between the lines a sorok között

T A M M A R A

W E B B E R

between the lines a sorok között

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Tammara Webber A mű eredeti címe: Between the Lines Fordította: Komáromy Rudolf A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

Between the Lines Copyright © 2011 by Tammara Webber Cover design by Sarah Hansen at Okay Creations Cover image used under license from Shutterstock.com Copyright © Milos Stojanovic, 2011 A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 008 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Réti Attila, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Paulnak, a félelmet nem ismerő romantikus srácból lett szerető férjnek, a rossz álmok távoltartójának, kézmelengetőnek, kávéhozónak társamnak képzelt és valós bűnben bűnhődésben meg családi boldogságban

1. FEJEZET REID

–

A

SZÜLEIDNÉL LAKSZ?

Ha az ember híresség, és elmúlt tizenkét éves, nem azt várják tőle, hogy együtt lakjon a szüleivel, még ha egyáltalán azt képzelik is, hogy tényleg vannak szülei. A filmcsillagokról azt hiszik, egyből teljesen éretten szökkennek a lakástulajdonos felnőttségbe. Az idősebb csajok a legmegátalkodottabbak az efféle függetlenségi elvárások terén, és ő, aki pillanatnyilag hozzám simul, mit sem különbözik ebben. Elsuttogott kérdése a pisszegésemre reagál, miközben próbálok betalálni a kulccsal a zárba és akadályozó tényezők nélkül bejuttatni magunkat a házba, egész pontosan a szobámba. Most meg kuncog, két kezével a szájához kap, elfojtja a hangját – vagy talán csak azért nem hallom, mert még most is cseng a fülem a koncert után, amelyen gyakorlott kezében elektromos basszusgitárral állt a színpadon, mialatt én a VIP-szektorból néztem. Rákacsintok, mert imbolygok, és ő is imbolyog, de kettőnk mozgása nincs összhangban. – Azt mondtam, a tizennyolcat töltöm be ma, nem a harmincat. Mégis mit vártál, hol lakom? Elhadart szavaimban nincs semmi harag, és szerencsére ezt láthatólag ő is érzékeli a hangomból. – Jól van, na, úristen, elfelejtettem, milyen kis babuci vagy. Fölvonom a fél szemöldökömet, közben a kulcs fémes zörgéssel csusszan be a zárba.

– Tévedés. Ma este férfi vagyok. Nem emlékszel? – Nem vesződöm

magyarázattal, miszerint más vele egyidős lányok nem várták ki, hogy átlépjem a nagykorúság küszöbét, inkább hagyom, hadd gondolja, hogy taníthat nekem valamit. Ki tudja, hátha tényleg? Elfordítom a kulcsot, kattan a zár, lenyomom a kilincset, és vállammal benyomom az ajtót. Bejutottunk. – Sss! – ismétlem összecsücsörített ajkamhoz emelt mutatóujjal, és kiráncigálom a kulcsot az ajtóból. A lány ezúttal bólint, huncut mosollyal közelebb hajol, elkapom az ajtókeretet, hogy támaszt találjak. Elmaszatolódott a sminkje, egyébként meg áporodott cigaretta- és sörszagot áraszt, igaz, én is. – De, emlékszem – válaszolja éppolyan reszelős hangon, mint amilyet a kulcs keltett a zárban. *** Az alkoholgőzös álmok mindig furák és nyersek – ezt most a lehető legjobb értelemben mondom. Azután jön az ébredés szerencsétlen élménye. Addigra a bizsergés rég elmúlt, a gátlások visszatódulnak, és nincs más döngetés, csak amit a koponyámban érzek. Adjunk hozzá ehhez valami külső ingert, mondjuk, a mobilom berregését ébredjémáfölvazze hangerővel, és máris átlendülök az italmámor kellemes fázisával ellenkező végletbe. Hirtelen rotációs agykapálással egybekötött beltéri tömegverekedés tör ki közvetlenül a szemgolyóm mögött. Hurrá, megérkeztünk macskajajországba! Megnyomom a zöld gombot, hogy leállítsam a visítozást (tényleg tetszik nekem ez a szám? ne már!), de nem bajlódom azzal, hogy megpróbáljak beleszólni a készülékbe, mert a szám kitikkadt, nem valószínű, hogy beszélni tudnék. Az éjjeliszekrényen egy vizespalackot látok, de ahogy érte nyúlok, elejtem a telefont, ami alig hallható hangon megszólal – George az, a menedzserem: – Halló! Reid? Hallóóó! – Basszus! – Fölmarkolom a telefont a padlóról, közben kis híján lezúgok az ágyról. – Haó? Ízre és csengésre kábé olyan a hangom, mint a sóderban tempózás. – Viharos éjszakánk volt? – érdeklődik George, epésen, de nem bántóan. A menedzserem, nem az apám. Gondolom, hálás a

világmindenségnek, a sorsnak, a Jóistennek vagy annak, aki/ami felelős ezért. Ügyfélnek jobb vagyok, mint sarjnak. Apukám a megmondhatója. Hangyányit fölemelem a fejemet, hogy lecsekkoljam, itt van-e még a kis basszgitáros bombázó a rockbandából, amit tegnap este Johnnal megnéztünk. Halványan emlékszem, hogy velem együtt csetlett-botlott a szobámban, úgy vihogott, mintha tizenhárom lenne huszonhat helyett, amennyinek mondta magát. Nincs itt, de egy alig olvasható cédula fehérlik a vizespalackom alatt, a palack aljától kör alakban szétfolyt a tinta. Nagyot húzok a palackból, és kisilabizálom az írást: Reid! Pazar este volt. Újrázás? Beütöttem a számomat a telódba – Cassandra. Cassandra? Bemutatkozott egyáltalán tegnap este? Nem emlékszem. – Reid? – szólongat George. Banyek! – Ja – lendülök az ágy szélén ülő pozitúrába, egyik kezemmel a fejemet tartom, a másikkal a telefont, próbálom eldönteni, kidobjam-e a taccsot. Eredmény: talán. – Richter most hívott, megkaptad a szerepet A suli büszkeségében. Azt mondta, izgatottan várja, hogy együtt dolgozhasson veled. – Adam Richter élvonalbeli hollywoodi rendező, élő legenda, kiváló érzéke van a tinidrámához. – Jut eszembe, holnapra be vagy ütemezve kétperces megjelenésre a Mozimagazinban, úgyhogy előre pihenj rá. Azonkívül Richter igényt tart rád a meghallgatásokon Lizbeth szerepéhez. Azok pár hét múlva kezdődnek. Majd pénteken mindent megbeszélünk. – Jó. – Úristen, olyan a fejem, mintha le akarna esni. – Hol külsőzünk? – Úgy döntöttek, hogy Austinban forgattok. – Texasban? – Igen, tudtommal egyelőre ott található Austin. – Azanyjamindenit! A suli büszkesége, Mozimagazin, meghallgatások, Austin. Jesszus, széthasad a fejem! Miért nem bírom az istennek se megjegyezni, hogy ez elkerülhetetlen következménye az olyan estéknek, mint a tegnapi? ***

EMMA

APÁM ALFREDO-SZÓSZT KANALAZ A LINGUINIS TÁNYÉROKRA, amíg én megterítek három személyre. – Dan telefonált ma délután – újságolja. Dan az ügynököm, tehát ez a végszavam, hogy lélekben fölkészüljek egy újabb meghallgatásra. Vajon ezúttal mire számíthatok, talán tamponreklámra? Újabb mellékszerepre egy kábeltévén vetített filmben? – Meghallgatásra hívnak egy országos forgalmazású mozifilm főszerepéhez. Nincs kedved eljátszani – két keze hüvelyk- és mutatóujjával mintegy bekeretezi a képkockát – Elizabeth Bennetet? – Még egy remake? – vonom össze a szemöldökömet. – De hát csak néhány éve mutatták be a Büszkeség és balítélet legutóbbi filmváltozatát. Meg aztán a brit akcentusom nem valami fényes (őszintén szólva, inkább katasztrofális). – Éppen ez az: ez nem a tizenkilencedik századi Anglia, hanem egy amerikai kertvárosi középiskolában játszódó, modern feldolgozás. Várja, hogy lelkesedjek, de csak arra bírok gondolni: Szupi! Cukimuki szerep a legeslegkedvencebb regényem lebutított verziójában. Mielőtt megálljt parancsolhatnék magamnak, egy lépéssel tovább is megyek a lelkesedés puszta hiányánál: – A Büszkeség és balítélet. Középiskolai környezetben. Ez most komoly? Apa sóhajt, a konyhaasztalra löki a forgatókönyvet, és nem tárgyalunk róla tovább. Így szoktuk megoldani az effajta konfliktust: mindketten úgy teszünk, mintha semmi problémám sem lenne azzal, amit ő akar. Ebben a konkrét esetben majd fölviszem a forgatókönyvet a szobámba, és nekiállok szöveget tanulni, ő pedig közli Dannel, hogy totálisan bezsongtam a meghallgatás miatt. Kétségkívül az egész pályámra kihatna, ha megcsípném ezt a szerepet. Az eddigi nyúlfarknyiak, meg a nagyáruházak hirdetései, a virsli- és szőlőléreklámok mind-mind ezt a pillanatot készítették elő… amikor megpróbálok elnyerni egy újabb (ám minden eddiginél jelentősebb) „pont olyan lány, mint a többi” típusú szerepet. Az az igazság, hogy nem csak az egydimenziós szerepeket unom, hanem a filmezéssel, mint olyannal van tele a hócipőm, és kész. Tizenhárom éves koromban a Szentivánéji álom helyi színházi előadásán az egyik tündért alakítottam. Imádtam az élő fellépést, a

közönségreakciók okozta izgalmat. Az azóta eltelt négy évben egyfolytában kuncsorgok, hogy megint színpadon játszhassak, de soha nem fog sor kerülni rá, mert Dan és menedzserként is működő apám azt a szereplésemet egyszeri közszolgálati vállalkozásnak tekintik. Azt szeretnék, hogy az Emma Pierce név országszerte általánosan ismertté váljon, tehát nem érünk rá helyi jelentőségű színházi szerepecskékkel butáskodni. Kompromisszumos megoldásként független filmes produkciók nyakatekert, kiforratlan forgatókönyveit próbálom javasolni. Minden esetben lehurrognak. – Szerintem nem ez hiányzik a karrieredhez – mondja valamelyikük, mire én megadom magam, mert ha a saját életemet kellene a kezembe vennem, tüstént inamba száll a bátorságom. Még ma reggel is úgy éreztem magam, mint egy hétköznapi lány – estétől reggelig a számítógépet meg a telefonomat böngésztem a kapott üzenetek után, plázázást tervezgettem Emilyvel. Egynapnyi tipikus tavaszi szünidei tevékenységet a legjobb barátnőmmel, mert pontosan arra van szükségem, hogy normálisnak érezzem magamat. Letekerjük az ablakot, együtt énekeljük a kedvenc számainkat a rádióval, ismerős srácokról dumcsizunk, és fantáziálunk azokról, akikkel még nem találkoztunk. Csakhogy nem vagyok hétköznapi lány. Dolgozó színésznő vagyok. Nem járok iskolába, magántanárok korrepetálnak. Ebédidőben nem lógok a kajáldában a haverjaimmal. Ha filmezem, bekapok valamit a büfében, ha nem, összedobok magamnak valamit otthon, a konyhában. Torna közben forgatókönyvet olvasok és átnézem a szövegemet, forgatási szünetekben foglalkozom a házi feladatommal. Az elmúlt egy évben apámmal minden eddiginél feszültebbé vált a kapcsolatom, de már évek óta nem az a hű de csúcs. Szürkészöld szemén meg a futómániáján kívül nem sok mindent örököltem tőle. Minden egyéb tekintetben ég és föld vagyunk. Nem ért engem. Én se őt. Ennyi.

2. FEJEZET REID

–

A

PÁD AZT MONDJA, ITTHON VACSORÁZIK. HALLOD, REID?

Basszus!

– Ja, persze, anyu.

Egy este Markkal és Lucyval – mindig élvezet. Hacsak lehet, kihagyom, de anyu most sarokba szorít, mielőtt lelépek, hogy találkozzak Larryvel, a sajtósommal. Annyira töri magát, hogy nehéz nemet mondanom neki. Apun nem látom, hogy ugyanennyire igyekezne. Anyuban valami rózsás ködben úszó elképzelés él, hogy mi hárman boldog kis családot alkotunk: ha együtt leülünk az ebédlőasztalhoz, varázsütésre beköszönt a házi idill. Nem tudom, miért nem jön rá, hogy ez csak vágyálom, hiszen még sosem következett be. Mindegy, nemsokára úgyis elpályázom. Nem vagyok hajlandó azon filózni, hogy meddig süllyed addigra. Még nem döntöttem, hogy pontosan mikor költözöm el. A szobámnak külön bejárata van, inkább a szüleim házához toldott külön lakás, mint a ház egy helyisége. A nagyanyám velünk élt, amíg néhány éve meg nem halt, ez az ő lakrésze volt. Nem sokkal azután, hogy elment, rábeszéltem anyut, hogy hadd cseréljek szobát. Apu bepöccent, mert kábé tizenöt voltam, és attól kezdve a tudtuk nélkül jöhettemmehettem, de mire észbe kapott, már le volt vajazva az ügy, én meg begubóztam, és rá se hederítettem, amíg abba nem hagyta a füstölgést. – Gratula A suli büszkeségéhez, öregem – nyalizik szokás szerint Larry. A Venturán, a szusibárban ülünk, és tökre kiakadok tőle. Még a

pálcikát se tudja rendesen tartani, tisztára úgy fogja, mint aki kacska kezű. Ez most úgy hangzik, mintha valami nagyképű barom lennék, de ő választotta a helyet. Plusz lesír róla, hogy eszi a fene amiatt, amit hozzá képest elértem. Rengeteg az irigység ebben a szakmában. Minél sikeresebb valaki, annál inkább célpont. – Köszi! – kapok be egy darab lazacos szasimit. – Oké, szóval, hát… – köszörüli meg a torkát. Basszus, nyögd már ki, haver! – Úgy gondoljuk, hogy ideje… ööö… támogatnod jótékony célú vállalkozásokat, most, hogy már felnőtt vagy. Olyan képet vág, mintha ez nekem várhatóan gondot okozna, úgyhogy mindjárt el is tűnődöm. Miért, gondot kéne okoznia? – Például milyeneket? – sandítok rá, és tovább rágok. Esküszöm, úgy fészkelődik a széken, mint egy kiscsávó, aki menten összepislantja magát. – Hát, sok választási lehetőség kínálkozik. Mondjuk, adománygyűjtő tévéshow, vagy… ööö… egy-két nap önkéntes munka, például családiház-építés a Habitat for Humanitynél, vagy televíziós reklámban mozgósíthatnál a felnőttkori írástudatlanság elleni harcra vagy a gyermekkori védőoltások kiterjesztésére. El is felejtettem, hogy Larry ha ideges, hajlamos a hátozásra meg az ööözésre. Ilyenkor legszívesebben telenyomnám a száját szusival, hogy megmukkanni se bírjon. – Adománygyűjtő show és kétkezi meló felejtős. A védőoltásokhoz meg semmi közöm, oké? – vonom össze a szemöldökömet. – Az ilyesmit a kisgyermekes szülőkre kell bízni. – Hát… – törölgeti az arcát a szalvétájával. Az egész rohadt nap ezzel fog telni? – Egyéb? – Látogathatsz iskolákat, részt vehetsz drog- és alkoholellenes felvilágosító előadásokon… – bökögeti a tonhalszeleteit. – Na, az kizárt. A fonáksága miatt irtó vicces lenne, de nem vállalom. Úgy hatna, mint azok a tinicelebek, akik megjátsszák a szüzet, tisztasági gyűrűt hordanak, és önmegtartóztatásról prédikálnak a többi tinédzsernek, aztán előbb-utóbb rajtakapják őket letolt gatyával. Így is árgus szemekkel figyel a sajtó, nem szükséges még provokálnom is az újságírókat, hogy rajtakapjanak szittyósan vagy betépve.

– Hát… ööö… akkor egyszerűen adakozhatnál… – Maradjunk ennél! Beszéld meg apuval, majd ő intézi. – Van valami elképzelésed, hogy milyen ügyet támogatsz?

Értetlenül meredek rá. Csak a saját ügyemet támogatom. A csajok csípik az állatokat, nem? – Valami állatosat. – Kikötés: minél cukibb, annál jobb. – De nem valami őrült környezetvédő csoportot. És háziállat legyen, nem valami veszélyeztetett szalamandra vagy ilyen kreténség. – Ööö… értem, akkor háziállatosat. Például az Állatkínzás Elleni Társulatot? – Azt. Tök mindegy, csak állatosat. ***

EMMA ÉPP KIVESZEM fölmelegített maradékból álló vacsorámat a mikróból, amikor a mobilom Emily csengőhangját játssza. – Kapcsolj a tízes csatornára! – lihegi barátnőm köszönés nélkül. – Jó, csak várj egy percet… – Nem! Azonnal! – Nyugi, megyek már – indulok engedelmesen a televízióhoz. – Mit fogok látni? – Úgy érted, kit fogsz látni. Megnyomom a gombot a távirányítón, és villódzó képek kavalkádja tölti be a képernyőt, a Mozimagazin jól ismert szignálja szól. – …és ma este eljött hozzánk, hogy legújabb munkájáról meséljen nekünk – mondja a műsorvezető, ahogy a százharminckét centis képátlójú készülék surround hangsugárzói is fölélednek. A kamera a filmvilág legdögösebb pasijára, Reid Alexanderre vált. – Igen, tényleg be vagyok zsongva miatta – rázza ki szeméből sötétszőke haját a srác, és bedobja utánozhatatlan mosolyát: kicsit szégyenlős, kicsit szerény, és nem kicsit dögös. – Uramatyám! – rebegi Emily.

Reid Alexanderen van mit nézni: sötétkék szempár, már-már lányosan finom vonások – hosszú, sötét szempilla, csábítóan telt ajkak – , de az arcformája teljesen férfias. A haja örökké kócos, de ez valamiféle kifogástalan ziláltság. Valószínűtlennek tűnik; olyan, mint egy tizennyolc éves szexisten művészi ábrázolása. – Jól hallottuk, hogy a projekt Jane Austen klasszikus regényének, a Büszkeség és balítéletnek egy újabb megfilmesítése? – tartja a mikrofont Reid álla alá a műsorvezető. – Ja, az. Egy amerikai középiskolában játszódik, szóval egészen más lesz. Friss megközelítés. Adam Richterrel fogok dolgozni, amit izgatottan várok. – Emma! – érzem Emily ujjongását a telefonon át. – Ugye ez a te filmed? Láttam a műsor ajánlóját, és rögtön arra gondoltam: Ó, te jó ég, ez Emma filmje! – Aha. Egyelőre nem bírok összefüggően fogalmazni. Reid Alexander játssza Will Darcyt egy filmadaptációban, amitől huszonnégy órával ezelőtt még nem nagyon voltam elragadtatva. – A nagy kérdés, amire mindenki izgatottan várja a választ: ki lesz a női főszereplő? – Pár hét múlva meghallgatásokat tartunk, úgyhogy remélhetőleg nagyon hamar tudni fogom. Újabb szívdöglesztő mosoly. – Amint hallották – fordul a műsorvezető a kamera felé –, Reid Alexander alakítja Will Darcyt egyelőre ismeretlen partnerével, Lizbeth Bennet megformálójával. Hogy ki lesz az? Ígérem, hogy beszámolunk a fejleményekről. A forgatás előreláthatólag nyár végén kezdődik. Kikapcsolom a tévét, és a kanapéra rogyok. – Emma, ez a sors keze. Tutira te leszel a nyerő. Reid Alexander az új Darcy, te pedig Elizabeth Bennet. – Lizbeth – igazítom ki Emilyt. – Megváltoztatják a neveket. – Tök mindegy. – Emily mindig halál magabiztos, ha rólam van szó. – Te leszel az. ***

Kimerültem, éjjel kettőig a meghallgatás szövegét bifláztam. Kávéaroma száll föl a földszintről, monomániásan botorkálok felé, mint egy agyvelő helyett kávé után sóvárgó zombi, amíg meg nem üti a fülemet, hogy Chloe, a mostohaanyám apámmal beszélget a konyhában. Egyikükkel sem akaródzik ilyen korán találkoznom, kivált, ha zokon veszik, hogy lagymatagon reagáltam a meghallgatás hírére. A lépcső tetején tétovázom. – Majd észhez tér. Ahogy mindig. Mi mást tehetne? Maga menedzselné a saját karrierjét? – dermeszt meg Chloe rosszmájúskodása. Apám hangja kevésbé gúnyos, inkább dühös. – Ez válthatja meg a reklámoktól és epizódszerepektől. A férfi főszerepet már Reid Alexanderre osztották. Dan azt mondja, annak a gyereknek jóformán nem is kell meghallgatás. Ha tetszik neki egy bizonyos szerep, szinte garantáltan ő kapja. – Ráadásul olyan szexis, hogy meg kell zabálni. Hogy mondhat ilyet Chloe, amikor a földrajzóráján üldögélő diákok gusztustalanul hasonló korúak, mint Reid Alexander? Az ember azt hinné, Chloe azért meghúz valami személyes határvonalat. De durva! – Fogalmam sincs, mit akar Emma – vallja be apám. Hogy a francba értessem meg vele, mit akarok? Óriásplakáton tegyem közzé, vagy repülőgéppel írassam ki az égre? – Majd megjön az esze – véli Chloe. – Ha gazdag és híres lesz, rendes munkát fognak ajánlani neki ahelyett, hogy hajszolnia kellene minden szirszar szerepet, amit egyáltalán megkaphat. Ámbár enyhe túlzás munkának nevezni azt, amit csinál. Megmarkolom a lépcsőkorlátot, várom, hogy apám szóljon valamit a védelmemben. – Hm! – csak ennyit szól, és kilép az ajtón, elmegy dolgozni. Chloe lecövekel a Jó reggelt, Amerika! előtt, mivel a tavaszi szünet sajnos a tanároknak is jár. Rendszerint hidegen hagy a véleménye, de elég bosszantó így korán reggel hallgatni. Most még a kávé sem tud rábírni, hogy lemenjek. Apám ott volt, amikor az első reklámomat forgatták – tizenkilencedszerre sikerült fölvenni a tökéletes kortyot, ami nem zavarta meg kétsornyi szövegemet arról, hogy milyen ízletes és egészséges. Azóta sem tudok öklendezés nélkül szőlőlére nézni. Ott

volt akkor is, amikor a kis költségvetésű tévéfilm őrjöngő rendezője ordítozott velem, mert leejtettem egy kelléktelefont. Végignézte, amint az arizonai sivatagi hőségben állig becipzározott anorákban kókadoztam, amikor egy száraz, fagyott bolygóra száműzött csillagközi utazó leányát alakítottam. Azt hittem, legalább ő tisztában van azzal, milyen keményen dolgozom. Félreértés ne essék – imádom, amit csinálok. És jól csinálom. Egyesek azt képzelik, a színészet csak abból áll, hogy fölvesszük valaki más ruháját vagy kiejtését, de ez nem elég. Le kell hántani a bőrét, teljesen bele kell bújni, egybe kell olvadni az illetővel. Át kell lényegülni azzá a személyiséggé. Még ha az a karakter egy gyerek is, aki tényleg imádja a szőlőlét. Hálásnak kellene lennem, szerencsésnek kellene éreznem magam, és ezzel nincs is hiba. De hiába kapja meg az ember, amit mindenki más kíván – ha ő nem azt kívánja, hát nem azt kívánja. Minden idők legnagyszerűbb regényének középiskolásított filmváltozata? Ez komoly? Hacsak Jane Austen nem Reid Alexander rajongója, alighanem forog a sírjában.

3. FEJEZET REID

K

IFEKSZEM EZEKTŐL A MEGHALLGATÁSOKTÓL. Nem is tudom, hány csajjal készítettek próbafelvételt, aztán leszűkítették a létszámot húszra. Richter azt akarja, hogy a lány mutatós legyen, de ne túlságosan szexis, ami szívás, de igaza van. Lizbeth Bennet olyasvalaki, akire Will Darcy a normális hajlamai ellenére bukik. Szeretném azt hinni, hogy bárkivel képes vagyok a vásznon egy hullámhosszra kerülni, ám nem ez a helyzet. Mielőtt egy-egy lány bejön, átnézzük az arcképeit, korábbi filmes munkáinak részleteit és a próbafelvételét. Eddig tizeneggyel csináltam végig a meghallgatást, és nem térek magamhoz, hogy ezek jutottak be a döntőbe. Mindegyikkel eltöltöttünk több-kevesebb időt, és próbálom kiokoskodni, mi mozgatja Richtert, mert én azokat rostálnám ki, akikre több időt fordítunk. Nem mintha Adam Richternek panaszkodnék, bármilyen módszert alkalmaz és bárkit választ is. – Daria! – szól az asszisztensének, és ujjával a kezében tartott felírótáblára bök. – Jöhet a következő lány. Belinda, ugye? – Igen – bólint Daria. – Máris behívom. – Ezzel most csókolózni fogok, igaz? – kérdezem. Richter fölnyerít, és kék szeme rám csillan a szemüvegén át. – Miből gondolod? Hoppá! – Csak úgy tűnik, minél kevésbé vagyok földobva valamelyiktől, annál valószínűbb, hogy előadjuk a csókot.

Kissé fölvonja félig fekete, félig deres szemöldökét. – Jó megfigyelés. Nem szeretném elszalasztani az esetleges testi vonzalmat, ezért azok, akik nem mentek át a szövegpróbán, kapnak még egy utolsó esélyt, mielőtt elutasítjuk őket. – Logikus. – Köszönöm, értékelem a támogatásodat – biggyeszti le az ajkát, majd ismét elneveti magát, miután kissé elvörösödöm, pedig én aztán soha nem szoktam. – Adam, bemutatom Belinda Jarvist – hagyja Daria egyedül a lányt a felvevőgép előtt. Azonnal látom, hogy Belinda nem az igazi. A vonásai túlságosan érzékiek, az arckifejezése túlságosan számító. Caroline Bingley talán lehetne. Szavalom a szöveget, már úgy megjegyeztem, hogy zsonglőrködés közben is flottul fújnám, figyelem a lány testbeszédét meg azt, ahogy félig leeresztett szemhéjjal stíröl, és úgy látom, jól szórakoznék Belindával a forgatáson. Eljutunk a csókig, és még két másodperce sem tart, amikor a lány nyelve már a számba nyomul. Szórakozásnak nem rossz. Lizbeth Bennetnek viszont nagyon. Miután elengedjük, megemlítem Richternek, hogy úgy gondolom, használhatnánk Caroline-nak. – Caroline-t és Charlie-t már kiválasztottuk – feleli. – Párhuzamosan bonyolítottuk a meghallgatásukat, mert a testvérek közötti rokonszenvnek és megjelenésbeli hasonlóságnak meggyőzőnek kell lennie. – Megtudhatom, kik ők? – Remélem, holnap összeismertethetlek Charlie-val. Ma este hívom föl. Ami Caroline-t illeti, őt Brooke Cameron játssza. Brooke Cameron. Próbálok nem reagálni, de Richter figyelmét semmi sem kerülheti el, és különben is indiszponált vagyok ahhoz, hogy palástolni tudjam, amit érzek. – Ugye, ti már dolgoztatok együtt? – Ja. – Egyáltalán nem óhajtok részletekbe bocsátkozni. – Néhány éve. Már majdnem négy. Richter mintha még valamit kérdezni akarna, de Daria beszól az ajtónyíláson: – Adam, megjött Emma Pierce.

***

EMMA ADAM RICHTER SZEMÉLYE éppúgy elbátortalanít a meghallgatáson, mint Reid Alexanderé. Dan figyelmeztetett, hogy Richter nem vesztegeti az időt üres fecsegésre, úgyhogy gyűrjem le a szorongásomat, és győzzem meg, hogy én vagyok az ő ideális Lizbeth Bennetje. (Fölhívtam Emilyt lelki támasz gyanánt, de nem voltam kisegítve a válaszával: „Atyaúristen! Testközelben vele… Nem kapok levegőt!”) – Rendben. Reid, Emma, onnan kezdjük, hogy „Hát itt vagy!” – mondja Richter. – És… tessék! BELSŐ. Iskolai folyosó – nappal WILL odalép LIZBETHhez a lány szekrényénél, megérinti a vállát. WILL Hát itt vagy! LIZBETH könyveket lök a szekrénybe, WILL felé fordul, mogorván néz. LIZBETH Tessék? (Reid Alexanderre bármilyen okból mogorván nézni teljesen helytelennek tűnik, de a forgatókönyvben ez áll.) WILL

Ezt nem bírom. Világos, hogy más-más társasághoz tartozunk, és homlokegyenest az ellenkezője vagy a zsáneremnek, de nem tudlak kiverni a fejemből. Gyere el velem szombaton Charlie bulijára! Nyolckor érted megyek. LIZBETH fölnéz rá, oldalra billenti a fejét, mint aki összezavarodott. LIZBETH Ha randira hív valaki, és nem érdekel az illető, rendszerint igyekszem kedvesen válaszolni. De most eléggé paff vagyok. WILL (hitetlenkedve) Nemet mondasz? LIZBETH Azt mondom, hogy nincs az a pénz. (Ez megint tök helytelen, de ez van a forgatókönyvben.) WILL nagy szemeket mereszt LIZBETHre, közelebb lép hozzá. WILL Mi a franc? Komolyan nemet mondasz? LIZBETH kihúzza magát. LIZBETH Szóval azt hiszed, randizni hívsz, és úgy ügetek utánad, mint az összes többi idióta lány ebben a suliban? Hát

nem. Még ha nem viselkednél is olyan tapló módra, valahányszor a közeledbe kerülök, csak nem képzeled, hogy kíváncsi vagyok rád azok után, amiket Jane-nel meg George-dzsal műveltél? WILL Ami George Wickham és köztem történt, ahhoz semmi közöd. Ez nevetséges. Csak buliba akartalak elhívni, még ha nem egészen vagy is az esetem. Jobban tetszene, ha kamuznék, csak hogy legyezgessem a fene nagy hiúságodat? LIZBETH Mondhatsz, amit akarsz, nem érdekel a nyomorod! (Centiméterek választanak el bennünket. Reid a kurta kérdésemre vár – a végszóra, hogy megcsókoljon. Közvetlen közelből Reid Alexander a legcsodásabb srác, akit valaha is láttam, bár a pillanat aligha a legalkalmasabb e tény méltánylására, mivel Lizbeth épp sík ideg.) Na mi az? WILL megragadja LIZBETH vállát. – Ennyi! – kiáltja Richter. – Jó, jó. Köszönöm, Emma! Majd jelentkezünk – bocsát el mosolyogva. Ez most jó mosoly vagy rossz mosoly? A meghallgatást jónak éreztem, de a rendező pont a csók előtt állított le bennünket, ez viszont nem tűnik jónak. – Reid, nézzük meg az utolsó előtti sort… – mondja, és Reid odakocog, hogy konzultáljon vele, miután igéző mosolyt küld felém. – Ms. Pierce? – rezzent föl révületemből az asszisztensnő, arckifejezése arról árulkodik, hogy nemegyszer tanúja az enyémhez hasonló elképedésnek. – Erre legyen szíves! – kísér a kijárathoz.

4. FEJEZET REID

S

– Emma Pierce. Még két lányt nézünk meg ma, ötöt holnap, de én már tudom, hogy ő az. A szikrázás, az egymásra hangolódás – érzékelhető köztünk. A forrása megmagyarázhatatlan. Vannak párok, akiknél a vásznon működik, a való életben látni sem bírják egymást, és vannak, akiknél a szexuális irányultságuknak ki kellene oltania, filmen mégis hat. Mint valami varázslat. Eddig nem is hallottam erről a lányról. Ha őrá esik a választás, gyakorlatilag ismeretlenül kerül a filmbe, és nem tudom, nem okoz-e majd gondot Richternek, hogy meggyőzze a produkciót, érdemes megpróbálkozni vele. Az első napon két neves színésznőt is megnéztünk Lizbeth szerepére. Bármelyikük megfelelt volna… de nem úgy, mint Emma. Ezt Richter is tudja. A meghallgatás után megkérdezte, mi a véleményem. – Aha – mondtam mosolyogva. Visszamosolygott. – Azt hiszem, az „aha” szépen összefoglalja a lényeget. Nézzük meg ezt az utolsó… hetet, ugye? De azután továbblépek, holnap fölhívom Emma ügynökét, és megszervezem, hogy visszajöjjön. Kiderül, mire mentek ketten a teljes jelenettel. Kíváncsi a csókra. Ahogy én is. ZERENCSÉS SZÁM A TIZENHÁRMAS

***

EMMA APÁM ÉS CHLOE FOLYTON EGYMÁSRA SANDÍTGATNAK, apa pár percenként hangosan sóhajt, míg mostohaanyám az ajkába harap. Egyikük sem kérdezett tőlem semmit az első Na, hogy ment? óta, amire röviden és konkrétumok nélkül válaszoltam. Megérdemlik, hogy némasággal toroljam meg a pár hete reggelinél folytatott beszélgetésüket, még ha nem tudták is, hogy fülelek. – Szóval… Reid ott volt? – töri meg Chloe vacsora után a taxiban öt perce tartó csöndet. – Ott. Remélem, hogy a modortalanságomat a tizenhét évesek tipikus szófukarságának tudják be. Chloe még egy percet vár, hogy részletezzem, majd rájön, hogy nem fogom. – Szóval életben is olyan zabálni való? Vele együtt csináltad a jelenetet, vagy csak, érted, ott volt? – Együtt. Hál’ istennek, végre feltűnik előttünk a szálloda. Nemsokára elvonulunk egymásba nyíló, de külön-külön szobáinkba, és megtarthatom magamnak a gondolataimat. Apám újabb zaklatott sóhajt hallat. – Mit gondolsz, visszahívnak? – Nem tudom. Chloe a szemét forgatja, rúzst meg kompakt tükröt vesz elő, mintha a szálloda bejárata előtti kiszállása vörös szőnyeges eseménynek számítana. Ezzel ma estére remélhetőleg vége a vallatásnak, bár pontosan tudom, hogy a reggelinél elölről kezdődik. A hátizsákomban A suli büszkesége oldalai, amiket a meghallgatásra be kell vágnom, és a Büszkeség és balítélet egy példánya, ami még anyámé volt, aki hatéves koromban halt meg. Ennyit hagyott rám: ködös emlékeket a távozása előtti életünkből, maroknyi fotót, a jegygyűrűjét és kedvenc regényének szamárfüles példányát. A századik oldalon halvány kávékarika. A kettőszázharminchetediken

elmaszatolódott ujjlenyomat, kétségkívül úgy került oda, hogy anya egyidejűleg főzött és olvasott nekem, rémlik is valami ilyesmi. Amikor a legjobban érzem a hiányát, amikor sóvárgok utána, hogy körém fonódjon a karja, és nem bírom elviselni a tudatot, hogy soha többé nem tér vissza, bármit teszek is, és bármennyire szükségem van rá, olyankor felütöm a könyvet ezeken az oldalakon, megsimogatom az ujjlenyomatot meg a kávékarikát, és megvigasztalódom. *** Senki mással nem szeretném kitárgyalni a meghallgatást, csak Emilyvel. Óvoda óta M&M-ként emlegetnek kettőnket, ott lettünk barátnők, és együtt jártunk iskolába egészen hatodikig, amikor apám, a hektikus időbeosztásomra hivatkozva, kivett a suliból. Hála a nagyanyámnak meg Emily anyukájának, akik ide-oda fuvaroztak bennünket, szoros közelségben maradtunk egymással. Nem tudom, milyen lett volna az élet Emily nélkül. Gondolom, magányos. Emilyvel együtt fúrattam ki a fülemet, vele leselkedtem (apa binokuláris távcsövével fölfegyverkezve) a helyes szomszéd srácok után, vele tanultam meg (fogjuk rá) gördeszkázni, és végeztem el a gépjármű-vezetői tanfolyást. Emilyvel pizsamapartikat rendezünk, pedikűrözünk, és megbeszélünk mindent. Emilyvel normálisnak érzem magam. Amint a szobámba érek, fölhívom, és első csengetésre fölveszi. – Na, melyik jelenetet csináltad? Jó jelenet volt? Sikerült? – Azt a jelenetet, amelyikben randizni hív. – Amelyiknek a végén megcsókol? Ééééééés? – Amikor eljutottunk ahhoz a részhez, ahol elkap, ami mellesleg nem olyasmi, amit Darcy valaha is megtenne, mert ő mindenkor uralkodik az érzelmein, elvégre ez a meghatározó jellemvonása! Nem hiszem, hogy a forgatókönyvíró egyáltalán olvasta a regényt… – Emma, megőrjítesz. Belehalok. Nyögd már ki! – Csók nuku. A rendező pont előtte állított le bennünket, és gondolom, behívták a következő reményteli pályázót. – Ó, csesszék meg! Ez nem igazság – sóhajtja, személyes veszteségként éli meg a dolgot.

– Hát igen, vele csókolózni szép vigaszdíjat jelentett volna. – Emma, mondtam már, hogy te kapod meg ezt a szerepet.

Fölkészültél, hogy megbirkózz mindennel, amit elbénáztak a forgatókönyvben? Senkit sem akarok bántani, de a filmek soha nem olyan jók, mint a könyv. Ne hagyd, hogy az őrületbe kergessen. Emily csuda jól ismer engem. – Boldogulok. Csak amiatt izgulok, hogy ha én játszom a filmben, be fognak skatulyázni, mint súlytalan és bájos teremtést. Soha semmi jelentőségteljeset nem fogok kapni. – Egyszer tényleg eljutsz oda, hogy magad irányítod a pályádat, és akkor azt csinálhatsz, amit akarsz. – Mikor lesz az? – vékonyodik önkéntelenül is sopánkodóvá a hangom. – Kábé negyvenéves korodban – feleli Emily. – Negyvenévesen kétségkívül teljesen átveszed az irányítást. – Jóccakát, Em! – mosolyodom el. – Jóccakát, Em!

5. FEJEZET REID

A

KÉT UTOLSÓ MEGHALLGATÁS VÉGEZTÉVEL, amíg várom, hogy kiálljanak az autómmal, előhúzom a zsebemből a telefonomat, és éppen Johnt, a barátomat akarom hívni, amikor SMS-t kapok anyutól, amiben emlékeztet, hogy vacsora nyolckor. Az első gondolatom az, hogy mi a fenével bújhatnék ki, de aztán eszembe jut, hogy nézett rám reggel, miután igent mondtam. Megnyomom a válaszgombot, és bepötyögöm: Oké. A kocsirendező odasuhan a Lotusommal, aminek a megvásárlására néhány hónapja azzal beszéltem rá aput, hogy ha nemet mond, akkor megveszem magamnak, mihelyt betöltöm a tizennyolcat. Utálja a kocsit, a felpörgetett motor bőgésétől kezdve a sztereóig, amitől rezeg az egész ház, amikor beállok a garázsba, de legfőképpen a színét utálja – citromsárga. Durungtaxinak hívja. A múlt héten épp kijött a levélszekrényhez, amikor a behajtóra kanyarodtam, és ahogy a ház felé ballagtam, az autóra meredt, majd szenvtelen hangon leszögezte: – Ezt legalább egy évig megtartod. Miként előre tudta, a megjegyzésétől legszívesebben azonnal eladtam volna azt a degenerált tragacsot. A két óra múlva esedékes vacsora a legkülönfélébb örömökkel kecsegtet. Ezzel az erővel vásárolni is elmehetek – semmi értelme korán hazakeveredni. A Rodeo Drive luxusüzletei ilyenkor már zárnak, de áthajtok a Robertson Drive-ra, és egy másik kocsirendező kezébe

nyomom a slusszkulcsot, egy pillanatra eltűnődöm, hogy tulajdonképpen többet vezetik az autómat kocsirendezők, mint én magam. A Paul & Joe nyitva, majdnem kihalt, az eladók (mindketten szexisek – egy meleg srác és egy filigrán, szőke csajszi) ácsorognak, várják, hogy segíthessenek. Ahogy böngészni kezdek, összenéznek. Ketten együttvéve alighanem érdeklődést keltenek tizenöt és ötven között bárkiben, aki belép az ajtón. Fölnyalábolok néhány menő pólót meg egy farmert, és próbafülkét kérek a lánytól. – Hogyne, természetesen, Mr. Alexander – tüsténkedik. Egyszer talán majd utálni fogom, de egyelőre imádom, hogy fölismernek. Alig bújok bele a farmerba, amikor a lány belép a fülkébe, egy másik árnyalatút hoz. Szemernyi elfogódottságot sem mutat, hogy félmeztelenül lát. – Ez újabb széria. Gondoltam, esetleg ezt is szívesen fölpróbálja – nyújtja felém a nacit. Rádobom a ruhakupacra, miközben a lány a mellkasomon legelteti a szemét. A tükör felé fordulok, mintha nem venném észre, begombolom a farmert, és fölhúzom az egyik retró pólót. – Hogy tetszik? Nem olyan, mintha most bányásztam volna elő apu szekrényéből? Féloldalas mosollyal vállat von. – Ha a papája jó fej, akkor okés. – Kicsit az ajkába harap. – Hadd nézzem meg a másikat is! Lehúzom a trikót. – Megfogná? – lépek közelebb. Szinte hallom, ahogy a fejemben elindul a pornóhangsáv, amíg nem csipog a telefonom, újabb emlékeztető SMS anyutól a vacsora miatt. Visszaírom, hogy már úton vagyok. – Rendben, Kaci – érintem meg a névkitűzőt, közvetlenül a lány cicije fölött. – Elviszem mindkét pólót meg a farmert is, ami rajtam van. Most nincs időm rögtön levenni. – Félreérthetetlen a célzásom, ahogy letépem az árcédulát, és a lány kezébe nyomom. – Ebben távozom, ha nem gond. Amikor kilépek az üzletből, a letépett árcédula az új pólókkal együtt a szatyorban lapul a farmer mellett, amiben érkeztem. A cédula hátán piros tintával a lány telefonszáma.

*** Beállok a garázsba, apu helye üres mellettem. Nem jó jel. Remélem, csak késik. Bármennyire szívesen kihagyom, hogy apuval szemben üljek az asztalnál, állandóan attól rettegek, hogy látnom kell, milyen hatást gyakorol anyura, ha átveri – ami gyakran megesik. Immaculada egy konyhaszéken kuporog, tenyerébe támasztja az állát, valami valóságshow-t néz. A tűzhelyen minden takarékon. Vár. Bárhogy félek a választól, megkérdezem: – Anyu a szobájában? – Sí, a szobájában – int fejével a szüleim hálószobája felé Immaculada. A szentségit! Hallom a hangsúlyából, mit jelent ez. A hálószoba melletti nappali meghitt magánkönyvtár benyomását kelti, ami szerintem meg is felel a valóságnak. Anyu imád olvasni, vagyis egy időben imádott. A padlótól a mennyezetig érő polcokon irigylésre méltó gyűjtemény sorakozik, a könyvek között elvétve egyegy dísztárgy vagy bekeretezett fotó. A két süppedős bőrfotel egyikébe vetem magam, anyu a másikban ül, ölében nyitott könyv, kezében üres koktélospohár, tekintete kifejezéstelenül réved az elsötétült ablak felé. – Anyu? Magát a kérdést föl sem kell tennem. Rám néz, pislog, mint aki most ébredezik. – Nem jön. Hangjában könnyek remegnek, még ha az arcán nem mutatkoznak is. – Gondolom, elhúzódott valami ügy – fanyarodnak el a számban a szavak, és nem is tudom, miért mondom ki őket egyáltalán. Ha apu kimaradozásai és utolsó pillanatra hagyott programlemondásai csak hébe-hóba fordulnának elő, visszatérő indokai működnének. Így azonban nem. – Gyere, Immaculada mindennel elkészült. Jóízűen megvacsizunk nélküle is – próbálom leplezni hangomban a keserűséget, de kudarcot vallok. – Nem nagyon… nem nagyon vagyok éhes – feleli anyu, és legszívesebben megráznám. Hogy tud még mindig meglepődni ezen a viselkedésen? Apám mindkettőnkkel így bánik, soha nem is bánt másként. Nem fér ugyan a fejembe, de most már teszek rá, és neki sem lenne szabad törődnie vele.

– Oké – állok föl zsebre vágott kézzel, ezredszerre sem tudom rendbe

hozni ezt. – Asszem, elmegyek, találkozom Johnnal. Szólok Immaculadának, hogy tegye hűtőbe az ételt, hátha később megéhezel. Nem fog. – Jó, az jó ötlet. Köszönöm, Reid! Sóhajtok. Amikor kimondja a nevemet, levezeti a dühöt – legalábbis a sajátját –, mintha kihúzná a lefolyódugót. Távozás előtt lehajolok hozzá, megpuszilom, és amikor az előszobába érek, úgy teszek, mintha nem hallanám, ahogy azt mondja: – Szeretlek. ***

EMMA VALAHÁNYSZOR CHLOE MEGHALLGATÁSRA KÍSÉR, ragaszkodik hozzá, hogy ötcsillagos szállodában vegyünk ki szobát, mintha már nagy sztár lennék. Egyelőre nem luxuslakosztályt, de tudom, hogy vannak tervei. Én érek le elsőnek a reggelihez. A pincérnő a kávémhoz pici kristály kiöntőben hozza a tejszínt és hozzá illő kristályszelencében a ceruzatasakos barnacukrot. Az omlettem rendelés szerint készült, és dombormintás szegélyű porcelántányéron tálalják. Ha megcsípem ezt a szerepet, és olyan hírnévre meg vagyonra teszek szert, amit apám kíván nekem, akkor így élhetnék. Mindig. Az étterem kirakata előtt valami szőke híresség vonul el sleppje kíséretében. Arcát sötét napszemüveg rejti. Lehajtja a fejét, és éppen becsusszan a rá várakozó, színezett üvegű, fekete Mercedes luxusterepjáróba, amikor a lesifotósok odaérnek, vagy tucatnyian szólongatják. Engem eddig még csak kétszer szólítottak meg nyilvánosan. Először néhány éve itt, Los Angelesben. Apámmal egy meghallgatás után ebédeltünk, és egy asszony bölcsődés korú kisgyerekével lépett oda az asztalunkhoz. Elmondta, hogy a televízióban látta az anti-depresszáns gyógyszer reklámját, amelyben egy bipoláris nő lányát játszottam, és az én alakításom indította arra, hogy orvoshoz forduljon.

– Szeretne autogramot? – kérdezte sugárzó arccal apám. – Emma, írd

alá a szalvétádat! A második eset csak pár hónapja történt, egy időről időre megismételt tévéfilmbeli kis szerepem kapcsán. Emily kórusversenyre utazott San Franciscóba, ami Sacramentótól százötven kilométer, és a hétvégére vele tartottam. Amíg egy kis családi könyvesboltban nézelődtünk, odapenderült hozzánk egy lány. – Szia, nem te játszottál abban a polgárháborús filmben? Annak a srácnak a húgát, aki megszökött a lázadók hadseregéből, és csatlakozott az unionistákhoz. – Óvatosan bólintottam, mire folytatta: – Hát képzeld, apukám a Notre Dame-ra járt, a bátyám meg úgy döntött, a Michigani Állami Egyetemre megy, ez tisztára olyan, mintha átállt volna a sötét oldalra. – Megfogta az alkaromat, fegyelmeznem kellett magamat, nehogy elugorjak. – Az egész család bepöccent! Tökre azonosultam a szerepeddel, tudod? Bólintottam, de nem igazán tudtam. Emily fölajánlotta, hogy lefényképez a rajongómmal, ezzel az idegennel, aki lelkesen átkarolt, és az arcomhoz bújt. Biztos látszott rajtam, hogy baromira kiakadtam. – Na jó, most mennünk kell, köszi, hogy megnézted a filmet! – mondta Emily, a lány kezébe nyomta a telefont, elragadott a karjából, és kituszkolt az ajtón. Tegnap este a szobámban a szövegemet gyakoroltam, apám és Chloe szórakozni mentek. Amikor Chloe bekopogott, hogy szóljon, a kulcslyukon át láttam a vállig érő fülbevalóját meg a vastagon kihúzott szemét. A szerelése inkább emlékeztetett két széles pántra, mint tisztességes felsőre és szoknyára. Éjjel háromkor keveredtek haza, nyilván totálisan elázva. Hallottam, ahogy a kulcskártyájukkal előbb az egyik szomszéd szoba ajtaját próbálták kinyitni, azután az enyémet, végül megtalálták a sajátjukat. Ma reggel az asztalnál az apám teljesen kuka, Chloe napszemüveget visel, és feketekávés csészét szorongat. Nem valami lelkes az általam választott asztaltól – közvetlenül a padlótól mennyezetig érő üvegfalnál ülünk, amelyen át kilátás nyílik a kék égboltra ezen a kivételesen nem párás napon, és tökéletes leshely az emberek megfigyelésére. Amíg meg nem érkezik Dan, hogy kivallasson a meghallgatásomról, amelynek tétje Lizbeth Bennet irigylésre méltó szerepe Reid Alexander oldalán.

– A legutóbbi filmjében gyakorlatilag kijelölte a partnerét –

hadonászik izgatottan két kézzel, az asztalra könyökölve Dan. – A rendező két-három esélyes között vacillált, és hallottam, hogy a srác azt mondta, neki Allyson kell, és ezzel a lány nyert. Erősen kétlem, hogy akár Reid Alexander is ekkora hatalommal bírna, de megtartom magamnak a véleményemet. Dan az arcomat kémleli, ahogy mindig szokta, ha fontos bejelentésre készül. – Kölcsönös vonzalomra törekszenek. Elvégre ez „Darcy és Elizabeth”, az ég szerelmére! Mindhárman rám merednek. Kölcsönös vonzalom egy romantikus történet főszereplői között. Nahát, micsoda újszerű gondolat! – Oké, tudom. – Alig bírom megállni, hogy a szememet forgassam. – Azt hiszem, jól ment, de hát vagy van köztünk kölcsönös vonzalom, vagy nincs, nem igaz? Gondolom, majd visszahívnak több… – Richter két évtizede rendez. Nagy neveket, nagy filmeket. Tudja, mi fán terem a kölcsönös vonzalom, és ha kettőtöknél működik, észre fogja venni. – Hát nem pont ezt gügyörésztem én is? – Mit mondott, konkrétan mit mondott, amikor leállította a jelenetet? – Öt perccel ezelőtt már föltette ugyanezt a kérdést. Nem tudom, azt hiszi, hogy hazudok, vagy csak figyelmetlenül kifelejtek valami fontosat. Összeszorítom a fogamat, azután szóról szóra elismétlem öt perccel ezelőtti válaszomat. – Azt mondta, jó, jó, azután megköszönte, és azzal búcsúzott, hogy majd jelentkeznek. Dan tökéletesen manikűrözött ujjai közé csippenti az állát, TAG Heuer karórájának számlapja kikandikál kifogástalan azúrkék ingének kézelője alól. – Tehát a csók kezdete előtt állított le benneteket – nyomatékosítja. – De rögtön azután azt mondta, hogy „jó, jó”. Úristen, nem bírom! – Igen. – Ez működhet, ez jót jelenthet, talán a kibontakozást akarja látni, elvégre csókolózni akárki tud. Ha Dan tényleg ezt hiszi, sajnálom szegényt. Még némileg korlátozott tapasztalatommal is tudom, hogy nem mindenki tud csókolózni. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, Reid Alexander egy

pocsolyában fog hagyni a lába előtt. Én azonban megkérdőjelezem ennek a valószínűségét, mert a legjobb képű srácok nem okvetlenül a legnagyobb csókkirályok, bármilyen maradinak is tűnik ez a felfogás. Életemben először a csillagközi utazós filmbeli partnereim egyikével csókolóztam. Az akkori külsős felvétel után még órákon át gyakoroltunk magánszorgalomból. Justin azonban New Jersey-ben lakott, és amint a forgatás befejeződött, a Newark és Sacramento közötti távolságot kellett volna áthidalnunk, ahhoz pedig túl fiatalok voltunk. Később még inkább elszontyolodva fedeztem föl, hogy Justin tündöklő csóklámpa volt a tompított fények tengerében. Dan mobiltelefonja valami nyolcvanas évekbeli rapszámot kezd nyomni, lecsattintja az övéről, és rányom a hívásfogadó gombra, közben föltartott mutatóujjával csöndre int bennünket, noha egyikünk sem beszél. – Dan Walters! Igen, természetesen. Mesés. Háromkor, probléma egy szál se. Kösz szépen, Daria! Szinte eszelős arccal fordul felém. – Sínen vagyunk, bébi. Holnap futtok még egy kört Reiddel. – Csúcs! – csapja össze a kezét Chloe, mintha Dan hozzá beszélne. Ez alapvető chloés gesztus. Ez a nő olyan, mint egy fölhúzós majom, amelyik önmagát húzza föl. Dan enyhe fejcsóválással (ismerem az érzést) fordul apámhoz. – Connor, holnap tíz perccel három előttre vidd oda! Elég korán, hogy érdeklődőnek tűnjön, de ne túlbuzgónak. Én meg nekilátok kidolgozni, hogy mire hajtunk fizetési feltételek terén. Jelentkezem, remélhetőleg nemsokára. – Megfogja az alkaromat. – Hengereld le őket! Még egy nyelet kávé (nem létezik, hogy Dannek tényleg szüksége van bármiféle serkentőszerre), és ismét keresztüllibeg az éttermen, ki az ajtón. Én: Visszahívtak. Holnap du3. Valszeg smaci reid alexanderrel. Szoríts nekem! Em: Ne röhögtess, minek! Már így is mázlista vagy! :D

6. FEJEZET REID

E

MMA PIERCE AZ ÖT VISSZAHÍVOTT KÖZÜL A NEGYEDIK. Megkíséreltem profi módra viselkedni, az előtte lévő mindháromra összpontosítottam, mialatt lezavartuk a jeleneteket, de egész nap sistereg bennem az energia, vibrálok, őt várom. Amikor Daria bekíséri, úgy érzem magam, mintha bedugtak volna a konnektorba. Tanulmányozom a lapokat, noha kívülről fújom a szövegemet, és az övét is, késleltetem a pillanatot, amikor találkozik a tekintetünk, tudom, hogy megnő majd a feszültség közöttünk, mialatt a szöveget mondjuk. Ugyanazt a jelenetet próbáljuk, amit tegnapelőtt, de ezúttal Richter nem fogja félbeszakítani. A helyünkre szólít bennünket, és a lány elfordul, árnyalatnyi zavarodottság az arcán, de készen áll. Richter tesséket vezényel, és ahogy megérintem a lány vállát, felém fordul, mogorván néz rám, tökéletesen szerepben van, és sajnálom, hogy nem forgatunk máris, mert ez most olyan jó, hogy annál jobb nincs is. Úgy pereg a szövegünk, mintha már tucatszor elpróbáltuk volna ezt a jelenetet, és miután a lány kimondja az utolsó sort, a „Na mi az?”-t, a forgatókönyvhöz híven megragadom a vállát, és megcsókolom. Amikor hozzáérek, tudom, hogy a fogásom nem lesz helyénvaló, és ellenségesnek fog tűnni, de a forgatókönyvi utasításokat követem. Újra meg kell majd csinálnunk, de nem baj. A kölcsönös vonzalom tagadhatatlan. Amikor elengedem a lányt, kicsit meginog, szürke szemében szikrázik a zöld. Ő is érzi.

– Ennyi! – Richter fölállt a székéről, elgondolkozva csücsörít. Fél

kézzel a combja oldalát ütögeti, ahogy bámul bennünket. Az előbbi három visszahívottnál nem mozdult ülő pozíciójából. – Azt hiszem, ez így túl agresszív, Reid. – További csücsörítés és combütögetés. – Vegyük át elölről! Több szenvedélyt, kevesebb fölényességet a csóknál! – Hagyja, hogy fizikailag én irányítsam a jelenetet, márpedig pontosan így tudok a legjobban érvényesülni. – Emma, egy kicsit több reakciót… csak épp azelőtt kezdesz reagálni, hogy a fiú elhúzódik. Mialatt a kamerákat állítgatják, lemosolygok a lányra. – Nyugi! – súgom neki. Visszamosolyog, még mindig ideges, és ez jó. Nincs más dolga, csak követnie a vezetésemet, s ezt eddig hibátlanul csinálja. Ezúttal magamhoz húzom, egyik kezemmel megtámasztom a tarkóját, a másikat lecsúsztatom a karján, előrerántom a lábujjára, kizökkentem az egyensúlyából, így rám dől, amikor csókolom. A keze a mellkasomra tapad, tökéletesen illusztrálja, hogy Lizbeth Bennet megadja magát Will Darcy szenvedélyének. – Kitűnő, telitalálat – dörzsölgeti a kezét Richter. Naná! Még pár jelenetet megcsinálunk, majd Daria kikíséri Emmát, miután Richter azzal búcsúzik, hogy majd keressük. A lány bólint, megköszöni, rám pillant. Fesztelen arckifejezésem semmit sem árul el, de nincs bennem semmi kétség – ő Lizbeth. ***

EMMA EGY HÉTTEL A MEGHALLGATÁS UTÁN, amikor hazajövök az edzőteremből, apám és Chloe pezsgőt durrantanak. – Megkaptad a szerepet! – mondja apa, Chloe meg visítva nyújt felém egy poharat. Kiválasztottak Lizbeth Bennet szerepére A suli büszkeségében. Az anyagiakban úgy állapodtak meg, hogy többet keresek, mint az elmúlt években összesen. A forgatás augusztus közepén az austini külső helyszínen kezdődik.

A hírtől, a gázsitól és a gondolattól, hogy három hosszú hónapon át Reid Alexanderrel fogok dolgozni, teljesen elkábulok, azt teszem, amit bármelyik lány tenne a helyemben. Fölkapom a telefonomat, és SMSezek a legjobb barátnőmnek. Emily kóruspróbán van, de remélem, hogy a karvezető haragjának fenyegetése nem tartja vissza a választól. Én: MEGKAPTAM Em: JESSZUSOMU! Én: Hát ez az. ATYAVILÁG! Em: Még sosem voltam féltékeny rád, na de ÚRISTEN! REID ALEXANDER!?!!!! Én: Majd hívlak, ha véget ér a pezsgös ünneplés meg chloe örömtánca. BOÁÁÁ! Em: Fütyülj a spinére! Egyedül TE számítasz <3 Én: Igyekszem, bár nem tom lehetséges-e fütyülni rá. Ha tudnád… Em: Hidd el, tudom. *** – Asszem, ezt már nem sokáig csinálhatjuk – mondja Emily,

körbepillant az ízek utcájában, a gyümölcsturmix szívószálát egy pillanatra sem ereszti ki a szájából. Július végén járunk. Nem egészen egy hónap múlva indulok Austinba, hogy forgatni kezdjem első igazi nagyjátékfilmemet. – Mit, nem mutatkozhatunk nyilvánosan? – Eszembe jut a lesifotósoktól ostromolt celeb, akit a Los Angeles-i szálloda étterméből figyeltem. – Nem hiszem, hogy annyira közismert leszek. – Most még nem tudhatjuk, milyen hírnevet szerzel. Ne felejtsd el – hajol közelebb, és lehalkítja a hangját –, hogy Reid Alexanderrel fogsz csókolózni, ezáltal innentől Kanadáig minden második csitri gyűlölködésének-utálatának tárgyává válsz majd. Valahányszor arra a csókra gondolok, még mindig érzem. Mit is mondtam arról, hogy a szexi srácok nem a legnagyobb csókkirályok? Ezt töröljük gyorsan. – Gáz!

– De még mekkora! Kivéve azt a részt, hogy Reid Alexanderrel fogsz csókolózni – ugráltatja a szemöldökét Emily. – Em – csóválom a fejemet –, neked egy sávra állt be az agyad. – Tök mindegy, anyám. Megpróbáltalak figyelmeztetni a gazdagok és híresek életének árnyoldalára. Nagyon sötét. Drog, pia, baleseti pornó… – szürcsöli ki a turmixa maradékát. – Emily, tudod, hogy én nem… egy pillanat, mi az a baleseti pornó? – Tudod, amikor sejtelmed sincs róla, hogy az ártatlanul buja hétvégédet a mennyezetbe rejtett pirinyó kamerával lefilmezték. Mire megtudod, már késő, tömegek töltik le az internetről, mint, ugye, online pornót – forgat meg egy szál hasábburgonyát a közös ketchupunkban. – Ártatlanul buja? Nem tudom, hogy megsértődjek, vagy inkább féltékenykedjek önmagam Emily által lefestett verziójára. – Figyelj, most nem a nemi életedet bírálgatom, csak megmondom a frankót. – Watson kisasszony, maga mindenkinél jobban tudja, hogy nekem nincs nemi életem. – Hollywood megváltoztatja az ilyesmit. Olyan, mint egy óriási élvhajhász örvény. Na jó, Emilynek tényleg szüneteltetnie kéne a tankönyvolvasást. – Mert te aztán komplett Hollywood-szakértő vagy. – Hah, igenis, olvasom a Globe-ot, a Sunt, a Start és természetesen a National Enquirert. A tények magukért beszélnek. Sötét kis bizniszbe keveredtél. Emily internetes változatban örökölte az anyukája betegségét, aki ha a supermarket pénztáránál sorban állás közben meglátja valami pletykaújság szaftos címlapsztoriját, egyszerűen muszáj megvennie. Sokszor azt játsszuk, hogy az uszodába menet magunkkal viszünk egy köteggel, és versenyzünk, ki talál meredekebb sztorit. – Bárcsak elkísérhetnél – mondom neki, és így is gondolom. – Segítenél, nehogy bedilizzek. – Ja, ez van, távirányítással kell megoldanom. Egyikünk kénytelen tényleg iskolába járni, amíg a másik egy mozifilmben villog, amiben középiskolába jár. Faramuci helyzet. Muszáj imádni.

