Szoboszlai Katalin: Fedél nélküli nôk hajléktalansága1*
Mottó: „Aki kint él az utcán, azt csak vegetál... Ez nem élet. Aki egyszer ide kikerül, és olyan közegbôl, mint én, akinek megvolt mindene, ezt sem szívvel, sem lélekkel, sem agyilag nem lehet feldolgozni.”2 Bevezetés Tanulmányom témája a hajléktalanság tényezôinek megismerése és a hajléktalansághoz vezetô utak feltárása fedél nélküli nôknél. Hajléktalan nôkrôl hazai empirikus kutatásokból nem sokat tudunk. A témaorientált vizsgálatok középpontjában rendszerint a hajléktalanság természetének és a hajléktalanellátás mûködésének kutatása áll, ezért hiányoznak a valódi mélyfúrások. A férfiak és a nôk hajléktalanságában – a hazai vizsgálatok eredményeibôl kiindulva – látszólag nem sok különbséget lehet felfedezni. Ezek a vizsgálatok nem foglalkoznak a finom részletek és különbözôségek feltárásával, ezért a fedél nélküli nôkre fókuszáló kutatás közelebb vihet minket a hajléktalanságot jellemzô folyamatok és összetevôk megértéséhez. Kutatásomban elsôdlegesen kvalitatív vizsgálati módszereket alkalmaztam, amelyek lehetôséget adtak a személyes életutak megismerésére. A hajléktalansághoz vezetô okok egyfelôl a társadalmi-gazdasági viszonyok között strukturális eredetûek (pl. alacsony fokú iskolázottság, munkanélküliség, lakáshiány), másfelôl a nukleáris család köré épülnek (pl. válás, a jövedelem hiánya vagy a megélhetést veszélyeztetô mértéke). A nôk hajléktalanságának vizsgálatával célom volt a mikrotársadalmi tényezôk mélyebb megismerése, az okok közötti összefüggések megértése, a hajléktalanná válás folyamatának feltérképezése a fedél nélküli helyzethez vezetô utak elemzésével, valamint azoknak a veszélyeztetô tényezôknek a megtalálása, amelyek jelentôsen hozzájárulnak a nôk lakhatásának elvesztéséhez. Az interjúkban élettörténeteket ismertem meg, olyan történeteket, amelyekben nyomon követhetôk a sorsfordító események a hajléktalanná válást megelôzôen. Az életútban azokat az életeseményeket, válságtényezôket kerestem, amik töréspontok voltak, és megváltoztatták a nôk addigi életét, elôsegítették hajléktalanná válásukat. A vizsgált életesemények egyfelôl a családi életben és a nemi szerepben lezajlott természetes változások voltak, pl. házasságkötés, gyermekszülés, munkavállalás; másfelôl azok a krí1 * Jelent tanulmány része az ELTE TÁTK Szociológiai Doktori Iskola Szociálpolitika és szociális munka programban készített disszertációmnak. Témavezetô: Ferge Zsuzsa akadémikus, professor emeritus. 2 Interjúrészlet.
39
zisek, amik kizökkentették az egyént addig megszokott életébôl, és jelentôs egyensúlyvesztéssel jártak, pl. munkanélküliség, válás, bántalmazás, betegség, halál, kilakoltatás. Az interjúkban elemeztem az orientációs (szülôi) és konjugális (házastársi) családban történt eseményeket, és kiemeltem azokat a változásokat, ahol életük jelentôs fordulatot vett. A nôk életében bekövetkezett traumatizáló életesemények és a hajléktalanná válás között ok-okozati viszony fedezhetô fel. Minden történet alkalmas volt az ún. „Hajléktalanságút” térképszerû ábrázolására, ahol nyomon követhetôk az egyén életútjának fordulatot jelentô eseményei, a lakhatás változása és a támogató kapcsolatok, erôforrások jelenléte vagy éppen hiánya. Jelen tanulmány elsô részében a társadalom peremén élôk kirekesztô désében szerepet játszó decivilizációs hatásokról írok, majd röviden összefoglalom a hajléktalansággal összefüggésben ismert tipológiákat. A tanulmány második részében áttekintést adok kutatásom eredményeirôl. Két fedél nélküli nô esetében „Hajléktalanságút”-térképen ábrázoltam és elemeztem az életút azon eseményeit, amelyek megváltoztatták a lakhatási helyzeteket, a támogató kapcsolatokat, és fedél nélküli létbe sodorták a nôket.
Hajléktalanok a társadalom peremén, decivilizációs problémák A társadalmi struktúrában roppant kevés tôkeforrással marginális helyzetben találjuk a hajléktalanokat. Bourdieu-i értelemben az anyagi és kulturális tôke hiánya tetten érhetô a fedélnélküliek társadalmi-gazdasági helyzetében (Ferge 1997, 2000). A hajléktalanságban az egyén gazdasági aktivitása igen csekély, a javak megszerzéséhez szükséges anyagi tôke teljes vagy majdnem teljes hiánya jelentkezik, s az egyénre jellemzô kulturális tôke is fokozatosan szétfoszlik, amibe beleértem a munka és a munkához tartozó kapcsolatok elvesztését, a tudás és a szellem megújításához szükséges körülmények hiányát, a társas kapcsolatok erodálódását. Hajléktalanként hosszú a veszteséglista, és minden, ami korábban mint birtokolt tôke és civilizációs eredmény hozzátartozott az ember életéhez, szinte teljesen elvész a hajléktalanságban. A kiilleszkedéshez vezetô lejtôn a lakás, mint magánterület elvesztése, az emberi kapcsolatok felbomlása és a tartós munkanélküliség nagy sebességgel vezet a hajléktalan ember társadalmon kívüli helyzetéhez.3 A lakásból, lakhatásból való tartós kívülmaradás felveti a társadalmi életbôl való kirekesztés, az exklúzió elérését, aminek következtében, a megfosztottság súlya
A problémák megértéséhez fôként N. Elias és Ferge Zsuzsa munkáit használtam fel, amikor az élethez, és benne a lakáshoz kapcsolódó civilizációs elemekrôl teszek említést a hajléktalansággal összefüggésben (Elias 1982; Ferge 1999).
