit, bátorság, reménység életadó erejét tartalmazza, és a szeretet jó illata teszi kedvessé. De biztos, hogy hatalom, amelyből jó vagy rossz fakad. Félelmetes az a gondolat, hogy befolyásunk a halál illata, pedig ez lehetséges… Egyetlen jellemhibánk miatt talán sokan eltávoznak Krisztustól. Ha a magot elvetjük, termést aratunk, és ha a termés magvait is elvetjük, megsokszorozódik a termés. Ugyanez a törvényszerűség érvényesül másokhoz való viszonyunkban is.” „Kevesen vannak, akik felismerik, milyen messze ható befolyása van szavaiknak és tetteiknek. Milyen gyakran fejtik ki végzetes hatásukat a szülők tévedései gyermekeikre és gyermekeik gyermekeire, jóval az után, hogy maguk az elkövetők már a sírban vannak. Mindenki hatást gyakorol másokra, és számon kérik majd rajta befolyása következményeit. A szavaknak és cselekedeteknek ereje van, és csak a távoli jövő mutatja majd meg mostani életünkre kiható eredményeit. A szavaink és tetteink keltette benyomások visszahatnak ránk, áldás vagy átok formájában. Ez a gondolat félelmetes ünnepélyességet kölcsönöz az életnek, és

alázatos imában Istenhez kell vonnia bennünket, hogy Ő vezessen bölcsessége által.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 57. o.; Pátriárkák és próféták, 610. o.)

IV.

Július 27.

Isten népének kettészakadása 1Mikor és milyen körülmények között szakadt két részre Isten ószövetségi népe? I. Kir. 11:43; 12:1, 3–4, 6–8, 16–17, 19 „És elaluvék Salamon az ő atyáival… És Roboám, az ő fia uralkodék helyette… És elméne Roboám Sikembe; mert Síkembe gyűlt fel az egész Izrael, hogy királlyá tegyék őt… Az Izrael egész gyülekezete szólt Roboámnak, mondván: A te atyád igen megnehezítette a mi igánkat, de te most könnyebbítsd meg atyádnak kemény szolgálatát, és a nehéz igát, amelyet reánk vetett, és szolgálunk néked. És tanácsot tarta Roboám király a vénekkel, akik Salamon, az ő atyja előtt állottak vala életében, és szólának azok, mondván: Ha e mai napon szolgája lész e népnek, és nékik szolgálsz, s választ adsz nékik, és jó szót adsz nékik: mind éltig szolgálnak néked. De ő megveté a vének tanácsát, amelyet néki adtak, és tanácsot tarta az ifjakkal, akik ővele együtt nevekedtek volt fel, és akik ő előtte udvarlottak. Mikor pedig látta az egész Izrael, hogy meg nem hallgatta őket a király, felele az egész nép a királynak ekképpen: Micsoda részünk van nékünk Dávidban? Nincsen nékünk örökségünk az Isai fiában: menj el a te hajlékidba, óh Izrael! Most viseld gondját immár a te házadnak, óh Dávid! Elméne azért az Izrael az ő

hajlékiba; úgyhogy Roboám csak azokon az Izrael fiain uralkodék, akik Júda városaiban laktak. Így szakadt el az Izrael népe Dávidnak házától mind e mai napig.” I. e. 930-ban bekövetkezett halála után Salamont fia, Roboám követte a trónon. Amikor a nép egybegyűlt, hogy ünnepélyes körülmények között tegyék királlyá, azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy enyhítsen a rájuk nehezedő terheken. Döntő pillanat volt ez, amelynek jelentőségére a korábban Salamont szolgáló, tapasztalt tanácsadók figyelmeztették is a fiatal királyt: egyszer és mindenkorra meghatározza a néphez fűződő viszonyát alattvalóinak erre az első és valóban nagy jelentőségű kérésére adott válasza. Milyen fontos lett volna, hogy felismerje a pillanat és a helyes válasz jelentőségét! Ő azonban a két tanács közül az esztelen, értelmetlen keménykedést választotta, aminek nyomatékosan hangsúlyt is adott: „Ha az én atyám ostorral fékezett titeket, én skorpiókkal ostorozlak benneteket!” (14. v.) Nincs semmi csodálnivaló abban, hogy a nép megkeseredett és elfordult tőle: „Micsoda részünk van nékünk Dávidban? Nincsen nékünk örökségünk az Isai fiában: menj el a te hajlékidba, óh Izrael! Most viseld gondját immár a te házadnak, óh Dávid! Elméne azért az Izrael az ő hajlékiba.” I. e. 930-tól tehát a tíz északi törzs Izrael néven, önálló országként élte az életét, míg a két déli törzs, amelyek fölött továbbra is Dávid leszármazottai uralkodtak, a nagyobbik törzs, Júda nevét viselte. Soha többé nem egyesültek, ellenkezőleg, folyamatos testvérháborúk dúltak a két ország között, egészen az északi országrész i. e. 722-ben történt megszűnéséig. Mindaz, amiről ezt követően olvasunk a Bibliában (babiloni fogság, hazatérés, újjáépítés, újszövetségi kor), már csak Júda törzsének története.

„Roboám uralkodása kezdetén a birodalom kettészakadásával Izrael dicsősége hanyatlani kezdett, és soha többé állt helyre a maga teljességében. A következő századok során időnként széles látókörű, erkölcsileg értékes emberek ültek Dávid trónjára. Ezeknek a királyoknak az uralkodása alatt a Júda népére áradt áldás a környező népekre is kiterjedt. Jahve nevét időnként minden hamis isten fölé emelték, és törvényét tisztelték. Időről időre nagyszerű próféták támadtak, hogy erősítsék az uralkodók kezét és hűségre biztassák a népet. De a gonoszság magvait, amelyek Roboám trónra lépésekor már kikeltek, soha többé nem lehetett gyökerestől kitépni. Az a nép, amelynek Isten egykor kedvezett, időnként olyan mélyre süllyedt, hogy közmondásossá vált a pogányok között.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 63. o.)

2

Kiket terhelt közvetett vagy közvetlen felelősség a megosztottság

létrejöttében, és milyen értelemben? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből tetteink, szavaink súlyára és személyes felelősségünkre nézve? I. Kir. 12:3–4, 13, 15 „Elment Izrael egész gyülekezete, és szólának Roboámnak, mondván: A te atyád igen megnehezítette a mi igánkat, de te most könnyebbítsd meg atyádnak kemény szolgálatát és a nehéz igát, amelyet reánk vetett, és szolgálunk néked… És a király kemény választ adott a népnek, megvetve a vének tanácsát, amelyet adtak vala néki; és nem hallgatá meg a király a népet; mert ezt az Úr fordította ekként, hogy megerősítse az Ő beszédét, amelyet szólott volt az Úr a silóbeli Ahija által Jeroboámnak, a Nébát fiának.” Roboám személyes felelősségét már az előző kérdésnél láttuk.

„Bár Salamon szerette volna kiválasztott utódát lelkileg felkészíteni arra, hogy bölcsen fogadja az Isten prófétája által megjövendölt válságot, de olyan sok hiba csúszott fia gyermekkori nevelésébe, hogy már képtelen volt jó irányba fordítani Roboám lelkületét, aki ammonita anyjától ingatag jellemet örökölt. Roboám időnként megpróbált ugyan Istennek szolgálni, volt is némi fellendülés, azonban nem volt állhatatos, és végül engedett a rossz hatásoknak, amelyek kicsi korától körülfogták. Természeténél fogva önfejű, öntelt, makacs volt, és hajlott a bálványimádásra. Ennek ellenére erős jellemű, rendíthetetlen hitű, Isten kívánságát teljesítő emberré fejlődhetett volna, ha bizalmát teljesen az Úrba veti.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 58., 61. o.) Figyeljük meg, hogy miközben a fenti idézetek az öröklött adottságok és a neveltetés következtében rögzült tulajdonságok erejét hangsúlyozzák, ugyanakkor azt a bátorítást is magukban hordozzák, hogy mindezzel együtt még Roboám előtt is nyitva állt a lehetőség, a teljesség elérésének távlata. Lehetnek tehát különösen hátrányosak az adottságaink, de Krisztus erejével és segítségével mindenki győzhet! Roboám sajnos nem élt ezzel a lehetőséggel. Noha a népét érő történelmi fenyíték jó hatással volt rá, e hatás nem állandósult. „Mihelyt a baj elmúlt, és a népnek újra jól ment sora, sokan elfeledkeztek arról, amitől féltek, és újra visszatértek a bálványimádáshoz. Közöttük volt maga Roboám király is. A csapás súlya alatt ugyan megalázkodott, de nem tette ezt a megpróbáltatást élete igazi fordulópontjává. Elfelejtette a leckét, amire Isten meg akarta tanítani, és visszasüllyedt azokba a bűnökbe, amelyek előzőleg Isten büntető ítéleteit hozták a népre.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 63. o.) Salamont különösen nagy felelősség terheli a helyzet kialakulásáért: – Mint láttuk, fia alkalmatlanságában jelentős szerepet játszott, hogy pogány édesanyától származott, amit csak tetéztek a nevelésében elkövetett mulasztások.

– Ráadásul az a helyzet, amelynek kezelésére Roboám alkalmatlannak bizonyult, szintén Salamon hibájából állt elő: mint a nép hivatkozásából – „a te atyád igen megnehezítette a mi igánkat” – kiderül, uralkodásának eltorzulásával, zsarnokivá válásával jogos elégedetlenséget hagyott maga után. Önmagában azonban a súlyos terhek és a Roboámtól kapott kemény válasz sem indokolta volna, hogy a nép ilyen könnyű szívvel fordítson hátat Dávid házának és más törzsbeli testvéreinek. Dávid idejében azonban már átmenetileg, hét esztendőn keresztül pontosan ebben a formában éltek. Akkor, Saul halála után Dávidot csupán a saját törzse, Júda ismerte el királynak, mert Saul fővezére nem volt hajlandó Dávid uralmát elfogadni, inkább elszakította tőle a többi törzset. Ebben egyértelműen a személyes büszkeség és sértettség játszott szerepet, amit Dávidnak egy teljesen szükségtelen, sértő megnyilvánulása idézett elő (I. Sám. 26:14–15). Tanulságos a szavak súlya: nem csupán fájdalmat, boldogtalanságot idézhetnek elő, hanem nemzetek sorsát is meghatározhatják. Ebben az esetben Izrael átmeneti megosztását idézték elő, ami nemzedékekkel később a tartós, végleges kettészakadás útkészítőjének bizonyult. Az ország kettészakadása tehát több nemzedék magvetésének eredményeként érett be, noha mindegyik másként, más hibával járult hozzá annak létrejöttéhez. „Többé-kevésbé ma is így van ez mindenkivel, aki belemerül a gonoszságba. Bűneinek befolyása nem korlátozódik csupán őrá. Egy ember sem él önmagának, és gonoszsága miatt senki sem egymagában pusztul el. Az ember élete vagy világosság, amely beragyogja és felvidítja mások életét, vagy sivár sötétség, amely kétségbe ejt és pusztulást okoz. Vagy fölfelé, a boldogság és halhatatlanság felé vezetünk másokat, vagy lefelé, ahol fájdalom és örök halál vár rájuk. Ha tetteinkkel a körülöttünk élők gonoszságát fokozzuk, vagy gonosz tettekre sarkalljuk őket, osztozunk bűneikben.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 62. o.)

3 Ki lett az elszakadt törzsek királya? Kinek az akaratából foglalhatta el a trónt? Milyen különleges ígéreteket kapott? I. Kir. 11:29–31; 12:20; 11:37–38 „És történt ebben az időben, hogy mikor kiment egyszer Jeroboám Jeruzsálemből, találkozék az úton Ahijával, a silóbeli prófétával, és rajta új köpönyeg volt, és csak ketten valának a mezőn együtt. És megragadván Ahija az új ruhát, amely azon volt, hasítá azt tizenkét részre. És monda Jeroboámnak: Vedd el magadnak a tíz részt; mert ezt mondja az Úr, Izrael Istene: Ímé elszakasztom ez országot Salamon kezétől, és néked adom a tíz nemzetséget.” „És lőn, mikor meghallotta az egész Izrael, hogy megjött Jeroboám, érette küldvén, hívaták őt a gyülekezetbe, és királlyá tevék őt az egész Izraelen; senki pedig nem követé Dávidnak házát, hanem csak egyedül a Júda nemzetsége.” „Téged pedig felveszlek, és uralkodol mindenekben a te lelkednek kívánsága szerint, és király lész az Izraelen. És ha te minden parancsolatomnak engedsz, és jársz az én útjaimban, és azt cselekszed, ami tetszik nékem, megőrizvén az én rendeléseimet és parancsolataimat, amint Dávid, az én szolgám cselekedett: én veled leszek, és építek néked állandó házat, amint Dávidnak építettem, és néked adom az Izraelt.” Jeroboám rátermett ember volt, tehetségét már Salamon is felismerte (28. v.). Maga Isten jelölte ki arra, hogy király legyen, amit tudtára is adott prófétája által. Milyen szomorú látni, hogy megismétlődött a két nemzedékkel korábbi történet, amikor a hatalmi tébolyban szenvedő Saul megsejtette Dávidban az utódát, és mániákusan üldözni kezdte. Ezúttal azonban Salamon volt az üldöző (11:40). Salamon eltávolodása, az általa okozott kár olyan mértékű volt, hogy Isten úgy

döntött, a Dávid házából származó királyok ezentúl csak két törzs fölött uralkodhatnak, azt is csupán Dávid érdemeire tekintettel. A többi törzset Jeroboámnak és leszármazottainak adta, ugyanúgy, ahogy korábban Dávidnak. Az ígéretek mellett azonban ugyanolyan hangsúllyal szerepeltek a feltételek is: „ha te minden parancsolatomnak engedsz, és jársz az én útjaimban, és azt cselekszed, ami tetszik nékem, megőrizvén az én rendeléseimet és parancsolataimat, amint Dávid”. Azaz Dávidéhoz hasonló lesz a jutalom, ha Dávidéhoz hasonló lesz az engedelmesség is. Isten a történelemben mindvégig feltétellel adta ígéreteit, akár királyról, akár népről, akár egyszerű hívő emberről legyen szó. A feltétel pedig mindig azonos volt: engedelmesség – nem több, de nem is kevesebb ennél.

4

Hogyan próbálta megszilárdítani hatalmát Jeroboám? Milyen hatalmas

hibát követett el, amikor emberi eszközökkel igyekezett bebiztosítani Isten ígéreteit a maga számára? I. Kir. 12:26–27, 28–29 „És monda Jeroboám az ő szívében: Majd visszatér ez ország a Dávid házához, ha felmegy a nép, hogy áldozatot tegyen Jeruzsálemben az Úrnak házában; e népnek szíve az ő urához, Roboámhoz, a Júda királyához hajol, és engem megölnek, és visszatérnek Roboámhoz, a Júda királyához. Tanácsot tartván azért a király, csináltatott két aranyborjút, és monda nékik: Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek, ímhol vannak a te isteneid, óh Izrael, akik téged kihoztak Egyiptomnak földéből. És az egyiket helyezteté Béthelbe, a másikat pedig Dánba.”

Pusztán emberi latolgatás alapján kétségtelenül reális volt Jeroboám félelme, hogy a nép vallási kötődése, az évi háromszori kötelező ellátogatás a jeruzsálemi ünnepekre majd felveti bennük a kérdést: mi értelme annak, hogy külön élik az életüket? Félt, hogy elmúlik az első elkeseredés, amely a nép elhatározását kiváltotta, és ha újra egységesíteni akarják az országot, akkor ő az útjukban lesz és meg akarnak majd szabadulni tőle. Mégis bíznia kellett volna Istenben, és semmilyen körülmények között sem lett volna szabad megszegnie az Úr parancsolatait. Még érthetetlenebbé és súlyosabbá teszi a bűnét, hogy Isten kifejezett ígéreteit bírta, hogy minden körülmények között védelmezi és megerősíti királyi székét, az utódait is beleértve. Milyen szomorú, hogy Isten ígéreteit a lehető legdurvább törvényszegéssel akarta bebiztosítani! Miért is nem tudott hinni, miért félt és hogyan hihette egyetlen pillanatig is, hogy ilyen módon célt érhet? Félelme erősebbnek bizonyult a hiténél. A bálványimádás csupán eszköz volt, a hitetlenségből fakadó félelem és emberi latolgatás eredménye. Ami az egész történetben a legfelfoghatatlanabb, hogy a bálványokat éppen borjú formára mintázták! A puszta formai egybeesésnek emlékeztetnie kellett volna őket a Sínainál elkövetett törvényszegésre és annak következményeire. Mégis: se a nép, se a király, se annak tanácsadói nem riadtak vissza ettől. Hogyan is mondhatta Jeroboám, hogy „imhol vannak a te isteneid, óh Izrael, akik téged kihoztak Egyiptomnak földéből”, és ha már kimondta, hogy nem jutott eszébe, mi történt az egyiptomi kivonulás után? Szintén sokatmondó a két kegyhely elhelyezkedése is. Egyet egészen északon, egyet pedig délen, Júda határánál építettek fel. „Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek” – mondta a király. Az önzés erejét mutatja, hogy a kényelem sajnos még a vallási életben is meghatározó szerepet tud játszani. Így az északon lakóknak nem kellett fárasztani magukat a hosszú utazással, akik pedig közelebb laktak

Jeruzsálemhez, azoknak hamarabb akadt útjukba a bétheli oltár, így nem utaztak tovább csak azért, hogy Istent akarata szerint tiszteljék.

5

Figyeljük meg, milyen alkotóelemekből épült fel a Jeroboám által

bevezetett új vallás! Mennyiben hasonlított az eredetire, és mennyiben tért el tőle? I. Kir. 12:30–33 „És e dolog nagy bűnnek lett az okozója, mert a nép felment az egyik elé egészen Dánig. Azután felállítá a magas helyek templomát, és papokat szerze a nép aljából, akik nem voltak a Lévi fiai közül. És szerze Jeroboám egy ünnepet is a nyolcadik hónapban, a hónap tizenötödik napján, a júdabeli ünnep módja szerint, és áldozék az oltáron. Hasonlóképpen cselekedék Béthelben is, áldozván a borjúknak, amelyeket csinált vala, és szerze Béthelben papokat a magaslatokhoz, amelyeket csinált vala. És áldozék azon az oltáron is, amelyet Béthelben állított fel, a nyolcadik hónap tizenötödik napján, abban a hónapban, amelyet az ő szívében gondolt vala; és ünnepet szerze az Izrael fiainak, és felméne az oltárra, hogy jó illatot szerezzen.” A papok, az oltár, az áldozat minden ókori vallás alapvető alkotóelemei voltak. Sátánnak mindig az a célja, hogy valami az Istenéhez hasonlót, mégis attól eltérőt hozzon létre. Így könnyebben el tudja fogadtatni az emberekkel. Ezt figyelhetjük meg a különböző keresztény felekezetek tanításaiban, sőt ünnepeiben is. Jeroboám is megfontoltan járt el. Nem elégedett meg a kegyhely és oltár megalapításával, ahová a nép eljárhatott. Papokat is választott, igaz, „a nép aljából”. Ünnepről is gondoskodott. A nagy engesztelési nap mintájára – amely az

Istentől kijelölt ünnepek között a legnagyobb, a „szombatok szombatja” volt a 7. hónap 10. napján – a 8. hónap 15. napját tette ünneppé.

6

Magára hagyta-e Isten Jeroboámot? Miként viszonyult a király a

próféta feddéséhez? I. Kir. 13:1–6 „És ímé Isten embere jöve Júdából Béthelbe, az Úrnak intésére, és Jeroboám ott állott az oltár mellett, hogy tömjént gyújtson. És kiálta az oltár ellen az Úr intése szerint, és monda: Oltár, oltár! ezt mondja az Úr: Ímé egy fiú születik a Dávid házából, akinek neve Józsiás lészen, aki megáldozza rajtad a magaslatok papjait, akik most terajtad tömjéneznek, és emberek csontjait égetik meg rajtad. És ugyanazon napon csudát tőn, mondván: E lészen jegye, hogy az Úr mondotta légyen ezt: Ímé az oltár meghasad, és kiomol a hamu, mely rajta van. És amikor meghallotta a király az Isten emberének beszédét, amelyet kiáltott vala az oltár ellen Béthelben, kinyújtá Jeroboám az ő kezét az oltártól, mondván: Fogjátok meg őt. És megszárada az ő keze, amelyet kinyújtott volt ellene, és nem tudta azt magához visszavonni. És meghasadt az oltár, és kiomlott a hamu az oltárról a jel szerint, amelyet tett vala az Isten embere az Úr beszéde által. És szóla a király, és monda az Isten emberének: Könyörögj az Úrnak, a te Istenednek, és imádkozz értem, hogy ismét hozzám hajoljon az én kezem. És mikor könyörgött az Isten embere az Úrnak, visszahajla a király keze, és olyan lőn, mint azelőtt.” Milyen szomorú, hogy Isten választott népének királyai rendre keményen elutasították a feddést, mint azt a korszak további áttekintésében majd látni fogjuk. Ennek ismeretében tudjuk értékelni igazán, hogy minden hibája ellenére milyen

különleges személyiség volt Dávid király, aki Abigail feddését éppúgy megszívlelte, mint Nátán prófétáét (I. Sám. 25:33, II. Sám. 12:13). Jeroboám újabb lehetőséget kapott az újragondolásra az első elutasítás után. A próféta imája nyomán Isten kegyelmesen meggyógyította a királyt, akinek a magatartása mégsem változott. A jövendölés – amely a maga nemében egyedülálló, hiszen név szerint beszél egy eljövendő királyról – közel három évszázaddal később beteljesedett: II. Kir. 23:16.

7

Milyen történet tárja elénk Jeroboám teljes megsötétedését? Milyen

vigasztalást olvashatunk ki belőle a halállal kapcsolatban? I. Kir. 14:1–2, 6, 10, 12–13 „Ebben az időben megbetegedék Abija, Jeroboám fia. És monda Jeroboám a feleségének: Kelj fel most, és változtasd meg öltözetedet, hogy meg ne ismerjék, hogy te vagy Jeroboám felesége, és menj el Silóba: ímé ott van Ahija próféta, aki nékem megmondotta volt, hogy királlyá leszek e népen. De mikor meghallotta Ahija az ő lábainak zörejét, amint az ajtóhoz közelgete, monda: Jőjj be, Jeroboám felesége; miért tetteted magadat másnak? Én tehozzád kemény követséggel küldettem… Azért ímé én veszedelmet hozok a Jeroboám házára, és kiirtom Jeroboámnak még az ebét is, és mind a berekesztettet, mind az elhagyottat Izraelben, és kihányom a Jeroboám háza maradékait, miképpen a ganéjt kihányják, mígnem vége lesz. Te pedig kelj fel, és menj haza, mert amint belépsz a városba, meghal a gyermek. És az egész Izrael siratja őt, és eltemeti őt, mert a Jeroboám magvából

csak egyedül ő temettetik el sírba, mivel a Jeroboám háznépe közül az Úr iránt, Izrael Istene iránt csak őbenne találtatott valami jó.” Milyen ellentmondás: Jeroboám hitte, hogy Isten prófétája, aki egykor megjelentette neki az uralkodását, meg tudja mondani, milyen sors vár a gyermekére, mégis azt gondolta, hogy ugyanezt a prófétát félre lehet vezetni pusztán azzal, hogy valaki álruhát vesz. Ennyire el tud homályosodni az emberi értelem, ha a lélek megsötétedik és kizárja az Istentől jövő világosság sugarait. Mégis, a figyelmeztetésen túl, amit Jeroboám teljes eltávolodása és megsötétedése jelent, mélységes vigasztalás is rejlik ebben a történetben: még egy olyan családban is, mint Jeroboámé, volt valaki, akire Isten irgalommal tekinthetett, akinek a megítélésére nem vethetett árnyat még egy olyan apa sem, mint Jeroboám. Azt is megérthetjük, hogy a halál ténye, noha önmagában fájdalmas, nem feltétlenül Isten rosszallásának, türelme fogytának a jele. Lehetséges, hogy éppen Isten irgalma fejeződik ki benne, csak mi nem ismerjük a jövőt és az összes körülményt, amelyet Ő számításba vesz. „Az igaz elvész, és nem veszi eszébe senki, és az irgalmasságtevők elragadtatnak, és senki nem gondolja fel, hogy a veszedelem elől ragadtatik el az igaz.” (Ésa. 57:1)

Az e heti szombatiskolai adomány a könyvevangélista munkát támogatja.