7. FEJEZET REID

B

ÁRMILYEN GAZDAG VAGY HÍRES IS VALAKI, kénytelen összecsomagolni, ha elutazik valahová, és háromhavi távollétre becsomagolni durva nagy szívás. Tadd Wyler játssza a szerep szerint legjobb barátomat, Charlie-t. Pár évvel ezelőtt a Grammy-díjkiosztó afterpartiján ismerkedtünk meg, attól fogva haverkodunk, úgyhogy ez hiperjó hír. Ugyanazzal a járattal repülünk, és a filmgyár testőrt is küldött, hogy elkísérjen bennünket, ami először fordul elő. Rendszerint valaki föltesz a gépre, másvalaki pedig a leszálláskor vár rám. A legutóbbi filmemet két hónapja mutatták be, azóta a felismertségi mutatóm csúcsokat döntöget. Aki nem élte át, nem tudja, milyen az, ha puszta jelenléte egy csajsereglet közelében visítozásra ingerli a tömeget. Téboly. Bob, a testőr pontosan a megbeszélt időben érkezik, húsos mancsába kapja a háromhavi poggyászt, és két fordulóval a várakozó limuzinba továbbítja. Ez egy ember formájú háromajtós szekrény. El sem tudom képzelni, hogy valaki át tudjon jutni e mellett a pasas mellett – nem mintha paráznék a rajongóim táborától, de tömegben egy kicsit megvadulnak. – Mindjárt visszajövök a többi csomagjáért, azután a kocsiban várok. Körülbelül negyed óra múlva indulunk, ha úgy megfelel önnek, Mr. Alexander.

Még nem bírtam túltenni magam azon a furcsaságon, hogy felnőtt férfiak misteralexandereznek. Ilyenkor az az érzésem, hogy biztosan nem is hozzám beszélnek. – Kösz, öregem. És szólítson Reidnek! – Hogyne, Mr. Reid – tűnik el az alkonyatban, miközben anyu a hátam mögé somfordál. – Hiányozni fogsz. Remeg a hangja. Ott a pohár a kezében, úgyhogy nem tudom, elérzékenyült-e, vagy máris becsiccsentett. Talán egy kicsit ez is, az is. – Még van pár percem. Gyere, üljünk le! – fogom meg a kezét, és beviszem a nagy szalonba, leülök vele a kanapéra. Hozzám bújik, nem ereszti el a kezemet, fölhajtja az italát, és féloldalasan teszi le az alátétre a poharat. Ez már legalább a harmadik. Addig ugyanis nem szokta elvéteni az alátétet. – Egy-két hétvégére a forgatás alatt is hazajövök. Szinte észre sem fogod venni, hogy elmentem. – Ez azért nem egészen igaz. Még ha nem érintkezünk is sokat anyuval, érzékeljük egymás jelenlétét a házban. Most viszont Austinban leszek, dolgozom, játszom… Emma jut eszembe, és egy pillanatra nekiiramodik a pulzusom. Anyu meg itt kószál a házban, mint valami bolygó lélek. – Dolgozhatsz az emlőrákos alapítványnál, nem? Azzal elfoglalhatod magad, amíg haza nem jövök. Idegesít a gondolat, hogy nincs más dolga, csak az ivás. Egymagában. – Tényleg! – derül föl. – Melindával épp adománygyűjtő rendezvényt szervezünk. – Na látod! Annyi teendőd lesz, hogy nem is fogok hiányozni – ölelem át. – Ez nem igaz. – Te is hiányozni fogsz nekem, anyu. – Ez hamisan cseng. Persze, időnként gondolok majd rá, hellyel-közzel aggódom is. De nem ugyanúgy fogunk hiányozni egymásnak. Az órámra pillantok. – Ideje mennem. A gép pár óra múlva száll föl, még be kell csekkolnom, meg minden. Fölállunk, könnyes szemmel ölel át. Megpuszilom, gyöngéden viszonzom az ölelését.

– Szeretlek – mondja a mellkasomnak, és érzem, hogy megfeszülök.

Nem tudom, miért olyan nehéz kimondanom ezt a szót. A legtöbb srácnak ez semmi, úgy dobja be, mint a csalit. Még egyszer megölelem anyámat, azután elengedem, a vállánál fogva tartom. Utoljára megpuszilom, és kierőltetem a szót: – Szeretlek. Azután már a limóban ülök, kibámulok a házra, amit Mark és Lucy Alexander épített, a házra, amelyben eddigi életem javát leéltem. Körbefordulunk a behajtón, kikanyarodunk az utcára, és lassan oldódni kezd bennem a feszültség. ***

EMMA EGYSZER CSAK AZ AUSTINI GÉPEN TALÁLOM MAGAMAT – első osztályon – A suli büszkesége három másik szereplőjével; mind kedvesek, és egyikük sem Reid. A fenébe! Meredith Reynolds alakítja majd Lizbeth nővérét, Jane-t. Ötéves korunkban forgattunk közösen egy mogyoróvajas reklámot, és két éve együtt játszottunk kis szerepeket egy tévéfilmben. MiShaun Grant nemrégiben hagyott ott egy Disney-csatornás vígjátéksorozatot, amelynek nézettsége nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. MiShaun most Lizbeth Bennet legjobb barátnőjét, Charlotte-ot fogja megformálni. A leghíresebb személyiség a gépen Jenna Black, aki a legkisebb Bennet lányt, Lydiát játssza. Jennára két évvel ezelőtt egy Oscar-jelölt film főszerepét osztották, és alakításával elragadtatott kritikákat söpört be. Úgy hírlett, hogy hihetetlenül agyas, és a Princetoni Egyetemre készül. Én néhány hónap múlva érettségizem, és meg sem fordult a fejemben, hogy tovább tanuljak. – De hát muszáj! – hajtogatja rendületlenül Jenna, aki tizenöt évesen már gondosan megtervezte az életét. – Egyszer talán valami mást szeretnél csinálni. Ha pedig a színi pályát folytatod, szükséged lehet az elméd pallérozására, hogy igényesebb szerepeket kaphass.

Az elmém pallérozására? Lehet, hogy teljesen logikus, amit mond, de nem győzött meg. Mindig is átlagos diáknak tartottam magamat, de akinek az iskoláztatás magántanárt jelent egy hotelszobában, és a házi feladatait az interneten adja be, annak nincs se összehasonlítási alapja, se konkurenciája. Fogalmam sincs, hogyan viszonyul a tanulmányi eredményem a kortársaiméhoz. A repülőúton megvitatjuk a forgatókönyvet, és nem hivatalos próbát rögtönzünk. Az ütemterv szerint, amit Richter asszisztense e-mailben elküldött, a forgatás reggel nyolckor egy austini középiskolában kezdődik. Két hetünk van a tanév ottani kezdetéig, azután hétközben nem tudunk forgatni, ezért először az iskolai jeleneteket vesszük föl. A szállodánál lányok nyüzsögnek a bejárat körül, ami vasárnap ebben az időpontban furán hat. – Mesés – fintorog Jenna. – Az „Én-szívecske-Reid Alexander” fanklub nem vesztegeti az időt, megfigyelői már elfoglalták őrhelyüket. A főportás – sűrű bocsánatkérések után, mert ferde szemmel nézett ránk, amikor a hallba léptünk – megerősíti feltevését. – Újra meg újra kikísérjük őket, de mindig visszasurrannak, egyem a kis lelküket. Megfeszülő állkapcsának üzenete nem annyira egyem a kis lelküket, mint inkább mindjárt fejgörcsöt kapok ezektől. A harmadik emeleti szobák zömét kötélkordonnal kerítették el A suli büszkesége stábjának. A stúdió tagbaszakadt testőrei ott strázsálnak, hogy megvédjék Reidet a rajongók lelkesebbjeitől. Amint megtalálom a szobámat, és a zárszerkezetbe csúsztatom a kulcskártyámat, kettővel odébb kinyílik egy ajtó, és egy helyes srác lép ki megkötős pizsamanadrágban meg fehér pólóban a folyosóra. Hátrapillant, mint aki besorol a forgalomba, mosolygós, halk „Szia!” kíséretében biccent felém, majd kettőt koppant egy másik ajtón. Nem tudom, hogy ő is színész-e, vagy a technikai személyzethez tartozik, de fáradt vagyok ahhoz, hogy sokáig töprengjek rajta. ***

Reiddel az első napon egyetlen jelenetet sem vesznek föl, így nincs is ott a forgatáson. Nyugtalanul várom a találkozást, ideges vagyok amiatt, amit a filmen ennyi mindenki előtt csinálni fogunk. Eddig sosem aggódtam ilyesmin, de hát nem is voltam sztár semmiben. Nem bánom, hogy van egy-két napom, ami alatt megismerkedhetek a többi színésszel. Az első napon öt körül fejezzük be a filmezést. Egyik-másik nap sokkal tovább fogunk dolgozni, és éjszakai felvételekre is szükség lesz, tehát most örülnünk kellene ennek a könnyebbségnek, de Kaliforniától Texasig két órát veszítettünk, így reggel nyolckor úgy éreztem magam, mintha reggel hat lenne. Meredithszel beszállunk az egyik kocsiba, amelyik visszafuvaroz bennünket a hotelba, és Brooke rogy le mellém az ülésre. Lényegében olyan, mint egy életnagyságú Barbie baba: tökéletes (vékony, de ahol számít, ott gömbölyded) alak, hosszú táncosláb, tökéletes csontozat, égszínkék szem, szőke haj. Csupa hibátlan csinosság. Színészi képességei dacára az emberek kilencvenkilenc százalékban a külsejét veszik észre, csak arról beszélnek. – Ki éhes, srácok? – kérdezi. – Mert én éhen pusztulok. Az étel gondolatától fölébresztett gyomrom emlékeztet, hogy kihagytam az ebédet. A stábellátó fnomabbnál finomabb pizzákat és salátákat kínált, de rám tört az első napi lámpaláz, és egy falatot sem bírtam lenyelni. – Én!– feleljük Meredithszel kórusban. A zellerszárebédek, kenyérmentes vacsorák és keringésserkentő edzés jóvoltából Meredith meg én egyaránt karcsúnak mondhatjuk magunkat, külső megjelenésünk se bánkódásra, se csodálatra nem ad okot, de a magam részéről bármikor jobban örülök egy elismerő kritikának a színészi alakításomról, mint ha valaki a tomporom formásságáról áradozna. A hajszínem (és Meredithé) Chloe szerint hikoribarna. Hajfestésszakértő mostohaanyám évek óta próbál rávenni, hogy melíroztassam a hajamat, buzdításképpen olyasféle megjegyzésekkel bombáz, hogy ez az árnyalat hóttszimpla. Brooke a sofőrt a szállodától néhány háztömbnyire lévő sarki grillbárba irányítja, ahol az ablakhoz telepszünk, és figyeljük a belvárosi irodákból hazafelé tartókat. Megkérdezem, járt-e már ezelőtt Austinban.

– Itt nőttem föl – válaszolja, elmosolyodik, ahogy néhány

egyetemista fiú ballag arra, mindhárman lelassítanak, amint észreveszik, az egyikük félszeg vigyorral integet. Brooke nevet, lazán karba teszi a kezét, fölsóhajt: – Megenném reggelire. A srác, aki integetett, csalódottan kétszer is hátrapillant, és az egyik haverja a karjába bokszol. Hogy ér rá Brooke elegendő élettapasztalatot szerezni ahhoz, hogy ilyen szintű közönnyel nyilatkozzon a szexről, miközben nekem arra sincs időm, hogy rendes iskolába járjak, vagy elmenjek egy rendes randira? Szabad perceim meglehetősen esetlegesek; az is tény, hogy inkább töltöm őket Emilyvel, mint egy fiúval. Fiúm csak elvétve akadt – eddig összesen három. Kettővel együtt szerepeltem, a harmadik Emily haverja volt. Vele azért szakítottunk, mert szó szerint soha nem láttam. Vacsora után Brooke tekintete a vendégteret pásztázza, majd a bárpultnál ülő két fiatal, öltönyös srácon pihen meg. – Nekem az idősebbik kell – jelenti ki. Az illetőt mintha a nevén szólították volna, egy mondat közepén Brooke-ra pillant, a szája kissé nyitva. Brooke elmosolyodik, épp annyi ideig viszonozza a pillantást, hogy félreérthetetlenül érdeklődést mutasson. A barátja fölfigyel a srác reakciójára, ő is felénk fordul. Ha valamelyikük látta a Tiszta havaj tinisorozatot, amivel Brooke az elmúlt két évet töltötte, ismerősnek tűnhet neki. De az életkoruk alapján kétlem. Emilyvel megnéztünk néhány epizódot. Brooke döbbenetesen hasonlít arra a szerepére, a pasibolond strandpipire. Ez vajon fölvett póz, vagy azért alakította olyan meggyőzően azt a lányt, mert lényegében önmagát játszotta? Visszafordul hozzánk, selymes haját hátradobja, és a bárpultnál ülő srác nem bírja elszakítani a tekintetét Brooke tarkójától. – Már jó rég nem jártam Texasban. Talán ideje kideríteni, hogy minden nagyobb-e itt. – Jesszus! – hüledezik Meredith. – Hogy te milyen romlott vagy! – Igyekszik az ember – nevet Brooke, majd gyors mosolyt villant hátra, a srácra, aki vívódik, idejöjjön-e. – Húzzunk innen!

8. FEJEZET REID

A

ZONNAL MEGPILLANTOM EMMÁT, amint megérkezik a forgatásra, figyelem, ahogy körbepillant – gondolom, engem keres. Amikor találkozik a tekintetünk, szégyenlősen elmosolyodik. Viszonzom a mosolyát, azután ismét Taddre fordítom a figyelmemet, aki szünet nélkül azt magyarázza, mennyire csalódott, hogy sehol egy westerncsizma, se egy cowboykalap, mióta leszállt Austinban. – Értem én ezt a „tartsuk meg Austint eredetinek” és „ez egy hű de művészies, szabad szellemű város” hozzáállást, de az ember azt hinné, legalább jelképesen annyira tisztelegnek a Marlboro-reklámos arculat előtt, hogy hagyományos texasi jelleget adjanak a helynek. Puffog, megrántja a fejét, a haja föllibben, majd minden tincs visszahull a helyére. A sajtó vagy a nagyközönség részéről időnként valaki szőke hajam és kék szemem láttán, valamint kaliforniai lakhelyem tudatában arra a megállapításra jut, hogy a strandficsúr kategóriába tartozom. Taddhez képest azonban kanadai is lehetnék. Szögegyenes, platinaszőke haja két hordmódban létezik: lenyalva, amilyen most, vagy tüsibe zselézve. Ehhez jön még égszínkék szeme, állandó bronzbarnasága, valamint az olyan kifejezések használatára való hajlama, mint spanom, úgyhogy sehol nem vagyok. – Vágod, hogy a Túl a barátságont nem Texasban, hanem Wyomingban forgatták? – Vagyis? – sasol szőke tincsein át, majd félresöpri őket.

– Talán ott kéne keresned a marlborós reklámfigurádat. – Sajnos momentán Wyomingtól majdnem kétezer kilométerrel délre

forgatunk – torkol le. – Ezt meg honnét tudod? – kérdezem. Tadd adatok tömkelegét tárolja az agyában, a jelek szerint gyárilag ismeri az Egyesült Államok térképét is. – Nem ez a lényeg! – tettet fölháborodást, és nevetve érzékelem, hogy körülöttünk mindenki elhallgat, a közelben ülők szeme elkerekedik. – Hanem hogy hol a francban vannak a cowboyok? – Dallasban? – Kackac – mondja fapofával. Ekkor pillantom meg a forgatásra érkező Brooke-ot. Évek óta nem láttam, legalábbis személyesen nem. Még szebb, mint tizenhat évesen. Káprázatos. Beteges kíváncsiság vesz rajtam erőt: vajon mi fog ebből kisülni? Épp Meredith Reynoldsszal beszélget, amikor meglát. Nagydobra verték, hogy szerepelek A suli büszkeségében, úgyhogy ittlétem nem okozhat meglepetést. Mégis mintha meghökkenne. Egészen halvány mosollyal nézek rá. Nem kell tudnia, hogy az arca még most is lélegzetelállító. Egy szívdobbanásnyi időre hunyorít, azután közömbös arcot vág. Egy másodpercre sem hagyja abba a társalgást, elfordul, többé felém se néz. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk beszélni egymással. A szerepe szerint a legjobb barátom húgát alakítja. Vannak közös jeleneteink, egymással folytatott párbeszédeink. Ráadásul ilyen kicsi csapatban mindannyian egy társaság leszünk. Ha a pokolba kívánjuk egymást, bármilyen némán tesszük, nem maradhat észrevétlen. *** Az ebédszünetben, amikor a büfépulthoz lépek, közvetlenül Emma és MiShaun mögött kötök ki. MiShaun a kirakott szendvics-, gyümölcs-, sütemény- és italválasztékot tanulmányozza, közben könnyedén megfogja Emma karját. – El ne aludj állva! Annak sosincs jó vége.

– Mi az? – pislog Emma, a kezében gőzölgő papírpohárba mered, és

ásít. – Ölni tudnék egy dupla tejeskávéért. Ez förtelmes, de kell a koffein. MiShaun kiválaszt egy pulykás szendvicset meg egy palack málnás jeges teát. – Az időeltolódás az oka. Két óra is számít. Szólj valamelyik gyakornoknak, hogy ugorjon el a legközelebbi kávézóba, és hozzon neked egy rendes kávét! – Azt lehet? Mármint nem számít seggfejségnek, ha ilyet kérek? Hű, ennek a lánynak még sokat kell tanulnia a sztárságról. – Jaj, ne hülyéskedj – nevet MiShaun –, kinek hiányzik, hogy a sztárok szaladgáljanak el a forgatásról egy caffe latte kedvéért, ha azzal akarják mérgezni magukat? – Mi olyan vicces? – kérdezem, kettőjük közé lépek, fölmarkolok egy szendvicset az egyik piramis tetejéről, és beleharapok. Tonhalas. Nem a kedvencem, de Olaf, az edzőm, helyeselné a fehérjetartalmat. – Te vagy vicces – vonja föl fél szemöldökét MiShaun. – Nem pár perc múlva fogtok csókolózni? Erre te tonhalat eszel, nem is törődsz szegény Emmával. Abbahagyom a rágást. – Basszus! Elfelejtettem. Bokán tudnám rúgni magamat. Nem a legszebb bók kijelenteni, hogy elfelejtettem, hogy mindjárt csókolózunk. – Hm, semmi gond – veszi el Emma a tálról a legkisebb tonhalas szendvicset. – Eszem egy falatot, aztán nem is nagyon veszem észre, hogy egyáltalán halat ettél. – Lecsippenti a szendvicsháromszög csücskét, majszolgatja, közben alig észrevehetően grimaszol. – Na látod. Probléma kipipálva. Olyasmit evett, amit utál, csak hogy én ne érezzem rosszul magamat. Ez több szempontból is kedvező előjel. – Szóval ha mind a ketten eszünk belőle, az közömbösíti a hatást? Ravasz. Már épp virágcserepet kerestem, hogy abba köpjem. Hál’ istennek nevet. – Na ne! – Na de! MiShaun a fejét csóválja, mintha mindkettőnknél elmentek volna otthonról.

– Ma este páran bemegyünk a belvárosba. Nincs kedved hozzánk

csapódni? – invitálom Emmát, mint a csapat tagját, elhallgatva a tényt, hogy saját magam miatt szeretném, ha eljönne. Elveszek még egy szendvicset, és MiShaun elszörnyedve néz rám. – De fiatalember, mit szólnának rajongóinak tömegei, ha elárulnám nekik, hogy számolatlanul falja a bűzölgő tonhalas szendvicseket? – Az edzőm megmondta, hogy ennem kell! A férfiember már fehérjéhez sem juthat anélkül, hogy valakitől engedélyt kérne. Úristen! – kapok föl mosolyogva egy harmadik szendvicset. Elfordulok, otthagyom az asztalt, és már elmenőben, mintegy mellékesen kérdezem Emmát: – Akkor a ma este oké? – Ja, persze. Jó ötlet. – Szuper. Pár perc múlva találkozunk. ***

EMMA A MEGHALLGATÁSI JELENETET VESSZÜK FÖL. Amikor Reid a karjába von, és ajkát az enyémhez dörzsöli, fodormenta ízét érzem. Tonhalnak nyoma sincs, ami azt jelenti, hogy a büfépultnál folytatott iménti beszélgetésünk óta mindketten fogat mostunk. (Én fogselymeztem és gargalizáltam is. Kétszer.) Rajtam kívül senki sem tudja, és nem is érdekel mást, hogy csókunk közben Reid hal- vagy mentoloscukorka-ízű; leheletfrissítő mentolossága csak az enyém. Ez a tudat bugyuta örömmámorral áraszt el. – Ennyi! – rángat vissza a földre azután Richter. – Tökéletes. Sajnos újra kell vennünk. – A sajnos nem az első szó, ami a szükségképpen megismételt felvételről elsőre eszembe jut. A rendező hátraperdül a székén, keres valakit. – Scott! Ez túlzottan hangulatvilágítás. Egy középiskola folyosóján vagyunk, az isten szerelmére, fényt akarok! Lopva Reidre pillantok, aki közvetlenül mellettem áll, hajvégeit épp úgy csavargatják, hogy a természetes sötétszőkébe vegyített világosszőke pászmák a lehető legelőnyösebben érvényesüljenek.

Behunyt szemmel tűri, hogy fodrászlányunk mind a százötven centijével húzgálva-fújkálva keringjen körülötte. Valaki púdert pacsmagol a homlokomra, fölfrissíti az árnyalatot az ajkamon. Mielőtt észbe kapnék és elfordulnék, Reid szeme kinyílik, visszabámul rám. Azután elmosolyodik, és kiszárad a szám. Kissé megnyalom az ajkamat, mire pillantása az ajkamra szökken. Amikor ismét a szememre emeli a tekintetét, mosolya egyszerre csalafinta és lélegzetelállító. Jaj nekem! Gáz van! *** Ma délután egy szabadtéri jelenetet kell fölvennünk. Meredithszel a kijárat felé menet a szöveget gyakoroljuk, amíg az autóparkoló utca felőli végéről sikítozást nem hallunk. Brooke és Jenna utolérnek bennünket, mindannyian kikukkantunk. – Úgy nézem, a délutáni forgatás némi nehézségbe ütközik – sóhajtja Jenna. – Texas összes tizenkettő és húsz közötti agyhalott csaja a parkoló végében csődült össze – véli Brooke. – Újabb „Én-szívecske-Reid Alexander” fanok? – kérdezem teljesen fölöslegesen, és Brooke bólint. Megkönnyebbülve látom az ideiglenesen emelt egy méter magas kordont, amelynek innenső oldalán a stáb biztonsági emberei mellett két helybeli rendőr is áll. Meredithszel óvatosan lépünk ki, de Jenna és Brooke szemrebbenés nélkül nyomul előre. – Ne izguljatok, ha bárki átjut a korláton, egyenesen Reidnek veszi az irányt – nyugtatgat bennünket Jenna. – Esetleg Quintont célozza meg, de emiatt nem kell aggódnia. – Hiányzik ez neki? – mutat a visongó tömegre Meredith. – Ezt minden srác csípi – feleli Brooke. – Azt hiszik, a földteke összes csaja szívdöglesztőnek találja őket, és bármikor lefekszik nekik. Ami legnagyobbrészt igaz is. Valaki a parkolóból velőtrázóan sikoltja Reid nevét. – Te jó ég, hogy fogunk így egyáltalán forgatni? – motyogja Meredith.

– Attól függ, mit tesz Richter – von vállat Jenna. – A rajongók nem

alapból rosszindulatúak, és nem akarják hazavágni a filmet. Csak egy kicsit meg vannak gárgyulva. Jenna Oscarra jelölt filmjében szerepelt pár hiperdögös harmincas, és az élmény óta a legelszántabb celebcápáktól sem ijed meg. Gyanítom, hogy el is kel neki ez a flegmaság. Sötét haja, hatalmas, szürke szeme és telt ajka múlt tavasszal arra ihlette a Vogue fotósát, hogy műalkotássá lényegítse át az arcát, és a Brooke-ot nem egészen felnőttként ábrázoló sajtómegjelenés itt-ott „mi lesz, ha betölti a tizennyolcat?” típusú spekulációkat gerjesztett (újabb ok arra, hogy megelégedjek nem kifejezetten szexbomba testemmel). Amikor Reid kilép az épületből, elszabadul a pokol, ilyet még nem pipáltam, talán azt a bírói tévedést leszámítva, amit apával néhány éve New Yorkban, a Yankees stadionjában láttunk. Reid szégyenlősen behúzza a nyakát, majd fölemeli fél kezét a zsivajgók felé, amivel csak tovább fokozza a hangzavart. A rajongókat végül azzal az ígérettel sikerül lecsillapítani, hogy miután végzünk, közvetlen közelről láthatják Reidet, fényképezhetnek, autogramot kérhetnek. A srác vagy rendkívül elhivatott, vagy szimplán vakmerő; engem semmi sem bírhatna rá arra, hogy megkockáztassak egy ekkora őrültséget. A tömeg mindig elcsitul, valahányszor Richter odafordul, és fölemeli a kezét. A csönd egészen addig tart, amíg a rendező el nem kurjantja magát, hogy „Ennyi!”, akkor újra kitör a hangzavar. Mire annyira megfogyatkozik a fény, hogy már kevés a kinti forgatáshoz, a rajongók már órák óta várakoznak. – Gyere! – nyújtja a kezét mosolyogva Reid. – Ööö… – sandítok a csődület felé, eszembe jut korábbi elhatározásom, hogy én aztán soha nem megyek közel ehhez. – Gyere, hadd ismerkedjenek meg Lizbeth Bennettel! – hívogat bársonyos hangon. Mély lélegzetet veszek, és minden természetes hajlandóságomra fittyet hányva megfogom a kezét. Na jó. Talán nem minden természetes hajlandóságomra. Én: Miután végeztünk, reid odaráncigált, h találkozzak az eszeveszett rajongóival.

Em: Jesszus! Lesznek képek az interneten? Én: Ja, az tuti. Este elmegyünk az egész társasággal. Asszem, valami bárba. Mit gondolsz, beengednek? Em: Már celeb vagy, akárhová beengednek! Én: Nemtom. Em: Ha smaciztok reiddel, fotózz a telefonoddal, és KÜLDD EL A KÉPET! Én: EMILY, tudod, h nem műfajom a távkibeszélő show. Em: Hát jó, felejtsd csak el a kisembereket most, h már világsztár vagy! Én: Em, tudod, h te nekem soha nem leszel kisember. Em: Te is nagyon hiányzol.

9. FEJEZET REID

F

Azta, spanom, egyáltalán eljutnak a csajok a szobáig, mielőtt ledobják a bugyijukat? Tadd azért jött be hozzám, hogy kölcsönkérje a laptopomat. – Féltékeny vagy? – A csajokra? Nem annyira. A szobádra? Ja, baromira – huppan a franciaágyra, és összekulcsolja a kezét a tarkóján. – Sarokerkély. Magasított ágy. Vágott virág. Öcsém. Pöpec. – Odaadom neki a laptopot, és letölti az e-mailjeit. – Figyelj, spanom, Quinton kapható a ma esti bulira? Előhúzom a telefonomat, és bepötyögök egy SMS-t. Quinton egy perc múlva igennel válaszol. – Naná hogy! Mikor nem kapható Quinton bulizásra? Ki jön még? MiShaun és Emma már igent mondott. – Dumáltam pár statisztával, hogy mik a legjobb helyek, úgyhogy egy csomóan előfordulhatnak közülük is. És beszéltem Meredithszel, Jennával meg Brooke-kal… és Grahammel, aki egyébként irtó dögös, és azt reméltem, hogy meleg is, mert úgy látszik, országos nagy haverja Brooke-nak, de nincs olyan szerencsém. Ezt egy pillanatig emésztgetem. – Graham meg Brooke haverok… és a srác heteró? Honnét tudod, hogy nem töcskölnek? Ez talán valami heppjük. Valami haverság extrákkal típusú heppjük. –

IGYELD MÁR, MICSODA LAKOSZTÁLY!

– Talán – von vállat Tadd. Nem vettem le semmi ilyesmit, de

tudjisten, ti mindent agyonkomplikáltok. – Mi van agyonkomplikálva a haverság extrákkal témán? A fejét rázza, tekintete továbbra is a képernyőre tapad. – Jaj, spanom, ezt a magamfajták már rég tökélyre fejlesztették. Ti nem bírjátok megoldani, mert a lányok nagyobb valószínűséggel igényelnek érzelmet, kötődést, szerelmet – nyomatékosítja az utóbbit eltúlzott vállvonogatással. – Nyilván nem valami jól ismered Brooke-ot. Olyan, mint egy csöcsös pasi. – Bocsesz, Reid – neveti el magát de az én köreimben egy pasi elsődleges ismertetőjegye nem az, hogy csöcsös vagy sem. Láttam Brooke-ot a Tiszta havaj reklámfotóján, és a fürirucija két összebogozott pántlika. Ha olyan fizikai jellemzőkkel rendelkezik, amelyekről nincs tudomásom, kíváncsi lennék, hol rejtegeti őket. – Köszönjük az értékes lélekrajzot – bólintok. – Azt akartam mondani, hogy úgy gondolkozik, mint egy pasi. Rideg. Számító. Lecsukja a laptopot, és félreteszi. – Szóval megdugtad, és nem hajlandó viszontszeretni? Mindjárt sírok. – Elmész te a sunyiba! – taszítom meg nevetve, és lehemperedik az ágyról. – A lényeg a lényeg, ez tökéletesen hangzik! Szétkettyinthetitek az agyatokat, aztán elsétáltok. – Megtámaszkodik a háta mögött az ágyon, a szemembe néz. – Vagy talán nagyjából ez is történt… Elfelejtettem, mennyire ért Tadd a gyors mélyre ásáshoz. – Valahogy úgy. Nem igazán érdekel. Tényleg nem. – Akkor miért számít, mit csinálnak Grahammel? – kérdezi több szempontból is logikusan. Emma jut eszembe. – Igaz. Van jobb dolgom is. ***

EMMA

– EL SEM HISZEM, hogy mindannyiunkat beengedtek – harsogom túl a

zenét, hogy MiShaun meghalljon. – Szokj hozzá a celebséghez, anyukám! – koccantja a poharát az enyémhez. Miután a bejáratnál álló fickó ránézett Reidre, valamennyiünket anélkül tessékeltek be, hogy egyetlen pillantást vetettek volna bárki személyijére. Társaságunk a bárpult melletti egyik sarkot plusz a zsebkendőnyi táncparkett felét foglalja el, muszklis testőreink úgy festenek, mintha babaházikóban álldogálnának. Amíg az italomat szürcsölgetem, szemügyre vesszük a szereposztás többi tagját. Jenna, Meredith, Tadd és Reid táncol. Brooke egy bársonypamlagon ül azzal a sráccal, akit tegnapelőtt este pizsamában láttam kijönni a saját szállodai szobájából. – Ki az a srác, aki Brooke mellett ül? – hajolok MiShaunhoz. – Graham Douglas. Bár öt-hat méter választja el tőlünk, és semmiképpen nem hallhat bennünket, a srác szeme fölpattan. Elmosolyodik, olyasformán kapja föl az állát, ahogy a srácok szavak nélkül köszönni szoktak, erre MiShaun megemeli felé a poharát. Amikor Brooke idefordul, hogy megnézze, mi vonta el tőle Graham figyelmét, hirtelen elmélyült érdeklődéssel kezdem tanulmányozni a táncparkettet. Gondolatban végigpergetem a szereposztást, és ráeszmélek, hogy Graham játssza Bill Collinst, a világirodalom egyik legbalfékebb figuráját. Ismét rásandítok. Társalgásba merült Brooke-kal, előrehajol, miközben a lány beszél, fél karját az alacsony pamlag háttámláján nyugtatja. – Ismered? A srác sötét haja eléggé hosszú, hátrasöpörte, csak egy-egy szeszélyes tincs hull előre. A társaság többi fiútagjával ellentétben, akik divatosan lezserek, pólót és farmert vettek föl, Graham fekete pantallót és föltűrt ujjú, kigombolt gallérú kék inget visel. – Még nem dolgoztam vele. Eddig leginkább független filmekben szerepelt. Idén az egyiket egész jól fogadták a Sundance fesztiválon... Graham Douglas egyáltalán nem olyan, amilyennek Elizabeth Bennet nevetséges rokonát képzelem. – Valahogy, nem is tudom… nem túlságosan jóképű ahhoz, hogy Collinst játssza?

– Éljen, még egy Jane Austen-rajongó! – tartja föl pacsira a kezét

MiShaun. – Semmi para, mihelyt a maszkmester kezelésbe veszi, vérfagyasztó dolgokat tud művelni azzal a helyes pofázmányával. Óhatatlanul az jut eszembe, hogy milyen kár. Elszakítom pillantásomat Grahamtől, és észreveszem, hogy Reid kisebb háremet gyűjtött maga köré a helybeliekből a táncparketten. A testőrök figyelnek, nem avatkoznak közbe, de készen állnak, hogy szükség esetén intézkedjenek. MiShaun követi a tekintetemet. – Mekkora játékos ez a fiú – csóválja a fejét. Sok mindent hallottam már Reid Alexanderről, csak azt nem, hogy egyetlen kapcsolatot is fenntartott volna néhány hétnél tovább. Tényleg játékos, és kölcsönös vonzalom ide vagy oda, nem is várhatok tőle többet. Mindazonáltal nem rémlik, hogy egyszer is rám nézett volna, mióta megérkeztünk. Quinton Beauvier, aki szerepe szerint a híresen sármos George Wickham, most a hátunk mögé lép, és egy-egy kezét a vállunkra teszi. – Hölgyeim! – szólal meg. Magas, sötét bőrű, rövidre nyírt hajú, kisfiúsan jóképű, és alighanem a legizmosabb srác a társulatban. Emily kedvenc pletykamagazinjában azt állították róla, hogy a legszexisebb fiatal férfiszínész, kihajthatós posztert is mellékeltek – jelenleg feltűnő helyen, barátnőm szekrényének ajtajára celluxozva díszeleg –, amelyen merengő tekintettel valami rozoga deszkakerítésnek támaszkodik, hüvelykujját csípőfarmerja zsebébe dugja, bicepsze pedig kidagad a bőrére feszülő fehér pólóból. – Mr. Beauvier! – mosolyog rá MiShaun. – Valamelyikőtök nem jön táncolni? Reid és szektás hívei kisajátítják a parkettet, holott az a srác még táncolni sem tud. Nézzétek, csak ide-oda dülöngél. Szánalmas. – Fölhozhatjuk a védelmére, hogy másra nemigen elég a hely – jegyzem meg, és Quinton elneveti magát. – Persze, persze. Úgy is lehet mondani. – Menj táncolni, Emma! Én eltipegek a mixerhez még egy ilyenért – emeli föl elpárolgófélben lévő cosmopolitanjét MiShaun –, aztán ahhoz a szőke sráchoz, aki már egy negyedórája stíröl, és fölkérem táncolni. Vagy valami – int hátra, ahol egy fiú ropogósra vasalt fehér ingben és meglazított nyakkendőben támasztja a pultot a haverjaival. Ha egyszer-

egyszer másfelé néz MiShaunról, másodperceken belül visszatér a tekintete. – Gyere, mutassuk meg a gyereknek, hogy csinálják a nagyok! – fogja meg a kezemet Quinton, és ragyogó mosolyt villant rám. Nem tudom, hogy Reid figyel-e vagy sem, de én rövid időre megfeledkezem róla. – Fantasztikusan táncolsz – dicsérem tíz perc múlva Quintont. – Imádok táncolni. Ez volt a tartalék tervem, arra az esetre, ha a színészet nem válik be – mosolyodik el, föltűnnek kis gödröcskéi és hibátlan fogsora. Emily odáig lesz, amikor elmesélem neki. Kinézek a vendégekre, a zömük a társaságunkat figyeli. Reid lányok koszorújában sört hörpöl a bárpultnál. Azután fölpillant, rám mosolyog, de meg sem mozdul, hogy elszakadjon imádóitól. Elfordulok, megkérdezem Quintont, nem látja-e MiShaunt. – Még mindig azzal a nyiszlett fehér sráccal dumál – int egy sötét sarok felé, ahol azok ketten szorosan egymás mellett ülnek egy kicsi asztalnál, és lelkesen beszélgetnek. Quinton vállat von, mindketten elmosolyodunk. Pár óra, egy újabb koktél és a szereposztás több tagjával lejtett tánc után (akik közül Reid kimaradt, a fenébe) a fizikai kimerültség emlékeztet, mennyire vissza kéne térnem a napi rendszeres futáshoz. Semmiképpen nem maradhatok tovább, ha hajnalban föl akarok kelni futni. Szólok Quintonnak és Meredithnek, hogy visszamegyek a szállodába. Quinton egyik kezében sörrel, a másikat kinyújtva ringatózik közelebb. – Még nem adhatod föl. Korán van! – Éjjel egy óra! – nevetek. – Ez neked korán? – Csak most kezdtük! – marasztal Meredith is. – Holnap föl kell kelnem futni. – Micsoda, forgatás előtt? – szörnyednek el mindketten. Integetek Jennának, aki a közelben táncol, de Reidre oda sem pillantok. – Persze, hiszen délben egymillió fok van. Csá holnap, srácok! A kocsirendező taxit hív, amíg az épület falához húzódva várok, nézegetem a mellettem elhaladó fiatal diplomások és egyetemisták tarka tömegét. Emilyn kívül még senkivel sem beszéltem róla, de tudom:

színésztehetségemet annak köszönhetem, hogy rögeszmésen figyelem az embereket. Semmiképpen sem tudnám kifejezni oly sok különféle személyiség érzelmeit – akiknek némelyikét annak ellenére ki nem állhatom, hogy csak a képzelet szüleményei –, ha nem figyelném szüntelenül, miként érintkeznek egymással az emberek. – Pár perc múlva jön a taxi – közli a kocsirendező. Déliesen enyhén elnyújtja a magánhangzókat. – Köszönöm! – nyomok borravalót a markába. – Nincs mit – mosolyog vissza, és mellénye zsebébe dugja a bankjegyet. Miközben kicsomagolok egy szem mentolos cukorkát a papírjából, Graham Douglas lép ki a bárból egyedül, és a kijárat túloldalára állva cigarettára gyújt. Van valami furcsán rokonszenves abban, ha egy jól öltözött srác rágyújt. Ez a vonzerő alighanem a régi fekete-fehér filmekre vezethető vissza, amelyeket egy időben anyuval néztünk. Azokban mindenki dohányzott: Cary Grant, Clark Gable és Bette Davis, szmokingos férfiak, tündöklő estélyi ruhás asszonyok, lazán fogták a cigarettájukat, mint valami rafinált kis színpadi kelléket. Graham visszadugja az öngyújtót a zsebébe, mélyet szippant, úgy fújja ki a füstöt, mintha a szürke felhőben testének minden izma elernyedne a nap feszültsége után. Arra járó lányok oldalvást sandítanak rá, ellenőrzik, észrevette-e őket, miközben a téglafalnak támaszkodik, kezével végigszánt sötét haján, azután ujjaival a mobilján dobol. Önfeledtnek tűnik, majd minden figyelmeztetés nélkül fölemeli a tekintetét, és ma este másodszor kap rajta, hogy bámulom. Mosolyogva ellöki magát a faltól, odalép hozzám. – Rajtakaptál – tükrözi vissza gondolatomat. – Szünetet tartasz a partizásban, vagy csak ennyire nikotinfüggő vagy? – évődöm. Úgy pillant a kezében füstölgő cigarettára, mint akinek fogalma sincs, hogy került az oda. – Ööö… talán mindkettő. – Hölgyem, itt a taxija – szakít félbe bennünket a kocsirendező. – Visszamész a szállodába? – kérdezi Graham. Bólintok. – Nem bánod, ha csatlakozom?

– Nem hát, gyere! – invitálom. Egy szemetes tetejére szerelt

hamutartóban elnyomja a cigarettáját, és beszáll utánam a taxiba, amíg bemondom a sofőrnek a hotel nevét. – Egyébként Graham vagyok – nyújtja a jobbját, és én viszonzom a gesztust. Erőteljes a kézfogása, de nem csontropogtató. – Emma. A sofőr phö hangot hallat, én meg rádöbbenek, hogy épp beültünk egy szállodához induló taxiba, és bemutatkozunk egymásnak. Lángol az arcom a sötétben. Graham szeme résnyire szűkül, egy másodpercre a taxisra villan. – Na és hogy sikerült ma a forgatás? El akartam menni közönségnek, de úgy döntöttem, nem árt egy nap, hogy átnézzem a forgatókönyvet, és, tudod, kialudjam magam. – Egész jól alakult. Adódtak érdekes kamerán kívüli fejlemények is. Reid elszánt hívei a közelből szurkoltak. Mosolyogva vállat von. – Hát persze, ha a rajongói fölfedezik, hol forgat, mindenhová utánacsődülnek. – Phhh! Berreg a telefonja, megnézi a kijelzőt, bepötyög egy válaszüzenetet, és visszateszi a zsebébe. Amikor a szállodához érünk, hárítja a próbálkozásomat, hogy kifizessem a viteldíj felét. Mindketten hallgatunk, amíg a felvonóhoz lépkedünk. Eszembe jut, amint pizsamában távozott a szobájából, hogy valaki másnál éjszakázzon, alighanem Brooke-nál, a bárbeli viselkedésükből ítélve… De hát eljött a bárból, otthagyta Brooke-ot, visszatért velem a szállodába. Talán Brooke-nak SMS-ezett. A lift halk csilingeléssel jelzi a harmadik emeletet, és kis híján elakad a lélegzetem, ahogy ráeszmélek, mire számíthat a srác – elvégre velem jött vissza a szállodába. Hátha azt hiszi, hogy én szeretnék pizsamapartizni? Kalapál a szívem, ahogy végigballagunk a szőnyeges folyosón, nem hallok mást, csak a fülemben zubogó vért. Az ajtajához közeledünk, előhúzza a tárcáját, kiveszi belőle a kulcskártyáját. – Köszi, hogy megosztottad velem a taxidat! – fordul felém, mialatt a zárba illeszti. – Szívesen.

Zubogás. Zubogás. Zubogás. A zár kijelzője zöld fénnyel villog, Graham kinyitja az ajtót. – Hát akkor jó éjszakát! – köszön el, én meg úgy állok ott, mint egy gyépés. – Jó éjszakát! – fordulok el gyorsan, elfelé menet a táskámban turkálok a kártyám után. Amíg kinyitom az ajtót, hátrapillantok, egyedül maradtam a folyosón. – Idióta – motyogom magamnak.

10. FEJEZET REID

É

JJEL NEGYED KETTŐ, és

már néhány perce nem látom Emmát. Egész este észrevétlenül figyeltem. Csak egyszer néztünk egymás szemébe, akkor épp Quintonnal táncolt. Tökéletesen mozogtak együtt, és eszméletlenül szexi volt a lány, majdnem faképnél hagytam a körém sereglett hülye libákat, hogy azonnal fölkérjem táncolni. Úgy határoztam, hogy még egy kicsit várok. Most felülvizsgálom hígagyú döntésemet, mert Emma sehol sincs. Talán elment valami sráccal? Lehangoló, de nem lehetetlen. Talán jobban megy neki ez a játék, mint ahogy feltételeztem róla. Ideje létszámellenőrzést tartani. Quinton jelen, Jennával csörög. Tadd Brooke-kal cseveg – ezen egy pillanatig elgondolkozom, de ő sokkal rendesebb haver, semhogy elfecsegje a lánynak, amit mondtam. Persze nekem sem árulja el, amit a lány mond, de egyébként sem érdekel, mit gondol és mit dumál Brooke. Ám Brooke láttán eszembe jut Graham. És Graham sincs sehol. – Te jó isten, hogy berúgtam! – szólal meg mellettem az egyik lány, ügyelve arra, hogy halljam. – Tisztára megőrültem ma este, gyakorlatilag bármire hagynám magam rábeszélni. Hm, milyen finoman árnyalt utalás. – Komoly? – kérdezem. – Halálkomoly. Próbáld ki, ha nem hiszed! – nyomul hozzám, a melle épphogy ki nem buggyan mélyen kivágott nyári ruhájából.

– Jó. – Körbepillantok a hölgykoszorún, megfogom egy másik

pityókás lány kezét. Finoman előrehúzom, és a bármire rábeszélhetőhöz fordulok. – Tessék, vidd ki a parkettre, és táncolj vele! Pillanatnyi csalódottság suhan át mindkettejük arcán, amíg egymást méregetik. Osztozni jobb, mint semmit sem kapni. Egyeske csintalan mosollyal kézen fogja Ketteskét, és elvonulnak, hogy bohócot csináljanak magukból, csak mert én azt mondtam. Közben Meredith a bárpulthoz lép innivalóért, félrevonom. – Nem láttad Emmát? – kérdezem a lehető leglazább hangon. – De, már egy ideje elment. Mintha mondott volna valamit, hogy holnap fut. – Hogyhogy, forgatás előtt? – Ja, tiszta dilis, nem? – vesz át két poharat a mixertől. – De, az. Kérek még egy sört, és figyelmemet Egyeskére meg Ketteskére összpontosítom, akik most ismerkednek az osztozás örömeivel. ***

EMMA A TELEFONOM HATKOR ÉBRESZT. Egy pillanatra nem tudom, hol vagyok, azután megbánom, hogy beterveztem a ma reggeli futást. Miközben sortot húzok, és lófarokba fogom a hajamat, gondosan kerülöm a bevetetlen ágy, a simogató takaró és a puhapihe párna látványát. Áttanulmányozom a szállodától kapott futótérképen a városi tó körüli útvonalakat, befűzöm a cipőmet, elhatározom magam, hogy kimenekülök a szobából, mielőtt az ágy rábírna, hogy hagyjam a futást, és visszaaludjak. Ahogy átvágok a hallon, a nevem üti meg a fülemet. Hátrafordulok, és meglepve látom Grahamet pólóban, rövidnadrágban, edzőcipőben. – Szia, futni indulsz? – kérdezi, azután megáll, észreveszi zavart arckifejezésemet. – Figyelj, nem akarok a nyakadba akaszkodni, ha inkább egyedül futsz… – Á… nem, csak futóösvényt kerestem ezen a térképen.

– Akkor gyere! Egész napos óriási tapasztalatot szereztem a

futóösvények megkeresésében – magyarázza, ahogy a kijárathoz indulunk –, szóval nagyjából tudom, merre menjek. Ha többet nem is, annyit ígérhetek, hogy nem Dallasban fogunk kikötni. Pláne nem Mexikóban. Észreveszem, hogy oldalt néhány lány áll összeverődve, kezükben kávéspohár. Figyelik, ahogy lejövünk Grahammel a lépcsőn, arcukról lerí a csalódottság. Kíváncsi vagyok, vajon nem a Jenna-féle „Énszívecske-Reid” fanklub tagjai-e. – Mindennap futsz? Megvonja a vállát. – Mindenféle érdekel: futás, sziklamászás, bicajozás, spinning, súlyemelés, jóga. Máskülönben elunnám magam. – Hú! – hökkenek meg. – Én leginkább futok. Csak nagy ritkán jut eszembe, hogy megcsináljak egy-két felülést vagy lábemelést. Az aerobik nem az esetem, mert rémesen táncolok. A spinning végképp szóba sem jöhet. Ha majd az hiányzik, hogy edzés közben sértéseket vágjanak a fejemhez, megkérem az ügynökömet, hogy vezessen mellettem, amíg futok, és kiabáljon trágárságokat. – Nem hiszem, hogy rémesen táncolsz, mivel ha nem is éppen saját tapasztalatból, de talán saját megfigyelésből tudom. Tanulmányozza a térképet meg az utcanévtáblákat, és nem tudom, hogy tulajdonképpen azt akarta-e mondani, hogy tegnap este látott táncolni. Melengető bizsergés hullámzik át rajtam, különösen annak fényében, hogy Reid tegnap este lepattintott, ami most nem kevésbé fáj, mint akkor. – Edzőteremben táncolni más tészta, főleg, ha olyan eszközöket is bevetnek, mint a szteppad, vagy azok a bődületes méretű gumiszalagok. Katasztrófa. – Tényleg – neveti el magát –, kinek az agyából pattanhattak ki azok a gumiszalagok? Lefutunk pár háztömbnyit az ösvényig, miközben a hátunk mögött teljesen fölkel a nap, az égbolt egyre világosabb kék árnyalatra vált, sehol egy szál felhő. Austinban az évszakhoz képest szokatlanul „hűvös” az idő. A helyi időjárás-előrejelzés szerint a délután ötre várható hőmérséklet mindössze harmincöt fok körül alakul. Kíváncsi vagyok, tisztában vannak-e az itteniek a hűvös szó jelentésével.

– Köszi, hogy elhívtál magaddal – mondja Graham, és amikor olyan

zavarodottan nézek föl rá, mint az előbb a hotel halljában, elmosolyodik. Önkéntelenül visszamosolygok rá, ahogy hozzám igazítja a lépteit. Már annyira eltávolodtunk a szállodától, hogy amikor hátrapillantok, nem is látom. – Figyelted azokat a lányokat a bejárat előtt? – Az érdekel, hogy Reid rajongói-e? – kérdezi, mire bólintok. – Valószínűleg. – Őrület! – Tudod, nem árt, ha fölkészülsz a saját rajongóidra. – Pff! – legyintek, hiszen nem vagyok meggyőződve róla, hogy a hírnév küszöbén állok, bár a srác most pont azt visszhangozza, amit Emily mondott, mielőtt eljöttem otthonról. – Ha olyasvalakivel játszol, aki már rajongótábort gyűjtött, minden megnyilvánulásotokat kíváncsian lesik, és ízekre szedik. Például ha kölcsönös vonzódás látszik a vásznon, mindjárt feltételezik, hogy a magánéletben is működik. – Pff! – szakad ki belőlem, ahogy eszembe jutnak Reiddel meg a kölcsönös vonzódással kapcsolatos agyalágyult elképzeléseim. Amelyeket tegnap estig tápláltam. Amíg le nem pattintott. – Gyakran mondod ezt, tudod? Miután megtaláljuk a futóösvényt, a nagyvárosi házrengeteget kavicsos gyalogutak váltják föl, amelyeket nyár végi, bágyadt zöld vesz körül. – Mit mondok gyakran? – ráncolom a homlokomat. – Azt, hogy pff. Kigyullad egy lámpa az agyamban. – Gyakran mondom, hogy pff? – Talán elkezdhetnénk számolni – vigyorog rám, mialatt épp azt latolgatom, pontosan mennyire kéne zavarba jönnöm. – Mire eljutok kábé húszig, leszoksz róla, ha másért nem, hát merő bosszúságból. Ezt a legutóbbit vesszük egynek. Barátságosan ráncolom a homlokomat, és halkan újra elneveti magát. Ez vajon régi beidegződés, vagy újonnan fölvett szokás? Emily miért nem figyelmeztetett rá? Igyekszem megjegyezni, hogy legközelebbi beszélgetésünknél kérdőre vonjam.

– Talán nem hatunk majd olyan meggyőzően a vásznon – térek

vissza az előző témához, késve eszmélek rá, hogy ez nem jó alap a fesztelen társalgáshoz. – Kétlem. Ez a valaha írt egyik legromantikusabb regény filmváltozata. Elengedhetetlen a kölcsönös vonzalom. – Ha ez az elképzelésed a nyomásgyakorlás mellőzéséről – hunyorítok a srácra –, akkor tévúton jársz. – Nem téged választottak volna, ha nem látnák a vonzódást. Én csak rámutattam, milyen következményekkel járhat a magánéletedre nézve, ha egy romantikus szerepben ő a partnered. Hogy mást ne mondjak, Reid testőrök nélkül semmi szín alatt nem csinálhatná azt, amit mi most – húzódik mögém egy pillanatra, hogy az ösvényen szembe gyalogló idős pár kényelmesen elférjen. – Ezen eddig nem is gondolkodtam – vallom be, miközben visszatér mellém. Emily jut eszembe, aki nem eszement rajongó, mégis elájulna, ha élőben látná Reidet. – Na mindegy, pánikra semmi ok. Egyelőre. – Ja. Egyelőre – visszhangzom.

11. FEJEZET REID

A

TÁRSASÁG ZÖME KENICHIHEZ MEGY SZUSIZNI. Austin nem bizonyult annyira álmos porfészeknek, mint amilyenre számítottam, bár a város legnagyobb része nyugisabb, lazább hangulatú, mint Los Angelesnek az a fertálya, amit megszoktam. Elég egyetlen pillantás Emmára, hogy megállapítsam: még nem szokott hozzá teljesen a felhajtáshoz, amely mindig kísér bennünket, ha együtt mutatkozunk valahol. Ma este Richter és Leslie Neale is csatlakozik hozzánk, ami fokozza a tébolyt. A Mrs. Bennet szerepét játszó Leslie csaknem negyven esztendőn átívelő, lenyűgöző filmes pályafutással dicsekedhet. Tagadhatatlanul ma is szexis, és éppoly híressé vált – nemegyszer évtizedekkel fiatalabb férfiakat érintő – szívügyeivel, mint szakmai teljesítményével. A pletykalapok imádják. Az étterem személyzete vagy megszokta már, hogy hírességek esnek be ide, vagy figyelmeztették őket, hogy őrizzék meg a hidegvérüket. Más kérdés a vendégekre gyakorolt hatás. Mobiltelefonok fordulnak felénk, amint a helyünkre vezetnek bennünket, összesúgnak mellettünk az emberek, egymáshoz hajolnak a fejek, mint kalászok a hullámzó gabonatáblán. Tipikus tömegreakció hírességek megjelenésekor. Ahogy Tadd-del befelé jövünk, Graham és Brooke mögöttünk van, Emma meg a többi lány pedig előttünk. Még nem láttam Grahamet Emmával, úgyhogy nem tudom, megismerkedtek-e már egymással. Ha Emma akár Grahammel, akár valaki mással távozott a bárból, azt

baromi diszkréten adta elő, mert úgy tűnik, senki nem tud semmit. Fölzárkózom a lányhoz. – Helló, szépségem! – fogom meg a derekát, mire fölpillant, icipicit elpirul, és érzem, hogy a jelenlévők azonnal kettőnkről kezdenek spekulálni. Átkísérnek bennünket a vendégtéren, egy hosszú asztalhoz, amely a többitől kissé távolabb, a lécrácsos japán papírpanelekkel borított hátsó fallal párhuzamosan áll. Társalgási értelemben félig-meddig szeparált, de annál szembeötlőbb. Megfogom Emma könyökét, és a kifelé néző oldal közepére vezetem, MiShaun besorol mellé. Richter az asztal egyik végén foglal helyet, balján Leslie Neale-lel, Quinton a másik végén, a többiek közbül telepszenek le. Graham éppen velünk szemben ül le Brooke-kal. Emmára mosolyog, ezzel egyértelműen elárulja, hogy ismerik egymást. A felszolgálók sürögnek-forognak, udvariasan és szakavatottan üdvözölnek bennünket, étlapot nyújtanak át a vállunk fölött, italrendeléseket vesznek föl és teljesítenek. Mialatt Richter és Leslie rendel, Quinton megkérdezi a többieket: – Utána elmegyünk valahová? – Úgy hallottam, van itt a környéken valahol egy frankó blueskocsma – feleli Tadd. – Te szereted a bluest? – néz rá kétkedőn MiShaun. – A zenét szeretem, főleg az élő zenét. – Játszol valamin? – tudakolja a lány, majd a szakéját szürcsölgeti. – Gitáron – hangzik a válasz. – Épp csak annyira, hogy veszélyt jelent. – Graham is gitározik – szólal meg Brooke, és az én helyemről úgy látszik, mintha eközben az asztal alatt a srác combjára csúsztatná a kezét. – Elképesztően. – Ajjaj! – jegyzem meg halkan, Emma füléhez hajolva. – Az az érzésem, Brooke már kiválasztotta a mostani prédáját. – A lány értetlenül mered rám, úgyhogy kifejtem a dolgot: – Tudod, forgatásonként egy-egy pasit zsákmányol. Azt nem tudom, hogy a kábeltévésorozatoknál milyen rendszert követett. Ez csak pletyka, nem tény, de bocs, nem tőlem ered. – Hát ez elég undorító – válaszolja Emma ugyanolyan visszafogott hangon.

– Mi az? – húzódik résnyire Brooke szeme, mielőtt kortyol japán

söréből. Emma megfeszül, Graham pedig az asztal túloldaláról fegyelmezett arckifejezéssel figyeli bizalmas beszélgetésünket. – Semmi, semmi, nem kell pánikolni – felelem. – Csak azon tűnődünk, melyikük veszélyesebb gitárral a kezében, Tadd vagy Graham. – És mire jutottatok? – vonja föl fél szemöldökét Brooke, a másik szemével még jobban hunyorít. – Grahamet még nem hallottam játszani, úgyhogy most aligha eldönthető a kérdés. – Talán később a szobámban rendezhetnénk egy kis vetélkedőt – veti föl Brooke. – Mind a ketten játszhatnának nekünk. – Jó ötlet – véli Tadd. – Sajna, nem hoztam magammal a gitáromat. Otthon felejtettem a laptopomat, a tartalék kontaktlencsémet, banyek, hajszál híján a gatyámat is. Emma halkan fölnevet mellettem. Olyan baromi helyes, hogy alig bírom türtőztetni magamat. – Kölcsönkérheted Grahamét – indítványozza Brooke, és Grahamhez fordul utólagos jóváhagyásért. – Nem baj? – Persze, semmi gáz. – Készségesebb már nem is lehetne a srác. Nyilvánvaló, hogy Brooke lefeküdt vele. – De vetélkedő helyett nevezzük inkább jam sessionnek! – Tudod, ha nincs vetélkedő, akkor győztes sincs – mondja a lány, és megjegyzését azzal a pletykával összevetve értékelem, amit az imént adtam tovább Emmának. – A győzelmet túlértékelik – jelenti ki Graham. – Pff! – mondja Emma, és Graham rávillantja a szemét. Négy? – formálja ajkával hangtalanul a kérdést a srác, mire Emma kurtán megrázza a fejét, merőn néz Grahamre, de olyan benyomást kelt, mint aki vigyáz, nehogy elmosolyodjon. Három – tátogja Graham, mire a lány a mennyezetre emeli a tekintetét, majd válaszol, hogy oké. Ez meg mi? Brooke-ra pillantok, és látom, hogy valami hasonlót gondol, ide-oda cikázik a szeme Graham meg Emma között. Azok ketten a vacsora további részében nem néznek egymásra. ***

EMMA BROOKE JAVASOLJA, hogy mindannyian fosszuk ki a minibárunkat, és dobjuk össze a törpe piás üvegeket. Miként előre sejtettem, az a szobája, amelyikbe nem egészen egy hete, az első austini estén belépni láttam Grahamét, akiről akkor még nem tudtam, kicsoda. Kezdünk összebarátkozni, de Brooke-ról eddig egy szót sem szólt. Pár óra múlva öltözködés közben, a szobámból hívom föl Emilyt. – Rendes srácnak látszik… a csaj meg olyannak, mint Chloe fiatalabb kiadásban. – Még nem ismered eléggé a srácot, hogy ilyen veszélyt meg tudj állapítani. Ha ezek ketten csak kamatyolgatnak, ti meg csak haverkodtok. .. mert ugye tényleg csak haverkodtok? – Persze! – Ez egy pasi, Em. A pasik észjárása más, mint a miénk. Mérget vehetsz rá, hogy ezt az egész haverság extrákkal balhét pasi találta ki. Bár ha Quinton Beauvier fölbukkanna a küszöbömön, és érdeklődne, hol az ágyam, kitárnám neki az ajtót, hogy „Tessék, erre parancsolj!” De tudod, mi nem lennénk haverok, csak az extrákat élveznénk. A fejemet ingatom. Bárhogyan fogalmaz is Emily, ha ténylegesen egy sráccal kialakítandó kapcsolat kerül terítékre, nem ismerek nála körültekintőbb embert. Már kétszer összetörték a szívét, és mindennél jobban megviselt, hogy a partvonalról néztem végig ezt. – Hát neked legalább vannak elveid. Kihangosítalak, amíg felöltözöm a gitárosviadalhoz. – Miben fogsz megjelenni ezen a kis estélyen? – Brooke pizsamát javasolt – dobom a telefont az ágyra, miután megnyomom a Hangszóró gombot, és beállítom a hangerőt. – Mit fogtok csinálni? És ami ennél is fontosabb, ha ez a sok dögös srác ott lesz, engem miért nem hívtatok meg? – Emily, koncentráljunk! – nyögök föl. – A gitározáson túl fogalmam sincs a tervezett programról. Még sosem vettem részt ennyi kortársammal közös forgatáson. Mindig határozottan kirekesztettek a társulati összejövetelekről, mivel egy vagy több évtizeddel fiatalabb voltam a többieknél. – A tükör elé állok, és fölváltva egy rózsaszínű

pólót meg egy vállpántos fekete felsőt próbálok magam elé. – Különben is nagyon jól tudod, hogy ha itt lennél, osztoznánk. – Rendben, meg van bocsátva. Van capri pizsamanadrágod? – Aha – húzom elő egy fiókból a ruhadarabot, és lesimítgatom a gyűrődéseit. – Rózsaszín alapon fekete pöttyös. Nem túl babás? – Nem, tökéletes. A rózsaszín-fekete fehérnemű nagyon retrós. Kapd föl hozzá a vállpántos fekete felsődet, és már mehetsz is. – Fölhúzom a nadrágot, lazán megkötöm a madzagját, azután belebújok a vállpántos felsőbe. Lássuk a tükröt! Egész helyes. – Emily, te lángész vagy. – Idát igen. SMS-ezz, amint visszaérsz a szobádba. Mindent tudni akarok! – Micsoda pletykafészek vagy, Emily! – Örülj, hogy nem kértem, hogy állíts be webkamerát… várjunk csak, nem is rossz ötlet… – Na csá, Emily! – nevetek fejcsóválva. – SMS, SMS, SMS! – hallatszik az ágyról a test nélküli hang. – Nehogy elfelejtsd! – Nem felejtem! Tudod, hogy mindent elmondok neked. Hiányzol. – Te is nekem. Ahogy elhaladok Graham szobája mellett, egyik kezében gitárral, a másikban egy palack tequilával lép ki, nem minivel, hanem normál méretűvel, erről eszembe jut, hogy én semmit sem hoztam. – Hú, elfelejtettem – fordulok vissza. – Hozd ezt! – nyomja a kezembe a tequilát. – Ez kettőnknek is elég beugrónak. Másik megkötős pizsamanadrágot vett föl, mint a múltkor, hozzá világosszürke pólót. Nemsokára belépek egy nagyjából korombeliekkel teli helyiségbe, akik mind pizsamát viselnek, és mind isznak. Ez végszó is lehetne egy jól fejlett pánikhoz. – Pontosan mit fogunk csinálni? Graham vállat von. – Gondolom, Tadd meg én némi zenés szórakoztatást nyújtunk. A továbbiakról fogalmam sincs. Ülünk és dumálunk. Dumálunk. Na persze.