3
40
alatt, a „számkivetett” életében az emberi méltóság súlyos sérülése elkerülhetetlen.4 Másik nézôpontból a hajléktalanság a civilizáció ellen ható helyzet, ezért a közösség elhatárolódhat azoktól, akik nem képesek az elvárásoknak megfelelôen élni a társadalomban. „A civilizáció a társadalmi együttélésrôl szól, arról, hogyan tudhatunk egymással és egymás mellett élni egy adott társadalomban” – írta Ferge Zsuzsa N. Eliasra utalva (Ferge 1999). Az együttélés szabályai évszázadok alatt épültek be a társadalom normarendszerébe és a családok életébe. A modern társadalom követelményeit nemzedékek adták át egymásnak, amik idôvel szokássá alakultak, és a kevésbé tehetôs társadalmi csoportok tagjai is igyekeztek ezeknek az elvárásoknak legalább minimálisan – vagyoni helyzetükhöz mérten – megfelelni azért, hogy társadalmon belüliek, és ne azon kívüliek legyenek. A társadalom peremén élô hajléktalanok egy sor civilizációs normának nem képesek megfelelni. A lakásvesztô ember számára megszûnik a privát élet, aminek elsôdleges területe az otthon, és eltûnik a magánélethez tartozó szabadság. A hajléktalan ember többnyire közterületen, középületben éli a mindennapokat, ahol a túlélés jobbára a civil társadalom támogató vagy elutasító hozzáállásán és az állam gondoskodásának a minôségén múlik. Az évszázadok alatt szokássá, normává alakult civilizációs értékek megváltoznak a hajléktalanságban. A kirekesztôdés folyamatában a lakásvesztéssel eltûnik a magánterület, amit az egyén korábban, lakásban élôként, birtokolt. A lakásból, illetve lakhatásból kikerült ember számára megszûnik a magánélet tere és szabadsága. A fedélnélküliek elveszítik a társas kapcsolatok intim területét, a családi együttélés, a pihenés és regenerálódás helyét, a biztonságos élet magánterületét. Mindezek tartós hiánya az emberek életében felerôsíti a decivilizációs hatásokat a társadalomban. A decivilizációs hatás talán a hajléktalanoknál a legkézenfekvôbb, hiszen a fedélnélküliek marginális társadalmi helyzetében a civilizációs normák egy jó részének nyoma vész. A jelenkor társadalmában mindazok, akik fedél nélküliek, lemondani kényszerülnek olyan normákról, amelyek a lakásban az élet természetes részei. A depriváció ilyen fokán az egyén számára nincs privát hely a pihenésre, a társas kapcsolatokra, az ember nem tudja a tisztálkodást és a WC-használatot folyóvízzel, diszkréten megvalósítani, és mindennapi gond a táplálkozás, alvás emberi élethez méltó körülményeinek kialakítása is. (Ferge 2000). Magánterület hiányában a fedél nélküliek számára a közterület az élettér, ahol a lakásban élô többség mond ítéletet felettük. Segíteni, eltûrni, elutasítani? Mindegyik attitûd mellé számos példát lehetne felmu-
4 A társadalmi kirekesztôdés elméletei részletesen megtalálhatók a következô szerzôk munkáiban: Castle (1993); Atkinson (1998); Ferge (2000, 2001); Szalai (2002).
41
tatni, ha az állam és az állampolgárok felôl vizsgáljuk a kérdést. A civilizáció jelenkori fokán emberi jogi és társadalmi kérdés, hogy mi lesz a sorsa azoknak az embereknek, akik kirekesztôdnek a lakhatásból. A decivilizációs folyamat ártalmait tekintve lényeges az állam felelôssége és cselekvése a kirekesztôdés visszafordításában és az emberhez méltó életkörülmények feltételeinek kialakításában.
A hajléktalanság fogalma és tipológiája A hajléktalanság meghatározásának középpontjában – szociálpolitikai nézôpontból – a XX. század húszas éveiben éppúgy a lakás áll, mint az új évezred hajnalán. A család életének egyik legfontosabb alapköve az otthon, mely nélkül családot elképzelni nem lehet. A család, otthon nélkül, szétesik, széthull, s a visszahatás magán a társadalmon mutatkozik meg. A rendes, megfelelô otthon erkölcsöt, kultúrát, egészséget, jólétet jelent általánosságban, az otthontalanság vagy a nem megfelelô otthon ennek ellenkezôjét: bûnt, kulturálatlanságot, betegséget, nyomorúságot (Hilscher 1928). Hilscher Rezsô kiemeli a lakásban élés funkcióinak családi és társadalmi értékeit a múlt század elején, és nyomatékosan kijelenti, hogy az otthon, szemben az otthontalansággal, megvédi az egyént a társadalomban nemkívánatos cselekményektôl, az egészségtelen életmódtól és a legmélyebb nyomorúságtól. Hetven évvel késôbb, az új évezredben bevezetett szociálpolitikai definíció a hajléktalansággal kapcsolatban rámutat a lakhatási helyzet differenciáltságára és a lakástalanok kategóriáira. Fedélnélküliek: éjszakáikat közterületen vagy szabad ég alatt, vagy valamely nem a lakhatást szolgáló zugban töltik. Effektív hajléktalanok: vagy fedél nélküliek, vagy semmilyen stabil, tartós lakhatási lehetôséggel nem rendelkeznek, nap mint nap „meg kell dolgozniuk” azért, hogy éjszaka valahol megaludjanak. (…) Lakástalanok: vagy fedél nélküliek, vagy effektív hajléktalanok, vagy stabilan nem lakásban, de lakhatást szolgáló helyiségben laknak (munkásszálló, börtön, bentlakásos intézmények stb.). Otthontalanok: vagy fedél nélküliek, vagy effektív hajléktalanok, vagy lakástalanok, vagy ugyan tartósan lakásban töltik éjszakáikat, de a lakás folyamatos használata fölött nem rendelkeznek (Bényei–Gurály–Gyôri–Mezei 2000).
42
Ebben az értelmezésben a legszélesebb kategória az otthontalanoké, akik lakásban élnek, ámde nem rendelkeznek annak tulajdonjogával, és azokat is itt találjuk, akik átmeneti lakhatási formákban élnek vagy lakhatáson kívüli szálláshelyeken alszanak. Magyarországon a szûken értelmezett hajléktalanság meghatározása az effektív hajléktalanokról szól, vagyis azokról, akik a hajléktalanok számára kialakított intézményes szálláshelyeken és közterületen alszanak. A szociális szolgáltatások többnyire az effektív hajléktalanokat célozzák meg, mivel a társadalom elsôdlegesen ôket tekinti hajléktalannak. Az ETHOS, a hajléktalanság és a lakhatásból való kirekesztettség európai tipológiája alapján a hajléktalanság fôbb kategóriái a következôk:5 – Fedélnélküliek: közterületen, éjjeli menedékhelyen élôk. – Lakástalanok: szállón élôk, intézményi ellátásból kikerülôk, hajléktalanságuk miatt támogatásban részesülôk. – Bizonytalan/veszélyeztetett lakhatásban élôk: bizonytalan lakhatás, kilakoltatással fenyegetettek, erôszak fenyegetettségében élôk. – Elégtelen lakáskörülmények között élôk: átmeneti építményekben élôk, alkalmatlan lakásban élôk, szélsôséges túlzsúfoltságban élôk. A fenti tipológia magában foglalja a hajléktalanságot és a lakhatásból való kirekesztettség állapotát. Kutatásom fókuszába az elôbb említett csoportok közül a fedélnélküliek kerültek.