V.

Augusztus 3.

Asa uralkodása

Asa király négy évtizeden át uralkodott. Az eseményekben, tapasztalatokban gazdag, sajnos bukásoktól sem mentes életút fontos tanulságokkal szolgál. Nyilván ezért találjuk viszonylag részletesebb leírását a Bibliában, és ezért szánunk rá mi is egy külön tanulmányt. 1

Roboám utódai közül melyik király uralkodásáról olvashatunk

hosszabb beszámolót? Milyen állapotban vette át az országot? Milyen összefoglaló jellemzést olvashatunk tevékenységéről? I. Kir. 15:9, 11, 16; 14:22–24 „Jeroboámnak, az Izrael királyának huszadik esztendejében Asa lett a király Júdában.” „És Asa azt cselekedé, ami kedves volt az Úr szemei előtt, mint Dávid, az ő atyja.” „És hadakozás volt Asa és Baása, az Izrael királya között mind éltig.” „Júda is gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, és sokkal nagyobb haragra indíták Őt az ő vétkeikkel, amelyekkel vétkeztek, mint atyáik azokkal, amelyeket ők cselekedtek volt. Mert ők is építének maguknak magaslatokat, és faragott képeket és Aserákat minden magas halmon, és minden zöldellő fa alatt. És valának férfi paráznák is az országban, és cselekedének a pogányok minden utálatos vétkei szerint, akiket az Úr kiűzött az Izrael fiai előtt.” Asa Roboám unokája volt. Apja, Abija mindössze három évig uralkodott, és csupán annyit olvashatunk róla, hogy „járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket őelőtte cselekedett, és nem volt az ő szíve olyan tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve” (I. Kir. 15:3).

Asa nehéz örökséget mondhatott magáénak: – csak két évtized telt el az ország kettészakadása óta, – ezalatt újra és újra fellángolt a háború a két országrész között, – a hitehagyásban sajnos Júda sem maradt el Izrael mögött. Asára várt a feladat, hogy a nemzetet polgári és vallási értelemben egyaránt a fölemelkedés útjára vezesse. Nemcsak személyesen kellett elszakadnia elődei és a szomszéd királyság rossz példájától, hanem a népében rögzült és számukra elfogadottá vált gyakorlattal is szakítania kellett. Ő az első király az ország kettészakadása óta, akit Dávid nyomdokain járt.

2

Milyen területeken tett erőfeszítéseket Asa az ország felvirágoztatása

érdekében? Milyen hatást gyakorolt a szomszédos országban élő izraelitákra? II. Krón. 14:6–7 „És építtetett megerősített városokat Júdában, mivelhogy nyugodalomban volt a föld, és senki sem folytatott ellene háborút azokban az esztendőkben, mert az Úr nyugodalmat adott vala néki. Mert ezt mondja vala Júdának: Építsük meg a városokat és vegyük körül kerítéssel, tornyokkal, kapukkal, zárokkal, míg a föld birodalmunkban van; mert megkerestük az Urat, a mi Istenünket, megkerestük és nyugodalmat adott nékünk minden felől. Azért építének, és lőn jó előmenetelök.” I. Kir. 15:13, 15 „És Maakát, az ő anyját is megfosztá a királynéságtól, mivelhogy egy iszonyú bálványt csináltatott a berekben; és elrontá Asa az ő bálványát, és megégeté azt a Kidron pataknál. De ha a magaslatokat nem rontották is le, mégis Asának szíve tökéletes volt az Úrhoz életének minden napjaiban. És bevitte az Úrnak házába az

ezüstöt és az aranyat, és az edényeket, amelyeket az ő atyja és ő maga arra szenteltek volt.” II. Krón. 15:8–9, 12 „Mikor pedig Asa meghallotta e beszédeket és az Obed prófétának próféciáját, megbátorodék, és elpusztítá a Júda és Benjámin földéről mindenestől a bálványokat, a városokból is, amelyeket elfoglalt az Efraim hegységén, és megújítá az Úr oltárát is, amely az Úr tornáca előtt volt. És összegyűjté az egész Júda és Benjámin nemzetségét, és azokat, akik jövevények valának köztök az Efraim, Manasse és Simeon nemzetségéből; mert az Izrael nemzetségéből sokan csatlakozának ő hozzá, látván, hogy az Úr, az ő Istene, ővele volt… És fogadást tettek, hogy ezután az Urat, az ő atyáik Istenét teljes szívvel és teljes lélekkel fogják keresni.” Felelős uralkodó volt, hiszen nem csak akkor gondolt az ország védelmére, amikor nyilvánvaló veszély fenyegetett, hanem alkalmas időben, a béke biztosította kedvező feltételek között megtette a szükséges előkészületeket egy esetleges támadás visszaverésére. Alapokig ható vallási reformot hajtott végre, amelynek hatálya alól még az anyakirálynő sem vonhatta ki magát. Nem elégedett meg azzal, hogy királyi hatalmával élve vezesse a reformokat, hanem mindent megtett, hogy a népet is bevonja a megújulásba: „Fogadást tettek, hogy ezután az Urat, az ő atyáik Istenét teljes szívvel és teljes lélekkel fogják keresni”. Fáradozásának eredményességét mi sem igazolja jobban, mint hogy még az északi országrészből, Izraelből is áttelepültek az őszinték és hűségesek, látva, hogy Júdában kedvező irányú fordulat történt. Ebben a történelmi helyzetben tehát, amikor Izrael királyai és népe egyértelműen és szinte egyöntetűen eltértek Istentől, az egyes embernek személyesen kellett meghoznia a döntést, hogy vállalja-e a

többség teremtette adottságokat, vagy akár a közeg, a lakóhely, sőt – ha szükséges – az ország megváltoztatása és a megszokott életkörülmények feladása árán is oda költözik, ahol hitének gyakorlása biztosított. „Isten azt akarja, hogy amikor otthont választunk, elsősorban azt vegyük figyelembe, környezetünk milyen erkölcsi és vallási befolyást fog gyakorolni ránk és családunkra. Azt a társadalmi közeget válasszuk, amely lelki előmenetelünkre a legkedvezőbb, és igyekezzünk minden elérhető segítséget igénybe venni, mert Sátán sok akadályt helyez elénk, hogy a menny felé haladásunkat a lehető legnehezebbé tegye. Megpróbáló helyzetbe juthatunk, mert sokunknak nem olyan a környezete, mint amilyennek lennie kellene. Azonban készakarva ne tegyük ki magunkat olyan befolyásoknak, amelyek kedvezőtlenül hatnak keresztény jellemünk alakítására. Ha a kötelesség ilyen lépés megtételére szólít, akkor legyünk kétszeresen éberek és imádságos lelkületűek, hogy Krisztus kegyelme által tisztán megállhassunk.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 111. o.) A történelem azok döntésének a helyességét igazolta, akik idejekorán elhagyták eredeti lakhelyüket. Alig két évszázaddal később az északi országrész olyan mélypontra jutott, hogy sorsuk megpecsételődött, és az asszírok véget vetettek létezésének. Történelmük alakulása azonban mindvégig veszélyt jelentett a lelki értékeket keresőkre, amint majd látni fogjuk.

3

Milyen próbatétel követte a nagyarányú reformokat?

II. Krón. 14:9, 11–12 „És kijöve őellenök a szerecsen Zérah, ezerszer ezer emberrel és háromszáz szekérrel, és méne Marésáig. Akkor kiálta Asa az Úrhoz, az ő Istenéhez, és monda: Oh Uram, nincs különbség előtted a sok között és az erő nélkül való között, hogy

megsegítsed! Segélj meg minket, oh mi Urunk Istenünk, mert benned bízunk, és a Te nevedben jöttünk e sokaság ellen! Uram, Te vagy a mi Istenünk, ne vegyen ember Terajtad erőt! Megveré azért az Úr a szerecseneket Asa és Júda előtt, és elfutának a szerecsenek.” Az idő Asa előrelátását igazolta. Megjelent a szerecsen Zerah hadserege, amely nyomasztó számbeli fölényben volt. „A békesség idején azonban Asa nem a saját szórakozását és kedvteléseit kereste. Készült a válságos helyzetekre. Küzdelemre edzett hadserege volt. Igyekezett népét úgy vezetni, hogy Istennel békességben legyen. És most, bár hadereje kisebb volt az ellenségénél, nem gyengült meg hite abban, akibe bizalmát helyezte. A király a jólét idején az Urat kereste, ezért most, a viszontagságos napokban Őrá támaszkodhatott.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 71. o.) Hányszor borul árnyékként a lelkünkre, amikor Istenhez fordulunk, hogy tudjuk, magunk is sokkal többet tehettünk volna. Milyen hatalmas erő rejlik abban, ha tudhatjuk, hogy nem terhel bennünket kötelességmulasztás. Amikor nyugodtak lehetünk, mert mindent megtettünk, és nincs akadálya, hogy segítségül hívjuk Istent, s Ő meghallgasson bennünket. Asa is ilyen értelemben volt bizakodó, noha bizalmát nem a saját előkészületeibe, hanem Istenbe vetette: „Segélj meg minket, oh mi Urunk Istenünk, mert benned bízunk, és a Te nevedben jöttünk e sokaság ellen! Uram, Te vagy a mi Istenünk, ne vegyen ember Terajtad erőt!”

4

Milyen, a korábbihoz hasonló próbatétellel kellett szembenéznie Asa

királynak az uralkodása vége felé közeledve? Mi lehet a magyarázata annak, hogy immár egy hitbeli tapasztalattal gazdagabban nem volt képes ugyanolyan győzelmet aratni?

II. Krón. 16:1–3 „Asa király uralkodásának harminchatodik esztendejében feljöve Baása, az Izrael királya Júda ellen, és megépíté Rámát, hogy ne engedjen senkit se kimenni, se bemenni Asához, a Júda királyához. De Asa az Úrnak és a királynak tárházából hoza ki ezüstöt, aranyat, és küldé azt Benhadádnak, a siriabeli királynak, aki lakik vala Damaskusban, mondván: Szövetség van köztem és teközötted, amint az én atyám és a te atyád között is volt azelőtt. Ímé küldök néked ezüstöt és aranyat. Menj el, bontsd fel a te szövetségedet Baásával, az Izrael királyával, hogy távozzék el tőlem.” Asa összesen negyven esztendeig uralkodott. A 36. évben ismét támadás fenyegette az országot, de ezúttal a testvérnemzet részéről. Valószínű, hogy Izrael csak a szerecsenekénél lényegesen gyengébb katonai erőt tudott felvonultatni. A király mégis kudarcot vallott. Elérte ugyan, hogy az ellenség visszavonuljon, de micsoda áron! Nem Istentől várta a szabadítást, hanem az ősi ellenséget, Szíriát bérelte fel, méghozzá a templom kincseinek feláldozásával, amelyet uralkodása elején éppen ő maga szentelt oda Istennek. Micsoda rövidlátás, milyen meghalványulása a hitnek: Isten pénzét vette igénybe, miközben eszébe sem jutott Isten erejéért folyamodni, ahogyan korábban már megtette. Megrendítő negyven év krónikáját szemlélni: ugyanaz a személy életének egy későbbi szakaszában mennyire nélkülözi azt az erőt és hitet, amely korábban jellemezte és amelynek az idő múlásával csak gyarapodnia kellett volna. Sohasem érezhetjük magunkat biztonságban! Nem elégedhetünk meg azzal, hogy életünk egy-egy szakaszában rendkívüli tapasztalatokra teszünk szert! Azokban folyton növekednünk kell, egymásra kell épülniük, különben megtörténhet, hogy

elvesztegetjük az így szerzett értékes tapasztalatokat és leckéket. Erre is igaz, hogy „aki velem nem gyűjt, az tékozol” (Mt. 12:30).

5

Milyen figyelmeztetést kapott Asa? Megszívlelte-e az intést?

II. Krón. 16:8–10 „Avagy nem vala-é a szerecseneknek és a líbiabelieknek nagy seregök, felette sok szekereik és lovagjaik? Mindazáltal, mivel az Úrban volt bizodalmad, kezedbe adá azokat. Mert az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azokhoz, akik Őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak. Bolondul cselekedél ebben; azért mostantól kezdve háborúk lesznek teellened. Akkor megharaguvék Asa a prófétára, és veté őt a tömlöcházba, mert igen megharagudott vala e szóért reá; és ugyanakkor Asa a nép közül is sokat megnyomoríta.” A próféta figyelmeztetése józan érveket szólaltatott meg: miért nem tudta hát a király végiggondolni ezeket, mielőtt hibáját elkövette volna, vagy legalább utóbb, amikor szembesítették vele? A töredelem és beismerés helyett a válasz Jeroboáméhoz hasonló volt: harag, elutasítás, a hírhozó megbüntetése.

6

Milyen eseményről számol még be a Biblia Asa életének lezárulása

előtt? II. Krón. 16:12

„És megbetegedék Asa, királyságának harminckilencedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt az ő betegsége; mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat.” „Asa hűséges szolgálatának hosszú történetét elcsúfította néhány hibája, amelyeket akkor követett el, amikor nem helyezte bizalmát teljesen Istenbe.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 72. o.) Milyen szomorú látni, hogy Asa megismételte Salamon életútját: különösen jó kezdet, hasznos, áldásos, reformokkal teljes uralkodás után meglazult az Istennel ápolt szoros közössége, és egészen emberivé vált az élete. A harcban szövetségeseket keresett, a feddésre haraggal és büntetéssel válaszolt, és amikor megbetegedett, akkor sem Istentől várta a segítséget. Asa nem azzal hibázott, hogy orvoshoz fordult, hanem azzal, hogy ezt anélkül tette, hogy bizalmát Istenbe vetette volna. A bibliai beszámoló sajnos rohamos hanyatlásként állítja elénk életének utolsó éveit. Egyedül a munkásságát összegző szavak sejtetik, hogy halála előtt talán megtért.

VI.

Augusztus 10.

Hitehagyás az északi országrészben

1Jeroboám családjának pusztulása után kinek sikerült először tartósan magához ragadni a hatalmat az északi országrészben?

I. Kir. 16:23–26 „Asának, a Júdabeli királynak harmincegyedik esztendejében uralkodék Omri Izraelben tizenkét esztendeig; Thirsában uralkodék hat esztendeig. És megvevé áron a Samaria hegyét Sémertől két tálentom ezüstön; és építe a hegyre, és nevezé a várost, amelyet építe, Sémernek, a hegy urának nevéről, Samariának. És gonoszul cselekedék Omri az Úr szemei előtt, és gonoszságával meghaladá mind az őelőtte valókat. És jára Jeroboámnak, a Nébát fiának minden útján és az ő bűnében, amellyel vétekbe ejté az Izraelt, haragra indítván az Urat, Izrael Istenét az ő bálványozásai által.” Észak élen járt a gonoszságban és a hanyatlásban. A vallási és erkölcsi értékek rohamos elvesztése különlegesen gyors hanyatlást vont maga után a társadalmi élet más területein is. Ennek köszönhető, hogy az uralkodóházakat egymás után irtották ki erőszakos úton (I. Kir. 15:25, 27–28, 16:8–10). Izrael elérte, amit kívánt: most valóban olyanná vált a történelmük, mint a többi népnél szokás. Az anarchikus állapotoknak egy energikus katonatiszt, Omri vetett véget. Fellépését még igazolhatta, hogy a korábbi királygyilkossal és trónbitorlóval kellett leszámolnia (I. Kir. 16:8–10, 17–18). A folytatást azonban már így találjuk az igében: „Gonoszul cselekedett Omri az Úr szemei előtt, és gonoszságával meghaladta mind az őelőtte valókat.” Sajnos az északi királyok esetében még összehasonlítási alap sem lehetett Dávid személye, ehelyett egymást múlták felül a gonoszságban. Omri is ebben jeleskedett, amin az sem változtat, hogy látszólag jó szolgálatokat is tett az országnak, így pl. ő alapította meg a későbbi északi fővárost, Samariát.

2

Milyen jellemzést olvasunk Akhábról, Omri fiáról és utódáról,

valamint az országot az ő idejében jellemző állapotokról?

I. Kir. 16:30–34 „És gonoszabbul cselekedék Akháb, az Omri fia az Úr szemei előtt mindazoknál, akik őelőtte voltak. Mert nem elégedék meg azzal, hogy Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneiben járjon, hanem elméne és feleségül vevé magának Jézabelt, Ethbaálnak, a sídonbeli királynak leányát, és elmenvén, a Baálnak szolgála, és meghajtá magát annak. És oltárt emele a Baálnak a Baál házában, amelyet Samariában épített. És csinált Akháb Aserát is, és jobban haragra indítá Akháb az Urat, Izrael Istenét, mint az Izrael valamennyi királya, akik őelőtte voltak. Ennek idejében építé meg a béthelbeli Hiel Jérikhót. Az ő elsőszülött fiának, Abirámnak élete árán veté meg annak fundamentomát, és az ő kisebbik fiának, Ségubnak élete árán állítá fel annak kapuit, az Úr beszéde szerint, amelyet szólott volt Józsué, a Nún fia által.” Sajnos állandósul a kijelentés: „meghaladta”, „gonoszabbul cselekedett… mindazoknál, akik előtte voltak”. A gyors és erőteljes hanyatlás azonban nem jelenti azt, hogy Akhábnak ne lettek volna jó tulajdonságai is. Ellenkezőleg: hitre és a bátorságra utaló jeleket is látunk az életében. Így pl. amikor a próféta szavára vállalta a hadsereg vezetését a hatalmas túlerővel szemben (I. Kir. 20:13–14). Sőt az őszinte megtérés tapasztalatát is átélte, amit maga Isten hitelesített (I. Kir. 21:27–29). Joggal merül fel a kérdés: miért nem a jóra való készség kerekedett felül és vált meghatározóvá az életében? Ennek oka részben abban keresendő, amit már Roboám és Asa életútjában is megfigyelhettünk: nem elég alkalmanként Isten befolyása alá kerülni, kitartó erőfeszítésekre, önmegtagadásra van szükség. „Vegye fel az ő keresztjét mindennap, és kövessen engem” – mondta Megváltónk (Lk. 9:23). Másrészt „Akháb erkölcsileg gyenge, befolyásolható ember volt. A bálványimádó, határozott, ellentmondást nem tűrő asszonnyal kötött házassága

végzetes következményekkel járt mind maga, mind a nemzet számára. Az elvtelen Akháb jellemét, aki tetteit nem szabta magas normákhoz, Jézabel a maga határozottságával könnyen tudta alakítani.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 73. o.) Nábót szőlője megszerzésének története (I. Kir. 21:1–16) jól mutatja, hogyan érvényesíthette Jézabel királyné akadálytalanul a pogány királyi udvarban tanult módszereket férjének gyengesége és gyermeteg jelleme révén. Az is kiderül a leírásból, milyen közállapotok uralkodtak ekkor Isten népe körében. A királyi ház hamis tanúskodásra, egy törvénytelen per lefolytatására szólította fel a település bíráit, akik ezt minden további nélkül végre is hajtották. Akháb sem kérdezte meg Jézabelt, hogyan szerezte meg végül a kívánatos földdarabot, megelégedett azzal, hogy végre megkaphatta, amire vágyott. Ugyancsak a korszak állapotairól árulkodik, hogy Jerikó újjáépítésére, amelyet teljes elpusztítása után Józsué megátkozott (Józs. 6:26), éppen ekkor akadt vállalkozó. Az Úr tekintélye, az igazságosság mint az élet fokmérője iránti tisztelet megrendült. Jézabel igaz izraelitákat, sőt prófétákat végeztetett ki (I. Kir. 18:13), miközben 850 Baál- és Asera-papot hozatott magával. Az országot gyakorlatilag ő kormányozta, az ő befolyása határozta meg a vallási és a közéletet.

3

Hogyan ellensúlyozta Isten azt a különleges mértékű rontást, amelyet a

királyi pár idézett elő? Miért éppen szárazsággal sújtotta a népet? I. Kir. 17:1 „És szóla Thesbites Illés, a Gileád lakói közül, Akhábnak: Él az Úr, az Izrael Istene, aki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lészen; hanem csak az én beszédem szerint.”

Mi minden esetben a gonoszság erőinek elfojtását várnánk Isten beavatkozásától, Ő azonban ehelyett sokszor a saját táborát erősíti meg, szolgáitól pedig azt várja, hogy az így rendelkezésükre bocsátott eszközökkel maguk vívják ki a győzelmet. Így történt ez ebben az esetben is: Akháb és Jézabel elmozdításának az ideje még nem érkezett el. Ellenben Illés személyében az egyik legnagyobb prófétát kapta ez a korszak. Olyan valakit, aki félelem nélkül közvetítette az Isten fenyítő ítéletéről szóló üzenetet. A Baál és Asera imádói a természet és a termékenység istenét tisztelték ezekben a bálványokban. Isten meg kívánta mutatni, hogy ezek az erők valójában az Ő hatalmában vannak. Ahogyan egykor az Egyiptomot éltető és emiatt istenként tisztelt folyamot, a Nílust az elsők között érte a csapás, ugyanúgy kívánta hitehagyott népét is szembesíteni azzal, hogy az általuk tisztelt istenek nem léteznek és nem képesek segíteni rajtuk. Ezért bocsátott három és fél évig tartó szárazságot az országra.

4

Elfogadta-e a nép a feddést? Hol talált menedéket Isten prófétája?

I. Kir. 18:10 „Él az Úr, a te Istened: nincs sem nemzetség, sem ország, ahova el nem küldött volna az én uram, hogy megkeressen téged. És ha azt mondották: Nincs itt! az országot és a népet megesküdtette, hogy téged csakugyan nem találtak meg.” Az Isten üzenetét közvetítő prófétának menekülnie kellett Isten népe köréből és annak királya elől, mert életre-halálra keresték. Végül az izraeliták szemében megvetett és lenézett pogányoknál talált menedéket. Az ő esetében is az történt,

ami prófétatársaival is, szinte kivétel nélkül: „És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az Ő népének és az Ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az Ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek; míglen az Úr haragja felgerjedt népe ellen, s többé nem volt segítség.” (II. Krón. 36:15–16) Illés próféta menekülése is tanulságokkal szolgál. Olvassuk el az I. Kir. 17:2– 24-ig terjedő szakaszt és figyeljük meg, – hogyan tette Isten próbára a próféta hitét azzal, hogy – előbb természetfölötti módon, hollók segítségével táplálta, – néhány nap után a patak is elapadt és Isten új menedéket jelölt ki számára; – hogyan tette próbára a sareptai asszony hitét – a próféta kérése, hogy először neki készítsen ennivalót, – a gyermek betegsége, majd gyógyulása.

5

Kit okolt Akháb az Izraelt sújtó csapásért, amikor ismét találkozott a

prófétával? Mit tanulhatunk meg Illés határozott válaszából? I. Kir. 18:17–18 „És mikor meglátta Akháb Illést, monda Akháb néki: Te vagy-é az Izrael megháborítója? Ő pedig monda: Nem én háborítottam meg az Izraelt, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál után jártatok.” „Az természetes, hogy a törvény áthágója Isten követére hárítja a felelősséget a csapásokért, amelyek biztosan utolérik azt, aki letér az igazság útjáról. Akik Sátán hatalma alá helyezik magukat, képtelenek úgy látni a dolgokat, ahogyan Isten látja.