Hála Emilynek, nem minden középiskolai élményről maradtam le. Jó néhány bulin vettem részt Emmel és a haverjaival, ahol csapra vertek egy hordó sört, vagy a szülők nem zárták be a bárszekrényt, illetve egy hamis személyi elegendőnek bizonyult egy láda sör vagy egy üveg vodka beszerzéséhez. Ha a fiatalok bepiálnak, azt nem dumálás szokta követni. Ez azonban szűk csoport, és még a filmforgatás elején tartunk. Nem valószínű, hogy túlságosan elfajul vagy őrülten kínossá válik a helyzet. Megállunk Brooke ajtajánál, és mély lélegzetet veszek. – Figyelj – érinti meg a karomat Graham –, ne stresszelj! Gondoskodom róla, hogy baj nélkül, épségben visszajuss a szobádba. Mármint annyira baj nélkül és épségben, amennyire egyáltalán lehetséges, ha fogyasztasz ebből – mutat a kezemben lévő üvegre. – Oké. Csak reménykedem, hogy én meg a szesz meg Reid Alexander egyazon helyiségben nem egyenlő valami megalázó szókimondással. – Fölkészültél? – Miután bólintok, Graham kopog, kopp-kopp, mint néhány nappal ezelőtt. Tadd nyit ajtót, és Graham hátralép, mosolyog rám. – Hölgyeké az elsőbbség.

12. FEJEZET REID

É

N ÉRTEM ELSŐKÉNT BROOKE SZOBÁJÁBA. Amikor ajtót nyitott, körülbelül két másodpercre déjà vu érzés fogott el. Azután elmúlt. Négy éve teljesen egymásba gabalyodtunk volna, mielőtt pár méterrel beljebb jutok. Ma este csak merőn nézett rám, és annyit hátrált, hogy beléphessek. – Reid – mondta. – Brooke. – Miniüvegeket tettem az asztalra, kettőt magamnál tartottam, egyet kinyitottam, és rögtön föl is hajtottam. A szemetesbe dobtam az üveget, azután kinyitottam a másodikat. – Mennyi ideje is? – kérdeztem, tudván, hogy veszélyes vizekre evezek. Megfeszültek a rágóizmai, és ledobta magát a kétszemélyes kanapéra, igyekezett közömbösnek, egyúttal rettenthetetlennek látszani, fölemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Fogalmam sincs. Kopogtak, megkönnyebbülten fordultam el, és beengedtem MiShaunt, Quintont meg Jennát. Kisvártatva Tadd toppant be. Brooke a kis kanapén terpeszkedik, MiShaun az egyetlen fotelban a Cosmo legfrissebb számát lapozgatja. Mi, többiek a földön heverészünk, locsogunk, miközben azon tanakodom, mégis menynyire kellene fölzaklatnom magamat amiatt, hogy már csak Emma és Graham nem mutatkozik. Öt perc elteltével együtt állítanak be. – A primadonnák megérkeztek – ugratja őket MiShaun.

– Most komolyan, mi tartott ennyi ideig, srácok? – villan Brooke

szeme ide-oda kettejük között. Emma érzékeli a lány területvédő nekibuzdulását, és ez láthatóan fölborzolja az idegeit, mereven kihúzza magát. – Föl kellett hívnom valakit. – Kinyújtja a kezét az üveggel. – Hm, ezt hova…? – Tedd csak a többihez! – int Brooke a kisasztalra, amelyen tucatnyi miniüveg díszeleg. Emma azonban inkább Quinton kezébe nyomja a tequilát, amíg Tadd oldalukon egyetemi emblémákkal megjelölt, ajándékbolti stampedlis poharakat rendezget sorba. Brooke rámosolyog Grahamre, megpaskolja maga mellett a kanapét, Emma pedig a földre telepszik, Jenna és énközém, pontosan oda, ahová kívánom. – Mivel kezdünk, gyerekek? – kérdezi Brooke. Tadd föláll, szívére teszi a kezét, és úgy szólal meg, mint aki a Hamletból idéz: – Jómagam egy adag folyadékból merítek bátorságot a rám váró erőpróbához. – Csatlakozom – bontogatja a fóliát az Emma által hozott, bár gyanúm szerint Grahamtől származó üveg nyakáról Quinton, lecsavarja a kupakot, és tölt a kupicákba. Brooke fölkap egy miniüveg rumot a piakészletből, és egyenesen a diétás kólájába önti, majd azt javasolja, igyunk a film sikerére, „mielőtt mindannyian úgy beszívunk, hogy nem is fogunk emlékezni, mit csinálunk”. – A filmre! – mormolják a többiek, s szófogadóan koccintanak a poharakkal és üvegekkel. – Hol van Meredith? – kérdezi Jenna. – A pasija várta a hallban, amikor visszajöttünk a vacsoráról. – Brooke vállat von. – Én úgy láttam, szakítósdi volt műsoron. – Várjunk – hitetlenkedik Tadd. – A srác idetolja a képét egy forgatásra, hogy szakítson vele? Micsoda genyó! – Nem tudom, ki szakít kivel, csak nagyon esedékesnek tűnt. Szóval, Mr. Wyler, milyen zenedarabbal kívánja megörvendeztetni a hallgatóságot? – kérdezi Brooke, ahogy Graham átadja Taddnek a gitárt.

– Vagy a Stairway to Heavennel, vagy valami John Mayerrel – kínál

választási lehetőséget Tadd, föláll, megszólaltat néhány akkordot, próbálgatja a hangszert. – Ha ez minden, akkor inkább John Mayerrel. Mi ez, nyugdíjasklub? – fanyalog Brooke. – A Zeppelin örökzöld! – ellenkezik a srác, mire a lányok egy emberként hurrogják le. – A királynő szólott – mondom, még egy pohárka tequilát nyomok Tadd kezébe, elkapom Brooke pillantását, és vigyorgok, miközben ő fortyog. Elszánta magát, hogy mindentől kiakad, amit mondok vagy teszek, hát csak tessék, élvezze! Tadd fölhajtja a tequilát, lecsapja az asztalra a poharat, és pengetni kezd, mindegyik lánynak énekel egy-egy strófát a Your Body Is a Wonderlandből, körbeballag a szobában, és MiShaun ölébe telepedve fejezi be az előadást. Tapsolunk, meghajol, és átadja a gitárt Grahamnek. – Graham, remélem, már tisztáztunk, hogy Zeppelin nyista! – mondja Brooke. – Olyasmire gondoltam, amin dolgozom. – Saját szerzeményre? – Még nincs kész, de igen, arra. – Sirály – érinti meg könnyedén a srác karját, mire oldalba bököm Emmát, és egyetemes gesztussal vonom föl a szemöldökömet: láttad ezt? Graham a kis kanapé szélére csusszan, és játszani kezd, bonyolult akkordokat, ujjai úgy mozognak a gitár nyakán, mintha cirógatná. Az énekhangja kifejezetten jó. Játék közben Tadd-del ellentétben senkire sem néz, csak egyszer, az utolsó refrén vége felé, amikor a másodperc törtrészére találkozik a tekintetük Emmával. Óvatos nemtetszésből átváltok piszkosul rühellem ezt a srácot üzemmódba. Miután befejezi, tapsvihar tör ki. Tadd-del egymást váltva folytatják, míg a többiek szürcsölgetik azt, amivel kedvük támadt mérgezni magukat, majd Quinton javasol egy piálós játékot. Brooke elmagyarázza a szabályokat Jennának, aki először játszik ilyet: – A játék kettős célt szolgál: hülyeségeket tudunk meg egymásról, és mindenki leissza magát. – Fölpattan a kanapéról, megfogja Graham

kezét, és lehúzza magához. – Tadd kezdi azzal, hogy „Én még soha, de soha nem”, és hozzátesz valamit, amit még sosem csinált. Aki viszont már igen, az köteles meginni egy kupicával. Lányok, mi könnyítést kapunk, nekünk fél kupica az adag. Az első soha, de soha, ami eszembe jut, Emmával kapcsolatos, de nem olyasmi, amit hangosan kimondhatnék. Meg egyébként is az a szándékom, hogy a hét végére érvénytelenítsem, ha nem még ma éjjel. ***

EMMA QUINTON TÖLT A KUPICÁKBA, és Tadd produkálja az első sosem volt dolgot: – Én még soha, de soha nem… voltam egyke. Reiddel kiürítjük a poharunkat, és ahogy a tequila végigperzseli a torkomat, levegő után kapkodok. Sosem kultiváltam az ivást. Amikor Emilyvel bulikra mentünk, megjátszottuk, mintha a valóságosnál többet ittunk volna. – Ez nekünk nem valami szerencsés kezdés – vigyorog rám Reid, ahogy könnybe lábad a szemem. – Vagy éppen baromi szerencsés kezdés. – Izmos karját egy pillanatra az enyém mellé teszi, valamivel napbarnítottabb nálam, megborzongok, ahogy a finom szőke szőrszálak hozzám érnek. – Fázol? – simítja végig ujjával a karomat, ezzel még inkább fokozza a hatást. – Azt hiszem. Nem szeretném beismerni, hogy tetőtől talpig libabőrös lettem, és hogy a közelségétől és a figyelmétől görcsbe rándult a gyomrom. Közelebb húzódik, az oldalunk egymáshoz ér. Aha, ez aztán sokat segített. – Én még soha, de soha nem bungee jumpingoltam – árulja el Jenna. – Na banyek – hajtja föl fél kupicáját Tadd-del együtt MiShaun. – Korántsem óhajtalak arra biztatni, hogy öltözz föl jobban.

Reid langyos lehelete megbirizgálja a fülem mögötti pihéket, mosolya éhesre változik, miután vállpántos felsőm mély nyakkivágására pillant. Köszi, Emily! Én jövök. – Én még soha, de soha nem énekeltem színpadon. Tudom, hogy ez kivételesnek számít ebben a filmes és színházi emberekkel teli szobában. – Ördögi bestia – dörmögi Reid mackós hangon, és elismerően mosolyog rám, majd a többiekkel együtt fölhajt még egy pohárkával. Finoman bizseregni kezd a fejem, és erőlködnöm kell, nehogy rádőljek a srácra, mint mágnes az acélrúdra. Reid szembenéz a szobával, tudatában van, hogy ő következik, én viszont rajta kívül nem sok mindennek vagyok már tudatában. – Én még soha, de soha nem… smároltam sráccal. Mi, lányok, mind a négyen a szemünket forgatjuk, ledöntjük a fél kupicánkat, és ráeszmélek, hogy embertelen másnaposság felé tartok. Még jó, hogy holnap nincs forgatás. – Így hamar ki leszek ütve, spanom – vigyorog Tadd, és bedobja az adagját. – Egyébként csak egy szavadba kerül, hogy pótoljam a hiányodat. Graham is legurítja a tequiláját. – Hülye független filmek – morogja jókedvűen, és Quinton fölnyerít. – Én még soha, de soha nem ettem homárt – árulja el Quinton, mire mindenki a pohara után nyúl. – Időt kérek, időt kérek – formál két kézzel T betűt Tadd –, ez egyszerűen lehetetlen, óvást jelentek be. – Nyugizzál, bébi, ez nem az a játék! – kócolja össze a srác szögegyenes szőke haját MiShaun. Brooke megvárja, amíg Tadd némi káromkodás után iszik. – Én még soha, de soha nem voltam szerelmes – közli Reidre bámulva. Az visszabámul, egyikük sem mozdul. Graham iszik, engem figyel. Nem tudom biztosan, mit jelent szerelmesnek lenni, de sejtem, hogy amit a newarki Justin vagy utána bárki más iránt éreztem, az nem az volt. Nem iszom. – Én még soha, de soha nem jártam Hawaiin – jelenti ki Graham. Egyedül én nem iszom, és a srác a kör túloldaláról rám mosolyog. Apám és Chloe nászútra mentek Hawaiira.

– Én még soha, de soha… – tart hatásszünetet MiShaun – nem

játszottam ezt a hülye játékot. Koccint Jennával, miközben a többiek mind isznak. Tadd bevallja, hogy még soha, de soha nem tanult kerékpározni, erre az összes többiek morognak, és ledöntenek egy kupicával, majd Jenna beismeri, hogy még soha, de soha nem tanult meg úszni. – Micsoda? – hajtja föl a fél adagját Brooke. – Ki kell vinnünk téged a medencéhez. Mit csinálsz, ha olyan filmszerepet kapsz, amiben tóba kell ugranod, azután vizesen és szexisen felszínre merülnöd? – Jogos – harap az ajkába Jenna. – Vizesen és szexisen? Ez komoly? – legyezgeti magát Quinton a ledobott Cosmóval. – Muszáj, hogy mindenki képes legyen úgy előbukkanni a vízből, ahogy te a Tiszta havajos posztereden? – Igen, és eléggé felkészültem, hogy oktassam ezt a ké-készséget. Brooke poszterét rögtön megjelentették, amint betöltötte a tizennyolcat. Szörfdeszkával a kezében féllábszárig vízben áll, szörfruhájának cipzárja mellközépig lehúzva, a lány ujja a cipzár húzóján, mintha még folytatná a mozdulatot. Emily bátyja díszhelyre tette ki a szobájában. – Szívesen közreműködnék ebben a nemes ügyben – jelenti ki Quinton, és hanyatt fekszik a szőnyegpadlón. – Feltétlenül tudasd velem, mikor kezdődik a tanfolyam. – Majd küldünk értesítést – ígéri Brooke. Mire ismét Taddhez érünk, akadozva ejtjük ki egymás nevét meg az egy szótagosnál hosszabb szavakat, és hihetetlenül viccesnek találjuk a nyelvbotlásokat. Graham visszafogottabb, mint a többi srác, őszintén, fesztelenül mosolyog az őt körülvevő bolondozáson. Párszor rajtakapom, hogy sötét szemével rám pillant, de Brooke-ot is figyeli. – Tegyük érdekesebbé! – javasolja Tadd, és hátrakönyököl. Megvárja, hogy mindenki elcsöndesedjen. – Én még soha, de soha… nem jöttem össze színészpartnerrel. – Pillanat! Simán össze vagy úgy össze? – kérdezi Quinton. – Mert azt egy másodpercig sem hiszem el, hogy a forgatásokon soha nem találsz még egy magadfajta kanos fazont. – Se így, se úgy. Mondjuk, hogy nyalifalizásig. – Na ne fárassz ezzel a pimpós vakerral! – bosszankodik Quinton.

– Úgy éljek! – teszi szívére a kezét Tadd. – Forgatáson tiszta vagyok,

mint a frissen esett akármi. De aggodalomra semmi ok, az egyik itteni statisztát már tervbe vettem. MiShaun olyan gyöngéden legyinti kupán Taddet, hogy aligha tekinthető dorgálásnak. Miután Jennát is beleértve mindenki iszik, döbbent csend támad, majd ismét nevetés tölti be a szobát, és Quinton odahajol, hogy összepacsizzon a lánnyal, az meg elpirul. Tadd fátyolos szemmel néz rá. – Te kész talány vagy – akarja mondani, de tanyál kerekedik ki belőle. Az oldalunkat fogjuk nevettünkben, Quinton úgy röhög, hogy potyognak a könnyei. Mellettem Reid pillantása az arcomról lassan lesiklik a mellemre, onnan a pizsamanadrágom szalagjára, rózsaszínűre lakkozott lábkörmömre, majd vissza. Szeretném tudni, hogyan viszonyul hozzám érzelmileg – nemcsak a testemhez (amikor be van rúgva, és figyel rám), hanem tényleg énhozzám. Az e heti jeleneteinktől teljesen elolvadtam, de a bárban mellőzött. Most be kéne sértődnöm. Ez azonban lehetetlen, amikor forog velem a világ, Reid mellettem ül, és baromira vonzó. A manóba. Ez a tequila hamar betett nekem. – Mit csináljak magácskával, Pierce kisasszony? – húzódik el Reid, féloldalasan mosolyog, a szeme szürkéskék a szoba félhomályában. – Mit szeretnél csinálni? – viszonzom a kacérkodást. – Hmm. – A tekintete fogva tartja az enyémet, és egészen a lábujjaimig érzem a vibrálást. – Nem tudod? A fejemet rázom, de rögtön megbánom. A tequila hatása egyre durvább, pedig már félórája csalok, csak színlelem az ivást. Gondolataim a látásommal arányosan zavarosodnak. Egy pillanatra behunyom a szemem, és Reid halk nevetését hallom. Hú, öcsém! Nem hagyhatom, hogy így nekilóduljon a kapcsolatom Reiddel, hiszen még azt sem tudom, mit akar. Helyesbítek. Elég jól tudom, mit akar, de fogalmam sincs, mit jelent ez. Ez a húzd meg, ereszd meg játék idegesítő. Vajon lassítani próbál? Rendszeresen összejön a csajokkal a forgatásokon? Szeretnék egy futó kalandot, ha az a legtöbb, amit elérhetek? Annyira zsong a fejem, hogy nem bírok világosan gondolkodni. – Üvegezzünk! – ajánlja Quinton. – Vagy játsszunk hét perc a mennyországbant! Használhatjuk hozzá az erkélyt.

– Idősebbek abbahagyhatják – áll föl MiShaun. A szőnyegpadlón

heverők között cikcakkban az ajtóhoz lépdel, és ezzel tiltakozáshullámot vált ki. – Én már kinőttem a dedóból. – Szerintem csak félsz smacizni velem – gyanúsítja meg Tadd. – Az sincs kizárva – fordul vissza fél kezét csípőre téve a lány. Amint elhagyja a szobát, Tadd benyögi: – Azt hiszem, most a lelkembe gázoltak. Graham tekintete találkozik az enyémmel, de nem vagyok biztos benne, hogy emlékszik-e, mit ígért nekem néhány órája, amíg föl nem áll. – Kész vagyok. – Nyújtózkodik. – És csak hogy tudd, Tadd, én nem félek smacizni veled. – Fölveszi a gitárját. Mintegy utóiratként még visszafordul, és hozzáteszi: – Nem azt mondtad, hogy reggel futni megyünk, Emma? – nyújtja le nekem a kezét. Belékapaszkodom, és fölhúz. A szoba ide-oda billeg, de Graham szorosan fogja a csuklómat. Fél perc múlva már a folyosón tartunk a szobánk felé, egyikünk jobban tántorog, mint a másik. – Lehet, hogy csodabogár vagyok, de ezek a smacizós játékok nagyon furák. Összeolvadnak a szavaim – macizósátékokaonfuák –, ettől meg vihognom kell. Graham elmegy az ajtaja mellett, keze melengeti a derekamat, visszatart attól, hogy a falnak ütközzek vagy orra bukjak. – Egyetértek. Inkább magam döntöm el, kivel csókolózzak, mint hogy a véletlenre meg egy üres üvegre bízzam – mondja halkan, elveszi a kulcsomat, kinyitja az ajtómat, és betolja. – Nem akartam kimenni az erkélyre ve… Szóval tökre beszeszeltünk. Az erkély nem veszélytelen. Az ember áteshet a korláton. Vagy akármi – támaszkodom a nyitott ajtónak, bőrpír kúszik fölfelé a nyakamon. – Tudod, előfordulhatott volna, hogy veled kötök ki odakint, nem a sráccal. Fölnézek rá, barna szeme olyan sötét, hogy szinte feketéllik, ahogy azzal a gondolattal ingerel, hogy hét percet tölthettünk volna együtt Brooke erkélyén… ki tudja, mivel. – Pff!

– Jó éjt, Emma! – adja vissza a kulcskártyámat, és elmosolyodik. A

szobája felé fordul, figyelem, amint kinyitja az ajtaját, és betolja. – Emma? – szól utánam halkan, miközben bebotorkálok a szobámba. Elkapom az ajtót, mielőtt becsapódna, a fülemben dübög a szívem, és hátra sem nézve felelek: – Tessék? – Ez már tényleg négy – kuncog, és kattanva becsukódik az ajtaja.

13. FEJEZET REID

L

ETOMPÍTOTT A PIÁLÁS, Emma és Graham el is megy, mielőtt bármit is tudnék reagálni. A srác azt az egy összenézésüket kivéve egész este mintha Brooke-ra koncentrált volna, tehát légből kapottnak tűnik a gondolat, hogy rá akarná vetni magát Emmára. Tadd gyors pillantást vet Brooke-ra és rám, majd bizonytalanul föltápászkodik. – Quinton, segíts visszajuttatni a szobájába a kicsikét! – int Jenna felé, aki összekucorodva alszik a padlón. Sikerült a züllés útjára taszítanunk egy tizenöt évest, ahogyan korábban mindannyiunkkal megtették ezt mások. Tadd félig-meddig felbökögeti a lányt, majd Quintonnal kétfelől karonfogják. – Hál’ istennek, nem nehezebb egy postabélyegnél – mondja Tadd, ahogy föltámogatja. – Reggel utálni fogom magamat – hunyja be a szemét Quinton, fél kézzel átkarolja Jennát, különben talán ő maga is elesne. – Én máris utállak, öregem. Nem tudom elhinni, hogy még nem ettél homárt. A srácok nevetnek, kettejük között Jennával az ajtó felé csámpáznak. – Jójszakát, aztán viselkedjetek! – vigyorog fölvont szemöldökkel rám meg Brooke-ra Tadd, ahogy a félig ájult lánnyal kibotorkálnak a folyosóra. Becsukódik mögöttük az ajtó, mi meg egymásra meredünk a szőnyeg két végéről. Pár percig egyikünk sem szól.

– Egyet a régi szép idők kedvéért? – intek végül fejemmel az ágy

felé. Hitetlenkedve pislog, latolgatja, mennyire komolyan kérdeztem. Mivel Emma az imént Grahammel távozott, Brooke pedig részeg, dögös, kaphatónak látszik, és kettesben maradtunk a szobában, én benne vagyok a buliban, ha ő is. Néhány másodpercig – egyig, kettőig, háromig – azt hiszem, talán ő is. – Soha az életben – zárkózik be azután. – Micsoda komoly és keserű hang – húzom el derűsen a szám. – Nem volt az annyira rossz. Kissé meghökken, csücsörít, megint pislog, majd becsukja a száját, több az arcán a leplezetlen érzelem, mint amennyit feltételeztem róla. Gyorsan visszanyeri az önuralmát, a szemembe néz. Aztán négykézláb megteszi a kettőnk közötti háromméteres távolságot, lovaglóülésben az ölembe telepszik, térde a csípőmhöz ér. Megcsókol, előbb puhán, azután keményen, mintha büntetni akarna, átkulcsolja a nyakamat, körme a pólón át a bőrömbe váj, ahogy ujjaival végiggereblyézi a vállamat, és csípőjét az enyémhez nyomja. A testem a véremben keringő alkohol dacára reagál, bár talán éppen a véremben keringő alkohol miatt nem fogom föl, mit művel. Minden figyelmeztetés nélkül elhúzódik, lecsúszik az ölemből, ellöki markolászó kezemet a derekáról. – Annyira jó sem – feleli közönyös hangon, és fagyosan mosolyog. Talpra löki magát, és botladozva a fürdőszobájába indul. – Mehetsz, Reid – bocsájt el –, nincs szükségem rád. Fölállok, elnevetem magam, figyelem, ahogy megdermed a hangtól. – Persze. Egy pillanatra kiment a fejemből, milyen szívtelen ribi vagy, Brooke. Most már emlékszem. Ne félj, nem olyan nehéz itthagyni téged, mint hiszed. – Eredj a picsába, Reid! – mondja, ahogy kinyitom az ajtót. Becsukódik mögöttem, és úgy kuncogok, mintha nem számítana ez az egész. Amikor a szobámhoz érek, minden önuralmamat össze kell szednem, nehogy lyukat üssek abba a rohadt falba. Nekem Brooke volt az első, ahogyan én neki. Fiatalok voltunk, buták, és rövid ideig azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok belé. Természetesen semmivel sem szerettem jobban, mint ő engem. Bármennyire jó lenne, ha semmilyen hatást nem

gyakorolna rám, ez lehetetlen. De semmi sem akadályoz meg abban, hogy ezt titokban tartsam. ***

EMMA MIKÖZBEN FOROG VELEM A SZOBA, keresztben fekszem az ágyon, és azt számolgatom, hány kupicával ittam meg ma este. Mindenképpen többel, mint eddig egy ültő helyemben bármikor. A reggeli futás szóba sem jöhet; ennyit az új jó szokásokról. Nem felejtek el SMS-ezni Emilynek, még sikerül is, mielőtt lemerül az akkumulátor, bár az üzenet valószínűleg érthetetlen betűhalmaz, mivel a telefonom gombjai ide-oda ugrálnak. Kopogtatásra ébredek, és először meg vagyok győződve róla, hogy a fejemből jön a hang. Fél szememet résnyire nyitom. Úgy érzem, mintha valaki posztóval tapétázta volna ki a számat. Kopp-kopp-kopp! Nem, ez mindenképpen az ajtó. Az éjjeliszekrényen az óra azt állítja, hogy mindjárt délelőtt tíz. Lábujjhegyre ágaskodva lesek ki a kémlelőnyíláson. Elfordítom a zárat, óvatosan kinyitom az ajtót, és hunyorgok a folyosó éles fényében. – Graham? A srác starbucksos, fedeles poharat emel föl, és mosolyog. – Moss fogat, és locsolj egy kis vizet az arcodra! – Szarul érzem magam, Graham, és úgy is nézek ki. – Nem baj, ez majd segít – slisszol be a szobámba. – Mivel kéred a kávét? – viszi az íróasztalhoz a két poharat, és zsebeiből cukros meg tejszínes tasakokat húz elő. – Ami belefér – sóhajtok, vattával kitömött fejjel nincs erőm vitatkozni. Szófogadóan a fürdőszobába megyek, és becsukom magam mögött az ajtót. Megmosom az arcomat, a fogamat, lófarokba fogom a hajamat, mindeközben a lehető legkevésbé nézek a tükörbe, ez nem is olyan nehéz, mivel a szemem nem hajlandó teljesen kinyílni. Miután kilépek, Graham a kezembe nyomja a poharat.

– Hogyhogy ilyen éber vagy, és ilyen… – csettintek az ujjammal –

ilyen… hogy is mondják – intek felé, azután megdörzsölgetem a szememet, és leülök az ágyra. – Másnaptalan? – Az. – Legalább harminc kilóval többet nyomok nálad. Nagyjából ez a titok nyitja – rak le az íróasztalszékről egy pár cipőt a padlóra, és leül. – Szóval soha nem vagy másnapos? – Azt nem mondtam. De tegnap este szép nyugodtan adtam elő, amíg a többiek középiskolás társasjátékok ürügyén mind jól betintáztak. – Akkor te nem is szórakoztál? – kérdezem, iszom egy kortyot, és behunyom a szememet. – A tegnap este a maga módján szórakoztató volt. – Vagyis? Az arcomat fürkészi, hörpint a kávéjából, hátradől a széken, és egyik lábát a másik térdére teszi. – Hmm. Kíváncsi vagyok, te mit szóltál az egészhez. – Örülök, hogy nem játszottunk üvegezést, se azt a… tudod, eleve nem nagyon csípem ezeket a smacizós játékokat… Elgondolkodva issza a kávéját. – Én sem. – Azt hittem, hogy a srácok bírják az ilyesmit. Lecsukódik a szemhéja, elrejti a tekintetét. – Nekem nem igazán jön be. – Ezen töprengek, mialatt a kávéját kortyolgatja, majd egészen más témára vált. Rádöbbenek, hogy ez tipikus húzás a részéről. – Nincs kedved villásreggelihez meg egy kis vásárláshoz? Egy srác, aki vásárolni akar? – Ugye nem sportszerboltba vagy képregényújságot venni csábítgatsz? – Könyvesboltra gondoltam. De ha te inkább a képregényeket bírod… – jaj, ne! Könyvesbolt jöhet, képregény nem. Tavaly rövid ideig jártam egy sráccal, aki rajongott a képregényekért. Szünet nélkül azokról locsogott, pedig még azzal is megfenyegettem, hogy én meg a Szívek szállodája ismétléseiről kezdek

értekezni. Többet tudok a képregényekről, mint amennyit bármelyik lány valaha is tudni kívánhat. – Hajtsd föl a kávédat, készülj el, és visszajövök, mondjuk, háromnegyed óra múlva – áll föl, és elindul kifelé. Csak zuhanyozás közben eszmélek rá, hogy Graham teljesen kitért a válaszadás elől, amikor azt firtattam, hogyhogy a tegnap este „a maga módján szórakoztató volt”. Ahogy apám mondaná, nincs kirobbanó formában az agyam. Mire kijövök a fürdőből, a telefonom feltöltődött, és villog. Üzenet jött Emilytől, válasz a tegnap esti SMS-emre: Én: lm nlf dpjéz hérauprrimj – d sz öcrhdprfsrüd e,őtt elhötten Em: Úgy látom, némi italozásra került sor. Hahó! Valami ÉRTELMESET!!! Visszaírok neki, és azonnal válaszol. Én: Bocs, tequilatámadás. Összevissza ugráltak a gombok. Em: Azt ígérted, mindent elmesélsz. Mire vársz? Én: Tegnap azt akartam mondani, h én még sohát játszottunk és az üvegezés előtt eljöttem Em: MI A TÚRÓ?!! Hívlak. – Ugye nem komoly, hogy én még sohát és üvegezést játszottatok? – De, és majdnem. – Valahogy mindig azt képzeltem, hogy a celebpartik ennél…

kifinomultabbak. – Igen – nevetem el magam –, én is. Akkor jöttem el, amikor Quinton javasolta, hogy játsszunk üvegforgatóst vagy hét perc a mennyországbant. – Megvesztél? Lehetőséged nyílt, hogy hét perc a mennyországbant játssz Quinton Beauvier-val, és előbb eljöttél? – Em, tudod, mi a véleményem ezekről a játékokról… – Ja, tudom. Csak azt nem értem, miért nem ugorhatok be ilyenkor a dublőrödnek! Strapás feladat lenne, de meghoznám érted ezt az áldozatot.

Fölismerem Graham egyujjas kipp-kopp-ját az ajtón. – Bocs, most indulok villásreggelizni, utána fölhívhatlak? – Naná. Engem nem kell féltened. Itt penészedek tök egyedül a dögunalmas Sacramentóban. Pangás minden vonalon. – Emily, tudod, hogy lélekben mindig veled vagyok. – Menj a búsba! – feleli. – Én személyesen szeretnék veled lenni, hogy üvegezőst játsszak Reiddel és Quintonnal. – Na, most ki rinyál? – ugratom. – Rendben, de elvárom, hogy egy szép napon learathassam a babérokat, amiért világsztár a legjobb barátnőm. – Ez magától értetődik. Tiéd az abszolút elsőbbség.

14. FEJEZET REID

N

EM SOKKAL DÉL ELŐTT ÉBREDEK, és a szobapincérrel kávét hozatok, azután meghallgatom a hangpostaüzenetemet, amit ma reggel kaptam aputól. Mintha nem tudta volna, hogy még aludni fogok, amikor hív. Idén nyár elején meggyanúsítottak marihuánabirtoklással, és azóta sem hajlandó közvetlenül érintkezni velem. Buliztam, épp körbeadtunk a társaságban pár spanglit, amikor John ezt SMS-ezte nekem:

John: add tovább a spanglit a melletted ülő lánynak, és AZONNAL gyere a hátsó kijárathoz Bár John mintha hiányzott volna, amikor a józan ítélőképességet osztogatták, azt mindig tudja, ha valami gubancra van kilátás. Berántott a mellékutcába, ahol az aktuális bigéje várt a kocsijával, épp amikor a rendőrök benyomultak a főbejáraton. Készültek fotók, amiken pöfékelek, de a félhomályban nem voltam vitathatatlanul kivehető, sőt még a fű sem. Nem volt tárgyi bizonyíték a jelenlétemre, se a tiltott szer birtoklására, tehát apu irodája azzal érvelt, hogy csak hallomáson alapuló vallomás szól ellenem, így ejtették az ügyet… ez azonban nem tartotta vissza aput az arénázástól. Egy vagyont pumpáltunk a sajtósom cégébe, nehogy szeplő kerüljön az imidzsemre. A pénz egyenesen az én számlámról eredt, de hiába álltam a költségeket, ezt valamilyen oknál fogva nem írták a javamra.

Az én talpig becsületes apám soha életében nem tért le az egyenes útról, és mint annak már számos alkalommal fülsértően hangot adott, nem fér a fejébe, miért folytatok ilyen életmódot. Feltételeztem, hogy az üzenete valami számomra szükséges számlainformációt fog tartalmazni, vagy arról értesít, hogy futárpostával utánam küld valami szerződést, amit elfelejtettem aláírni. Úgyhogy nem számítottam arra, amit most hallok. – Reid – sóhajt mélyet –, azért hívlak, hogy tudassam veled, anyád úgy döntött, elvonóra megy. – Nem szúrja közbe, hogy már megint, de kimondatlanul is benne rejlik a szövegben. – Tengerparti elit intézmény, nincs messze tőlünk. Kiváló ellátásban fogják részesíteni. Kilencvennapos a kúra. Reméli, hogy az ünnepekre hazajön, talán már a forgatásod vége előtt. Néhány másodpercre elhallgat, nem tudom, befejezte-e. Azután hozzáteszi: – Pár hét múlva majd lehet neki telefonálni. Megadom neked a számát, hátha… ráérsz fölhívni. Csak arra ügyelj, nehogy… olyasmit mondj, amivel fölzaklathatod. – Hogy nem sül le a képéről a bőr! Nem én szoktam fölzaklatni anyámat. – Ha bármi kérdésed van, hívj föl! Egyébként… Szóval hívj, ha kell valami! Óriási! Előre tudhattam volna, hogy anyám ki fog készülni. Igaz, hogy ritkán kerültem a közelébe, de valahányszor igen, mindig pohárral a kezében láttam. Kivéve, amikor nagyon kicsi voltam, meg az elvonók után hosszabb-rövidebb ideig. Máskülönben ez a kép él bennem róla: anyu poharat tart a kezében, mint valami szerepkelléket, jelmezkiegészítőt. Néha eltűnődöm, hátha abból fakad a reményvesztettsége, hogy önmaga helyett valaki más próbál lenni – aki állandóan józan, és ezáltal képtelen tompítani a valóság késszúrásait. Talán a poharat szorongató anyuka az ő igazi énje, válságba pedig az sodorja, amikor azt képzeli, hogy ez erkölcstelen, hogy ettől ő rossz emberré válik. Vagy talán én katalizálom, ahogy az egyik terapeutája legkevésbé sem terapeutához illő rohamában, magából kikelve üvöltötte. Vagy talán mindennap úgy nézek a tükörbe, hogy összecsinálom magam, mert valamelyik szülőm bámul vissza rám.

***

EMMA – MÉG EGYSZER KÖSZI A KÁVÉT! – A Hatodik utcán ballagunk

Grahammel. Rövidebbre fogja a lépteit, hogy igazodjon hozzám, futás közben is így csinálja. – Nagyon kedves volt tőled. Enélkül még most is a takaró alatt lapulnék, és úgy érezném magam, mint aki most evett meg egy szutykos pólót. – Szutykos pólót? – mosolyodik el. – Hát ez… gusztustalanul szemléletes leírás. – Sajnos gusztustalanul találó. Zsebre dugott kézzel lépked, a könyöke könnyedén meg-megböki a karomat. – Szóval kedvesnek találsz? Talán valójában mocskos szemétláda vagyok, akit hátsó szándékok mozgatnak. Mutatóujjammal az ajkamat ütögetve sandítok rá. – Egészen aljas indítékoktól hajtott, elvetemült egyénnek kell lenned, hogy szemétláda létedre kávét hozol nekem. Fölvont szemöldökkel néz le rám. Idekint, a napfényben is sötét ugyan a szeme, de inkább mély karamellbarna, semmint ónixfekete. A haja pedig vöröses árnyalatot kapott, ami zárt térben egyáltalán nem látható. Olyan, mintha a szabad ég alatt egy-két fokozattal világosabbra hangolódna a színpalettája. – Jó következtetés. És olyan jelzőt használsz, mint az „elvetemült” – bólogat. – Kivált másnaposan, meg minden. Máris fölmelegedett az idő. Számítottam rá, sortot vettem, meg azt a rózsaszín pólót, amit tegnap este az ágyon hagytam, miután a vállpántos fekete felső mellett döntöttem. Strandpapucs helyett a piros vászon tornacipőmet húztam föl, mivel fogalmam sem volt, mennyit akar gyalogolni Graham. Jól tettem, mert mostanáig már vagy száz háztömbnyit talpaltunk. – Meddig megyünk még? A jó hír az, hogy valamikor a közeljövőben talán még meg is éhezem arra a villásreggelire. A rossz hír pedig az, hogy nem tudom, nem az-e a terv, hogy előbb elkutyagolunk a szomszéd megyéig.

– Ha jól érzékelem, amolyan kertvárosi lány vagy. Én New Yorkban

nőttem föl, ott rengeteget gyalogol az ember. Ez meg se kottyan. Ez a srác baromira mestere a kérdések előli kitérésnek. – Igen, lusta kertvárosi lány vagyok… aki, nehogy elfelejtsük, gyilkos másnaposságtól szenved, mert nem nyom ötven kilóval többet. – Harminc. És röstellem elárulni, de… – fogja meg a vállamat, és elfordít a járdán, egy fölújított ódon házban működő étterem bejáratához terel. – Megérkeztünk. – Ebben az esetben – mérem végig gőgösen – örvendek, hogy nem szükséges szétrúgnom a sejhajodat, ugyanis az ezer kilométeres loholás túlságosan kidöglesztett az efféle megerőltetéshez. Mosolyogva csóválja a fejét, és kinyitja nekem az ajtót. Húsz perc múlva minden idők legfoszlósabb áfonyás muffinját eszem, és bocsánatkérés-félét motyogok. – Ne haragudj a morgolódásért! Villára szúr egy falat omlettet, beletunkolja a csípős szószba, amit a tányérja szélére csorgatott, és bekapja. Értetlen képpel rág. – Milyen morgolódásért? – Újabb falatot fogyaszt el. – Ja, csak nem arra gondolsz, amikor úgy festettél, mint aki zendülésre kész, mert le kellett gyalogolnod pár háztömbnyit? – Párat? Legalább tizenötöt! – Valójában tízet. – Cöcö. Biztosra vettem, hogy közelebb volt a húszhoz. – De. Pontosan tízet. Úristen, még ramatyabb formában vagyok, mint gondoltam. – Pff! – Ez öt – mondja, mielőtt egyáltalán meghallanám magamat, és összerezzenhetnék. – Okostojás. Fölnevet. – Szívesebben lapulnál a szobádban, a takaró alatt? – Nem. – Úgy viselkedem, mint egy duzzogó óvodás. A cikóriaízű kávét kortyolgatom, ellazulok, és az épület mintha velem együtt sóhajtana, a lakkozott tömörfa padló nyikorog, ahogy egy pincér megrakott tálcáját a feje fölé emelve halad el mellettünk. – Szuper ez a hely.

– Mondtam.

Evés után visszaindulunk, és pár órát a könyvesboltban töltünk. A gyermekrészlegben bábműsort adnak, Graham rábeszél, hogy üljünk a földre, és nézzük végig. Megtudom róla, hogy kölyökkorában a nővéreivel zoknibábokat készítettek, és bábszínházi előadást rendeztek a szüleiknek. Az egész ötlet olyan idegenszerűen hat, hogy biztosra veszem, csak kitalálta. A szállodába menet megkérdezem, miféle bábelőadásokat rendeztek. – Megcsináltuk önmagunk bábfiguráit, vagy kedvenc meséink, például az Ahol a vadak várnak hőseiét, izgő-mozgó lencsibabaszemet és fonalból bundát ragasztottunk rájuk. – Próbálom elképzelni Grahamet, mint zoknibábot. – Egyszer pingvineket csináltunk, jégkrémpálcikát kiszíneztünk fénykardnak, és ragasztópisztollyal a szárnyuk végéhez erősítettük, azután apukám születésnapjára eljátszottuk a Csillagok háborúját. Imádja a pingvineket, és mindent, ami a Csillagok háborújával kapcsolatos. Fénykardozó pingvinbábok? Ezt semmi szín alatt nem találhatta ki. – A tegnap esti egyik kupica szerint, amit fölhajtottál, neked nincs testvéred – jegyzi meg. – Milyen érzés volt folyton az érdeklődés középpontjában állni? Az első gondolatom az, hogy anyám halála után inkább éreztem magam láthatatlan gyereknek, mint az érdeklődés középpontjának. Aztán stresszelni kezdek, hogyan beszéljek most anyámról. A család témája előbb-utóbb előhozza anya történetét. Nem tudom egyszerűen elmondani, nincs rá mód, hogy maradéktalanul kifejezzem, mit jelent nekem ez a két szó: anyám meghalt. Leggyakrabban némán, elfedve hallgatnak az érzéseim, ez is csak az idő múlásával érhető el, de ők soha nem fognak elmúlni. Ezt már tudom. Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak megszűnne a fájdalom, de általában vigaszt merítek belőle. Elveszítettem az anyámat, érzem a hiányát – olykor úgy, mint valami zúzódást, ami csak akkor fáj, ha megnyomom, olykor meg inkább tőrdöfésszerűen. – Fogadjunk, hogy baromira elkényeztettek – lassít le Graham, egy gördeszkát és deszkás felszerelést árusító bolt keskeny portálja előtt. – Úgy nézek ki, mint egy félrenevelt csitri? – durcáskodom, lehetetlenné téve, hogy kimagyarázkodjon.

– Nem azt mondtam. De el tudlak képzelni, mint kislányt: imádni

való csöppség, a környezetében senki másra nem hullhat reflektorfény. Ennyi elég is ahhoz, hogy az ujjacskája köré csavarja a szüleit. Úgy értem, ez természetes önvédelem, nem? Darwin kevésbé ismert teóriája: csak a legbűbájosabbak maradhatnak fenn. Mosolygok, szuggerálom magam, nehogy elpiruljak. – Én nem nagyon tudhatom, hogy el vagyok-e kényeztetve vagy sem. – Jogos. Nálunk én, mint legkisebb, valóságos szörnyetegként viselkedtem. A nővéreimtől legalábbis ezt hallom. Fogalma sincs, mennyire megkönnyebbültem, hogy elterelődött a szó a saját családomról. – De ők nem igazán hivatottak arra, hogy megítéljenek, elvégre vetélkedtek veled a figyelemért. – Ezt gondolná az ember… de anyám egyetért velük. Éppen kézműves ékszereket vizsgálgatok egy kirakatban, és a megjegyzés készületlenül ér, így nem bírok elfojtani egy nevetést. – Ez rémes! Mintegy beletörődően vállat von. – Elhangzottak vádak vég nélküli karattyolásról, féktelen hisztirohamokról és telhetetlen sütispájzolásról. De ne firtasd a részleteket! Alkotmányos jogommal élve nem szolgáltatok magamra nézve terhelő adatokat. Csipog a telefonja, előhúzza a zsebéből, elolvassa az SMS-t, és gyors választ pötyög be. – Szeretnék föltenni egy szakmával összefüggő kérdést – szólalok meg, miután egy percig némán gyalogolunk. – Miért kívánod eljátszani Bill Collinst? Olvastad a Büszkeség és balítéletet? – Azután olvastam, hogy behívtak meghallgatásra. Válaszolhatnám azt, hogy Collins sokrétűen összetett személyiség, és a megformálása szélesíteni fogja a szerepskálámat, de őszintén szólva, a színészkedésből tartom el magam. Ha az ügynököm ajánl egy szerepet, és megkapom, akkor megcsinálom. A túlzott finnyáskodás anyagilag öngyilkossággal érne föl. – Pff! Mosolyogva föltartja hat ujját, mire kiöltöm rá a nyelvemet, ettől viszont elneveti magát.

– Hát te? Miért Lizbeth Bennet? – Cseng a telefonja, a kijelzőre

pillant. – Hú, ezt föl kéne vennem. Megengeded? – Bólintok, ő pedig félreáll a gyalogos forgalom útjából. – Halló? – Intek neki, hogy továbbmegyek a már csak félsaroknyira lévő szálloda felé. Bólint, majd elfordul, jókedvű és barátságos a hangja. – Ja, itt vagyok, mizu? Miután a szálloda bejáratához érek, hátranézek. Graham közben a járda szélére húzódott, nevetve csúsztatja vissza a zsebébe az öngyújtót, cigaretta fityeg a szájából.

15. FEJEZET REID

D

ÉLBEN REGGELIT RENDELEK A SZOBASZERVIZNÉL, majd SMS-ezek Taddnek és Quintonnak, hogy kiderítsem, mi néz ki ma estére, persze tudom, hogy talán órákig nem hallok egyikük felől sem. A mai másnaposságom jóformán nem is érzékelhető, sokkal rosszabbra számítottam. Azt hiszem, a Brooke-kal lefolytatott csörte alatti és utáni adrenalintolulás javarészt kiégette belőlem a bizsergést. Ma este a hátam közepére sem hiányzik a csaj. Kanmuri esedékes. Minél többet gondolok Emma és Graham tegnap esti távozására, annál inkább előre eltervezettnek tűnik, legalábbis a srác részéről. Egyelőre nem tudok kiigazodni ezen a gyereken. Váratlan az Emma utáni kepeckedése, ha figyelembe vesszük, hogy még Brooke körül is legyeskedik. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy versengenem kelljen egy csajért. Talán vérpezsdítőnek találhatnám. De nem az. Tadd egy félóra múlva hív vissza. – Először is az istenfáját, ne hagyd, hogy még egyszer ennyit igyak, másodszor pedig vevő vagyok a ma esti kanmurira. – Oké. SMS-ezek Quintonnak… Graham száma nincs meg, de gondolom, őt is hívjuk. Naná, majd itt hagyom Emma szomszédságában. – Az enyém mellett van a szobája. Átügetek hozzá, és megkérdezem. Tökéletes. Az az érzésem, Graham gyanítani fogja, hogy az invitálás tőlem ered; el sem tudom képzelni, hogy Brooke megtartotta magának a rólam alkotott véleményét. Tudtam, hogy nem tökéletes egyetértésben

váltak el útjaink, de azt nem is sejtettem, hogy ennyire ellenséges a csaj hozzáállása. – Zsír! Nyolc? Kilenc? Tadd másnapos nyögést hallat. – Kilenc. Holnap nincs forgatás. – Fölhívom Bobot, és szólok neki, hogy szükségünk van testőrre meg egy kocsira, esetleg a visszaúthoz több kocsira. Én visszahozok valakit magammal, az holtbiztos. Emma nehezebben becserkészhető, mint amire számítottam, és kell valaki, hogy tompítsa a helyzetet. *** Kilenckor a földszinten találkozunk, Bob és Jeff vár ránk, hogy kikísérjenek egy kocsihoz. Tadd jön le utolsónak. Egyedül. – Graham később csatlakozik hozzánk? – Azt mondta, ma este itthon marad. – Miii? – blokkolok le a hall közepén. – Azt mondta, még nem heverte ki a tegnap estét, és a szállodában marad. – Hazudós. Tegnap este ő ázott el legkevésbé a társaságból. Tadd nekem jön, és továbbmegy. – Ugyan már, spanom! Nagy kaland! Gyerünk! Nincs más választásom, követem. Bob és Jeff ügyesen lelépteti a lesifotósokat, és két perc múlva már egy koktélbár felé robogunk, amelyről Tadd hallott valahol. – A lányok mit csinálnak? Ez nem olyan flegmán sikerült, amilyennek szántam, de szerencsére Taddet nem érdekli. – Nemrég összefutottam Brooke-kal meg Meredithszel, ők csajbulit terveztek mára. Úgy láttam, Brooke éppúgy föllélegzett, hogy nélküled töltheti az estét, amennyire te örülsz, hogy most nincs veled. Van pofája kajánul somolyogni a srácnak, amiért megnyugtat, hogy tudom, hová megy ma este Emma. A mindenit! Ez az ügy már jóval komolyabb odafigyelést igényel, mint amihez eddig hozzászoktam. – Amúgy mi folyik kettőtök közt? – figyel föl Quinton.

– Semmi, öreg – nézek össze gyorsan Tadd-del, és vállat vonok. –

Évekkel ezelőtt nyomultunk együtt, és úgy látszik, a csaj még nem tette túl magát rajta. – Nagyon helyes – öklöz össze velem vigyorogva Quinton –, hadd ácsingózzanak mindig többre! Nem világosítom föl, hogy Brooke és énköztem nem kimondottan a többre ácsingózás írja le a helyzetet. ***

EMMA A MÁSNAPOSSÁGOM ELMÚLT, de nyugodt estére vágyom. Eredetileg maratoni traccspartit ütemeztem be Emilyvel, de randizik a sráccal, aki az Abercrombie butikban dolgozik, két üzlettel az ő munkahelye, a Hot Topic zenemű- és divatárubolt mellett. (Rámutattam, hogy ez a felállás egészen furcsa páros potenciált rejt magában, de ez Emilyt kevésbé aggasztja, mint engem.) Emily hosszas böjtölésen van túl, és „tűrhetetlennek” tartja azt az eshetőséget, hogy pasi nélkül vágjon neki az érettségi évének, sőt még ígéretes jelöltje se legyen. Pihizési tervem nem pusztán az elhúzódó fejfájás lepattintását célozza. Apám meg Chloe holnap érkezik, és öt napig maradnak Austinban. Erőt kell gyűjtenem, hogy egyidejűleg tudjak megbirkózni a kemény forgatási programmal és mostohaanyám stresszgerjesztő közelségével. Remélni sem merem, hogy Chloe háttérbe húzódik. Tiltja a vallása. Kihúztam magam az austini éjszakai élet feltérképezésének mai fordulójából, amelyen fiúk és lányok külön-külön csoportban vesznek részt. A szobapincér parajsalátát hoz, a tévében kissé lehalkítva peregnek a videoklipek. Nem találom a helyemet, kicsámborgok az utcára néző, tenyérnyi erkélyre, a kő mellvédnek támaszkodva bámulom a nagy, fekete égboltot, amelyen csak a legfényesebb csillagok kivehetők. A belváros kivilágítása lehetetlenné teszi a csillaglest. Odalent járókelők nyüzsögnek, a beszélgetés- és

nevetésfoszlányok egyvelege ide is fölhallatszik. És mintha dohányfüst ütné meg az orromat. – Szia, Emma! – Graham két erkéllyel odébb egyenesedik föl a kőkorláttól, dohányzik. Találkozik a tekintetünk, a szeme fekete a sötétségtől és távolságtól. Slukkol egyet, a cigaretta vége vörösen parázslik föl a srác sziluettje mellett az utcalámpák és autóreflektorok ideföntre már csak félhomályt varázsoló fényében. – Szia! Azt hittem, elmentél a srácokkal. Egy pillanatra föltámad a szél, Graham kirázza a haját a szeméből, és füstkígyót ereget, amely mindenfelé szétoszlik. – Úgy döntöttem, hogy a mai estét kihagyom. – Én is – bólogatok. Még egyet szippant, és visszakönyököl a mellvédre, lebámul a színek és zajok lenti kavargására. Nem szól többet, és bár fúrja az oldalamat a kíváncsiság a telefonhívás miatt, amely korábbi beszélgetésünket félbeszakította, nem tudok módot találni, hogy hanyagul rákérdezzek. Visszamegyek a szobámba, nem háborgatom Graham gondolatait. Eszembe jut, hogy kicipelem az egyik süppedős fotelt az erkélyre olvasni, de ha Graham még kint tartózkodik, sután venné ki magát a dolog. Miután megszemlélem a desszertlapot, és lebeszélem magam róla, hogy egy szelet duplacsokis tortát rendeljek, fölkapom a ma reggel vásárolt regényt, és az ágyra telepszem. Korog a gyomrom, az sem csitítja tiltakozását, hogy rámordulok: – Kussoljál már! Kinyitom a könyvet, és a kötéstábla nyiszorgásától, a lapok zizzenésétől, a nyomdafesték szagától jól ismert, mámorító érzés legyint meg. Azután majdnem kiugrik a szívem a helyéből, amikor az éjjeliszekrényen fülsiketítően megcsörren a telefon. – Halló? – szólok bele riadtan, közben keresem a készüléken a hangerőszabályzót. – Emma? Itt Graham. Bocs, de nincs meg a mobilszámod… – Értem. – Szóval az van, hogy csokoládétortát rendeltem a szobaszerviztől, és még az étlapon sem látszott ilyen ménkű nagynak… és gondoltam, risztelhetnénk. Ha van kedved. De azt is megértem, ha inkább egyedül maradnál.

Elmosolyodom, mert pontosan így terveztem az estét, mint ahogy eredetileg azt terveztem, hogy minden reggel egyedül futok. – Épp most győztem meg magam, hogy nem kell nekem az a torta... De asszem, ha veled felezek, akkor igazából nem is számít. – Pontosan. Mindjárt ott vagyok. – Rendeljek kávét? Mert pont ez hiányzik nekem este tíz tájban, amikor korán szándékoztam lefeküdni – kávé. – Jó ötlet. Hívom a szobaszervizt, azután rohanok a fürdőszobába fogat mosni. Épp csak annyi időm marad, hogy földobjak egy kis ajakbalzsamot, és Graham már halkan kopogtat. Amikor elfordítom a reteszt, és kinyitom az ajtót, a srác két villával meg egy olyan óriási szelet tortával áll ott, amilyet életemben nem láttam. – Hű, ez a bigyó hatalmas. – Az. Tulajdonképpen egy egész torta. Kezével végigszánt a haján, középen pár tincse égnek mered. Mezítláb jött, farmerban és elnyűtt pólóban, rajta valami alternatív banda nevével, ami nekem alig rémlik. Emily biztosan ismeri. Kivonszoljuk a székeket meg az egyik éjjeliszekrényt az erkélyre, ahol kávézgatunk, és két oldalról eszegetjük a tortát anélkül, hogy elfeleznénk. Az utcáról tompán szűrődik föl a szombat esti zsivaj. Graham néhány percnyi villazörgés és elégedett sóhajtozás után megkérdezi, mi indított arra, hogy el akarjam játszani Lizbeth Bennetet, ezzel úgy tér vissza a ma délutáni beszélgetéshez, mintha az nem is órákkal, csak másodpercekkel ezelőtt szakadt volna félbe. – Melyik lány ne akarna szerepelni a Büszkeség és balítélet filmváltozatában? – köntörfalazok. – A hölgy titokzatoskodik – viszonozza, és fölvonja fél szemöldökét. Még egyet kortyint a kávéjából, vár, hosszú lábát kinyújtva terpeszkedik el a fotelban, jobban felém fordul. Fölhúzom a térdemet, szembehelyezkedem a sráccal. – Ahogy az angolul beszélő világban a legtöbb lány, rajongok Elizabeth Bennetért. A hősnők netovábbja, önálló és erős akaratú, intelligens, megbízható, ugyanakkor ő sem mentes a hibáktól, vannak tévedései, képes szerelembe esni. Bólint.

– Szóval amint tudomást szereztél a filmről, el akartad játszani a

szerepet? Hoppá. Ügyes a srác. – Nem egészen. Elvégre ez mégsem Elizabeth Bennet, hanem Lizbeth, az amerikaiasított változat. És a forgatókönyv itt-ott… Azt hiszem, bizonyos dolgokban konzervatívan gondolkozom, és Jane Austen is ezek közé tartozik. – Ez korrekt. Na és mikor olvastad először a Büszkeség és balítéletet? Hát ez az. – Nem tudom. Édesanyám kedvenc könyve volt. Emlékszem, hogy pici koromban fölolvasta nekem. Összeszorul a gyomrom, az édességet és a koffeindús kávét okolom, holott nagyon is jól tudom, honnét ez a feszengés. Hacsak lehet, el szoktam kerülni ezt a fajta beszélgetést. Most is megtehetném, de Grahammel nem fogom. Szeretném elmondani neki. – És neki mi a véleménye? Helyeselte, hogy szerepelsz a filmben, vagy ő is konzervatív Jane Austen-imádó? Témánál vagyunk. A körmömet piszkálom, a kezemre meredek. – Hatéves koromban meghalt – bukik ki belőlem hirtelen, de fojtott hangon, és szeretnék mindent elmesélni, az egész históriát, mégsem bírok többet mondani, mert nem nagyon bírok szembenézni a sok aprócseprő dologgal, amit rendszeresen félretolok, a szőnyeg alá söpörgetek. Azzal, hogy amióta elveszítettük anyát, apámmal nem találjuk egymáshoz az utat. Hogy nem lehetett normális gyermekkorom, mert amióta anya elment, a kamera előtt illegek-billegek, valaki másnak tettetem magam. Hogy megjelent a színen Chloe, aki nem bírná elviselni, hogy ne körülötte forogjon a világ. És hogy jól elvagyok, tényleg jól. Legtöbbnyire. Néha meg nem. Graham nem szól, amíg rá nem nézek. Viszonozza a tekintetemet, nem fordul el a feszélyező látványtól, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Részvétem, Emma – mondja. Biccentek, levegőt veszek, kihúzok egy szalvétát a majdnem üres tányér alól, megnyomkodom a szememet. – Köszönöm!

Még üldögélünk egy kicsit odakint, végül az eddigi munkáinkról mesélünk. Én a szőlőlés tévéreklám náci rendezőjéről, Graham meg a néhány évvel ezelőtti művészfilmje negyvenes sztárjáról, aki egy szál köntösben kopogott be a lakókocsijába. – Szabad kérdeznem, hogyan jöttél rá, hogy az tényleg egy szál köntös? – Pont úgy, ahogy gondolod – fintorog. – Juj… szóval akkor te… – Nem én! Azt mondtam neki, hogy korán kell kelnem, mire ő: „nem kell megijedned, Graham”, mire én persze adtam a nagyot, hogy „á, szó sincs róla, csak tényleg dögfáradt vagyok.” Aztán már nem is nyitottam neki ajtót. Végül vette az adást. – Fú! – Hát igen – neveti el magát. – Talán még most is terápiára szorulok amiatt az este miatt. Végül átülünk az ágyamra, tizenöt centi a távolság kettőnk között, tévét nézünk a fizetős csatornán. Belealszom a film közepébe. Mire nem sokkal hajnali négy után fölébredek, Graham már elment. A fotelok visszakerültek kintről a szobába, az erkélyajtó csukva és bereteszelve. A paplan rám terítve, és az éjjeliszekrényen egy cédula. Kösz, hogy segítettél eltakarítani a tortahegyet! 6-kor lent várlak, ha van kedved futni. Graham Beállítom a telefonom ébresztőjét 5.40-re.

16. FEJEZET REID

D

ÉLIG KÉNE ALUDNOM. Ehelyett kilenckor fölpattan a szemem, a plafont bámulom, és azt fontolgatom, mennyire kéne kiakadnom. Tegnap a kései vacsora és a koktélbár között elhajtottunk Brooke, Meredith, MiShaun és Jenna mellett, akik valami szórakozóhelyre igyekeztek. – Jé, a csajok! – mutatott rájuk Tadd. – Kicsi a világ. – Emmát nem láttam – jegyeztem meg. Quinton ásított, a visszapillantón át nézte a lányokat. – Ja, a lifthez menet beszéltem Meredithszel. Azt mondta, Emma még habozik, elmenjen-e ma este. A jelek szerint ma reggel iszonyat másnaposan ébredt. Tehát Graham és Emma egyaránt passzolta a bulizást. – Szemét strici! – káromkodtam. – Mi van? – hökkent meg Quinton, Tadd pedig rám vigyorgott, és a fejét csóválta. Mindig is fenemód csípett minden lányt, aki az agyamra ment. Az éjjel háromból három bejött nekünk, ami némileg enyhítette a bosszúságot – legalábbis ma reggelig. A bárban leánybúcsút tartottak – kilenc lány meg három pasi, és egytől egyig szexisek. Quinton azonnal támadásba lendült volna, de Tadd figyelmeztette, hogy amikor efféle csoporttal kerül szembe az ember, figyelni kell a főkolomposeffektusra: egy csoport extra dögös elemei megmagyarázhatatlan módon fölturbózzák magukhoz a kevésbé dekoratív haverjaikat. Ez

kockázatos helyzetet eredményez. Quinton, a tettek embere, kétkedéssel fogadta az elméletet. – Na jó, akkor figyelj – pillantott lopva a csoportra Tadd. – Első ránézésre mindhárom pasi alkalmas jelölt. A valóságban azonban csak egyikük egyéjszakás anyag. Quintonnal lecsekkoltuk az említetteket. – Én nem látom, melyik az – vallotta be Quinton. – Egyszerű, hát a szőke – véltem én. – Jaj, Reid – sóhajtotta Tadd –, nálad nyilvánvaló a szőkék iránti elfogultság… Fölvontam a vállam, széttártam a kezem. – Nekem a szőke a viszonyítási alap. – Ne hagyd, hogy elhomályosítsa a látásodat a hajszín! – rázta meg a fejét, tincsei pontosan a helyükre hullottak vissza, majd közelebb hajolt. – Spanjaim, nyilvánvalóan a latin srác az. Nézzétek meg jobban! Quinton meregette a szemét, ráncolta a homlokát. – Most sem látom. Tadd a mennyezetre emelte a tekintetét. – Persze, mert túlságosan heteró vagy. – Bocs! Hacsak a túlságosan nem azt jelenti, hogy teljesen, mert akkor nem is tagadom, lebuktam. Apró popó, Reid, stipi-stopi az a néni, amelyik tisztára olyan, mint Halle Berry reinkarnációja. – Spanom – biggyesztette le az ajkát Tadd –, Halle Barry egyelőre nem szenderült jobblétre, úgyhogy nem is reinkarnálódhatott. Quinton fölhajtotta az italát, és talpra állt. – Tök mindegy, hapsikám, én mentem. Tadd-del kétfelől elkaptuk a karját, és visszaültettük. – Nyugi, mazsola – csitította Tadd. – Hagyjuk, hogy Halle anyu meg a daliás hispán homár maguk szervírozzák ide nekünk a legmutatósabb barátnőjüket. Quinton még mindig nem volt meggyőzve. – Ilyen van? – Csak figyelj és okulj! Reid – fordult felém Tadd –, épp most mondtál valami falrengetően humorosat. És bedobta a szabadalmaztatott Tadd Wyler-féle kacajt, én meg vele derültem.