A kutatás módszerei, tapasztalatai Az adatgyûjtéshez kvalitatív módszereket alkalmaztam. A felmérési módszer kiválasztásakor az interjú mellett döntöttem, mivel a személyes életút és a hajléktalanság megismerése mélyrehatóbb nyitott kérdésekkel, mint a kérdôíves adatfelvétel. Az interjú fajtája mélyinterjú, ahol lehetôsége van a kutatónak az interjúalany személyiségének mélyebb megismerésére, és elfeledett – vagy az interjúalany számára a jelenben kevésbé fontos – múltbéli események feltárására. Az interjú félig strukturált interjú volt, amelyben két területrôl építettem fel a kérdéseket. A fókuszba a személyes életút megismerése került kisgyermekkortól a hajléktalanná válásig, majd arra kérdeztem rá, hogyan élik meg a hajléktalanságot.
Az ETHOS fordítását Gyôri Péter és Bakos Péter készítették. Forrás: http://www.bmszki.hu/ tanulmanyok.
5
43
A kutatásban a vizsgálati populációhoz tartozó nôk éjszakai szállása: – utcán, tereken, parkokban, lépcsôházakban, elhagyott épületekben, bódékban található, vagy természetes személy lakásában szívességi befogadottak éjszakára, a nappali idôszakot azonban az utcán töltik, tehát fedél nélküliek; illetve – menhelyen vagy átmeneti szálláson alvó lakástalanok. Az interjúkat Budapesten és Nyíregyházán készítettem. A két város kiválasztásában az elérhetôség és az elôzetes szakmai ismeret egyaránt szerepet játszott. Nyíregyházán 1995-tôl ismerem a hajléktalanellátás mûködését. Budapest kiválasztásában meghatározó szempont volt a hajléktalanok jelentôs száma és a szolgáltatások heterogenitása. A hajléktalanok becsült számát tekintve – Gyôri Péter számítása szerint – az országban élô 25–30 ezer hajléktalan közül minden második a fôvárosban él, és az általuk igénybe vehetô szolgáltatások a férôhelyek és alternatív szolgáltatások vonatkozásában bôvebb kínálatot mutatnak, mint a vidéki városokban.6 Szisztematikus mintavételi eljárást nem alkalmaztam, mivel annak megvalósítását több nehézség akadályozta. Az elsô és legfôbb probléma az, hogy a hajléktalan nôk pontos számáról hiányoznak az egzakt adatok, ezért a mintavételhez nehéz bármilyen listát összeállítani. A másik gond a hajléktalanok mozgásából ered, hiszen a nap egyes idôszakait különbözô helyeken töltik. Az idôfelhasználás és a tevékenység összevetése alapján ismert, hogy a hajléktalanok – és köztük a nôk – a nap egyes idôszakaiban különféle tevékenységet végeznek, ami más-más helyen történik (pl. utca, melegedô, menedékhely stb.). A szolgáltatások dokumentációiban az adott napon vagy éjszakán a szolgáltatást (pl. mosás a nappali melegedôben vagy alvás az éjjeli menedékhelyen) igénybe vevôket jegyzik fel, ami a személyekre nézve nem konstans, mivel napról napra változik az egyes szolgáltatásokat felhasználók összetétele. A vizsgálati minta kialakításához részben felhasználtam a „Február 3” kutatásban alkalmazott mintavételi eljárást, miszerint a hajléktalanokat azokon a helyeken kérdeztem meg, ahol a szociális munkások tapasztalata alapján elôfordulnak, és ahol a szolgáltatások mûködnek. Ez a hely gyakran intézmény (melegedô, éjjeli menhely) és közterület, utcai alvóhely volt. A hajléktalan nôk megkeresésében és kiválasztásában sokat segítettek a szociális munkások, akiktôl információkat kaptam a klienskörükbe tartozókról, vagy az utcán alvók esetében elôfordult, hogy a segítôk elôzetesen beszéltek nekik kutatási szándékomról, és több esetben be is mutattak a kli6 Bôvebben: Gyôri (2005). Budapest hosszú távú lakáskoncepciója és középtávú lakásprogramja. A Fôvárosi Önkormányzat részére készített anyagból, 43. o. és Gyuris (2002) Hajléktalanság 2001–2002, kutatási beszámoló.
44
enseknek, amikor szállón, melegedôben vagy utcán kerestem ôket. Az interjúalanyok kiválasztásakor alkalmazott másik módszer az interjút megelôzô beszélgetés volt, ahol elmondtam az interjú témáját, világossá tettem a kérdéseket, és azok a nôk, akik érdeklôdést mutattak, leültek hozzám beszélgetni. Minden esetben a lehetséges interjúalany döntése volt az interjú elkezdése és a történet feltárása. Összesen 21 nôvel készült interjú. A beszélgetéseket három kivételével diktafonon rögzítettem. Az interjúk elkészítését követôen az elemzést tartalomelemzéssel végeztem el két területen: 1. Az életút fôbb szakaszaiban azokat az eseményeket kerestem, amelyek megváltoztatták az egyén addigi életét. A vizsgált életesemények a családi életben és a nemi szerepben természetes változások: házasságkötés, gyermekszülés, munkavállalás; valamint azok a töréspontok, krízisek, amelyek traumatikus események voltak, és kizökkentették az egyént addig megszokott életébôl: válás, bántalmazás, betegség, halál, kilakoltatás. 2. A hajléktalanságot kiváltó életesemények, lakhatási helyzet, támogató szolgáltatások és személyek kapcsolata. Az egyén életútjában feltérképeztem e három terület oksági kapcsolatát, és az elkészült „Hajléktalanság-térkép” elemzésével feltártam a hajléktalanság okait és a hajléktalanutakat. Az interjúk elemzésekor egyaránt dolgoztam kvantitatív és kvalitatív adatokkal. Minden alany esetében adatlapon rögzítettem a nemét, iskolai végzettségét, családi állapotát, gyermekeinek számát, társas kapcsolatát és a hajléktalanságban eltöltött idôt. Az egyes változókhoz tartozó adatok alkalmasak az elemzésre. Az interjúkat tartalomelemzéssel dolgoztam fel, és a megismert tényezôket interjúrészletekkel támasztottam alá. Fontosnak tartottam kiemelni az interjúkból azokat a jellemzô momentumokat, folyamatokat, oksági kapcsolatokat, amelyek a hajléktalanságban szerepet játszottak. A felhasznált interjúrészletekben az alanyok neveit megváltoztattam az anonimitás biztosítása érdekében.