Amikor az igazság tükrét eléjük tartják, felháborodnak azon, hogy megfeddik őket. Bűnös elvakultságukban nem hajlandók megtérni. Úgy érzik, hogy Isten szolgái ellenük fordultak, ezért e szolgák megérdemlik a legkeményebb büntetést. Illés ártatlansága tudatában állt Akháb előtt. Nem próbálta mentegetni magát, sem a királyt áltatni. A király haragját sem igyekezett kivédeni azzal a jó hírrel, hogy nemsokára véget ér a szárazság. Nem volt miért bocsánatot kérnie. Felháborodva és Isten ügyének méltóságát féltve, visszafordította Akháb vádját. Bátran megmondta a királynak, hogy az ő bűnei és atyái bűnei hozták Izraelre ezt a rettenetes csapást. »Nem én rontottam meg Izraelt – jelentette ki Illés bátran –, hanem te és a te atyád háza, mert elhagytátok az Úr parancsolatait, és te a Baálokat követed.« Sok névleges keresztény van, akik ha kifejeznék, amit igazán éreznek, ezt mondanák: »Miért kell olyan nyíltan beszélni?« Éppúgy ezt is megkérdezhetnék: »Miért kellett Jánosnak így szólni a farizeusokhoz: Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? (Lk 3:7) Miért kellett Heródiás haragját felkeltenie? Miért kellett azt mondania Heródesnek, hogy törvényellenesen él együtt testvére feleségével? E nyílt beszéd miatt Krisztus előfutára elveszítette az életét. Miért nem tevékenykedett anélkül, hogy magára vonja a bűnben élők haragját?«” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 90–91. o.)

6

Hogyan nyerhetett bizonyságot az élő Isten kilétéről a hitében

meggyengült nép? I. Kir. 18:19, 21–24 „Most azért küldj el, gyűjtsd hozzám az egész Izraelt a Kármel hegyre, és a Baál négyszázötven prófétáját, és az Aserának négyszáz prófétáját, akik a Jézabel

asztaláról élnek. És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt; ha pedig Baál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem. Akkor monda Illés a népnek: Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül; míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak; adjatok azért nékünk két tulkot, és ők válasszák magoknak az egyik tulkot, amelyet vagdaljanak darabokra, és rakják a fákra; de tüzet ne tegyenek alája; én pedig a másikat készítem el, amelyet a fákra rakok, de tüzet én sem teszek alája. Akkor hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az Úr nevét; és amely isten tűz által felel, az az Isten. És felelvén az egész sokaság, monda: Jó lesz!” Isten hosszútűrése valóban csodálatos. Azt a lelki nyomorúságot, amibe a nép az istentelen házaspár uralkodása nyomán jutott, látványosan és fájdalmasan érzékelteti, hogy a felszólításra – „ha az Úr az Isten, kövessétek Őt…” – csak hallgattak. Nem a pogányok, hanem ők, a választott nép! „A nép nem szólt egy szót sem. Abban a népes gyülekezetben nem volt senki, aki Jahvéhoz való hűségéről tanúságot mert volna tenni. A megtévesztés és elvakultság sötét felhőként terült el Izraelen. Nem egyszerre zárta őket körül a végzetes hitehagyás, hanem fokozatosan, amint időről időre elutasították az Úrtól küldött intő és feddő szavakat. Minden alkalommal, amikor helytelenül cselekedtek, amikor nem voltak hajlandók megbánni a bűnt, egyre mélyebbre süllyedtek a gonoszságban, és egyre távolabb sodródtak a mennytől. És most, ebben a válságos pillanatban, makacsul álltak. Nem foglaltak állást Isten mellett. Az Úr utálja, ha valaki közömbös és hűtlen akkor, amikor ügye válságba jut.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 94. o.) Isten mégis lehajolt hozzájuk, hogy döntő bizonyítékkal szolgáljon prófétája által, s így újra meggyőződhessenek arról, hogy ki az élő Isten.

Olvassuk el a Bibliában a történetet (I. Kir. 18:25–40)! Figyeljük meg, hogy – Illés elsőbbséget adott a bálványpapoknak, hogy azok kudarca vitathatatlan, kézzelfogható legyen, – csak ezt követően mutatta be áldozatát, de előbb lelocsoltatta, hogy még nyilvánvalóbbá tegye a csodát, amelynek bekövetkezéséről meg volt győződve, – Isten nem csupán az áldozatot emésztette meg a tűz által, hanem a vizet, sőt az oltár köveit is, hogy maradandó nyomot hagyjon népe lelkén, és félreérthetetlenné, félremagyarázhatatlanná tegye az átélt tapasztalatot.

7

Meghozta-e a kívánt eredményt a Kármelen átélt nagy tapasztalat?

Hogyan élte meg Illés ennek következményeit? Mit érthetünk meg ebből saját küzdelmeinkre vonatkozólag? I. Kir. 19:1–4 „És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, amelyeket Illés cselekedett, többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. Amit mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, amely Júdában volt; és otthagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járóföldre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most, óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!” „Illés sokat várt a Kármelen történt csodától. Azt remélte, Isten hatalmának e megmutatkozása után Jézabelnek nem lesz többé befolyása Akhábra, és egész

Izraelben rohamos reformáció megy végbe. Kármel hegyén egész nap étlen, keményen dolgozott. Mégis – a fizikai megterhelés ellenére – nagyon bátor volt, amikor Akháb hintóját Jezréel kapujához vezette. Attól az ellenhatástól, ami gyakran jár a nagy hit és fényes eredmények nyomában, Illés sem volt mentes. Attól félt, hogy nem lesz tartós a Kármelen elkezdődött reformáció, és erőt vett rajta a csüggedés. Korábban a Piszga csúcsáig emelkedett, most pedig lent volt a völgyben. Amíg a Mindenható ihlette, kiállta a hit legkeményebb próbáját. Most pedig, amikor elcsüggedt, elengedte Isten kezét. Jézabel fenyegetése csengett fülében, és úgy látszott, Sátán még mindig diadalmaskodik a gonosz asszony ármánykodása által. Illés végtelen magasra emelkedett, és a visszahatás rettenetes volt. Istent elfelejtve menekült.” „Illés nem tudta, mit cselekszik, amikor a pusztában kijelentette, hogy megelégelte az életet, és azért imádkozott, hogy haljon meg. Az irgalmas Úr nem cselekedett Illés szavai szerint. Nagy munka várt még a prófétára, s annak végeztével nem kellett csüggedten, magányosan elpusztulnia. Nem a halál porába kellett alászállnia, hanem a magasságos trónjához emelkedett fel dicsőségben, mennyei szekéren.” „Mindenkit érnek keserű csalódások, és olykor mindenkit hatalmába kerít a csüggedés; amikor fájdalom az ember sorsa, és nehéz hinnie, hogy Isten még mindig jóságos segítője földi gyermekeinek; amikor annyira gyötrik a bajok, hogy inkább kívánja a halált, mint az életet. Ilyenkor sokan elengedik Isten kezét, és a kétely rabságába, a hitetlenség fogságába esnek. Ha ekkor megnyílna lelki szemük, és felfognák Isten intézkedéseit, megmentésükön fáradozó angyalokat látnának, akik lábukat az örök hegyeknél is erősebb alapra helyezik. És akkor új hit, új élet ébredne bennük. Elengedhetetlenül szükségünk van reménységre és bátorságra, hogy tökéletesen tudjunk szolgálni Istennek. Ezek a hit gyümölcsei. A csüggedés bűnös

és ésszerűtlen dolog. Isten képes és kész »teljesebben« adni szolgáinak az erőt, amelyre szükségük van a próbatétel és megpróbáltatás idején. Talán úgy tűnik, hogy az Úr művének ellenségei jó és biztos alapokra fektették le terveiket. Isten azonban megdöntheti a legbiztosabb terveket is. Meg is dönti, amikor és ahogyan jónak látja – ha szolgái hitét már eléggé megpróbálta. Van biztos orvosság a csüggedtek számára: a hit, az ima és a munka. A hit és a tevékenység napról napra növekvő biztonságérzetet és megelégedést ad. Kísért-e az a gondolat, hogy átengedd magad a nyugtalanító balsejtelmeknek és a teljes csüggedésnek? A legsötétebb napokban se félj! Akkor se, ha a látszat nagyon ijesztő. Higgy Istenben! Ő tudja, mire van szükséged. Nála van minden hatalom. Szeretete és könyörülete végtelen, kimeríthetetlen. Ne félj attól, hogy nem váltja be ígéretét! Ő az örök igazság. Soha nem változtatja meg szövetségét, amelyet az Őt szeretőkkel kötött. Szükségletük szerinti erőt ad szolgáinak. Pál apostol tanúsította: »De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz… Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.« (II. Kor. 12:9–10) Magára hagyta-e Illést az Úr a megpróbáltatás órájában, amikor prófétája úgy érezte, hogy Isten és ember elhagyta? Nem! Most sem szerette kevésbé, mint akkor, amikor imájára válaszként tűz lobbant az égből és fénnyel árasztotta el a hegytetőt.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 102. o.; Jézus élete, 247. o.; Próféták és királyok, 103., 104., 105. o.)

8

Milyen szempontból vált előképpé Illés próféta személye és

munkássága?

Mal. 4:5 „Ímé, én elküldöm néktek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja.” Lk. 1:13, 17 „Monda pedig az angyal néki: Ne félj, Zakariás; mert meghallgattatott a te könyörgésed, és a te feleséged, Erzsébet szül néked fiat, és nevezed az ő nevét Jánosnak. És az Izrael fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz. És ez Őelőtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.” A próféciák szerint a Jézus második eljövetelekor a világunkban uralkodó állapotok feltűnő hasonlóságot mutatnak majd az Akháb-korabelivel. A világ ugyanúgy nélkülözni fogja majd Isten igaz ismeretét, és ezáltal az igazságosság követését a mindennapi ügyekben – amint ez arra a korra is jellemző volt (lásd a 2. kérdésnél). Ez jellemezte a választott népet meglátogatása, azaz Krisztus első eljövetele idején is. Isten azonban éppúgy nem hagyta őket támasz és segítség nélkül, ahogy az Akháb idején élt zsidóságot sem szolgáltatta ki Jézabel és papjai önkényének. Elküldte Keresztelő Jánost „Illés lelkével és erejével”, hogy egy személyben végezzen hatalmas útkészítő munkát, mire a Megváltó megkezdi szolgálatát. Ugyanilyen világos, erővel hangzó előkészítő munka kívántatik meg a vég idején. „Illés lelkével és erejével” kell Isten feddő, megtérésre hívó üzenetét közvetítenünk a világnak, amely, ha lehet, még nagyobb sötétségben vesztegel, mint Akháb napjaiban. Isten ránk bízta a világnak szóló utolsó üzenetet, amit ugyanolyan bátran kell képviselnünk, mint egykor Illésnek, noha ugyanolyan népszerűtlen lesz, mint az övé volt. Abban is hasonlóság mutatkozik, hogy

ugyanolyan elszigeteltnek fogjuk majd érezni magunkat, mint Illés, aki azt hitte, hogy csak egyedül maradt meg Isten szolgái közül.

VII.

Augusztus 17.

A júdabeli Josafát király erényei és hibái 1Milyen jellemzést olvashatunk az egyik legmeghatározóbb szerepet játszó reformkirályról? II. Krón. 17:3–6, 10; I. Kir. 22:47 „És az Úr Josafáttal vala, mivel az ő atyjának, Dávidnak előbbi útjain járt, és nem kért segítséget a bálványoktól, hanem az ő atyjának Istenét kereste, és az Ő parancsolatiban járt vala, és nem Izraelnek cselekedetei szerint. Azért az Úr megerősíté a királyságot az ő kezében, és az egész Júda ada Josafátnak ajándékot, s gazdagsága és dicsősége igen nagy volt. És az ő szíve felemelkedett az Úr útjain, és még jobban kiirtá Júdából a magaslatokat és az Aserákat.” „Ezért az Úr igen megrettenté a föld minden országait, amelyek Júda körül valának, annyira, hogy nem merének Josafát ellen hadakozni.” „A férfi paráznákat is, akik még megmaradtak volt az ő atyjának, Asának idejéből, kiűzte az országból.” A „reformkirály” kifejezés bármennyire pozitív fogalom is, mégis szomorú jelentést hordoz. Azt jelzi, hogy újra és újra reformok váltak szükségessé, mert a választott nép története mindkét országrészben hanyatlást mutatott. Ráadásul csak

kevés uralkodót különböztetünk meg így. Északon csupán egyetlen ilyen királlyal találkozunk majd, aki a romlás folyamatának gátat kívánt vetni, és délen is kevéssel. Josafát ezen kevesek közé tartozik.

2

A vallási reformokon túl milyen területekre terjedt még ki a király

megújítást célzó tevékenysége? II. Krón. 17:2, 7–9; 19:6–7, 9, 11 „És sereget helyezett Júda minden erős városaiba, és őrségeket helyezett Júda országába és Efraim városaiba, amelyeket az ő atyja, Asa meghódított vala.” „Királyságának harmadik esztendejében elküldé az ő vezérei közül Benhailát, Obádiást, Zakariást, Nétanéelt és Mikáját, hogy tanítsanak a Júda városaiban, és velök Lévitákat: Semája, Nétánia, Zebádia, Asáel, Semirámót, Jónatán, Adónia, Tóbiás és Tóbadónia Lévitákat, és velök Elisáma és Jórám papokat. Tanítának azért Júdában, és az Úr törvényének könyve velök vala, mikor jártak vala Júda városaiban, tanítván a népet.” „És monda a bíráknak: Jól meglássátok, amit cselekesztek; mert nem ember nevében ítéltek, hanem az Úrnak nevében, aki az ítéletben veletek lesz. Azért az Úr félelme legyen rajtatok, vigyázzatok arra, amit tesztek; mert az Úrnál, a mi Istenünknél nincsen hamisság, sem személyválogatás, sem ajándékvétel.” „És meghagyá nékik, mondván: Így cselekedjetek az Úrnak félelmében hűséggel és tökéletes szívvel. Ha valamely pert előtökbe hoznak a ti atyátokfiai, akik lakoznak az ő városaikban, emberhalál, törvény és parancsolat, a rendtartások és ítéletek miatt: intsétek őket, hogy ne vétkezzenek az Úr ellen, és ne szálljon reátok és a ti atyátokfiaira az Úr haragja. Így cselekedjetek, és ne vétkezzetek… Legyetek azért erősek a ti tisztetekben, és az Úr mellette lesz az igaznak.”

Az Akháb korabeli Izrael példája jól mutatta, hogyan hat ki a vallási területen bekövetkezett megromlás és Istentől való eltávolodás törvényszerűen a hétköznapi élet minden területére. Josafát is felismerte ennek jelentőségét, ezért – miközben apjához hasonlóan katonailag is erősítette az ország védelmét – a közigazgatást, az igazságszolgáltatást megreformálta. A bírák lelkére kötötte, hogy szigorúan az igazságosság elvét kövessék, távol legyen tőlük minden részrehajlás. „A szegénynek se kedvezz az ő peres ügyében” – hangzik Isten figyelmeztetése (II. Móz. 23:3). Még szociális szempontok se térítsenek el a szigorú igazságosságtól. A szegényeken más módon lehet és kell segíteni. Az ítélkezés feladata nem mindig könnyű, amint Salamon esetében is láthattuk. Ezért Josafát teljes meggyőződéssel biztatta a bírákat, hogy ha nehéznek találják az egyes ügyekben az igazság kiderítését, forduljanak Istenhez segítségért. Ő, aki ezt a kívánalmat támasztja irántuk, készségesen segít, ha meg akarnak felelni neki. A Josafát szavaiban rejlő bátorítást mindannyian a magunkénak érezhetjük, akik az élet bármely területén kényszerülünk felelős állásfoglalásra. „Josafát uralkodásának eredményeiből sok tulajdonítható annak, hogy bölcsen gondoskodott alattvalói lelki szükségleteiről. Az Isten törvénye iránti engedelmesség nagyon hasznos. Az Úr kívánalmaihoz való alkalmazkodásban átformáló erő rejlik, amely békét teremt az emberek között, és jóakaratúvá teszi őket egymás iránt. Ha minden férfi és nő Isten igéjének tanításait tenné élete irányítójává, gondolatai és érzelmei zsinórmértékévé, akkor a nemzeti és társadalmi problémák megszűnnének. Minden családból olyan befolyás áradna, amely fokozná mások lelki látását és erkölcsi erejét. Ez mind a nemzeteknek, mind az egyéneknek előnyt jelentene.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 122. o.)

3

Milyen próbatételt kellett kiállnia a királynak és népének a nagyarányú

reformáció után? Elvárható-e ebben az életben a „jótett helyébe jót várj” elv érvényesülése? Honnan várták a segítséget? Mit érthetünk meg ebből a saját életünkre vonatkozólag? II. Krón. 20:1, 3–6, 13 „És lőn ezek után, eljövének a Moáb fiai és Ammon fiai, és velök mások is az Ammoniták közül, Josafát ellen, hogy hadakozzanak vele.” „Megfélemlék azért Josafát, és az Urat kezdé keresni, és hirdete az egész Júda országában böjtöt. Azért felgyűlének a júdabeliek, hogy az Úr segítségét keressék, Júdának minden városaiból is jövének, hogy az Urat megkeressék. És megálla Josafát Júda és Jeruzsálem gyülekezeteiben, az Úr házában az új pitvar előtt; és monda: Oh Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna.” „És a júdabeliek mindnyájan állanak vala az Úr előtt, gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal egyetemben.” „Ezek után” kezdődik a beszámoló. Mintha Isten hangsúlyozni kívánná, hogy a nagyarányú reformáció, az elszánás, odaszentelődés, az élet minden területére kiterjedő megújhodás után igenis megtörténhet, hogy nem az áldások köszöntenek be elsőként, hanem valami egészen más. Úgy tűnt, mintha az ellenséges népek szövetsége által egy hatalom el akarná söpörni Júdát a föld színéről. Pontosan ez is történt. Ez történt Asa reformációja után is, és ez történik majd Ezékiás átfogó reformációját követően is. Ugyanis bár Isten ilyenkor megelégedéssel és jóváhagyással tekint népére, azonban Sátán is figyeli őket, méghozzá haraggal, mert Isten népe megvalósítja a mennyei elveket, s ezzel betölti feladatát,

megháborítva Sátán birodalmát. Ezért Isten népének közösségként és egyénileg is minden megújulás és jó irányú elmozdulás után számolnia kell Sátán elszánt, elkeseredett támadásaival. Ennek megtapasztalása nem ok a kétségbeesésre, nem ok a kételkedésre Isten hatalmában vagy szeretetében. Ok ugyanakkor az Isten iránti bizalomra, az imára, ahogyan azt Josafát és népe esetében is láthatjuk. Azt is meg kell értenünk, hogy Isten ószövetségi népe egy nemzetet alkotott, és mint ilyen, könnyen azonosítható célpontja volt Sátán fizikai támadásainak. Ezért vívtak olyan sok háborút és tapasztalhatták meg oly gyakran Isten természetfölötti támogatását harcaikban.

4

Hogyan szabadította meg Isten Josafátot és a népét? Milyen

előfeltétele volt ennek? II. Krón. 20:14–15, 17, 20, 22–24 „Akkor Jaházielre, a Zakariás fiára (ki Benája fia, ki Jéhiel fia, ki Mattániás fia vala, és az Asáf fia közül való Lévita vala) az Úrnak lelke szálla, a gyülekezet közepette, és monda: Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Josafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Nem kell néktek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz. És reggel felkészülvén, kimenének a Tékoa pusztájára; és mikor kiindulnának onnan, megálla Josafát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és a Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!

És amint elkezdették az éneklést és a dicséretet: az Úr ellenséget szerze az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jövének, és megverettetének. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadának, hogy őket levágnák és elvesztenék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. A Júda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordulának: ímé csak elesett holttestek valának a földön, és senki sem menekült meg.” Imájuk nem maradt megválaszolatlan. Isten szabadítást ígért, de különleges módon: el kellett hagyniuk a város védelmét, és papoknak, nőknek, gyermekeknek hitben ki kell jönniük a biztonságot jelentő falak mögül, hogy meglássák Isten szabadítását. Rendhagyó volt ez a feladat, leginkább Jerikó egykori, különös bevételéhez hasonlítható. A nagy hit mellett még valami kellett hozzá: egységes fellépés. Az egész népnek engedelmeskednie kellett az emberileg ijesztő rendelkezésnek. Mégis megtették, amiben bizonyosan a korábbi reformok játszottak szerepet, amelyek a hívő gondolkodásra, Isten akaratának és személyének komolyan vételére tanítottak. Ennek köszönhetően a nép együtt tudott haladni királyával az Isten által kijelölt és hitet igénylő úton.

5

Hogyan zárult a pusztulással fenyegető ellenséges támadás története?

Milyen fontos tanítást hordoz számunkra a júdabeliek példája? II. Krón. 20:26 „Akkor elméne Josafát és az ő népe, hogy azoknak jószágait megzsákmányolják, és találának náluk temérdek gazdagságot és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztának rólok, oly sokat, hogy alig vihették el, és

harmadnapig kapdosták a zsákmányt, mert felette sok vala. Negyednapra pedig gyűlének a hálaadásnak völgyébe, mivel az Úrnak ott adának hálákat; azért azt a helyet hálaadás völgyének nevezék mind e mai napig.” Általában nehéz beleélni magunkat a régebbi korok hétköznapi viszonyaiba. Tudjuk, hogy Jákób részéről a „cifra ruha” fejedelmi ajándéknak számított, ami alkalmas volt József iránti szeretete kifejezésére és a testvérek irigységének felkeltésére. A ruházat és sok más, számunkra általában különösebb értéket nem képviselő használati tárgy és eszköz a régi világban hatalmas értéket jelentett és becsben tartották. A Jeruzsálem lakóinak kezére jutott zsákmány nagysága arányban állt a támadók seregével, amely annyira próbára tette hitüket. Amilyen nagynak látszott a veszedelem, olyan nagy volt a gazdagság is, ami most rájuk szállt. Miután végeztek ennek összegyűjtésével és a halottak eltakarításával, külön alkalmat szántak arra, hogy Isten iránti hálájukat kifejezzék. A hely, ahol összegyűltek, új nevet kapott ennek az emlékére. Vajon keressük-e Istent ugyanolyan buzgón az átélt szabadítások után, mint Josafát és népe tette, vagy ahogy mi magunk szoktuk, amikor segítségért fordulunk Őhozzá? Amennyiben nem, elégedettek lehetünk-e magunkkal, elfogadhatjuk-e jelenlegi állapotunkat, és belenyugodhatunk-e abba, hogy kérni tudunk, őszintén hálát adni viszont nem? Vajon a hálaadás imái az étkezések előtt mennyire csupán a szokás gyümölcsei, illetve mennyiben fejezik ki annak tudatát, hogy rá vagyunk szorulva Isten napi gondviselésére?