Tucatnyi tekintet villant felénk. Tadd szemkontaktust létesített a célpontjával, míg a feltűnően tanulékony Quinton is a magáéval. Én látszólag önfeledten bűvöltem a gin-vermutomat, fogammal lehúztam a műanyag kardocskáról az olajbogyót. Tadd megszakította a fixírozást, de csak hogy néhány másodperc múlva ismét odapillantson. Quinton elvigyorodott, tarkója mögött leplezetlen bicepszmutogatás végett nyújtogatta-hajlítgatta a karját. Azután hátradőltünk, és vártuk, hogy a felismerés fénye kigyúljon az érintettek elméjében. Néhány órával, több gin-vermuttal és két szivarral később Bob lekísérte a leendő arát a hotelszobámból egy várakozó luxuslimuzinhoz. Ez nálam személyes irányelv – nem ébredek úgy, hogy még az ágyamban heverésznek. És ne tessék izgulni – a kicsike semmiképpen nem úszta volna meg ártatlanul az éjszakát, ez már jóval az én megjelenésem előtt eldőlt. ***

EMMA APÁM ÉS CHLOE GÉPE LESZÁLLT – a mostohaanyám SMS-ezett, hogy sipákolhasson, mert a gép elején valami kerekes székes nőci „mindenkit föltartott”. Leszállás után még magukhoz kellett venniük Chloe poggyászát (képtelen legalább két kolosszális koffer és több kisebb bőrönd nélkül utazni), így az érkezésükig körülbelül egy órám maradt, ezalatt azon bánkódom, miért is nem forgatunk ma, lerágok egy körömszálat, ellenőrzőm a szerelésemet, teljesen átöltözöm, és rendet rakok a szállodai szobámban, mindezt totális szorongás közepette. Chloe a minibuszból újabb SMS-t küld, bosszankodik, hogy nem ment értük limuzin. Ugyanebben a szállodában foglaltattak szobát, és azt kívánja, hogy menjek le eléjük a hallba. Amikor kilépek a liftből, a recepciós pulttól hallom ingerült hangját, egy másodperccel később annál, hogy visszamenekülhessek. Azért cirkuszol mert a szobájuk nem a stábbal azonos emeleten van. A producerek szigorú utasítást adtak a szálloda vezetésének az emeletünkön jóváhagyott vendégek

névjegyzékével. Nyugalmunk és biztonságunk érdekében nincs kivétel. Sajnos Chloe számára a „nincs kivétel” nem elfogadható érv. Az adott pillanatban az egyedüli ésszerű dolgot művelem: keresztben átvágok a márványborítású liftsor előtt, és egy oszlop mögé bújok. – De hát a kiskorú lányunk a harmadikon lakik! – csúszik egyre följebb a hangja, és elképzelem, amint a helyiségben az összes fej feléje fordul, pontosan úgy, ahogy ő szereti. A főportás békítőleg kezdi magyarázni neki, hogy gyönyörű szobát tettek félre nekik az alattam lévő emeleten. Hozzáfűzi, hogy rövidesen fölküld egy üveg pezsgőt, a ház ajándékát, ami remélhetőleg még kellemesebbé teszi az itttartózkodásukat. Amíg körbesompolygom az oszlopot, nehogy észrevegyenek, Chloe kelletlen hümmögéssel beleegyezik, azután túlterhelt londinerkocsijukkal felvonóba szállnak. Becsukódik az ajtó, a kijelző mutatja emelkedésüket a másodikra, én meg búvóhelyemen rekedve önkéntelen fültanújává válok, amint a főportás lehordja a recepciósnőt: – A jövőben egyszerűen annyit mondjunk, hogy „Elnézést, hölgyem, az emeleten már minden szoba foglalt”! Kiaraszolok az oszlop mögül. A recepcióslány fiatal, fekete hajú, vonzóan szabályos arcú. Chloe nyilván első ránézésre utálta. Most kivörösödve mered a márványpultra. – A hírességek hozzátartozói szeszélyesen viselkedhetnek, és ha egy hozzátartozó megbántódik, elveszíthetjük a híresség támogatását. – Igenis – motyogja a lány. Chloe cirkuszolásának köszönhetően én vagyok a szóban forgó „híresség”. Király! – Emma? Ijedtemben ugrok egyet, rajtakaptak, hogy az oszlop meg egy hatalmas dísznövény között settenkedem. – MiShaun! – hápogom. – Te jó isten! – Ki elől bujkálsz? – kukkant körbe a hallnak azon a részén. – A mostohaanyám. Most érkeztek meg apámmal, engem még nem is láttak, de a nő már a recepcióst meg a főportást abajgatta. Egész héten itt lesznek. Mindenkivel találkozni fognak. – Behunyom a szememet. – Atyaúristen! MiShaun karon fog, és a lifthez kísér.

– Emma, hadd osszak meg veled egy fölszabadító igazságot a

szüleinkhez fűződő kapcsolatunkról, különös tekintettel a felnőtté válásra. – Megnyomja a harmadik emelet gombját, és az ajtó ránk csukódik. – Azok, akik ismernek és szeretnek bennünket, nem ránk fognak neheztelni a szüleink és azok sudribunkó viselkedése miatt. – De mit csináljak az összes többiekkel, azokkal, akik nem ismernek és szeretnek engem? – Mindenki mást nagy ívben letojunk. *** Adam Richter meghívta vacsorára Chloét és apámat. Az esemény önmagában véve is vészterhes, de a film még néhány szereplője részt vesz rajta. A kibúvókat fontolgatom (torokgyulladás, epilepsziás roham, hirtelen elhalálozás?), amikor a portás fölszól, hogy megérkezett a taxi; a küszöbönálló katasztrófa előérzete kísér apámék szobájába. Chloe fekete ruhában és tűsarkú fekete lakkcipőben nyit ajtót; a ruha rövidebb és szűkebb az ideálisnál, de a mostohaanyámnál ez még mértéktartónak minősül. Épp kifújom a liftből való kiszállás óta visszafojtott lélegzetemet, amikor végigpásztáz a tekintete. – Emma, mikor kezdesz végre felnőtt ruhát hordani? Valami ízléses ékszer is javítana a helyzeten. A szerelésem: vállpántos türkizkék felső, hozzá gézszoknya a türkizkék vízfestésszerűen egybemosódó árnyalataival. A fülemben pici ezüstkarika, jobb kezemen édesanyám gyűrűje – platinakarikába foglalt, egyetlen, négyzetesre csiszolt gyémánt. Chloe sóhajt, a tükör előtt állva fölfrissíti vérvörös rúzsát. – És még valami. – Papír zsebkendőt nyomkod az ajkára. – Egy kis smink sem ártana. – Szerintem én így is gyönyörű vagyok – lép ki apám nyakkendőkötés közben a fürdőszobából, fél kézzel átfogja a vállamat, szokás szerint észre sem veszi a felesége ellenem indított támadását. – Jaj, Connor!– taszítja játékosan mellbe a nő. Mindenki mást nagy ívben letojunk, mindenki mást nagy ívben letojunk, mindenki mást nagy ívben letojunk.

17. FEJEZET REID

R

ICHTERREL

ÉS

AZ

EGYIK

FELVÉTELVEZETŐ

GYAKORNOKKAL

érkezem az étteremhez. – Foglalás Richter névre, nyolc főre – közli a lány a teremfőnökkel, akinek elkerekedik a szeme, amikor meglát. A pincérek sürgölődnek, hogy előkészítsék az asztalunkat, amint belép Graham és Brooke, majd Emma a szüleivel. Az anyukája szuperdögös. Kerek asztalhoz ülünk, Emma az apukája meg Laura, a gyakornok közé, én Brooke mellé. Graham természetesen a másik oldalára kerül, és Brooke tüntetően feléje húzódik tőlem. – Szia, Chloe vagyok, Emma mostohaanyukája – csüccsen le mellém az asszony. – Én pedig Reid, a partnere a filmben. Örülök, hogy megismerhetem. Vihog, ahogy kezet adok neki. A lány apukájával is jattolok, majd rámosolygok Emmára. – Emma, fölkészültél holnapra? – kérdezi tőle a gyakornok. – Igen, teljesen. Emma mosolya feszült, először csodálkozom is, mígnem fél óra múlva Chloe a harmadik pohár boránál tart, és egyfolytában hozzám beszél. Anyám úgy mondaná, Chloe nincs tisztában vele, mi fán terem a beltéri hangerő. Vagy bármiféle decens viselkedés. Az asszony az asztalra könyököl, tenyerébe támasztja az állát, közel hajol.

– Na és mi a legvadabb szöveg, amivel egy nő valaha is autogramot

kért tőled? Szabad kezével az idegesítően hivalkodó fülbevalóját babrálja, majd egy nyomatékosan hosszú pillanatig az alkaromon nyugtatja – klasszikus flörtölés. Ennél jobban már nem is különbözhetne Emmától. – Hát – hajolok én is közelebb –, egyszer egy gyönyörű nő azt kérte, hogy a bugyiját írjam alá. – Te most ugratsz engem! – nevet Chloe harsány, sipítóan éles hangon, és ahogy Emmára pillantok, látom, hogy mindjárt világgá szalad. A nyakán lüktet egy ér, tekintete nyugtalanul villan Richterre, Laurára, Brooke-ra. Azután Grahamre. Érzékelem, hogy szemkontaktust teremtettek, bár a srác arcát nem látom ebből a szögből. Emma mély lélegzetet vesz, az arckifejezése higgadtabbá válik. Hmm. Richter a legutóbbi filmjéről, valami karácsonyi tévégagyiról kérdezi. Egy siket nőt a halló lánya tanít hegedülni. Chloe közben egyre közönségesebb színvonalon társalog velem („És ezalatt rajta volt?”), Emma pedig minden tőle telhetőt elkövet, hogy figyelmen kívül hagyja. Ha bárki másról lenne szó, mulatnék azon, ahogy fölhúzza magát a helyzet miatt. Őszintén szólva, legszívesebben megvédeném, de fogalmam sincs, mihez kezdjek. Ez az asszony nyilván soha nem hallott róla, hogy nyilvánosság előtt moderálja magát az ember. Brooke egy pillanatra Chloéra néz, majd Grahamhez hajol, és súg neki valamit. Fölegyenesedik ültében, nevet. – Szerinted nem? Graham válasz nélkül hagyja, újratölti a lány borospoharát, azután Emmáét, aki úgy szorongatja a villáját, mintha azt fontolgatná, mennyire hatékony, mint fegyver. Vagy öngyilkossági eszköz. A másodperc törtrészére megint összefonódik a tekintete Grahamével, és láthatóan ismét megnyugszik. Egyáltalán nincs ínyemre ez az egész. ***

EMMA

LIDÉRCNYOMÁS EZ AZ ESTE. Úgy látom, apám inkább elnézően, semmint elszörnyedve figyeli a neje viselkedését. Sosem értettem a kapcsolatukat, és azt hiszem, nem is fogom. Chloe az étkezés vége felé a szempilláját rebegteti Reidnek, harsányan ömleng valamin, amit a srác éppen mondott. Reid arckifejezése tartózkodó, de nem annyira, hogy ne venném észre a tényt: úgy szemléli Chloét, mint egy természettudós valami különös, új fajt. Uramisten! Milyen érzés lehet egy pánikroham? Nem kapok levegőt, a szívem összevissza kalapál, legszívesebben elsüllyednék. A filmrendezőm ül itt, és a partnereim. Mindenki a mostohaanyámra meg rám mered. Grahamre nézek, ő meg újra énrám, együtt érző és megnyugtató a tekintete. Mély lélegzetet veszek. Győzködöm magamat, hogy előbbutóbb ez az este is véget ér. Azután Reid bejelenti, hogy Quintonnal meg a többiekkel megvizsgálják a Hatodik utca szórakozóhelyeit. – Emma, ugye, te is jössz? – Persze, hogy megy! – előz meg a válasszal Chloe. – Jaj, Connor, menjünk mi is! A fölhúzós majmos tapsikolásával fogadja, hogy apám egy vállrándítással kötélnek áll. Meg tudnám fojtani az apámat. A taxiban előhúzom a telefonomat, miközben Chloe arról csicsereg apámnak, milyen helyes és aranyos ez a Reid. Én: A durva életbe. Chloe velünk jön kocsmázni. Hol a ködsipkám!!? Em: Jesszus. Mikor utaznak haza? Én: Csütörtökön. Az itteni épületek nem elég magasak, h leugorjak róluk! Em: ILYET VICCBŐL SE MONDJ! Drukkolok, hogy a nő eltörje a bokáját. Vagy a medencéjét. Emily SMS-e ötletet ad, és miután megérkezünk, meggyőzöm a többieket, hogy ma reggel futás közben megrándult a bokám, nem tudok táncolni. Egy bárszékre telepszem, és tíz dolcsit adok a mixernek, aki ezért kamuból vizet töltöget a poharamba, így várom, hogy az első adandó alkalommal lelécelhessek. A megfelelő pillanat akkor érkezik el, amikor Chloe és Reid a táncparkettre indul, apám pedig rögtön

ezután angolosan távozik, de nélkülem – ezzel részemről újabb rosszpontot szerzett. A szálloda csak két-három jól kivilágított háztömbnyire van. A kissé illuminált tömeg és néhány tipikus beszólás ellenére viszonylag biztonságban érzem magamat. Ám amikor egy kéz hátulról könnyedén megragadja a felkaromat, megpördülök, készen arra, hogy orrba vágjam az illetőt. – Hé, ne olyan hevesen! – engedi el a karomat Graham, és megadóan emeli föl a kezét. – Jézusmária, Graham! Várom, hogy a szívem lecsillapodjon, miközben a járókelők kikerülnek bennünket. – Sejtettem, hogy a bokasérülésed életveszélyes – mosolyog le rám a srác, ahogy egymás mellett elindulunk a szálloda felé. A bárban nem láttam őt, azt viszont kiszúrtam, hogy Brooke Quintonnal táncolt. – Ez van. – Jó kifogás sose rossz – mondja, és cigarettát meg öngyújtót húz elő a zsebéből. – Csak azért jöttél el, hogy rágyújts? Tenyerével elfogja a szelet a cigarettától, és fölkattintja az öngyújtót. – Valószínűleg ugyanazért jöttem el, amiért te. – Azt erősen kétlem. – Tényleg? Légy szíves, ne akard, hogy kimondjam! Grahamre nézek, az agyába szuggerálom ezeket a szavakat. Bólint, a pici lángba tartja a cigarettát, szippant, az úttest felé fordul, és kifújja a füstöt, ami hosszan bodorodik mögötte. – Graham… gondolom, nem szeretnéd, ha képmutatónak tartanának? Értetlenül mered rám. – Nem hát… – Szóval ha te rám szólsz egy rossz beidegződésem miatt, mert folyton azt mondom, hogy pff, akkor jogos, ha én meg rád szólok a kis függőséged miatt, amit úgy hívnak, hogy nikotin. – Aú! – Még egyet szippant, azután elnyomja a cigarettát, mielőtt belépnénk a szállodába. – Igen, tudom, hogy igazad van. Nahát. Ez könnyen ment. – Szóval mit akarsz tenni az ügyben?

– Nem tudom. Párszor próbáltam már leszokni. Nem valami sokra

mentem. – Amíg a liftre várunk, a hajába túr. – Pontosabban csúfos kudarcot vallottam. – Na jó, te segítesz leszoknom arról, hogy öt másodpercenként azt mondogassam, hogy pff, úgyhogy talán én is segíthetek neked. Eddig hogyan próbáltál leszokni? – Sokkterápiával. Kinyílik a liftajtó, beszállunk. Graham megböki a 3-as gombot. – Úgy hallottam, a sokkterápia nem valami hatékony. – Tényleg? – Tényleg. Meggugliztam, mit mondanak a dohányzásról. Lépkedünk a folyosón, a szobájához érünk. – Jé – mosolyodik el. – Na és mi az, ami működik? A kutatásaid szerint. – Hát, a tapasz meg a rágógumi fokozza a siker valószínűségét, illetve az is, ha valakivel együtt szoksz le, önsegítő csoportra támaszkodsz. És a szorongásoldó szerek is segítenek, de azok receptre kaphatók. – Ezt miattam kerested ki? Azért, hogy segíts leszoknom? Kissé összevonja a szemöldökét, és nem tudom, nem veszi-e zokon, hogy beleavatkoztam a dolgába. – Aha. Rám sandít, féloldalra húzódik a szája. – Köszi! – Szívesen! Előveszi a tárcáját, kiemeli a kulcskártyáját. – Nincs kedved bejönni, filmet nézni, vagy… újabb tortakómát előidézni? – Isten ments! Ma már egy falat sem fér belém. – Jó. Hát akkor… esetleg reggel találkozunk? – Ja, persze. Most eszmélek rá, hogy csak a további evést akartam elhárítani, nem a társaságát. Megfordulok, a szobámhoz megyek, már az ajtót nyitom, amikor utánam szól: – Emma! – Végigsiklik rajtam a pillantása. – Tetszik a szerkód. Olyan bohém. Illik hozzád. Talán mégsem veszett teljesen kárba ez az este.

18. FEJEZET REID

E

MMA TEGNAP ESTE FÖLSZÍVÓDOTT. Már megint. Félig-meddig arra számítottam, hogy ezúttal kifelé menet egy fél pár üvegcipőt találok. Nem mintha nem érteném Emma reagálását a mostohaanyja viselkedésére. Amikor eltűnt, együtt éreztem vele. Azután egyszer csak észrevettem, hogy Graham is kámforrá vált. Mi a franc? Az agyam azt mondja, hogy hanyagoljam a témát, millió és millió csaj vár rám. Most rögtön kisétálhatnék, és minden ujjamra találnék egyet. És a többségük magánkívül igyekezne bármit megtenni a kedvemért, ahogy csak akarom. Akkor meg mi izgat annyira Emmában? A kihívás? Valaha Brooke iránt is ugyanígy éreztem – és tessék, mire jutottam vele. Ma az egyik legelső jelenetet vesszük föl, a házibulit, Lizbeth legjobb barátnőjénél, Charlotte Lucasnál. Amikor megérkezünk a helyszínre, úgy érzem magam, mintha egy rusztikus lakberendezési katalógusba csöppentem volna. Figyelem MiShaunt és Emmát, amint a megnyitó jeleneten dolgoznak, és nem érdekel, esztelenség-e: kívánom ezt a lányt. Nem fogja elvenni tőlem valami hatodrangú, középszerű tehetségű, független filmes dupla nulla, egy ilyen Graham. Egyébként is mi a francot kavar közben Brooke-kal? Laura szól, hogy nemsokára mi következünk Tadd-del, úgyhogy elfordulok, és légzőgyakorlatokat végzek. Ezen a baromságon bőven ráérek még törni a fejemet.

BELSŐ. Lucasék háza – éjjel WILL és CHARLIE a többi bulizót nézi, miközben LIZBETH egy kiszögellés mögé rejtőzik, és kihallgatja beszélgetésüket: CHARLIE (túlharsogja a zenét) Eszméletlen jók itt a csajok. WILL (lefitymálóan) Hagyjad már, Charlie, egyetlen frankó csaj sincs az egész bulin, kivéve azt, akinek az előbb fűzted az agyát. Na, az okés, de ezzel kész is. CHARLIE Jane Bennet a legszexisebb csaj. A húga, Lizbeth viszont helyes, beszélgettem vele pár percet. Kedvesnek és értelmesnek látszik. Pont a te eseted. Beszélhetnél vele. WILL Tényleg nem rossz, de nem törném össze magam érte. CHARLIE Jesszusom, Will, az agyam eldurran tőled. Neked senki sem elég jó? WILL Itt nem sűrűn. LIZBETH méltatlankodva bújik elő rejtekhelyéről, elvonul mellettük, átvág a helyiségen Charlotte-hoz,

aki eldobált kólásdobozokat és szalvétákat szedeget össze. – Ennyi! – szól Richter. ***

EMMA – JÓ VOLTÁL A JELENETBEN, EMMA. – Reid hatdecis karamellás tejeskávét tart a kezében, ez a szokásos koffeinforrása. Naponta legalább egyet megiszik, néha kettőt is, vagy akár hármat, de olyankor Richter eltiltja a további koffeinfogyasztástól, mert úgy nekilendül a nyelve, hogy kezdi egyberagasztgatni a szavakat, mintha az ügynököm, Dan fiatalabb, kellemesebb külsejű változata lenne. Hátborzongató. – Úgy viharzottál el mellettünk, mint a tornádó. Tutira nem szeretnélek fölidegesíteni. – Még szerencse, hogy csak játszottam – próbálom megállni mosolygás nélkül. – Csupán annyit mondok, hogy nagyon meggyőzően mutatod a kigúnyolt nőt. Igyekszik komolyan beszélni, de a szeme kópésan csillog. – Arra célzol, hogy tapasztalatot szereztem a kigúnyoltságban? – Játékos epéskedésre törekszem, remélem, hogy nem tűnök sértődötten akadékoskodónak. – Eszemben sincs ilyesmire célozni – néz le rám fölvont szemöldökkel. – Csak nem értem, hogy lehet valaki olyan lökött, mint Will, ha Lizbeth olyan szexis, mint te. – Tehetetlenül érzem, hogy elönti az arcomat a vér. – Mi történt veled tegnap este? – Közvetlen közelről olyan jóképű, hogy eláll a lélegzetem. Úgy érzem, mintha egy műalkotás mellett állnék. – Fölnéztem, és eltűntél. – Ja, mostanában több alvásra van szükségem – fordulok a hűtőhöz, hogy megszakítsam a szinte hipnotikus hatást, és kiveszek egy palack vizet.

Már-már elmondom Reidnek, hogy minden reggel fölkelek futni, de mégsem. A színészek közül csak mi ketten dugjuk ki olyan korán az orrunkat az utcára, bár a stáb pár tagjával már találkoztunk. Nem mintha Reid fárasztaná magát azzal, hogy kora reggel futkosson velem. Azt hajtogatom magamban, hogy nem hiányzik nekem a komplikáció. A rendezőasszisztens figyelmet kér. – Oké, emberek, most néhány bulifelvételt csinálunk, tánc, némi, valamelyest illetlen tapizás, ilyesmi, azután mára végeztünk. – Bejelentése fáradt üdvrivalgást vált ki a társaságból. – Mindenki a helyére! *** Graham ma reggel a hallban várt, amikor leértem a földszintre. Ahogy a futóösvény felé tartottunk, és úgy határoztunk, a változatosság kedvéért ellenkező irányban futjuk le, az eget vizsgálgatta. – Beborult mára. – Sűrű, sötét fellegek úsztak fölöttünk, vihar előtti, fémes szag érződött a levegőben. – A végén még jó kis záport kapunk a nyakunkba. Az ég csak vészjósló maradt, amíg utunk feléhez nem értünk, akkor aztán egyetlen fülsiketítő mennydörgés reszkettette meg a földet és csalt elő kínos sikítást belőlem, majd pár másodperc múlva eleredt az eső. Ahogy zuhogni kezdett az áldás, egymásra néztünk, és nevetésben törtünk ki. A felhőszakadásban öt perc alatt bőrig áztunk. Amikor közvetlenül az ösvény mellett egy fedett piknikező helyet pillantottunk meg, Graham odanyargalt, én meg követtem. Az asztalra ültünk, lábunkat a padra tettük, és a tető alól bámultuk a csatakos tájat. Ujjaimmal végiggereblyéztem a hajamat, kinyomkodtam belőle a vizet. – Szóval hogyan döntöttél a dohányzásról? – Meg akarom csinálni. Mármint a leszokást, na. – Két kézzel csöpögő hajába túr, hátralöki az arcából. – Bár nem lesz könnyű. – Egymáshoz ütődött a térdünk. – És te készen állsz arra, hogy tömegtámogatást biztosíts? – Asszem, most már kénytelen vagyok – mosolyodtam el –, mivel én dumáltalak rá.

Úgy bámult, mintha olvasni próbálna a gondolataimban, és ahogy sötét szeme az arcomat fürkészte, hirtelen tudatosodott bennem a közelsége. – Talán nem is érdemlek segítséget, miután olyan brutálisan cikizlek a helyes kis puffogó szokásod miatt. Az arcomhoz emelte a kezét, gyöngéden félresimított egy nedves tincset a homlokomból, és a fülem mögé kanyarította. (Helyes… kis… puffogó… szokásom?) Nyeltem egyet, a fülemben úgy zubogott a vér, hogy a körös-körül tomboló özönvíz zaját is elnyomta. Egymás szemébe néztünk, ahogy Graham leeresztette a kezét, súrolta a fülemet, a vállamat, végig a karomat, ujjai nyomán libabőrös lettem egészen a combomra támasztott kezemig, ahol megpihent. Mély lélegzetet vett, leszökkent az asztalról, magával rántott. Kinézett az esőbe, lazán fogva tartotta a kezemet. – Nem hiszem, hogy egyhamar eláll. Neki kell vágnunk. Csak a kávéra gondolj! – Újra rám nézett, és elmosolyodott. – Én pedig igyekszem nem gondolni cigarettára. Bár addig semmit sem ígérek, amíg nem szerzek olyan nyavalyás tapaszt. – Oké – feleltem olyan súlytalan hangon, hogy meg sem hallhatta. – Fölkészültél? Bólintottam. Még egyszer megszorította a kezemet, azután elengedte, és kikocogott a zuhéba. Követtem, és egymillióval több kérdés rajzott a fejemben, mint tíz perccel azelőtt.

19. FEJEZET REID

L

OS ANGELES-I BARÁTOM, Walt Riggs, aki egy zenekar frontembere, holnap este egyetlen hepaj erejéig Austinban nyomatja. A mai tizenkét órás filmezés totálisan kipurcantott, de holnap nincs jelenetem, úgyhogy azt mondtam Waltnak, ma este lóghatunk együtt. A limuzinnal megyek elé a reptérre, és Bob ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen. Ez a tag komolyan veszi testőri kötelességeit. Amíg az érkezési oldal előtt várakozunk, Call of Dutyt játszunk Bobbal. Már megszoktam a mókát Tadd-del és Quintonnal, úgyhogy nem csinálok gondot abból, hogy egy hadjárat után fejbe lövöm Bob játékosát. Folyton ilyeneket tolunk. Bobtól azonban idegen ez. Leesik az álla. – Mi a franc, ember? – mered rám. – Hú, bocs, Bob. Nem tudtam, hogy problémád van ezzel. – De hát társak vagyunk. Együtt aprítottuk az ellenséget, „Hűség mindhalálig!” meg minden, erre te lepuffantasz. Ez nem kóser, ember. Nem kóser. Elkettyenve csóválja a fejét. Jesszus! Megjegyzem magamnak, hogy Bobbal többé nem Call of Dutyzom. Azután kijön Walt, tépett emós haja a szemébe lóg, mindkét csuklóján bőrpánt, testhez álló póló, bokára feszülő farmer. Mindig így öltözik. Sportoló bátyja meg az apukája örökösen nyüstölte emiatt egészen a legutóbbi időkig, amikor hirtelen átment rocksztárba. Megnyomom a gombot, leeresztem a sötétített üveget, Walt nevét

kiáltom, ahogy látom, hogy körbepillant. Meglát, mosolyog, odaslattyog, miközben a sofőr kiszáll, hogy elvegye a cuccát. Amint Walt átadja neki, az emberek nyújtogatják a nyakukat, hogy lássák. Egyelőre nem valószínű, hogy sokan fölismerik, de hamarosan megváltozik a helyzet. Körülbelül egy hete adott interjút a Rolling Stone-nak, képes tudósítást fognak megjelentetni a zenekaráról. Félig ír, félig koreai külseje – halvány bőr, szénfekete haj és átható tekintetű zöld szempár – mellett a srác komoly énektehetség. – Helló, öreg! Nem rossz – értékeli a limót, ahogy kitárom neki az ajtót. Beszáll, félrelöki a szeméből a haját. – Ideje hozzászoknod. – Majd meglátjuk. – Bobra pillant, azonnal előrelendíti a kezét. – Helló, Walt vagyok. – Bob – recsegi a testőr, és csontropogtató kézfogásban részesíti, amit tapasztalatból ismerek. Waltnak arcizma sem rezdül. – Baró! – Rám néz. – Szóval mi a program, öreg? Tisztára föl vagyok pörögve, de muszáj letusolnom. A repülés kurva szar volt, a szellőzés nem működött rendesen, vagy mi. Pokol az égben. Elhallgat, előveszi a beszállókártyáját, és a hátára firkant valamit – leginkább arra tippelek, hogy dalszöveget. Megnézem az időt a telefonomon. Pár perccel múlt nyolc. – Kiteszünk a szállodádnál, és visszajövök, mondjuk, tízkor? – Csúcs! Miután Bobbal visszaérünk az én szállodámhoz, Bob azt mondja, 21.40-kor vár a kocsival. Kicammog a liftből, nem olyan bőbeszédű, mint máskor, és balra fordul a szobájához. Valószínűleg még egyszer bocsánatot kellett volna kérem, amiért kinyírtam a Call of Dutys figuráját. Megcsóválom a fejemet, a folyosón jobbra fordulok, a szobámhoz indulok, és még épp idejében nézek föl, hogy lássam, amint Graham bemegy Brooke szobájába. Ezek komolyan összejöttek. Emma szobája néhány ajtóval odébb van, és mivel tudom, hol tartózkodik pillanatnyilag Graham – ennélfogva hol nem tartózkodik –, eszembe jut, hogy elhívom a lányt szórakozni Walttal meg velem. De még megerőltetőbb napja volt, mint nekem – több jelenet, emiatt több újrázás olyan gikszerek miatt, mint a légkondi, ami nem bírta szinten tartani a hőmérsékletet a házban, és mindenkinek fénylett a bőre.

Azonkívül neki holnap is forgatnia kell, úgyhogy muszáj korán visszaérnie. Én türelmes srác vagyok. Na jó, ez kamu… de jó okkal türelmes tudok lenni. A holnap esti koncert tökéletes alkalom arra, hogy leteszteljük a kettőnk közötti kölcsönös vonzalmat a filmvásznon kívül. Eleve azt terveztem, hogy elhívom az egész társaságot. Brooke abszolút zenebolond, különösen a kevésbé ismert, de egyre izgalmasabb, feltörő bandákat csípi, amilyen Walté. Ő tutira eljön, és kétségkívül leköti Graham figyelmét, így Emma megmarad nekem. Elhaladok Emma szobája előtt, és inkább bedobok a szobámban pár minivodkát, hogy ellazuljak. ***

EMMA AZ EGÉSZ NAPOS FILMEZÉS ANNYIRA KIFÁRASZTOTT, hogy gondolkozni sem tudtam rendesen, nemhogy bármi egyebet csinálni, mint átöltözni bokszerba és pólóba, a szobaszerviztől gyümölcstálat rendelni, néhány falatot enni, azután összerogyni. A szüleim hál’ istennek úgy döntöttek, ma este magukban szórakoznak. Ma reggel esküdni mertem volna, hogy Graham megcsókol, kívántam is, de ő inkább elfordult. Vagyis pontosabban elfutott. Vajon Brooke miatt? Azután a forgatásra mentem, ahol Reid egész nap figyelmesen bánt velem, flörtölt is, de nem vagyok benne biztos, hogy röpke kalandnál többet akar. Én meg nem hiszem, hogy arra vágynék. Nagyon korán alszom el, Reiddel meg Grahammel kapcsolatos gondolatok kavarognak az agyamban, és este tíz körül a tévében pergő Nirvana-videoklip – a Come As You Are – vadul villogó képeire ébredek. Két órát aludtam, és tudom, hogy most legalább két óráig nem bírok visszaaludni. Nyugtalanul lődörgők a szobában, egy kis mogyorót rágcsálok a minibárból, fogat mosok, videoklipeket nézek, megcsinálok néhány felülést. Végül fölkapom a szobakulcsomat, kinyitom az ajtót, és kikukkantok a folyosóra. Senki sincs kint. Elbattyogok Graham ajtajáig, halkan

kopogok, húsz-harminc másodpercet várok, kicsit erélyesebben újra kopogok. Semmi. Megfordulok, visszamennék a szobámba, de hallom, hogy lejjebb a folyosón kinyílik egy ajtó. Hátrapillantok, és meglátom Grahamet, amint kilép Brooke szobájából. Basszuuuus! Gyakorlatilag lefutom a távot a szobámig, belököm a kártyát a zárba, most az egyszer azonnal fölvillan a zöld lámpa, és már benn is vagyok, becsapom magam mögött az ajtót. Francfrancfrancfrancfranc! Kisvártatva Graham kopog az ajtómon. Ki sem kell néznem, tudom, hogy ő az. Tétován rágom a hüvelykujjam körmét. Ma reggel talán majdnem megcsókolt, az imént meg Brooke szobájából jött ki. De haverok vagyunk, és ma reggel ténylegesen semmi sem történt, és hülyeség csak azért nem szóba állnom vele, mert a csaj szobájában járt. Mély lélegzetet veszek, kinyitom az ajtót, minden színészi tehetségemet bevetem, hogy megnyerő arckifejezést bűvöljek magamra. Jobbra-balra az ajtófélfának támaszkodik, magas, izmos teste kitölti a térközt. Az én agyamat meg az tölti ki, milyen hanyagul szexis így mezítláb, farmerban és pólóban. – Szia! – kémleli sötét szemével az arcomat. – Szükséged volt valamire? Csak mert… azt hittem, talán te kopogtál be hozzám az előbb… – Á, nem, mármint nem, tulajdonképpen semmire sincs szükségem, és igen, én kopogtam be hozzád, de minden rendben. Csak unatkoztam. Egy időre elaludtam, most meg fölébredtem, és eléggé pörgök… – Miért nem kussolok már?– Szóval… hát… ennyi. – Unatkoztál? Mi járt a fejedben? Próbálom elhessenteni a felötlő válaszok tömegét, különös tekintettel arra, hogy gyere, és fejezd be, amit ma reggel elkezdtél. – Nem tudom. Csak gondoltam, talán még te sem feküdtél le, vagy valami… – Ebben nem is tévedtél – mosolyodik el Graham, nyújtózkodik az ajtókeretben, két kézzel megmarkolja a szemöldökfát, a pólója ingerlően fölcsúszik, és előtárul egy sáv feszes hasából. – Akkor bemehetek? – Ja, persze – húzódom be a szobába. – Bocs! Jesszus, asszem, még mindig kicsit zizi vagyok a kései szundikálástól! Belép mellettem, leteszi magát az egyik fotelba, én meg az ágyra ülök, és magam alá húzom a lábamat.

– Nézzünk valamit? – bólint a televízió felé. – Vagy… ki is

vallathatlak, kideríthetem az összes titkodat. Az ágyam vetetlen, a takaró meg a párnák szanaszét, a szobában csak egy kislámpa meg az MTV villódzó képei szolgáltatnak fényt. Az évek során rengeteg helyszínleírást olvastam, tudom, hogy ez az elrendezés maga az intimitás. – Így is többet tudsz rólam, mint sokan mások – felelem. – Viszonylag unalmas vagyok. – Mmm, ezt nem hiszem. És még a legalapvetőbb dolgokat sem tudom rólad. Például hány éves vagy? – hajol előre a térdére könyökölve a fotelban. – Na ez aztán tényleg izgalmas téma. Tizenhét. Még két hónapig és… – fejben számolok – ...három hétig. – Tehát nem egészen három hónap múlva töltöd be a tizennyolcat. – Ja… ez meglepő? – Avonásaid alapján fiatalabb is lehetnél, ennek ellenére idősebbnek, érettebbnek tűnsz. Nem meglepő, csak nem voltam biztos benne. – És te hány éves vagy? Húsz? – Aha, június óta. Honnét tudod? Azt persze nem fogom elárulni neki, hogy az interneten kutakodtam utána. – Ami azt illeti, te fiatalabbnak, nagyon éretlennek tűnsz, viszont a vonásaid alapján idősebb is lehetnél. – Megrökönyödése láttán elnevetem magam, azután fölmordul, és felém mozdul a fotelból. Hátrébb húzódom az ágyon, továbbra is mosolyogva rázom a fejemet. – Á, neeeem…! – Szóval azt állítod, úgy nézek ki, mint egy éretlen vén szivar? A szája egyik széle fölszalad, fél lábbal az ágyra térdel, utánam jön. – Kimondottan rozzantnak – tartom magam elé a két kezemet félreérthetetlenül megjátszottan védekező gesztussal, ahogy előrenyomul. Már majdnem az ágy másik szélére érek, amikor fél kézzel megragadja mindkét csuklómat, a másik karját a derekam köré lendíti, és maga felé húz. Két másodperc alatt hanyatt fekszem, ő pedig mellettem térdel. Annyi időre elengedi az egyik csuklómat, hogy a másik kezével elkapja, és a fejem két oldalán az ágyhoz szögezi a kezemet. A szeme feketéllik a szoba félhomályában.

– Megadod magad?

Kalapál a szívem, és a fejem búbjától a lábujjamig bizsergek. – Minek adjam meg magam? – suttogom, a mellkasom zihál, egymás szemébe nézünk. – Egy csóknak – feleli rezzenéstelen tekintettel. Képek villannak föl az agyamban: őszinte aggodalma, amikor édesanyám elvesztéséről meséltem neki. Az érzés, ahogy ma reggel ázottan mellettem ült, és az arcomhoz ért. A meghökkenés néhány perccel ezelőtt, amikor láttam, hogy kilép Brooke szobájából. A részletek nem illenek össze, logikátlan az egész, és ez nagyon is zavar, még sincs erőm ellenállni – neki, saját vágyamnak, vagy kíváncsiságomnak, vagy akárminek. Tök mindegy. Kívánom azt a csókot. Oldódik a szorítása, kezd visszakozni, mert nem válaszoltam. – Igen – rebegem, és megdermed. – Igen? – Igen. Végighúzza az ujjait az arcomon, halántéktól nyakig, majd továbbhalad nyaktól derékig. Jobb tenyere az én balomra tapad, ujjaink egymásba kulcsolódnak, miközben lehajtja a fejét, azután a szája puhán, óvatosan az enyémre mozdul. Megszorítom a kezét, jobban hozzásimulok, szabad kezemmel a pólójába kapaszkodom, elnyúlik mellettem, fél térdét a combomra csúsztatja, a csókja egyre határozottabb… A keze a derekamról lejjebb vándorol a csípőmre, onnan csupasz lábamra, a térdhajlat érzékeny pontjára. Forró a tapintása, magára húzza a lábamat, összegabalyodunk az ágy közepén, másik válla a fejem alatt, a karja körülöttem. Nyelvét finoman végighúzza az ajkamon, szétválasztja vele, belöki. Fölsóhajtok, kinyitom a számat, és annyira hozzápréselődöm, amennyire csak bírok. Túlontúl hamar elhúzódik, mindketten zihálunk, úgy szívjuk be a levegőt, mintha víz alól merültünk volna föl. Ujjaival a hajamat birizgálja, a fülem mögé tol egy tincset, és behunyom a szemem, ahogy fél kezébe fogja a fejemet, hüvelykujja megcirógatja az arcomat, az államat. Szívverésünk lelassul, perceken át szinte mozdulatlanul fekszünk. – Jobb, ha megyek – szólal meg. Mély, érdes hangjában ott rezeg mindaz, amit nem mond ki.

Fölnyitom a szemem, ránézek, tiltakoznék, de cserbenhagynak a szavak. A szeme annyira sötét, hogy az már egyáltalán nem is szín, csak féltve őrzött mélység, csupa olyan gondolat és késztetés, amit nem tudok megfejteni. – Holnap találkozunk – mondja, és lassan kibontakozik kezem-lábam öleléséből. Fölém hajol, homlokon csókol, majd hátra sem pillantva poroszkál ki a szobából. A ki- és belégzést, szívdobogást, lüktetést leszámítva mozdulatlanul fekszem. Majdhogynem abban a meggyőződésben alszom el, hogy csak álmodtam ezt az egész közjátékot; és most tényleg álmodom róla. Újra meg újra.

20. FEJEZET REID

W

ALT ÁTMENT „A TEST A LÉLEK TEMPLOMA” FÁZISBA. Nem akarok ítélkezni – lehet, hogy megégette magát. Egy ideig nagyon keményen csapatta, olyasmikbe is beleugrott, amikbe én nem mertem volna. Márpedig nem nagyon óvatoskodtam. Most abban a bárban ülünk, ahol holnap játszani fognak, és míg én a második sörömnél tartok, Walt megbűvölte a mixer csajszit, hogy forraljon neki vizet egy csésze teához (magával hozta a saját zöld teáját). Igen, a félig ázsiai srác teázik a bárban. És vakuljak meg, ha ettől nem jön össze neki valamelyik itteni lány. Bob nyilvánvalóan még mindig duzzog, amiért lelőttem az avatarját, ma este Jeffet küldte velünk. Jeff igencsak impozáns jelenség. Nem kevésbé drabális, mint Bob, tetoválás borítja, egyetlen vékony forradás szeli át a fél szemöldökét, érinti alatta a járomcsontját, és folytatódik az álláig. Egyszer, ha majd eléggé berúgok, megkérdezem tőle, hogyan szerezte. Remélem, hogy ha válaszol, meg tudom jegyezni, mit felelt. Nem mindennapi história lehet. A zenekar jó. Nem olyan jó, mint Walté, de elmegy. A banda helyéül szolgáló kis emelvény előtti rész megtelt táncolókkal – leginkább lányokkal. Az este előrehaladtával kezdik észrevenni Waltot meg engem… meg Jeffet. Ez a bibi a testőrökkel. Fő rendeltetésük az elrettentés, rögtön azután pedig a védelem. Ha kellően elrettentők, a védelemre már nincs is szükség. Ez teljesen király, ha veszély fenyeget, ám pillanatnyilag nem ez a helyzet. Épp szólni készülök Jeffnek, hogy

tegye magát láthatatlanná, amikor pár lány kiválik a nyájból, és odajön hozzánk. – Bocsi – szólal meg az egyikük. – Magányosnak látszottatok. Nem valami eredeti, de mindkét csaj eszméletlenül dögös, úgyhogy kit zavar? A jelek szerint Waltot igen. – Á, nem. Én csak hallgatom a zenét, és gyönyörködöm abban, ahogy táncoltok. Reid? Az elutasított, azután mégis megdicsért lány arca ennek megfelelő érzelmeket mutat, majd elkerekedik a szeme, és pislogva néz rám. – Te frankón Reid Alexander vagy? Persze, úgy nézel ki, de tényleg te vagy az? Nem hülyítesz? Jeff kihúzza magát ültében, és összefonja a karját a mellkasán. Testtartása nem marad észrevétlen, de nem is riasztja el őket. – Komolyan? – kérdezi a második lány. – Úristen! Visszanéz Waltra. – Én senki se vagyok – mondja a haverom, szürcsölgeti a teáját, fekete frufruján át szemlélgeti a lányt. Az mintha nem hinne neki. – Akkor ő nem bánja – int Jeff felé –, ha téged viszlek el? – Gondolom, elvileg nem – nevet Walt. – De én nem megyek sehová. Viszont nyugodtan foglalj helyet! A lány Walt ölére sandít, a haverom azonban beakasztja a lábát a szomszéd asztal egyik székébe, és odahúzza. Mialatt a lány mérlegeli a szitut, valami popszám csendül föl, gépzene, mert a banda szünetet tart. A két lány visítva fölkér bennünket. Walt arckifejezését kábé úgy fordíthatnám le, hogy szűzanyám! – de azért mosolyog. – Kösz, nem táncolok. Ebben a pillanatban a zenekar gitárosa, egy lila hajú, többszörösen piercingezett, tágra nyílt kék szemű bige átlibeg a két lány között, és azokra meg énrám ügyet sem vetve helyet foglal a széken. Walthoz hajol, aki a lábfejével még most is a szék lábába akaszkodik. – Te Walt Riggs vagy. Én meg Carrie – nyújtja a kezét. Walt megfogja, átfordítja, hogy elolvassa a lány csuklójára tetovált, latinnak tűnő feliratot. – Lényegében azt jelenti, hogy „nekem már megvolt” – magyarázza a lány. – Király… Nyilván alaposan megvolt, ha magadra varrattad.

Vállat von. – Talán még nem. De közelítek hozzá, és mire meglesz, már rajtam a tetkó. Walt jóízűen mosolyog, a lány pedig teli torokból hahotázik. Meg kell hagyni, ez a lány utcahosszal a legérdekesebb csaj a placcon. – Mindjárt jövök – mondom, és elviszem táncolni a két lányt. Walt rájuk se hederít. Pár órával később tesszük ki Jeff-fel a szállodájánál. Azt hittem, talán fölviszi Carrie-t a szobájába, mert amikor a lány nem játszott, végig beszélgettek, de a fejét rázta. – Nem, öreg, ez szakmai kapcsolat, vágod? Nem hallottál még arról a szabályról, hogy „házi nyúlra nem lövünk”? – De hát csak ma este ismerkedtél meg vele, akkor hogy lehetne szakmai kapcsolat? Elgondolkodva rágcsálja a pofazacskóját. – Hát ez az. Mennyire válhatna valaha is szakmaivá, ha most csak szexelésre használjuk egymást? Azta! – Gondolom, ha csak te játszanál vele, akkor logikus lenne az érvelésed. Na de ha kölcsönös a dolog? Elmosolyodik, a fejét rázza. – Sohasem kölcsönös. Valamelyik fél mindig többet akar. Bonyolult az emberi lélek, öreg. Ezen úgy öt másodpercig tűnődöm. – Jó, akkor holnap SMS-ezz, hogy hányra legyünk a hátsó bejáratnál. Öten-tízen jövünk. – Sirály! Csá holnap! ***

EMMA ILYEN CSÓK UTÁN arra számítottam a legkevésbé, hogy ma reggel egyedül futok az ösvényen.

A hallban a portáson meg rajtam kívül egy lélek sem volt. Ez hajnalban egyáltalán nem szokatlan, és máskor értem már le előbb, mint Graham. Az egyik asztalról fölkaptam egy fél újságot, és állva olvasgattam, biztosra vettem, hogy a srác bármelyik percben megjelenhet. Idegességemben izzadt a tenyerem és remegett a gyomrom, de úgy gondoltam, amint elkezdünk futni, beszélgetni, mindez elcsitul. – Ms. Pierce? – Az egy-két méternyire álló portásnő felé fordultam. – Üzenetet hagytak önnek – adott át egy összehajtogatott papírlapot, amire kívülről rákörmölték, hogy Emma Pierce. Fölismertem Graham kézírását a cédula alapján, amit néhány napja az éjjeliszekrényemen hagyott. Emma! Valami közbejött, és haza kellett mennem. Ne haragudj, hogy nem tudlak elkísérni a szokásos reggeli futásunkra. Talán napokig távol maradok. Nem biztos. Csak nem akartam, hogy hiába várj rám. Graham Néhány percig azon töprengtem, nincs-e rejtett üzenet az utolsó mondatban. Azután egyedül indultam el futni, örültem, hogy fölújítottam ezt a reggeli szokásomat, mert olyasvalamit nyújtott, amit semmi mástól nem kaphattam meg: kivételesen nemigen kellett többre koncentrálnom, mint arra, hogy egyik lábamat a másik elé teszem, a lépések számlálásával mérem az időt, mígnem végül visszaértem a szobámba, és beálltam a forró zuhany alá. *** – Föld hívja Emmát! – rezzentett föl mélázásomból MiShaun. Amíg a

stáb háttérfelvételeken dolgozik a Bennet-ház előtt, én a konyhaasztalnál ücsörgök, kibámulok a hátsó ablakon, újra átgondolom Graham csókját mostani hirtelen távozása és talán rejtjeles üzenete fényében. – Bocs, MiShaun.

Nem is próbálkozom mentséget keresni, a koffeinhiányra hivatkozást túlragozni, hiszen a valódi oknak semmi köze sincs folyékony serkentőszerekhez. Nem bírom kiverni a fejemből azt a csókot. Meg aztán épp a csókolózásunk előtt jött ki Brooke szobájából. Fogalmam sincs, mit csinált vele, még ha a csókunk előtt el is hessentettem ezt a gondolatot. – Azt akartam megkérdezni, nincs-e kedved átvenni a szöveget, de ha le kell menned alfába, távol álljon tőlem, hogy háborgassalak… Kíváncsian néz. Nyilván még szórakozottabban viselkedem, mint gondoltam. – Nem, nincs semmi baj, csak most… sok mindent kell végiggondolnom, és még a szüleim is itt vannak. – Az igazat megvallva, szinte teljesen elfelejtkeztem a jelenlétükről. – Azt hiszem, a plázás jeleneteket nem csináljuk meg ezen a héten. – Úgy hallottam, a jövő hétre halasztják őket, mivel Graham is szerepel bennük. – Ja, persze, Graham… – felelem, mintha egész nap eszembe sem jutott volna a srác. Az ujjammal köröket rajzolok az asztalra. – Miért utazott el Austinból? Nem tudja valaki? – Azt hallottam, valami sürgős családi ügye akadt New Yorkban. Egyből elszégyellem magam. – Milyen családi ügye? MiShaun vállat von, a szövegben lapozgat. – Ha visszajön, biztos elmeséli. Egy pingponglabda érzelmi terhét viselem, ide-oda röpködöm Reid és Graham iránt táplált saját érzelmeim között, nem beszélve arról, amit ők érezhetnek. Reid a felszínen kizárólag rám figyel, míg Grahamet gyakran Brooke köti le. Reid közismerten skalpgyűjtő, Graham pedig – ki tudja, mire hajt Graham? Tegnap este egyenesen Brooke szobájából jött az enyémbe, én idióta meg hagytam, hogy megcsókoljon. Igazán egyértelmű… de az a tegnap esti csók nagyon jólesett. Azután Graham ma reggel eltűnt, és minden zavarosabb, mint valaha. – MiShaun, te olyan jól tudsz tanácsot adni… – Újabb kérdés? Lökjed, picinyem! Nyelek egyet.

– Oké. Szóval… honnét tudja az ember, hogy a logikára vagy a

megérzéseire hallgasson? Úgy értem, amikor egy dolog valamilyennek látszik, de másmilyennek érződik, akkor honnét tudjam, melyik az igazi? Leteszi a szöveget, és rám emeli a tekintetét. – Reidről beszélsz? – Micsoda? Nem, csak úgy általában, nem konkrétan egy személyre gondolok. Nem hát, hanem konkrétan kettőre. MiShaun összeszorítja az ajkát, barázda mélyül a homlokán. Végül fölsóhajt. – Néha képtelenség eldönteni. De annyit mondhatok, hogy ha a látszólagos valóság összeütközésbe kerül az érzéseiddel, akkor több információt kell szerezned a döntéshez. – Még akkor is, ha az érzések nagyon magabiztosak? – kérdezem, bár előre tudom a választ. – Akkor pláne. – Fél szemmel rám hunyorít, a másik szemöldökét fölvonja. – Biztos, hogy nem Reidről van szó? Mert mintha olyasfajta kérdéseket tennél föl, amilyeneket egy lány azután kezd megfogalmazni magának, hogy Reid ájultra smárolta. – Mi még nem… én nem… – Ühüm. – Szóval hétfő este észrevettelek, amikor a szálloda előtt szálltál ki egy kocsiból – bukik ki belőlem. – És a sofőr valahogy ismerősnek tűnt… – Emily témaátirányításnak hívja ezt. Lelkes híve ennek a taktikának, amikor valami vitában alulmarad az anyukájával szemben. – Csak nem elpirultál, MiShaun? – Ne légy nevetséges! Az én famíliámban nem szokás pirulni. – Kifogástalanul szalonképes arcot ölt, és rávigyorgok, mert most téved. – Hát jó. Nyilvánvalóan nem olyan diszkréten adtam elő, mint hittem. – Na és milyen a srác? Mivel foglalkozik? – Informatikus. A részleteket nem tudom, és már megmondtam neki, hogy nem érdemes magyarázgatnia, mert összezavarodom, a laptopomhoz is csak annyit értek, hogy be tudom kapcsolni. – Informatikus? Pff! Elgondolkodom, hogy ez a „pff” számít-e Grahamnél. Ő most nincs itt, hogy eldöntse, én meg úgy döntök, hogy nem.

– Egyebek között – suhan át sóvárgó mosoly az arcán. – Egyebek? Mik? – Jaj, Emma, tudod, hogy nem beszélem ki a pasijaimat. – Persze – méltatlankodom. – Engem bezzeg faggathatsz,

csókolóztam-e Reid Alexanderrel. Mintegy végszóra Reid fordul be a konyhába, megáll, és a mellettem lévő szék támlájára teszi a kezét. – Miről van szó? Mosolyog, és tudom, hogy meghallotta. – Hát, mi csak… – A szöveget gyakoroltuk – mondja MiShaun, megigazgatja a lapokat, és kettőnk közé teszi őket. – Maga mit keres itt, fiatalember? Ma délután a Lizbeth-Charlotte-jeleneten dolgozunk. És bármenynyire szeretnék a filmgyáriak minden lehetséges felvételbe belepasszírozni a sármos fizimiskáját, ebben nem szerepel. – Meg kellett beszélnem valamit Richterrel. Egyébként meg ma este föllép egy Los Angeles-i zenekar, ismerem a szólóénekest. Azt mondja, bemehetünk hátul, külön a tömegtől, és saját elkerített részen ülhetünk, úgyhogy a testőrök nyugodtan ügyködhetnek. Érdekel titeket? Bólintok MiShaunnak, mire azt feleli: – Persze, megyünk. – Király! Nyolckor találkozunk a hallban, kajálunk valahol, és a zenekar tíz körül kezd. – Reid dobol az ujjaival a széktámla tetején, kék szemével ránk kacsint. – Elhúzok, hogy folytathassátok… amiről épp tárgyaltatok.

21. FEJEZET REID

H

ÉT FŐ ALEXANDER NÉVRE. – A hosztesz fölpillant, arckifejezése arra az álmélkodásra vált, amihez Los Angelesen és New Yorkon kívül mindenütt hozzászoktam. Az emberek úgy reagálnak ránk, amikor nyilvános helyen látnak, mintha a celebek képzeletbeli lények lennének. Mintha földönkívüliek szálltak volna le, vagy Jézus most támadt volna föl. Ha egyedül jelenek meg, az is fejbe kólintotta volna a nőt, de a társaságból többeket fölismert, és ettől végképp nem bír dadogás nélkül megszólalni. Brooke, MiShaun, Quinton, Tadd, Jenna és Emma mind eljöttek. Graham tegnap este állítólag hazarepült New Yorkba, borzasztóan le is vagyok törve emiatt. Ja, nem. Vigyázok, hogy ne érjek feltűnően Emmához, csak itt-ott egy picit – a kezem a kocsitól az étterem bejáratáig a derekára siklik, majd az asztalhoz menet ismét. A karomat a széke háttámláján nyugtatom. A vállunk és a combunk vacsora közben időnként egymáshoz súrlódik, ahogy az egész társaság egyszerre beszél, és mindenkivel társalgunk. Ha minden terv szerint halad, nem kell megvárnia a híressé válással a film premierjét, mert mindenki tudni szeretné, kivel jövök össze. Lesifotósok. Hírharangok és internetes oldalak. Nemsokára hozzászokik ehhez – hogy az emberek tudják, ki vagyok, és ezért azt hiszik, ismernek. A hírnév annyit tesz, hogy sikoltozva szólongatnak bennünket, imádnak és gyűlölnek, mindezt merő hóbortból.

Amikor megérkezünk a bárhoz, a zenekari bejáratot használjuk, ahogy Walt fölajánlotta, nem pedig a tömeggel együtt megyünk be. A hátsó traktus szűk, félhomályos folyosók labirintusa, és megfogom Emma kezét, mialatt a főnök bevezet bennünket egy közvetlenül a pódium melletti, elkülönített részre. Az ottani ülőhelyekről nyugodtan nézhetjük a műsort, senki sem fog fölismerni, zaklatni. Bob és Jeff a közelből figyel. Szeretem a rajongóimat, de nem bánnám, ha időnként lekopnának, és hagynának élni. A fal melletti elülső üléshez kísérem Emmát. Úgy rendezték el a székeket, hogy sem mögöttünk, sem előttünk nincs senki – a lehető legháborítatlanabbul szórakozhatunk. Quinton mellém kerül, Brooke meg természetesen a lehető legtávolabbra húzódik tőlem. A karomat Emma széktámlájára fektetem, miközben az előzenekar rázendít az utolsó szettjére. Dobhártyarepesztő a hangerő, úgyhogy nemigen beszélgetünk. Emma két szett között megkérdezi, ismerem-e a zenekar többi tagját. – A gitárossal már találkoztam, amikor Los Angelesben együtt bóklásztam Walttal. A többieket nem ismerem. – Sirály! – mondja. A zene nagyon rendben van, Walt pedig hihetetlenül tolja. A pódium előtt összeverődött lányok tülekednek, hogy jobb pozícióhoz jussanak. Az egész közönségnek játszik, és külön-külön mindenkinek. A padló lüktet a basszushangoktól, rezgéshullámokat küld a lábamba. Emmára pillantok, aki elmosolyodik, és közelebb hajol. – Ez eszméletlen! – Na, mit mondtam? A kezem a vállára csúszik, szórakozottan gyúrogatja az izmokat. Ellazul az érintésemtől, ahogy az ujjaim a tarkójánál a hajába merülnek, és a pillanat sürget, hogy most, most, most! Amikor odahajolok, és hátrafordítom Lakers sapkám ellenzőjét, nem húzódozik. A feje a vállamon nyugszik, a ritmus dübög bennünk, és különös érzés ez a háborítatlanság a füstös sötétben, ahol több száz ember van, és mégsem törődnek velünk. Megcsókolom. Nincs forgatókönyv, nincs stáb, ez most egészen más, mint amit eddig a kamera előtt csináltunk, ahol nekem férfi főszereplőként árnyékokra és kameraállásokra meg egy filmjelenet felvételének száz más vonatkozására megkoreografáltan kell viselkednem. A nyelvem az ő nyelvéhez nyomul, egyre mélyebben

csókolom, amíg nem érzem, hogy elolvad a tétovázása. Miután elhúzódom, lassan kinyitja a szemét, az enyémbe bámul. Miután visszaérünk a szállodába, fölviszem a szobájába, még egyszer megcsókolom, röviden és kedvesen – egyáltalán nem úgy, ahogyan a műsor alatt –, bár kellemesen gonosz elképzelések lüktetnek a fejemben mindarról, amit szívesen művelnék vele. Holnap John barátom jön a városba – azt mondja, mindig is szerette volna meglátogatni Texast, és halálra unja magát Los Angelesben. Ez John. A kelleténél több pénz és idő, semmi saját jogú celebség. Azt hiszem, ha velem mehet szórakozni, az úgy hat rá, akár a kábítószer – mintha ő is híres lenne, és imádja ezt az állapotot. Gondolom, újabb adag kell neki. Tadd-del épp ma beszélgettünk arról, hogy pár napra lemegyünk délre, gumibelsőzünk a Guadalupe folyón. Néhány napra eltűnni nem rossz ötlet, mert az Emma-féle lányok így működnek: éppen annyi figyelmet igényelnek, hogy tudják, ők járnak az eszünkben. Naponta egy-két SMS, épp a csibészség határán, és szombatra megpuhul a csaj. Azt hiszem, csípni fogom ezt a lassítós témát. ***

EMMA EGÉSZ DÉLELŐTT MINDEN KÉZENFEKVŐ OK NÉLKÜL irulok-pirulok – valahányszor eszembe jut, hogy az elmúlt két nap alatt két őrülten szexi sráccal csókolóztam. Graham még mindig nem hallatott magáról. Reid reggel SMS-ezett, sok szerencsét kívánt a mai felvételhez. A rajongói tudják, hol forgatunk, és jó korán megjelentek, fölsorakoztak a házat körülvevő korlátoknál. Ő azonban ma nem filmez, úgyhogy végül elszállingóztak, csak a legkitartóbbak maradtak. Chloe és apám ma délután keresik föl a forgatást, és amikor befut a taxijuk, ismét izgalom vesz erőt a kábé tucatnyi bámészkodón, amíg ki nem szállnak a kocsiból. Chloe mai hacukája hipertapadós csípőfarmerből,

éktalpú szandálból és bő parasztblúzból áll, mindez helyénvalóbban festene valakin egy középiskolában. Nem tanárra gondolok. Amikor kimegyek, hogy igazoljam őket a biztonsági ellenőrzésnél, pár rajongó rikoltozni kezd: – Emma! Odafordulok, integetek, meglep, hogy tudják, ki vagyok. A délutáni program javarészt egy olyan jelenet, amelyben Tim Warner és Leslie Neale mint Lizbeth szülei szerepelnek, ettől a ténytől Chloén elviselhetetlen lelkendezési roham tör ki. Miközben Tim és Leslie épp az elsőként felveendő kettősükről értekeznek, Chloe félbeszakítja őket, hogy közölje, mekkora rajongójuk már kislány kora óta. Timnek elakad a szava, se köpni, se nyelni nem tud, egy pillanatra Leslie is Chloéra mered, majd megszólal: – Köszönjük, igazán kedves, és kit tisztelhetünk önben? – Jaj, én Emma anyukája vagyok! Ettől a csalárd féligazságtól éppúgy összerezzenek, mint attól a vérlázító körülménytől, hogy ennek a nőnek egyáltalán jogszerű köze van hozzám. Amíg én színpadi süllyesztőkről és a folyós homok előnyeiről ábrándozom, Leslie meg Tim felém fordul, igyekszem arra gondolni, hogy mindenki mást nagy ívben letojunk, jóllehet a legkevésbé sem hiányzik nekem, hogy ez a két jeles színész lesújtó véleményt alkosson rólam, még ha igazat adok is MiShaunnak: nem szép tőlük, ha Chloe alapján ítélnek meg engem. Leslie tér magához elsőként. – Nahát, biztosan nagyon büszke rá. Rendkívül tehetséges lány. Pillanatnyilag azonban föl kell készülnünk erre a jelenetre. Helyezze kényelembe magát, és élvezze a látványt, ahogy Emma dolgozik… – kíséri Chloét egy félreeső székhez, és int egy asszisztensnőnek, megkéri, hogy hozzon valami innivalót Mrs. Pierce-nek. Ahogy elfordul a döbbenten elnémult Chloétól, Leslie rám kacsint. Azt hiszem, imádom ezt a nőt. ***

Estére kimerülök, ráadásul mára virradó éjjel összesen öt-hat órát aludtam, azt sem egybefüggően, de Chloe mindenáron el akar menni vacsorázni, mert holnap korán reggel indulnak. Nekem pedig más sem kéne, csak szobaszerviz, dumcsizás Emilyvel erről az egész smárolósdiról, meg némi szunyálás. – Nem fekszünk későn – ígéri apám. – Még hozzá sem jutottam, hogy elmondjam, milyen nagyszerű voltál ma. Átmelegszik a szívem a szavaitól, nem bírom megállni, a vállára hajtom a fejem, ahogy a térdemet paskolgatja. Egy környékbeli grillteraszon vacsorázunk, Chloe másfél órán át magyarázza, milyen fantasztikusan játszott Leslie, apám itt-ott tud közbeszúrni egy dicsérő mondatot az én teljesítményemről. A taxiban előásom a táskámból a telefonomat, hogy SMS-ezzek Emilynek. Két nem fogadott hívást és két szöveges üzenetet találok tőle; az éttermi zsivajban nem hallottam a telefon jelzéseit. Az első üzenet így szól: HÍVJ! A csupa nagybetű hátborzongató, de a fél órája küldött második még ijesztőbb: GUGLIZD MEG MAGAD, AZUTÁN HÍVJ! Amint a szobámba érek, bekapcsolom a laptopomat, és beütöm a keresőablakba a nevemet. És tessék, szanaszerte az interneten, a legkülönbözőbb helyeken, így Reid Alexander összes rajongói oldalán életlen fotók és vadul burjánzó találgatások Reid Alexanderről meg jelenlegi filmes partneréről, Emma Pierce-ről, akik forgatáson kívül, egy austini szórakozóhelyen csókolóztak. Atya-úr-isten! A tegnap esti csókról már SMS-eztem Emilynek, de óriási különbség szöveges üzenetben a cicomázatlan tényeket megkapni, illetve tizenhét colos monitoron, szemcsés színes fényképeken, válogatott közelikkel kiegészítve látni a nevezetes cselekményt. – Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán látnak bennünket. Jaj, istenem! – Pánikra semmi ok. Gondolkozzunk logikusan! Oké, Reid. Alexander megcsókolt, a valóságban, nem reflektoros-kamerás filmfelvételen. És amit a lányok gyakorlatilag kilencvenkilenc százaléka megtenne, ha Reid Alexander ajkával kerülne szembe, azt te sem szalasztottad el. – Igaz.