Demográfiai adatok és életmódjellemzôk a vizsgált csoportnál Az interjúkban megismert nôk tipikusan középkorúak, legfeljebb szakmunkás végzettséggel rendelkeznek, az elavult szakmák miatt gyenge a munkaerôpiaci pozíciójuk; családanya- és feleségszerepben éltek korábban férj vagy élettárs mellett, társkapcsolataik válással végzôdtek, a hajléktalanságban társat kerestek maguknak, és tartósan otthontalanok. Mindezek alapján ki-
45
rajzolódni látszik az a kép, miszerint a hajléktalan nôk társadalmi státusa alacsony, a depriváltak jegyeit viselik magukon.7 Esetükben a munkaerôpiacról való kiszorulás, az értéktelen szakma, a tartós hajléktalanság komoly akadálya a társadalmi reintegrációnak. Az alacsony társadalmi státus mellett a nôk családi pozíciója roppant gyenge, mivel gyermekeikrôl nem gondoskodnak, háztartást nem vezetnek, és nem sok esélyük van a munkavállalásra. Az életmód jellegzetességeit vizsgálva általánosságban kijelenthetô, hogy a fedél nélküli nôk a hajléktalanokra jellemzô életmódot élik. Sajátos, nemre jellemzô tényezôt a kapcsolatok terén lehet találni. A nôkben a gondoskodás vágya erôteljesen él. Azok a nôk, akik társat vagy barátot találtak maguknak a hajléktalanságban, a gondoskodást az együttlétben igyekszenek megvalósítani. A másik emberrel való törôdés, gondjainak enyhítése, kórházban történô meglátogatása jól kifejezik a gondoskodás nemre jellemzô formáit. Azok a nôk, akik egyedül vannak a hajléktalanságban, felnôtt gyermekeikkel kapcsolatosan mesélték el a gondoskodás vágyott élményét, amikor közös otthonról, fôzésrôl és együttlétrôl beszéltek. A szükségletek kielégítésében a nôk, hasonlóan a férfiakhoz, az elemi szükségletek kielégítését tartják elsôdlegesnek, úgymint élelemhez és ivóvízhez jutni, ruhanemût váltani, tisztálkodni, pihenni valahol. A hajléktalan nôk, csakúgy, mint a férfiak, a szükségletek kielégítésében a túlélésre rendezkednek be. Az egyik interjúalany fogalmazta meg: „ha túlélem a holnapi napot, akkor túlélem az egészet” (Klári, utcán alvó nô), vagyis a holnapi nap biztosan jobb lesz, csak elôbb át kell vészelni a mait. Többet jelent ez a mondat, mint egyszerû életben maradást: a holnap reménységét is magában foglalja. A reményt, ami a lakásról, házról, a körülöttük lévô gyerekekrôl szól. Szinte mindegyik interjúalany hasonló vágyakról beszélt, arról, hogy van lakása, családja, hogy nô és anya lehet. A vágyaktól az utca és a menhely valóságos helyzetei messze vannak, a remény ébrentartása azonban fontos szubjektív tényezôje a túlélésnek. Melyek az életmód objektív elemei a hajléktalan nôknél? A szükségletek kielégítéséhez szükséges forrásokat a nôk a szolgáltatásokban és a pénzkeresés különféle formáiban találják meg. A szolgáltatások túlnyomórészt a hajléktalanellátásban jelenlévô ún. „alacsonyküszöbû” szolgáltatások, ritkábban a magasabb szintû, saját erôforrást (pl. jövedelmet) is igénylô lehetôségek.8 Az egyes szolgáltatások igénybevételét befolyásolja a nôk alvási
Vö. Kolosi „Terhes babapiskóta” címû könyvében található státuscsoportokkal (Kolosi 2000: 171–209). Alacsonyküszöbû szolgáltatás az, ahol az ellátók nem támasztanak feltételt a szolgáltatás igénybevételéhez (pl. utcai szociális munka, krízisszállás), vagy minimális feltétel (pl. tüdôszûrô igazolás) teljesülése esetén igénybe vehetô a szolgáltatás (éjjeli menedékhely, nappali melegedô), és a hajléktalan nem fizet térítési díjat. 7
8
46
helye, mivel azok, akik utcai szálláshelyeken alszanak, jobbára az utcai szociális munka szolgáltatásait igénylik, míg azok, akik szállón alszanak, intézményes keretek között mûködô szolgáltatásokat is használnak. Az elérhetô szolgáltatásoknak fontos szerepük van az elemi szükségletek kielégítésében, hiszen élelemhez, ivóvízhez, ruhához, tisztálkodási lehetôséghez, alvóhelyhez juthatnak általuk, azonban nem minden nô él a szolgáltatások intézményi hozzáférésének lehetôségével. Többen inkább elszenvedik az idôjárás viszontagságait, vállalják a táplálékhoz és ruházathoz való hozzájutás esetlegességét, és nem kérnek intézményi segítséget. Az elutasítás mögött az intézményi rendszerek elviselhetôsége kérdôjelezôdik meg, mivel a közösségi szabályok betartásával és betartatásával kapcsolatban a nôknek voltak rossz tapasztalataik.
1. táblázat. A pénzkereset formái hajléktalan nôknél A pénzkereset formája Bejelentett munka vagy pénzbeni ellátás
Hulladékgyûjtés, adományok elfogadása
Tevékenység – Munkavállalás munkahelyen – ritka és átmeneti jellegû többnyire – Baleseti járadék, rokkantnyugdíj – ritka, egy-két esetben – „Újságozás” – hajléktalanújság árusítása – „Szórólapozás” – szórólapok osztása közterületen – Kukázás – hasznosítható holmik eladása – Üvegvisszaváltás – Kartonpapír- és hulladékgyûjtés – Háztartási munka végzése – bevásárlás, kertgondozás, takarítás (szállón, magánszemély lakásán) – Pénzadomány elfogadása – koldulás nélkül szerzett pénz – Adományként kapott ruhanemû eladása piacon
A szükségletek kielégítésében a pénz létének vagy hiányának jelentôsége van a hajléktalanok életében is. A nôknél változatos pénzkereseti formákat találtam, melyeket a 1. sz. táblázatban foglaltam össze. A megélhetésre fordítható napi összeg 1000–3000 forint a nôknél. A napi keresetet rendszerint kiegészítik valamilyen természetben kapott adománnyal (amit természetes személytôl kapnak, vagy amihez támogató szolgáltatáson keresztül jutnak). A hajléktalanságban kialakult társkapcsolatoknak a kötôdés, a valakihez való tartozás érzése mellett a szükségletkielégítésben is jelentôségük van. Elôfordul, hogy a társkapcsolatban a férfi rendelkezik rendszeres jövedelem-
47
mel, amit az élettársak közösen használnak fel. Más esetben a pár mindkét tagja részt vesz a pénzkeresésben, amit teljes egészében magukra költenek. Többen máról holnapra élnek, és nincs elegendô pénzük élelemre, ruhára. A bejelentett munkavállalás ritka, a nôknél az akadályok között szerepel a szakképzettség hiánya, a 40 év feletti életkor, ha a hajléktalansággal nem egyeztethetô össze a munkahely (pl. a munkarendnek és a szálló nyitva tartási idejének az átfedése, pihenésre alkalmas szálláshely hiánya stb.), mentális problémák, a társkapcsolattól való függôség az életmódban.