6

Milyen hibákat jegyez fel a Biblia még Josafáttal, a valóban hívő

királlyal kapcsolatban is?

a) II. Krón. 18:3–6, vö. 19:2 „Mert ezt mondá Akháb, az Izrael királya Josafátnak, a Júda királyának: Feljössz-é velem Rámóth Gileádba? Felele néki, és monda: Úgy én, mint te; úgy az én népem, mint a te néped együtt lesz a harcban. Azután monda Josafát az Izrael királyának: Kérdezősködjél még ma az Úr beszéde után. És összegyűjté az Izrael királya a prófétákat, mintegy négyszáz férfiút, és monda nékik: Elmenjünk-é Rámóth Gileád ellen hadba, vagy elhagyjam? Felelének: Menj el, és az Isten a király kezébe adja. És monda Josafát: Nincsen-é itt több prófétája az Úrnak, hogy attól is tudakozódhatnánk?” „És eleibe méne Jéhu próféta, a Hanáni fia, és monda Josafát királynak: Avagy az istentelennek kellett-é segítségül lenned, és az Úrnak gyűlölőit szeretned? Ezért nagy az Úrnak haragja ellened.” Egyértelműen helytelen volt közös hadi vállalkozásba fognia az istentelen Akhábbal. Tanulságos megfigyelni, hogyan sodródott bele: – Elhamarkodottan igenlő választ adott a hívásra. – Tiszteletre méltó, hogy legalább azután Isten akaratát kívánta tudakolni. – Istennel való élő kapcsolatáról tanúskodik, hogy noha sok próféta egybehangzóan győzelemmel kecsegtetett, ő érezte, hogy valami nincs rendjén, és további próféták iránt érdeklődött. – Sajnálatos ugyanakkor, hogy miután Mikeás próféta megerősítette a gyanúját (I. Kir. 22:7–28), hogy Isten jóváhagyása nem nyugszik meg a vállalkozáson, már nem akarta visszavonni az ígéretét, s mégis részt vett a harcban. Ez csaknem az életébe került, de Isten elfordította róla a veszedelmet, miközben a ravasz és számító Akháb elesett a csatában (I. Kir. 22:29–40). Mikeás próféta (aki nem azonos a bibliai könyv szerzőjével) egymásnak ellentmondó megnyilatkozásainak oka bizonyára az, hogy így lelepleződött Akháb,

aki a lelke mélyén maga is érezte, hogy terve nem bírja Isten támogatását, mégis kitartott mellette. Ugyanakkor Akháb éretlen, gyermeteg és királyságra teljességgel alkalmatlan személyéről tanúskodik az a megnyilatkozása is, hogy „én gyűlölöm őt, mert soha nem jövendöl nékem jót, hanem mindig csak rosszat”. A prófétai szolgálat arra való, hogy bizonyosat mondjon a jövő felől, az érett ember pedig azért kíváncsi rá, hogy ahhoz szabhassa tetteit. Gyermekhez sem illő magatartása miatt figyelmeztette is Josafát: „Ne beszéljen így a király!” (I. Kir. 22:8) Tudunk-e olyan következetesek lenni, mint Josafát, vagy bennünket is megkísért a jó hír, a nézeteinkben való megerősítés vágya? b) II. Krón. 20:35–37 „Azután Josafát, a Júda királya megbarátkozék Akháziával, az Izrael királyával, aki gonoszul cselekedett vala; mindazáltal vele megbarátkozék, hogy hajókat készítenének, melyeken Társisba mennének; és a hajókat Esiongáberben készíték. Jövendöle azért Eliézer, a Maresából való Dódava fia Josafát ellen, mondván: Minthogy megbarátkozál Akháziával, az Úr megsemmisíti a te munkádat. És a hajók mind összetörének, és nem mehetének Társisba.” A közös hadi vállalkozás helytelen volt. Isten világossá tette, hogy ugyanez a véleménye a közös kereskedelemről is. c) II. Kir. 8:16 „És Jórámnak, az Akháb fiának, az Izrael királyának ötödik esztendejében, mikor még Josafát vala Júda királya, uralkodni kezdett Jórám, a Josafát fia, Júda királya.” II. Kir. 8:25–26

„Jórámnak, az Akháb, az Izrael királya fiának tizenkettedik esztendejében kezdett uralkodni Akházia, Jórámnak, a Júdabeli királynak fia. Huszonkét esztendős volt Akházia, mikor uralkodni kezdett, és egy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben; az ő anyjának neve Athália volt, Omrinak, az Izrael királyának leánya.” Josafát fia Akháb lányát vette feleségül. Ennek igazán tragikus kihatásait a következő tanulmányban látjuk majd. Annyi azonban bizonyos, hogy noha Josafátot bizonyára a legjobb szándék vezérelte, amikor a két országrész kapcsolatát erősíteni kívánta, ezzel olyan helyzetet teremtett, olyan újfajta elkötelezettséget vállalt, amelyben nehéz volt nemet mondania, amint az a) és b) pontoknál láttuk.

VIII.

Augusztus 24.

Júda királysága Jórám királytól Uzziásig 1

Folytatódtak-e a Josafát által megkezdett reformok Júdában? Mi volt

ennek az akadálya, mennyiben játszottak ebben szerepet a saját hibái? II. Kir. 8:16–18, 26–27 „És Jórámnak, az Akháb fiának, az Izrael királyának ötödik esztendejében, amikor még Josafát vala Júda királya, uralkodni kezdett Jórám, a Josafát fia, Júda királya. Harminckét esztendős volt, mikor uralkodni kezdett, és nyolc esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. És járt az Izrael királyainak útján, amiképpen

cselekedtek volt az Akháb házából valók; mert az Akháb leánya volt a felesége, és gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt.” „Huszonkét esztendős volt Akházia, mikor uralkodni kezdett, és egy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben; az ő anyjának neve Athália volt, Omrinak, az Izrael királyának leánya. És járt az Akháb házának útján, és gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, mint az Akháb háza; mert az Akháb házának veje vala.” A királyok azonosítása figyelmes olvasást kíván. Hasonló, sőt azonos nevű uralkodók is előfordultak a két királyságban, és mint a két Jórám esetében láthatjuk, arra is volt példa, hogy azonos néven egy időben uralkodtak. A megkülönböztetésben segít, ha figyeljük, kinek a fiaként és melyik országrészben uralkodott az éppen szóban forgó király. Megrendítő olvasni, hogy Jórám ahelyett, hogy Dávid vagy Josafát példáját követte volna, inkább Izrael királyainak útján járt, Akháb nyomdokait követte. Rövid életűnek bizonyult Júdában az a fellendülés, amely Asa és Josafát nevéhez fűződött. Jórám ellenben követőre talált fiában, Akháziában. A hirtelen hanyatlás oka jól azonosítható: „mert az Akháb leánya volt a felesége, és gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt”, „mert az Akháb házának veje [azaz leszármazottja] volt”. (Máshol Omri lányaként említi a feljegyzés. Valójában az unokája volt, de a Biblia tágabb értelemben a távolabbi leszármazottakat is gyermekként említi, ráadásul Akháb házának és így a romlásnak a feje is Omri volt. Minden bizonnyal az ő atyai hozzájárulására is szükség volt ahhoz, hogy Akháb elvegye Jézabelt, a sidoni király lányát feleségül – ha ugyan nem ő maga kezdeményezte a házasságot politikai megfontolásból.) Ismét a romlás lépcsőfokait figyelhetjük meg: Izrael uralkodóháza befogadott egy pogány királylányt, akinek az értékrendje és az ezzel párosuló akaratereje maradandóan meghatározta és tönkretette az ország történelmének alakulását. Az

ebből a frigyből származó félig izraelita királylány pedig a déli országrész uralkodójának felesége lett, így a súlyos hiba ott is éreztette befolyását, oda is begyűrűztek átkos következményei. Az igazi csapás azonban még váratott magára.

2 Hogyan ragadta magához a hatalmat Júdában az idegen származású, félig pogány Athália? II. Kir. 9:27; 11:1 „Akházia pedig, a Júda királya, mikor látta ezt, futni kezde a kert házának útján; de Jéhu utána menvén, monda: Ezt is vágjátok le a szekérben és megsebesíték őt a Gúr hágójánál, amely Jibleám mellett van; és ő Megiddóba menekülvén, ott meghalt.” „És Athália, Akházia anyja, mikor látta, hogy fia meghalt, felkelt és az egész királyi magot megölette.” Fia halála után az anyakirálynő „az egész királyi magot megölette”, tehát mindenkit, aki jogosan jelenthette volna be igényét a trónra, azaz elsősorban saját unokáit. Sátán egyetlen idegen becsempészésével elérte, hogy Dávid házát csaknem teljesen kiirtották. Emberileg felfoghatatlan, hogy a hatalomvágy annyira elemi erővel törjön fel, hogy a vérségi kötelékeknél is erősebb legyen, mégis megtörtént. Emlékezzünk csak, Jézabel hogyan bánt, hogyan élt vissza a hatalommal Nábót szőlőjének megszerzésekor. Ha egy szőlőskert megszerzéséért erre képes volt, ne csodálkozzunk azon, hogy lánya, aki anyja példaadásán nőtt fel, bármire képes volt

a királyi hatalom megszerzéséért. Hiszen Jézabel lánya volt, tőle tanult, és nehéz elképzelni, hogy Akháb bármilyen befolyással is lehetett lánya neveltetésére. Fájdalmas, de szemléletes lecke volt ez Isten népének, hogy olyan látszólag nem túl jelentős eltérések Isten rendelkezéseitől, mint a házasságkötések előbb Jézabellel, majd annak lányával, Atháliával, milyen messzire ható, súlyos következményeket vontak maguk után.

3

Hogyan hiúsította meg Isten, hogy Sátán törekvése teljes eredménnyel

járjon? II. Kir. 11:2–4, 9, 11–13, 15–16, 21; 12:2 „De Jóseba, Jórám király leánya, Akházia húga, fogá Joást, Akházia fiát, és ellopván őt a király fiai közül, akik megölettettek vala, elrejté az ő dajkájával együtt az ágyasházban; és elrejték őt Athália elől úgy, hogy ez nem öletteték meg. És elrejtve vala Joás ő vele együtt az Úr házában hat esztendeig, és Athália uralkodott az országban. A hetedik esztendőben azonban elküldött Jójada, és magához hívatta a Káriánusok és a testőrök csapatainak vezéreit, és bevitte őket magával az Úr házába, és szövetséget kötött velök, és megesküdteté őket az Úr házában, és megmutatta nékik a király fiát.” „És a csapatok vezérei úgy cselekedtek, amint meghagyta volt nékik Jójada pap.” „És a testőrök ott állottak a király körül, mindenik fegyverrel kezében, a ház jobb szárnyától a bal szárnyáig, az oltár és a szenthely felé. És kivezeté Jójada a király fiát, és fejébe tevé a koronát, és kezébe adá a bizonyságtételt, és királlyá tevék őt és felkenék; és kezeikkel tapsolván, kiáltának: Éljen a király! Mikor pedig

Athália meghallotta a testőröknek és a községnek kiáltását, bement a néphez az Úr házába.” „De parancsola Jójada pap a csapatok vezéreinek, a sereg hadnagyainak, és monda nékik: Vezessétek ki őt a sorok között, és ha valaki őt követné, öljétek meg fegyverrel. Mert azt mondta a pap: Ne ölettessék meg az Úr házában. És utat nyitottak néki, és ő arra az útra ment, amerre a lovakat vezetik be a király házába, és ott megölték.” „Joás hétesztendős volt, amikor uralkodni kezdett… És cselekedék Joás kedves dolgot az Úr szemei előtt mindaddig, amíg Jójada pap oktatá őt.” Athália lányának sikerült elrejtenie egyik unokaöccsét a főpap házában. Hét évig rejtegették a gyermeket, míg elérkezettnek látták az időt, hogy a testőrség egy összehangolt akciója révén végezzenek a trónbitorlóval, a jogos trónörököst pedig beiktassák. A helyreállítás munkájában meghatározó szerepet játszott az istenfélő főpap: – ő rejtegette és nevelte a gyermeket, – ő szervezte meg a hatalomátvételt, – nyilván neki volt köszönhető, hogy a nép azonnal leszámolt a Baálkultusszal (II. Kir. 11:18), – gondja volt rá, hogy „kötés”, azaz szövetség szülessen „a király és a nép között, hogy ők az Úr népe lesznek; és külön a király és a nép között” (II. Kir. 11:17). Joásra is nagy hatással volt, hiszen életének első, meghatározó éveiben a főpap nevelte. Egyértelműen neki köszönhető, hogy Joás jól kezdte uralkodását. Így többek között gondja volt a bálványimádó elődei alatt nyilván leromlott templom tatarozására (II. Kir. 12:4–16).

A kedvező fordulat ellenére azonban megint csak emlékeznünk kell, hogy Isten nem ilyen történelmet és sorsot szánt a népének. Ha nem létezett volna a királyi hatalom, nem jelenthetett volna kísértést a Jézabelek és Atháliák számára, és így a nemzet elkerülte volna a véres trónharcokat.

4

Milyen fordulat játszódott le Joás életében? Minek a jelentőségét

bizonyítja ez a király személyes adottságain túl? II. Krón. 24:17–18 „Minekutána pedig meghala Jójada, eljövének a Júda fejedelmei, és meghajták magokat a király előtt; a király pedig hallgatott reájok. És elhagyák az Úrnak, atyáik Istenének házát, és szolgálának az Aseráknak és bálványoknak; mely vétkök miatt lőn az Úrnak haragja Júda és Jeruzsálem ellen.” Talán az akhábi örökség eredményeként az ő életében is az ingatagság, a befolyásoktól függés szemléletes példáját láthatjuk. Akháb is fogékony volt a jóra, ha Illés prófétával beszélt és az ő befolyása alatt állt. Így Joás is „kedves dolgot cselekedett az Úr szemei előtt mindaddig, amíg Jójada pap oktatá őt”. A meghatározó, jó befolyást jelentő személy halála után azonban más befolyás alá került. „Júda fejedelmei… meghajták magokat a király előtt; a király pedig hallgatott reájok.” Megnyerték maguknak a királyt, ő pedig elhagyta korábbi útjait és kiszolgálta a fejedelmek igényeit. Nem biztosíthatjuk, hogy mindig jó befolyás vegyen körül bennünket. A jellem igazi próbája azonban éppen az, hogy rossz hatások közepette is hűek tudunk-e maradni önmagunkhoz, ahhoz, amit jónak és helyesnek tartunk. Ebben az segít a legtöbbet, ha tudatosan törekszünk Isten befolyása alatt állni, és az

embereké alól kivonni magunkat. Ez lehetett József győzelmének titka is Egyiptomban, ahol a legnagyobb veszélyt éppen az észrevétlenül rááradó befolyások jelenthették. „Nem mindennapi kísértéseknek volt itt kitéve. Mindenfelől bálványimádás vette körül. Az idegen istenek tiszteletének fényét királyi pompa és kora legkulturáltabb népének gazdagsága és műveltsége emelte. József mégis megőrizte egyszerűségét, és hű maradt Istenhez. Maga körül mindenütt a bűn ezer formáját láthatta, de ő vak és süket maradt irántuk. Nem engedte meg, hogy gondolatai tiltott területekre kalandozzanak…” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 218. o.) Azt is megérthetjük a történetből, hogy nincs rettenetesebb annál, amikor nagy hatalommal, hatáskörrel felruházott személyek befolyásolhatóak, és így mások eszközévé, játékszerévé válnak.

5Milyen fokú volt Joás megkeményedése? II. Krón. 24:20–22 „Az Isten lelke pedig felindítá Zakariást, a Jójada pap fiát, aki felálla a nép között, és monda nékik: Ezt mondja az Isten: Miért szegtétek meg az Úr parancsolatait? Mert az nem használ néktek. Ha elhagytátok az Urat, Ő is elhagy titeket. Amazok pedig reá támadván, ott az Úr háza pitvarában megkövezék őt a király parancsolatjából. És nem emlékezék meg Joás király a jótéteményről, amellyel annak atyja, Jójada vala őhozzá éltében, hanem megöleté a fiát. Mikor pedig meghalna, ezt mondá: Látja az Úr és bosszút áll!” A király rettenetes bűnöket halmozott egymásra egyetlen tettével: – elvetette Isten üzenetét,

– megölette az azt közvetítő prófétát, – ezt a pitvarban, azaz az oltár előtt tette, – a próféta ráadásul nevelőapjának az édes gyermeke volt, akivel Joás együtt nevelkedett, – annak a fiát ölte meg, aki a saját élete kockáztatásával mentette meg Joás életét. Lehet-e elképzelni a hálátlanságnak, kegyetlenségnek, Isten elleni lázadásnak ennél kirívóbb példáját? Azt vártuk volna, hogy a korábban jó úton járó király talán fogékonynak mutatkozik az Istentől érkezett intés megszívlelésére. A jó előzmények azonban ellentétesen is hathatnak: lehet, hogy már gyakorlottabb az ember a lelkiismeret elnyomásában, és talán ennek is köszönhető a páratlan kegyetlenség az eljárásában.

6

Milyen hasonlóságot figyelhetünk meg Joás és utódai, Amásia és

Uzziás életútjában? II. Krón. 25:1–4, 14–16; 26:1, 4–5, 16–19, 21 „Huszonöt esztendős korában kezdett Amásia uralkodni, és huszonkilenc esztendeig uralkodott Jeruzsálemben; az ő anyjának neve Jéhoaddán volt, Jeruzsálemből való. És kedves dolgot cselekedett az Úr előtt, de nem tiszta szívből. Lőn pedig azután, hogy országában megerősödött, megölte az ő szolgáit, akik a királyt, az ő atyját megölték. De azoknak fiait nem ölette meg, hanem aszerint cselekedett, amint a törvényben, a Mózes könyvében megiratott, amelyben az Úr parancsolt, mondván: Meg ne ölettessenek az atyák a fiakért és a fiak se ölettessenek meg az atyákért, hanem ki-ki az ő saját bűnéért ölettessék meg.

Lőn azután, hogy Amásia megtért az edomiták megveréséből, a Seir fiainak isteneit elhozá és Isten gyanánt tisztelé azokat, akik előtt magát meghajtotta, és nékik jóillatot gerjesztett. Ezért megharagudott az Úr Amásiára, és prófétát küldött hozzá, aki mondta néki: Miért imádod annak a népnek isteneit, akik nem szabadíthatták meg az ő népüket a te kezedből? Lőn pedig, amikor ekképen szólott volna, mondta néki a király: Vajon te tanácsosa vagy-e a királynak? Hallgass, mert rosszul jársz. Megszünt azért a próféta, minekutána ezt mondotta volna: Látom, hogy az Isten el akar téged veszteni, mivel ezt művelted, és tanácsomat nem fogadtad meg.” „Akkor előhozván az egész Júda nemzetsége Uzziást (ki tizenhat esztendős volt), királlyá tették őt az ő atyja, Amásia helyett… És az Úr előtt kedves dolgot cselekedett, amint az ő atyja, Amásia is cselekedett. És kereste az Istent Zakariás próféta idejében, aki az isteni látásokban értelmes volt, és mindaddig, amíg az Urat kereste, jó előmenetelt adott néki Isten;… Mikor pedig ilyen módon megerősödött volna, felfuvalkodott, hogy megfertőztetné magát és vétkezett az Úr ellen, az ő Istene ellen. Bement az Úr templomába, hogy a füstölő oltáron füstölne. És bement őutána Azáriás pap, és vele az Úr papjai nyolcvanan, igen erősek. És ellene állának Uzziás királynak, és mondták néki: Uzziás, nem a te dolgod az Úrnak füstölni, hanem az Áron pap fiaié, akik felszenteltettek, hogy füstöljenek. Menj ki e szent helyről, mert igen vétkeztél és dicsőségedre nem lesz az Úr Istentől. És megharagudott Uzziás, akinek kezében volt a füstölő szerszám, hogy füstölne, és amikor haragudnék a papokra, bélpoklosság támadt a homlokán, ott a papok előtt, az Úr házában, a füstölő oltár előtt… És lett Uzziás király halála napjáig bélpoklos, és lakott egy elkülönített házban bélpoklosan, mert az Úr házából kivettetett.”

Mindegyik lényegében azonos, méghozzá tragikus életutat járt be. Mindegyik jól kezdte az uralkodását, Isten rendelkezéseit komolyan véve, ezért Isten áldása nyugodott meg rajtuk. Utóbb azonban elbizakodtak. Ez különösen Uzziás esetében mutatkozott meg, aki nem vetemedett bálványimádásra, ellenkezőleg: Istennek kívánt szolgálni, de olyan módon, ahogy azt csak a papok tehették. Talán éppen addigi odaszentelődésén, annak eredményein bátorodott fel, ez azonban nem jogosította erre a vakmerőségre. A papok hasztalan próbálták figyelmeztetni és feltartóztatni, amikor a szent helyen megjelent. Büntetését – a bélpoklosságot és az ezzel járó kirekesztést – élete végéig szenvednie kellett. Abban is egyek voltak, hogy amikor Isten figyelmeztetést küldött számukra, elutasították azt, és megkeményítették magukat. Az élete végén is elronthatja tehát az ember mindazt, amit addig felépített. Ha makacsul visszautasítja az intést, beteljesedik rajta Isten kijelentése: „És ha az igaz elhajol az ő igazságától, és gonoszságot cselekszik… semmi igazságairól, amit cselekedett, emlékezés nem lészen…” (Ezék. 18:24) Amásia életének egy eseménye hétköznapi, gyakorlati tanulsággal is szolgál. Amikor Isten prófétája azt tanácsolta neki, hogy bontsa fel szövetségét az izraeli sereggel és kizárólag Istenre támaszkodjon, Amásiát szűk látókörű aggodalom keríti hatalmába: „De mit tegyünk a száz tálentum ezüsttel, amelyet Izrael seregének adtam? És felelt az Isten embere: Az Úr neked annál sokkal többet adhat.” (II. Krón. 25:9) Amikor Isten elvezet bennünket egy felismerésre, akkor ne habozzunk, ne a veszteséget latolgassuk, ami a már megszületett elkötelezettségekből származik, hanem induljunk azon az úton, amelyet helyesnek ismertünk meg. A lehetséges veszteségekkel kapcsolatban pedig emlékezzünk a próféta szavaira: „Az Úr neked annál sokkal többet adhat.”

Az e heti szombatiskolai adomány a könyvevangélista munkát támogatja.

IX.

Augusztus 31.

Ezékiás uralma Júdában 1

Milyen példát láthatott maga előtt a királykor egyik legkiemelkedőbb

személyisége? Milyen állapotok fogadták a trónra lépésekor? Milyen jellemzést olvasunk róla mégis? II. Krón. 28:1–3, 22–24; 29:7; 29:1–2 „Húszesztendős volt Akház, amikor uralkodni kezdett, és tizenhat esztendeig uralkodék Jeruzsálemben, és nem cselekedék kedves dolgot az Úr előtt, mint Dávid, az ő atyja; hanem az Izrael királyainak útján járt, és öntött bálványokat is csináltatott a Baál tiszteletére. Annakfelette tömjénezett a Hinnom fiának völgyében; fiait is megégeté tűzben, a pogányok utálatosságai szerint, akiket az Úr az Izrael fiai elől kiűzött.” „Sőt még a szorongattatás idejében is tovább vétkezék az Úr ellen; ilyen vala Akház király. Mert áldozék Damaskus isteneinek, akik őt megverték vala, ezt mondván: Mivel Siria királyainak istenei megsegítik őket, azért én is azoknak áldozom, hogy segéljenek engem is. Holott mind néki, mind az egész Izraelnek azok okozták romlását. És összehordá Akház az Isten házának edényeit, és összetöré az Isten házának edényeit, és az Úr házának ajtait bezárá, és csinála a maga számára oltárokat Jeruzsálemnek minden szegletén.” „A tornácz ajtait is bezárták, a szövétnekeket eloltották, és füstölőszert nem füstölögtettek és égőáldozatot nem áldoztak az Izrael Istenének a szent helyen.”

„Ezékiás huszonöt esztendős korában kezdett uralkodni, és uralkodék huszonkilenc esztendeig Jeruzsálemben; az ő anyjának neve vala Abija, a Zakariás leánya. És kedves dolgot cselekedék az Úr előtt, mind aszerint, amint Dávid, az ő atyja is cselekedett vala.” „Akház trónra lépése olyan félelmes helyzet elé állította Ézsaiást és társait, amely Júda országában minden eddigit felülmúlt. Sok embert, akik korábban ellenálltak a bálványimádó szokások rontásának, most rávettek a pogány istenségek imádására. A fejedelmek is hűtlennek bizonyultak megbízatásukhoz. Hamis próféták támadtak, akik tanításukkal félrevezették a népet. Még a papok között is voltak ilyen felbérelt tanítók. A hitehagyó vezetők megtartották az istentiszteleti formákat, és azt állították, hogy Isten népe közé tartoznak.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 202. o.) Arra már korábban is volt példa, hogy Isten népének királyai bálványokat imádtak. Arra is, hogy Isten szolgálatát elhanyagolják. Arra azonban még senki sem vetemedett, hogy az Isten által elrendelt, a szentélyben folyó szolgálatokat hivatalosan megszüntesse, s a templomot bezárassa. Szinte hihetetlen, hogy éppen egy ilyen apai példaadás és előkép után nem követőre, hanem ellenkezőleg: a legnagyobb reformkirályra találunk Akház fiában, Ezékiásban. Nagy titka ez ennek a korszaknak: a legrosszabbakat olykor a legkiválóbbak követték, és fordítva; ráadásul mindez a legközvetlenebb vérségi kapcsolat nyomán történt. Nem tudhatjuk pontosan, milyen tényezők játszhattak ebben szerepet az egyes esetekben. De talán a nevelésben szükségszerűen nagyobb szerepet vállaló anyák áldozatos munkáján kívül annak is köszönhető, hogy a gonoszság egy bizonyos fokán túl annyira beteljesedhetnek vele a tanúi és átélői, hogy megérik bennük az elhatározás: ezt az utat semmiképpen nem kívánják követni.