– Akkor meg pontosan mi a probléma azon kívül, hogy ez az egész

nyilvánosságra került? Azt mondtad, elképesztően csókol a srác. – Igen… de… van egy kis komplikáció, amiről ma este akartam beszélni veled, mielőtt értesültem erről az egészről. Emlékszel a srácra, akivel reggelenként futok? – Grahamre? – Igen, rá. Na ő csókolt meg hétfő este. – Álljon meg a menet! Mi van? – Magam előtt látom, amint hadonászik. Emily képes telefonálni és autót vezetni, és most valószínűleg két kézzel gesztikulál. Azt mondja, ez segíti a gondolkozásban. – Ez ugyanaz a Graham, akiről azt mondtad, hogy „csak haver”, vagy valami másik Graham? – Jaj, istenem! – Bocs, Em. Tudod, hogy a cikizés a túlélési mechanizmusom. Folytasd! Nyögd már ki! Az ágyam közepén oldalra fekve összekucorodom, pontosan úgy, ahogy Grahammel bújtunk egymáshoz. – Éreztem, hogy egyre jobban vonzódom hozzá, és az egész szombat estét végigbeszélgettük, azután filmet néztünk, én elaludtam, és mire fölébredtem, ő már elment. – Szóval szombaton az ágyban beszélgettetek. Érdekes. És azután hétfőn mi volt? – Nem tudtam aludni, és bekopogtam hozzá, gondoltam, beszélgethetnénk, vagy valami… – Emma… – morog Emily. – Na, mindegy, nem nyitott ajtót… – Nyelek egyet, fölkészülök rá, ahogyan a most következőkre fog reagálni. – Szóval vissza akartam menni a szobámba… és a srác akkor jött ki Brooke-tól. – Várj! Brooke Camerontól, alias Kristen Wellstől, a megtestesült gonosztól? – Jaj, Emily, tudod, hogy a való életben nem olyan borzasztó, mint a Tiszta havaj-beli szerepe. – Mégis beengedte a szobájába ezt a Grahamet. Miért? – Nem tudom. Nem kérdeztem. Hú, ez hangosan kimondva még rosszabb, mint a fejemben. – Emma, mi van?! – sóhajt föl Emily, és tudom, hogy most jól megrázna, ha nem választaná el tőlem sok száz kilométer. – Arra a

csókra azután került sor, hogy a srác ohne magyarázat kijött Brooke Cameron hotelszobájából? Mély lélegzetet veszek, és kihagyom azt a megaláztatást, hogy Graham látta, amikor visszarohantam a szobámba, mint ijedt nyuszi a kerítés mentén a lyukhoz. – Bejött a szobámba, beszélgettünk, azután bolondoztunk, és valahogy a csókolózásnál kötöttünk ki. – Valahogy a csókolózásnál kötöttetek ki. Lelki szemeimmel látom kétkedő arckifejezését, komor vonallá szorított ajkát, féloldalasan fölvont szemöldökét. – Tudom, nevetségesen hangzik… Emily hallgat, csak a ceruzájával kocogtatja a középső metszőfogait, amivel őrületbe kergeti az anyukáját. – Na és a két srác közül melyik érdekel? Graham jut eszembe, amint a fülem mögé kanyarított egy tincset, amikor fedél alá húzódtunk a felhőszakadás elől, az érzés, ahogy az ujjai a bőrömön siklottak, ahogy hallgatott, amikor anyám elvesztéséről beszéltem. Visszaemlékszem az éhségre Reid csodálatos szemében, a forgatáson kívüli, heves, másfajta csókra, és arra, ahogyan cukkol. – Mind a ketten tetszenek. Csak… különbözők. – Ez komplikálja az ügyet. Mi lesz ez után a film után? El tudod képzelni valamelyiküket az életedben, miután ennek vége? Kell ez neked? – Jaj, istenem! Huszonnégy órán belül két sráccal csókolóztam, az egyikkel a szállodai szobámban, a másikkal a nyilvánosság előtt, és most tele van vele az internet. Mihez kezdjek? Voltaképpen nem várok választ. Fontolgatom, hogy hanyatt-homlok elszegődöm külföldi önkéntes munkára a Békehadtesthez. Ez percről percre vonzóbbnak tűnik. – Emma, azon kívül, hogy egy picurkát feslett dolog, és nézzünk szembe a ténnyel, egy kicsit egész Hollywood az, igazából mi bánt? – Asszem, attól parázom, hogy Reid azt fogja képzelni, van köztünk valami… és félek, hogy Graham is azt fogja hinni – lepem meg saját magamat is a válasszal. – Szóval nem akarod, hogy Graham azt higgye, összejöttél Reiddel…

– Szerintem fordított esetben én is azt hinném – mondom, miközben

az vibrál az agyamban, hogy biztos?, és a kelleténél erélyesebben vágom rá, hogy IGEN!, Emily pedig, ha hallaná, miféle társalgást folytatok saját magammal, valószínűleg megjegyezné, hogy olybá tűnik, módfelett hevesen protestálsz. – Annak ellenére, hogy talán Graham és Brooke is összejött? Hmm. – És van még egy dolog. Graham valamikor a csókolózásunk utáni éjjel elutazott Austinból, és azóta sem láttam, nem is hallottam felőle. Azt hiszem, valami családi problémája adódott. De se nem hívott, se nem SMS-ezett, se semmi. – Furi – mondja Emily ceruzakocogtatás közben. – Mit tudsz még róla? – Öregebb nálam. – Mennyivel? – hallom a hangjából, hogy fölkészült az elszörnyedésre. – Két és fél évvel. – Hála istennek, már azt hittem, közlöd, hogy harminccal vagy ilyesmi. Figyuzz, szerintem azért vagy most ekkora katyvaszban, mert hagyod, hogy mások osszák neked a lapokat. Talán magadnak kellene eldöntened, mit akarsz, Em. – Pillanatnyilag legszívesebben hazarepülnék, és a szekrényedbe bújnék. Nevet, mert régebben pontosan ezt csináltam mindig, ha Chloe értem jött, és nem akaródzott hazamennem. – Figyelj, nincs neked szükséged egyikükre sem. Ne csinálj semmit, amíg ki nem okoskodod, mit akarsz. Vagy kit akarsz. Hirtelen rettenetes honvágy fog el, hiányzik a legjobb barátnőm, a megszokott napirendem, a komplikációktól mentes életem – amiben nincs helyük bazi nagy tinibálvánnyal smárolós, az interneten szanaszét szórt fotóimnak.

22. FEJEZET REID

J

OHN TEGNAP ESTE ÉRKEZETT MEG. Lassanként olyan ez az ismerősökért reptérre járkálás, mint valami másodállás. Quinton is hozzánk csapódott, együtt elmentünk vacsorázni, azután vissza a szobámba a guadalupei vízi túrát tervezgetni, aminek Bob egyáltalán nem örül. Bejött hozzám, hogy közölje, elküldi velünk Jeffet meg egy másik fickót a biztonságiaktól. – Azt ajánlom, ha valaki vízbe fullad, akkor ez a gyerek legyen! – mutatott Johnra. – Mi a bajod, öreg? – pislogott John. Bob rámordult, és kiment a szobából. Ekkorra már lenyomtunk egy töltet citromos whiskey-t, úgyhogy Quinton meg én röhejesnek találtuk a fenti szóváltást. Tadd éjfél körül némi „ne kérdezd, ne mondd el!” tevékenység után csatlakozott hozzánk, bár rendszerint mégis beszámol. Kivált, ha kérdezzük. Elég korán akartam kelni, hogy mielőtt elmegyünk, még találkozhassak Emmával, de mivel jelentős mértékű leittasodás következett be, és hajnali három lett, mire a többiek elpályáztak a szobámból, ez kútba esett. Az úton egyszer SMS-eztem neki, és az ebédszünetében válaszolt. Most már kevésbé izgulok a Grahammel való versenyzés miatt, mint mielőtt csókolóztunk. Soha nem árt azonban félreérthetetlenül rávilágítanunk, mennyire elütünk lehetséges vetélytársainktól. Különösen, ha a rávilágításról nem ordít a célzatosság:

Én: Quintonnal, Tadd-del meg egy otthoni haverommal pár napra elmegyünk gumibelsőzni. Gondoltam, szólok, nem tűnök el csak úgy. :) Emma: Mi az a gumibelsőzés? Én: Lényegében folyami tutajozás egy marha nagy autógumibelsőn. Legközelebb okvetlenül magammal viszlek. Emma: Veszélyesnek tűnik… Én: Á, dehogy. Csak mókás. :D Emma: OK. Jó mulatást!:) Három bungalót bérelünk, hat gumibelsőt kölcsönzünk, és annyi sört veszünk, amennyi a hűtőtáskákba fér. Ha már lúd, legyen kövér. Kijelölt testőreinket, Jeffet és Rickyt, kevésbé lombozta le rögtönzött kirándulásunk, mint Bobot. Noha elvileg szolgálatban nem ihatnak, megnyugtattuk őket, hogy a sörfogyasztást eleve nem tekintjük ivásnak. Plusz mindketten huszonegy év fölöttiek, így legálisan vásárolhatják meg a sört. – Egyáltalán honnét tudsz erről az egészről? – kérdezi Tadd, miközben sapkában és napszemüvegben kacskaringózunk egy vegyesbolt gondolái között, strandcipőt, naptejet meg necczsákot veszünk, utóbbit a kiürült dobozok tárolására. – Ismertem valakit, aki Austinban lakott. A helybeliek nyáron ezzel szórakoznak, és gondoltam, ha már itt forgatunk, mi is kipróbálhatjuk. Brooke az a valaki. Annak idején mesélt nekem a nővéreiről, akik minden nyáron efféle vízi túrákat szerveztek a baráti társaságukkal. – Naphosszat sört vedelnek, lecsorognak a folyón, kacérkodnak a fiúkkal, aztán mind körbeülik a tábortüzet, ahol a nővéreim sutba dobják a baptista családi hagyományokat, fölcsapnak folyami ingyenprostinak, és összeadják magukat minden helyes sráccal, akibe beleütköznek. – Ez jól hangzik – véltem, mire a karomba bokszolt. – Juj! Éppen filmet néztünk a lakókocsimban, valami olyan unalmasat, hogy már rég nem tarthatott számot az érdeklődésünkre – inkább enyelegtünk. Tizennégy és tizenöt évesen még egyikünkről sem tudták, kicsoda, de mi hírnévre éheztünk, szakmai elismerésre áhítoztunk, és

mindketten készen álltunk arra, hogy agyondolgozzuk magunkat a sikerért. Az akkor forgatott filmünk végül megbukott, de mi még nem voltunk sztárok, úgyhogy ez nem hatott vissza ránk. Brooke odahajolt hozzám, és puszit adott arra a pontra, ahol megütött. – Nem szeretném, hogy egy rakat csaj összejöjjön veled. Visszahajolt, enyhe ajakbiggyesztéssel nézegetett, azzal az arckifejezéssel, amitől akkoriban minden alkalommal elolvadtam, ahányszor csak bedobta. – Nekem nem kell más csaj – jelentettem ki. – Nekem meg nem kell más hapsi – felelte, és megint közelebb hajolt. – Akkor jó – csókoltam meg, az ölembe vontam, a kezem elkalandozott a pólójában, ahogy az övé az enyémben. Talán ekkor történt meg először, hogy egy lépéssel tovább mentünk a nyalifalizásnál. A megbeszélés a következőképpen zajlott le: – Mit szólsz, ha…? Egy pillanatra rám nézett, majd bólintott. – Oké. ***

EMMA MEGINT A BENNET-HÁZBAN FORGATUNK. Grahammel a miénk az első jelenet. Nem tudom, mikor jött vissza Austinba, a csókunk óta eltelt két és fél napban nem hallottam felőle. Közben a Reidről és rólam a koncerten készült fotók föltartóztathatatlanul terjednek, és Graham hallgatásából elég egyértelműnek tűnik, mi a véleménye róluk. A konyhában szüntelen a zsúfoltság, a büfések reggelit és frissítőket szolgálnak fel, ácsorgó stábtagok eszegetnek, kameraállásokról és jelenetek elrendezéséről cserélnek eszmét, a szereplők szövegpróba közben bekapnak egy-egy falatot. Nemegyszer jut eszembe, hogy otthagyom a konyhát, és átmegyek a nappaliba, ahol kisebb a tömeg és

a lárma, de valami újra meg újra arra késztet, hogy elrejtőzzek a tolongásban, és én pontosan tudom, mi az a valami. Amíg Grahamre várok, ide-oda csaponganak az érzelmeim, az egyik percben olyan, mintha rajtvonalon állnék, máskor meg inkább kivégzőosztag előtt. Kavarog a gyomrom, és olyan zaklatott vagyok, mint négy csésze kávé után. Miután végre a szomszéd helyiségből meghallom a hangját, nincs elég időm rendezni soraimat, öt másodpercem marad, hogy összeszedjem magam. Látványos kudarcot vallok. A szöveggel a kezében, farmerban és könyökig feltűrt, gyűrött ingben fordul be a konyhába, Richterrel beszélget. A hajába túr, körbepillant, a tekintete senkin és semmin nem időz el, amíg el nem jut hozzám. Kifürkészhetetlen arccal, kurtán biccent felém, majd visszafordul Richterhez. – Menj a maszkmesterhez! – mondja neki a rendező. – Tizenöt perc? – Rendben. Legközelebb a kamera előtt találkozunk. *** Amikor Graham visszatér, alig ismerek rá. Fölöslegesen aggódtam, hogy nem tudják eléggé furára fazonírozni Bili Collins szerepéhez. A haját zselével hátranyalták, bőségráncos khakinadrágot, galléros, korallpiros pólót – a nadrágba tűrve – és aranykeretes, kerek lencsés szemüveget visel. Járása és gesztusai félénkséget sugároznak, mégis önelégültek. Tökéletes. Bili és Lizbeth képtelen leánykérési jelenetét vesszük föl. A rendezőasszisztens elmagyarázza a jelenetet, figyelmesen hallgatjuk, kerüljük egymás tekintetét. Graham az első pillantás óta nem néz rám, bár perceken belül kénytelen lesz. Egy hete még teljesen biztos voltam ebben a jelenetben. Egy hete. Mielőtt Graham megcsókolt, majd eltűnt, és mióta visszatért, nem szól hozzám. – Tessék! – vezényel Richter.

BELSŐ. Bennet-ház – nappal LIZBETH edényt pakol a mosogatógépbe, BILL föltornyozott tányérokkal lép be az étkező felől. BILL Lizbeth, kérni szeretnék valamit. LIZBETH Tessék! BILL Mint tudod, a Rosings cég kulcsfontosságú munkatársaként fényes jövő áll előttem. LIZBETH (oldalra sandít) Igen, már mondtad. BILL A főnöknőm, Ms. DeBourgh úgy véli, egy férfinak az én pozíciómban a pályáján való gyors előrejutás szempontjából az a legelőnyösebb, ha családi értelemben megállapodik. LIZBETH a homlokát ráncolja. BILL Arra kérlek tehát, Lizbeth Bennet, hogy légy a feleségem. LIZBETH hirtelen szembefordul vele, a mosogatóba ejt egy tányért, ami csörömpölve összetörik.

(Graham arckifejezése annyira tartózkodó, hogy nehezen bírok szerepben maradni, hiszen Bill Collins elvileg komikus figura, Graham viszont dühösnek tűnik.) LIZBETH (hitetlenkedve) De hát… de hát… én még középiskolás vagyok. (Eltökélten igyekszem megoldani ezt a zárójeles hitetlenkedő arckifejezést. Próbálok a srác röhejes szemüvegére, a hülyén hátranyalt hajára vagy bármire koncentrálni, de minden hiába.) BILL Az eljegyzésünk mindaddig nem hivatalos, amíg be nem töltőd a tizennyolcat, de ez nem kell hogy visszatartson bennünket a tervezgetéstől. (Az idióta Bili Collinshoz képest túlságosan rámenős, még Bill orrhangú nyafogása is hiányzik. Richter észre fogja venni, mindenki észre fogja venni. Mindjárt szétrobbanok.) LIZBETH (döbbenten) Megőrültél? BILL (gondtalanul nevet) A lányok folyton kéretik magukat. Az ember sosem tudhatja, hányadán áll velük! (Én pedig újra elpirulok…) LIZBETH (elszörnyedve)

Én nem kéretem magamat. Ha bármi olyat tettem. amiből azt hitted, hogy érdekelsz, hát nagyon sajnálom. A válaszom akkor is nem. BILL Egyébként a gyűrű kiválasztása miatt nem kell aggódnod. Azért nem vettem még meg, mert úgy akartam, hogy magad választhass. LIZBETH Egy hónapja még nem is ismertél. Nem jöhettél azzal a szándékkal, hogy beleszeress valakibe, akit nem is ismersz! (Elcsuklik a hangom, és tehetetlenül érzem, hogy remeg a szám. A francba!) BILL Igaz, nem ismertelek, de határozott szándékkal érkeztem ide. Azzal kívántam jóvátenni apámnak a Bennet Rt. vezetőjeként elkövetett hibáit, hogy összebútorozok veled, persze törvényesen. Tudtam, hogy szép vagy. Biztos voltam benne, hogy vonzódni fogok hozzád. Vonzódom is. (Graham mélyen a szemembe néz, alig jut eszembe a szövegem.) LIZBETH (mosogatószeres vizet önt a lefolyóba) Ez marhaság. Nem megyek férjhez, főleg nem hozzád. – Ennyi! – állítja le a felvételt Richtert, és látom, hogy nem valami elégedett. Meregeti a szemét Grahamre és rám, a keze a szája előtt, mintha vigyázna, nehogy kimondja, amiről pontosan tudja, hogy ki

akarja mondani. – Emma és Graham marad, a többieknek öt perc szünet. – Basszus? – Legyen inkább tíz! – Jaj, basszus! Rutinos rendezőnk csípőjével az asztalnak támaszkodik, karba teszi a kezét, úgy néz ránk. Most el tudom képzelni, hogyan érezheti magát az, akit az igazgatói irodába hívatnak, mert fecsegett az órán, vagy verekedett. Grahammal mindenfelé nézünk, csak Richterre meg egymásra nem. – Figyelj, Graham – kezdi Richter. – Ugye érted, hogy ez a fickó egy buta, sekélyes jellem? Graham bólint, ő is keresztbe fonja a karját. Minden színész tudja, hogy ez védekező reakció. – Akkor meg mire föl vágsz ilyen búskomor képet? Eddig tudatlannak és felszínesnek hoztad ezt a figurát. Most pedig úgy meredtél Lizbethre, mint aki azt fontolgatja, átrúgjon-e egy széket a helyiségen, vagy a vállára dobja a lányt, és elhurcolja a barlangjába. Megint elpirulok – a vállára dobja a lányt –, Graham pedig egy teljes percig hallgat. – Értem, elnézést kérek – feleli végül, leengedi a karját, egyik kezével megmarkolja a konyhapult szélét, a másikkal már-már a hajába túr, de félbehagyja a mozdulatot, amikor észbe kap, hogy hátrazselézték. – Egy kis időre lenne szükségem, hogy belerázódjak a szerepbe. Ma kicsit indiszponált vagyok. – Jól van. Tíz percet kapsz. Készülj föl az újbóli felvételhez, de szólj, ha több idő kell! Graham bólint, és rám se nézve hagyja el a helyiséget. – Minden rendben van köztetek? – kérdezi Richter, miután Graham távozik. – Persze. Mi mást felelhetnék? – Hm. Azt hiszem, ennél a legutóbbi felvételnél Graham befolyásának engedtél. Ne felejtsd el, hogy Lizbeth nem dühös, csak döbbent és értetlen. – Igen, tudom. Következőre jól fogom csinálni. Bocsánat! – Pihenj pár percet, azután nekifutunk a második felvételnek. Újravesszük a jelenetet, és Graham ezúttal már teljesen szerepben van. Több részjelenetet és néhány kisebb újbóli felvételt forgatunk le.

Richter nem tévedett nagyot, bár lehettem volna profibb, szerepben maradhattam volna, nem háríthatok minden felelősséget Grahamre. – Tökéletes! – dicsér most bennünket a rendező. – Tartsunk szünetet, azután a Bennet családdal folytatjuk. Graham a mobilján tárcsázva vonul ki a bejárati ajtón. Az ebéd előtti utolsó jelenet, amelyikben Graham nem szerepel, jól sikerül. Amint végzünk, megfordulok, és látom, hogy egy ajtófélfának támaszkodva figyel. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk, majd a felvételvezető gyakornok elvonja a figyelmét. Nem tudom, hogy az a csók jelentett-e neki bármit is, vagy csak a pillanat hevében cselekedett, és azóta megbánta. Nem tudom, nem kavartam-e bele valamibe Graham és Brooke között, amihez semmi közöm. Graham látta a koncerten készült fotókat, vagy legalábbis tud róluk, és irtózom a gondolattól, hogy most haragszik, megbántódott, vagy undorodik tőlem. Utálom ezt a helyzetet, hogy nem beszélünk egymással. Fogok egy pulykás szendvicset, egy diétás kólát meg a ma délutáni szöveget, és hátramegyek a fedett teraszra. Az árnyék tűrhető meleggé mérsékeli a forróságot. Amikor mögöttem kinyílik az ajtó, reménykedem, hogy nem a sminkesek, mert mániákusan tüntetnek el minden csillogást, az pedig óhatatlan most, hogy a kinti hőségben bújtam el. – Helló, Emma! – köszön Graham, megkerüli a párnázott padot, amin ülök, és helyet foglal velem szemben. Egy palack vizet tesz az alacsony asztalra, öngyújtót és egy csomag cigarettát húz elő a zsebéből. – Szia! – Holnaptól használom a tapaszt, amint befejezzük a forgatást – ígéri, kiütöget egy szál cigarettát a majdnem üres csomagból, és rágyújt. Szippant egyet, elrakja a csomagot meg az öngyújtót, hátradől, a fejünk fölé fújja a füstöt. – Így akkor kezdem el, amikor éppen nem filmezek. – Szóval vettél tapaszt? Jókedvre derít a hangja. Máris megkönnyebbülök a tudattól, hogy nem haragszik rám. – Ja, amíg New Yorkban voltam. Nem fejti ki részletesebben, újra slukkol a cigarettából, és a kiégett kert felé néz.

– Minden rendben… a New York-i utaddal? Úgy hallottam, családi

problémád volt. – Ja, igen, minden rendben – feleli, majd újra elhallgat. – Akkor jó. Lenézek a kezemben tartott lapra, fogalmam sincs, mit mondjak Grahamnek most, hogy itt ül velem. Kiment a fejemből, hogy nagyokat tud hallgatni. Nem zavarja a csönd, nem siet kitölteni, ha nincs mondanivalója. Elszívja a cigarettát, és másikra gyújt, mielőtt megszólal: – Elnézést, hogy az előbb kiakasztottalak. Ma valamiért nagyon el voltam varázsolva. Komoly tekintetéből nyomtalanul eltűnt az előbbi szemrehányás. – Semmi baj. Én sem voltam formában. – Mindegy, bocsánatot akartam kérni. A színészek hajlamosak túljátszani egymást egy jelenetben, és én mindjárt az elsőt jól elcsesztem. Megint a hajába akar túrni, de hirtelen félbehagyja a mozdulatot, visszarántja a kezét, s utoljára hosszút szippant, mintha nikotinéhsége tudná, hogy a cigarettával hamarosan elválnak útjaik, és szeretne bespájzolni. Önkéntelenül elmosolyodom. – Nem őrjít meg az a kulimász a hajadban? – Ha tudnád! – vigyorog vissza rám. – Fogalmam sem volt, milyen sűrűn nyúlkálok a hajamhoz, amíg most egyszerre nem lehet. Ez a ragacs olyan, mint az enyv. Amíg ő dohányzik, bekapom az utolsó falat szendvicsemet, és fölhajtom a kólát. Vacakolok a szendvics papírjával, gombóccá gyűröm, és az üres kólásdoboz tetejére teszem. – Futottál, amíg távol voltam? Fölnézek rá. – Egy napot kihagytam, de ma futottam. – Holnap is mész? – Úgy tervezem. – Veled tarthatok? A legutóbbi futásunk óta egy fekvőtámasznyit se mozogtam. – Persze. A felvételvezető gyakornok srác kidugja a fejét az ajtón.

– Öt perc, Emma!

*** A forgatás végén Graham úgy hagyja el a helyszínt, hogy csak Richterrel vált szót. Szeretnék még beszélgetni vele, de annyira röstellem a Reid-féle csókot, hogy valahányszor társalgást kezdeményeznék, inamba száll a bátorságom. Azután eszembe jut Brooke, és már nem is tudom, miért kéne röstelkednem. Reid: Szia, csak eszembe jutottál, és rád akartam köszönni Én: Szia! Jól mulatsz? Használsz naptejet? Reid: Igen és igen, de olyan sokat vagyok a napon, h talán mégis egy kicsit lesülve megyek vissza. Én: :D Szombaton találkozunk. Reid: Remélem;)

23. FEJEZET REID

B

ROOKE-NAK MÉG VALAMIBEN IGAZA VOLT: a folyami ingyenprostiságban. Természetesen a srácokról és saját magamról beszélek. Az elmúlt két nap órákon át figyeltük, amint bikinibe és rojtos farmersortba öltözött, arcukat szalma cowboykalappal vagy baseballsapkával beárnyékoló lánycsapatok úsznak el mellettünk egymáshoz kapcsolt gumibelsőiken. Tegnap este buliztunk, és meghívtunk néhány lányt (meg pár srácot – Tadd semmivel sem inkább angyal, mint mi, többiek) a bungalókba. Ezek a folyón töltött napok emlékeztettek arra, mi tette olyan izgalmassá Brooke-ot. Los Angelesben nőttem föl, és hála jó néhány körülménynek – többek között apu karrierjének, anyu származásának meg kettejük együttes vagyonának –, egész életemben kiváltságos körökben forgolódtam. Azonban a dél-kaliforniai körökben a nők és lányaik többségét egy bizonyos kinézet jellemzi. Megközelíthetetlen szépségek, kissé valószerűtlenek, agyondédelgetettek és makulátlanok. Anyám így festett, és a barátnői is. A társasági hölgyek, a színésznők és a majmolóik is mind ilyenek. Amikor megismerkedtem Brooke-kal, tizenöt éves volt, és új jövevény Kaliforniában. Texasban fedezték föl – mi több, Austinban, és annyira nyersnek, frissnek és másnak találtam, hogy azonnal elállt tőle a lélegzetem. Szép volt, de természetes szépség. Nem melírozta a haját, és a forgatáson kívül nem is sminkelt. Lebarnult bőrén a fürdőruha

világos nyoma jelezte, hogy nyilvános uszodába jár, és izmai elárulták, hogy ötéves korától labdarúgással erősítette őket. Mivel viszonylag nagy városban nevelkedett, csak enyhén, de azért határozottan hallható délies akcentussal beszélt. Bevallotta, hogy a menedzsere beszédtanárhoz küldi, hogy levetkőzze „rettenetes nyávogását”. Emlékszem, akkor megjegyeztem, hogy ennél nagyobb idiótaságot soha életemben nem hallottam, de amikor győzködtem, hogy ne menjen, kinevetett. – Talán azt akarod, hogy úgy beszéljek, mint valami agyatlan prosztó? Los Angeles ezt változtatta meg rajta elsőként. Most ugyanolyan hibátlan és lelketlen, mint az összes ottaniak. Nem mintha én jártathatnám a számat. Az itteni lányok mind az ő régi kiejtésével beszélnek, ki durvábban, ki enyhébben. Némelyiküknek minden második szava az, hogy t’od. Mások csak elnyelnek mássalhangzókat, összeragasztanak szavakat. Mind hajlamosak arra, hogy elharapják a szóvégeket. Egy páran kiokoskodták, kik vagyunk. Olyankor nem nehéz rájönni, ha mind együtt nyomulunk, mint most is, éppen ezért borult ki Bob. Ha egyedül vagy Johnnal mászkálok Los Angelesen kívül, olykor le tudom szerelni azokat, akik kiszúrnak, ha csak annyit mondok: „Á, folyton összetévesztenek vele!” Quinton és Tadd társaságában ez szinte lehetetlen. A fejfedő meg a napszemüveg segít, de egyesek az álcázás dacára is megfejtik a kilétünket. Miközben Emma meghódításáért kampányolok, a legkevésbé sem hiányzik, hogy holnap más lányokkal készült fotóim bukkanjanak föl az interneten. Ahol fényképezőgépek vannak, vagy akár csak lehetnek, ott mindössze együtt szórakozom a srácokkal, esetleg egy kis iszogatás, egy kis tánc belefér. Ha bárki velem tart a bungalóba, előbb az összes személyes tárgyát le kell adnia Jeffnél és Rickynél. Egy lány kifogásolta a dolgot, de nem volt nagy ügy – Ricky egyszerűen visszakísérte a lányt a haverjai táborhelyére. A lány barátnője viszont beszolgáltatta a táskáját meg a telefonját Jeffnek, majd megkérdezte, hogy a ruháját is nála kell-e hagynia. Azt feleltem, hogy nem, azzal majd magunk foglalkozunk.

***

EMMA – SZÓVAL PONTOSAN MIT IS CSINÁLNAK A FIÚK? – kérdezi MiShaun

pénteken a vacsoránál. – Gumibelsőzni mentek – válaszolja Brooke. – Ki halt meg? – vonja föl fél szemöldökét MiShaun. – Képzelj el egy lassú sodrású, sekély folyót, autógumi-belsőket, és hogy egész nap csak lefelé csordogálnak. Adj hozzá sört meg bikinis lányokat, és a pasik úsznak a boldogságban. Hahaha! – Vagy befürdenek egy jó kis leégéssel – mondja Jenna. – Richter tutira megnyúzza őket – ért egyet MiShaun –, ha olyan vörösen jönnek vissza, mint a főtt rák. – Elnézést, nem te vagy Brooke Cameron a Tiszta havajból? – áll meg két lány az asztalunknál kicsit félénken, de nagyon elszántan. Brooke odafordul, blazírtságát széles mosoly váltja föl. – De, én. – Jaj, imádunk! – jelenti ki a második lány, az első meg bólogat. – Fantasztikusan tudsz szemétkedni! – Mindketten elsápadnak. – Úgy értem, Kirsten tud, akit játszol, szóval nem te… – Semmi baj, igyekszem fantasztikusan szemétkedni – nevet Brooke, ettől fölengednek. – Szeretnétek fényképezni, vagy valami? A rajongók ész nélkül turkálnak a táskájukban telefon után. Mi, többiek, egymásra sandítunk, mintha azt kérdeznénk: kivel jöttünk mi vacsorázni? Amíg Jenna lefotózza Brooke-ot az egyik fannal, a másik lány körbepillant az asztalnál. – Úristen, MiShaun Grant! Nahát, ti barátnők vagytok? Királyság! – Austinban forgatunk – közli Brooke, és int a másik lánynak, hogy álljon be a képbe, amit Jenna elkattintani készül. – Tényleg? – Most ismernek föl engem. Nem tudom, hogy diszkrétnek hiszik-e magukat, vagy fütyülnek az ilyesmire. Nagy szemeket meresztenek, és kezüket a szájukhoz emelve súgnak-búgnak. – Egy pillanat. Várjunk csak! Reid Alexander új filmjéről beszélsz? – pásztázzák tekintetükkel a lányok az éttermet.

– Igen – válik érdessé Brooke hangja. – De ő most nincs itt.

Meredithszel ismét egymásra nézünk. A lányok csalódottsága szinte kézzelfogható. – Lehetne legalább veled is egy képet? – kérdezi az egyikük MiShaunt, aki Meredithre és rám vigyorog. – Hogyne! Mindig boldogan veszek részt rögtönzött fotózáson az imádóimmal. A szavak finoman leplezik hangjának vitriolosságát. Meredith a pofazacskóját harapdálva tanulmányozza az evőeszközét, én meg a szalvétámba köhögök-röhögök. MiShaun mosolyogva hajol a rajongókhoz, miközben Jenna kattintgat. A fotókérés nálam is megismétlődik, és hirtelen alig várom, hogy visszajussak a szállodába. – Kellemes estét, lányok! – bocsátja el a fanokat Brooke, majd úgy fordul vissza Jennához, mintha valami sziporkázóan szellemes eszmecserét szakítottak volna félbe. – Istenem! – sóhajtja, miután elmennek. – Reid még akkor is púp az ember hátán, ha nincs a közelben.

24. FEJEZET REID

J

VEZÉRIGAZGATÓ APJA TEGNAP ESTE TELEFONÁLT, és hazarendelte. A jelek szerint hétfő reggel kezdődik az egyetemi felkészítés, és a srácnak holnap kell bejelentkeznie. Hoppá! Akármilyen nagyhangú és félelmetes az apám, nem is hasonlítható John apukájához, a vezérigazgatóhoz, aki bárki eléje kerülőt rögtön úgy kezel, mint a beosztottját. Ez vonatkozik Johnra is, aki tizenhat éves korunkban Sötét nagyúrnak keresztelte el. John nem dolgozik, anyagilag teljesen az apjára van utalva, úgyhogy ha az azt mondja, hogy ugorjon, ő ugrik. Johnnal osztozunk az egyik bungalón, és tegnap este, mondjuk úgy, nem a legalkalmasabb pillanatban kopogott be a szobámba. A lány – nevezzük Macynek, mert tetszik ez a név, és nem jegyeztem meg, hogy hívják valójában – úgy pattant föl, mintha bikázókábel rázta volna meg. – Mi van? – szóltam ki bosszúsan. – Figyelj, öreg, gyere már ki egy percre! – kért az ajtó túloldaláról John. Macyre pillantottam, akin ruha nemigen maradt, de úgy festett, mint aki netán elszalad. – El ne mozdulj! – tettem az ujjam a szegycsontjára, és mosolyogva, lassan visszanyomtam. – Csak a tökkelütött haverom. Mindjárt visszajövök. Félmeztelenül, lehúzott farmercipzárral átcsattogtam a szobán, és résnyire nyitottam az ajtót. OHN

– Te meg mi a francot akarsz, öreg? Tudom, hogy több óvszered van,

mint amennyit egy hét alatt használhatnál el. – Apám most hívott, hogy, izé, holnapra haza kell érnem. – És? – Egy délelőtt tíz órás járattal. – Micsoda? Miért? – Megcsóváltam a fejemet. – Nem érdekes, majd SMS-ezek Jeffnek. Most isten ments zavarni. Szétrúgná a seggedet, csak mert az enyémet nem rúghatja szét. – Ja, kábé ezért nem őhozzá kopogtam be. – Majd én elintézem. De most már reggelig ne buzerálj, mert tényleg begorombulok. – Nyugi, nem foglak – mosolyodott el. – Köszi, öreg! – Nem szívesen – csaptam be morogva az ajtót, bezártam, megfordultam, fölkaptam a telefonomat a rozoga komódról, és üzenetet pötyögtem Jeddnek, Taddnek meg Quintonnak, miközben visszaballagtam az ágyhoz, majd Macyre meredtem. – Hol is tartottunk? *** Ma reggel némi kapkodás érzékelhető, igyekszünk nyolc előtt elhúzni. Macyt most imádkoztam be a három taxi egyikébe, durván másnaposnak látszik, és duzzog, amiért elmegyek. Nem látom értelmét magyarázgatni neki, hogy távozásomnak semmi köze az ő taxiba tuszkolásához. Ne vegyék zokon a mindenütt előforduló szexis csajok, de az a nagy helyzet, hogy mindenütt előfordulnak szexis csajok. Nem szoktam repetázni. Ez Emmára nem vonatkozik – ő nem egyéjszakás kaland. Feltételezem, hogy simán képes lekötni a filmforgatás tartamára. Ki tudja, talán még tovább is. Ha az ember filmes partnerrel kavar, általában abból szoktak kiindulni, hogy ők ketten párt alkotnak, legalábbis átmenetileg. Nem hiszek a szerelemben, és bár a szüleim örök hűséget esküdtek egymásnak, a házasságban sem hiszek. Egyszerűen egymás körül forog az életük. Nincs ebben semmi érzelmi kapcsolat. Csak társasági és pénzügyi. Ez pedig nem az én esetem, és soha nem is lesz az.

Nem szoktam hazudni az olyan lányoknak, mint Macy (akit egyébként Tracynek hívnak, tehát nem jártam messze). Ha abban a hiszemben bocsátkozik a tegnap estihez hasonlóba, hogy ebből a végén kapcsolat sülhet ki – és nekem tök mindegy, hogy rólam vagy Johnról, vagy bármely más srácról van szó –, csak magát hülyíti. Ennek semmi köze a másik fél iránti tisztelet hiányához, se semmi egyéb baromsághoz, amivel a lányokat riogatni szokták. Sokkal egyszerűbben fest a dolog. Ha tegnap este ismerkedtem meg veled, és hazavittelek magamhoz, vagy elkísértelek hozzád, és lefeküdtünk egymással, akkor ennyit igényeltünk. Mindketten ezt kaptuk. Nem ismerlek, te se engem, köszi a mókát, ennyi volt. Ha egész érintkezésünk alatt egyszer csak elhangzik valami, ami eléggé fölkelti a kíváncsiságomat, hogy újra találkozni akarjak veled, akkor találkozom. Hogy előfordult-e már ilyen? Párszor. Hogy tartós volt-e? Egyértelműen nem. ***

EMMA TEGNAP REGGEL FUTÁS KÖZBEN alig beszéltünk Grahammel, az ebédszünetben pedig MiShaunnal szöveget gyakorolt, mialatt én Timmel és Leslie-vel dolgoztam. Nem tudom, mit csinált tegnap este, amíg a lányok szórakozni mentek. Ma reggel a hallban motyogva köszönt, azóta meg sem szólalt, pedig már majdnem a szokott útvonalunk felénél járunk. Máskor oly megnyugtató hallgatásunk most kínos, mintha a torkunkon akadt volna a szó. Nincs más hang, csak a külön-külön lépteinkből egységessé igazodó, ütemes lábdobogás, a magasban köröző kis repülőgép berregése – autókereskedést reklámozó KEZDŐRÉSZLET NÉLKÜL! csábszöveg hullámzik mögötte –, valamint az autók zaja egy közeli utcán.

Újabb öt perc elteltével nem bírom tovább ezt a kommunikációs szünetet. Bármilyen társalgás, még a legunalmasabb is jobb ennél a kényelmetlen némaságnál. – Szenvedsz még a nikotinéhségtől? Megkönnyebbülést olvasok ki pillantásából, ellazul a válla, mintha csak arra várt volna, hogy megszólaljak, miközben én őrá vártam. – Ami azt illeti, még bizsergek a tapasztól. – Hová tetted? Fölhúzza a pólója ujját, előtárul a minden képzeletemet felülmúló bicepszére helyezett kis négyszög. – Állítólag minden alkalommal máshová kell rakni. Gondolom, azért, hogy kíméljem a bőrt. – Pff! – üti meg a fülemet a hangom abban a pillanatban, ahogy elhagyja a számat. Egy másodpercig nem tudom, mond-e rá bármit Graham. – Figyelmetlenné váltál a távollétemben. Hol is tartunk? Negyven körül? Jól meglököm, érthetetlen módon örömet szerez, hogy továbbra is piszkál, ő pedig nevetve tér le az ösvényről, de csak két lépésre. – Nyugi, kislány, béke van! Még most is tíz alatt vagy. De bemondásos alapon számolunk, úgyhogy érdekelne, gyűjtögeted-e a büntetőpontokat, amikor nem vagyok itt. Úgy teszek, mintha haragudnék. – Helló, ugye tudod, hogy csak marháskodom? Igazából nem zavar, ha akár minden harmadik mondatban puffogsz. – Hát nem tudom – biggyesztem le az ajkamat. – Az az érzésem, mintha tényleg idegesítene. – Fenéket – mosolyog. – Sokkal több kell ahhoz, hogy valaki az agyamra menjen. *** Ahogy a harmadik emeleten kiszállunk a liftből, vízi túrájukról visszatért szereplőtársaink hangos heccelődése fogad. Quinton a padlón térdel, a sporttáskájában turkál, a ruhái körülötte szanaszét szórva, Reid és Tadd pedig mellette állnak, figyelik.

– Tudom, hogy valahol itt van az a rohadt kártya! – Leszólok a portára – ajánlkozik Tadd –, és fölküldenek valakit egy újjal. – De hát itt volt, haver, ma reggel pakolás közben láttam… Amint megjelenünk Grahammal, Reid kicsit jobban lebarnult (valamicskét leégett) arca földerül. – Emma! – örvendezik, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Egyenesen odalép hozzám, átölel, egyszer körbefordít, karját a derekamon hagyja. – Szevasz, Graham! – nyújtja ki a másik kezét. Graham szó nélkül szorítja meg. – Kár, hogy nem tudtál eljönni, öregem, atomkirály volt. Naphosszat csak piáltunk, és sodortattuk magunkat az árral. Nahát – néz le rám –, hogy te milyen helyes vagy ebben a kis sort-atléta kombóban! Mielőtt kiötölhetnék valami választ, lehajol és megcsókol. Valójában nem több ez puszinál, a másodperc törtrészéig érintkezik az ajkunk, nem is hasonlít a három nappal ezelőtti szenvedélyes smárolásra, a gesztus mégis félreérthetetlen bizalmasságot sugall. Graham kifejezéstelen arccal fordul az ajtajához. Miután kiszabadulok Reid öleléséből, átvágok a folyosón, és belököm az ajtómba a kulcskártyámat; bosszant, hogy Reid mintegy birtokba vett ezzel a csókkal, és bosszant, hogy Graham ilyen könnyen lemondott rólam. – Na ugye! – találja meg Quinton a kulcskártyát a sporttáskája legalján. – Figyu, este menjünk el mindannyian együtt valahová! – javasolja Reid. – Nekem előbb szunyálnom kell – közli ásítva Tadd. – Rohadt nagyot kell szunyálnom. – Még csak délelőtt tíz – bokszol a karjába Reid, és félreugrik –, teljes nyolc órát szundíthatsz, hogy megszépülj, azután még bőven marad időd sminkelni. Tadd előrelódul, átesik egy ruhakupacon. – Öcsém, baromira hiányzik már a felnőtt társaság – hőköl hátra Quinton, amíg azok ketten ötévesek módjára birkóznak és vihognak. – Hogyhogy! – hemperedik le Reidről Tadd, bár ártatlan arckifejezésének ellentmond gáncsra kinyújtott lába, amivel ismét elbuktatja a föltápászkodó Reidet.

Kattanva kioldódik az ajtóm zárja, és belököm, miközben Reid utánam szól: – Este jössz, Emma? Fogalma sincs, mit művelt az imént. – Persze. – Zsír! SMS-ezek a többieknek, mindannyian találkozunk, és együtt megyünk. Graham már belépett a szobájába, halk kattanással csukódik az ajtaja. *** A szobámban töltöm a délutánt, befejezek egy regényt, és tökre depis leszek tőle. A főszereplő csaj bulit rendez, az egész cselekmény a buli napján játszódik. Csakhogy egész nap, miközben mindent előkészít erre a bulira, a csajszi fölidézi magában a múltját, és azokat, akiket meghívott, különösen egy srácot, aki éveken át szerelmes volt belé, nem a lány választotta magának. De nem ám szimplán nyűglődik a csaj, ez sokkal rosszabb, olyan, mintha meghalt volna benne valami. Én legalábbis ezt vettem le belőle. Ha az ember ilyesmit olvas, utána legszívesebben vagy belevetné magát a bulizásba, vagy otthon maradna, és azt fontolgatná, hogy fölvágja-e az ereit. Én még nem döntöttem. Én: Ma este az egész társasággal bulizni megyünk, készülj föl a holnapi kompromittáló fotókra az interneten. Még most is össze vagyok zavarodva. Lécci hívj, ha ráérsz! Em: Jaj, de sajnállak… 2 dögös srác, te meg ledül… – Szióka, épp vacsiszünetet kaptam. Jasper húsz teljes percet adott – mondja Emily, miután fölveszem a telefont. – Öcsém, mekkora téboly ez a nap! Derek valami antidarkos haverjai bevonszolták magukat az üzletbe, hogy lecsekkoljanak, és nem okoztam csalódást. Tudod, hogy szoktam öltözni, ha munkába megyek. – Ja.

– Tartsd egy percre! – Hallom, hogy egy szelet pizzát és limonádét

rendel, a háttérben száz más beszélgetés zsong, gyerekek sivalkodnak. Szinte érzem, ahogy az ízek utcája-beli pizzázóban az oregánó és a paradicsomszósz illata keveredik a szomszéd hotdogos fritőzkosaraiban folyamatosan sülő hasábburgonya aromájával. Úgy érzem, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy Emilyvel kettesben elmélkedtünk küszöbönálló híressé válásomról. – Oké, visszajöttem. Szóval melyik fele bizonytalanabb: amit te érzel Reid iránt, vagy amit ő irántad? – Tudod, nem annyira az, amit érez, hanem hogy az mit is jelent. – Mármint hogy komolyak-e a fiatalember szándékai? – Talán túlságosan tizenkilencedik századi a kérdés? – Olyasmi. Azonkívül nem valami rucibolti eladóról van szó, hanem Reid Alexanderről. – Hát persze. Én meg tizenhét vagyok, nem harmincöt. Nem ragaszkodom hozzá, hogy örök hűséget ígérjenek nekem. – Ha nem akarod, hogy kirántsák alólad a szőnyeget, az még nem jelenti azt, hogy örök hűséget követelsz. Eleget szomorkodtál már, Em. Sosem értettem, miként alakulhatott úgy, hogy kettőnk közül én írok tele spirálfüzeteket mélabús versekkel, az isten szerelmére! *** Apámmal sosem beszélünk arról, hogyan halt meg anyám. Rák vitte el, méghozzá gyorsan. Az elmúlt tizenegy évben annyit derítettem ki, hogy mivel annyira fiatal volt, korábban eszébe sem jutott ilyesmire figyelni, addig a családjában sem fordult elő hasonló eset, így semmi sem késztette arra, hogy rendszeresen kivizsgáltassa magát. A daganatsejtek az álcázás mesterei, annyira kevés az árulkodó jel, hogy az anyám halála előtt mindössze hónapokkal készült fényképein még semmi sem figyelmeztetett a bajra. Tudom. Utánanéztem. Sugárzott a szépségtől, egészségesnek tűnt, de a látszat csal. Véletlenül fedezték föl. A fogorvosát nyugtalanította egy sima fogászati beavatkozás során tapasztalt vérveszteség, és nógatta, hogy forduljon orvoshoz. Anyám végül engedett neki, csak hogy

elhallgattassa, és szinte látom, amint két-három nap múlva a döbbenettől némán rogy le a konyhaasztalhoz. Mivel gyerek voltam, mindaddig nem árulták el nekem az igazságot, amíg megkerülhetetlenné nem vált. Nem tudom, mennyi időm maradt vele attól a pillanattól, amikor megtudtam, hogy elveszítem őt, addig, amíg eltávozott. Néhány erőteljes emléket őrzök akkoriból. A kórházban halálra rémisztettek a csövek és tűk, amik mintha az ágyhoz horgonyozták volna. Egyszer otthon annyi párnával föltámasztva ült az ágyban, mintha párnafelhőn lebegett volna. A temetés egyes részleteire is élénken emlékszem. Sírtam, mert apám is, mert a nagyanyám is, mert mindenki más, még a pap is sírt, és sírtam, mert anyám nem volt ott, hogy megvigasztaljon, és nem egészen értettem, miért. A nagymama egy-két hétre hozzánk költözött, de végül vissza kellett mennie dolgozni. A közelben lakott, így ő lett az, akihez leggyakrabban fordultam, amikor anyám hiányzott. Ő ugyanazt érezte, amit én. Mintha óriási lyuk tátongott volna a mellkasom közepén, és soha semmi nem tölthette ki. Miután anyám meghalt, apám annyira visszahúzódóvá és szótanná vált, hogy kezdtem elfelejteni, milyen közvetlen és derűs volt azelőtt. Elfelejtettem, mennyit kergetőztünk a ház körül, mekkorákat kajacsatáztunk, és hányszor vett rá, hogy segítsek lemosni a kocsiját: én meg rázúdítottam egy vödör mosószeres vizet, mire ő lelocsolt a slaggal, anya pedig csípőre tette a kezét. – Esküszöm, Connor, kétgyermekes egyedülálló anyának érzem magam. Apa szája legörbült, tágra nyitott szemmel pislogott, előadta azt a nézését, amit anya kiskutyásnak nevezett, megfogta a kezemet, én is utánoztam az ábrázatát, anya megadóan széttárta a kezét, és mosolyát palástolva elvonult. – Nem tud ellenállni zöld szemű bűbájunknak – suttogta színpadiasan apa. Miután összejött Chloéval, rövid időre visszatért a régi vidámsága. Észrevett, nem nézett levegőnek. De egy idő múlva aztán már csak ahhoz a nőhöz tartozott, és még ha jelen volt is az életemben, úgy tűnt, mintha elszakadtunk volna egymástól. Megint kikerültem az öleléséből, hiába küzdöttem, hogy visszataláljak oda. Tizenhárom hónappal anyám halála után házasodtak össze.

Tudom, hogy apám szeret, a maga módján. Igen, így szokták mondani: A maga módján szeret téged. Jó, és mi lesz a magaméval? Hátha arra van szükségem, hogy a magam módján szeressen?

25. FEJEZET REID

A

MA ESTI DAJDAJOZÁSHOZ A HALLBAN gyülekezik a társaság, Brooke és Graham is, akik szorosan egymás mellett állnak, halkan beszélgetnek. Kézen fogom Emmát, és az első taxihoz kísérem, Bob követ bennünket, a többiek a két másik kocsiba szállnak. Ma nem sok fotós áll lesben – valószínűleg nem tudták, hogy visszajöttem New Braunfelsből, mert nagyon korán értünk ide, és napközben nem hagytam el a szállodát. Emma kis fekete ruhát visel, keresztpántja a háta közepéig ér. Lábán iskolás lányos, pántos félcipő, magas sarkával irtó szexi. A haját ugyanebben a stílusban a feje búbján lófarokba fogta. A lófarok a gyöngém – valahogy izgat a csupasz tarkó, az ártatlanul nőies látvány. – Elragadóan nézel ki ma este – jegyzem meg neki, mire az ölébe mosolyog, majd fölpillant rám. Ahogy feléje nyújtom a tenyeremet, ráteszi a kezét. Kicsi, finom, abszolút nőies kéz, és ez a látvány még inkább sóvárgást ébreszt bennem. – Klassz gyűrű. Négyzetesre csiszolt gyémánt. Tetszik. – Nekem is – simogatja meg másik kezével az ékszert. Az az érzésem, hogy ennek a gyűrűnek története van, de Emma valamiért egyelőre nem akarja elmesélni. A bár táncparkettre néző galériáját VIP részleggé alakították. Ezt most teljesen a birtokunkba vesszük, középen összetoljuk az alacsony asztalokat, négy kanapét rendezünk köréjük. Brooke lehuppan Graham mellé, Emmával és velem szemben, odahajol hozzá, súg neki valamit. A

szemem sarkából lesem Emmát, hogy lássam, figyeli-e őket. Ma délelőtt a folyosón kifejezetten feszültnek éreztem, amikor a srác jelenlétében megcsókoltam. Vajon ezzel olyan benyomást keltettem, mintha megjelölném a felségterületemet? Sajnos igen. És úgy éreztem, hogy erre szükség van? Szintén igen. A karomat most Emma mögött nyugtatom, és olyan közel ülünk egymáshoz, hogy a combunk egészen könnyedén összeér. Mindannyian italt rendelünk, mi hárman Tadd-del és Quintonnal elmeséljük túránk azon részleteit, amikről a lányok társaságában beszámolhatunk. – Ezt nézzétek! – húzza föl fél lábán a farmerját Tadd, megmutatja a hatalmas, lila véraláfutást a sípcsontján. – Hülye, láthatatlan, víz alatti ág. – Haver, azt hittem, aligátor tanyázik a Guadalupéban – mondja Quinton. – Úgy sikítoztál, mint egy kislány, amíg meg nem láttad, hogy csak egy bot, akkor meg nekiálltál káromkodni, akár egy ideggyenge ribi. Tadd gondosan lesimítja a lábán a textilt, és Quintonra mutat. – Mintha te nem vetetted volna ki magad hisztérikusan a gumibelsőből, amikor az a hal a hátsódba harapott. A kezem Emma csupasz nyakára vándorol, finoman masszírozgatom, miközben a lány együtt nevet a többiekkel. – Senki sem figyelmeztetett, hogy ragadozó halak élnek abban a rohadt folyóban! – fakad ki Quinton. – Reidet meg engem egyáltalán nem csipkedtek. Kizárólag Quintont – jegyzi meg Tadd. – Csak féltékenykedsz, mert rátok nem voltak kíváncsiak a halak. – Na persze, csakis. Új szám kezdődik, fölállok. – Táncoljunk! – fogom meg Emma kezét. Hagyja, hogy fölhúzzam, majd Meredith és Tadd is követik a példánkat. – Biztos, hogy parkettre merészkedsz az életveszélyes sérüléseddel? – szellemeskedik Quinton. Tadd pöccint az ujjával, és elvonul. ***

EMMA SE GRAHAMRE, SE REIDRE NEM NÉZEK, ahogy a lépcsőhöz megyek, és elindulok lefelé. Még a félhomályban is úgy érzem magam, mintha elsőbálozóként érkeznék a táncterembe. Lentről gyakorlatilag mindenki fölpillant, hogy megnézze, ki jön. A bámészkodók legalább fele mintha fölismerné Reidet. Egy testőr árnyékként követ bennünket, egy másik közvetlenül a parkett szélén várakozik. Reid vagy nem érzékeli mindezt, vagy csak úgy tesz, valószínűleg inkább az utóbbi. Szeme színéhez tökéletesen illő kék pólójában, mérték utáninak tűnő farmerjában és bejáratott westerncsizmájában maga a megtestesült férfiszépség. Izig-vérig olyan, mint a GQ címoldalán Armani öltönyben feszítő pasas, aki a magazin egyik kétoldalas fotóján testhez álló fekete atlétában húzódzkodik egy faágon, mutogatva irigylésre méltó bicepszét és vállát. A parketten magához ölel, a pattogó ritmusú számmal mit sem törődve, lassan ringatózik, a nyaka köré fonja a karomat, és a fülemhez hajol. – Ne félj, foglak! – mondja. – Úgy nézek ki, mint aki fél? – Ühüm – mosolyog le rám, homlokát az enyémhez támasztja, keze a derekamra tapad, még szorosabban magához húz. – Kimondottan rémültnek tűnsz. – Bátrabb vagyok, mint amilyennek látszom. – Ezt jó tudni – húz befelé a tömeg mélyére, amely szétválik előttünk. A testőrök ideges képet vágnak, de Reid úgy viselkedik, mintha rajtunk kívül senki sem tartózkodna a parketten, a többiek pedig ráhagyják. Ez a fiú jóformán bárkinél bármit elérne, és ezzel eléggé tisztában is van. Újabb ok az óvatosságra. Igyekszem nem gondolni Grahamre, aki a galérián maradt. Meggyőződésem, hogy a múltkor Brooke miatt hagyott magamra a szobámban. Valószínűleg van valami közük egymáshoz, és talán már jó ideje. Talán veszekedtek, talán Graham csak félrelépett, a csókunk botlás volt csupán, semmi egyéb. Összebarátkoztunk, szívesen beszélgetek és futok vele, tetszik, ahogy ugrat, ahogy mintha vigyázna rám. Ha bármi többet próbálnánk belevinni ebbe, azzal tönkretennénk.

Ezt hajtogatom magamban, miközben Reid a karjába zár, és úgy táncol velem a tömegben, mintha a többiek nem is léteznének. Csakhogy mi ketten soha nem válhatunk láthatatlanná, bármennyire tettetjük is, és én soha nem fogom úgy érezni, mintha mindenki más eltűnne. Érzem, hogy egész idő alatt, amíg a parketten vagyunk, úgy bámulnak, mintha egyenesen átlátnának rajtam. *** – Gyerünk a kávézóba, igyunk egy csészével! Még nincs kedvem

fölmenni – mondja halkan Reid, amikor néhány óra elteltével ketteshármas csoportokban belépünk a szállodába. Mi érkezünk utolsónak. – A többieket nem akarod hívni? – Belőlük mára elegem van – emeli mutatóujját az ajkához, és a kávézó felé húz, ahová a liftektől nem lehet odalátni. Az egyik ablaknál lévő bokszot választja, és mellém csúszik be, nem szembe. Kávét rendel, és megosztozunk egy szelet túrótortán, de a javát ő kebelezi be. Én még a Grahammel elfelezett torta ledolgozásán fáradozom. Nem gondolunk Grahamre! Még járnak az utcán, figyeljük, ahogy vonulnak előttünk. – Szeretem nézni, ahogy az emberek bohócot csinálnak magukból, mint az a fazon – mutat Reid valakire, aki részegen táncol a barátainak, azok meg hiába próbálják leállítani. – Vagy szerelmeskednek, mint azok ketten. Egy pár egy utcalámpa tövében olyan szenvedélyesen csókolózik, hogy belepirulok. – Én is szívesen tartozom a nézők közé. – Hát akkor – mondja erre, megfogja az államat, maga felé fordítja az arcomat. Megcsókol, előbb könnyedén, azután körém siklik a karja, egyik keze a derekamról a csípőmre, majd a combomra mozdul, a szája egyre sürgetőbb. Végül a homlokát az enyémhez nyomja, ahogyan a bárban tette, és behunyja a szemét, miközben lelassul a légzésünk. – Feljössz velem a szobámba? – kérdezi olyan halkan, hogy szinte elbizonytalanodom, tényleg kimondta-e a kérdést, a jelentése azonban világos. Napnál világosabb.

– Hát… nem tudom, Reid.

Az agyam választ keresgél, nem akarom eltaszítani, de nem szeretném megtenni, amire kér. – Csak meg akarlak csókolni, semmi többet. Na jó – heherészik –, ez egyáltalán nem igaz. Úgy értettem, nem lesz semmi más, ha ez túl gyors neked. Csak légy szíves, engedd, hogy olyan helyen csókolózzunk, ahol nincs a közelben pincér, se bekapcsolt videokamera, se millió bámész tekintet. Bólintok, lecsap egy ötvenest az asztalra, bár a számla jó, ha tizenkét dollárt tesz ki, karon fog, és a kávézóból a felvonókhoz indulunk. Amikor fent kinyílik a liftajtó, először kidugja a fejét, jobbra-balra pillant, mintha kémek lennénk. Vagy szökevények. A kihalt folyosón vihogva rohanunk a szobájához. A kezében a kulcskártyája, másodpercek alatt bejutunk, hagyja, hogy becsapódjon mögöttünk az ajtó, és kattanjon a zár. Már nem vihogok, ahogy ő sem. – Kérsz valamit inni? Kiszáradt a szám, ideges vagyok. – Talán vizet. Egy pillanatra hülyén érzem magam, nem mintha még soha senkivel nem csókolóztam volna. Azután eszembe villan, hogy egyedül vagyok egy hotelszobában Reid Alexanderrel. – Máris hozom. Érezd otthon magad! A szobája kész lakosztály, az egyik falat hatalmas franciaágy uralja, a társalgórészben kanapé és két fotel, a délre néző balkonra kétszárnyú erkélyajtó nyílik. A komód tetején friss vágott virág, a szekrény ajtajára tisztítós ruhazsákokat aggattak. A kanapé közepére telepszem. Reid két palack vizet hoz a minibárból, az egyiket a kezembe nyomja, miközben mellém ül, a kanapé sarkába támaszkodik, néhány ujjnyi hézagot hagy kettőnk között. Nyugtalanságom nemhogy oldódna, inkább fokozódik, de nem nagyon tudom, hogyan csitítsam le magam. Minden különösebb ok nélkül az jut eszembe, mennyire biztonságban éreztem magamat Grahammel a szobámban. Nem gondolunk Grahamre! – Emma – nyújtja a kezét a dohányzóasztal felé Reid, lerakja a vizét, és azzal a perzselő pillantással tekint rám, amelyet jól ismerek az elmúlt két évben készült duplaoldalas magazinfotókról, csak az a különbség,

hogy ez most a valóságban, testközelből, egyenesen énrám irányul. – Gyere! A palackomat az övé mellé teszem, és közelebb húzódom, míg a térdünk egymáshoz nem ér. Gyöngéden megcsókol, keze a derekamon, a csuklója a bordáimnak nyomódik. Kisvártatva föláll, két kézzel fölhúz magához, és a nyaka köré emeli a karomat, ahogyan a táncparketten tette. Újra megcsókol, a csípőmnél fogva fölemel, a combom körülöleli a törzsét, és visszaül, közben a szája szünet nélkül az enyémre tapad. Öt percen át csókolózunk, vagy tíz, vagy tizenöt, fogalmam sincs. Miután végre elszakadok tőle, annyira kifulladva, mintha két kilométert futottam volna, a szája a nyakamra mozdul, zegzugos ösvényt csókolva a fülemhez. Fél kézzel a derekamat gyúrja, a másikkal elindul a tarkómtól, ujjai hegyét oda-vissza futtatja a vállam és a kezem között, végül jobbrólbalról csuklón ragad, és a mellkasára húzza a kezemet. Kitapintom a tenyeremmel a szívdobogását, az ő keze pedig közben már a combomon jár. – Egészen biztos, hogy nem akarsz itt maradni? – perzsel utat az ajka az államtól a nyakam tövéig, és úgy kapaszkodom a bicepszébe, mintha sziklaszirt peremén függeszkednék. Ki kell jutnom innét, mielőtt behódolok valaminek, amire még nem készültem föl. Nem bírok értelmesen gondolkozni, és amit Reid most művel velem, az nem könnyíti meg, hogy leállítsam őt, magamról nem is beszélve. – Nem tudok, Reid. Úristen, ennél kevésbé meggyőzően nem is hangozhatna. – Hmm, szerintem tudsz – feleli, keze a vállam csupasz bőrén matat, félretolja vállpántot. Ahogy gyöngéden hátradönt a kanapéra, és titokzatos mosollyal az arcomat fürkészi, tudom, kiolvassa a tekintetemből a vágyat, hogy megadjam magam. Azután újra megcsókol, és öt teljes perc telik el, mire felszínre merülünk levegőért. – Reid, légy szíves! Ne… még ne! – Megértelek – mondja, behunyt szemmel mély lélegzetet vesz. Fölnéz, szomorkásan elmosolyodik. – Ne vedd zokon, ha egy srác próbálkozik. – Az arcomat két kézbe fogja, röviden és kedvesen még egyszer megcsókol. – Ha meggondolod magad, Emma, tudod, hol találsz.