A „Hajléktalanság útja” modellrôl A nôkre jellemzô hajléktalanságutak térképszerû felvázolására kutatók egy angliai kutatás során tettek kísérletet 2006-ban. A vizsgálatról készült ös�szefoglalóban a vizsgálatot végzôk fontosnak tartották kiemelni a hajléktalanság folyamatjellegét, valamint ráirányították a figyelmet azon egyéni események, döntések jelentôségére, amelyek – elônyös vagy káros irányban, de – változásokat indítottak el a nôk életében. Ebben az értelemben a strukturális mûködések és az intézményi rendszerek éppúgy kihatással vannak az életútra, mint a személyesen átélt események és a meghozott döntések következményei. A hajléktalanság nem csupán tapasztalat vagy átmeneti szálláshelyek egymásutánisága. A hajléktalan lét nem pusztán az események és tapasztalatok sorozata, azt nem kizárólagosan a nôk választásai és döntései, vagy a személyes körülményei határozzák meg. A hajléktalanság sokkal inkább dinamikus, mint lineáris folyamat. Az utak alapján elmondható, hogy komplex folyamatok, események, cselekvések, interakciók befolyásolják azt, hogy a nôk épp hajléktalanok, belekerülnek, avagy kikerülnek ebbôl a helyzetbôl. Találkoznak strukturális kényszerekkel (szegénység, lakáspiac, munkaerôpiac); intézményekkel és folyamatokkal (lakáshoz jutás, szolgáltatás, szervezeti szerep); személyes eseményekkel és tapasztalatokkal (visszaesés, betegség, szülôi mivolt, válás, gyász), és e „térképen” látható, hogy a hajléktalan nôk lehetôségek közül választanak és döntéseket hoznak.9 A hajléktalanságra jellemzô folyamatok feltárásához készülô személyes „Hajléktalanságút”-térkép három területre irányul a hajléktalanoknál: sze-
Forrás: K. Reeve–R. Goudie–R. Casey: Homeless Women: Homelessness Careers, Homelessness Landscapes. July 2007. http://www.crisis.org.uk/page.builder/researchbank.html#women07
9
48
mélyes életük eseményei és tapasztalatai, lakhatási helyzetük, szolgáltatásokkal való interakcióik. Az interjúkban megismert történetekbôl elkészítettem az alanyok „Hajléktalanságút”-térképét, ahol felvázoltam, milyen folyamatokon mentek keresztül, és miképpen váltak hajléktalanná a nôk. A térkép megmutatja: – a pszichoszociális fejlôdést meghatározó életeseményeket az egyes életútszakaszokban; – az életeseményekben bekövetkezett fordulópontokat, amelyek a hajléktalanság felé sodorták az egyént; – a függôségi kapcsolatok mentén kialakult lakhatási szituációkat; – a hajléktalanság elkerülésére használt alternatív szálláshelyeket; – erôforrások felhasználását: természetes kapcsolatok és mesterséges támaszok jelenlétét a válsághelyzetekben. Az elemzésben a hajléktalanná válásban szerepet játszó események és okok feltárása a térképek alapján történik. A személyes események, a lakhatás, a kapcsolatok között felfedezhetô ok-okozati összefüggések megismerése közelebb visz a hajléktalansághoz vezetô utak megértéséhez. A hajléktalanság elôzményeit feltáró térkép alkalmas lehet egyfelôl a probléma mélyebb megismerésére szociális diagnózis készítéséhez, másfelôl a hajléktalanság megelôzése érdekében a prevenció hatásos eszközeinek és módszereinek megtalálására.
A hajléktalanutak elemzése Ebben a tanulmányban a hajléktalanság folyamatának bemutatásához kettô hajléktalanság-térképet használok fel. A nôk történeteibôl kirajzolódott „Hajléktalanságút”-térképeken látszik, hogy a hajléktalanság nem pusztán a lakhatás hiányállapota, hanem összetett problémahalmaz. A személyes hajléktalanságútból megismerhetjük a hajléktalanná válás rizikótényezôit a családi életben, a lakhatásban és a kapcsolatok terén, és közelebb juthatunk a közöttük lévô összefüggések megértéséhez. A kiválasztott térképeken a nôk hajléktalanná válásának két jellegzetes útja látható. Az elsô térképen az „Állami gondozásból hajléktalanságba” végbemenô folyamatot követhetjük figyelemmel, a másodikon a „Családból hajléktalanságba” vezetett az út.10
Az idézôjelbe tett megnevezéseket a disszertációmban használom a nôk hajléktalanná válásának tipikus útjaként – saját modellben.
10
49
A térképeken legfelül feltüntettem azt a kulcsmondatot az interjúból, ami leginkább jellemzi a hajléktalanságutat, és az alany kódolt nevét, életkorát. A személyes életesemények, lakhatási helyzet és szolgáltatással/személlyel való kapcsolatok közötti oksági viszonyt nyilak jelzik a térképen. A hajléktalanság-térkép felrajzolása mellett elemzésben fejtettem ki a nôk hajléktalanságának folyamatát, és kiemeltem a folyamatot leginkább jellemzô tényezôket. Az objektív adatok, események (pl. házasság, válás, betegség stb.) mellett figyelembe vettem az életút szubjektív tényezôit is, ami a sorsfordító életeseményeknél meghozott döntésekben, átélt érzelmekben és utólagos helyzetértékelésekben mutatkozott meg.