2

Milyen elhatározásra jutott Ezékiás? Figyeljük meg ennek a Bibliában

legrészletesebben feljegyzett reformációnak a tanulságait! II. Krón. 29:3–5, 10 „És az ő királyságának első esztendejében, az első hónapban kinyitá az Úr házának ajtait, és azokat megújíttatá. És egybehívatá a papokat és a Lévitákat, és összegyűjté őket a napkelet felől való utcában; és monda nékik: Hallgassatok meg engem, Léviták! Most szenteljétek meg magatokat, az Úrnak, atyáitok Istenének házát is szenteljétek meg, és hordjatok ki minden tisztátalanságot a szent helyről!” „Most azért elvégeztem magamban, hogy az Úrral, Izrael Istenével szövetséget szerzek, hogy haragját tőlünk elfordítsa.” „Ezékiás azzal az elhatározással lépett trónra, hogy minden tőle telhetőt megtesz Júda érdekében, hogy megmentse az északi királyság sorsától. A próféták tanításai nem biztattak középutas megoldásokra. Csak a leghatározottabb reformációval lehetett a fenyegető ítéletet elhárítani. Ezékiás olyan embernek bizonyult, akire éppen szükség volt a válságban. Alighogy trónra lépett, terveket készített és meg is valósította azokat. Először a nagyon régóta elhanyagolt templomi szolgálatok helyreállítására fordított figyelmet. A szent hivatásukhoz hűséges papokat és lévitákat nyomatékosan kérte, támogassák munkáját. Bízva megértő segítségükben, nyíltan beszélt velük arról, hogy azonnal széles körű reformot szeretne kezdeményezni. »Mert hűtlenné váltak őseink, azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az Úr, és elhagyták Őt. Elfordították arcukat az Úr hajlékától, hátat fordítottak neki… Azért elhatároztam, hogy

szövetséget kötök Izrael Istenével, az Úrral, és akkor elfordul tőlünk lángoló haragja.« (II. Krón. 29:6, 10).” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 207. o.) a) Nem halogatta a reformáció elkezdését, hanem közvetlenül a trónra lépése után kezdeményezte. Nem engedett időt sem magának, sem a népnek, hogy hozzászokjanak a fennálló állapotokhoz az ő uralma alatt is. Később sokkal nehezebb lett volna, és a nép értetlenségébe ütközött volna a változtatás. b) Elsősorban a nép lelki vezetőit, a papokat és lévitákat igyekezett megnyerni reformációs szándékának. Tőlük hivatalból is elvárható volt, hogy támogassák, de Ezékiás azt szerette volna, ha személyesen is azonosulnak az üggyel, mivel ez hatalmas különbséget jelent annak képviseletében és megélésében. c) Elsőként a templomot tisztították meg és tették alkalmassá funkciója betöltésére (16–17. v.). d) A beszámoló szerint a léviták jártak az élen önmaguk megtisztításában és odaszentelésében, noha ez a náluk nagyobb felelősséget hordozó papoktól inkább elvárható lett volna (34. v.). Ebből azt is megérthetjük, mennyire nincs helye az egymásra várásnak, vagy akár a prédikátorokhoz igazodásnak, még kevésbé a mások állapotával való mentegetőzésnek, amikor szembesülünk saját hibáinkkal. e) A Biblia félreérthetetlenül kijelenti, hogy a nép körében örömet szerzett az engedelmességre és odaszentelődésre való felhívás, a megújulás (36. v.). Az igazi, őszinte reformáció mindig a lélek felszabadulásával, tiszta, szent örömével jár együtt. A kötelességszerű, csupán az értelem belátásából fakadó, de a lelket megmozgatni nem tudó erőfeszítések sohasem részesíthetnek ilyen tapasztalatban bennünket. f) A papok imájáról azt olvassuk, hogy „meghallgatásra talált az ő szavuk, és felhata az ő könyörgésük a mennybe, az Isten szentséges lakhelyébe” (II. Krón. 30:27). Nem volt akadálya annak, hogy Isten meghallgassa fohászukat. Az imádság betölthette eredeti rendeltetését, azaz egyetlen pillanat alatt áthidalta az Isten

lakhelye és közöttünk lévő – fényévekben mérhető – fizikai távolságot, és feljutott Isten elé. g) Az adományok és a léviták fenntartását szolgáló ajándékok rendjét is helyreállították. A király ebben is élen járt, a nép pedig boldogan követte. A személyes példaadás jelentőségét erősíti meg számunkra a történetnek ez a része (II. Krón. 31:3–11). Az eredeti, Isten által kihirdetett rend tehát ebben a tekintetben is helyreállt.

3 Kikre volt még gondja, kiket invitált Ezékiás, és milyen eredménnyel? II. Krón. 30:2–6, 10–12, 18–20 „És tanácsot tarta a király és fejedelmei s az egész gyülekezet Jeruzsálemben, hogy a második hónapban tartsák meg a páskhát. Mert azt akkor nem tarthatták meg, mert a papok nem szentelhették meg magokat kellő számban, s a nép sem gyűlt vala össze Jeruzsálemben. És e dolog igen tetszék mind a királynak, mind az egész gyülekezetnek. Elhatározták tehát, hogy kihirdetik egész Izraelben Beersebától fogva Dánig, hogy jőjjenek Jeruzsálembe páskhát szentelni az Úrnak, Izrael Istenének, mert már régóta nem tartották meg úgy, amint megíratott. Elmenének azért a híradók a király levelével és a fejedelmekével az egész Izraelhez és Júdához, és a király parancsolatjából ezt mondják vala: Izrael fiai! Térjetek meg az Úrhoz, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istenéhez, s Ő is megtér a maradékhoz, amely megmaradt még köztetek az assiriabeli királyok kezétől.” „Mikor pedig a híradók városról városra menének az Efraim és a Manasse földén, mind Zebulonig, nevetik és csúfolják vala őket. Mindazáltal némelyek az Áser, Manasse és a Zebulon nemzetségéből megalázák magokat, és eljövének Jeruzsálembe. Júdában is ezt cselekedé az Istennek keze, adván beléjök egy

akaratot, hogy engednének a király parancsolatjának és a fejedelmekének az Úr beszéde szerint.” „Mert a népnek nagy része, sokan az Efraim, Manasse, Izsakhár és Zebulon nemzetségéből, nem szentelték meg magokat, mindazáltal megevék a páskhabárányt, nem úgy, amint megíratott; de könyörge Ezékiás értük, mondván: A kegyes Úr tisztítsa meg azt, mindenkit, aki szívét elkészítette, hogy keresse az Istent, az Urat, az ő atyái Istenét, ha nem a szentségnek tisztasága szerint is. És meghallgatá az Úr Ezékiást, és a népnek megkegyelmeze.” Az északi országrészben élők számára Ezékiás megkeresése jelentette az utolsó isteni hívást, az utolsó kérlelést, mielőtt történelmük végérvényesen lezárult. Ahogyan az ország kettészakadása után Asa reformjai megoldást jelentettek és lehetőséget kínáltak az őszinték és jobb után vágyódók számára, most, történelmük végéhez közeledve, Ezékiás reformjai és az ahhoz kapcsolódó felhívás az utolsó esélyt teremtette meg számukra. A megkeresés alapvetően eredménytelen maradt, a túlnyomó többség elutasította. Mégsem volt értelmetlen, mert voltak néhányan, akik engedtek neki. Ez minden korszak törvényszerűsége: Isten követei nem tehetnek mást, mint hogy közvetítik az üzenetet, és lélekben felkészülnek rá, hogy a többség részéről elutasításra, sőt gúnyolódásra találnak. De mindig lesznek, akik Isten lelkének engedve megszívlelik a hívást. Figyeljük meg, hogy miközben éppen a helyreállítás volt a reformáció célja, mégsem estek a formalizmus csapdájába! Az ünnep időpontját kivételesen megváltoztatták, hogy ne kelljen még egy évet várni, hanem a lelki igény megszületésekor, röviddel az eredeti időpont után tarthassák meg. Másrészt Ezékiás arra kéri Istent, hogy ne a lelki felkészületlenségre tekintsen a nép esetében – tehát mélyen érezte az isteni kívánalmak magasrendű voltát –, hanem az őszinte igényre,

amely megszületett. Eljárása helyességét igazolja, hogy kérése meghallgatásra talált.

4

Milyen következményeket várnánk a talán legnagyobb arányú

megújulás és reformáció nyomán? Mi történt ehelyett? Vajon miért tesz erre különleges hangsúlyt a Biblia? II. Krón. 31:20–21; 32:1 „És így cselekedék Ezékiás egész Júdában. Ami jó, igaz és helyes vala az Úr előtt, az ő Istene előtt, azt művelé. És minden munkában, amelyet elkezdett az Isten házának szolgálatában, a törvényben és parancsolatban, keresvén az ő Istenét, teljes szívvel jár vala el, és ezért szerencsés vala.” „Ezen dolgok és igazságos cselekedetek után eljöve Sénakhérib, az assiriabeli király, és Júdába menvén, megszállá a megerősített városokat, azt mondván, hogy elfoglalja azokat magának.” Igen, lehetséges, sőt szinte törvényszerű, hogy „ezen dolgok és igazságos cselekedetek után” ekkora megpróbáltatás következzék az Istent kereső népre és annak királyára. Ezt láttuk Asa és Josafát esetében is, és ezt kellett átélnie Ezékiásnak is, kortársaival egyetemben.

5

Hogyan fogadta Ezékiás a váratlanul rájuk törő veszedelmet? Mit tett,

kihez folyamodott segítségért? Mivel bátorította embereit? Milyen tapasztalatban részesítette őket Isten? II. Krón. 32:2, 5–8; II. Kir. 19:14–15, 32, 35

„Mikor tehát Ezékiás látta, hogy Sénakhérib eljöve, és Jeruzsálemet meg akarná szállani… És felbátorodván, megépíté a város leromlott kerítését, felemelvén a tornyokig, és kívül másik kőfalat is emelt, s Millót a Dávid városában megerősíté; ennekfelette szerze sok fegyvert és pajzsot. És a nép fölé seregvezéreket tett, és maga köré gyűjtvén őket a város kapujának utcájára, szóla az ő szívök szerint ekképpen: Erősek legyetek és bátrak, semmit se féljetek, meg se rettenjetek az assiriai királytól és a vele való egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, hogynem ővele. Ővele testi erő van, velünk pedig az Úr, a mi Istenünk, hogy megsegéljen minket és érettünk hadakozzék. És megbátorodék a nép, ezt hallván Ezékiástól, a Júda királyától.” „És elvevé Ezékiás a levelet a követek kezéből, és elolvasá azt, és felment az Úr házába, és kiterjeszté azt Ezékiás az Úr előtt, és imádkozék Ezékiás az Úr előtt…” „Azért azt mondja az Úr Assiria királya felől: Be nem jő e városba, és nyilat sem lő bele, sem pajzs nem ostromolja azt, sem sáncot nem ás mellette.” „És azon az éjszakán kijött az Úr angyala, és levágott az assiriabeli táborban száznyolcvanötezret, és mikor jó reggel felkeltek, ímé mindenütt holttestek hevertek.” Ezékiás tervszerű, módszeres előkészületeket tett országa és a főváros védelmére. Minél nagyobb egy hadsereg, annál sebezhetőbb az utánpótlás – azaz a tömeg élelemmel és vízzel történő ellátásának – oldaláról. Ezékiás tehát bölcsen járt el, amikor mindent megtett a hódító hadsereg vízutánpótlásának meghiúsítására. Megerősítette a falakat, megszervezte a védelmet, felfegyverezte a védőket. Ebből is láthatjuk, hogy az igazán hívő embereket nem valamiféle „fellegekben

járás” jellemezte. Ésszerűen, átgondoltan mindent megtettek, amit ember megtehetett, majd ezután, és nem ehelyett, Istenhez fordultak. Ezékiásnak az emberei lelkiállapotára, bátorságára is gondja volt: „Velünk többen vannak, hogynem ővele” – bátorította katonáit, akik csak a hatalmas asszír tömeget láthatták maguk előtt. Ezékiás a mennyei seregekre utalt: jelenlétük ugyanolyan valóságos, mint a földieké, csak éppen láthatatlan. Nyilván nem véletlen, hogy ismerte és szó szerint idézte a jóval korábban élt és a másik országrészben tevékenykedő Elizeus próféta szavait, aki hasonló, szorongatott helyzetben ugyanígy bátorította megijedt szolgáját: „Felele ő: Ne félj! Mert többen vannak, akik velünk vannak, mint akik ővelök. És imádkozott Elizeus, és monda: Óh Uram! Nyisd meg, kérlek, az ő szemeit, hadd lásson! És megnyitá az Úr a szolga szemeit, és láta, és ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” (II. Kir. 6:16–17) „Ővele testi erő van, velünk pedig az Úr, a mi Istenünk, hogy megsegéljen minket és érettünk hadakozzék” – tette hozzá Ezékiás. „És megbátorodék a nép, ezt hallván Ezékiástól, a Júda királyától.” (II. Krón. 32:8) A király őszinte, gyermeki hitét jelzi, mennyire komolyan vette Isten jelenlétét. Amikor megkapta az asszírok fenyegető, gyalázkodó levelét, azt úgy tette az Úr elé, hogy szinte fizikailag is belepillanthasson. Kérésére válaszul Isten megígérte, hogy nem éri támadás Jeruzsálemet, a felfuvalkodott asszír királyt pedig megalázza. Így történt, hogy Isten egyetlen angyala egyetlen éjszakán levágott „minden erős vitézt, elöljárót és vezért az asszíriai király táborában” (II. Krón. 32:21). Krónikák könyvéből tudhatjuk meg tehát, hogy a 185 ezer főnyi veszteség csak az asszír sereg színe-javát foglalta magában, nem az egész haderőt. Elképzelhetjük, mekkora lehetett Jeruzsálem szorongattatása, és milyen nagy volt Isten szabadítása.

6

Milyen személyes próbát kellett még átélnie ebben az időben Ezékiás

királynak? II. Kir. 20:1–6 „Ebben az időben halálosan megbetegedett Ezékiás, és hozzá menvén Ésaiás próféta, az Ámós fia, monda néki: Azt mondja az Úr: Rendeld el házadat, mert meghalsz és nem élsz. Akkor arccal a falhoz fordult, és könyörgött az Úrnak, mondván: Óh Uram, emlékezzél meg róla, hogy Teelőtted hűséggel és tökéletes szívvel jártam, és hogy azt cselekedtem, ami jó volt a Te szemeid előtt. És sírt Ezékiás nagy sírással. Azonban Ésaiás még alig ért a város közepére, amikor az Úr beszéde lőn őhozzá, mondván: Menj vissza és mondd meg Ezékiásnak, az én népem fejedelmének: Azt mondja az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könyhullatásidat, ímé, én meggyógyítlak téged, harmadnapra felmégy az Úr házába; és a te idődet tizenöt esztendővel meghosszabbítom, és megszabadítlak téged és e várost Assiria királyának kezéből, és megoltalmazom e várost énérettem és Dávidért, az én szolgámért.” „Ezékiás – áldásos uralkodása közben – súlyosan megbetegedett… Helyzete kilátástalan volt, azonban most is tudott imádkozni ahhoz, aki mindeddig oltalma és erőssége volt… »Óh Uram, emlékezzél meg róla, hogy Teelőtted hűséggel és tökéletes szívvel jártam, és hogy azt cselekedtem, ami jó volt a Te szemeid előtt.« Dávid kora óta egy király sem tett olyan sokat Isten országának építéséért – hitehagyás és csüggesztő körülmények idején – mint Ezékiás. A haldokló király hűségesen szolgálta Istenét és erősítette a nép bizalmát Jahvéban mint legfőbb Urukban. Most tudott úgy könyörögni, mint Dávid.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 212. o.) Ezékiás helyzetét és hitének próbáját az tette más betegekhez képest is különösen súlyossá, hogy vele nem orvos közölte, hogy nincs remény. Ilyen

esetben még bízhat az ember Istenben. De mit tehetünk, ha magától Istentől jön az üzenet? „Rendeld el házadat, mert meghalsz.” Súlyosan csengenek ezek a szavak, mégis Isten kegyelme mutatkozott meg bennük. Sokan a félelem miatt talán jobban örülnének, ha váratlanul ragadná el őket a halál, és nem gyötörné őket a szembesülés tudata. Ezékiás azonban felkészülhetett a halálra. Isten kifejezetten felszólította, hogy gondoskodjon a királyi udvar és saját családja dolgainak elrendezéséről. A megpróbáltatással arányos volt a tapasztalat, amikor Isten visszavonta végzését, és Ezékiás életidejét további tizenöt évvel meghosszabbította. Gondoljuk csak meg, hogy Ezékiás ezután úgy élt, hogy tudta, mikor jár le az Isten által szabott idő.

7

Milyen, látszólag egyszerű kísértésben bukott el Ezékiás? Mi okozta

gyengeségét ebben a helyzetben? Mire tanít bennünket az esete? II. Kir. 20:12–8 „Ebben az időben küldött Berodákh Baladán, Baladánnak, a babilóniai királynak fia levelet és ajándékokat Ezékiásnak; mert meghallotta, hogy Ezékiás beteg volt. És meghallgatá őket Ezékiás, és megmutatta nékik az ő egész kincsesházát, az ezüstöt, az aranyat, a fűszerszámokat, a drága kenetet és az ő fegyveres házát, és mindent, ami csak találtatott az ő kincstáraiban, és nem volt semmi az ő házában és egész birodalmában, amit meg nem mutatott volna Ezékiás. Ekkor jött Ésaiás próféta Ezékiás királyhoz, és monda néki: Mit mondtak ezek a férfiak, és honnét jöttek hozzád? És felele Ezékiás: Messze földről jöttek, Babilóniából. És monda: Mit láttak a te házadban? Felele Ezékiás: Mindent láttak,

ami csak van az én házamban, és nem volt semmi az én tárházamban, amit nékik meg ne mutattam volna. Akkor monda Ésaiás Ezékiásnak: Halld meg az Úrnak beszédét: Ímé eljő az idő, amikor mindaz, ami a te házadban van, és amit eltettek a te atyáid e mai napig, elvitetik Babilóniába, és semmi sem marad meg, azt mondja az Úr. És a te fiaid közül is, akik tőled származnak és születnek, elhurcoltatnak és udvari szolgák lesznek a babilóniai király udvarában.” II. Krón. 32:31 „De mivel a babilóniabeli fejedelmek követeivel megbarátkozék, akik őhozzá küldettek, hogy megtudakoznák a csudajelt, mely a földön lőn; elhagyá őt az Isten, hogy megkísértené őt és meglátná, mi volna az ő szívében.” „Elhagyá őt az Isten, hogy… meglátná, mi volna az ő szívében.” Magára maradt, s nem élvezhette azt a különleges mennyei támogatást, amire egész életében hit által támaszkodott és ami győzelmeinek titka volt. Így, az isteni befolyást nélkülözve pontosan úgy viselkedett, mint bárki más tette volna hasonló helyzetben: dicsekedett. Isten célja nyilván az lehetett, hogy Ezékiás számára, de számunkra is bemutassa, hogy a legnagyobbak is csak az Ő ereje által győzhettek, és mennyei támogatás híján a hit legnagyobb alakjai sem voltak képesek többre, mint egy átlagos ember.

X.

Szeptember 7.

Elizeus próféta

1

Ki által pótolta Isten az Illés próféta mennybe ragadtatása nyomán

támadt űrt Izraelben? Mi tette alkalmassá a szolgálatra Illés utódát? I. Kir. 19:16 „Elizeust, az abelméholabeli Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe.” II. Kir. 3:11 „Itt van Elizeus, a Sáfát fia, aki Illésnek kezeire vizet tölt vala.” II. Kir. 2:9 „És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a tebenned való léleknek kettős mértéke énrajtam.” „Isten akkor hívta el Elizeust prófétának, amikor apja szolgáival szántott a mezőn. Azt a munkát végezte, ami éppen kínálkozott. Vezető egyéniség volt, de tudott alázatosan szolgálni is. Becsületes volt és megbízható, nyugodt és szelíd, ugyanakkor energikus és következetes. Szerette és félte Istent. Naponta ismétlődő, fárasztó munkája egyformaságában céltudatossá és nemes jelleművé nevelődött, ismeretekben és lelki értékekben egyre gazdagodott. Miközben együtt dolgozott apjával, az otthoni feladatok elvégzése során megtanult együtt munkálkodni Istennel is… A kicsiny dolgokban mutatott megbízhatósága készítette fel Elizeust a nehezebb feladatokra. Gyakorlatias élete alkalmassá tette az átfogóbb, magasabb rendű munkára. Megtanult szolgálni… Nem volt nagy az a feladat, amit Elizeusnak eleinte végeznie kellett. A köznapi kötelességek még mindig eszközül szolgáltak arra, hogy fegyelmezzék. Azt olvassuk, hogy vizet töltött mestere, Illés kezére. Kész volt bármit megtenni, amivel az Úr megbízta. Minden lépésnél az alázatosság és szolgálat leckéit tanulta. Mint a próféta személyes kísérője, továbbra is hűségesnek bizonyult a kis feladatok

elvégzésében, mialatt naponta erősödő elhatározással odaszentelte magát arra a küldetésre, amelyet Isten jelölt ki számára.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 137., 140. o.)

2

Milyen gyakorlati segítséget jelentett Izrael számára a próféták

szolgálata? II. Kir. 13:14 „És megbetegedett Elizeus olyan betegséggel, amelybe bele is halt, és lement hozzá Joás, az Izrael királya, s arcára borulván sírt, és monda: Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai!” Vö. Zsolt. 20:8–9 „Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. Azok meghanyatlanak és elesnek; mi pedig felkelünk és megállunk.” Olvassuk el az alábbi történeteket a Bibliában: a) II. Kir. 2:19–22 b) II. Kir. 4:1–7 c) II. Kir. 4:8–37 d) II. Kir. 4:38–44 e) II. Kir. 6:1–7

3 szolgáját?