Kilépek a szobájából, úgy remeg a lábam, mintha egy hónapig a tengeren hánykolódtam volna, megbánás és megkönnyebbülés különös keverékét érzem. Negyedik próbálkozásra sikerül a kulcskártyámmal kinyitnom az ajtómat. Hanyatt fekszem az ágyamon, és megnyomom a képzeletbeli visszajátszó gombot… amíg föl nem rezzenek a telefonom csipogására. Meredith az, alighanem tudni szeretné, mi történt, amikor eltűntünk Reiddel. Meredith: Minden rendben? Nem mintha ellenőrizgetni akarnálak, vagy ilyesmi. ;) Én: Aha. Reiddel még beültünk lent pár percre a kávézóba. Meredith: Nincs kedved holnap együtt ebédelni, aztán vásárolni? Én: De, jó ötlet Délben? Meredith: Oké. Majd bekopogok hozzád, csá!

26. FEJEZET REID

I

DEJE ÚJRAÉRTÉKELNI A HELYZETET.

Mindenekelőtt tuti, hogy Emma még szűz. Ahogy visszafogja magát, az nem csak a velem szembeni óvatosság – bár az is benne van. Ez az egész balhé új még neki. Bár semmi sem árulkodik rajta arról, hogy az esküvőig várni akar, vagy bármi efféle baromság, azért a legtöbb lány vár valamire – rendszerint a szerelemre, amiben nem hiszek, mint már tisztáztam magamban. A fentiekhez képest hihetetlenül csókol. Tudom, hogy ez egyéni megítélés kérdése, nem mindenkinek ugyanaz, és ugyanúgy tetszik. Őszintén szólva, amikor szex van kilátásban, én szinte bármit elnézek. Emmához azonban nem kell effajta türelem, és bőséges összehasonlítási alappal rendelkezem, tehát jól tudom: ezt nem szabad magától értetődőnek tekinteni. Emma figyelmes, éppúgy követi minden mozdulatomat, ahogyan a táncparketten tette, óvatos és kedves, miközben annyira kívánom őt, hogy képes megőrjíteni, bárhogy fegyelmeztem is kezdetben magamat, és bármennyire is kézben tartottam a helyzetet. Már jó ideje nem habarodtam így bele senkibe. Jesszusom, mindjárt gutaütést kapok! Ezt most nem cseszhetem el, és a siker legbiztosabb záloga az, ha addig is minden egyéb ügyködést leállítok. A tegnap este a szobámban kettesben töltött egy-két óra után egyébként is teljesen elveszítettem a mások iránti érdeklődésemet. Ő kell nekem, és pont. Na és itt van ez a Graham Douglas.

Nem ismerem a srácot. Rejtély. Eddig kizárólag független filmekben meg egy-két diákfilmben szerepelt. Tizenhét éves koráig semmiben sem játszott, és úgy tűnik, már azelőtt elkezdte az egyetemet. Fogalmam sincs, hogy folytatta vagy abbahagyta, vagy mi a túró. Két évvel idősebb nálam, eggyel Brooke-nál. Feltételezem, hogy valami korábbi forgatáson ismerkedtek össze. Túlságosan jó viszonyban vannak ahhoz, hogy csak itt találkozhattak volna először. Nem tudok róla, hogy A suli büszkesége előtt keresztezték volna egymást az útjaik Emmával, de bármi elképzelhető. Talán egyszer összejöttek, de nem teljesen. Mindenesetre Graham egyáltalán nem olyannak tűnik, aki határvitákba bonyolódna – ha úgy gondolja, hogy a lány az enyém, akkor szerintem visszavonul. Miután tegnap az orra előtt csókoltam meg Emmát, szó nélkül meghátrált. Az ősemberes módszerek általában nem tartoznak az eszköztáramba, de az sem jellemző rám, hogy lemondjak egy lányról, akit ilyen eszméletlenül kívánok. ***

EMMA MEREDITH EBÉD KÖZBEN FAGGAT. – Tényleg, Emma, mi van köztetek Reiddel? Vállat vonok. – Becsszóra nem tudom. – Hmm. Azt hittem, talán reggelig nem kapok választ az SMSemre… – Még este válaszoltam, és a saját szobámból. – Féloldalasan fölvonja a szemöldökét. – Ahol egyedül tartózkodtam. – Oké, vágom, elég a vallatásból. – Iszik egy kortyot a jeges teájából. – Még mindig le vagyok törve amiatt, hogy szakítottunk Robbyval, pedig így a legjobb. – Mi történt? Legörbül a szája.

– Amíg együtt voltunk, minden rendben volt. Ha elmentem külsőzni

vagy valami, elszabadult a pokol. Egyáltalán nem bízott bennem. Ha nem ért utol a mobilomon, dühös üzeneteket hagyott. Olyasmikkel vádolt, amiket soha nem tettem volna. Aztán meg hajtogatta, hogy szeret, csak megijedt. Aznap este, amikor szakítottunk, megmondtam neki, hogy nem maradhatok vele, ha nem bízik bennem. Erre azt felelte, hogy akkor úgy látszik, nem maradhatok vele. Slussz, passz. – Hú, ez szívás! – De még mekkora! Csipog a telefonom. Előásom a táskámból. Reid: Ma este vacsi? Kettesben? 7-kor bekopogok. Én: Oké. – Reid? – kérdezi Meredith. – Szeretne kettesben vacsorázni velem. – És mégsem tudod, mi van köztetek – vigyorodik el. – Figyelj,

egyértelmű, hogy tetszel neki, ő is neked… hacsak nincs valaki más. Graham jut eszembe, és összeszorítom a fogamat. Miért jár folyton ez a fejemben? Amiatt az egyetlen csók miatt, amit ő nyilvánvalóan ballépésnek tart? Leteszem a tányérra az evőeszközt, nem nézek Meredith szemébe. – Nincs. Csak túl kell tennem magam rajta. – Hallom. Robbyval az elmúlt két évben háromszor szakítottunk, és nekem tényleg csak túl kell tennem magam rajta. Könnyek szöknek a szemébe. Legszívesebben megkeresném ezt a Robby gyereket, és szétrúgnám a sípcsontját, ahogy annak a srácnak, aki második általánosban törte össze Emily szívét, amikor még egyszerűen ment a megtorlás. – Na szóval, mit veszünk föl ma este? Sportosan dögöset vagy elegánsan dögöset? – mosolyog Meredith, és elpislogja a könnyeit. – Mindjárt szétvásároljuk a várost. Csak még tudnunk kéne, mire vadászunk. Én: Lazán vagy elegánsan? Reid: Szerinted?

Én: Nem mindegy? Reid: Okés :D akkor lazán. Csá 7-kor. *** Amíg a Reiddel megbeszélt randira öltözködöm (sötét farmer, vállpántos lila selyemfelső), Graham és a ma reggeli futás jár az eszemben. Graham hál’ istennek nem kérdezte, mi történt tegnap este. A várható óráimról érdeklődött. Azokat a színészeket, akik tizennyolc év alattiak, és még nem érettségiztek, jogszabály kötelezi, hogy a tanévben forgatás közben is oktatáson vegyenek részt. Jennával és Meredithszel a jövő héttől magántanárokkal különórákat veszünk. Elegendő kreditet gyűjtöttem össze, hogy novemberre befejezzem a középiskolát. – És azután? – Egymás mögé sorolva kerültünk meg egy lassabb párt, tíz perc alatt immár a harmadikat. – Egyetem? – A vasárnap reggelenként zsúfolt futóösvény megakadályozta, hogy folyamatosan társalogjunk. – Az sosem szerepelt a terveim között. Lemosolygott egy babakocsiban ülő kislányra, az meg vissza rá, ahogy elhaladtunk mellette. – Miért nem? Vállat vontam. – Nem tekintettem követelménynek. Még tényleges választási lehetőségnek sem. – Éreztem, hogy magyarázkodom. – Nem vagyok annyira agyas. Elvégzem a kötelező feladatokat, de semmi különös. – Alábecsülöd magadat, Emma. És az egyetemi hallgatók zöme nem lángész. – Szóval felmérést végeztél? Esetleg némi kutatást? Elnevette magát, besorolt mögém, ahogy elhagytunk egy ellenkező irányba kocogó csoportot. – Ha az kutatásnak minősül, hogy megállapítottam, az eddigi évfolyamtársaim legtöbbjét agyilag simán lekörözöd, akkor igen. Jóleső érzés hullámzott végig rajtam, hasonló, mégis egészen más, mint amikor valami srác szexisnek nevez. Például olyan srác, mint Reid.

– MiShaun azt mondja, New Yorkban diplomáztál. – Nem egészen. Jövő tavasszal, a mostani forgatás után fejezem be

az utolsó félévemet. – Hogyhogy már itt tartasz? Az ajkába harapott. – Pedagógus szülők és a nővéreim mellett korán értem. A nagycsoport helyett mindjárt elsőbe, másodikból félévben harmadikba mentem. Tetszett, hogy az osztálytársaim mind idősebbek nálam, bár időnként meggyepáltak, mert felvágós voltam. – Tényleg felvágós voltál? – Ja – nevetett. – Kábé állandóan tökre el voltam telve magammal. – Szóval mikor érettségiztél? – Tizenhat évesen – vigyorgott rám. – Ügyesen terelted a szót a tanulmányaimra, hogy ne kérdezzelek tovább a jövőbeni terveidről, amik nincsenek. – Nem akartam másra terelni a szót. Csak kíváncsiskodtam. – Aha. Gyanítottam, hogy ugyanilyen grimaszokért ruházták meg annak idején az iskolaudvaron. – Egyébként ha arról akarsz meggyőzni, hogy akik egyetemre járnak, nem okosak, azt az érveléseddel máris bebuktad. – Nem vagyok okos – sóhajtotta. – Csak mindig is kicsit… törekvőbb voltam, mint a társaim. És elárulok még valamit. Bizonyos tantárgyak és oktatók olyan dolgokon gondolkoztatnak el, amiknek addig a létezéséről sem tudtál. Színészként így több tapasztalatból tudsz meríteni. Jenna majdnem szóról szóra ugyanezt mondta a repülőgépen. – Ph… – kapok észbe, és összepréselem az ajkamat. – Ügyes – dicsért Graham, majd átvette a vezetést, hogy ismét magunk mögött hagyhassunk egy reumás csigát. *** Háromnegyed hétkor indulásra készen állok. Hétig négyszer igazgatom meg a hajamat, kétszer ellenőrzöm a fogamat, számtalanszor ülök le az ágyra és pattanok föl újra. A kopogástól görcsbe rándul a gyomrom. Ki

sem nézek a kémlelőnyíláson, kinyitom az ajtót, és Brooke áll a küszöbön szórakozáshoz öltözve, de a haja az egyik oldalon egyenes, a másikon hullámos. – Brooke? Szia! – Szia, helyes a felsőd – sétál be a szobámba. – Könyörgök, mondd, hogy van hajvasalód! Az enyém rövidzárlatos vagy mi. Mint magad is láthatod, a hajam felénél tartottam, amikor az a nyomorult vacak zizegő hangot adott, és bemondta az unalmast, én meg kábé húsz perc múlva randizok annak a bandának a halál szexi menedzserével, amit a múltkor láttunk. És totálkáros a frizurám. Menedzserével? Brooke egy zenekar menedzserével randizik? – Persze, mindjárt hozom. – Jaj, hála istennek! Komolyan, legszívesebben kinyiffantottam volna valakit, de fogalmam sincs, ki a hibás, hacsak nem az, aki összerakta ezt a cuccot, és az illető valószínűleg háromcentes órabérért dolgozik valami délkelet-ázsiai ablaktalan üzemben. Ahogy kilépünk a fürdőszobából, magabiztos kopogás hallatszik az ajtó felől. Brooke pillantása rám siklik. – Randid van, Emma? Ki az? Reid? – Kikukucskál a kémlelőnyíláson. – Persze, megjött Mr. Akármi. – Nem érek rá töprengeni, hogy pontosan mit akar ezzel mondani, mert már ki is tárja az ajtót. – Szevasz! Reid farmert meg fehér Lacoste pólót visel, és úgy fest, mint aki fölkelt a szunyálásból, a hajába túrt, majd úgy döntött, hogy minden rendben. És hát éppen ez az – tényleg rendben van. Ez a legigazságtalanabb, és különös módon megfoghatatlan tulajdonsága: minél lezserebb a megjelenése, annál csodásabban fest. Ahogy átsandítok Brooke válla fölött, érzelmek sorát látom fölvillanni Reid arcán. Az ajtószámozásra pillant, ismét a lányra, pislog, picit félrehajtja a fejét. Hunyorít, megpillant Brooke háta mögött. – Jó a hajad, Brooke. – Na, én mentem, megpróbálom helyreállítani a hasadt személyiségemet. Jó mulatást, srácok! Köszi a hajvasalót – fordul felém a lány. – Örök hálám. Durcás ötévesek módjára farkasszemet néznek egymással, mialatt Brooke megkerüli a srácot, végül elszakítja tőle a tekintetét, és dúdolva a szobája felé indul.

– Fura egy csaj – fordul vissza hozzám Reid. Elismerően végigmér,

megfogja a kezemet, lassan körbefordít. – Fantasztikusan szexis vagy! Indulhatunk? – Aha. Hozom a táskámat. Miközben átvágok a szobán, mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak, igyekszem emlékeztetni magamat, hogy ő csak egy srác. A mostani randin ő csak egy srác. Na persze.

27. FEJEZET REID

B

OB ÉS JEFF A SZÁLLODA BEJÁRATÁNÁL ÁLL, ami arról árulkodik, hogy kezd sokkal érdekesebbé válni a dolog. Ahogy kilépünk az utcára, és villogni kezdenek a vakuk, Emma megszorítja a kezemet. Testőreink fedezékében átkarolom Emmát, és a várakozó kocsihoz kísérem. Egyértelműen megszeppent, nincs hozzászokva ekkora médiafigyelemhez. Senki sem figyelmezteti az embert előre arra az egyik leginkább riasztó és váratlan jelenségre, hogy a fotósok egészen közel jönnek. Miért nincs ezeknek profi teleobjektívjük? Tényleg muszáj Bob vaskos karja alá bújniuk, hogy a képünkbe villanthassák a vakujukat? A nevemen szólongatnak, próbálnak rávenni, hogy fölpillantsak, elkattinthassák a jól fizető képet. Miután ez nem jön be, Emmánál próbálkoznak. Ő követi a példámat, rájuk sem hederít. Okos lány. A lesifotósok egy része az étteremig követ bennünket, ami legalább félórányira található, és mielőtt még egyáltalán kiszállnánk a kocsiból, már újra villognak a vakuk. Bob és Jeff szokás szerint az utolsó centig megdolgoznak a bérükért, az egyik oldalról muszklifalat alkotnak, amíg besuhanunk. Az étteremben tiszteletteljes teremfónök, hangulatvilágítás, süppedős szőnyeg, mészkő fal és fagerendás mennyezet fogad bennünket. A felszolgálók elegáns fekete-fehérbe öltöztek, az asztalokon ropogósra keményített fehér abrosz meg szalvéták, opálüveg tartókban lobogó gyertyák. Pici fehér fényfüzérek tekerednek az oszlopokra, és

csüngenek alá, akár a csillagok. Bemondom a nevemet, és hátrakísérnek az asztalunkhoz, az ablak mellé, ahogy kértem, kilátással a tóra. A teraszon további asztalok, azokon túl szentjánosbogárkás fényben tündöklő csónakkikötő. Figyelem Emma arcát, ahogy befogadja mindezt. – Tetszik? Tágra nyílt szürkészöld szeme végigsiklik a látványon, visszatér hozzám. – Igen. Csodálatos. – Az – bámulok rá. Amióta leültünk, egyfolytában bámulom. Félszegen mosolyog az ölébe. Áthajolok a kicsi asztal fölött, megfogom a kezét, komolykodó mosollyal emelem az ajkamhoz, egyenként végigcsókolgatom az ujjait. Tudom, szirupos. Pont olyasmi, amit a srácok rendszerint azért nem tesznek meg, mert sötétek hozzá. Emma arcát halvány pír vonja be. – Szóval fölkészültél már a hírnévre, Emma? – engedem el a kezét, és hátradőlök, ahogy a pincér megérkezik egy palack borral. – Mert ez a film mindkettőnket híressé tesz. Mosolyogva figyeli, amint megkóstolom a bort, és bólintok. Nem szól, amíg a felszolgáló el nem tűnik. – Te már híres vagy. – Tényleg? – ráncolom a homlokom, és csücsörítek. – Miből gondolod? – Jaj, nem is tudom… – neveti el magát. – Talán a fotósokból, akik követnek bennünket? A lányokból. – Milyen lányokból? Én még egyet sem vettem észre – felelem, mire ismét nevet. – Na jó, egyet észrevettem. A többit mostanában egyáltalán nem látom, nem is érdekelnek. Felőlem akár láthatatlanokká is válhatnának. – Hmm – sandít rám oldalra döntött fejjel. Nem akarok elhamarkodottan túl sokat mondani. Meglepően érzékenynek tűnik a kamuzásra. – Nem válaszoltál. Fölkészültél már? Vállat von. – Nem tudom. Még mindig kicsit valószerűtlen. Egyrészt természetesen vonz a siker, másrészt egyszerűen normális lány szeretnék lenni.

Ez nekem új. Ki szeretne normális lenni? – Mennyiben normális? Ismét megilletődötté válik. Az ajkába harap, ujjaival körberajzolja a borospohár talpát, miközben viaskodik, mennyit áruljon el. – Mint egy… középiskolás. Drámaóra, sulinapi focimeccs, továbbtanulási tervek, szalagavató. – Á, szalagavató? – nevetek halkan, ahogy elmosolyodik. – Mióta vagy magántanuló? – Hatodik osztálytól. – Én is akkor kezdtem. – Soha nem hiányoztak, akiket otthagytál? – támaszkodik az asztalra. – A sportcsapat, amiben egyáltalán nem játszhattál, az osztálytitkári poszt, amit könnyedén elnyerhettél volna? Ezeket a kérdéseket még soha senki nem tette föl nekem. Sosem törtem a fejemet különösebben azon, mit hagytam hátra, miről mondtam le. Egy évvel ezelőtt befejeztem a szükséges kreditpontok összegyűjtését, és nagyon örültem, hogy vége az óráknak, leckéknek, tanároknak. – Eleve nem jártam állami iskolába, úgyhogy az én helyzetem kezdettől nem mondható teljesen normálisnak. – Én is az asztalra könyökölök, közelebb hajolok. – Ugye vágod, hogy korunkbeli srácok milliói gondolkodás nélkül otthagynák mindezt, ha megkaphatnák azt, amit mi, ha azzá válhatnának, amivé mi? – Úgy hallom – pirul el kissé, és rámosolygok. – Mi az? – kérdezem, mire még inkább az arcába szökik a vér, megint mosolyog és lehajtja a fejét. – Semmi, csak a barátnőm mondott valamit a minap. Erről a forgatásról... – Előrehajtom a fejemet, érzékelem, hogy más is van még. A szemét forgatja. – ...veled. Önkéntelenül elnevetem magam. – Szóval akadt egy hűséges rajongóm… hol is laksz? – Sacramentóban. – Sacramentóban. Az nincs nagyon messze Los Angelestől – szalad ki a számon, és abban a pillanatban tudom, mire célzok ezzel. Ő is tudja. – Olyan hatszáz kilométer. Azért nincs a szomszédban.

– Nincs – vonom meg a vállamat. – De annyira messze sincs, mint,

mondjuk, Texas vagy New York. Azt is tudom, hogy ez mire célzás, de ártatlan képet vágok. Apám mellett felnőve megtanultam, hogy az ember vagy hazudjon profihoz méltóan, vagy kár a gőzért. A pincér tökéletes időzítéssel hozza a vacsoránkat, ezért a bravúrért harmincszázalékos jattot érdemel. ***

EMMA FURCSA MÓDON EDDIG NEMIGEN GONDOLKOZTAM AZON, hogy milyen messze lakik tőlem Graham. New York azonban az ország másik végén található, mint Sacramento. Ehhez képest Los Angeles tényleg mintha ugyanabban az utcában lenne. Na jó, pillanatnyilag orrba kéne vágnom magam, hogy egyáltalán eszembe jut Graham. Elvégre éppen Reiddel randizom, és élvezem a dolgot. A vacsora káprázatos, a pincér figyelmes, de nem tolakodó. Eddigi munkáinkról beszélgetünk, filmes kollégákról, akikkel már dolgoztunk együtt, vagy szeretnénk együtt dolgozni, és Reid murisan mesél, különösen hollywoodi pletykákról meg arról, milyen kisszerűen és rosszindulatúan tudnak viselkedni az emberek. Milyen hamisak. Ez Brooke-ot juttatja eszembe. – Na és honnan ismered Brooke-ot? – érdeklődöm, nem is gondolok arra, milyen reakciót válthatok ki vele. Egyszerűen emlékezetembe villant a kettejük közt érzékelhető ellenségeskedés, és kíváncsi lettem az okára. Reid gyorsan fegyelmezi magát, de addigra látom, mi suhan át az arcán. Bár így sem tudom, pontosan hogyan is értelmezzem. – Ne haragudj, nem akarom más dolgába beleütni az orromat… csak… úgy vettem észre, mintha ti ketten… mármint… Úristen, jól sarokba szorítottam magamat. – Szóval észrevetted? Megfontolt, higgadt a hangja. Nem tűnik mérgesnek. – Bocsánat, nem rám tartozik.

– Semmi baj. Tulajdonképpen még soha… senkivel nem beszéltem a

történtekről. – Fészkelődik a székén, megvárja, hogy a pincér elvegye a tányérját. – Viszonyunk volt. Jó ideje. – Kék szemével hirtelen fölnéz, sóhajt. – Enyhe kifejezés, hogy nem jól végződött. – Hűha! Tényleg komolyan… sajnálom. Majd meghalok a kíváncsiságtól, de semmi szín alatt nem faggathatom Reidet. – Ennek már tényleg hosszú ideje. Hidd el, igazán túltettem magam rajta. Tudom, hogy ő is. Azóta ez az első alkalom, hogy együtt dolgozunk. – Elgondolkozva mosolyog, hátracsapja a haját, és mintha lerázna magáról minden kellemetlen emléket. – Ma már egyikünknek sincs oka ezen rágódni. Brooke láthatólag elégedett Grahammel. Puff neki! Csak így. – Ők ketten…? Úgy értem, Brooke ma este azt mondta… Hoppá, ez alighanem a csajszolidaritás íratlan szabályainak megsértése. Még ha Brooke nem éppen a kebelbarátnőm is. – Mit? – vonja föl fél szemöldökét Reid. Na tessék! Mi lesz, ha elmondja Grahamnek? Vagy talán úgy illene, hogy én mondjam el Grahamnek? – Hát, hm, valami ma esti randit említett… – Mármint úgy érted, nem Grahammel? – Úgy. Feszengek, hogy kifecsegtem, amíg Reid nem válaszol: – Emma… te nem vagy a hollywoodiakhoz szokva. Még mindig tapasztalatlannak számítasz, nem mintha azt szeretném, hogy megváltozz. – Hitelkártyát tesz a számlára, és elengedi a pincért. – Szinte biztos vagyok benne, hogy Brooke és Graham, mivel messze laknak egymástól, megállapodást kötöttek. – Úgy érted… arról, hogy másokkal randiznak? – Vagy ez a helyzet, vagy épp csak kiviháncolják magukat, amíg a forgatás tart. – Gondolom, az arckifejezésem átminősít tapasztalatlanból kifejezetten naivvá, mert hozzáteszi: – Na, ez remek. Most jól ledöbbentettelek. Figyelj, biztosra veszem, hogy bármit csinálnak is, megegyeztek egymással. Ebben a szakmában az a legjobb, ha az ember a magáévá teszi az „élni és élni hagyni” hozzáállást. Olvashatatlan macskakaparással aláírja a nyugtát, és föláll. – Gyere – fog kézen –, menjünk!

Amikor a szállodához érünk, befelé menet éppúgy pajzsként oltalmaz, ahogyan órákkal ezelőtt kijövet. Mihelyt bejutunk, megint kézen fog, úgy kísér át a hallon. Sokkal fesztelenebbül érzem magam vele, mint azt valaha is lehetségesnek hittem volna, de mire beszállunk a liftbe, már kalapál a szívem. Miután becsukódik az ajtó, Reid az oldalfalnak dől, magához von, épp csak akkora terpeszbe áll, hogy a lába közé férjek. – Most megcsókollak – jelzi előre, két keze szorosan fogja a derekamat. Azután meg is teszi. Az ajtómnál megállunk, és egy szóval sem buzdít, hogy menjünk tovább a szobájához. – Tudom, hogy holnap botrányos időpontban forgatsz, szóval ha egyetlen csók erejéig beengedsz, utána elvonulok a szobámba, és mosolyogva üldögélek egy kicsit magamban, amíg el nem alszom. – Ma este nem gyilkolászol zombikat? – Á – nevet –, ki volt az? Tadd vagy Quinton? Ez a mánia elvileg hármunk titka. Afféle Harcosok Klubja olyan srácoknak, akiknek vigyázniuk kell, hogy sértetlen maradjon a képük. Nevetve nyitom ki az ajtómat. Belépek a szobámba, ahol egy lámpát égve hagytam, és széthúzva a függönyt, mert még világos volt, amikor elindultunk. Reid hagyja becsukódni az ajtót, majd azonnal hozzáprésel, két keze lefelé indul a vállamtól, körme könnyedén súrolja csupasz karomat. Amikor a kezemhez ér, megfogja, lehajtja a fejét, és megcsókol. – Most mennem kell, vagy egyáltalán nem megyek – mondja percek múlva. Csak biccenteni bírok válaszul. Újra megcsókol, elhúzódik. – A fene – mormolja, majd kinyitja az ajtót, és kisurran a folyosóra. *** A stúdió fölfüggesztette a Bennet-házbeli forgatást, hogy előbb valami plázás jelenetekkel végezzünk. Hajnali ötkor startra készen kell állnunk a helyszínen, hogy az üzletek nyitása előtt befejezhessük a filmezést. Senki sem róhatja föl nekünk, ha nyöszörgünk, hogy ilyen hamar kezdődik a nap, ugyanis hajnali négykor vonszoljuk ki magunkat az ágyból – illetve bocs, de az elvileg még csak nem is hajnal. Tegnap,

amikor Grahammel tudomást szereztünk a változásról, úgy döntöttünk, erre a hétre beáldozzuk a reggeli futásunkat. Öten botorkálunk be a limóba és rogyunk az ülésre, starbuckos kávéspoharat meg viharvert szövegkönyveket szorongatunk, átnézzük a megszólalásainkat. Reid, Tadd és Brooke csak délután forgat, úgyhogy pillanatnyilag mindannyian utáljuk őket. Quinton csukott szemmel terül el mellettem, a kinti sötétség és a színezett ablaküveg ellenére Ray-Ban napszemüveget visel, mintha a limuzin picurka belső fényei is kiborítanák. – Miért vagyok ébren? Még föl sem kelt a nap – zúgolódik. Az ülés másik szélén Graham ajka féloldalas mosolyra húzódik, lábával megböki a cipőmet. Mi ketten hozzászoktunk, hogy előbb keljünk a napnál, ismerjük az érzést, amint az égen egyre magasabbra hágva fokozatosan melengeti a hátunkat, szeszélyesen hosszúra nyúlt árnyékot vetít elénk, miközben a folyó menti ösvényeken nyugat felé kocogunk, majd az arcunkba süt, mikor megfordulunk, hogy visszainduljunk a szállodába. – Máris hiányzik a futás – jegyzi meg. – Úgy hallom, az idősebbek körében népszerű a plázagyaloglás – felelem. – Miután végzünk a filmezéssel, te még maradhatsz, lehúzhatsz néhány kört a… A fejét rázza, küszködik, hogy magába fojtsa a vigyorgást. – Vicces kislány. – Tekintete a szemközti ablakra siklik, néhány másodpercig mindketten az elsuhanó nagyvárosi látképet figyeljük. – Hátha nem csak maga a futás hiányzik? Rápillantok, de ő az ablakra szegezi a tekintetét. Úristen! Em: Tegnap esti részletek! Az interneten láttam fotókat, de az nem ugyanaz, mint tőled tudni a frankót. Én: Kellemes volt. Rengeteget dumáltunk. A lesifotós műsor kicsit para. Em: Olyan sráccal randizol, akinek saját poszterei vannak, szóval jesszusatyaúristen. Én: Jó, igaz. Bár tegnap este nem így éreztem… Em: Ez most már hivatalos? A rajongói oldalak szerint se az ő emberei, se a tieid nem nyilatkoznak.

Én: Vannak embereim? Em: Úgy látszik. Én: Na jó, léptem dolgozni. Elvileg ma délután kezdődnek a tanóráim. Uncsi.

28. FEJEZET REID

A

valahányszor büntetlenül megtehettem, kisajátítottam magamnak Emmát. A délutáni órái bosszantóan bezavarnak, ráadásul házi feladatokkal kell vacakolnia a szabadidejében ahelyett, hogy velem töltené. A következő hétfő szabad, részben mivel a munka ünnepe, részben azért, mert Adam Richter feleségét arra a napra jegyezték elő programozott császárra. Ez a hosszú hétvége nekem két dolgot jelent. Először is Emma szombaton hazamegy Sacramentóba, úgyhogy zsinórban három napig nem láthatom. Másodszor pedig mindjárt letelik anyu első két hete az elvonón, amivel tudatosan nem voltam hajlandó foglalkozni. Apu épp most közölte velem, hogy péntek este repülök Los Angelesbe – vagyis holnap. – Szombat délelőttre családi foglalkozásra várnak bennünket – magyarázza. Mielőtt egyáltalán megemészteném a kijelentését, már érzem, hogy érzelmileg reagálok. Azután megértem. Családi foglalkozásra? Az hiányzik a legkevésbé, hogy újabb mihaszna terapeutával csevegjek. – Micsoda? – kérdezem színtelen hangon. – Nézd, sajnálom, ha ez fölborítja a megszokott buliterveidet, de most anyádról van szó, ő pedig remélhetőleg elég fontos neked ahhoz, hogy szakíts egy órácskát a rutinszerű időfecsérlő tevékenységeid közepette. George foglalt neked helyet péntek estére Austinból Los Angelesbe, szombat reggel pedig kiviszlek kocsival Malibuba. Z ELMÚLT HÁROM NAPBAN

Na jó, hát akkor először is: ő fog kioktatni engem arról, hogy anyu elsőbbséget élvez? És mi újság mindazokkal a vacsorákkal, amiket ő mulasztott el? Mi újság anya jótékonysági vackaival, amikre ő magasról tesz? Az estéit meg a hétvégéit még akkor is „senki ne zavarjon, énfontosságom dolgozik” üzemmódban szokta tölteni, ha netalán éppen otthon tartózkodik. Most meg, minthogy anya megint elvonóra került, kijátssza az aggódós kártyát? Ez komoly? A hajamba túrok, belemarkolok és meghúzom, miközben összeszorítom a fogamat. Apa minden gyönge pontomat rohadtul kihasználja. – Értem. Péntek este. Szólj George-nak, hogy küldjön kocsit a reptérre! – Már el van intézve. Ismered George-ot. – Értem – ismétlem. Nincs több mondanivalóm, de valamiért bárgyún szorongatom a telefont, mintha egyszerűen nem bírnám letenni. – Kicsit későn fogsz megérkezni vacsorára… – kezdi apu. – Köszi, apu, egyébként sem kérek. Kikészített ez a hét. Csak Immaculada hagyjon nekem valamit, amit fölmelegíthetek, amikor hazaérek. – Rendben. Akkor holnap találkozunk… – Jó, holnap. – Megnyomom a piros gombot, az ágyra hajítom a mobilomat. Lepattan róla, a vastag padlószőnyegre hullik. – Az isten verje meg! Emma még néhány percig a magántanárral vesződik. Amikor végez, átjön a szobámba. Az elmúlt napokban a szex témája körül táncikálunk. Valahányszor lépek egyet előre, ő válaszul hátralép, úgyhogy én is. De tényleg nem szeretnék úgy hazamenni, hogy dugába dől a tervem. Ha nem várna a repülőút, apu meg a terápiás foglalkozás, könnyebben türtőztetném magamat. Ha nem döntöttem volna úgy, hogy leállítom az itteni hancúrozgatást, akkor egyszerűen fognám Quintont meg Taddet, elmennék szórakozni, keresnék valakit… Megannyi ha. Eh! Egyre győzködöm magamat, hogy megéri a türelmet. Ha az eddigi vonzalmunk bármit is jelez, akkor bőven megéri. Ma délelőtt a társaság zöme a Gap ruhaüzletben forgatott, ahol az Emmával közös jeleneteinkben a szerepünk szerint heves szóváltásba keveredtünk. Esküszöm, a végére mind a ketten úgy beleéltük

magunkat, hogy egyfelől nem láttunk a pipától, másfelől majdhogynem rágerjedtünk egymásra, mire Richter bekiáltotta, hogy Ennyi! Amíg arra vártunk, hogy a stáb átállítsa a világítást, elfordítottam a fejemet a körülöttünk tolongóktól. – Gyere! – Reid? – követett értetlenül Emma, ahogy átmentem a három méter magas térelválasztón túlra, amelyiknek egyik oldalán strandsortok, a másikon női nyári ruhák kínálták magukat. – Mi a… – Nem hagytam, hogy befejezze, berántottam a napozóruhák szivárványába, és megcsókoltam, közben háttal nekinyomtam a hevenyészett válaszfalnak, a gézszerű pamutanyag mintegy párnául szolgált mögötte. Amikor fölemeltem a fejemet, Emma pislogott, a mellkasomnak támasztotta a kezét, se nem húzott magához, se nem taszított el. – Ez mit akar jelenteni? – kérdezte kissé kifulladva. – Ez? Azt, hogy ma este vacsorázz velem. Már-már újra odahajoltam, amikor Emma a számra tette a kezét, halkan nevetett, és a hátam mögé pillantott, hogy nem fedeztek-e föl bennünket. Azt hiszem, valakinek ezzel is foglalkoznia kellett, mert én aztán baromira nem törődtem vele. – Holnap is korán itt kell lennünk. Nem nagyon lesz időm elmenni... – Akkor házon belül vacsizunk. A keze félig elfojtotta a szavaimat, és csiklandozta a tenyerét a borosta, amit a filmezéshez gondosan egynaposan kellett tartanom. – Bírni fogsz magaddal? – kezdte lecsúsztatni a kezét, de óvatosan, mintha nem bízna benne. Próbáltam nem mosolyogni, de kudarcot vallottam. Amikor szigorú tekintettel fölvonta fél szemöldökét, elképzeltem egyik kezében vonalzóval, a másikban krétával, szemüvegesen, feszes miniszoknyában, magas sarkú körömcipőben... na ez végképp nem tett jót. Bólintottam. – Cserkész becsszóra – tartottam föl két ujjamat. – Valahogy nem tudlak kiscserkészként elképzelni – hunyorított rám. – Jaj, ez valami kiscserkészes dili? – pislogtam ártatlanul. Az égnek emelte a tekintetét, én meg odahajoltam, és megcsókoltam. – Reid!

– Nálam vagy nálad? Te válassz, Emma! – súroltam ajkammal a

halántékát, és suttogóra halkítottám a hangomat. – Rengeteg ilyet csinálunk – csókoltam meg újra. – És állig felöltözve maradunk. Ajakbiggyesztve sandított rám, megint esküre emeltem a kezemet, ettől elnevette magát, és meglökte a vállamat. – Rendben. Nálad. Ebben a pillanatban meghallottuk Laurát, a felvételvezető gyakornokot, aki éppen megkerülte a térelválasztót. – Nem mehettek messzire… Kétlépésnyit hátráltam, farmerom farzsebéből előrántottam a szövegpéldányomat, közben elhúztam Emmát a függőleges matractól, amire eddig rányomtam. Amikor Laura megjelent, már a lap közepére mutogattam, és Emma a tekintetével követte a kezemet. – Ez itt a végszó, hogy mérgesen nézz rám. – Á, értem már! – bólogatott Emma, mintha a társzekérnyi nyári ruha között ácsorogva a forgatókönyvről értekeznénk. A többiektől gondosan elkülönülve. Még szerencse, hogy színészek voltunk. – Szóval itt bujkáltok! – pillantott meg bennünket Laura. – Mit műveltek itt kettesben? Senki sem tudta, hová tűntetek! Minden kész, csak rátok várunk. Emma még egy kicsit meglökött, amikor Laura nem nézett oda. Mi az? – formáltam ajkammal némán a kérdést, amelyhez a tőlem telhető legangyalibb arcot öltöttem. Holnap reggel kell befejezni a plázás forgatást. Még pár megismételt felvétel, néhány távoli és fárt, és már el is húzunk. De nekem még csomagolnom kell, majd ötig becsekkolnom a Los Angeles-i járatra. Szóval vagy ma este, vagy a jövő hétig semmi. Banyek. ***

EMMA A NAGYKÉPERNYŐS TELEVÍZIÓ kifejezetten arra figyelünk.

MÉG BE VAN KAPCSOLVA,

de nem

Miután a szobájához értem, behúzott, és gondosan bezárta az ajtót. Hümmögtem, mire azt mondta, nem szeretné, hogy a szobaasszony ránk nyisson, de úgy gondolja, nem örülnék, ha kiakasztaná a Ne zavarj! táblát. Tényleg nem. Most a földön ülünk, háttal az ágy végének támaszkodunk, és Reid épp most mondta, hogy ha valaha is bekövetkezik a zombiapokalipszis, nekem annyi. – Nem vagyok meggyőződve róla, hogy az arra való képtelenségem, hogy elkerüljem az agyam videojátékban fölzabáltatását, közvetlenül összefügg a tényleges zombitámadás esetén biztosan bekövetkező halállal – adom a sértődöttet. Mosolyogva dobja a távirányítókat a televízió mellé, és fölhúz a padlóról. – Talán nem. De el kell ismerned, hogy nem kedvező előjel. Kerülgetjük a pléden szétszórt vacsoraedényeket. A plédet a szobapincér megérkezése után Reid terítette le. Az ő vajban posírozott óriásgarnélájából meg az én articsókás-krémsajtos palacsintámból nem sok maradt, a chardonnay-ból semmi. Éppen jóllakottnak és kellemesen spiccesnek érzem magam, de nem részegnek. Amint azonban a kanapéra ülünk, a legapróbb részletekig tudatosodik bennem Reid jelenléte, mindenem bizsereg. – Szóval hol is tartottunk ma, amikor elbújtunk a forgatócsoport elől… A keze olyan céltudatosan és szakavatottan mozog rajtam, hogy öltözékem létezése vajmi csekély jelentőséggel bír. A kanapéján enyelgünk, smárolunk és tapizunk, mígnem hanyatt fekszem, beleolvadok a bútor párnázásába, ő meg lenéz rám, a szeme sötétkék a félhomályban, kócos haja a homlokába lóg. – Hihetetlen vagy – mondja lágy hangon, félkönyökre támaszkodva, míg másik keze megfontoltan, ingerkedve vándorol a nyakam alatti mélyedésből a mellemre, fölszisszenésre késztet, amikor ujjai a bimbómat súrolják, majd továbbhalad a hasamra, és elmerül a sortomban. Nem próbálja kigombolni, de tudom, mire gondol. Tudja, hogy tudom. Hipnotizál, és nem szándékozik csettinteni, majd háromig számolni, hogy fölébresszen ebből a révületből. – Tudom, azt ígértem, a ruha marad. De te semmit sem ígértél, és ha kívánod, örömmel fogadom, hogy meghazudtolsz.

Hogy mi a különbség kettőnk között? Ő pontosan tudja, mit akar. – Reid. Csak egy hete kezdtük. Pontosabban öt napja. Ötnapi csókolózás, nyalifalizás alatt találkozásaink fele valamiféle igen-nem huzakodással végződött. – Olyan régen? – A szememet forgatom, ő meg nevet. – Bocsi, Emma. Tudom, hogy nyomulósan adom elő. De hát imádni valóan ellenállhatatlan vagy, én meg ugyebár pasiból vagyok. Túlságosan kedveli ezt a mentséget. Mintha én legszívesebben nem most rögtön az ágyába vonszolnám, ha nem motoszkálna bennem az a nyugtalanító érzés, hogy még néhány napra van szükségem. Ha ennyire kitartó minden lánnyal, aki az útjába akad, a többség az én helyemben már öt napja Reid ágyában kötött volna ki. És pont ez zavar. Hányan voltak már meg neki, és hányan várakoznak a kulisszák mögött? Azt hiszem, kell nekem egy kis magány. És Emily. Reid Alexander le akar feküdni velem. Én meg egyre csak nemet mondok neki. Biztos, hogy nem vagyok épeszű. *** Egyikünk sem jelentkezett ki az austini szállodából, inkább érintetlenül tartjuk ideiglenes kvártélyunkat, így én is csak egy táskát hoztam magammal haza. Bár itt sosem érzem úgy, hogy hazajövök. Miután apám feleségül vette Chloét, az asszony beköltözött a házunkba. Hónapokon belül új lakásért kezdett nyafogni. – Miért nincs saját otthonunk? – duzzogott apa nyakába borulva, amikor a hálószobájuk előtti közlekedőből nyíló mosókonyhában hallgatóztam. – Költözzünk Los Angelesbe vagy San Franciscó-ba! Valahová, ami nem ilyen borzalmasan zöldövezeti. Visszafojtottam a lélegzetemet. Sacramento elhagyása egyet jelentett volna Emily és a nagymama elhagyásával. – Chloe, a munkám ideköt – felelte apa. Végül úgy alkudtak meg, hogy új, nagy házat vettünk, nem túl gyermekbarát berendezéssel, az én szobám tapétáját pedig Chloe egyenesen vintage stílusúnak, antikoltnak titulálta, pedig a tapétám romlott mustárt idéző színárnyalatáról korábban azt sem tudtam, hogy

létezik. Hacsak lehetett, a nagyanyámnál töltöttem a hétvégéket, ahol szabad volt anyuról beszélni, és fölrakhattam a lábamat a kanapéra, és tarthattam kiscicát, akit Hectornak hívtak. Egyik hétvégén, miután Chloe magára vállalta, hogy leül velem, és megbeszéljük a nagylánnyá válás témáját, elhebegtem-habogtam a nagymamának néhány ezzel kapcsolatos további kérdést. Nem voltam biztos benne, hogy tud rá válaszolni, de úgy okoskodtam, hogy ő szülte az anyukámat, tehát legalább életében egyszer nyilván szexelt. Elismételtem ezt-azt Chloe alapszintű magyarázataiból, majd nagyanyám máskor oly fegyelmezett arca ellilult, foltosra változott, és attól féltem, menten szívrohamot kap miattam. De csak mély lélegzetet vett, és megszólalt: – Ez az eszmecsere kakaót kíván, sok-sok pici pillecukorral. Tizennégy éves koromban agyi aneurizma vitte el a nagymamát. A nagymamámat, aki gondosan ügyelt az egészséges étrendre, a megfelelő testmozgásra, rákszűrésre, a szívbetegségek megelőzésére. Kutakodtam, és kiderítettem, hogy az aneurizma, vagyis verőértágulat gyakorlatilag észlelhetetlen, kivált akkor, ha nincsenek olyan tünetek, mint a fejfájás vagy kettőslátás. És még ha korábban megállapítják, talán akkor sem tehettek volna semmit az agyban kialakult rendellenességgel szemben. Nagymamát csak kínozta volna a tudat, hogy időzített bomba ketyeg a fejében. Könyörögtem apámnak és Chloénak, hadd költöztethessem Hectort hozzánk. Esküdöztem, hogy minden áldott nap kiporszívózok, és szőrhengerrel végigmegyek a bútoron, etetem, itatom, almozom a macskát. Chloe összesen ennyit reagált: – Connor, allergiás vagyok! Meggyőződésem, hogy kizárólag attól a gondolattól volt allergiás, hogy Hector szőre az ő csicsás gönceihez és bútorához fog tapadni. – Sajnálom, Emma – mondta apám, miközben elcsörtettem a szobámba. – Majd keresünk a kandúrodnak új otthont. Úgy tűnt, hogy röstelli magát, de nem engedett. Érdekütközés esetén Chloe kívánságai minden esetben felülírják az enyémeket. Emily bőszen a védelmemre kelt, és rábeszélte az anyukáját, hogy fogadják be az elárvult macskámat. Watson mama nem lelkesedett Hector gyönyörű, hosszú, fehér bundájáért, de legnagyobb megdöbbenésünkre beleegyezett. Hectort nem ejtették a fejére,

rajongásának macskás megnyilvánulásait – a ritka ölbe ülést és a nem ritka lábhoz dörgölőzést – ettől fogva Emily anyukájának tartogatta. A macskám most tízéves, ami cicakörökben már élemedett kornak számít. *** – Egyetlen csomag? – méregeti apám kétkedőn a sporttáskámat, amikor

kilépek a repülőtérről. Chloéhoz szokott, akinél lehetetlenség megúszni a poggyászkiadó futószalagnál való várakozást. – Csak pár napra jöttem – dobom a cuccomat a hátsó ülésre, és beszállok apa kocsijába. – Hogy halad a filmezés? – kérdezi, és besorol a forgalomba, miközben mély lélegzetet veszek. – Jól. Igyekszem arra koncentrálni, hogy találkozni fogok Emilyvel, az anyukájával és Hectorral. Ha ők nem várnának Sacramentóban, inkább Austinban maradtam volna hétvégére, még ha az egyet jelent is a teljes magánnyal. Egymillió év múlva sem jöttem volna haza, hogy lássam Chloét. És nem jöttem volna haza, hogy lássam apámat. Egymással ellentétes szempontok vívnak háborút az elmémben. Egyfelől szeretném kikérni apám tanácsát Reidről és Grahamről, az egyetemről, meg arról a tényről, hogy nemsokára hivatalosan nagykorúvá válok. Szeretném tudatni vele, hogy ez a hideglelést hozza rám, mert nincs más tervem az életre, mint az eddigi folytatása. Másfelől szóba sem akarok állni vele. Ahány fejlődéslélektani weboldalon vizsgálódtam, mind azt mondja, hogy serdülőknél természetes az elszakadási vágy. De amit én érzek, az nem lehet természetes, és a szabadságomat nem is a normális úton nyertem el. Vallási parancsolatok nélkül nevelkedtem, nem nagyon korlátozták a mozgásomat, és nem nehezedett rám nyomás a jó tanulmányi előmenetel érdekében. A nagyi és Watson mama szerettek, de a szüléimet nem tudták pótolni. Ezt a tisztséget apám viselte, és ilyetén minőségében mindössze annyi erőfeszítést tett, hogy filmsztárrá válásra ösztökélt. Tizenhét éves vagyok, aki egy vaskos évtizede baromira önmagát neveli. Elég jó munkát végeztem ilyen téren, de ez

olyan hihetetlenül szomorú, hogy az már dühítő. Itt gubbasztok apám kocsijának anyósülésén, és ráeszmélek, hogy tényleg dühös vagyok. Mindenáron igyekszik megtörni a csendet, ezért a munkájáról kezd magyarázni, meg a konyhafelújításról, amit Chloe talált ki, meg az öntözőrendszer meghibásodásáról, ami miatt az egész kertet föl kellett ásni, és új rendszert kellett telepíteni. Nem válaszolok. És ez még csak föl sem tűnik neki.

29. FEJEZET REID

F

ÉLÚTON JÁRUNK AZ ELVONÓ FELÉ, és még egyikünk sem szólt egy szót sem. Miután elhagyjuk a szűkebb értelemben vett Los Angelest, eloszlik a pára, amely szinte az év háromszázhatvanöt napján kupolaként borul a városra. A tündöklő kék eget mintha úgy festették volna a táj fölé, nincs rajta más felhő, csak füstpászmák a távolban. Semmi elképzelésem, hogy mit várjak a terápiás foglalkozástól vagy anyutól. Nem hiszek a kezelésben. Miért is hinnék? Már többször befuccsolt. Anyu vergődik, hogy józan maradjon, én meg vergődöm, hogy ne maradjak az. Na jó, ez nem egészen igaz. Kétségtelen, hogy amilyen gyakran csak lehetséges, feszegetem a határaimat, de amikor kell, fegyelmezem magamat. Persze, olykor szeretek beszívni. Fiatal vagyok. Ez jó dili. Miért is ne? Nem arra használom a szeszt, hogy „elzsibbassza a fájdalmat”, nem lökök semmilyen hülye rizsát. Anyu akárhány terapeutája azt mondaná, tagadásba menekülök, mentségeket gyártok. Én azt mondanám, hogy magyarázkodom. Ők azt mondanák, a magyarázkodás nem azonos a mentegetőzéssel, én az egyiket művelem, és a másiknak hívom. Erre én azt mondanám, baromira nem érdekel, melyik melyik. És ezzel vége is a mesének. John SMS-ezik – azt mondja, ma este buli, okvetlenül el kell mennünk. Érdeklődik, nincs-e kedvem az egyetemhez közeli lakásán aludni. Kedden kezdődnek az előadásai, nem mintha agyonizgatná magát miattuk. Kétlem, hogy akár csak az órarendjét is ismeri,

szerintem gőze sincs róla – az apja vágya volt, hogy pénzügyi szakra jelentkezzen. El sem tudom képzelni, hogy fog ez végződni, de alighanem nagyot fog szólni. John kockázatos játékot űz, úgy tesz, mintha az apja nyomdokaiba lépne. Örülök, hogy nekem legalább nem kell ilyesmit színlelnem. A magam útját járom, és bár apa talán nem érti, de látszólag támogatja. Mindenesetre egyáltalán nem próbál önmaga – Mark Alexander, a ragyogó, köztiszteletben álló ügyvéd – ifjabb verziójává formálni. Még csak azt sem hiszem, hogy képesnek tart arra, hogy hozzá hasonlóvá váljak, nem mintha ebben vitatkozhatnék vele, és nem mintha valaha is törekedtem volna erre. *** Miután megérkezünk, apu az előtéren át egyenesen a fogadópulthoz nyomul, én meg utána, nem veszem le a napszemüvegemet, amíg túl nem jutok a pult környékén és az ott lézengőkön. A pult mögött ülő nő megismeri aput, és azonnal rám néz, szaporán pislog, bár az arckifejezése közömbös marad. Most megállapíthatja, hogy helyesen következtetett a kilétemet illetően. Vajon a hírnevem nem nehezíti-e meg anyunak az itt-tartózkodást, mivel most már mindenki tudja – vagy tudni fogja – róla, hogy Reid Alexander édesanyja? Semmivel sem inkább burkolózhat névtelenségbe, mint én. Csakhogy én legalább saját akaratomból híresültem el. A létesítmény proccossága nem lep meg, és persze az sem, hogy anyu éppolyan törékenynek látszik, mint mindig. Látogatásunk alkalmával csak a kezelőorvosa szobájában találkozhatunk vele, és őszintén remélem, hogy több alkalmat nem is várnak el tőlem. A helyiségben egy alacsony asztal körül két kanapé – az egyik csak kétszemélyes – meg két fotel. Az orvosnő, dr. Weems, keresztbe vetett lábbal foglal helyet az egyik fotelban, kinyitja a dossziéját az ölében, nem ad útmutatást, hová üljünk. Gyanítom, hogy ez próba, de nem tudom, milyen elrendezést tart kedvezőnek, és érzékeli-e, hogy rájöttem, ülőhelyválasztásunk alapján elemezgeti mindegyikünket, illetve egymáshoz való viszonyunkat. Mire ezek a gondolatok végigfutnak az agyamon, apu már a hosszabbik kanapé közepén ül,

anyu mellette, a bútor sarkában. Én a kis kanapé közepére huppanok le, mert ehhez a választáshoz egyszerűen csak le kell ülnöm ott, ahol éppen állok. Weems doktornő jegyzetel, máris hibát talált bennem, vagy talán vicces macskákat firkálgat, amíg arra vár, hogy befejezzük a kanapéfoglalósdit. – Mark, Reid, dr. Weems vagyok. Örvendek, hogy megismerhetem önöket, kérem, szólítsanak Marcie-nak! Mesterkélt terapeutamosolyt villant ránk, azt a fajtát, ami közben nem nevet a szem, miközben apu udvariasan üdvözli, és kezet fog vele. Mikor a nő felém fordul, előrehajolok, a térdemre könyökölök, készen arra, hogy az első adandó alkalommal kirobogjak innét. Kurta biccentéssel nyugtázom a jelenlétét. Ez a maximum, amit kaphat tőlem, és ezen az sem változtat, hogy a szemem sarkából látom, milyen merőn néz apu. A doktornő nem retten meg. Kétlem, hogy a seggfej ifjak újdonságot jelentenének neki. – Az elmúlt két hétben valóban komoly előrehaladást tettünk. – Marcie körömcipőjének sarka kissé eláll a lábától, mintha csak jelmezest játszana, és az anyukája cipőjét vette volna föl. – Örülök, hogy mindketten el tudtak jönni, így a saját szemükkel láthatják, hogy szerettüknek jól megy sora, és családi közegben is végezhetünk egy kis munkát. A „szerettünk” itt ül, és közben harmadik személyben beszélnek róla, ráadásul a neve helyett csak így emlegetik. Nem tagadom, általában véve problémáim vannak a terapeutákkal. Szerintem beképzelt társaság, azt hiszik, legféltettebb titkainkat is tudják testbeszédünkből, meg abból, amit cselesen kimondatnak velünk. Marcie-ra mindez érvényes, plusz a legutáltabb, legkivételezősebb tanáraink némely tulajdonsága. Figyelem anyut, ahogy ujjai icipicit, alig-alig észrevehetően remegnek, valahányszor meg kell szólalnia. Amikor fölnéz – ugyanolyan sötétkék a szeme, mint az enyém –, próbálom elkapni a tekintetét, kíváncsi vagyok, vajon arra vár-e, hogy valaki elkapja a kezét, és elhúzzon vele innét a francba. De nem, elszánta magát, hogy megbirkózik a démonaival. Összeszorítja a fogát, az asztal közepén elhelyezett virágkompozícióra vagy az azt közrefogó két köteg magazinra koncentrálva ráncolja a homlokát. Azután erőtlen hangján

megszólal, válaszol Marcie puhatolózó kérdéseire és apu óvatos érdeklődésére. Marcie az egy óra alatt néhányszor rám hunyorít. Nem szólok, amíg kifejezetten nem engem kérdez, és még akkor sem mutatok semmi készségességet. Nem mondom ki, hogy semmi kedvem itt lenni, nem óhajtok részt venni ebben, és nem értem, miért is kell, ha egyszer nem én vagyok elvonón. Az egy óra leteltével úgy érzem, mintha börtönből szabadulnék. Amikor anyu búcsúzóul megölel, köré csúsztatom a karomat, és rádöbbenek, hogy még törékenyebb, mint máskor. – Köszönöm, hogy eljöttél – mormolja a vállamba. – Ne haragudj! Szeretlek. Behunyom a szememet. Gyerünk, ki kell mondani! – Én is. Kevés, de a semminél több. Még egyszer megszorít, majd elenged. Apuhoz lép, aki átkarolja, én pedig az ablak felé fordulok. Apu a legrosszabb fajta képmutató – képes most is ezt a vacak műsort adni, miután anyu éveken át úgy röpködött mögötte, mint valami papírsárkány, és kétségbeesetten igyekezett a levegőben maradni. ***

EMMA – HOL VANNAK REID POSZTEREI? – nyúlok el Emily ágyán, Hector a

hasamra telepszik, tőle szokatlan üdvözlésként dorombol. Megsimogatom selymes hátát, megvakargatom a füle tövét. Emily becsukja a szobaajtót, amire kétoldalas ragasztóval rögzítette Reid két szexisen gyönyörűséges közelképét. (Emily anyukájánál két szabály érvényes a poszterekre: rajzszög helyett kétoldalas ragasztó, és csakis az ajtókon, sosem a falon.) – Lefokoztad az ajtó hátára? Emilynél az a rendszer, hogy a kedvenc fiúk mindenkor jól láthatóan a szekrényajtóra, a kevésbé kegyeltek a szobaajtóra kerülnek. Quintoné

most is a szekrényen díszeleg, sőt átvándorolt a főhelyre: az ajtó fogantyúja fölé, szemmagasságba. – Nem tűnt ildomosnak, hogy előkelő helyen tartsam Reidet, mikor gyakorlatilag párt alkottok. Nem csalhatom meg a legjobb barátnőmet a pasijával. Még elméletben sem. – Szóval most olyan neked, mint egy testvér. – Ne beszélj hülyeségeket! – feleli. – Nézz rá! – Szoktam. Gyakorlatilag naponta. Megjátszott rosszallással mereszti rám a szemét, és elnevetem magam. – Apropó, új képeket találtam Grahamről – huppan mellém az ágyra, fölkap egy párnát, és ágya lábvégének támasztja a fejét, így Hector bundagombóca fölött látjuk egymást. – Dögös, bár elmélyültebb, töprengőbb benyomást kelt, nem olyan amerikai bálvány, mint Reid. A kolléganőim imádnák. Fölsóhajtok, igyekszem elhessenteni az ellenséges érzést, amit máris táplálok Emily kolléganőivel szemben. – Nem értem, Emily, hogy van az, hogy a Hot Topicban dolgozol, darkos cuccban jársz, és olyan pasikra buksz, mint Reid. – Az ellentétek vonzzák egymást? – Nem jellemző – felelem, mire vállat von. – Na, mindegy, a rajongói oldalak azon csámcsognak, hogy te meg Reid végigszexelitek egész Austint. – Micsoda? Úristen! Dehogyis! – takarom el az arcomat, és Hector sértődötten nyávog, amíg újra simogatni nem kezdem. – Továbbra sem tudom, miféle kapcsolatot akar. Illetve egyáltalán akar-e bármilyet is. Hozzászokott, hogy a lányok a lába elé vetik magukat. Biztos vagyok benne, hogy totálisan összezavartam. – Hmm. – A kép ránk mered az ajtóról. – Súlyos dilemma. – Nagyon súlyos. – Hector hanyatt hemperedik kettőnk között az ágyon, a lába égnek áll, kuncsorog, hogy vakargassuk a hasát. – Te figyelj, Hector bedrogozott, vagy mi? – Talán anyu valamelyik szobanövénye macskanarkotikum. Folyton azokat rágcsálja, mindegyiken fognyomokat hagyott. Őrületbe kergeti anyut. – A nagymama csípős paprikakrémet kent a levelekre. Az elég jól bevált.

Nevetünk, elképzeljük, hogyan hatna ez a gyanútlan Hectorra. – A nagyanyád ördögi zseni volt. Sokkal tisztábban emlékszem a nagymamára, mint anyura. – Tényleg az volt. – A mennyezetet bámulom. – Pont mielőtt értem jöttél, apám azt kérdezte, nincs-e kedvem holnap reggel futni menni, „mint a régi szép időkben”. Ott álltam abban az undorsárga szobában, néztem a virágmintás ágyterítőt meg a bútort, ami olyan, mintha valami állat összerágta volna, és arra gondoltam, miféle „régi szép időkben”, hát hány éves lehettem akkor, öt? Emily egy darabig hallgat. – Attól félsz, hogy ha beszélsz vele, netán megmondod neki, milyen dühös vagy? Igaz, ez nem közönséges bosszúság. Forr bennem a méreg. – Talán. De miért most? Miért éppen most törődöm ezzel? – Mindig is törődtél vele, Emma, csak magadba fojtottad. Úgy viselkedtél, mint egy miniatűr felnőtt. Mi mást tehettél? Persze, hogy dühös vagy. Váratlanul sírva fakadok, mintha egy Yellowstone parki gejzír törne ki – sitty-sutty, durr, Emily meg felül, megfog, magához húz és átölel. – Most mégis mit csináljak? – hüppögök. – Talán nem a legjobb az időzítés – sóhajtja –, pályád eddigi legnagyobb filmjének forgatása közben, de az érzelmi öntudatra ébredés nem mindig várja ki türelmesen, hogy a tökéletes pillanatban törjön felszínre. – Papír zsebkendőt nyom a kezembe. – Töröld meg az arcodat, nehogy a szüleim frászt kapjanak, azután megesszük a spagettis húsgombócot, amit főztek, nézzük a vacak tévéműsort vagy egy jó DVD-t, és valami kalóriadúsat nassolunk. Azután pedig átgondoljuk ezt a katyvaszt. Rázkódva lélegzetet veszek, és barátnőm ölébe hajtom a fejemet. Megsimogatja a hajamat, félrehúzza könnyes arcomból, és a fülem mögé kanyarítja, ettől belém hasít anyám hiánya. Nem tudom pontosan fölidézni az arcát, de élénken emlékszem az érzésre, ahogy ujjai a hajamban matattak. Jól mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket. A var azonban mindig ott marad, és csak arra vár, hogy valaki megpiszkálja. Behunyom a szememet, és hagyom, hogy fájjon az a hiány.