Zita története Zita 37 éves, alacsony termetû, törékeny nô. Éppen a számítógépen játszott, amikor felfigyeltem rá a melegedôben. Nehéz volt eldönteni róla, hajléktalan-e, vagy segítôként van jelen a teremben. Az egyik hajléktalan férfi gyakran megszólította ôt, és a kettejük közötti közvetlen kommunikáció eldöntötte elôbbi kérdésemet. Az asszony eleinte elzárkózó volt az interjúval kapcsolatban, amit késôbb ô maga oldott fel azzal, hogy elmondta történetét. Az interjú során Zita számára érzelmileg nagyon megterhelô volt a gyermekeivel közös életérôl beszélni. A kisgyerekek gyermekvédelmi gondoskodásban vannak, és az asszony nehezen viseli a kisfiúk távollétét. Ennél a résznél ért véget a beszélgetés. Zita születése után azonnal állami gondozásba került. Édesanyja 15 éves volt, amikor lánya megszületett, és nem vállalta gyermekét. Zita nevelôotthonban és nevelôszülôknél nôtt fel, serdülôkorában sokszor elszökött a nevelôszülôktôl, majd visszament hozzájuk. 18 évesen került ki az állami gondozásból. Ekkor találkozott édesanyjával, akivel néhány hónapig együtt élt, de a vele való konfliktus miatt elhagyta a szülôi házat.
50
51
52
53
A hajléktalanságélmények és a költözések többször visszatérô események az életútban, amikor az asszony lakhatásból hajléktalanságba, késôbb ismét lakhatásba került, és így változott a szálláshelyek elôfordulása attól függôen, hogy kivel, hol és milyen körülmények között élt. A hajléktalanútról készített térképen ebben az esetben az életútszakaszokban a születéstôl kezdve azoknak az életeseményeknek van jelentôségük a hajléktalanná válásban, amelyek az állami gondoskodáshoz kapcsolódnak, és annak következményei. Az életesemények mellett a lakhatás a serdülôkorral bezárólag szintén a gyermekvédelmi elhelyezés formáit mutatja a térképen. Az anyjától való nagyon korai elszakadás után az állami gondoskodás szinte kizárólagossá tette a lakhatásban és a kapcsolatokban a gyermekvédelem területén szóba jöhetô nevelôotthoni és nevelôszülônél történô lakhatást, valamint a nevelôkkel és a kortársakkal kialakított kapcsolatot. Az életútban a kamaszkorban jellemzô identitáskeresés a szabályok alóli mentesülés lehetôségeinek kipróbálását is jelentette, amire a szökések mutatnak rá ebben az életútszakaszban. Elszökni a gyermekvédelembôl egyenlô volt a hajlék nélküli helyzettel – Zita esetében is –, hiszen befogadó személy vagy biztonságos alternatív lakhatási forma hiányában serdülôkorban az utcai szálláshelyen töltött éjszakák jelentették az elsô hajléktalanságélményt a lány életében. A térképen látható, hogy a fiatal lány kapcsolatai az állami gondozáshoz rendeltek. A szükségletek kielégítésében az állami gyermekvédelem intézményei játszottak szerepet. Az intézmény és a társas kapcsolatok (nevelôk, kortársak), mint erôforrások, a nagykorúságig nyújtottak támaszt Zitának. Ezután „kirepült” a nevelôszülôktôl. Fordulópontot jelentett az életútban, amikor 18 éves korában néhány hónapig anyja lakásában élt. A fiatal lány és az anya kapcsolata tele volt feszültséggel. A szülô-gyermek kapcsolatban elmérgesedett viszony a lakás elhagyására és a szülôvel kialakult kapcsolat megszakítására késztette a lányt. Három hónap szülôi lakásban történt lakhatás után a fiatal lány utcai szálláshelyeken aludt, és kapcsolatai fôként a hajléktalanszolgáltatásokhoz és a hajléktalanokhoz kötötték. Ebben a szakaszban a természetes támasz nem jól funkcionált, az együttélés idôszakában nem sikerült az anya-gyermek kapcsolatot megerôsíteni. Zita elhagyta anyja házát, és a hajléktalanságban szolgáltatásokon keresztül jutott új erôforrásokhoz. A hajléktalanság-térképen látható, hogy a következô fordulópont a nô életében a munkavállalással következett be, ami a lakhatásban is változást hozott. A munkajövedelem elegendô volt egy albérleti lakásra, amit igyekezett egyedül fenntartani. Zita ebben az idôszakban ismerkedett meg késôbbi férjével, akivel rövid együtt járási idôszak után házasságot kötött. A házasság nem hozott változást a lakhatásban, mivel a gyerekekkel kiegészült család albérletben lakott, amit a fiatal felnôtt lány keresetébôl tartottak fenn. A férj megjelenése az életútban a társas kapcsolatok terén a család kialakulását je-
54
lentette a nô életében. A családot a nô tartotta össze, és a gyermekei adtak erôt a nehéz helyzetek elviseléséhez. A házasságban gyülekeztek a megoldatlan problémák. Az asszony férje nagyivó volt, akinek az alkohol mellett szenvedélyévé vált a játékgépek világa. A férj szenvedélybetegsége és bántalmazó viselkedése állandó konfliktushelyzetet jelentett a házastársak között. Az asszony harmadik gyermekét várta, amikor úgy döntött, hogy a gyermekekkel együtt elköltözik a férjétôl. Ebben a helyzetben krízisszálláson talált menedéket néhány napra, ami ismételten a hajléktalanságot eredményezte a gyermekeit maga mellett tartani akaró asszonynak. Ezután a lakhatási helyzetben elôállt változás egy olyan alternatíva lett, ahol az asszony köztes megoldást választott a gyermekeivel való együttélésre. Zita saját lehetôségeit felmérve egy elhagyott barlangba költözött a gyerekekkel együtt, ahová nem sokkal késôbb a férj is követte. A párkapcsolati problémákat az asszony egyedül oldotta meg. Zita elsôsorban a gyermekeit féltette az állami gondozástól, ezért olyan megoldást keresett, ahol együtt maradhattak. A barlangszálláson élô nô megpróbálta rendezni párkapcsolatát a férjével, ez azonban nem sikerült. A férfi durva viselkedése és szenvedélybetegsége nem változott. A család ebben az idôszakban egy segítôszolgálattól különféle adományokat kapott az „otthonos” életre, és a szolgálat mellett természetes támaszként a barátnô jelenlétét is maguk mellett tudták. A baráti kapcsolatból a férj és a barátnô között szerelmi kapcsolat alakult ki, és ez a változás ismét költözésre késztette Zitát. Az asszony a gyermekeivel elhagyta a barlangszállást, és elköltözött a férjétôl. Ezután a gyermekek érdekében segítséget kért a gyermekvédelemtôl. (A hatóság a gyerekeket – akiket Zita havonta egyszer meglátogat – nevelôszülônél helyezte el.) Zita életének ebben az idôszakában a természetes támaszok eltûnnek az életébôl, egy idôben veszíti el férjét, barátnôjét és gyermekeit. Erôforrásokat ezután is a hajléktalanszolgáltatásokban talál. Rendszeresen jár a nappali melegedôbe. Hajléktalan férfiakkal közösen bérel lakást a jövedelmébôl, ahol neki van egy szobája. Már hetek óta nem alszik ott, mert a férfiak egymásba szerettek. Zita jelenleg utcai hajléktalan, akinek egyetlen vágya a gyermekeivel való közös élet. A hajléktalanságút ebben az esetben az állami gondozásból a hajléktalanságba vezetô közvetlen útról szólt. A hajléktalanságot elôidézô fôbb életesemények: az érzelmi biztonságot nyújtó család és az interperszonális kapcsolatok hiánya gyermekkorban, a késôbbi életszakaszban a kapcsolatok erodálódása, konfliktusok a házasságban, stabil és tartós lakhatás hiánya felnôttkorban, visszatérô hajléktalanságélmények a kritikus életesemények idején. A hajléktalanságút ebben az esetben tele van olyan próbálkozásokkal, amikkel a hajléktalanná vált nô fôként a gyermekei számára szeretett volna lakhatást és családi életet kialakítani. A próbálkozások rendre sikertelenek