Milyen egyedülálló tapasztalatban részesítette Isten a próféta

II. Kir. 6:11–12, 14–17 „És felháborodott ezen a siriai király szíve, és összegyűjtvén az ő szolgáit, monda nékik: Miért nem mondjátok meg nékem, ki tart közülünk az Izrael királyával?! Akkor monda egy az ő szolgái közül: Nem úgy, uram király, hanem Elizeus próféta, aki Izraelben van, jelenti meg az Izrael királyának a beszédeket, amelyeket te a te titkos házadban beszélsz. Akkor lovakat, szekereket és nagy sereget külde oda, akik elmenének éjjel, és körülvevék a várost. Felkelvén pedig jókor reggel az Isten emberének szolgája, kiméne, és ímé seregek vették körül a várost, lovak és szekerek. És monda néki az ő szolgája: Jaj, jaj, édes uram! Mit cselekedjünk? Felele ő: Ne félj! Mert többen vannak, akik velünk vannak, mint akik ővelök. És imádkozott Elizeus, és monda: Óh Uram! Nyisd meg, kérlek, az ő szemeit, hadd lásson! És megnyitá az Úr a szolga szemeit, és láta, s ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” A mennyei seregek ugyanolyan valóságosan vannak jelen és veszik körül Isten gyermekeit, mint a földi seregek, csak láthatatlanul. Ebben az esetben Isten kivételt tett, hogy a próféta félénk szolgáját megnyugtassa. Emberi szem számára is láthatóvá vált a szír haderő, és a város közötti szabadnak tűnő területet megszálló, az ostromlott település körül védelmi gyűrűt vonó mennyei sereg. „Tüzes”, azaz természetfölötti erővel felruházott lények alkották a csapatot, és olyan nagy számban voltak jelen, hogy „rakva”, azaz sűrűn tele volt a térség. Azért szekerek és lovasok formájában jelentek meg, mert ezek voltak a korabeli hadviselés legerősebb fegyvernemei. Isten láthatóvá tette azt, ami emberi szem számára láthatatlan, hogy minden kor hívő embereit bátorítsa, így bennünket is. Ne várjuk, hogy nekünk is újra és újra megmutassa, hogyan vesz körül bennünket szorult helyzetekben az oltalmazó

angyalok serege. Emlékezzünk inkább a Dóthánban történtekre, és lássuk a mennyei lények seregét a hit szemével, ahogyan később Ezékiás király is tette (II. Krón. 32:7). „Isten gyermekei a világ millióihoz viszonyítva mindenkor csak kicsiny nyáj. Ha azonban helytállnak az igazságért, ahogyan szent igéjében kinyilatkoztatta, Isten lesz a mentsváruk, meghúzódnak a Mindenható széles pajzsa alatt. Isten mindenkor a többség.” (Ellen G. White: Az apostolok története, 404. o.)

4

Milyen értékes jellemvonásokat figyelhetünk meg a szíriai Naámánt

Elizeus prófétához tanácsoló fogoly kislány lényében? II. Kir. 5:1–3 „És Naámán, a siriai király seregének fővezére, az ő ura előtt igen nagy férfiú és nagyrabecsült volt, mert általa szabadította meg az Úr Siriát; és az a férfi vitéz hős, de bélpoklos volt. Egyszer portyázó csapatok mentek ki Siriából, és azok Izrael országából egy kis leányt vittek el foglyul, és ez Naámán feleségének szolgált. És monda ez az ő asszonyának: Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából.” Csodálatra méltó, hogy ennek a gyermeknek ilyen mély hite volt. Szavai értékét fokozza, hogy mindaddig nem volt példa poklos beteg meggyógyulására! Mégis mély meggyőződéssel állította, hogy a próféta „kétség nélkül”meggyógyítaná urát, ha elmenne hozzá. Biztos volt benne, hogy ez a rettenetes betegség sem jelenthet akadályt Isten emberének, mint ahogy az sem, hogy a gyógyulni vágyó pogány, sőt Izrael ősi ellenségének fővezére. Számára

magától értetődő volt, hogy Isten előtt nincs különbség ember és ember között, Ő mindenkiben csak a rászorulót látja. Mennyire természetesen érvényesült e kislány életében „a gonoszt”, az ellenséget „jóval győzd meg” elve (Rm. 12:21). Szavai erejéről tanúskodik, hogy a felnőtt férfi, aki Szíria vezető embere volt, hitelt adott kijelentésének, és felkerekedett, vállalva akár a nevetségessé válás kockázatát is. Királyától engedélyt kért és kapott, aki ezzel szintén kifejezte, hogy elhiszi, amit a gyermek mondott. Azonban nem csak a hit csendül ki a szavaiból: a „vajha” kifejezés arról tanúskodik, hogy a kislány nem csupán lehetőségként vetette fel a próféta meglátogatásának gondolatát, hanem kifejezetten személyes kívánságként fogalmazta meg, mint aki maga is arra vágyik, hogy ura meggyógyuljon. Milyen magas foka ez az emberszeretetnek! Gondoljuk csak meg: – a nép, amelyhez Naámán tartozott, Izrael ősellensége volt, – a kislány gyermekként személyesen vált áldozatává egyik támadásuknak, – annak az embernek a foglyaként kellett szolgálnia, aki az ellenség legfőbb katonai vezetője volt. Mennyire kézenfekvő lett volna, hogy Naámánban népe és személyes élete legfőbb ellenségét, minden bajának okozóját lássa. Mekkora kísértés lehetett, hogy elégtétellel tekintsen Naámán rettenetes és halálos betegségére, mint amely Isten büntetése a népét és az őt ért személyes szenvedésért. Mégsem így gondolkozott. Szerette volna, ha ez az ember meggyógyul, a szerencsétlen szenvedőt látta benne. Így évszázadokkal a Hegyi beszéd elhangzása előtt élő példájává vált Jézus Krisztus számunkra hihetetlennek és megvalósíthatatlannak tűnő felszólításának: „Szeressétek ellenségeiteket… Hogy legyetek a ti mennyei Atyátok fiai.” (Mt. 5:44–45) Milyen neveltetése lehetett ennek a gyermeknek, amely ilyen hitre és a legmagasabb rendű emberszeretetre tudta eljuttatni? A kislány idegen országba,

ellenséges környezetbe, ott szolgasorba kerülve nem roppant össze, nem keseredett meg, nem vált ellenségessé a környezete iránt, hanem felnőtteket megszégyenítő lelkierővel hordozta az életében bekövetkezett változást. Sőt kezdeményező hívő emberré vált ilyen körülmények között. Igen magas mércét állít elénk a története, mind személyes hitünk, mind pedig gyermekeink nevelése vonatkozásában. „Boldogok azok a szülők, akiknek az élete olyan hűen tükrözi a mennyet, hogy Isten ígéretei és parancsai hálát és tiszteletet ébresztenek a gyermekekben, boldogok, akiknek szerető gondoskodása, igazságossága és türelme Isten szeretetét, igazságos voltát és türelmét tolmácsolja a gyermekeknek.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 154. o.)

5

Kiknek a hite és hitetlensége mutatkozott meg a történet folytatásában?

Mennyiben hasonlít Naámán önmagával folytatott küzdelme a mi próbáinkhoz? II. Kir. 5:4–5, 6–8, 10–11, 13–15 „És Naámán beméne, és elbeszélé az ő urának, mondván: Így s így szólott az Izrael országából való leány! Akkor monda Siria királya: Menj el, és ím levelet küldök az Izrael királyának. És elvivé a levelet az Izrael királyának, ezt írván: Mikor e levél hozzád érkezik, ímé az én szolgámat, Naámánt azért küldöttem hozzád, hogy őt gyógyítsd meg bélpoklosságából. De amikor elolvasta az Izrael királya a levelet, megszaggatá az ő ruháit és monda: Isten vagyok-e én, hogy öljek és elevenítsek, hogy ez énhozzám küld, hogy gyógyítsam meg e férfiút az ő bélpoklosságából? Vegyétek eszetekbe és lássátok, hogy csak okot keres ellenem. Mikor pedig meghallotta Elizeus, az Isten embere, hogy az Izrael királya ruháit megszaggatta, külde a királyhoz ilyen izenettel: Miért szaggattad meg a te ruháidat? Hadd jőjjön hozzám, és tudja meg, hogy van próféta Izraelben. És külde

Elizeus követet őhozzá, mondván: Menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban, és megújul a te tested, és megtisztulsz. Akkor megharaguvék Naámán és elment, és így szólt: Íme én azt gondoltam, hogy kijő hozzám, és előállván, segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és kezével megilleti a beteg helyeket, és úgy gyógyítja meg a kiütést. De hozzá menének az ő szolgái, és szólának néki, mondván: Atyám, ha valami nagy dolgot mondott volna e próféta neked, avagy nem tetted volna-é meg? Mennyivel inkább, amikor csak azt mondja, hogy fürödj meg, és megtisztulsz? Beméne azért a Jordánba, és belemeríté magát abba hétszer az Isten emberének beszéde szerint, és megújult az ő teste, mint egy kisgyermek teste, és megtisztult. Azután visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez, és bemenvén, megálla előtte, és monda: Ímé, most tudom már, hogy nincsen az egész földön Isten, csak Izraelben! Azért most vedd el, kérlek, ez ajándékot a te szolgádtól.” A hit erejéről tanúskodik, hogy Naámánra, sőt magára a szír királyra is hatottak a meggyőződéssel mondott szavak. Szégyen, hogy miközben a gyermek és a pogányok tudtak bízni Isten emberében, addig a választott nép legfőbb vezetőjének eszébe sem jutott, hogy Isten prófétájához forduljon és tőle kérjen segítséget. Naámán csalódott szavaiból sokat tanulhatunk (11. v.). Hányszor mondjuk mi is, hogy „én azt gondoltam…”, Isten így és így segít. Hányszor képzeljük el magunknak, hogyan kellene Istennek megoldást hoznia szorult helyzetekben, és nem vesszük észre, hogy ezzel fölébe emeljük magunkat. „Mindez próbára tette Naámán hitét. Büszkesége és hite küzdött egymással, és a hit győzött. A gőgös szíriai megalázta magát és engedelmesen meghajolt Jahve kinyilatkoztatott akarata előtt… És Isten megtisztelte hitét.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 156. o.)

Nagyon nehéz félretenni a saját elképzeléseinket, mégis erre van szükség. Soha ne határoljuk be a Mindenhatót a magunk szűkös elképzeléseivel! Noha a Biblia nem tesz említést róla, mégis elgondolkodhatunk a következőkön: – mit érezhetett a kislány, amikor Naámán hazatért, és Istenébe és annak prófétájába vetett hite igazolást nyert, – felmerült-e benne, hogy fogságát Isten azért engedte meg, hogy eszközként használhassa Naámán meggyógyítására és megtérésére, – milyen örömöt érezhetett a család a gyógyult családfő láttán, – hogyan tekinthettek a kislányra, akinek mindezt köszönhették? Gondolunk-e arra, hogy a mi életünk megpróbáltatásaival is lehetnek hasonló céljai Istennek?

6

Milyen bűnt követett el a próféta szolgája? Miért kellett ilyen roppant

súlyos büntetést szenvednie? II. Kir. 5:20, 25–27 „Géházi, Elizeusnak, az Isten emberének szolgája azt gondolta: Ímé az én uram megkímélé ezt a siriabeli Naámánt, és nem akará tőle elvenni, amit hozott volt; él az Úr, hogy utánafutok, és valamit kérek tőle… Ő pedig bemenvén, megálla az ő ura előtt, és monda néki Elizeus: Honnét, Géházi? Felele: Nem ment a te szolgád sehová. Ő pedig monda néki: Nem ment-é el az én szívem veled, mikor az a férfiú leszállott szekeréből elődbe? Most az ideje, hogy szerezz ezüstöt, és hogy végy ruhákat, olajfákat, szőlőket, juhokat, barmokat, szolgákat és szolgálóleányokat?! Azért rád és a te magodra ragad a Naámán bélpoklossága mindörökké. És kiment őelőle megpoklosodva, mint a hó.”

Lk. 12:48 „És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.” „Géházinak, Elizeus szolgájának az évek során alkalma nyílt arra, hogy a gazdája életét és munkáját jellemző önmegtagadó lelkületre eljusson. Kiváltsága volt, hogy nemeslelkű zászlóvivő váljék belőle az Úr seregében. Megkaphatta volna a menny legnagyszerűbb ajándékait, de elfordult tőlük, és helyettük a világi gazdagság hitvány csillogását kívánta. Most kapzsi lelkének titkolt vágyai arra késztették, hogy engedjen a mindent elsöprő kísértésnek… Komoly tanulságokat vonhatunk le annak az embernek az esetéből, akinek Isten nagy és szent kiváltságokat adott. Géházi eljárása arra szolgált, hogy botránykövet helyezzen Naámán útjába, akinek lelkébe csodálatos fény világított be, és aki hajlott arra, hogy az élő Istennek szolgáljon.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 156–157. o.)

XI.

Szeptember 14.

Az északi királyság végnapjai 1

Ki által kívánt Isten gátat vetni az északi országrész egyre növekvő

gonoszságának? Milyen feladatokkal bízta meg az új uralkodót? I. Kir. 19:15–16 „És monda az Úr [Illésnek]: Menj el, térj vissza, és… Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királlyá Izraelben.”

II. Kir. 9:6–7 „Felkele azért, és bement a házba, s fejére tölté az olajat, és monda néki: Azt mondja az Úr, Izrael Istene: Királlyá kentelek téged az Úrnak népén, az Izraelen, hogy elveszítsed Akhábnak, a te uradnak háznépét; mert bosszút állok az én szolgáimnak, a prófétáknak véréért, és mind az Úr szolgáinak véréért Jézabelen.” Jéhu volt az egyedüli reformkirály az északi országrész történetében. Isten döntésének eredményeként jutott hatalomra. Elsődleges feladata Akháb házának elpusztítása volt, Isten ítéletének megfelelően. Előbb a déli és az északi országrészben uralkodók életének vetett véget, akik mindketten Akháb leszármazottai voltak (II. Kir. 9:22, 24, 27), majd Jézabel került sorra, aki a gonoszság gyökerének számított (II. Kir. 9:30–31, 33).

2

Milyen erények és hiányosságok jellemezték Jéhu uralkodását?

II. Kir. 10:29–31 „De Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneitől, aki vétekbe ejté az Izraelt, nem szakadt el Jéhu, az aranyborjúktól, amelyek Béthelben és Dánban valának. És monda az Úr Jéhunak: amiért szorgalmatosan megcselekedted azt, ami nékem tetszett, és az én szívem kívánsága szerint cselekedtél az Akháb házával: azért a te fiaid negyedízig ülnek az Izrael királyi székében. De Jéhu mégsem igyekezett azon, hogy az Úrnak, Izrael Istenének törvényében járjon teljes szívéből, mert nem szakadt el a Jeroboám bűneitől, aki bűnbe ejtette az Izraelt.” Jéhu – hivatásához hűen – katonai pontossággal hajtotta végre a rá bízott feladatot. A királyi ház romlott tagjainak elpusztítását követően leleményesen,

módszeres alapossággal számolta fel a Baál-kultuszt Izraelben (II. Kir. 10:29–31). Isten szava iránti fogékonyságát bizonyítja, hogy emlékezetében mély nyomot hagytak és minduntalan visszaidéződtek azok a korábbi jövendölések, amelyeket a prófétától hallottak (II. Kir. 9:25–26, 34–36, 10:10–11). Tökéletes engedelmességét Isten is nagyra értékelte. Megígérte, hogy utódai negyedízig követik majd Jéhut a trónon, ami Izraelben sajnos rendhagyóan hosszú dinasztiának számított. Jéhu azonban csak Isten egyértelmű és kifejezett utasításait hajtotta végre. Nem tudta úgy magáévá tenni Isten látásmódját és értékítéletét, mint azt Júda reformkirályainál láthattuk, ezért nem jellemezte a helyreállítás mindenre kiterjedő igénye.

3

Követték-e Jéhu engedelmességét utódai, akik Isten kegyelméből

uralkodhattak? II. Kir. 13:1–3, 10–11; 14:23–24 „Joásnak, az Akházia fiának, Júda királyának huszonharmadik esztendejében lett király Joákház, a Jéhu fia Izraelen Samariában, tizenhét esztendeig. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, és követé Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneit, aki bűnbe ejté az Izraelt, és nem szakadt el azoktól. És felgerjedt az Úr haragja Izrael ellen, és adá őket Hazáelnek, a Siria királyának kezébe, és Benhadádnak, a Hazáel fiának kezébe, az ő életének minden idejében.” „Joásnak, a Júda királyának harminchetedik esztendejében lett király Joás, a Joákház fia, Izraelen Samariában, tizenhat esztendeig. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, és nem távozék el Jeroboámnak, a Nébát fiának semmi bűnétől, aki az Izraelt bűnbe ejté, hanem azokban járt.”

„Amásiának, Joásnak, a Júda királya fiának tizenötödik esztendejétől fogva uralkodott Jeroboám, Joásnak, az Izrael királyának fia Samariában, negyvenegy esztendeig. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, mert Jeroboámnak, a Nébát fiának semmi bűnétől el nem távozott, aki bűnbe ejtette az Izraelt.” Három király, három egyformán istentelen uralkodó követte egymást. Olyan pontosan és maradéktalanul haladtak a rossz hírű országalapító nyomdokain, mintha példája legalábbis követésre méltó lett volna. Olyan mélyre süllyedt Izrael, hogy Jéhu házának utolsó uralkodója már a Jeroboám nevet viselte.

4

Milyen képet fest a Biblia az északi országrész megszűnését

közvetlenül megelőző állapotokról és az utolsó uralkodókról? II. Kir. 15:12–14, 18, 22, 24–25, 28, 30 „Sallum, a Jábes fia lett a király Uzziának, Júda királyának harminckilenczedik esztendejében, de csak egy hónapig uralkodott Samariában, mert Menáhem, a thirsabeli Gádi fia feljött, és Samariába ment, és megölte Sallumot, a Jábes fiát Samariában, és megölvén őt, ő uralkodott helyette. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt; nem hagyta el Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneit teljes életében, aki vétekbe ejtette az Izraelt. És elaluvék Menáhem az ő atyáival, és uralkodék az ő fia, Pekája ő helyette. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, nem távozék el Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneitől, aki vétekbe ejtette az Izraelt. És pártot ütött ellene Péka, a Remália fia, az ő hadnagya, és megölte őt Samariában, a király házának palotájában, Argóbbal és Arjéval és ötven emberrel a gileádbeliek fiai közül, és megölte őt, és ő lett helyébe a király. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt; nem távozék el Jeroboámnak, a Nébát

fiának bűneitől, aki vétekbe ejtette az Izraelt. De Hósea, az Ela fia, pártot ütött Péka, a Remália fia ellen, és levágta és megölte őt, és ő lett helyébe a király Jótámnak, az Uzzia fiának huszadik esztendejében.” Az északi országrész rövid életű volt, mindössze 208 évig állt fenn. Történelmét mindvégig egyre gyorsuló hanyatlás jellemezte. Uralkodói, különösen a pusztulást megelőzően, gyorsan és többnyire erőszakos úton váltották egymást. „Az asszír fogság előtti fél évszázadban olyan volt Izrael gonoszsága, mint Noé korának és minden olyan kornak a gonoszsága, amikor az emberek elvetették Istent. Teljesen a bűnre adták magukat. A természet Isten fölé emelése, a Teremtő helyett a teremtmény imádása mindig a legdurvább bűnökkel járt együtt. Amikor Izrael népe Baál és Astoret imádásával meghódolt a természet erői előtt, elszakadt mindattól, ami felemelő és nemesítő, s így a kísértés könnyű zsákmánya lett. Lelkük védelmi bástyája leomlott. A tévútra vezetett híveket semmi sem védte a bűn ellen, engedtek az emberi szív szenvedélyeinek.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 176. o.)

5

Mikor, kik által és kinek az akaratából zárult le az északi országrész

története? II. Kir. 17:4–7, 13–14, 22 „De mikor Assiria királya megtudta, hogy Hóseás pártot ütött ellene és követeket küldött Suához, Egyiptom királyához, az évenkénti adót pedig nem küldötte meg Assiria királyának: elfogatta őt Assiria királya és börtönbe vetette. És felméne az assiriai király az egész ország ellen, és feljövén Samaria ellen, azt három esztendeig ostromolta. És Hóseásnak kilencedik esztendejében bevette

Assiria királya Samariát, és elhurcolta az Izraelt Assiriába; és Halában és Háborban, a Gózán folyó mellett, és a Médek városaiban telepítette le őket. Ez pedig azért történt, mert az Izrael fiai vétkeztek az Úr ellen, az ő Istenük ellen, aki őket kihozta Egyiptom földéből, a Faraónak, az egyiptomi királynak kezéből, és idegen isteneket tiszteltek. És mikor bizonyságot tett az Úr Izraelben és Júdában minden prófétája és minden látnoka által, ezt mondván: Térjetek meg a ti gonosz útjaitokról, és őrizzétek meg az én parancsolataimat és rendeléseimet, az egész törvény szerint, amelyet parancsoltam a ti atyáitoknak, és amelyet ti hozzátok küldöttem az én szolgáim, a próféták által – akkor nem engedelmeskedtek, hanem megkeményítették a nyakukat atyáik makacssága szerint, akik nem hittek az Úrban, az ő Istenükben. És az Izrael fiai követték Jeroboám minden bűnét, amelyeket elkövetett, és nem távoztak el azoktól.” Ésa. 10:5–6 „Jaj Assiriának, haragom botjának, mert pálca az ő kezében az én búsulásom! Istentelen nemzetség ellen küldtem őt, és haragom népe ellen rendelém, hogy prédáljon és zsákmányt vessen, és eltapodja azt, mint az utcák sarát.” Isten a korabeli nagyhatalom, Asszíria csapatait használta fel arra, hogy a büntetés eszközei legyenek. Mintegy hét évszázaddal korábban még Izrael töltötte be ugyanezt a szerepet Kánaán őslakóinak megfenyítésében, most pedig – Isten figyelmeztetésének megfelelően – hasonló büntetés érte őket. „Ilyen bűnök származtak abból, hogy Jeroboám felállította a két aranyborjút. Az istentisztelet megalapozott formáitól való első eltérés a bálványimádás durvább formáinak bevezetéséhez vezetett, míg végül az ország majdnem minden lakosa a természetimádás csábító szokásainak hódolt.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 177. o.) I. e. 722-ben az asszírok elfoglalták az országot, a tíz törzset elhurcolták, és helyükre idegeneket telepítettek.

XII.

Szeptember 21.

Manassé és Jósiás uralkodása

1

Ki követte Ezékiás királyt a trónon? Folytatódott-e a fölemelkedés?

II. Kir. 20:21; 21:1–9 „És elaluvék Ezékiás az ő atyáival, és az ő fia, Manasse uralkodék helyette. Manasse tizenkét esztendős volt, mikor uralkodni kezdett, és ötvenöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben, és az ő anyjának Hefsiba volt a neve. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, a pogányok utálatossága szerint, akiket az Úr kiűzött volt az Izrael fiai elől: mert újra megépítette a magaslatokat, amelyeket Ezékiás, az ő atyja lerontott, és oltárokat emelt a Baálnak, és állított Aserát, mint ahogy Akháb, az Izrael királya cselekedett volt, és imádta az összes mennyei seregeket és azoknak szolgált. És oltárokat is épített az Úr házában, amely felől azt mondotta volt az Úr: Jeruzsálemben helyheztetem az én nevemet! Oltárokat épített az egész mennyei seregnek, az Úr házának mind a két pitvarában. És átvivé a fiát a tűzön, és igézést és jegymagyarázást űzött, és ördöngösöket és titokfejtőket tartott; sok gonosz dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, hogy Őt haragra ingerelje. És az Aserabálványt, amelyet készített, bevitte abba a házba, amely felől azt mondotta volt az Úr Dávidnak és az ő fiának, Salamonnak: Ebben a házban és Jeruzsálemben, amelyet magamnak választottam Izraelnek minden nemzetségei közül, helyheztetem az én nevemet mindörökké; és ki nem mozdítom többé Izrael lábát

erről a földről, amelyet adtam az ő eleiknek, ha szorgalmatosan az én parancsolataim szerint cselekesznek, és az egész törvény szerint, amelyet nékik Mózes, az én szolgám parancsolt. Ők azonban nem engedelmeskedtek, mert tévelygésbe ejté őket Manasse, hogy még gonoszabbul viseljék magokat azoknál a pogányoknál, akiket az Úr kivesztett az Izrael fiai elől.” „Az előbbi nemzedékek dicsőséges világossága után a babona és tévelygés sötétsége következett. Súlyos bűnök támadtak, a zsarnokság, sanyargatás, minden jónak a gyűlölete burjánzott. Elveszett a jogosság, győzött az erőszak. De ezekben a veszedelmes időkben is voltak Istennek és az igazságnak bizonyságtevői. Ezékiás uralkodása idején a Júdát ért nehéz próbák sok embert szilárd jelleművé alakítottak. Jellemük most védőbástya volt az elharapózó gonoszság ellen. Az igazság és jogosság melletti bizonyságtevésük felkeltette Manassé és a hatalmon levők haragját, akik a tetteiket rosszalló hangok elnémításával akarták állandósítani gaztetteiket. »Manassé nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte Jeruzsálemet egyik végétől a másikig.« (II. Kir. 21:16) Ésaiás az elsők között vesztette életét.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 239. o.) Ennél nyomasztóbb leírással még az északi országrész, Izrael uralkodói esetében sem találkozhattunk. Még megrendítőbbé teszi a beszámolót, hogy mindezt éppen Ezékiás fia tette, módszeresen rombolva le apja reformációs munkáját. Érthetetlen, hogyan követheti egymást két ilyen végletesen eltérő uralkodó, apa és fia. Annyi bizonyos, hogy a korszak vége felé közeledve a déli országrészben is egyre erőteljesebb szélsőségek követték egymást. Szinte megelevenedik előttünk a nagy küzdelem a két emberi eszköz egymással ellentétes erőfeszítései láttán. Érzékelhető, hogy a háttérben egyre hevesebbé vált az

uralkodók fölötti befolyásért vívott harc, és ennek eredményeként követhette egymást előbb soha nem látott mértékű reformáció, majd soha nem látott mértékű pusztítás.