30. FEJEZET REID

F

ÖLVÉRTEZTEM MAGAM újabb kábé egyórás feszült hallgatásra a kocsiban Los Angelesbe visszamenet – még feszültebb most, miután láttuk anyut, mindkettőnknek tagadhatatlanul nyilvánvaló, milyen súlyos az állapota. A terápiás ülés úgy hatott, mintha száz apró, láthatatlan vágást ejtettek volna rajta, és fölfoghatatlan számomra, mire jó az effajta élveboncolás. Előveszem a telefonomat, hogy SMS-ezzek Johnnak, de mielőtt nekilátnék, apu megszólal: – Foglaltattam asztalt ma estére. Első gondolatom az, hogy mi közöm hozzá? Azután ráeszmélek, hogy kettőnknek foglaltatott asztalt. A francba! – Johnnal már programot beszéltem meg… Kidagadnak a rágóizmai. – Tedd későbbre! Én koránra foglaltattam. Hétre. Önkéntelenül az én állkapcsom is megfeszül, azután erőlködöm, hogy ellazítsam. – Jó. Johnnál alszom. Valószínűleg ma éjjel is. Kurtán biccent, és megírom Johnnak, hogy tízre jöjjön értem. Bulizni is jobb későn, mint soha. – Gondolkoztál már, hogyan tovább, ha A suli büszkesége forgatásának vége? Ez meg mi? Érdekli a pályám? – George küldött néhány forgatókönyvet átnézésre.

– Gondolom, most már nem jársz közönséges szereplőválogatásokra?

Befutottál, ahogy mondani szokták. Vállat vonok. A pincér Perrier-t tölt a vizespoharunkba, és az asztalon hagyja a palackot. – Óhajtják megtekinteni az urak a borlapot, vagy parancsolnak koktélt vacsora előtt? – Én igen – felelem. – Köszönjük, nem – rázza a fejét apu. – Hamarosan rendelünk. – Igenis – csapja össze a borlapot a pincér, és fél kézzel eltávolítja a borospoharakat, keresztbe fogja őket, ahogy Marcie délelőtt keresztbe vetette a lábát. A nő emléke tovább súlyosbítja amúgy is megcsömörlött hangulatomat. – Ez mi a franc volt, apu? Rám szegezi tekintetét, amit az évek során szerencsétlen tanúknak föltett keresztkérdések közben tökéletesített. Kivárom, hogy megszólaljon. – Tisztában vagyok vele, hogy iszol, noha még jócskán huszonegy év alatt vagy. Egy ideje kikerültél a közvetlen ellenőrzésem alól, tudom tehát, hogy csekély vagy semmi reményem sincs ez irányú viselkedésed befolyásolására. A jelenlétemben, nyilvánosság előtt azonban nem fogod ezt művelni. Vigyáznom kell a jó híremre. Ahogy neked is, nem mintha nem fütyülnél rá. Azta! Ez a hétvége egyik örömteli pillanatot a másik után hozza. Inkább Austinban kellett volna maradnom. – Pontosan miért határoztál úgy, hogy együtt kell vacsoráznunk? Az orrán át fújja ki a levegőt, éppúgy türelme határára érkezett, mint én, bár el sem tudom képzelni, miért. Egyszerűen megkímélhette volna magát ettől a gyötrődéstől, ha hagyja, hogy magam szervezzem meg az estémet. – Úgy gondoltam, esetleg kérdezni akarsz valamit anyád elvonókúrájáról. Azonkívül szerettem volna… – fújtat megint, szája vékony vonallá préselődik – …szerettem volna megköszönni, hogy ma délelőtt eljöttél. Ha mást nem, legalább azt tudom, hogy törődsz anyáddal, és méltányolom a fáradságot. Ha mást nem? Mi a rosseb ez a visszakézből elém lökött dicséret? – Nem a te kedvedért jöttem, úgyhogy nincs mit megköszönnöd.

– Azért én mégis köszönöm. – Zsír! Jó, hát akkor igazán nagyon szívesen. Végeztünk? – húzom ki

magam ültömben, és az asztalra teszem a szalvétámat. – Miért viselkedsz ilyen ellenségesen? – És te miért? – Nézd, én igazán minden tőlem telhetőt… – Ennyi telik tőled, apu? – Az istenit, Reid! Ezt ne csináljuk itt tovább! – Egyetértek, ügyvéd úr. Sőt, egyáltalán ne csináljuk – dőlök hátra a széken, mesterkélt mosolyt erőltetek az arcomra, és igyekszem lazának mutatkozni. – Egyelőre nincs kérdésem anyu elvonóját illetően. Ha lesz, majd tudatom veled vagy Marcie-val. – A doktornő mindkettőnknek azzal adta oda a névjegyét, hogy bármikor keressük telefonon vagy emailben. Na persze, pont ez fog történni. – Egyébként George-dzsal azt fontolgatjuk, hogy a következő munkám egy akciómozi lesz. Idősebb, testesebb, robusztusabb színészt kerestek a főhőshöz, George azonban meggyőzi őket, hogy én mindezt hozni tudom a vásznon. Baromira gyúrnom kell, hogy megkapjam a szerepet, de ha nekem adják, megcsinálom. Apu hümmög, de ez elismerő hümmögés. Jó ideje nem részesültem tőle ilyenben. Dühít, hogy ennyire jólesik – totál kiakadok tőle. ***

EMMA – MESÉLTÉL EMMÁNAK DEREKRŐL? – kérdezi Emily anyukája, ahogy

este asztalhoz ülünk. – Az abercrombie-s srác – szúrja közbe Jason. Barátnőm huszonéves bátyja három hete költözött haza, átmenetileg, mivel épp nincs munkája. Már megint. Sportot űz a húga szekálásából. – Neki legalább van állása – kapja el előle a kenyérkosarat Emily. A srác már két zsömlét befalt, és a harmadikért nyúlt volna. Watson papa elneveti magát, megpróbálja köhögésnek álcázni, miközben a felesége szúrós szemmel néz rá. Az asszony úgy gondolja, a

fiataloknak emocionális támogatást és buzdítást kell nyújtani, hogy boldoguljanak. Szívvel-lélekkel kiáll csemetéiért, ami a legidősebb, Grant esetében jól be is vált, Jasonnél azonban mintha visszafelé sült volna el. Miután a fiú harmadszor költözött vissza a szülői házba, Em az apja gondolkodásmódját tette magáévá (miszerint az embernek időnként nem árt egy gyors emocionális farba rúgás). – Én is szereztem állást – morog Jason, és nekigyürkőzik a spagettijének. – Az igaz – hagyja helyben Emily csak úgy látszik, megtartani nem sikerül. Még sosem hallottad? A megszerzés könnyű, a megtartás a dolog fontosabbik része. – Mintha bizony halvány fogalmad… – Gyerekek! – harsogja Watson mama, és csodálom, hogy ez az egy szó nem készteti azonnali állásvadászatra Jasont, majd távolmaradásra mindaddig, amíg nem talál magának munkahelyet. – Emily, kérdezted már Emmát, mi a véleménye a sulinapi bálról? Ajjaj! Emily még meg sem szólal, már tudom, hogy ez feszültségterhes téma, mert ha Watson mama valamilyen tárgyban az én nézeteimre apellál, akkor már elúszott szalmaszálak után kapkod. – Jaj, anyu, ne már! Légy szíves, állj le ezzel a bálozással! Nem megyünk. – Szóval az abercrombie-s srác nem hívott el? – mar el Jason egy zsömlét Emily tányérjának széléről. – Hogyhogy, talán nem óhajtja a pénzét pazarolni, hogy láthassa, milyen árnyalatban tudod még viselni a feketét? – Na jó, le lehet szállni rólam – vesz ki barátnőm egy péksüteményt a kosárból, hogy pótolja a bátyja által lenyúltat. – Te dumálsz, aki a munkanélküli törzsgárdatagságoddal a sarki mini-ABC-be sem tudnál meghívni egy csajt? – Elég! Vendégünk van! – szól rá Watson mama. – Emma nem vendég – morog Jason, és ez tulajdonképpen igaz is. Életem során már több százszor aludtam Emilyéknél. – Jason, akarsz ma este desszertet, vagy inkább máris a szobádba mész? – tudakolja az anyjuk pontosan úgy, ahogyan a tizenkét éves sráctól kérdezte volna (értsd: kérdezte is). – Mi? Komolyan kérdezed, anyu? – Halálkomolyan.

– Felnőtt vagyok! Nem küldhetsz a szobámba. – Nem a fenét nem – néz zord tekintettel a fiára Watson papa. Már

mindhárom csemetéjükkel szemben megfigyeltem ezt a páros manővert. Minden ellenállás hiábavaló. Az ember azt hinné, Jason mostanára megtanulta, de gyanítom, hogy nem. – Jesszusom, apu… – Betelt a pohár! A szobádba! – mutatja Mr. Watson az irányt, mintha Jason útbaigazításra szorulna. A pofazacskómba harapok, és lopva Emilyre sandítok. Olyan szorosan összepréseli az ajkát, hogy elfehéredik. A konyhapulton valamiféle bogyós gyümölcsös rakott süti vár ránk, mindegyikünknek kinéz belőle egy jó nagy kanállal, úgyhogy mi ugyan sehova sem fogjuk küldetni magunkat. – Ez szívás – löki el magát az asztaltól Jason, és megfogja a zsömléjét. – Nekem saját lakás kell. – Végre egy jó ötlet – mormolja Watson papa, mihelyst Jason hallótávolságon kívül kerül. – Anyu – fordul az anyjához Emily –, tök gáz az a bál, senki sem megy. Mindenki csak a meccset nézi meg. Megváltozott a világ azóta, hogy ti jártatok gimibe. – Látod, Vera, most ez a pálya a fiataloknál – mondja az apja, és esküszöm, Emilyvel alig bírjuk megállni röhögés nélkül. A szülei Grant középiskolás korában vettek egy Értsd meg a tinédzser gyermekedet! című könyvet, és nincs tudomásuk a tényről, hogy a kamaszok szlengje naponta változik. Órák múltán Emily ágyán fekszünk, málnás rakott sütivel és frissen fölvert tejszínhabbal tele a gyomrunk. – Szóval mi a helyzet az abercrombie-s sráccal? Emily felül, és képen vág a párnájával. – A bátyád káros befolyást gyakorol rád! – visítok föl. – A bátyám egy pöcs – tuszkolja vissza a feje mögé a párnát. – Akkor mi a helyzet Derekkel? – Ez reménytelen – takarja el az alkarjával az arcát. – Miért reménytelen? – fordulok oldalra. – Mindenben egymás ellentétei vagyunk. Ő a jól fésült trendi gyerek. Khakiszínű jól szabott nadrágban jár. Soha életében nem hallott a kedvenc zenekaraimról, én meg évek óta poénkodom az ő kedvencein. Lila tincsek virítanak a hajamban, testékszerek olyan helyeken, ahová

csak szülői engedéllyel tetethettem föl őket. A kedvenc körömlakkomat Darkotikumnak hívják. A barátai mind csudabogárnak tartanak. – Mondta neked? – kérdezem, mire ő is oldalra fordul, hogy szembenézzen velem. – Nem kellett mondania, látom a hülye képükön. – Ki nem tojja le, mit gondolnak? – simítom félre a szeméből lilával sávozott haját. – Ja, persze, „az igaz barátok elfogadják azt, akit szeretsz”. Hagyjuk ezt a púdert! Nem várhatom egy sráctól, hogy ellenálljon effajta nyomásnak. Saját magamnak pedig úgy tetszem, ahogy vagyok, nem óhajtok megváltozni! – Kért rá? – Nem – feleli majdhogynem csalódottan. – És mennyire bírod ezt a srácot? – Jaj, istenem! Iszonyúan! – bújik hozzám, az állam alá temeti az arcát, a hangja olyan reményvesztett, mintha vonzalom helyett épp gyilkosságot vallott volna be. – Úgy tűnik, itt a pillanat, hogy ugorj. Bólint. – Emma? – tompítja a hangját a paplan. – Azt hiszem, már zuhanok. – Akkor most nincs más dolgod, mint kivárni, hogy megtart-e a gumikötél. Furcsa, mennyire nem tudom saját magamra alkalmazni ezt a bölcsességet, holott amikor Emilynek mondom, nagyon is ésszerűen hangzik.

31. FEJEZET REID

F

ELTETT SZÁNDÉKOM, HOGY AMÍG EMMÁRA HAJTOK, szüneteltetem az alkalmi hancúrokat, de ezen a bulin hemzsegnek a dögösebbnél dögösebb csajok, akik úgy felpörögtek, mint annak a rendje. Erős a csábítás, hogy felfüggesszem ideiglenes önmegtartóztatásomat. Azonkívül Emmával még tulajdonképpen nem is vagyunk együtt. Ő nagyon megfontoltan lépked előre, bár úgy gondolom, hogy célba fogunk érni. Ezen a hétvégén azzal a magabiztos érzéssel jöttem haza Los Angelesbe, hogy türelmesen várhatok… de eltökéltségem minden múló másodperccel halványul. Ez a kis összejövetel erősen exkluzív jellegű. Fölismertem több filmes kollégát és John pár barátnőjét – milliomoslánykákat, akik élnekhalnak azért, hogy filmcsillagokhoz és rockbálványokhoz törleszkedhessenek (többféle értelemben). Igencsak valószínűtlen, hogy bármi fölkerüljön innen az internetre. Az ilyen rendezvényekre meghívott nem celebek tudatában vannak, hogy ha bármelyikünket kiszolgáltatják, végleg kívül találják magukat az ajtón. Ezért látni olyan ritkán privát helyen rendetlenkedő híres emberek fotóit. Zárt körben nagyon könnyű rájönni, ki árulkodott. Viszketek és szédülök, fotelban elterpeszkedve figyelem az öt-hat spangliból bodorodó füstöt. John ledugja a nyelvét egy manökenreménység torkán, miközben a táncot mímelők számára kiürített részen tapizzák egymást. Voltaképpen közszemlére teszik az előjátékukat. John tényleg csípi a manökeneket. Kivált a külföldieket.

Ez a mostani kinézetre és akcentusra, hm, nem is tudom, talán svédnek tűnik, pillanatnyilag nem a legjobb az ítélőképességem. Ma este csak kukkolok. Visszafogom magam, várok. Azután valamelyik csaj Johntól egy-két lépésnyire táncra perdül egy másik csajjal, és lehámozzák egymásról a ruhát. Lassan. Amint magukra vonják a figyelmemet, rendszeres időközökben mindketten felém pillantgatnak, meggyőződnek róla, hogy továbbra is nézem-e őket. Na ebben nincs hiba – rájuk tapad a tekintetem. A fenébe! Pontosan tudom: nemhogy hajnalig, még egy félóráig sem bírom megállni, hogy kidobjam az ablakon kérészéletű cölibátusomat. *** John manökenje zuhanyozik. Teljesen elázott. Odakint még sötét volt, amikor taxival hazaküldtek bennünket. Most mindketten szokásos vasárnap délelőtti állapotunkban, azaz másnaposan heverünk a kanapén. – Ma este mit csinálunk, haver? – ereget John füstkarikákat, mint egy rajzfilmes mozdonykémény. Ahhoz képest, hogy a nem rendszeresen dohányzók közé tartozik, meglepően látványos dolgokat képes művelni az ujjai között tartott cigarettával, különösen, ha tekintetbe vesszük, milyen ritkán gyújt rá. Művészetté fejlesztette. – Elmenjünk valahová? Figyelem, ahogy a füstkarikák eloszlattak, hátradöntöm a fejemet a kanapéra. A vízcsobogás abbamarad. – Nem tudom. Persze, menjünk! De csak mértékkel. – John? – vágódik ki a fürdőszobaajtó. A lány annyira megnyomja a név végén a mássalhangzót, mintha Jonah-t mondana. – Mi az? – szalad föl egy pillanatra barátom szemöldöke, majd lehemperedik a kanapéról. A lány törülközőt kér. John belibben a fürdőszobába, hogy megmutassa neki, hol találja, és bent is marad. Viháncoló hangok szűrődnek ki az ajtón, úgyhogy kezembe veszem a távirányítót, és bekattintom a televíziót. Voyeur hajlamomnak kifejezett határt szabtam, és a John után hallgatózás, miközben valami csajjal kefél a fürdőszobában, na ez már egyértelműen átlépné azt a vonalat. A képernyőn a tévétudósító egy

politikusról számol be, akit rajtakaptak, amint megcsalta a feleségét a csemetéjük dadájával… aki illegálisan tartózkodik az országban. Első gondolatom az, hogy mekkora barom, de azután fényképet mutatnak a szexi guatemalai dadusról. Bakker – szegény flótásnak eleve meg volt pecsételve a sorsa. ***

EMMA – NEM TUDOM, HOGY EZ TÉNYLEG OLYAN JÓ ÖTLET-E, EM. – Barátnőm veterán Sentrájában ülök, a házat bámulom. – Apámnál amúgy is kimerítő feladat, ha megpróbálom közölni vele a véleményemet. Semmiképpen nem bírom elmondani neki mindazt, amiről dumáltunk. – Akkor kezdd az egyetemmel! Mondd meg, hogy tovább akarsz tanulni. – Akarok egyáltalán? Sóhajt. – Este azt mondtad, akarsz. – Veled nyugodtan tudtam beszélni róla. Neki fölvetni egészen más. Valószínűleg egyébként is nemet mond, és kész, hiába fejtem ki világosan az álláspontomat, ami kétséges, ha egyből kifogásokat emel. Ráadásul tökre be vagyok tojva, hogy ha netán beleegyezik, esetleg óriási hibát követek el. – Mindinkább kihallom saját hangomból a rettegést. – Kibukhatok. Tönkretehetem a meglévő karrieremet, és akkor mi máshoz kezdjek, Emily? – Mi a franc ütött beléd, Emma? – ragadja meg a kezemet. – Néhány órával ezelőtt sokkal biztosabb voltál magadban. Olyan, mintha a ház látványa máris kiölte volna belőled az önbizalmat. – Apám nem ismer engem. Csak azt hiszi, hogy igen. Világéletemben szót fogadtam, nem nagyon lázadoztam, elvétve mondtam ellent. Mindig azt hittem, hogy legalább a színészi becsvágyaimat megérti. De mi van, ha egyáltalán nem is ért meg engem, ha egyszerűen ő akarja ezt, és belőlem valójában semmit sem ért.

– Az apukád, Emma – hangsúlyozza Emily, még mindig a kezemet

szorongatva. – Em, te néha vitatkozol a szüleiddel. Még kiabáltok is egymással. De tudod, hogy igyekeznek. Tudod, hogy szeretnek téged. – Összeszorul a torkom. – Nálunk nem ugyanez a helyzet. Soha nem is volt. Ezt te tudod a legjobban. Magához ölel. – Ha nem akarsz beszélni vele, akkor ne beszélj. De szerintem jobb, ha szépen bemész, és elmondod, ami a szívedet nyomja. A saját érdekedben. Mert persze, már majdnem betöltötted a tizennyolcat, és ez a te életed, és talán ez az első lépés ahhoz, hogy rajtam kívül is elmondd valakinek, mi a célod ezzel az egésszel. – Azt sem tudom, hol kezdjem, mit mondjak. Mindketten látjuk, hogy csak az időt húzom. – Dehogynem. Eredj be, és mondjad! Emily érti a dolgát, amikor biztos az igazában. Együtt érző, de rendíthetetlen. Mély lélegzetet veszek, és bemegyek a házba. Apám az olvasófoteljában ül, ölében kiteregetett gazdasági magazin. Minden szakmai lapot elolvas, nyomtatott formában és elektronikusan egyaránt. Félek, hogy megint bátortalanul fogok megszólalni. – Beszélni szeretnék veled – mondom végül a szükségesnél hangosabban, mert úgy kell kipréselnem a szavakat. Apám meghökken, a magazin megrándul a kezében. – Rendben – fújja ki a levegőt. – Mi újság? – néz rám, és kiolvas valamit a tekintetemből, ami érdeklődőből óvatossá változtatja az arckifejezését. – Hm, Chloe körülbelül egy óra múlva jön haza, ha valami fontosat akarsz… Ezt elengedem a fülem mellett, megköszörülöm a torkomat, és leülök apámmal szemben a kanapéra, összekulcsolom a kezemet a térdemen. Nincs az az isten, hogy megvárjam, amíg Chloe hazajön. – Én… ööö… szeretnék egyetemre menni. A szoba túlsó oldaláról figyelem apát, mialatt egyre hosszabbra nyúlik köztünk a csönd. Azt hiszem, talán megnémult a döbbenettől, és várom, hogy lerázza magáról. Értetlenül ráncolja a homlokát. – Tényleg? Ezt eddig nem is említetted…

– Csak mostanában gondolkoztam el rajta, tudod, ahogy lassanként

befejezem a középiskolát… Hogyan tovább? Beszéltem a forgatáson a többiekkel, akik tovább akarnak tanulni, és fontolóra vettem az ötletet. És úgy döntöttem, hogy egyetemre akarok menni. – Rendben… – mondja rövid habozás után. – Tervezgetsz konkrét egyetemet, szakot? – Az arcát kémlelem rosszallás nyomai után, de semmit sem látok. Nem mintha ez azt jelentené, hogy nincs. De látni nem látom. Lenyelem a torkomból a gombócot, az öt-hat érv, amit Emilyvel tegnap este fogalmaztunk meg, összetorlódik a fejemben, mintha megtorpantam volna a futóösvény közepén, és mind belém ütköztek volna. Azután ráeszmélek, hogy apa nem mondott nemet. – Azt hiszem, színművészetit. De még nem tudom, hol. Elkezdhetek nézelődni az interneten, felvételi követelményeket meg ilyesmit. Le kell tennem az általános szintfelmérő vizsgát… – Lesütöm a szememet. – Hm, hogyan fizessem a tandíjat? – Azt fedezi a filmes jövedelmed, amit a Coogan-jogszabály értelmében a nagykorúságodig letétbe kellett helyezni. Miután befejezed A suli büszkeségét, bőven elegendő pénzed lesz, ha már biztos vagy benne, hogy arra akarod fordítani. – Biztos vagyok. Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos. – Van… még valami? Ránézek, és nem bírok többet mondani. Bármennyire földobott ez a dolog, bármilyen szédítő érzés az igazság feltárása, még nem készültem föl arra, hogy pőrére vetkőztessem a lelkemet. – Ööö… nincs. – Akkor jó – mosolyog megkönnyebbülten. – Lassanként készülődhetsz a vacsorához. Azt hiszem, Chloe jó mulatságot eszelt ki az itthon töltött utolsó estédre. Ezt kétlem, de most nincs ellenkezős hangulatom, úgyhogy bólintok, és valamiféle kábulatban megyek a szobámba, zuhanyozni, az esti kiruccanásra készülődni. Holnap visszarepülök Austinba. És miután odaérek, talán kipróbálom az őszinteségesdit Reiden. Vagy nem.

*** Ahogy a beszállásra felszólító jelzést várom, megpróbálok ledolgozni valamit a kötelező olvasmányokból, de föladom, miután harmadszor olvasom ugyanazt az oldalt a Saját szobából. Nem tudok Virginia Woolf szavaira koncentrálni. Könyvjelzőt csúsztatok a kötetbe, beteszem a táskámba, egy oldalzsebből előhúzom az iPodomat, és latolgatom, milyen változásokat indíthatott el apámmal folytatott beszélgetésem mind a közeljövőre vonatkozóan, mind hosszú távon. Amennyire meg tudom állapítani, Chloénak egy szót sem szólt. Egyetemi terveimre csak ma reggel kávézás közben tett utalást, amikor Chloe még aludt. – Bejelentelek a szintfelmérő vizsgára – jegyezte meg halkan. – A jövő hónapra, Austinban. – Ja, jó. A pultnál állva szorongattam a bögrémet. Az egyetem elvont gondolata percről percre kézzelfoghatóbbá vált. Az arckifejezésem bizonyára elárulta apámnak, hogy egyszerre rám zúdult a felismerés, mit is készülök kezdeni az életemmel. – Tényleg ezt szeretnéd? – nézett aggódva a szemembe. – Biztos vagy benne, Emma? – Igen, tökéletesen – ültem le az asztalhoz a kávémmal. Elégedetten biccentett, kisimította a Wall Street Journal lapjait. – Majd el kell döntened, hová akarsz jelentkezni – mondta, miközben átfutotta az első oldalt. – Igen – nyeltem egyet –, sok mindent kell végiggondolnom. – Ráérsz. Miután befejezitek a filmet, beadjuk a jelentkezési lapokat, valószínűleg lesz valamilyen felvételi is, amennyiben jövő ősszel kezdeni akarsz. Görcsbe rándult a gyomrom a felismeréstől, hogy mire vállalkoztam. Órákra fogok járni. Másokkal együtt. Esetenként rengeteg emberrel együtt. Színpadon elboldogulok közönség előtt és filmforgatáskor a stáb előtt, de a gondolattól, hogy iskolai környezetben egy egész tanteremnyi emberrel kell megférnem, a frászt hozza rám. Ez már-már vicces.

Átfutom a zenekönyvtáramat, de alig figyelek a címekre, képtelen vagyok megállapodni valaminél. Amikor a telefonom rezegni kezd, kihúzom a fülhallgatót, és három perc leforgása alatt az olvasás után a zenehallgatásról is lemondok. Graham: Hali, már visszafelé tartasz? Akarsz futni holnap reggel? Én: Naná. A reptéren vagyok. Graham: Én is. Én: Beszéltem apuval az egyetemről. Graham: Mit mondott?? Én: Beírat felvételi vizsgára. A jövő hónapra, austinban. Brrr. Graham: Ne parázz, sikerülni fog. Én: Köszi:) Graham: Szív. Mindjárt beszállok. Csá austinban.

32. FEJEZET REID

H

ÉTFŐ ESTE AZ EGÉSZ TÁRSASÁG A SZOBÁMBAN LÓG, ki-ki elterpeszkedik az ágyon, a kanapén és a szőnyegpadlón. A szobaszerviztől rendelünk, miközben egy nyolcvanas évekbeli pocsékszar filmet nézünk (és könyörtelenül kiröhögjük). Tadd elhozta a gitárját Los Angelesből, Grahammel fölváltva halkan játszanak, mialatt valamennyien kitárgyaljuk, hogyan telt a hétvégénk a távolban. Emma időnként inkább a gitározókra figyel, mint a körülöttünk zajló társalgásra. Rémlik, hogy George néhány éve fölvetette, meg kéne tanulnom valamilyen hangszeren játszani. Újabb javaslata, amire nem hallgattam. Emmával az ágyon ülünk, és nehezemre esik, hogy rajta kívül bármire is figyeljek. Ismerős a mostani illata – finom, diszkrét. Ha egyetlen csettintéssel mindenkit eltüntethetnék a szobából, nem haboznék. Mezítláb, törökülésben ül, a válla az enyémet súrolja, a lábkörmét egészen sötétlilára, majdnem feketére festette. Amikor fölnézek a lábáról, látom, hogy rám mosolyog, és a szombat esti lányok jellegtelen emlékké szürkülnek, olyasmivé, amit nem érdemes megőrizni. Quinton volt barátnője egész pályás letámadást indított, hogy visszaszerezze. Ugyanazzal a járattal jöttünk vissza Los Angelesből, így én már tudom a hírt, és adtam is a srácnak tanácsot, amit persze nem fogad meg. Szórakozottan hallgatom, amint a többiekkel is megosztja, milyen kutyaszorítóba került.

– Még egy félórája sem értem haza, amikor beállít az exem. A

húgom meg beengedi, szinte olyan, mintha valaki leadta volna a csajnak a drótot, hogy hazajövök – vonja föl fél szemöldökét. – Szinte, mi? – nevet Jenna. – Hú, spanom, az exemnek voltak lánytesói. Ha egy nő úgy dönt, hogy beleavatkozik a szerelmi életedbe, régen rossz neked. – Ja, szép kis véletlen egybeesés, nem? Szóval bezárkóztam a szobámba, szunyáltam egyet, aztán lezuhanyoztam, azt hittem, mire kijövök, már elment a csaj. De amikor kinyitottam a szobám ajtaját, az egész rohadt ház csokis sütitől illatozott. – Quinton megcsóválja a fejét. – Kimber tudja, hogy nem bírok ellenállni az ilyesminek. Az a süti olyan, mint egy falatka mennyország. – Jól hallottam? Egy falatka mennyország? – tárja szét a kezét Brooke. – Még egy ilyet szólsz, és átsorollak a másik csapatba. – Jaj, Quinton! Mit műveltél? – hüledezik MiShaun. – Nem értetek semmit! Ezzel a lánnyal ötéves korunk óta ismerjük egymást. Az összes gyöngémet ismeri! – Újra összejöttél vele? – kérdezi Brooke. Quinton megdörgöli az arcát, és bólint, mire a helyiséget vélemények hangzavara tölti be. Graham halkan tovább pengeti az akkordokat, azután félmosollyal Emmára pillant, majd a mennyezetre emeli a tekintetét. Érzem, hogy a lány válla kissé megrázkódik a néma nevetéstől. A fenébe, csak ezt ne! Elfordítom a fejemet, és Emma rám néz. Szeretném megcsókolni, de az túlságosan féltékenységről árulkodna – Emma a legutóbb sem lelkesedett, amikor ezt csináltam. Most inkább a homlokának döntöm az enyémet, és majdhogynem suttogva szólalok meg, nem törődöm Graham jelenlétével, kimondatlanul ugyanerre kérem őt is: – Hiányoztál. Borzasztóan. – Te is nekem. Quinton valami megjegyzése hisztérikus nevetést vált ki a helyiségben, megszakítja párbeszédünket. Emma a mobiltelefonjára pillant. – Hű, de késő van! – mondja, és kinyújtja a lábát. – A futáshoz korán kell kelnem. Jobb, ha megyek lefeküdni. – Visszajöttél, és rögtön az első nap futsz? Ez aztán az elhivatottság!

– Csak akkor használ, ha könyörtelenül ragaszkodom hozzá –

mosolyog rám. Mindenkinek jó éjszakát kíván, miközben én is fölkelek, az ajtóhoz kísérem, és megfogom a kezét, ahogy elhagyjuk a szobámat. – Valahogy sosem úgy gondoltam rád, mint könyörtelen típusra. Ez elég szexi. Hátborzongató jelleggel. Kinyitja a zárat, és felém fordul, lenyomja a kilincset, hagyja, hogy az ajtóhoz préseljem, hátratoljam, amíg a kilincs másik fele tompa puffanással a falnak nem ütközik. Az arca két oldalán a kemény ajtólapra tenyerelek, figyelem, ahogy gyorsul a légzése, emelkedik és süllyed a mellkasa. A keze a háta mögé szorult, tenyere az ajtón fekszik. Odahajolok hozzá, gyöngéden megcsókolom, nyelvemmel követem az ajka vonalát, megnyitom, hogy elmélyítsem a csókot, két kezem a derekára mozdul. Elszakítja a száját az enyémtől, mindketten lihegünk. – Gyere vissza a szobámba! – hívom. – A többieket azonnal kirúgom. Öt perc alatt eltűnnek. – Reid… – mondja, és úgy érzem magam, mintha öklöznénk, a jobb pozíciókért helyezkednénk valami láthatatlan határon. Megőrjít ez a lány. Hátrálok, föltartom a kezemet, mintha mindjárt ismertetné a jogaimat, azután belökne egy járőrkocsi hátsó ülésére. – Jó, leállok. Csak hát… négy napja nem láttalak. – Ne haragudj! – vonja össze a szemöldökét. – Hidd el, nem akarlak bosszantani. – Tudod, nem tehetek róla, hogy kívánlak. Remélem, egyszer majd rájössz, hogy megbízhatsz bennem. Most már kifejezetten a homlokát ráncolja, és győzködöm magam, hogy abba kell hagynom, különben mindent elszúrok. – Hogy érted ezt, Reid? Nem lennék együtt olyasvalakivel, akiben nem bízom. – Miért, „együtt” vagyunk? Basszus, még a saját tanácsaimra sem hallgatok. Odébb kinyílik egy ajtó – a hangból ítélve az én szobám ajtaja. Gondolom, fölszedelődzködött a társaság. Graham és Brooke jelenik meg. A srác végigmér bennünket, Brooke fölvonja fél szemöldökét, mintha azt jelezné nekem, hogy pontosan erre számított.

– Jó éjszakát nektek! – búgja lekezelő hangon. Viaskodom, hogy

válasz nélkül hagyjam. Eltűnnek Graham szobájában, és tudom, hogy mára ennyiben kell hagynom. – Na jó, felejtsd el, amit mondtam… a fenébe, én már nem is emlékszem, mit mondtam. Hosszú volt a nap. Nehéz hét áll előttünk. Holnap találkozunk – csókolom meg még egyszer, leküzdöm a vágy hullámát, és visszafordulok a szobámhoz. Nem tudom, vannak-e erényeim, vagy akár azokra való hajlamaim, de az holtbiztos, hogy a türelem nem tartozik közéjük. ***

EMMA BEOSONOK A SZOBÁMBA, hagyom becsukódni az ajtót, a farmerból meg pólóból átvedlek bokszerba és egy másik, túlméretezett pólóba. Nem tudom kiverni a fejemből Reid szavait, hiába kért, hogy felejtsem el őket. Tehát ha nem fekszünk le egymással, akkor nem vagyunk egy pár? Így értette? A kérdése nagyon is fontosnak tűnik, mint valami jeladás. Azt hiszi, nem bízom benne, mert még nem akarok szexelni. Ez talán bizonyos szempontból igaz is. Talán nem bízom benne, hogy annál többet kíván tőlem, az pedig nekem nem elég, ha csak lefekszem Reid Alexanderrel. Vagy talán nem tudom, mit akarok, és ő szenved az én határozatlanságom miatt. Fogat mosok, kicsomagolok, másfelé kényszerítem a gondolataimat, azon tűnődöm, mi folyik két ajtóval odébb, Graham szobájában. Valószínűleg jobb, ha nem tudom. Ezer év telt el azóta, hogy Grahammel az erkélyemen ültünk, csokoládétortát ettünk, és életünk rég elmúlt időszakairól beszélgettünk. Brooke és Reid kinyilvánították ránk irányuló vágyaikat, Graham meg én pedig belemegyünk a játékba, még ha én nem olyan maradéktalanul, illetve olyan gyorsan adom is meg magam, ahogy Reid szeretné.

Kiöblítem a számból a fogkrémet, átvágok a szobán az erkélyhez, kinyitom az ajtót, és kilépek a langymeleg sötétségbe. Graham magányosan áll az erkélyén, a csillagokra mered, és megkönnyebbülten lélegzek föl, nem is tudom, miért. Jóleső a látványa. Majdnem ugyanennyire az a tény is, hogy egyedül van, bár nincs semmi komoly indokom, hogy így érezzék. – Emma! – fordul felém. Félig-meddig arra számítok, hogy cigarettát látok a kezében, de mindkét hüvelykujját farmerja zsebébe akasztja. – Nincs semmi baj? – kérdezi. – Nincs, nincs, hm, minden rendben. – Hiába próbálok előrukkolni valami magyarázattal, miért siettem ki az erkélyre, hogy kémkedjek utána. Mintha bármi közöm lenne hozzá, ha egy húszéves facér srác, aki egyáltalán nem a pasim, összejön egy gyönyörű lánynyal. – Csak egy kis friss levegőt akartam szívni. Atyám, de béna! – Értem – feleli csekély meggyőződéssel. – Hát akkor ez megvolt. Szívtam. Mármint levegőt. Úgyhogy asszem, most már bemegyek. Hátraperdülök, hogy visszameneküljek a szobába, tisztára hülyének érzem magam. – Emma? Próbálok fegyelmezett arcot ölteni, miközben megfordulok. – Tessék! – Ugye… futunk holnap? – Ja, persze. – Akkor hatkor? – kérdezi, és rábólintok. Egy pillanatig mindketten csak állunk, hallgatásunk egyre hosszabb, mind jelentőségteljesebbnek érződik, amíg meg nem csörren a szobájában a mobilja. – Reggel találkozunk – búcsúzik, és bemegy. – Halló? – szól bele a telefonba, mielőtt becsukja az erkélyajtót. *** Amióta visszajöttem Sacramentóból, Grahammel reggeli futásaink közben egyetemi jelentkezésekről és motivációs levelekről, karokról és szakokról értekezünk. Graham lelkesedése átragad rám. Megnézendő

iskolák nevét küldi SMS-ben: a Julliardot és a New York-i Egyetemet ismerem, a többi kisebb intézményt nem. Némelyikben kevesebben tanulnak, mint Emily középiskolájában. Azt hiszem, ez tetszene. Amikor megkérdezem, miért javasol olyan sok New York-i iskolát, vállat von. – Ott lakom, úgyhogy jobban ismerem a környéket, mivel az otthonomhoz közeli iskolába akartam járni. Te is szeretnél az otthonod közelében maradni? Kereshetünk Kaliforniában olyan sulikat, amik tetszenének neked. Még véletlenül sem szeretnék a szüleim közelében maradni. Éppen a Chloéval ellenkező parti iskolára van szükségem. – Dehogy, szuperül hangzik, hogy az ország túlsó végére költözhetek. Fölnevet, én pedig hajtogatom magamban, hogy ennek semmi köze Graham New York-i lakhelyéhez. Az égvilágon semmi köze. Nekiállok információkat guglizni minden általa javasolt iskoláról, ami Ohiótól keletre található. *** A Bingley-ház irigységrohamokat váltana ki Chloéból. Domboldalon emelkedő, több száz négyzetméter mészkő-, kovácsoltvas- és csempehomlokzat, szédítő belmagasságú helyiségek, mindenütt márványpadló. Építői semmit sem spóroltak ki belőle, a látványosan fölszerelt konyhától Emily anyukájának csorogna a nyála, a teraszon szemfényvesztően mintegy a levegőbe nyúló úszómedencétől Chloe dalra fakadna. Ettől a gondolattól késztetést érzek, hogy keresztet vessek. A hét első két napját egy hárompercesnek szánt jelenet forgatásával töltjük, Meredith egy lerobbant Civic motorházteteje alatt, a gyönyörűséges villa előtt görnyed. A szabadban. A milliófokos hőségben. A filmgyár fölfogadott egy autószerelési szakértőt, hogy segítsen olyan benyomást keltenem, mintha a motorháztető alatt meg tudnám különböztetni az üzemanyag-szivattyút a gyújtógyertyától, mert valami okból, amit nekem nem magyaráztak meg, a jelenkori Lizbeth járatos a

gépkocsi-karbantartás alapjaiban. Mindenekelőtt azt kell megtanulnom, hogyan emeljem föl a kocsi motorháztetejét, ami nem olyan könnyű, mint hinnénk. Stan, a szerelő, bántóan fölényeskedik, vágja a képeket, miközben ide-oda csúszkálnak az ujjaim ott, ahol azt a hülye reteszkioldót állítólag elhelyezték. Kénytelen vagyok leguggolni, és belesni. – Aha! – oldom ki a reteszt, Stan pedig vastag, tetovált karját a mellén összefonva áll, nem hatja meg a teljesítményem. – Ez van, én semmit nem tudok az autókról – hunyorítok rá. – Na és maga képes vezényszóra elsírni magát? Csak rajta! Várok. Sóhajt, és újra megmutatja, hol találom a reteszkioldót. Amint odanézés nélkül meglelem, lecsapja a tetőt, és legalább ötvenszer újra megkeresteti, kioldatja velem, amíg bekötött szemmel is meg nem tudnám csinálni. Ó, ez a sok hasznos banalitás, amit el kell sajátítanom a munkámhoz. A sminkeseink a fülledt hőség miatt a hajukat tépik, meg a miénket. Meredithszel a második nap végén kimerülten hallgatva autózunk vissza a szállodához, imába foglaljuk a pasas nevét, aki föltalálta a légkondicionálást. Elsuhan mellettem a városkép, miközben ízekre szedem magamban az indokokat: miért is ódzkodom Reidtől? Nem hagy hidegen, ha hozzám ér. Testileg igenis kívánom őt – csak érzelmileg még nem egészen állok készen rá. Minél jobban erőlteti a dolgot, annál bizalmatlanabbá válok, annál inkább szeretném visszafogni. Azután ott van Graham, aki hál’ istennek nem említette hétfő esti furcsa viselkedésemet az erkélyen. Egy röpke pillanatra eltűnődöm, vajon ugyanazért tartózkodott-e odakint, mint én, abban a reményben, hogy majd magam is kimegyek, vagy csak azt remélte, hogy nem feküdtem le Reiddel. Hirtelen fölocsúdom. Micsoda képtelenség, hogy Graham azzal van elfoglalva, vagy egyáltalán eszébe jut, hogy mi folyik köztem és Reid között. Neki ott a saját ügye Brooke-kal, azt kell elrendeznie. Nem mintha nekem meg ahhoz a kapcsolathoz lenne bármi közöm.

33. FEJEZET REID

M

A TADD-DEL ÉS BROOKE-KAL FORGATTAM – beltéri jeleneteket, amiket majd össze fognak vágni a szabadtériekkel, amiket Emma és Meredith tegnap vettek föl. Tegnap este rosszul éreztem magam, úgyhogy korán lefeküdtem. Pokoli másnapossággal ébredtem, ami nem is másnaposság volt. Egyszerűen nem tudom leírni. El sem akartam hinni, hogy ennyire sokat ittam előző este, de nem emlékeztem rá. Átvészeltem a forgatást, egyetlenegyszer sem ütköztem össze Brooke-kal, ami tényleg hajmeresztő. Csak annyit tudok, hogy szarul érzem magam, és nem akarok ébren maradni. Le kéne feküdnöm, és kialudnom – bármi is ez. Alighanem SMS-eznem kéne Emmának, de az ráér, amikor majd fölébredek.

***

EMMA MA NEM HALLOTTAM REID FELŐL. Nem hívott, nem SMS-ezett, nem kopogott be hozzám. A délelőttöt ráérősen töltöttük Meredithszel, a végzős házi dolgozatunk témájául választott regényekről cseréltünk eszmét, azután Jennával franciaóránk volt, és a vacsorát tervezgettük, amin tudtommal mindenki részt vesz. Bosszúsan megyek el Reid ajtaja mellett. Ez a megtorló hallgatás valamiféle fiús duzzogás lehet.

Emilyt az előző fiúja, Vic nógatta, hogy feküdjön le vele. A barátnőm először azt mondta nekem, hogy már hónapok óta együtt járnak, és talán föl kellene adnia, még ha egyelőre nem különösebb hajlik is rá. Azután a srác ilyesmiket kezdett mondogatni: „Ha tudtam volna, hogy ennyire kéreted magad…” és: „Pasi vagyok. El kell ismerned, hogy türelmesen viselkedtem”. Végül az iskolai étkezdében fogyott el Emily türelme. A fiú haverjaival ültek ott. – Figyuzz, Vic, honnét tudjuk, hogy egy lány frigid? – A haverja hatásszünetet tartott. – Ha szétnyitod a lábát, kigyullad egy lámpa. – De durva! – felelte Vic, Emilyre pillantott, a haverjai röhögtek. – Ez nem vicces – bosszankodott a lány, tudván, hogy a srác elmesélte a haverjainak, mi folyik köztük. Pontosabban mi nem folyik köztük. – De durva! – visszhangozta Vic legutálatosabb haverja, akit Emily csak Vicre való tekintettel viselt el. Emily fölállt, otthagyta a kórusban dedurvázó társaságot, Vic meg csak nevetve utánaszólt: – Ugyan már, bébi, ez csak poén! Egy hét múlva a barátnőm megtudta, hogy a srác már legalább egy hónapja, talán annál is régebben lefeküdt egy tizenegyedikes lánnyal, akit rajzóráról ismert. Vic végig azt állította, hogy az a lány belezúgott, de ő szigorúan plátói kapcsolatot tart fenn vele. – A plátói kapcsolat mióta a félredugás szinonimája? – kérdezte Emily az utolsó veszekedésükkor, amire mindjárt azután került sor, hogy kiderítette az igazságot. – Közlöm, hogy te meg én szakítottunk, Emily, úgyhogy elvileg semmiféle igényt sem tarthatsz rám. De búcsúzóul hadd világosítsalak föl, hogy erős túlzás, ha valakinek a csaja úgy beszél félredugásról, hogy ő maga eleve nem is dug az illetővel. Emily meg én átkokat szórtunk Vic hülye hájfejére ezért az idióta mentegetőzésért, de mi tagadás, kellően az elmémbe szivárgott, hogy elgondolkozzak, vajon Reid nyomulása mennyire jogos. Unom már Reid búskomorságát. Szeretném tudatni vele, hogy nem manipulálhat, ugyanakkor szeretném látni, beveti-e a Vic-féle önigazolást. Nem tudom, pontosan mit akarok mondani, de eltökéltem magam, hogy kimondom, tehát visszafordulok, és bekopogok hozzá. Egy percig semmi sem történik, de amikor indulnék, kinyílik az ajtó.

Erre a látványra számítottam a legkevésbé: Reid sápadtan előregörnyed, fél kezét a hasára szorítja. Máskor tökéletesen rendezett haja csapzottan tapad a homlokához. – Reid? Rosszul vagy? – Nem. Igen. Nem tudom. Nem valami királyul érzem magam. Amióta visszajöttem, egyfolytában alszom. – Hívjak valakit? Orvost? Fáradtan pislog. – Inkább csak visszafekszem. – Ne hozzak valamit a kávézóból? Talán levest. Húsz perc alatt visszaérek. Add ide a szobakulcsodat, hogy ne kelljen újból fölkelned. Visszalép a szobába. – A tárcámon van – mutat a komódra. Ahogy fölkapom a kulcskártyát, Reid nyögve az ágyra rogy. – Biztos, hogy nincs szükséged orvosra? A fejét rázza, és nem tudom, mit csináljak azon kívül, hogy hozok neki valamit, amit szinte biztosan nem fog megenni. Mire visszaérek, sápadtból kipirulttá változik. Tyúkhúslevest hoztam tésztával, meg Sprite-ot, de mindkettőbe csak belekóstol. Fölhúzott térddel, két kezét a gyomrára szorítva, behunyt szemmel ül. Megtapogatom a homlokát, és már tudom, hogy tényleg nincs rendben, mert ég a láztól. – Nincs hányingered? – Nem tudom – feleli kis késéssel. – Talán jobb, ha elmész. Nem tudom, nem fertőzök-e. Szólj Richternek, hogy nem nagyon vagyok formában a forgatáshoz! – Persze. Valószínűleg igaza van, az lenne a legjobb, ha elmennék, de nem bírom így itthagyni. A telefonom zümmög a táskámban – SMS jött Grahamtől. Graham: Szia, jössz? Most akarunk taxit fogni. Én: Reid szobájában vagyok. Azt hiszem, rosszul van. Graham: Mennyire rosszul? Én: Nem tudom. Lázas. A hasátfogja, de nem hány…eddig. Graham: Mindjárt megyek.

Én: Ok, köszi. Hideg vízzel benedvesítek egy kis törülközőt, félresöpröm Reid csapzott haját a homlokából, és rányomom a vizes ruhát. Sóhajt, de nem nyitja ki a szemét. Graham halkan kopog. – Remélem, nem fogsz miattam összeszedni valamit – nyitom ki az ajtót, hogy beengedjem. – Semmi baj. – Kis papírzacskóból egyszer használatos lázmérőt húz elő. – Az ajándékboltból – mosolyog. Reid alig veszi észre, hogy bejött a szobába. Néhány perc múlva már nem érzem úgy, hogy túlreagáltam a dolgot. – Harminckilenc-öt – mondja Graham. – Orvost kell hívnunk. Telefonálok a felvételvezető gyakornoknak, ő Reid forgatási személyi asszisztensét, Andrew-t hívja, az meg fölhajt egy orvost, aki hajlandó szállodai vendégekhez házhoz menni. Andrew a filmstáb több tucat rendszerint láthatatlan tagjának egyike. Asszisztensi ügybuzgalma ma estig elsősorban karamellás tejeskávék beszerzésében és ruhatisztítási szakfelügyeletben nyilvánult meg. Most föl-alá járkál Reid szobájának társalgórészében, sorra hívja Reid szüleit, menedzserét és ügynökét. Graham a szobaszerviznek telefonál, szendvicseket rendel a saját szobaszámlájára. Amikor tiltakozni próbálok, erősködik, hogy ennem kell. – Jaj, neked meg vacsorázni kellett volna menned a többiekkel! – kapok észbe. – Nem érdekes – rázza a fejét. – Szóltam nekik, hogy menjenek előre. Miután az orvosnő megérkezik, kitessékel minket Andrew-val és Grahammel a folyosóra, amíg megvizsgálja Reidet. – Rendbe fog jönni – fogja meg a vállamat Graham, és a szemembe néz. Kinyílik az ajtó, a doktornő visszaenged bennünket a szobába. – Néhány vizsgálatot még el kell végezni, hogy ellenőrizzük, valóban vakbélgyulladás-e. – Már telefonált a portára, hogy hívjanak mentőt a szállodához. – Elérhetőek a közelben a fiatalember hozzátartozói? – érdeklődik, és Andrew eszelősen tárcsázni kezd.

Graham meg én taxival követjük a mentőautót. Egész úton fogja a kezemet, azután a váróhelyiségben is, ahol az estét töltjük. – Rendbe fog jönni – hajtogatja, miután közlik velünk, hogy Reidet megműtik, a doktornő előzetes diagnózisa helyesnek bizonyult. – Mi lett volna, ha nem nézel be hozzá, vagy ha hallgatsz rá, amikor azt mondja, hogy csak visszafekszik? Andrew szünet nélkül telefonál és SMS-ezik, az ablakhoz mászkál, időnként kimegy a levegőre, gyanítom, hogy rágyújtani. A kórházak nem kifejezetten állnak a dohányosok rendelkezésére. Graham vállára hajtom a fejemet, hálás vagyok neki, hogy lázmérőt hozott, hogy tudta, mi a teendő. Becsukódik a szemem, és amikor elgémberedett nyakkal ülök föl, ráeszmélek, hogy elaludtam. Graham fészkelődik, megmasszírozgatja elmerevedett izmaimat, visszahúz a mellkasára, szívdobogása a fülembe hallatszik. Andrew majdhogynem barázdát tapos a padlóba, miközben azon fáradozik, hogy értesüléseket szerezzen és továbbítson a műtétről, ideoda cikázik a váróhelyiség és a nővérállomás között. A kezdetben a híresség érkezésétől elkápráztatott ápolónők hamar bepöccennek. – A páciens még a mű-tő-ben van – nyugtatgatja egyikük fogcsikorgatva. – Pff! – feleli Andrew, mire Graham halkan fölnevet, én meg a pólójába kuncogok. – Richter szeretne beszélni veled – lép hozzánk Andrew, és felém nyújtja a mobilját. Elveszem a telefont. – Halló? – Szia, kislány, díjazom, hogy ilyen figyelmes voltál, és rájöttél, hogy segítséget kell hívni Reidhez. Ha reggelig ellátatlanul marad, nagy bajba került volna. – Inkább Graham érdeme, mint az enyém – villan a tekintetem a srácra, és megszorítja a vállamat. – Hát akkor lehet, hogy ketten mentettétek meg a fiú életét. De nem kell ott maradnotok. Biztosra veszem, hogy Andrew mindent el tud intézni, amit ma este szükséges. Andrew teljesen fölvillanyozódott, tényleg látszik rajta, hogy azonnal kész belevetni magát bármilyen sürgős feladatba. – Amint kihozzák Reidet a műtőből, visszamegyünk.

– Helyes. Add Andrew-t, hogy megbeszéljem vele, el tudja-e érni a

többieket. – Az asszisztens kezébe nyomom a telefont, ő pedig beszéd közben a kijárathoz indul vele. Itt az idő egy újabb cigarettaszünetre. Grahamhez fordulok. – Hogy működnek a tapaszok? – Egész jól. Bár a kezemmel időnként még nem tudok mit kezdeni, mert megszoktam, hogy cigarettát fogok. Megmozgatja az ujjait, fölfelé fordítja mindkét tenyerét, és úgy mered rá, mintha nem őhozzá tartozna. Megfogom a közelebbit, nem nézek Graham szemébe, úgy ülünk egymás kezét fogva, amíg ki nem jön egy orvos, aki közli, hogy Reidet kitolták az őrzőbe. *** Módosítják a forgatás menetrendjét, előrehozzák a még megmaradt néhány olyan jelenetet, amiben Reid nem szerepel; mert egy jó hétig, talán kettőig munkaképtelen lesz. Mivel a két főszereplő egyike, egyes jeleneteket részlegesen veszünk föl – dublőr áll Reid helyett háttal a képben, vagy a párbeszéd egyik felét forgatjuk le, az ő részét majd később veszik filmre, és a végén a vágásnál mindent összeraknak. A filmstúdió megszervezi, hogy a tervezettnél korábban ismét használjuk a Bennet-házat, és Meredithszel egy érzelmes jelenetet veszünk föl, amelyben az általa játszott Jane rádöbben, hogy a férfi, akibe szerelmes, elment, és esze ágában sincs visszatérni. Közvetlenül a forgatás megkezdése előtt összpontosít, ebből tudom, hogy minapi összeomlását fogja fölhasználni az erőteljesebb érzelmi hatáshoz. Azt mondja, bárcsak valami mást hasznosíthatna, de tudja, hogy a volt pasija iránt még megmaradt érzései állnak a legközelebb ahhoz, amiben azonosulhat a szereppel. – Tegnap este beszéltem Robbyval – árulja el, amíg a díszlet előkészítésére várunk. – Tényleg? – fürkészem az arcát, és még a szakszerűen fölvitt smink ellenére is látom, hogy nyugtalan éjszakát hagyott maga mögött. Kivörösödött a szeme, finom bőrén még kirajzolódnak a sötét karikák. – Azt mondja, hiányzom neki. Nem ejtettek a fejemre… de nagy a kísértés. Ismerem Robbyt. Ő is ismer engem. Csak attól félek, hogy

soha nem múlik el, amit iránta érzek. Szinte úgy tűnik, ha elengedem őt, szerencsétlenné teszem magamat, belehalok a magányba. – Meredith! – fogom meg a karját, és kivárom, hogy rám nézzen. – Nyugtass meg, hogy több eszed van ennél. Különben kénytelen leszek veszekedni veled, hogy hagyd abba ezt az idiótaságot. – Persze, tudom – motyogja. Mélyen a szemébe nézek. – Tudom, hogy nem szabad foglalkoznom vele – mondja elkeseredve. – Miféle srác az, aki azt kívánja a szerelmétől, hogy adja föl a foglalkozását, a vágyait? Hát szerelem ez? – Persze. – Hallja, amit mondok, de nem fogja föl, és legszívesebben megráznám. – Tudod mit, Emma? – sóhajtja. – A szerelem rohadt nagy szívás.

34. FEJEZET REID

K

ÓRHÁZI BETEGSZOBÁBAN ÉBREDEK, George a kis kanapén ül. Néhány másodperc telik el, amíg földolgozom a tegnap történteket. Nem könnyű, mert az agyam zsibbadt, kétségkívül valami altatószertől. Ahogy megmozdulok, a menedzserem fölpillant. – Reid. Most ébren maradsz pár percig? – Odalép az ágyamhoz. – Egy kicsit lenyugtatóztak, hogy ne sokat mocorogj. – Mi történt? – nézek a karomba bekötött infúzióra. Úristen, olyan a torkom, mintha homokot nyeltem volna. – A vakbeled úgy döntött, nem annyira csípi Austint. – Most hülyéskedsz? – Nem én. – A francba, ma forgatnom kellett volna. – Nyugi – kuncog George –, a rendezők általában hagyni szokták, hogy az emberek fölépüljenek a sürgősségi műtétekből. Mindent elintéztek – természetesen különszobát kaptál, és a produkció gondoskodik az orvosi ellátásodról, fedezi a költségeket, emiatt nem kell aggódnod. A testőröd a folyosón ül, és nemsokára jön Andrew, aki majd elintéz mindent, amit esetleg szeretnél. Lenézek az agyonmosott, cukorkapapír-csíkos kórházi köpenyre. – Mondd meg neki, hogy addig ne is jöjjön, amíg nem hoz valami mást, amit fölvehetek. Sortot, pólót… Ebben nem maradok. – Megrángatom a köpeny oldalán az egyik hülye megkötőmadzagot. – Szóval apunak nem sikerült iderepülnie? Téged küldött pótszülőnek?

– Miért, talán nem örülsz, hogy láthatsz? – vág sértődött képet

George. Kisebbfajta Oscart érdemelne. – Nem a helyettesítés zavar, csak az ő hiánya. Természetesen méltányolom, hogy eljöttél. Nem is értem, miért lepődöm meg, hogy ő nincs itt. Mi a francot tökölök, elvégre ez csak egy nagyműtét. Bagatell. Elnehezedik a szemem, már alszom is. George grimaszol, megfogja a karomat. – Aludd ki magad, gyógyulj meg! Az apaproblémáiddal majd máskor foglalkozunk. – Haha, nagyon vicces fiú vagy, George! Ezt szeretem benned. *** Másnap késő délután Emma lép be, vázában ázsiai liliomot hoz. Talán a gyógyszer az oka, de a virág fölött olyan az arca, mintha tündért látnék. – Szia! – köszön. Tadd és Quinton is vele van. – Hála istennek, már megőrültem az unalomtól – némítom el a falra szerelt, vacak, kisméretű tévéből bömbölő valóságshow-t. – Gondoltuk – mosolyog rám a lány. A beépített furnérlemez fiókos szekrényre helyezi a virágvázát, Quinton meg videojátékos magazinokat nyom a kezembe. – Úgy nézel ki, mint a mosott szar, spanom – közli Tadd. Megcsóválom a fejemet, igyekszem nem röhögni, mert az fáj. – Tapintatról hallottál már? – Túlértékelik – véli Tadd, és a tévére sandít. – Figyuzz, lefogadom, hogy erre rákapcsolhatnánk egy játékkonzolt meg két távirányítót. – Kösz, de azt hiszem, holnap elpályázok innen. Ha megígérem, hogy rendesen fogok viselkedni, akkor lábadozhatok a szállodában. A doki szerint még négy-öt napig ágyban kell maradnom, mármint nem a kellemes értelemben – kacsintok Emmára, és icipicit elpirul. – Itt úgy érzem magam, mint valami börtönben. – A smasszerkutya az ajtónál vigyáz – utal Quinton a folyosón ülő Bobra, aki megakadályozza a rajongók és a lesifotósok betolakodását.

– Ja, már volt egy incidensünk egy kórházi önkéntes csajszival –

nevetek, és basszus, olyan, mintha kést döfnének belém. Megnyomom a nővérhívó gombot. – Parancsoljon, Mr. Alexander! – szólal meg egy fiatal, kissé déliesen éneklő hang. Monica nővér. – Legyen szíves, hozzon valami fájdalomcsillapítót, kérem! Tadd fölrántja fél szemöldökét a legyen szíves és a kérem hallatán, én meg úgy teszek, mintha nem venném észre. – Máris megyek! – Miféle önkéntessel? – kérdezi Emma. – Olyannal, aki a továbbtanuláshoz gyűjt kreditpontokat a társadalmi munkával. A jelek szerint némi fotózási szabadosságot engedett meg magának lenyugtatózott testemmel és célirányosan kigombolt cukorkapapír-csíkos szerkómmal. – Hohó! És legalább dögös volt? – érdeklődik Quinton, majd Emmához fordul. – Már elnézést. – Elnézem – pislog rá a lány. – Fogalmam sincs, milyen volt. Begyógyszereztek. Bob beengedte, mivel kórházi formaruhában érkezett, és fölmutatta a névkitűzőjét, de Bob valahogy úgy érezte, nem árt bekukkantani, és tessék, egy fiatalkorú cukorkapapíros molesztált. Monica nővér fecskendővel lép be, a tartalmát az infúziós vezetékembe nyomja. Tarkóján kontyba csavart hajából rézvörös tincsek állnak ki, Quinton mereven bámulja, nem tudom hibáztatni érte. – Így, ni! Ettől mindjárt jobban lesz – teszi ujjait alkarom csupasz bőrére a nővér, pislog, amikor Tadd elfojt egy röhögést, hirtelen visszarántja a kezét. Megköszörüli a torkát, igazgatja az ágyneműt. – Óhajt még valamit? – Köszönöm, nem. Tényleg jól vagyok. Elpirul, és kisiet a szobából. – Biztos nem kell fölrázni a párnádat, esetleg szivaccsal lemosdatni? – piszkálódik Tadd. – Na és a fiatalkorú zaklatódnak sikerült MMS-ben elküldenie valamit, mielőtt Bob közbeavatkozott? – kérdezi Quinton. – Mert abból durva dolgok sülhetnek ki. Jogilag. – Á, nem, Bob bejött, kikapta a csaj kezéből a telefont, rádión riasztotta a kórházi rendészeket, és átnézte a lány üzeneteit. Az még

semmit sem küldött el, viszont rátámadt, amikor Bob elkezdte törölni a fotókat… – Megtámadta Bobot? – hüledezik Emma. – De hát akkora a srác, mint egy tank! – Persze, de tényleg így volt. Bob fél kézzel összefogta a lány csuklóját, közben a másik kezével törölte a fotókat, amíg a kórházi biztonságiak be nem rontottak. Sajnos az őrült kavarodásban a lány telefonja véletlenül ripityára tört Bob hegedűtök méretű cipőtalpa alatt, és a memóriakártya taccsra ment. – Úgy tűnik, Bobról elmondhatjuk, hogy annyi aranyat ér, amennyit élősúlyban nyom – vigyorog Emma. – Ez az ő esetében nem csekélység – ért egyet Tadd. ***

EMMA MIUTÁN A SRÁCOK ELMENNEK, a látogatási idő végéig Reiddel maradok, ahogy tegnap is. Ma már éber, bár egy kicsit még kába a fájdalomcsillapítótól, amit az ápolónő most adott be neki; tegnap este dugig volt gyógyszerezve, hol magához tért, hol bekómázott, többnyire az utóbbi, még szerencse, hogy hoztam magammal olvasnivalót. Ma égszínkék póló és fekete kosaras sort van rajta a kórházi lebernyeg helyett. – Jé, ez a hivatalos kórházi öltözék? Leszegi az állát, kópésan néz föl rám a szemébe lógó szőke tincsek között – látszik, hogy megmosták a haját, rögtön el is gondolkozom, hogy vajon ki: talán a vörös ápolónő? – Nem éppen, de általában ki szoktam bulizni, hogy a szerelésemről magam dönthessek, vagy még nem vetted észre? – Csak ő tud elsütni ilyen szöveget úgy, hogy sértő helyett elbűvölően hasson. – Azt mondtad, áttették a forgatást a Bennet-házba? Ne haragudj, komolyan nem emlékszem, miről beszéltünk tegnap este. – Eléggé ki voltál ütve.