55
voltak, és a hozzátartozói kapcsolatokban – elôbb az anyával, késôbb a férjjel – kialakult krízishelyzetek elôhívták a serdülôkorban már kipróbált, fedél nélküli életet. Támogató erôforrásként csupán a hajléktalanszolgáltatások jelennek meg az életútban. Ancsa története A „Hajléktalanságút”-térképen ebben a történetében az elsô traumát az anyától való kora gyermekkori elválás jelentette. A szülôanya nem sokkal a lány születése után elhagyta gyermekét, aki az apa újraházasodása után kialakult családban nevelkedett fel a testvérekkel együtt. A serdülôkorban lévô lány és nevelôanyja kapcsolata konfliktusoktól volt terhes, az apja alkoholivásba merült, ezért nem sokat törôdött kamaszkorú lányával. A lány mindössze 14 évesen ismerkedett meg azzal a férfival, akivel egy év múlva házasságot kötött. A házassággal bekövetkezett fordulat meghozta a vágyott szabadságot a fiatal lány számára. A szülôi házból férje lakásába költözött, és 16 éves korában megszülte elsô gyermekét. A társkapcsolat nem úgy mûködött, ahogy szerette volna, ezért alkalmi partnerkapcsolatokban találta meg a számára fontos érzelmeket. A házasság felbontására 21 éves korában került sor, és ezután gyermekével albérletbe költözött. Ancsa a gyermeknevelés mellett dolgozott és vezette a háztartást. A házasság után pénzügyi gondjai nem voltak, a munkájából képes volt eltartani magát és gyermekét. Két év múlva megismerkedett egy férfival, akivel rövid együtt járási idôszak után összeházasodott. Az új házasság a lakhatásban is változást hozott az asszony számára, mivel korábban beadott lakásigénylésére „tanácsi” bérlakást utaltak ki a család számára. A házasságban megszületett második gyermeke. A munkavállalás és a lakhatás összekapcsolódott férje gondnoki állásában, ezért a bérlakásból szolgálati lakásba költöztek. Az asszony ebben az idôben stabil munkahelyen dolgozott, amit azonban a férj új állása miatt elhagyott. A lakás- és munkahelyváltás feszültségekkel teli idôszak volt az asszony számára, amiben sokáig nem talált nyugalmat. A férfi-nô kapcsolatban fôként a második férj féltékenysége miatt voltak problémák. A házasság nem tartott tovább, mint négy év. Az asszonynak elege lett a férfi állandó számonkérésébôl, ezért elköltözött a lakásból. Szívességbôl barátok, ismerôsök fogadták be ôt gyermekeivel, akiknél néhány napig vagy hétig kapott szállást. Ekkor az asszonytól elsô férje elvette idôsebb gyermekét. Egy alkalommal a kapcsolattartásról nem vitte haza a férfi a gyermeket, hanem saját lakásában tartotta. Késôbb megegyeztek a gyermek apánál történô elhelyezésérôl, és az asszony fiatalabb gyermekét egyedül nevelte tovább. Az állandó vándorlásnak vége lett, amikor albérletbe költöztek. Az asszony munkajövedelmébôl tartotta fent az albérletet, ahol gyermekével élt együtt. A hajléktalanság közvetlen elôzménye az életútban a munkanélküliség volt. Az asszony 40 évesen munkanélküli lett, és munkakeresô próbálkozá-
56
sait számos helyrôl utasították el, fôként életkora miatt. Gyermeke ebben az idôszakban érettségi elôtt állt, és egy párkapcsolat miatt elköltözött az asszonytól, aki a munkahely elvesztése után nem sokkal felmondta az albérletet, hiszen, ahogyan ô fogalmazott, pénz nélkül nem lehetett albérletet fizetni. A munka, a gyermekek és a lakhatás elvesztése együtt a hajléktalanságot eredményezte. Az asszony kezdetben utcai szálláshelyeken aludt más hajléktalan emberekkel együtt. Alkalmanként sikerült munkát vállalnia. Ilyenkor volt elegendô pénze arra, hogy átmeneti szálláson aludjon. A munkalehetôség megszûnése után fedél nélküliként utcai szálláshelyeken alszik. A férfi, aki mellette feküdt az alvóhelyen, csupán barát, aki védelmet nyújthat számára.
57
58
59
Ebben a történetben a kisgyermekkorban átélt trauma és az életútszakaszokban kialakult konfliktusok kezelésének módja egyformán hozzájárult az as�szony kapcsolatvesztéseihez és lakhatásának változásához. Az életút kritikus idôszaka a döntések és azok következményei tekintetében a serdülôkorban kötött házasság és a társkapcsolat viszonylag gyors felbomlása volt. A házasság egyértelmûen a szabadság, a szülôi felügyelet alóli mentesülés realitását jelentette számára, amire érzelmileg bizonyosan nem volt felkészülve, errôl ô maga mesélt az interjúban. A történetben szereplô nô fiatal felnôttként túl volt az elsô házasságon és gyermekszülésen. A második házasságnak a férfi féltékenysége miatt lett vége. A második házasság után szívességi lakhatási periódus és albérleti lakhatás következett. A munkahely biztonságos megélhetést jelentett a nô és gyermeke számára. Újabb fordulatot a munkahely elvesztésével kialakult szociális krízishelyzet okozott életükben. A hajléktalanságot elôidézô tényezôk között találjuk a társkapcsolatok válsághelyzeteit és a munkahely elvesztését. A nô életében a természetes támaszok a társas együttélések idôszakában lakásmegtartó erôforrásként mûködtek. Két válás és a gyermekek kirepülése a családi fészekbôl a biztonságosnak gondolt lakhatást albérletre változtatta. A lakásvesztés a munkanélküliséggel következett be az asszony életében, mivel jövedelem nélkül nem volt képes megtartani az albérletet, és alternatíva hiányában fedél nélkülivé vált. Az életút válságos idôszakaiban segítô szolgáltatás nem bukkant fel az asszony életében. Mesterséges támaszt a hajléktalanellátás szolgáltatásai nyújtanak számára a fedél nélküli létben.