2

Miért engedte meg Isten, hogy a legvéresebb kezű király üljön a

trónon a leghosszabb ideig? II. Kir. 21:16 „És Manasse nagyon sok ártatlan vért is ontott ki, hogy Jeruzsálem mindenfelől megtelt vele, azon a vétkén kívül, amellyel vétekbe ejtette Júdát, gonoszul cselekedvén az Úr szemei előtt.” II. Krón. 33:10–13 „És noha megszólította az Úr Manassét és az ő népét, de nem figyelmezének reá. Reájok hozá azért az Úr az assiriabeli király seregének vezéreit, akik Manassét megfogták és vasba vervén megkötözék őt két lánccal, és Babilóniába vivék. Mikor pedig nagy nyomorúságban volna, fohászkodék az Úrhoz, az ő Istenéhez, és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt. És könyörögvén hozzá, megkegyelmeze néki, és meghallgatván könyörgését, visszahozá őt Jeruzsálembe, az ő országába. Akkor ismeré meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.” Mt. 7:1 „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Szinte hihetetlen, hogy a korábbi nyomasztó leírást még lehet fokozni. Manassé nemcsak az istentiszteleti formákra emelt kezet, hanem az emberekre, az Isten iránt hűségesekre is. „Jeruzsálem mindenfelől megtelt” vérrel az igazak üldözése és elpusztítása miatt. Hogyan lehetséges, hogy Isten mégis évtizedekig

tűrt Manassénak? Hányan tehették fel ugyanezt a kérdést a korabeli igazak közül, akik a szenvedések személyes átélői voltak!? A választ Manassé élettörténetében találjuk: Isten figyelmeztetéseit nem szívlelte meg, de amikor fogságba került, megtért. (Életének erről a fontos eseményéről csak Krónika könyve számol be!) Megtérésének őszinteségét mutatja, hogy mindent megtett a korábban általa okozott romlás helyreállítása érdekében (II. Krón. 33:14–16). Ki gondolta volna, hogy valaki, aki ilyen mélyen merült a rosszba, még megtérhet? Nem látunk bele sem az emberi lelkekbe, sem a jövőbe. Ne csupán azért tartózkodjunk emberek megítélésétől, mert Isten igéje ezt kifejezetten tiltja, ne csak azért, mert akkor mi is megítéltetünk, hanem mert belátjuk, hogy szűkös lehetőségeinkkel nem tudunk, nem vagyunk képesek helyesen ítélni, tehát a tiltás ésszerű és megalapozott. Ha Manassé esetét szem előtt tartjuk, ez mindig segíthet legyőzni az ítélkezésre való hajlandóságot, amely mindannyiunkban ott él.

3 Mit bizonyít az a tény, hogy Isten megbocsátott Manassénak? A király megtérése utáni erőfeszítései el tudták-e hárítani korábbi tevékenysége következményeit? Mt. 12:31 „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek…” II. Kir. 21:18 „És elaluvék Manasse az ő atyáival, és eltemetteték az ő háza mellett lévő kertben, az Uzza kertjében, és az ő fia, Amon uralkodék helyette. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, amint cselekedett Manasse, az ő atyja. És tökéletesen azon az úton járt, amelyen járt volt az ő atyja, és szolgált a

bálványoknak, akiknek szolgált volt atyja, és azokat imádta. És elhagyta az Urat, atyái Istenét, és nem járt az Úrnak útjában.” Amennyire óvakodnunk kell Manassé nyomdokainak követésétől, annyira bátorító az a tény, hogy még egy ilyen bűnt bűnre halmozó, Isten választott népe körében királyi felelősséget viselő ember is bocsánatot nyerhetett az őszinte megtérés után. „Bűnbánata azonban bármilyen szép is volt, túl későn történt ahhoz, hogy megmentse az országot az éveken át folytatott bálványimádó szokások romboló hatásától… Saját fia is azok között volt, akiknek az életét jóvátehetetlenül megrontotta Manassé végzetes hitehagyása.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 240. o.)

4

Kinek a trónra lépése jelentett reményt a változásra a nemzetet

fenyegető katasztrófa bekövetkezése előtt? II. Kir. 22:1, 2 „Nyolcesztendős volt Jósiás, amikor uralkodni kezdett, és harmincegy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben… És kedves dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, és járt az ő atyjának, Dávidnak minden útjaiban, és nem tért el sem jobbra, sem balra.” II. Kir. 23:25 „Nem is volt őhozzá hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívéből és teljes lelkéből és teljes erejéből, Mózesnek minden törvénye szerint, de utána sem támadott hozzá hasonló.”

„Trónra lépésekor a hitük tisztaságát megőrzők reménykedni kezdtek abban, hogy megállítja az országot a romlás lejtôjén, mert az új király félte Istent, jóllehet csak nyolcéves volt. Gonosz királytól származott, kísértések vették körül, amelyek arra csábították, hogy lépjen atyja nyomába, és nem sok tanácsosa biztatta a helyes út követésére. Jósiás mégis hű volt Izrael Istenéhez.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 240. o.)

5

Milyen megrázó híradással szolgál királyok könyve a választott nép

körében uralkodó állapotokról? II. Kir. 22:8, 10–11 „És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia odaadta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. És megmondá Sáfán, az íródeák, a királynak, mondván: Egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasá azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédét, megszaggatá az ő ruháit.” „Közel egy évszázaddal előbb, az általa első ízben megtartott páskaünnepségen Ezékiás elrendelte, hogy a tanító papok mindennap nyilvánosan olvassanak a törvény könyvéből. A Mózes által leírt rendelkezések megtartása – különösen azoké, amelyeket az ötödik könyv szövetségrésze tartalmaz – Ezékiás uralkodását virágzóvá tette. Manassé azonban vakmerően félredobta ezeket a törvényeket. Uralkodása alatt a törvénykönyv templomi példánya gondatlanságból elveszett…” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 246., 250. o.) A megtalálás első hallásra örömteli híre tehát valójában a szomorú valóságot láttatja velünk: elveszett az Írás, ezért kellett újra megtalálni! A nép, amelyre „Isten

rábízta a beszédeit” (Rm. 3:2), hogy szóban és példaadással közvetítsék a föld minden lakójának, nemcsak az életét mulasztotta el hozzáigazítani, hanem egyszerűen elveszítette! Ha Isten gondviselése nem őrködik, egyszer és mindenkorra elveszett volna az egész világ számára létfontosságú világosság. A történet azt a bibliai igazságot is alátámasztja, hogy „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által” (Rm. 10:17). Akkor lepleződött le, hogy mekkora bűnben él a nép, amikor Isten beszéde előkerült és rávilágított valódi állapotukra. Mi is gyakran elégedetlenkedünk lelki restségünk miatt, de mitől várjuk, hogy kimozdítson bennünket állapotunkból? Adunk-e erre alkalmat Isten igéjének, vagy számunkra is olyan, mintha elveszett volna?

6

Hogyan hatott a fiatal királyra a szembesülés népe valódi állapotával?

Figyeljük meg a személyes hit és a tudatos reformok kibontakozásának lépcsőfokait! II. Krón. 34:3 „Mert az ő királyságának nyolcadik esztendejében, amikor még gyermek volna, kezdé keresni az ő atyjának, Dávidnak Istenét.” II. Krón. 34:3 „Tizenkettedik esztendejében pedig Júdát és Jeruzsálemet kezdé megtisztítani a magaslatoktól, Aseráktól, bálványoktól és öntött képektől.” II. Kir. 22:3, 5 „És történt Jósiás király tizennyolcadik esztendejében, elküldte a király Sáfánt, Asaliának, a Messullám fiának fiát, az íródeákot, az Úr házához, mondván: …Számlálják meg az Úr házába begyűlt pénzt, amelyet gyűjtöttek az ajtóőrizők a

néptől, és adják azt az Úr házában való mívesek pallérainak kezébe, hogy adják a munkásoknak, akik az Úr házán dolgoznak, hogy a ház romlásait kijavítsák.” Mit tett Jósiás a) 16 évesen? b) 20 évesen? c) 26 évesen? „Jósiás kora ifjúságától kezdve Isten szent törvénye elveinek megdicsőítésére igyekezett felhasználni királyi hatalmát. Most pedig, mialatt Sáfán, az íródeák olvasott fel neki a törvénykönyvből, az ismeret kincsestárát fedezte fel benne, erőteljes szövetségest abban a reformációs munkában, amelynek megvalósítására mélységesen vágyott. Elhatározta, hogy a törvény tanácsai szerint jár el, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy a nép megismerje tanításait… Jósiás mélyen megrendült, amikor első ízben hallotta az ősi iratba foglalt intéseket és figyelmeztetéseket… Ráeszmélt arra, hogy az Írásokból elé táruló kép hasonlít a birodalmában ténylegesen uralkodó állapotokhoz. Az Istentől való elfordulás prófétikus ábrázolásában döbbenten ismerte fel a súlyos csapások meghirdetését is, amelyek gyorsan jönnek, és nem lesz előlük menekülés… A fájdalomtól és rémülettől porig sújtva Jósiás megszaggatta ruháit. Gyötrődő lélekkel hajolt meg Isten előtt, és könyörgött, hogy bocsássa meg a megátalkodott nép bűneit.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 246., 250. o.)

7

Mit érthetünk meg abból, hogy Jósiás biztató ígéretek hiányában is

kitartóan fáradozott a visszásságok felszámolásán? II. Kir. 22:13–14, 15–20 „Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat énérettem és a népért, és az egész Júdáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedett ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, amint megíratott nékünk. És elméne Hilkia pap és Ahikám, Akbór, Sáfán és Asája Hulda próféta asszonyhoz… És monda nékik: Azt mondja az Úr, Izrael Istene: Mondjátok meg a férfiúnak, aki titeket hozzám küldött: Ezt mondja az Úr: Ímé én veszedelmet hozok e helyre és e helyen lakozókra, a könyv minden beszédei szerint, amelyet olvasott a Júda királya, mert elhagytak engem, és idegen isteneknek áldoztak jóillattal, hogy engem haragra indítsanak az ő kezüknek minden csinálmányával, azért felgerjed az én haragom e hely ellen, és meg sem oltatik. A Júda királyának pedig, aki elküldött titeket, hogy megkérdezzétek az Urat, ezt mondjátok: Azt mondja az Úr, Izrael Istene: Mivelhogy e beszédekre, amelyeket hallottál, meglágyult a te szíved, és magadat megaláztad az Úr előtt, hallván azokat, amiket e hely és az e helyen lakók ellen szólottam, hogy pusztulássá és átokká lesznek, és megszaggattad ruháidat, és sírtál előttem, azért én is meghallgattalak, azt mondja az Úr. Azért ímé én téged a te atyáidhoz gyűjtelek, és a te sírodba békességgel visznek téged, és meg nem látják szemeid azt a nagy veszedelmet, amelyet én e helyre hozok. És megvitték a királynak a választ.” „Elhatározta, hogy megkérdezi az Urat e szolgája által: ő, a király, megmentheti-e az összeomlás határán álló Júdát? Az Úr azt üzente Huldával, hogy nem lehet a jeruzsálemi katasztrófát elhárítani. Még ha megalázza is magát a nép

Isten előtt, akkor sem kerülheti el a büntetést. Olyan hosszú ideig tompította érzékeiket a gonoszság, hogy hamar visszatérnek bűnös életmódjukhoz, ha nem sújtja őket a büntetés… Bízza a király a jövőt az Úrra, hiszen ő nem tudja megváltoztatni Jahve örök végzéseit. A büntető ítélet meghirdetésével azonban az Úr nem vonta meg a bűnbánat és a reformáció lehetőségét. Jósiás megértette ebből, hogy Isten kész kegyelemmel mérsékelni a büntetést, ezért elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz a szigorú reformok megvalósításáért.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 250–251. o.) Tetteink mozgatórugói azok a célok, amelyeket elérni kívánunk. Nagyon nehéz erőfeszítéseket tenni úgy, hogy nem látjuk magunk előtt azok értelmét, várható eredményét. Pedig valójában ez a hívő élet lényege. Isten engedelmességet, önfeláldozó szolgálatot, áldozatvállalást vár el tőlünk, gyakran anélkül, hogy előre látnánk, mi az értelme mindannak, amit teszünk. Megváltónk éppen legsúlyosabb küzdelmei közepette teljesen értelmetlennek láthatta egész földi küldetését, mindazt a szenvedést, amit életében és halálában vállalt. Jósiás magatartásában az a csodálatra méltó, hogy noha Isten kétségtelenné tette a büntető ítélet visszafordíthatatlanságát, mégis mindent megtett az átfogó reformáció érdekében. Hányan hagytak volna fel az ő helyzetében minden erőfeszítéssel és fordultak volna saját céljaik felé, különösen akkor, ha olyan személyes ígéreteket kapnak, mint Jósiás. Isten gyermekeinek azonban éppen az megkülönböztető jegye, hogy a jót magáért a jóért teszik, mert úgy helyes. A király erőfeszítése nem bizonyult teljesen eredménytelennek. Ha a nép egészének állapotát nem is lehetett már megváltoztatni, mégis voltak, akik fogékonyak voltak a jóra. Az ifjú Dániel és társai ebben az időszakban nőhettek fel és váltak hatalmas eszközökké Isten kezében népük javára, amint a soron következő, utolsó tanulmányunkban látjuk majd.

8Részletes beszámolót olvashatunk a király intézkedéseiről. Milyen rögzült gyakorlatokkal szakított, és milyen jó irányú kezdeményezései voltak? A rombolás munkája: a) II. Kir. 23:4 „És megparancsolá a király Hilkiának, a főpapnak és a másodrendbeli papoknak és az ajtóőrizőknek, hogy az Úr templomából hordjanak ki minden edényt, amelyet a Baálnak, az Aserának és az egész mennyei seregnek csináltak, és megégeté azokat Jeruzsálemen kívül, a Kidron völgyében, és azok hamvait Béthelbe vivé.” Isten házába is beférkőztek a pogány kultusz kellékei. Jósiás nem elégedett meg azzal, hogy kihordatta őket, hanem megégette, elpusztította, hogy többé ne jelentsenek kísértést Júda számára. b) II. Kir. 23:5 „És kiirtá a bálványpapokat is, akiket Júda királyai állítottak be, hogy a magaslatokon tömjénezzenek Júda városaiban és Jeruzsálem körül, és mindazokat is, akik a Baálnak, a napnak, holdnak, égi jeleknek és az egész mennyei seregnek tömjéneztek.” c) II. Kir. 23:6 „Kivivé az Úr házából az Aserát is Jeruzsálemen kívül, a Kidron patakja mellé, és megégeté azt a Kidron völgyében, és porrá zúzta, és annak porát a község temetőhelyére hinté.”

d) II. Kir. 23:7 „És lerontá a férfi paráznák házait, amelyek az Úr háza mellett voltak, és amelyekben az asszonyok kárpitokat szőttek az Aserának.” e) II. Kir. 23:8 „És behozatta az összes papokat Júda városaiból, és megfertéztette a magaslatokat, amelyeken a papok tömjéneztek, Gebától egész Beersebáig, és lerontotta a kapuk mellett levő magaslatokat is, amelyek Józsuénak, a város fejedelmének kapuja előtt voltak bal kéz felől, a város kapujában.” f) II. Kir. 23:10 „Megfertőztette a Tófetet, a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az ő fiát vagy leányát át ne vihesse a tűzön Moloknak.” g) II. Kir. 23:11 „És eltávolította a lovakat, amelyeket Júda királyai a napnak szenteltek az Úr házának bemenetelénél, a Nátán-Mélek udvari szolga háza mellett, amely a Pharvarimban volt, és a nap szekereit tűzzel elégette.” h) II. Kir. 23:12 „És az oltárokat, amelyek az Akház palotájának tetején voltak, amelyeket a Júda királyai csináltak, és azokat az oltárokat is, amelyeket Manasse csinált volt az Úr házának mindkét pitvarában, lerontotta a király, és lehányván, porukat a Kidron patakjába szóratta.” i) II. Kir. 23:13

„Azokat a magaslatokat is megfertőztette a király, amelyek Jeruzsálem előtt voltak az Olajfák hegyének jobb felől levő oldalán, amelyeket még Salamon, az Izrael királya épített volt Astóretnek, a sidonbeliek utálatosságának, és Kámósnak, a Moábiták utálatosságának, és Milkómnak, az Ammon fiai utálatosságának.” j) II. Kir. 23:14 „És összetörte az oszlopokat, és kivágatta az Aserákat, és azok helyeit embercsontokkal töltötte meg.” k) II. Kir. 23:15 „Még azt az oltárt is, amely Béthelben volt, a magaslatot, amelyet Jeroboám, a Nébát fia csinált, aki vétekbe ejté az Izraelt, azt az oltárt is és azt a magaslatot is letörte, és a magaslatot felégette, porrá tette, és az Aserát megégette.” l) II. Kir. 23:24 „És kivesztette Jósiás király az ördöngösöket és a titokfejtőket, a teráfokat és a bálványokat, és mindazokat az utálatosságokat, amelyek láttattak Júda földjén és Jeruzsálemben, hogy helyreállítsa a törvény beszédeit, amelyek meg valának írva a könyvben, amelyet Hilkia pap talált meg az Úr házában.” Nemcsak azt olvashatjuk ki a részletes felsorolásból, milyen széles körű tisztogatást végzett Jósiás, hanem azt is, hogy milyen rettenetes volt az a rontás, amely az évszázadok során Júdában felhalmozódott. Szinte megszédülünk mindezt végigolvasva, és úgy érezhetjük, nemigen létezett olyan korabeli pogány vallás vagy szokás, amelynek Isten népe ne hódolt volna.

Jósiás módszeresen látott hozzá a tisztogatás feladatához. Olyan energikusan lépett fel, mintha még fordulatot idézhetne elő a reformáció. Alaposság jellemezte eljárását: mindent, ami az egyedül igaz vallástól idegen volt, felszámolt, használhatatlanná tett, és szó szerint vagy átvitt értelemben lerombolt. Ezzel egyidejűleg mindent megtett Isten szolgálatának helyreállítására: Az építés munkája: a) II. Kir. 23:2–3 „És felment a király az Úr házába, és Júdából minden férfi és Jeruzsálem minden lakosa vele volt; a papok, a próféták és az egész nép kicsinytől fogva nagyig. És minden beszédét elolvasá előttük a szövetség könyvének, amely megtaláltatott az Úr házában. És odaállott a király az emelvényre, és kötést tőn az Úr előtt, hogy ők az Urat akarják követni, és az Ő parancsolatait, bizonyságtételeit és rendeléseit teljes szívből és lélekből megőrizni, és beteljesíteni e szövetség beszédeit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben; és ráállott az egész nép a kötésre.” Elődeihez hasonlóan szövetséget köttetett a néppel, hogy ezentúl hűek lesznek Istenhez. b) II. Kir. 23:21–23 „És parancsolt a király az egész népnek, és monda: Ünnepeljetek páskhát az Úrnak, a ti Isteneteknek, amint meg van írva e szövetség könyvében. Mert nem szereztetett olyan páskha a bírák idejétől fogva, akik az Izraelt ítélték, sem pedig az Izrael és a Júda királyainak minden idejében, hanem csak Jósiás király tizennyolcadik esztendejében szereztetett ilyen páskha az Úrnak Jeruzsálemben.”

c) II. Kir. 23:25 „Nem is volt őhozzá hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívéből és teljes lelkéből és teljes erejéből, Mózesnek minden törvénye szerint, de utána sem támadott hozzá hasonló.” Milyen könnyű lett volna néhány kirívó, látványos intézkedéssel beérni, és elégedetten hátradőlni. Már ekkor is messze kitűnt volna elődei közül. A rossz kigyomlálása azonban mindig alapos, kitartó, körültekintő erőfeszítést igényel.

XIII.

Szeptember 28.

A déli királyság végnapjai 1 Követték-e atyjuk példáját Jósiás utódai? Milyen jellemzést olvashatunk róluk a Bibliában? a) II. Kir. 23:31–32 „Huszonhárom esztendős volt Joákház, amikor uralkodni kezdett, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben… És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt mind aszerint, amint az ő atyái cselekedtek volt.” b) II. Kir. 23:36–37

„Joákim huszonöt esztendős volt, amikor uralkodni kezdett, és tizenegy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben… És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt mind aszerint, amint az ő atyái cselekedtek.” c) II. Kir. 24:8–9 „Tizennyolc esztendős volt Joákin, amikor királlyá lett, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben… És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt mind aszerint, amint az ő atyja cselekedett volt.” Jer. 36:22–25 „A király pedig a téli házban ül vala a kilencedik hónapban, és a tűz ég vala előtte. És amikor Jéhudi három vagy négy levelet elolvasott vala, elmetélé azt az írástudónak késével, és a tűzbe hajítá, amely a tűzhelyen vala, mígnem az egész könyv megége a tűzben, amely a tűzhelyen vala. Nem rettentek meg, sem ruhájokat nem szaggatták meg a király és valamennyi szolgája, akik hallják vala mind e szókat. Sőt még Elnátán is és Delája és Gamária kérék a királyt, hogy a könyvet ne égesse meg, de nem hallgata rájok.” d) II. Krón. 36:11–13 „Huszonegy esztendős korában kezdett uralkodni Sédékiás, és uralkodék tizenegy esztendeig Jeruzsálemben. És gonoszul cselekedék az Úr előtt, az ő Istene előtt, és nem alázta meg magát Jeremiás próféta előtt, aki az Úr képében szól vala néki. Sőt még Nabukodonozor király ellen is pártot ütött, aki őt az Isten nevére megesküdtette vala, s makaccsá és önfejűvé lett, ahelyett, hogy megtért volna az Úrhoz, Izrael Istenéhez.” Jer. 38:4–10 „És mondának a fejedelmek a királynak: Kérünk, ölettesd meg ezt az embert, mert megerőtleníti a vitézek kezeit, akik megmaradtak a városban… És monda

Sedékiás király: Ám a ti kezetekben van, mert a király semmit sem tehet ellenetekre. Azért elvivék Jeremiást, hogy bevessék Melkiásnak, a Hammélek fiának vermébe, amely a tömlöc pitvarában vala; és lebocsáták Jeremiást köteleken; a veremben pedig nem víz vala, hanem sár, és beesék Jeremiás a sárba. És meghallotta Ebed-Melek, a szerecsen, aki udvari szolga vala… és szóla a királynak, mondván: Uram, király! Gonoszul cselekedtek azok az emberek mindazzal, amit Jeremiás prófétával cselekedtek… Parancsola azért a király Ebed-Meleknek, a szerecsennek, mondván: Végy magadhoz innét harminc embert, és vedd fel Jeremiás prófétát a veremből, mielőtt meghalna.” Jer. 27:12–13 „Sőt Sedékiásnak, a Júda királyának is mind e beszédek szerint szólottam, mondván: Vegyétek nyakatokra a babiloni királynak jármát, és szolgáljatok néki és az ő népének, és éltek! Miért halsz meg te és a te néped fegyver miatt, éhség és döghalál miatt, amint szólott az Úr az olyan népről, amely nem szolgál a babiloni királynak?” A déli királyság teljes megszűnéséig Jósiást három fia és egy unokája követte a trónon. Személyüket és tevékenységüket az ihletett feljegyzés egyöntetűen elmarasztalja. Joákház és Jójákin csupán egészen rövid ideig, mindössze három hónapig uralkodott. Jojákim azzal tűnt ki a zsidó nép amúgy is megátalkodott királyai közül, hogy egy bibliai iratot tudatosan megsemmisített, saját kezűleg szétszabdalt és elégetett. Arra már volt példa a királykorban, hogy a templomot bezárták, vagy a törvénykönyv elveszett. Arra azonban nem, hogy bárki kezet emelt volna a Szentírásra. „Azok között, akik a nemzetet pusztulásba vitték, élen járt királyuk, Sedékiás. Júda királya teljesen elvetette a próféta útján kapott tanácsokat. Elfelejtette, hogy

hálával tartozik Nabukodonozornak. Megszegte ünnepélyes hűségfogadalmát, amelyet az Úrnak, Izrael Istenének nevében tett, és fellázadt a próféta ellen, jótevője ellen és Isten ellen. Saját bölcsességével hivalkodva, Izrael jólétének ősi ellenségéhez fordult segítségért, »bocsátván követeit Egyiptomba, hogy adjon néki lovakat és sok népet«.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 280. o.)

2

Hulda próféta asszony Jósiásnak adott válaszán kívül milyen

jövendölés hangzott el a babiloni fogságról és annak időtartamáról? Mi lett volna a helyes és követendő magatartás Izrael népe részéről? Jer. 25:4, 8–9, 11 „És elküldte az Úr hozzátok minden szolgáját, a prófétákat, jó reggel elküldte, de nem hallgattátok, és fületeket sem hajtottátok a hallásra. Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivelhogy nem hallgattatok az én beszédemre, ímé, kiküldök én és felveszem északnak minden nemzetségét, azt mondja az Úr, és Nabukodonozort, a babiloni királyt, az én szolgámat, és behozom őket e földre, ennek lakóira és mind e körül való nemzetekre, s elveszem őket, csudává és szörnyűséggé teszem őket és örökkévaló pusztasággá. És ez egész föld pusztasággá és csudává lészen, s e nemzetek a babiloni királynak szolgálnak hetven esztendeig.” Jer. 27:6–8, 11 „És most én odaadom mind e földeket Nabukodonozornak, a babiloni királynak, az én szolgámnak kezébe, sőt a mezei állatokat is néki adom, hogy néki szolgáljanak… Azt a nemzetet és azt az országot pedig, amely nem szolgál néki, Nabukodonozornak, a babiloni királynak, és aki nem teszi nyakát a babiloni király jármába: fegyverrel, éhséggel és döghalállal verem meg azt a nemzetet, azt mondja az Úr, míglen kiirtom őket az ő kezével. Azt a nemzetet pedig, amely nyakára veszi

a babiloni király jármát és szolgál néki, az ő földében hagyom, azt mondja az Úr, és míveli azt és lakozik benne.” A babiloni csapatok i. e. 605-ben jelentek meg első ízben Jeruzsálem falai alatt. A templom edényeinek egy részét és néhány előkelő ifjút – köztük Dánielt és három társát – vitték magukkal. Ezzel kezdetét vette a hetvenéves babiloni fogság időszaka, anélkül, hogy a zsidó nép jelentősebb emberveszteséget, vagy anyagi kárt szenvedett volna. Ha elismerték volna Babilon fennhatóságát, akkor a jövendölés szerint saját országukban tölthették volna a fogság éveit.

3

Minek a következtében vált mind nehezebbé a zsidó nép helyzete az

egymást követő ostromok során? Hogyan olvasható ki ebből is Isten kegyelme? Jer. 27:12, 17 „Vegyétek nyakatokra a babiloni királynak jármát, és szolgáljatok néki és az ő népének, és éltek!” „Ne hallgassatok rájok, szolgáljatok a babiloni királynak, és éltek; miért legyen e város pusztasággá?” Jer. 28:13 „Menj el, és beszélj Hanániással, mondván: Ezeket mondja az Úr: A fajármot eltörted, de csináltál helyébe vasjármokat.” Isten csupán „fajármot” jövendölt, azaz viszonylag könnyebb terhet jelentő babilóniai fennhatósággal kívánta fenyíteni a népet. A hamis próféták hitegető üzeneteinek hatására azonban a nép nyakassága erősödött, és Isten figyelmeztetései

ellenére újra és újra lázadtak a babilóniaiak ellen. Saját maguk nehezítették meg a sorsukat. A fajárom vasjárommá változott (Jer. 28:13). Azt, hogy a babilóniaiak valóban Isten fenyítékének eszközei voltak és nem közönséges hódítók, mi sem bizonyítja jobban, mint az a türelem, amellyel a zsidó nép iránt viseltettek: – Az első, i. e. 605-ös ostrom idején nem pusztítottak, nem hurcoltak el tömegesen foglyokat és nem váltották le a korábban az egyiptomi fáraó kegyéből trónra került királyt. Mindössze meghódolást és engedelmességet kértek. Ez az eljárás teljesen szokatlan volt a korabeli hadviselésben és politikai gyakorlatban. – Jojákim lázadását és Egyiptomhoz pártolását követően, i. e. 597-ben került sor az első súlyos kimenetelű ostromra. Ekkor nagy tömegben vittek el foglyokat, és az időközben meghalt Jojákim fiának helyére Nabukodonozor Jojákim féltestvérét ültette, akitől joggal várt hűséget, hiszen: • tőle kapta a hatalmat, • édestestvére volt annak a Joákháznak, akit Babilon nagy ellensége, a fáraó magával hurcolt Egyiptomba (II. Kir. 23:34), • megeskette Izrael Istenének nevére, hogy hűséges lesz Babilonhoz (II. Krón. 36:13), – Sedékiás mindezek ellenére, valamint Jeremiás sokrendbeli figyelmeztetése ellenére fellázadt Nabukodonozor ellen, aki az emiatt bekövetkezett pusztítás (i. e. 586) után is még mindig a saját népükből helyezett föléjük helytartót (II. Kir. 25:22). Velünk is előfordulhat, hogy Isten kénytelen az életünkben nehézségeket támasztani, amelyekkel nevelni kíván. Ha a zsidó néphez hasonlóan makacskodunk, megtörténhet, hogy sokkal nehezebbé tesszük helyzetünket, mint azt Isten eredetileg elgondolta.

4

Minek, kiknek volt köszönhető a babilóniaiak Izrael iránt tanúsított

türelme? Jer. 40:2–3 „És a poroszlók feje elvivé Jeremiást, és monda néki: Az Úr, a te Istened rendelte ezt a büntetést e hely ellen. És ráhozta és megcselekedte az Úr, amint megmondotta vala. Mert vétkeztetek az Úr ellen, és nem hallgattatok az Ő szavára, azért teljesedett be rajtatok e dolog.” Jer. 39:11–12 „Jeremiás felől pedig parancsot ada Nabukodonozor, a babiloni király Nabuzáradánnak, a poroszlók fejének, mondván: Vedd őt magadhoz, és viselj gondot reá, és semmi bajt ne okozz néki, hanem azt cselekedd vele, amit ő akar.” Jer. 40:4 „Mostan azért ímé, én téged ma megszabadítalak a lánctól, amely a te kezeiden van; ha tetszik néked Babilonba jőnöd, jöjj velem, nékem pedig gondom lesz reád, ha pedig nem tetszik néked, hogy eljöjj velem Babilonba, maradj itt. Ímé, az egész föld előtted van, ahova jobbnak és helyesebbnek látszik menned, menj oda.” Az evangéliumokban megcsodálhatjuk, hogy a római katonák nemegyszer fogékonyabbnak bizonyultak a hit és az evangélium igazságainak befogadására, mint maga a választott nép. Ugyanezt látjuk az i. e. VI. században élt babiloni király és egyik főtisztje esetében: a) Míg Isten prófétáját a saját királya emésztőgödörbe vettette, addig a pogány világbirodalom uralkodója tisztelettel felajánlotta neki, hogy döntse el, velük kíváne menni Babilonba, vagy inkább a szülőföldjén marad.

b) A megszálló csapatok főparancsnoka nem abban látta győzelmük okát, hogy az ő istenük erősebbnek bizonyult Izrael Istenénél, noha a történtek erre utaltak a kor gondolkodása szerint. (A korabeli gondolkodás ismeretében egyúttal azt is megérthetjük, milyen nagy volt Izrael bűne minden olyan esetben, amikor Isten nem támogathatta őket harcaikban, és vereséget szenvedtek. Nemcsak önmaguk ellen vétkeztek, hanem a pogányok ellen is, mert abban erősítették meg őket, hogy bálványaik élnek és erősebbek Izrael Istenénél.) Nabuzáradán azonban világosan látta, hogy ők, a babiloniak csupán eszközök voltak Izrael Istenének kezében mindazon bűnök megfenyítésére, amelyeket népe az Úr ellen elkövetett. Milyen megalázó, hogy egy őszinte, lelkiismeretes, pogánynak született, de mély hitre jutott katonatiszt magyarázza Isten prófétájának, hogy ő csupán Isten akaratából van itt, és azért lehetett szerencsés a harcban, mert ők bűnösök. Hogyan történhetett meg, hogy egy idegen tanította a hit alapelemeire a választott népet? Ne felejtsük el, hogy mindez i. e. 586-ban történt. Ekkorra bizonyosan megtörtént Dániel álomfejtése, a tüzes kemence tapasztalata és Nabukodonozor megtérése (Dn. 2., 3., 4. fejezetei). A király és a főtiszt idézett szavai segítségével felmérhetjük, milyen hatalmas befolyást tudott gyakorolni a környezetére néhány igaz, hitéhez hűséges ember, akiket Isten a kellő időben a babiloni udvarba küldött. Elhurcoltatásukkor nem tudhatták, hogy fogságuk eszköz lesz Isten kezében a babiloniak megtérésére, és eszköz lehetett volna népük javára is, ha az makacsságával nem tesz meg mindent helyzete súlyosbításáért.

5

Milyen látomás formájában adta tudtára Isten Jeremiás prófétának a

második ostrom után, hogy miként tekint az otthon maradottakra és a fogságba hurcoltakra? Milyen általános érvényű tanítást érthetünk meg ebből?

Jer. 24:1–10 „Látomást mutata nékem az Úr, és ímé, két kosár füge volt letéve az Úr temploma előtt… Az egyik kosárban igen jó fügék valának, amilyenek az először érő fügék, a másik kosárban pedig igen rossz fügék valának, sőt ehetetlenek a rosszaság miatt… Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: Mint ezeket a jó fügéket, úgy megkülönböztetem a Júda foglyait, akiket e helyről a Káldeusok földjére vitettem, az ő javokra. És őket szemmel tartom az ő javokra, és visszahozom e földre, és megépítem és el nem rontom, s beplántálom és ki nem szaggatom. És szívet adok nékik, hogy megismerjenek engem, hogy én vagyok az Úr, és ők én népemmé lesznek, én pedig Istenükké leszek, mert teljes szívükből megtérnek hozzám. És amilyenek a rossz fügék, amelyek ehetetlenek a rosszaság miatt, azt mondja az Úr, olyanná teszem Sedékiást, a Júda királyát, és az ő maradékát, és az ő fejedelmeit, és Jeruzsálem maradékát, akik itt maradnak e földön, és azokat, akik Egyiptom földén laknak. És kiteszem őket rettegésnek, veszedelemnek a föld minden országában; gyalázatnak, példabeszédnek, gúnynak és szidalomnak minden helyen, ahová kiűzöm őket. És fegyvert, éhséget és döghalált bocsátok reájuk mindaddig, amíg elfogynak a földről, amelyet nékik adtam és az ő atyáiknak.” Az i. e. 597-es ostrom után tömegeket hurcoltak Babilóniába, de még mindig nagyon sokan maradtak Júdában az újonnan királlyá kinevezett Sedékiás uralma alatt. Az otthon maradottak úgy vélték, hogy ők jobbak testvéreiknél, ezért jutott nekik kedvezőbb sors osztályrészül. A látomásból kiderül, hogy ennek éppen az ellenkezője volt igaz: a még nevelhetők életében engedte meg Isten a fenyítéket jelentő nehezebb sorsot, míg a megjobbulás szempontjából reménytelenek a legkedvezőbb feltételeket kapták, hogy bebizonyosodjon, ez sem változtat rajtuk. Ebből megérthetjük, hogy

1. a körülmények nem határozhatják meg, milyen jellemet formál az ember, gyakran éppen a próbák bizonyulnak a jellemfejlesztés hatékony eszközének; 2. ne keseredjünk el, ha nehézségeket élünk át, mert ez nem feltétlenül annak a jele, hogy Isten elhagyott, vagy lemondott volna rólunk; 3. akkor is legyünk óvatosak, ha mások életében látunk megrázkódtatásokat, mert lehetséges, hogy azt is Isten munkálja, éppen a javukra; 4. általában óvakodjunk az elhamarkodott véleményalkotástól: Isten nemcsak a zsidó nép két csoportját ítélte meg másként, mint ahogy azt a látszat alapján mi emberek tettük volna, hanem a babilóniaiakat és saját népét is egészen másként látta, mint az utóbbiak gondolták.

6

Hogyan és kik által fáradozott Isten a választott népért ebben a nagyon

kritikus időszakban? „Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik.” (Rm. 5:20) Ez abban az értelemben is igaz, hogy Isten mindenkor a gonoszság megsokasodásának arányában támogatja népét. Akháb korában ezt a támogatást Illés és Elizeus próféta munkája jelentette. A babiloni fogságot megelőző időszakban pedig egyszerre három próféta működött – három különböző helyen – a választott nép érdekében: a) Jeremiás az ország i. e. 586-ban bekövetkezett végső elpusztításáig küzdött az otthon maradott zsidókért; b) Ezékiel próféta az i. e. 597-ben fogságba hurcoltakkal került Babilonba, hogy közöttük fáradozzon;

c) Dániel prófétát az elsők között juttatta Isten Babilonba, i. e. 605-ben, hogy társaival együtt a királyi udvarban tevékenykedjen, jótékony befolyással legyen az uralkodóra, és ezzel közvetve népe javát szolgálja. Isten ennél körültekintőbben nem gondoskodhatott volna népéről, de az sajnos nem becsülte az így nyert ajándékot: – Jeremiást, mint láttuk, Sedékiás király egy emésztőgödörbe vettette; – a fogságba hurcolt zsidók vezetői levélben kérték Sedékiást, hogy hallgattassa el Jeremiást, mert nem elég bátorító az üzenete (Jer. 29:25–27); – Ezékiel szolgálata Babilonban „jó hegedű”-éhez volt hasonlatos (Ezék. 33:32), azaz hallgatták, de anélkül, hogy érdemleges hatást gyakorolt volna az életükre; – Miközben Dániel és társai megpróbáltak jó befolyást árasztani a babiloni uralkodóra, sőt életük kockáztatásával bizonyságot tenni az élő Istenről, Nabukodonozor éppen ellentétes tapasztalatokat szerzett lázongó népükkel és hitszegő királyaikkal.

7

Kiknek a tevékenysége élénkült meg ebben az időben? Melyik

történelmi korszak előképeként mutatja be a Biblia a babiloni fogságot megelőző időszakot? Jer. 28:1–3 „Monda nékem Hanániás… az Úrnak házában, a papok és az egész nép szemei előtt, mondván: Ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene, mondván: Eltöröm a babiloni királynak jármát. Teljes két esztendő múlva visszahozom e helyre az Úr házának mindamaz edényeit, amelyeket elvitt innen Nabukodonozor, a babiloni király, és bevitt Babilonba.”

Jer. 27:9–10 „Ti azért ne hallgassatok a ti prófétáitokra, se jövendőmondóitokra, se álommagyarázóitokra, se varázslóitokra, se szemfényvesztőitekre, akik ezt mondják néktek: Ne szolgáljatok a babiloni királynak. Mert ők hazugságot prófétálnak néktek, hogy messze vigyelek titeket a földetekből, és kiűzzelek titeket, és elvesszetek!” Jer. 23:15–17, 21–22, 19–20 „Azért ezt mondja a Seregek Ura a próféták felől: Ímé, én ürmöt adok enniök és mérget adok inniok, mert a jeruzsálemi prófétáktól ment ki az istentelenség minden földre. Ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait, akik néktek prófétálnak, elbolondítanak titeket: az ő szívük látását szólják, nem az Úr szájából valót. Szüntelen ezt mondják azoknak, akik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: Békességetek lesz néktek és mindenkinek, aki az ő szívének keménysége szerint jár. Ezt mondák: Nem jő ti reátok veszedelem! Nem küldöttem e prófétákat, de ők futottak, nem szólottam nékik, mégis prófétáltak. Ha tanácsomban állottak volna, akkor az én igéimet hirdették volna az én népemnek, és eltérítették volna őket gonosz útjaikról, és az ő cselekedetük gonoszságától. Ímé, az Úrnak szélvésze nagy haraggal kitör, és a hitetlenek fejére forgószél zúdul. Nem szűnik meg az Úr haragja, míg meg nem valósítja és míg be nem teljesíti szívének gondolatait; az utolsó napokban értitek meg e dolog értelmét.” Jer. 30:24 „Nem szűnik meg az Úr felgerjedt haragja, míg végbe nem viszi, és míg meg nem valósítja az ő szívének gondolatait. Az utolsó napokban értitek meg e dolgot.” Vö. Mt. 24:4–5

„És Jézus felelvén, monda nékik: Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.” A történelem kritikus időszakaiban mindig megsokasodnak a hamis próféták. Így volt ez Akháb idejében, így a babiloni fogság előtt, és Megváltónk figyelmeztetése szerint így lesz a vég idején is. „Az utolsó napokban értitek meg e dolog értelmét.” Jeruzsálem pusztulásának okai, előzményei és körülményei hasonlóságot mutatnak a világtörténelem lezárulásával. A választott nép elvesztegette Isten kegyelmét. Ennek eredményeként évszázadok során olyan mélyreható romlás következett be, hogy állapotuk visszafordíthatatlanná, helyzetük reménytelenné vált. A nép beérett az ítéletre. A vég idején pontosan ez történik majd az emberiséggel is, csak történelmi méretekben. Abban, hogy a közelgő pusztulás, a természet és társadalom felbomlásának kézzelfogható előjelei ne aggaszszák az emberiséget, jelentős szerep jut a hamis prófétáknak. A bűn néven nevezése és megfeddése helyett annak forrásaivá és támogatóivá váltak. Isteni tekintéllyel nyugtatták a bűnben élőket, hogy nem eshet bántódásuk. A hamis üzenet lényege mindenkor a biztatás, a lelkiismeret és a józan ész esetleges aggályainak az eloszlatása, az isteni figyelmeztetés elerőtlenítése. A Jeruzsálemben lakóknak is azt ígérték, amit hallani szerettek volna: gyors szabadulást két éven belül, szemben a hetvenből még hátralévő ötvennyolc évvel. Isten azonban nem hagyta magukra őket. A hamis próféta hamarosan meghalt, annak jeleként, hogy nem az Úr szólt általa (Jer. 28:16), a két év elmúltával pedig mindenki láthatta, hogy nem teljesedett a hamis prófécia (Jer. 28:9). Az e heti szombatiskolai adomány a könyvevangélista munkát támogatja.

Reggeli dicséret 2002. július 1.

H

V. Móz. 23:14

2.

K

I. Móz. 2:5; II. Móz. 20:9

3.

Sz

V. Móz. 6:6–7

4.

Cs

Mt. 5:15

5.

P

I. Móz. 4:7

6.

Szo

Zsolt. 101:3–4

Napnyugta: 20.43 7.

V

Rm. 12:9

8.

H

Rm. 12:10

9.

K

Zsolt. 4:7–8

10.

Sz

Ef. 4:29

11.

Cs

Jak. 3:16–17

12.

P

I. Pt. 2:5

13.

Szo

Zsolt. 25:12

Napnyugta: 20.39 14.

V

Jn. 3:36

15.

H

Zsolt. 33:12

16.

K

Ef. 5:11

17.

Sz

I. Jn. 2:15

18.

Cs

Zsolt. 61:4–5

19.

P

Péld. 17:9

20.

Szo

Jer. 29:12–13

Napnyugta: 20.33 21.

V

Rm. 12:11

22.

H

Zsolt. 119:162

23.

K

Zsolt. 23:1–3

24.

Sz

Zsolt. 141:4

25.

Cs

Péld. 1:23

26.

P

Zsolt. 119:67, 71

27.

Szo

Zsid. 12:2

Napnyugta: 20.25 28.

V

Júd. 2.

29.

H

Jób 37:4, 13

30.

K

I. Pt. 5:7

31.

Sz

Lk. 11:13

Augusztus 1.

Cs

Mt. 9:35

2.

P

Mt. 7:28–29

3.

Szo

Lk. 17:20–21

Napnyugta: 20.14 4.

V

Mk. 10:14

5.

H

Jn. 6:28–29

6.

K

Rm. 8:39

7.

Sz

Mt. 9:13

8.

Cs

I. Tim. 1:12–13

9.

P

Zsolt. 71:23–24

10.

Szo

Mt. 16:24

Napnyugta: 20.05 11.

V

I. Kor. 9:26–27

12.

H

Ésa. 41:17

13.

K

Zsid. 9:14

14.

Sz

II. Kor. 5:20

15.

Cs

Zsolt. 66:19–20

16.

P

Fil. 2:1–2

17.

Szo

Zsolt. 68:4

Napnyugta: 19.53 18.

V

II. Kor. 3:2–3

19.

H

Zsolt. 34:6

20.

K

Fil. 4:6

21.

Sz

Zsolt. 37:23

22.

Cs

Jn. 6:56–57

23.

P

Ésa. 55:10–11

24.

Szo

I. Kor. 1:22–24

Napnyugta: 19.40 25.

V

Jak. 4:6

26.

H

I. Jn. 3:8

27.

K

Ésa. 2:12

28.

Sz

Péld. 16:6

29.

Cs

Rm. 6:20–22

30.

P

Ésa. 43:1

31.

Szo

Jak. 4:11–12

Napnyugta: 19.27 Szeptember 1.

V

Ésa. 2:2–3

2.

H

Lk. 24:49

3.

K

Ap. csel. 3:19

4.

Sz

I. Jn. 4:13

5.

Cs

I. Pt. 1:15

6.

P

Ap. csel. 5:29

7.

Szo

Jn. 15:19

Napnyugta: 19.13 8.

V

I. Tim. 1:15–16

9.

H

Zsolt. 91:11

10.

K

II. Thessz. 3:1–2

11.

Sz

Ésa. 65:1

12.

Cs

Péld. 19:22

13.

P

I. Kor. 9:19, 22

14.

Szo

Fil. 2:13

Napnyugta: 18.59

15.

V

Zsolt. 104:1, 13

16.

H

II. Kor. 10:5

17.

K

Zsolt. 139:23–24

18.

Sz

Zak. 13:9

19.

Cs

Ésa. 49:3–4

20.

P

Péld. 3:6–7

21.

Szo

Péld. 8:13–14

Napnyugta: 18.45 22.

V

Ésa. 35:3–4

23.

H

Lk. 14:33

24.

K

Jn. 5:44

25.

Sz

Ezék. 33:15–16

26.

Cs

I. Jn. 4:19

27.

P

Lk. 7:47

28.

Szo

Zak. 9:9

Napnyugta: 18.30 29.

V

Lk. 19:41–42

30.

H

Mt. 12:30