Zárszó Jelen tanulmányban a nôk hajléktalanságának összetevôit igyekeztem felvillantani. A kutatás eredményei alapján megállapítható, hogy a nôk a hajléktalansághoz vezetô úton kríziseseményeket éltek át, amelyeket a családban és a családon kívüli rendszerekben egyformán megéltek. Ennek alátámasztására – az életutak elemzéséhez felhasznált – „Hajléktalanságút”-térképen mutattam be két életutat, amelyekbôl kirajzolódik a hajléktalanná válás bonyolult folyamata. Ezek a térképek megmutatják az életútban azokat a pontokat, ahol az életesemények következményeként a lakhatásban is fordulat következik be, és jól látható az egyénhez kapcsolódó vagy éppen mellôle hiányzó támogatórendszer. A nôk útja a hajléktalanságba ráirányítja a figyelmet a családi és intézményes támogatórendszerek hiányosságaira, az egyén magányos helyzetére a krízisszituációkban és – a kiszolgáltatottság fokozódásával – a biztonság teljes hiányára. Úgy vélem, hogy az idôbeni kríziskezelés mellett a megelôzô szolgáltatásoknak nagy szerepük van a lakhatás megtartásában, a hajléktalanság megelôzésében.
60
Irodalom ANGELUSZ RÓBERT (szerk.) (2004): A társadalmi rétegzôdés komponensei. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. ALBERT FRUZSINA–DÁVID BEÁTA (2001): Ha elszakad a háló… A hajléktalanság kapcsolathálózati megközelítésben. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. BÉNYEI ZOLTÁN–GURÁLY ZOLTÁN–GYÔRI PÉTER–MEZEI GYÖRGY (2000): Tíz év után. Esély, (1): 62–95. CASTEL, R. (1993): A nélkülözéstôl a kivetettségig – a „kiilleszkedés” pokoljárása. Esély, (3): 3–23. CSEH-SZOMBATHY LÁSZLÓ (2001): Gyermekkori szocializáció jelentôsége a háztartási és szülôi szerepekre való felkészítésben. In Családszociológia. Szöveggyûjtemény. Schadt Mária (szerk.), 163–209. Pécs: Comenius Bt. CSEH-SZOMBATHY LÁSZLÓ (2001): A házastársi konfliktusok elôfordulásának gyakorisága és a konfliktusok társadalmi forrásai. In Családszociológia. Szöveggyûjtemény. Schadt Mária (szerk.), 52–100. Pécs: Comenius Bt. ERIKSON, E. H. (1991): A fiatal Luther és más írások. Budapest: Gondolat. FERGE ZSUZSA (2000): A társadalom pereme és az emberi méltóság. Esély, (1): 42–48. FERGE ZSUZSA (2001): A magyarországi szegénységrôl. Info – Társadalomtudomány, 54. FERGE ZSUZSA (2005): Ellenálló egyenlôtlenségek. A mai egyenlôtlenségek természetrajzához. ELTE TaTK. GURÁLY ZOLTÁN–GYÔRI PÉTER–MEZEI GYÖRGY–PELLE JÓZSEF (2002): A margó szélén. Hajléktalan emberek Budapesten a századforduló éveiben (1999–2000–2001). Esély, (3): 30–54. GYÔRI PÉTER (2008): Fedél nélkül élôk. Pro Domo Füzetek 2. Budapest. GYÔRI PÉTER (1990): Gyorsjelentés a hajléktalanságról Magyarországon, 1990. Társadalmi Riport, 430–446. GYURIS TAMÁS (2002): Hajléktalanság 2001–2002. Kapocs, (jún.) 16–23. GYURIS TAMÁS–OROSS JOLÁN (1999): Tények és hátterük. Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalanellátásról. Konferenciaanyag. HÉRA GÁBOR–LIGETI GYÖRGY (2006): Módszertan. A társadalmi jelenségek kutatása. Budapest: Osiris Kiadó. KOLOSI TAMÁS (1987): Tagolt társadalom. Budapest: Kossuth Kiadó. KOLOSI TAMÁS (2000): A terhes babapiskóta. Budapest: Osiris Zsebkönyvtár. MINUCHIN, P.–J. COLAPINTO et al. (2002): Krízisrôl krízisre. A szegény családok segítése. Budapest: Animula Kiadó. PATAKI FERENC (2001): Élettörténet és identitás. Budapest: Osiris Kiadó.
61
SOMLAI PÉTER (1997): Szocializáció. (A kulturális átörökítés és társadalmi beilleszkedés folyamata). Budapest: Corvina Kiadó. SOMLAI PÉTER (2001): A családi kapcsolatok társadalomtörténetének irányai. In Családszociológia. Szöveggyûjtemény. Schadt Mária (szerk.), 13–51. Pécs: Comenius Bt. SOMLAI PÉTER–TÓTH OLGA (2002): A házasság és a család változásai az ezredforduló Magyarországán. Educatio, (3): 339–348. SOLT OTTILIA (1998): Interjúzni muszáj. In uô: Méltóságot mindenkinek. Összegyûjtött írások I. 29–48. Budapest. Beszélô. SULLEROT, EVELYNE (szerk.) (1983): A nôi nem – Tények és kérdôjelek. Budapest: Gondolat Kiadó. SZALAI JÚLIA (2002): A társadalmi kirekesztôdés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle, (4): 34–50. TAMÁSI ERZSÉBET (2004): Egy férfinyire a hajléktalanságtól. Esély, (3): 26– 57. Women and homelessness in Europe. Pathways, services and experiences. Bill Edgar and Joe Doherty (ed.). Publisher by The Policy Press and FEANTSA. First published in Great Britain in September, 2001. Internetforrásból Bakos Péter–Gyôri Péter: FEANTSA-ETHOS. A hajléktalanság és a lakhatásból való kirekesztettség európai tipológiája. Letöltési hely: http://bmszki.hu/file/tanulmanyok/ethos/ETHOS_def_ hu-gyori.doc Kesia Reeve with Rosalin Goudie, Rionach Casey: Homeless Women: Homelessness Careers, Homelessness Landscapes. 2007. Letöltési hely: http://www.crisis.org.uk/page.builder/researchpage.html
62