Odébb húzódik az ágyban, hogy helyet csináljon nekem, egy pillanatra elvigyorodik. – Gyere ide, nagyon messze vagy! – Ott hagyom a kanapét, és fölmászom mellé, vigyázok, nehogy meglökjem, vagy összenyomjam az infúziós vezetékét. Megfogja a kezemet, és belecsókol a tenyerembe. – Úgy hallom, örök hálával tartozom neked. – Bárki látta volna, hogy rosszul vagy. Féloldalasan elmosolyodik. – A helyzet az, hogy te voltál az a bárki. Illetve talán Graham is ott volt? Az egész estéről zavarosak az emlékeim. – Igen, szóltam neki, hogy rosszul érzed magad, erre feljött. Tulajdonképpen ő gondolta úgy, hogy orvost kell hívni hozzád. – De te néztél be hozzám először. Egyébként meg Graham ne vegye zokon, de inkább neked mondok köszönetet. Melengető tekintetét rám szegezi, félresöpröm a szeméből a haját, és lelkiismeret-furdalást érzek, hiszen nem azért mentem be a szobájába, hogy ellenőrizzem, nincs-e valami baja. Azért mentem oda, hogy beolvassak neki. Erről persze nem muszáj tudnia. Közelebb hajol, megcsókol, fölszisszenve húzódik el, és visszadől a föltornyozott párnákra. Gondolom, az egész emeletről iderendelte az összes párnát. – Fáj valamid? – Amíg egyáltalán nem mozgok, addig nem. – Megfogja a kezemet, és közelebb von magához, úgyhogy megcsókolom. – Mmm, így már jobb. – Kinyitja kék szemét, és az arcomhoz emeli a kezét, ujjai továbbcsábítanak, újabb csókra. – Sokkal jobb.

35. FEJEZET REID

V

ISSZATÉREK A SZÁLLODÁBA, hogy ott lábadozzak, míg a többiek az én szereplésemet is igénylő jelenetek megkerülésével folytatják a forgatást, én meg halálra unom magam. Még soha semmiből nem kellett kimaradnom betegség, sérülés miatt. Apu ledöbbenne, ha tudná, hogy kiborít a munkaképtelenségem. Időnként beugranak hozzám a többiek, hogy ücsörögjenek itt egy kicsit, Emma pedig minden szabad percét velem tölti, ami a forgatás és a napi órák mellett nem valami sok. A közelsége természetesen fizikai érintkezéshez vezet, de fájdalom nélkül ennél tovább nem tudok menni. Már napok óta egy-két órát egyhuzamban csókolózunk és tapizunk. Emma ezek után a majdnem pettingelések után olyan kifulladva hagyja el a szobámat, ahogy még sosem láttam. Ma elmentem a forgatásra, hogy megnézzem, amint fölvesznek egy jelenetet Emmával. Andrew annyira idegeskedett, amiért elhagytam a szállodai szobámat, hogy azt hittem, szétdurran az agya. Fenyegetőzött, hogy fölhívja az orvost, apámat és George-ot. Rámeredtem, és javasoltam, hogy tartson cigarettaszünetet. Sarkon fordult, és kicsörtetett a szobából. Emma szorongott ettől a jelenettől, amiben Leslie és Tim, a két Oscar-várományos mellett Jenna, az örök magabiztos tizenöt éves szerepel. Némi beállítgatáson kívül összesen két nekifutásra sikerül fölvenni a jelenetet. Richter magánkívül ujjong, mindannyiukat elengedi a nap hátralévő részére, Emma kissé önelégültnek is tűnik.

Természetesen első kézből szereztem már tapasztalatokat színészi képességeit illetően, de a pálya széléről figyelni egészen más. Filmforgatás közben az ember elsősorban a saját alakítására ügyel, az összes többieké mellékes. Ma viszont nincs más dolgom, mint őt nézni. A szállodába visszafelé menet a kocsiban fölhúzom a sofőr mögötti átlátszatlan üvegfalat, óvatosan keresztbe teszem az ölemben Emma lábát, megcirógatom a térde fölött, becsúsztatom ujjaimat a szoknyája széle alá. Félig leeresztett szemhéjjal várja, mi történik ezután. – Őstehetség vagy – jegyzem meg. Fölvonja a szemöldökét, és mélyen elvörösödik. Nevetek, kissé megszorítom a combját, és végigcsókolgatom az arcát. – Ebben is őstehetség vagy, hamarosan meg foglak győzni róla. De most arra gondoltam, hogy a filmezésben vagy őstehetség. A homlokát ráncolja, mire végighúzom az ujjamat a szemöldöke között. – Ne csináld ezt, mert ráncos maradsz. – Hogy érted azt, hogy őstehetség vagyok a filmezésben? Föl nem foghatom, mi sértőt talál ebben a megállapításban. – A mostohaanyádtól hallottam, hogy egy időben színpadra vágytál, nem filmszereplésre. Meg tudlak érteni, kiskamasz koromban játszottam a helyi színházban. Élveztem a dolgot. De mindkettőnknek veleszületett tehetsége van a filmezéshez, csak ezt akartam mondani. A mostohaanyja említésére még jobban ráncolja a homlokát. Észben kell tartanom, hogy ne hozzam szóba többé azt a nőt. – Tényleg szerettem volna színpadon játszani, sőt most is szeretnék. De ha már filmnek kell lennie, jobb szeretnék valami komolyabbat, mint… érted… komolyabbat annál, amit most csinálunk. – Komolyat, például korlátozott forgalmazású, független dolgokat? – Igen, pontosan. A független filmek rendkívül ritka esetektől eltekintve kevés, vagy épp semmi pénzt sem hoznak, és szinte senki sem nézi meg őket. A magas irodalom filmes megfelelői. – Mi vonzana ebben, ha olyasmit is csinálhatsz, amit országszerte több száz moziban meg még külföldön is vetítenek, néhány hónap alatt tonnányi DVD-t adnak el belőle, és végeredményben egy rakat pénzt keresel vele?

– Szóval az eszelős hírnév és szemérmetlen gazdagság többet ér,

mint olyasvalamit létrehozni, ami talán társadalmi hatást gyakorol vagy kritikai elismerést szerez. – Naná. Ez mégsem olyan, mintha pornót forgatnánk. – Úgy elsápad, hogy nevetnem kell. Hoppá! – Úristen, látnod kellett volna az arcodat. – Nem csoda, mert kibuktam. – Figyelj, értem, amit mondasz, de én egyszerűen élvezem, amit csinálok, és kész. Közelebb húzom magamhoz, és megcsókolom. Egy pillanatig habozik, azután sóhajt, és viszonozza a csókomat. A kezem följebb csúszik a combján a szoknya alatt, amíg az ujjaim a csípőjéhez nem érnek. A kocsi megáll a szálloda előtt, Emma nagy nehezen kibontakozik a karomból, mire kinyílik az ajtó. Bob és Jeff vár ránk, valamint néhány fotós meg rajongók. Integetek, mosolygok, lehetőséget adok Emmának, hogy lesimítsa a szoknyáját. Karonfogva sétálunk be a szállodába, az emberek kiáltoznak: – Reid! Emma! Imádunk titeket! Független film? Egy nagy túrót! Kinek ne hiányozna ez? ***

EMMA MA ESTIG ELÉGGÉ ELHANYAGOLTAM a szintfelmérő vizsgára készülést, de Emily most közvetlenül azután hozza szóba, hogy elmeséli a legújabb pletykákat – rólam. Pár hete megállapodtunk, hogy Emily figyelemmel kíséri a rajongói oldalakat, és csak arról tájékoztat, amit okvetlenül tudnom kell. Mielőtt fölvállalta a velem kapcsolatos mocsokszájtok figyelését, időnként magam olvasgattam ilyesmit. Nagyon rosszul tettem. Valami rajongói oldal például kijelentette, hogy én vagyok Hollywoodban a legkevésbé vonzó sztár, és nincs jogom olyan „incsifincsi, szuperdögös” sráccal járni, mint Reid.

Na, ezt egyáltalán nem muszáj tudnom. Emily az első védelmi vonalam. – Közöltek egy fotót, amint Grahammel futtok… És több oldal azon csámcsog, vajon a srác nem áll-e közétek. Az egyik fölvetette, hogy közvetlenül a futás előtt szoktatok kibújni az ágyból… együtt. – Na, bravó, szóval most már két pasival fekszem le. Hogyhogy, Quintonnal készült fotót nem találtak rólam? Sőt, mi a helyzet velem és Brooke-kal? Érdekel itt bárkit is, hogy mi az igazság? – Megvetted a vizsga-előkészítő könyvet, amit ajánlottam? – Meg – csodálkozom a hirtelen témaváltáson de még nem nagyon volt időm, hogy belenézzek. – Emma, tudom, hogy a te köreidben a szintfelmérő vizsga nem egy kabinetkérdés, de eldöntheti, melyik egyetemre vesznek föl. Mostanra már a könyv felénél kéne tartanod. – Tudom, hogy fontos, de komolyan rengeteg a dolgom… (Hogyhogy az én köreimben? Ez meg mit akar jelenteni?) – Például rengeteget csókolózol Reid Alexanderrel, egész nap és minden este a többi celebbel lógsz, meg ilyesmi? – Ez most komoly, Emily? Azt hiszem, még várok vele, hogy beszámoljak előrehaladott tapizásainkról… meg arról a tényről, hogy hovatovább úgy érzem, hajlandó vagyok lefeküdni Reiddel. – Folyton panaszkodsz, hogy nem érsz rá, de közben egész Austin tele van veled, ma itt vásárolsz, holnap ott iszol, bulizol, tucatnyi alkalommal látogattad meg Reidet, amíg kórházban feküdt... – Kétszer látogattam meg, nem számítva az első estét, de egyébként mi a bajod? – Hogy mi a bajom? Egy szót sem beszéltünk az én problémáimról Derekkel, és nem vagy itt, hogy segíts ruhát keresni a sulinapi bálra, ami mellesleg kábé négy nap múlva lesz, és totálisan ki vagyok akadva miatta; másról sem beszélünk, csak rólad és a te gondjaidról ezzel a dögös sráccal meg azzal a dögös sráccal, és úgy fest, mintha nem is lenne barátnőm. – Emily, ha beszélni akarsz valamiről, akkor beszélj róla, azt meg nem várhatod, hogy mindent félredobjak, mert neked egy ruha kell… – Tíz- vagy tizenkét éves korom óta egyetlen ruhát sem vásároltam…

– Amikor Grant diplomázott a Pennsylvaniai Egyetemen, akkor

vettél ruhát! Annak úgy két éve! – Tök mindegy! – vág a szavamba mérgesen Emily. – Ez még csak nem is fontos. – Akkor mi a franc fontos, Emily? El sem akarom hinni, hogy ezt műveled velem éppen most. – Te nem tudod elhinni, hogy én ezt művelem veled? Hát ez óriási. Mert neked van szükséged figyelemre, ugye? Nekem pedig az a dolgom, hogy figyelmet fordítsak rád. Te a reflektorfényben állsz, én az árnyékban. És ki nem szarja le a problémáimat? Te biztosan igen. Tudod mit? Ne is törődj vele! Nem szorulok a segítségedre, se a támogatásodra. Nekem itt az anyukám. Egy kattanás, és megszakad a vonal. Hotelszobám ágyára ülök, a kezemben tartott telefonra meredek, levegő után kapkodok, könnyek szöknek a szemembe, és kibuggyannak. Túl sok gondolat kavarog bennem egyszerre, és egyik kellemetlenebb, mint a másik. Csak magammal törődöm, és a barátnőmnek nincs szüksége rám? Neki van anyukája, nekem meg nincs? Tulajdonképpen ezt akarta mondani? Vadul kalapál a szívem, hallom, hogy visszhangzik a fülemben. Ég az arcom, eszembe jut, hogy talán belázasodtam. Azután már csak egyvalami jár a fejemben: Emily most szakított velem? *** Néhány álmatlan órával később Grahammel futunk, nem említem neki, hogy összevesztem Emilyvel, bár nem sokkal indulás után észreveszi, hogy valami nem stimmel. – Rosszul érzed magad, Em? Ez az egyetlen eset, hogy ezen a becenéven szólított, úgy, ahogyan Emilyvel ötéves korunk óta hívjuk egymást, és több se kell az érzelmeimnek. A szemem megtelik könnyel, sírva motyogok valami mentegetőzésfélét pollenszámról meg allergiás reakciókról. Soha életemben egy napig sem voltam allergiás, de ezen a héten egészen súlyos esetnek látszom. Nem hiszem, hogy Graham beveszi, és

pár nap múlva SMS-ezek neki, hogy alighanem jobb, ha elkerülöm a sok virágport, ezért most szüneteltetem a futást. Visszaír, megkérdezi, segíthet-e valamit. Csak annyit tudok felelni, hogy nem. Ami igaz is. Nem tudom eldönteni, hogy azt szeretném-e, ha Emily mindenütt kizárólag mosolygós, dajdajozós képeket találna rólam a tetves böngészőjével, vagy pedig egyáltalán nem akarom, hogy fotót lásson rólam, mert az csak azt igazolná, amit mondott. Miközben a fáradságos forgatási napok végén a többiek mind szórakozni mennek, hogy kieresszék a gőzt, én a szállodában maradok, a szobaszerviztől rendelek vacsorát, az előkészítő könyvet bújom, végigcsinálom a gyakorló kérdéssorokat, és a szintfelmérő vizsgát meg képzelt allergiámat okolom begubózó viselkedésemért, valamint szűnni nem akaró szipogásomért. Brooke fölajánlja allergia elleni gyógyszerét, amit az orvosa írt föl, Meredith pedig a homeopátiás kezelést forszírozza, amit a természetgyógyásza javallott. Elérkezik Emily sulinapi bálja, azután el is múlik, és egyáltalán nem hallok hírt felőle. Nem tudom, hogy talált-e magának ruhát, vagy Derek meggyőzte-e, hogy nem akarja megváltoztatni, vagy hogy hiányzom-e neki egyáltalán. Reggelente egy órán át jeges vizes ruhát nyomkodok a szememre, próbálom lelohasztani a duzzanatot, mivel este álomba sírtam magam. A padlón vagyok, és nem látok a dühtől.

36. FEJEZET REID

E

LVILEG HOLNAP KELL FOLYTATNOM A FORGATÁST, bár az orvosom és a filmstúdió csak napi néhány órát engedélyez. Készen állok a visszatérésre, és dühítő ez a tehetetlenség. – Fél nap is több a semminél – hangoztatja Richter. – Örülök, hogy egyáltalán tudlak használni. Emma leül mellém, valami francia regényből fordít egy bekezdést. Legalábbis ezt hiszem, amíg meg nem szólal: – Pfuj! Egy tepsivel ölted meg azt a hogyishívjákot? Csatabárdot vágok a következő zombi vállába, és lehasítom a karját. – A francba… nem purcant ki! – Fejbe akartam kólintani. – Tudod, az elvileg… – metszem le az újabb zombi fejét a nyakáról a csatabárddal, és Emma ismét undorodó hangot hallat – ...serpenyő volt. – Megint Emmára pillantok, nevetek viszolygó arckifejezésén: a felső ajka féloldalasan, mintegy fitymálóan megemelkedik. Fölfüggesztem a játékot, behajolok Emma látóterébe. – Föl kell készülnöm a védelmedre, mivel te baromi béna vagy a zombiölésben. A szemét forgatja, megcsókolom, félrelököm az öléből a könyvét, és ügyet sem vetek erőtlen tiltakozására. Átkarolom. – Smaciszünet – összesen ennyi figyelmeztetést adok. Hanyatt nyomom a párnán, óvatosan követem, mert ha rossz szögben nyújtózkodom, az még mindig pokolian fáj. – Biztos vagy benne, hogy nem gond, ha… tudod… – szólal meg. Mosolyogva hajolok fölé.

– Ha mi? Ha addig csókolgatlak és fogdoslak, amíg le nem tepersz,

hogy elbánj velem? Az tényleg egyáltalán nem gond. Sóhajt, elneveti magát, és gyanítom, hogy innentől kezdve nem kell többet beszélnünk. *** Nem sűrűn fordul elő, hogy kettesben találom magam Graham Douglasszel. A legtöbb emberen viszonylag könnyű kiigazodni, mihelyt megismerjük az indítékait. Biztosra veszem, hogy nála az egyik Brooke. De bármennyire a lány közelében marad, azért Emmát is szemmel tartja. Hülye lennék, ha nem venném észre. És nem vagyok hülye. Pillanatnyilag egymás mellett állunk Grahammel, várunk a film egyetlen olyan jelenetének felvételére, amelyikben csak mi ketten szerepelünk. Kíváncsi vagyok, hogy ha a srác dönget Brooke-kal, akkor Emmával is meg akar-e próbálkozni. – Mizu? – kérdezi higgadt arccal, de a feszültség szinte kitapintható, mintha drótot húztak volna ki kettőnk között. Talán ha megpendíteném azt a drótot, az sem mutatná meg egyértelműbben, hányadán állunk. – Minden oké – biccentek. – Emma azt mondja, neked tartozom köszönettel, amiért a múltkor orvost hívtál. Én annyira kikészültem, hogy semmit sem érzékeltem. Félig-meddig vállat von. – Ja, észrevettem. Örülök, hogy segíthettem. Próbálom észlelni a lefitymálást, amit elvárok olyasvalakitől, aki Brooke-kal lóg, és talán azt a lányt is szeretné meghúzni, akivel én szándékozom összejönni, de nyomát sem látom. Vagy tényleg ügyesen leplezi, vagy nincs is. A felvételvezető gyakornok a helyünkre szólít bennünket. – Mindenesetre köszi! – Nincs mit – feleli. ***

EMMA

MA REGGEL EGY HÉT ÓTA ELŐSZÖR FUTOK GRAHAMMEL, és még nem említette allergiás összeomlásomat. Szót ejtünk julliardos felvételi meghallgatásokról és stúdióbeosztásról a New York Egyetemen, de a továbbtanulási beszélgetés közben valami kimondatlanul marad, és várom, hogy Graham végre kibökje, mi jár a fejében. Egyszer még puffogok is, ami afféle végszónak tűnik, de úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Mintha félne, hogy fölidegesít. – Szóval minden rendben nálatok Reiddel? – kérdezi végül, amikor az ösvényen a fordulópontunkhoz érünk. – Aha. Már sokkal jobban érzi magát. Egy pillanatig hallgat. – Hm… úgy értettem, hogy kettőtök között… minden rendben van? Fölpillantok, és abból, hogy nem néz rám, megértem, mennyire feszélyezi ez a kérdés, ezt tartotta vissza már húsz perce. Eszembe jut, miket csinálunk mostanában Reiddel, és némi lelkifurdalás fog el, pedig amit Reid meg én egymással művelünk, ahhoz neki semmivel sincs több köze, mint nekem az ő és Brooke dolgához. – Ja, persze. Minden tuti. – Aha. Akkor jó. Nem kíváncsiskodom, csak tudni akartam. Mármint, hogy jól vagy-e. És tudod, hogy velem beszélhetsz, ha szükséged van rá, hogy kiöntsd a szívedet, vagy akármi. – Jó – felelem. – Köszi. El sem tudom képzelni, hogy Grahammel beszélgessek Reidről. Az ágyon csókolózásunk azóta sem került szóba, nem ismétlődött meg, még csak a közelébe sem jutottunk, hogy megismételjük. Olyan, mintha meg sem történt volna. Bárcsak olyan könnyen el tudnám felejteni, ahogyan ő, és általában szépen háttérbe is szorul – hipp-hopp, eltűnt de időről időre eszembe jut, és úristen. Arról sem beszéltünk, hogy Reiddel a sutyiban fényképező, fotókat a netre feltöltő Reid Alexander-fanok előtt smároltam. Így aztán fogalmam sincs, hogy Graham azért fújt visszavonulót, mert másnap Reiddel csókolóztam, vagy Brooke miatt, vagy mert egyszerűen semmit sem jelentett neki az, hogy megcsókolt. Azt hiszem, végül is teljesen mindegy, mi az oka. Fontolgatom, hogy tanácsot kérek tőle Emilyt és az összeveszésünket illetően, de elég a barátnőmre gondolnom, és máris

majd megszakad a szívem, márpedig semmi áron nem akarok megint közönség előtt sírni. Aztán néhány perc múlva Graham mond valamit a holnapi forgatással kapcsolatban, és a pillanat tovaröppen. Éppen ma egy hete vesztünk össze. Eddig még sosem telt el három napnál több úgy, hogy ne beszéltünk vagy SMS-eztünk volna egymással, rendszerint huszonnégy óra sem. Legalább ötvenszer hozzáfogtam, hogy SMS-t vagy e-mailt írjak, vagy a gyorshívó számára kattintottam, és majdnem föl is hívtam, de nem tudtam, mit mondjak neki. Hogyan kérjen az ember bocsánatot azért, mert éli az életét? *** Reid ezen a héten már beszáll rövid menetekre a forgatásba, bár az orvosa legfeljebb napi három óra munkát engedélyezett neki. Az a gond, hogy rengeteg a szabadideje, és nemigen tudja mivel kitölteni. Én naponta jó néhány órán át forgatok, azonkívül tanórákra járok, és a szintfelmérő vizsgára készülök. Szombat délután pedig igyekszem behozni a lemaradást, mielőtt hozzákezdenék a következő heti forgatáshoz. – Mit is mondtál, miért akarod letenni azt a vizsgát? – nyújtózkodik Reid, szünetelteti a játékot, és felém fordul. – Az egyetem miatt – lököm félre az ölemből a matekos előkészítő könyvet, ahogy Reid megcsókol. Az ágya közepén ülünk, az ágy lábánál tálcákon a szobaszervizes ebéd maradványai, körülöttünk videojátékos távirányítók és tanulnivalók. Kiveszi a kezemből a ceruzát, és az éjjeliszekrényére dobja. – Jó, persze, de miért? – ráncolja a homlokát. Meredith és Brooke ugyanilyen értetlen arccal tette föl ugyanezt a kérdést. A magunkfajták jobbára nem törik magukat a továbbtanulásért. Miért is tennénk, ha a pályánk már nyitva áll előttünk, és a bármi másra fordított idő elszalasztott filmszerepekhez és megtört lendülethez vezet? Mindkét lány fura szerzetnek tartja és nem igazán fogadja el Jennát az értelmiségi családja miatt.

Elég lenne vajon, ha azt válaszolnám, hogy mert ezt teszik a normális emberek? (Valószínűleg nem, mert mindannyian azt kérdeznék, minek akarok normális lenni.) – Nem tudom, Reid. Egyszerűen le akarok vizsgázni, rendben? – Oké, csak kíváncsiskodtam. Úgy látom, sok melóval jár – von az ölébe. – Vigyázz! – aggodalmaskodom miatta, de vállrándítással reagál. – Semmi bajom. Az orvosom azt mondta, a jövő héten hozzákezdhetek az edzőmmel egy kis lájtos gyúráshoz. Fölemeli az államat, hogy megcsókolja a nyakamat. Fél kézzel megtámaszt, a másikkal kigombolja a blúzom felső gombjait, a szája követi az ujjait. Ajkával félrehúzogatja az anyagot, a nyelve a mellem felső hajlatára siklik, behunyom a szememet, és próbálok levegőt venni. Egy negyedórával később ő már félmeztelen, az én felsőmet teljesen kigombolta, és lovaglóülésben helyezkedem el rajta. Két keze föl-alá csúszkál a hátamon, majd lebökdösi a vállamról a melltartóm pántját. – Irtó szexis vagy, Emma. Nem bírom tovább. – Megcsókolja a vállamat, a nyakam felé halad. – Azt akarod, hogy könyörögjek? Jó, könyörgök. Úristen, megőrülök, annyira kívánlak! – De a sebed… – mondom, azután csak hápogok attól, amit a szájával művel: apró, gyöngéden szívogató mozdulatokkal harapdálja végig a nyakamat. – Leszarom a sebemet, simán visszamegyek, és újra összevarratom. Nekem te kellesz, semmi más nem érdekel – szorít magához, és olyan vadul csókol, hogy az már szinte túlzás. – De hát… – Jesszusom, mi ez, tényleg hímezek-hámozok itt? Az agyam kibúvó után kutat. – Fél óra múlva Meredithszel kéne találkoznom, hogy megcsináljuk a közgazdaságtan házinkat, utána meg az egész társasággal elmegyünk… – Jó, akkor legyen ma este. – Elszántan cseng a hangja, közben két kézzel szorongatja a csípőmet. – Miután visszajövünk a mittudoménhonnan, és mindenki szépen elvonult a szobájába, újra itt szeretnélek látni az ágyamban. – A szemembe néz. – Mondj igent, Emma! Kérlek szépen! Nyugtatgatom magamat, hogy csak azért gyulladtam be, mert még sosem csináltam. Talán ha egyszer átesem rajta, már nem is fog olyan nagy ügynek tűnni.

– Igen – felelem a létező legesleghalkabb hangon. – Ez a beszéd! – mondja, kíméletesebben csókolja immár elgyötört

ajkamat, és szavaitól borzongás fut végig rajtam. Aztán meg legszívesebben a szobámba szaladnék, és bebújnék a szekrénybe. Tudtam, hogy ez be fog következni, napról napra közelebb jutottunk hozzá, de most hirtelen elérkezett, és megkövültem tőle. Reid halkan elneveti magát. – Tudok várni. Mi az az újabb – pillant a karórájára – négy vagy öt óra? *** Valahányszor a ma estére gondolok, elönt a hideg veríték, úgyhogy minden figyelemelterelést örömmel fogadok, még a házi feladatot is. Meredithszel egy órán át gyürkőzünk a közgázzal („Nem fér a fejembe, miért lehetne szükségem valaha is erre az akármire” – mondja), azután föladjuk, és úgy döntünk, hogy a kereslet-kínálat törvénye várhat. Nekünk most át kell öltöznünk a stáb tanulmányi kirándulására: egy új táncos helyen tartunk terepszemlét. – Reid úgy néz ki, mint aki már majdnem makkegészséges – jegyzi meg Meredith. Összefogja a haját a feje búbján, majd leengedi, fölhúzza, megint leereszti. – Mit gondolsz, hogy jobb: leengedve vagy föltűzve? – Én föltűzve szeretem, de ez egyéni – hagyom válasz nélkül a Reidre tett megjegyzését, bár annak köszönhetően máris annyira remeg a kezem, hogy kockázatos a szemspirál használata. – Egyetértek. Föltűzve. Robby leengedve szereti, úgyhogy ha vele megyünk el valahová, sosem tűzhetem föl. Döbbenten állok, nézem a lányt a tükörben, a szemspirál úgy mered a levegőbe, mintha vezényelni készülnék vele. – Megyünk? Jelen időben? – Ja… szóval, tegnap este újra összejöttünk – feleli huncut mosollyal, és a saját tükörképét vizsgálgatja. – A hétvégére iderepül. Kis híján kibukik belőlem, hogy Ezt meg hogy a francba képzeled? – Ezek szerint mostantól kevésbé zsarnokoskodik, és nem fog teljesen alaptalanul mindenfélével gyanúsítgatni?

– Megígérte, hogy jobban fog bízni bennem – kezdi föltűzögetni a

fürtjeit. – Tudja, hogy ok nélkül féltékenykedett rám. Megváltozik. – Nem mondta ezt már korábban is? – kérdezem, de a cinikus hangsúly valahogy elkerüli Meredith figyelmét. – Azt hiszem, hogy ezúttal tényleg komolyan gondolja – jelenti ki önfeledt meggyőződéssel. – Pff! – Gyere, tűzzük föl a tiédet is! Fordulj meg! Hátat fordítok neki, hátat fordítok a tükörnek. Mindkettőnknek jobb, ha nem látja az arcomon a hitetlenkedést.

37. FEJEZET REID John: valamit vakerálnak erről az emmáról, h veled is meg ezzel a grahammel is nyomja a csaj Én: Ne már. Azok a szájtok töxarok. John: ja ok de fotók is vannak kettejükről, nem is csak egy vagy kettő hanem úgy néz ki ezek folyton együtt futnak tudtál róla? Én: mi a lf – mikor??? John: az egyik szájton a szállodások azt mondják ezek kábé minden reggel együtt jönnek le. mintha dugás után futnának vágod. nemtom öreg csak gondoltam nem árt ha tudod. Én: ok kösz az internetes pletykaoldalakat, mint a leprát. Mindannyian erre törekszünk, hacsak lehet. A legtöbb ilyet valami önjelölt „újságíró” készíti, aki egyszerűen szeretné elsütni a sztoriját, és fütyül rá, hogy igaz-e. Csak az a bökkenő, ha fényképes bizonyíték is akad. Nem mintha nem lehetne az is megtévesztő; a képmanipuláló szoftver rossz kezekben borzalmas eszközzé válhat. De azon a sok fotón nincs semmi kamu, amin Graham és Emma futnak, nyújtózkodnak, beszélgetnek, nevetgélnek. A ruházatuk más és más, tehát nem egyetlen alkalomról van szó. Rendszeresen csinálják vagy csinálták. Bob ma este ügyesen bedobja az egyik hasonmásos vezércselét a nyomuló lesifotósok lerázására: a többiekkel együtt a főbejáraton küldi

Á

LTALÁBAN ÚGY KERÜLÖM

ki az egyik kevésbé tagbaszakadt társát – az egyik sapkámban –, míg mi Emmával hátul besurranunk egy várakozó luxusterepjáróba. – Te, Emma, mióta jártok futni Grahammel? – kérdezem, ahogy elhajtunk a szállodától. A hangom a lehető legfesztelenebb. Tényleg nem kenyerem ez a féltékenykedős baromság. Nem mintha annyira hiszékeny lennék. Csak általában tojok az ilyesmire. Emma meghökken, készületlenül érte a kérdés. – Grahammel. Futni. Mióta jártok? – ismétlem meg alkotóelemeire bontva a kérdést, közben ujjaim a tarkóját cirógatják. – Hát, megszakításokkal azóta, hogy itt vagyunk. – Amióta Austinban vagyunk? – döntöm oldalra a fejemet. – Korábban is ismertétek egymást? Megváltozik az arckifejezése. Már tudja, honnét fúj a szél. Tud az internetes fotókról. Csak nincs hozzászokva, hogy minden lépését éberen figyelik. Megköszörüli a torkát, és nyel egyet. – Nem. – Szóval csak úgy elkezdtetek együtt futni, amikor Austinba jöttünk, habár azelőtt nem is találkoztatok, és egyáltalán nem ismertétek egymást – próbálok egyszerűen kíváncsi hangot megütni. Nem sikerül. – Mind a ketten korán reggel szoktunk futni, és a legelső héten egyszer összefutottunk, és gyorsabban telik az idő, ha az ember nincs egyedül… – hal el a hangja. – Jóképű srác – jegyzem meg, és figyelem, hogyan reagál. – Graham? Ja, asszem. A hangja azt mondja: Tényleg? Észre sem vettem. A szeme kissé elkerekedik, határozottan azt mondja, hogy észrevette. Elmosolyodom. Ezzel az erővel akár ki is teregethetem a lapjaimat. – Fura, hogy némelyik rajongói oldalra képeket raktak ki kettőtökről. Azt állítják, lefeküdtetek egymással. – Micsoda? Hú, de jól adja. Szinte nem is érződik rajta, hogy már tudott erről. – Fura, mi? – Hülyeség. Csak együtt edzünk, ennyi. Igazságot és hazugságot egyaránt kihallok a szavaiból, és nem tudom, mit kezdjek ezzel.

– Oké, csak rákérdeztem – vonom közelebb magamhoz, és

abbahagyom a vallatást, megsimogatom oldalt a nyakát, és szájon csókolom. Nem hagyom, hogy bármi is elcsessze a mai estét. ***

EMMA REID MINTHA ELFELEJTENÉ, amit a kocsiban szóba hozott, de én nem tudok úgy Grahamre nézni, hogy ne jutna eszembe minden szó. Igaz, hogy nem siettem tájékoztatni, hogy reggelente Grahammel futok, de úgy gondoltam, nem szükséges ébrenlétem minden pillanatáról beszámolnom neki. Reid sosem tűnt olyannak, és őszintén szólva, riasztana is az effajta elvárás, különösen Meredith és Robby drámája után. Graham meg én hetekkel ezelőtt csókolóztunk. Nem kellene, hogy furdaljon miatta a lelkiismeret, mégis furdal. Erre csak egyetlen magyarázat kínálkozik. Még mindig érzek valamit. Még mindig jelent nekem valamit, még ha nem is lenne szabad. Ahogy Reiddel kéz a kézben belépünk a lokálba, elhatározom magam, hogy elfelejtem az ügyet. Nem vihetem magammal azt a csókot és ezeket az érzéseket ahhoz, amit Reid meg én ma este tenni fogunk. A filmstúdiónak nem kívánatos semmi olyasmi, amitől Reid visszaeshet. A testőrök a közelünkben maradnak, elkülönítik őt az idegenektől. A rajongók és fotósok kénytelenek beérni azzal, hogy messziről nyáladzanak. Hébe-hóba egy-egy csaj átdumálja magát a biztonságiak védőláncán, és odakísérik, hogy közvetlen közelről csorgathassa a nyálát. Reid párszor táncol velem, teljesen magához ölel, olyan lassan ringatózik, hogy jóformán nem is mozgunk. Többnyire azonban a bárpultnak támaszkodva iszogat, cseveg a többi színésszel meg az ez alkalommal szerencsés fannal, és engem figyel a táncparketten. Ahányszor találkozik a tekintetünk, az övé csak úgy izzik, eszembe juttatja későbbi terveinket.

Épp Tadd-del táncolok, amikor fölpillantok, és látom, hogy Reid Grahammel beszélget, aki az este legnagyobb részét Brooke-kal társalogva töltötte. Először nem tulajdonítok jelentőséget a dolognak, de azután Reid a táncparkett felé mutogat, és az ösztöneim azt súgják, hogy ennek valami köze van hozzám. Ajjaj! Ahogy a szám véget ér, és egy újabb kezdődik, látom, hogy Brooke tűnik föl Graham oldalán, és bár ránézésre mindhárman higgadtak, lesír róluk a közöttük feszülő ellenségesség. Nem tudom, miről beszélnek, és hogyan érinti az a bármelyikükhöz fűződő viszonyomat. Érzem, hogy valami megváltozik, és vakító bizonyossággal eszmélek rá, hogy bármit gondoltam, amikor beléptünk ide, nem akarom megszakítani a barátságomat Grahammel. Nem akarom, hogy Reid bármit is tegyen, ami véget vet neki. Jaj, istenem! Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Ahogy ehhez hasonló helyzetekben eddigi életem több mint felében tettem, a telefonomért nyúlok, és már Emily számát tárcsáznám, amikor észbe kapok, hogy szellemi robotpilótám mire késztetett. Hirtelen hatalmába kerít a tétovaság és az elkeseredés. Amint egy újabb szám csendül föl, otthagyom Taddet, aki beszédbe elegyedik az egyik statisztával, és villámgyorsan megcélzom a mosdót. Bob egy félreeső VIP-részleg felé mutat. A mellékhelyiségben magamra maradok. Körülbelül tizenöt másodpercig. – Reid jön utánam – mondja Brooke, ahogy belép. – Ha el akarod kerülni, jobb, ha elbújsz. Beugrom a három fülke egyikébe, bekattintom magam mögött a rozsdamentes acélajtót, lehajtom a vécécsésze fedelét, leülök, és fölhúzom a lábamat. Mielőtt föltehetném magamnak a kérdést, minek lapítok egy toalettfülkében, mint valami silány kémfilm hősnője, Reid lép be. – Van itt még valaki? – Nincs – feleli a lány. – Mi az, talán ellenőrizni akarod a fülkéket? Tessék, ne zavartasd magad! Visszafojtom a lélegzetemet, de Brooke jól ismeri Reidet, akit megnyugtat a kihívó viselkedés. – Csak egyetlen kérdésre felelj! Lehetőleg igazat mondj! Graham tudja?

Az ajtó és a keret közötti fél centiméteres résen át figyelem, ahogy Brooke a táskájából előveszi a szájfényét, és gondosan bekeni vele az ajkát. Futó pillantást vet az ajtóra, ami mögött mozdulatlanul és némán ülök, majd a tükörben tanulmányozza a srácot, mielőtt válaszol. – Igen, tudja. Reid ingerült hangot hallat. – Istenem, annyira tudtam! Miért mondtad el neki? Miért? A lány visszadobja a szájfényt a táskába, és szembefordul vele. – Graham szerepelt a filmben, aminél föl kellett bontanom a szerződésemet, mert teherbe estem. Miután te oda se bagóztál, és a szüleim meg az ügynököm nyúztak, hogy „tegyem, amit kell”, bekopogott a lakókocsim ajtaján, és ott talált zokogva. Úgyhogy elmondtam neki. Ő pedig azt mondta, hogy azt tegyem, ami nekem a legjobb. Bár őt alig ismertem, az összes ismerősömmel ellentétben egyedül őt érdekelte, hogy nekem mire van szükségem. Olyan hevesen lüktet a vér a fülemben, hogy szinte nem is hallok. – Senki sem kényszerített, hogy megtartsd azt a babát, Brooke. – Az a baba – csuklik el a lány hangja – a te babád volt, te seggfej! Amikor szóltam róla neked, azt hittem… – hallgat el. – Na persze! Senkit sem érdekel, mit hittem. Csak a tények számítanak. Te nem akartál tőlem mást, csak szexet. Bármit hajlandó voltál mondani, amit csak kellett, hogy megkapd. Én naiv kislány voltam, és a nyakamba zúdultak a következmények. Visszatartom a lélegzetem, és jobb is, mert az az érzésem, mintha elfogyott volna a helyiségben a levegő. – Fogalmad sincs, mit akartam – mondja a srác olyan halkan, hogy alig hallom. – Ha elveteted a babát, ahogy a szüleid akarták, akkor nem lettek volna következmények. Te döntöttél. Úgy döntöttél, hogy félresiklatod a karrieredet, úgy döntöttél, hogy mindkettőnk életét elcseszed, ha valaha is nyilvánosságra kerül a dolog. – Hogy merészelsz úgy viselkedni, mintha ez olyan pofonegyszerű volna? – mered rá Brooke. – Mint a pénzfeldobás vagy a dobókocka. Nem volt olyan rohadt egyszerű. Tudod mit, Reid? A döntésem tényleg kisiklatta a karrieremet, de a saját szempontomból helyes döntést hoztam. És bármikor inkább a saját életemet választom, mint a te szánalmas, egocentrikus, önmagát Úristennek képzelő létezésedet.

Szánalmas? Aligha. Egocentrikus? Oké. Ezzel bármikor elboldogulok. – Takarodj innét! – Nyugi, már itt sem vagyok – nyitja ki a mellékhelyiség ajtaját Reid, majd becsukja maga mögött. Nem bírok megmozdulni. – Elment – mondja Brooke, erre leteszem a lábamat, és kinyitom az ajtót. – Nem tudom, mit mondjak. Vállat von, fölitatja az ajkáról a fölösleges szájfényt. – Ezzel nem vagy egyedül. De hát nincs is mit mondani. – Mikor történt? – Három éve. Tizenhat voltam. Pontosan ma három esztendeje, és akkor láttam utoljára a kisfiút. – Fölkap egy papír törülközőt, és a szeme sarkához nyomkodja. – Reid még a születésnapját sem tudja. Soha nem kérdezte. Az isten verje meg! Egész nap jól voltam. Idén azt hittem, már kezelni tudom a dolgot. Alaposan melléfogtam. A tekintetünk találkozik a tükörben, és arra gondolok, milyen fiatal, és mennyivel fiatalabb volt három évvel ezelőtt. Mennyire megrémülhetett! – Segíthetek valamit? – Légy szíves, szólj Bobnak, hogy hívjon nekem egy kocsit. Szeretnék elhúzni innen. Holnapra rendbe jövök. – Persze, máris – indulok az ajtó felé. – Emma… – Megállok, kezemmel az ajtókilincsen visszafordulok. – Ne menj bele vakon! Bármit mond neked, azért mondja, hogy megkapja, amit akar. Ha te is csak ennyit akarsz, akkor egyszerűbb a helyzeted. Csak bele ne szeress! Megkeresem Bobot, aki biztosít afelől, hogy visszajuttatja Brooke-ot a szállodába. Miután a lány kívánságát teljesítettem, indulatok kavarognak a fejemben, de megoldás egy sem. A fal mellett osonva olvadok a tömegbe, húzódozom attól, hogy szembenézzek Reiddel, aki kibújt a felelősség alól, sőt még érzelmeket sem ébresztett benne az, hogy valakit teherbe ejtett. Emily kell nekem. A szemem megtelik könnyel, a kijárathoz indulok, hiányzik a barátnőm, szükségem van a tanácsára, arra, hogy kiegyensúlyozzon. Amióta az eszemet tudom, úgy gondoltam rá, mint –

örök társra, de mégsem az volt. Elszakadt tőlem, elveszítettem, ahogy mindenki mást, akit valaha szerettem.

38. FEJEZET REID

N

EM AKAROM ELHINNI EZT AZ ESTÉT.

Először az SMS Johntól – az internetes híresztelések Emmáról, Grahamről és rólam. Mivel általában nem szoktam kizárólagos kapcsolatokat fenntartani, az Emmát illető találgatások azóta tombolnak, amióta nyilvánvalóvá vált, hogy a szokásos „levadászom és szélnek eresztem” sémámnál komolyabb érdeklődést mutatok iránta. Ha a szennyoldalak nem tudnak megbizonyosodni egy kapcsolat létezéséről, akkor kiötölnek valamit. Azután megpróbálnak minden adatot összeszedni a hűtlenségemről, amit csak találnak. Márpedig nem hagyom, hogy ez a zagyvaság hasson rám. Nem és nem. De Brooke óta ez az első eset, hogy ilyen helyzetbe kerültem – valamiféle viszonyt folytatok valakivel, aki talán félredughat. Az imént táncoltam Emmával, és átengedtem őt Taddnek, aki pillanatnyilag inkább a parkett ördöge, mint én. Szórakozottan fecsegtem valami mellékszereplőkkel meg néhány statisztával azok közül, akik kiderítették, hová jövünk ma este szórakozni, figyeltem, hogyan táncol Emma, hogyan mozog, hogyan néz időnként felém, hogy lássa, még mindig figyelem-e. Félszeg mosollyal nyugtázta, hogy igen. Minden sínen volt ahhoz, hogy a mai este észbontóan sikerüljön. Brooke egy kicsi elázott, egy-két méternyire ült tőlem a bárpultnál Grahammel. Ügyet sem vetettem rá. – Elnézést… Mr. Alexander? – szólalt meg mögöttem a mixer.

– Tessék! – fordultam hátra. – Egy vodka-narancsot tett elém, amit

egyértelműen nem én rendeltem. – Ez mi? Brooke felé intett, aki puszit dobott nekem. Tagadhatatlanul elázott. Fölemeltem a poharat, néhány lépést tettem a lányhoz. – Kösz, de azt hiszem, te ezt most jobban élveznéd, mint én. Majdhogynem sértődöttre változott az arckifejezése. – Valamikor szeretted. Résnyire húztam a szememet, nem tudtam, mire megy ki a játék. Graham szótlanul ült a lány másik oldalán, ajakbiggyesztve meredt a poharába. – Na, ne mondd! Mikor? – Nem csodálom, hogy nem emlékszel. Nagyon is jól emlékszem. Nem sokkal a szakításunk előtt Brooke a hátizsákjában becsempészett hozzánk egy üveg vodkát. – Szerezzünk dzsúszt és csináljunk vodka-narancsot – súgta a fülembe. Látványosan kukoricát pattogtattam a mikroban, miközben ő kerített két nagy műanyag poharat, félig megtöltötte narancslével és jégkockával, azután azt mondtuk a szüleimnek, hogy megnézünk egy filmet a tévészobában, és eltűntünk az én lakrészembe. Egy óra múlva totál kiütve röhögcséltünk és nyaltuk-faltuk egymást. Egymáson kívül nemigen figyeltünk semmire, és minden elképzelhető szempontból meggondolatlanul viselkedtünk. El sem tudtam képzelni, miért akar most Brooke arra az estére emlékeztetni, ráadásul úgy, hogy Graham ott ül mellette. – Van konkrét oka, hogy valami közös ivászatot akarsz az eszembe juttatni, Brooke? Merőn nézett, miközben a felszín alatt mindketten szikrát hánytunk a feszültségtől. Láttam, hogy Brooke nem bír magával, veszedelmesen labilis, és valami előérzet tört előre bennem, figyelmeztetett, hogy óvakodjak tőle. Egy ostoba pillanatomban azonban elhessentettem. – Csak az, ami összejött belőle – felelte. Ekkor villant a tekintetem Grahamre, aki behunyta a szemét, kieresztett egy sóhajt, majd a lány felé fordult. – Brooke – tette a kezét a karjára –, menjünk vissza a szállodába! – Azt szeretném, ha emlékezne. Csak ma este. Csak most az egyszer. Ekkor már tudtam, hogy elmondta a srácnak.

– Szóval azt állítod, hogy pontosan tudod, mikor történt? – hajoltam

oda hozzá. – Na ne fárassz! Kétlem, hogy akár azt is tudod, pontosan kivel. – Te szemétláda…! – csusszant le ökölbe szorított kézzel a bárszékről, majd szétvetette a düh, és korántsem ázott el annyira, mint hittem. Graham eléje lépett. – Ezt nem kellett volna – mondta nekem, a keze a lányon, a háta mögött tartotta, mintha máskülönben bántottam volna. Mindannyian halkan beszéltünk, fokozottan tudatában voltunk, hogy szóváltásunk nyilvánosság előtt zajlik. De a srác kioktató hangjától még így is bepöccentem. – Ehhez kurvára semmi közöd. – A barátjaként igenis van. Szállj le róla! – A barátjaként? Remek. Brooke tud róla, hogy reggelente Emmával futsz, és ki tudja, mi mást csinálsz? Hogy két kapura játszol? – A hangsúlyozásom nem hagyott kétséget afelől, hogy mire célzok. – Én legalább egyszerre csak egy csajra hajtok – intettem a táncparkett felé. – Szétrúgom a seggedet, ha bántod Emmát – pillantott arra Graham. Hát ez Brooke orra előtt kissé kellemetlen volt. – Az Emmával folytatott viszonyom végképp nem a te dolgod. Brooke ekkor kifelé indult. Fölhajtottam a tequilát, amit a mixer közben elém rakott, és a lány után mentem. Graham követett, de tojtam rá. Tudnom kellett, hogy Brooke elmondta-e neki, bár valahol mélyen tudtam, hogy igen. A mosdóban aztán megbizonyosodtam erről. Néhány perc múlva, amikor kilöktem az ajtót, Graham összeszorított foggal a közvetlen közelben állt. Biccentettem neki, egyenesen visszamentem a bárpulthoz, és tekintetemmel Emmát keresve pásztáztam végig a helyiséget. ***

EMMA

FOGALMAM SINCS, HOGY SIKERÜL KIJUTNOM A BÁRBÓL, és taxit fognom anélkül, hogy valaki megállítana, de sikerül. Ahogy a kilincshez nyúlok, Graham ott terem, és kinyitja nekem a kocsiajtót. – Emma? Minden rendben? A könnyeimet törölgetve rázom a fejemet. – Szállj be! – sürget mérgesen, és szót fogadok, beülök hátulra, és áthúzódom a másik oldalra, miután világossá válik, hogy Graham elkísér. Annyira igyekszem visszatartani a sírást, hogy fáj az arcom, miközben az ablak felé fordulok, Graham pedig bemondja a sofőrnek a szálloda nevét. Útközben egy szót sem szólunk, csak fogja a kezemet, a karjába von, amíg sírok. Az agyamban teljes a zűrzavar. Az imént hagytam faképnél Reidet minden magyarázat nélkül, még csak el sem köszöntem, és lövésem sincs, mit fogok mondani neki. Képes vagyok Brooke-ra hallgatni, és egyszerűen kihasználni a srácot, ahogyan ő akar kihasználni engem? Aligha. Elképzelem, amint Emily azt mondja, a szüzességem elveszítésének a lehető legészbontóbb módja, ha Reid Alexandert használom föl rá. Legalább nem vagyok szerelmes belé. Csalódtam a nem is annyira tökéletes Reid Alexanderben, ez fölteszi a koronát erre a nyavalyás hétre. Csalódtam és megdöbbentem? Egyértelműen. Megszakad a szívem? Egy frászt. Reid elvesztése nem is hasonlítható a fájdalomhoz, amit a legjobb barátnőm elvesztése miatt érzek. Lehunyom a szememet, újabb könnyek peregnek az arcomon, és lecsöppennek az államról. Emily hiánya elviselhetetlen. Mint egy levágott végtag. Mint a lelkiismeret halk hangja. Mint az éhség. – Maradj mellettem, Emma! – figyelmeztet Graham, ahogy megállunk a szálloda előtt, és kifizeti a sofőrt. Két másodpercig nem értem az utasítást, azután fölvillannak a vakuk. Magához húz, és fürge léptekkel a bejárathoz indul, miközben két biztonsági őr siet ki, hogy bekísérjen bennünket. Holnap izgalmas hírek látnak majd napvilágot. Szerencsére nem érdekel. Miután fölérünk az emeletre, és elhaladunk Brooke szobája mellett, az ajtóra pillant, és tudom, hogy oda kívánkozik. Remélem, a csaj

fölfogja, mi jutott neki. Ez a srác egészen más, mint Reid. El sem tudom hinni, hogy valaha is megpróbáltam összehasonlítani őket. – Köszönöm! – lököm a kulcskártyámat az ajtóba. – Menj csak… foglalkozz Brooke-kal! Én megvagyok. – Biztos? – aggódik olyan aranyosan, hogy az már szinte fáj. Bólintok, kezébe fogja az államat, és az arcomat kémleli. Behunyom a szememet, tudom, hogy rémesen festhetek. – Minden rendben lesz, Emma. Erősebb vagy, mint gondolnád – jelenti ki halk, de magabiztos hangon, és újra bólintok. Gyöngéden homlokon csókol, és elfordul. Amint a szobámba lépek, zümmög a telefonom. Megnézem a kijelzőt: két nem fogadott hívás és négy szöveges üzenet, mind Reidtől. Az ágyra rogyok, és átfutom mindet. Reid: Hol vagy? Még mindig itt valahol? Reid: nem fogadott hívás Reid: nem fogadott hívás Reid: Ez komoly? Eltűnsz, aztán nem válaszolsz? Aggódom, hívj vissza! Reid: Jenna azt mondta, látta, h brooke-kal beszélgettél. Engem is meghallgatsz, vagy csak az ő verziója érdekel? Reid: Ok. Vágom. 5 percen belül hívj vissza, vagy azt kell hinnem, h végeztünk egymással. A legutolsó SMS két perce érkezett. Az ágyon fekve figyelem, ahogy az óra elketyegi Reid ultimátumának utolsó három percét, azután hanyatt fordulok. Nem érdekel, milyen égbekiáltó elutasítani azt, amiről talán a világon minden lány ábrándozik – a szüzességem elvesztését olyasvalakivel, mint Reid Alexander. Nem érdekel, milyen régimódi gondolkodásra vall olyasvalakinek tartogatnom, aki számít. Talán egyszer valaki összetöri a szívemet, és akkor majd nem törődöm vele, kivel fekszem le. Talán akkor visszaemlékszem a mostani helyzetre, és úgy fogom gondolni, hogy a legnagyobb idióta voltam Texas államban. Úristen, Emily ki fog nyírni!

39. FEJEZET REID

N

INCS VÁLASZ. EZT EGY-SZE-RŰ-EN NEM HI-SZEM EL!

Úgy érzem, olyan feszültség gerjedt bennem, hogy ha most egy ujjal hozzáérnék valakihez, halálos áramütést szenvedne. Általában apró kitörésekkel szoktam csillapítani a dühömet, hogy azután a maradékot el tudjam fojtani. Apám lekezelő viselkedése szoktatott rá erre. Soha nem hagyom, hogy ennyire feldühödjek, mert nem bírom palástolni. Ha pedig nem palástolom, kiszolgáltatottá teszem magam. A pultnál fölhajtok még egy tequilát – a mixer a szemöldökét ráncolja, mert ez hosszan érlelt, drága ital, amit tisztelettel kortyolgatnak. Ahogy én vedelem, ahhoz a legolcsóbb lötty is megfelelne. Váratlanul egy kéz nehezedik a vállamra, és olyan hirtelen perdülök hátra, hogy kis híján leverek a lábáról egy lányt. – Juj! – tántorodik hátra magas sarkújában. Elkapom, mielőtt hanyatt esne, fél kezemmel átfogom a derekát, a másikkal megragadom a csuklóját. – Juj! – ijed meg ismét, a mellkasomra támasztja a tenyerét. Csinos lány a sötét hajával, tágra nyílt szemével, kissé túlzásba vitt sminkjével. Fölismerem a forgatásról. – Statiszta vagy. – Az – bólint kifulladva, a szeme elkerekedik, nem tudom, hogy szesztől, partidrogoktól vagy attól a ténytől, hogy átkarolom. – Hogy hívnak?

– Blossomnak – feleli kérdő hangsúllyal, mint aki hajlandó

megváltoztatni, amennyiben ez nem tetszik nekem. Összeszorítom az ajkamat, és lemosolygok rá. – Jössz táncolni, Blossom? Nem erőltethetem meg magam, mert még lábadozom a műtétem után… – Persze. Nekem bejön a lassúzás – feleli aprókat zihálva. Miután hetek óta próbálom elcsábítani Emmát, elfelejtettem, milyen könnyű dolgom van általában. – Hát még nekem – mondom. Hamiskásan elmosolyodik, ahogy a táncparkettre vezetem, és kisvártatva már a fülébe suttogok, könnyen rábírom, hogy jöjjön velem a szállodába. Könnyebben, mint valaha. ***

EMMA ÁLMATLAN ÉJSZAKÁM UTÁN SMS-ezek Grahamnek, hogy ma nem megyek futni. Valószínűleg még egyébként is Brooke-nál van. Nem törődöm a kellemetlen érzéssel, amit ez a gondolat ébreszt. Tudom, hogy nem bújhatok ki a forgatás alól, bár komolyan fontolgatom, hogy torokgyulladást színlelek. Vagy gyilkos migrént. Vagy szívinfarktust. Az egész nap – a hét hátralevő része – csupa Reiddel közös jelenet. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázattal tud előállni. Kíváncsi vagyok, hogy elfogadom-e, el tudom-e hinni, hogy ami Brooke-kal kettejük között történt, az csak éretlenségből, nem pedig lelketlenségből eredt. – Emma, mégis mi történt tegnap este? – kérdezi Meredith a kocsiban a Bingley-ház forgatási helyszínére menet. A többiek már elmentek, úgyhogy kettesben vagyunk. – Mire észbe kaptam, elmentél, Brooke elment, Graham elment… azután Reid az egyik statisztával jött vissza a szállodába. Azt hittem, ti együtt jártok, vagy legalábbis összejöttetek. – Érzem, hogy tátva marad a szám, sehogy sem akar becsukódni. – Jaj, istenem! – hökken meg. – Nem tudtál róla. Hú, a francba!

– Nem – felelem pislogva. Reid egy lányt vitt föl a szobájába? Tegnap este? – Nem, izé, rendben. Mi már… szakítottunk. – Hoppá! Ez gyorsan ment. Villámgyorsan. – Jesszus, ezek nem vesztegetik az időt. Ezt nézd! – nyújtja nekem a telefonját. A képernyőn az egyik rajongói oldal látható, és egyszeriben meglepően éles fotókat tartok a kezemben: Reid meg valami lány bizalmasan összebújnak a bárban, együtt ülnek taxiba, szállnak ki a hotelnál, a fiú átkarolja a lány vállát, a szája majdnem a lány füléhez ér. További képeken Grahammel belépünk a szállodába, az arcomat a karjába temetem. A legkülönbözőbb elméletek terjengenek, a majdnem ésszerűektől (összevesztünk Reiddel vagy Graham, vagy az új csaja miatt) az agyamentekig: az egész csak cselezés, arra szolgál, hogy elterelje a közfigyelmet az igazságról – tudniillik arról, hogy valójában gyereket várok Reidtől, vagy talán Grahamé a baba? –, amelyet állítólagos babapocakomról készült közelkép szemléltet (ezen a fotón körülbelül úgy fest a hasam, mintha talán fél szelet kenyeret ettem volna, vagy a múlt héten egyetlen rohadt napig kihagytam volna a tornát). Visszaadom a telefont. Nem bírom tovább, a rajongók megjegyzéseit pláne nem olvasgatom. Kösz szépen, enélkül is épp eléggé érzelmi roncs vagyok! – Micsoda ökörség! Csak arra jutottunk, hogy… nem igazán passzolunk egymáshoz. – Ez fura, amikor legutóbb dumcsiztunk, azt hittem, minden rendben. Nincs semmi bajod? Valahogy letörtnek látszol mostanában. – Á, semmi gond – hazudom. *** Amíg a sminkben ülök, tőlem telhetőleg igyekszem belerázódni a szerepbe, hogy szembe tudjak nézni Reiddel. Nem tudom, hogy ezekben a mostani jelenetekben Lizbeth és Will ellenségeskedése használ vagy árt nekünk; az egyetlen kiszámíthatatlan tényező Reid várható viselkedése. Sajnos ez baromi fontos tényező. Még csak egymás szemébe sem nézünk, amíg Richter nem indítja el a felvételt.

BELSŐ. Bingley-ház – éjjel Buli Bingley-éknél. CHARLOTTE és LIZBETH a többi vendéget figyeli. WILL odalép hozzájuk. CHARLOTTE (félre LIZBETHnek) Ne nézz oda, Will errefelé jön. WILL (LIZBETHhez) Táncolunk? (Vagy tökéletesen beleélte magát a szerepbe, vagy dühös, amiért tegnap este leléptem. Akkor talán meghallgattam volna, ha magyarázatot ad, esélyt arra, hogy megértsem. Most semmi remény erre.) LIZBETH (CHARLOTTE-ra pillant) Persze. Vágás: CHARLOTTE vállat von LIZBETHnek, miközben WILL átviszi a lányt a helyiség másik részébe, ahol a vendégek táncolnak. Reid megfogja a kezemet, maga után húzva nyomul be a mellékszereplők és statiszták tömegébe. Ahogy elhaladunk, helyet adnak nekünk, és a parkett közepén tanyázunk le. Reid átkarol, ugyanúgy magához szorít, mint amikor tegnap este táncoltunk. Amikor a rendező leállítja a felvételt, Reid leejti a karját, és elfordul.

Valaki a sminkesektől odaszalad, a fülem mögé igazít egy tincset, és a helyére lakkozza. Hátrasandítok, meglátom Grahamet a lökött Billszerelésében, amiben úgy néz ki, mint egy ódivatú apuka. Fölpillant, észreveszi derűs tekintetemet, és elmosolyodik, megigazítja a szemüvegét, táncoltatja a szemöldökét, visszafogott mosolyt csal ki belőlem. – Mindenki a helyére! – vezényel a rendezőasszisztens, és visszafordulok Reidhez, aki a lesifotósok képein szereplő lány fülébe suttog. A lány visszabotorkál a jelenetbeli partneréhez, és ahogy figyelem őt, Reid engem figyel. Újra átölel, megfogom a vállát. – Jó reggelt, Emma! – üdvözöl fagyos arccal. – Jól aludtál? Mielőtt válaszolhatnék, Richter int, és elkezdődik a felvétel. Öt percig némán táncolunk, miközben közelik készülnek rólunk, ahogy kerüljük egymás tekintetét. Ez Reiddel kétségkívül a mai forgatásunk legkönnyebb öt perce. A szünetben Brooke megfogja a könyökömet, és félrevonulunk a többiektől. – Graham azt mondta, tegnap este anélkül jöttél vissza a szállodába, hogy beszéltél volna Reiddel. – Feszélyezettnek látszik. – Nem számítottam rá, hogy… szóval a kettőtök kapcsolata nem rám tartozik. – Tétovázása, nyugtalansága rádöbbent, hogy fogalmam sincs, kicsoda valójában. Egyvalami világos: az a Brooke, akit ismerni véltem, csak álca. – Tudom, azt mondtam, nehogy beleszeress. De… talán csak velem bánt így. Veled talán másképp bánna. – Nem hiszem – felelem, és a srácra pillantok, aki Blossommal, a statisztalánnyal beszélget. – De most már semmi jelentősége. – Sajnálom – néz a szemembe Brooke. Vállat vonok, és elfordítom a fejemet. – Nem érdekes. A következő jelenetbeli párbeszéd kellemetlenül hasonlít a visszájára fordított valósághoz, a testközelséget és a szemkontaktust még kínosabbá teszik a szavak. – Tessék! WILL és LIZBETH táncol

LIZBETH Néhány nappal ezelőtt azt mondtad, az emberekről alkotott véleményeden sosem változtatsz. WILL (kíváncsian) Úgy van. LIZBETH Akkor remélem, hogy óvatosan formálsz véleményt másokról. Sosem vagy olyan szemellenzős, hogy kezdettől előítéletek vezéreljenek. WILL Azt én is remélem. Miért? LIZBETH Csak próbálok kiigazodni rajtad. WILL És? LIZBETH Még nem sikerült. Ezen a ponton véget ér a háttérzene, és tíz másodpercig egymással szemben állunk. Reid tekintete hideg, és a kettőnk közötti fagyos légkörtől görcsbe rándul a gyomrom. Máskülönben dideregnék. Tíz másodperc nagyon hossszú idő tud lenni. Mintha egy óra telne el, mire Richter bekiáltja, hogy „Ennyi!”, akkor megfordulunk, és ketten kétfelé távozunk. A forgatási szünetek olyanok, mintha fölmerülnénk levegőért, miután a kelleténél tovább tartózkodtunk a víz alatt, de még ezek a szünetek is nyomorúságosak a maguk módján. Bármit teszünk, a stáb összes tagja árgus szemekkel figyeli. Mindenki tudja, hogy bármi volt is

kettőnk között, tegnap este vége lett. Méghozzá kellemetlen körülmények között. Találgatások kapnak szárnyra, kerülgetik az igazságot, de nem találják el, egyikük sem tudja pontosan, mi történt, csak azt tudják, hogy valami igen, és árulkodó jeleket keresnek a kiderítésére. Ez az istenverte nap soha nem akar véget érni.

40. FEJEZET REID

A

Z EMMÁVAL KÖZÖS JELENETEK A LEGNEHEZEBBEK, amiket valaha forgattam. Vajon változtatna a helyzeten, ha négyszemközt beszélnék vele, bocsánatot kérnék, és elmondanám, hogy Blossom semmit sem jelentett? Tegnap este kellett valami kikapcsolódás, hogy elzsongítsa a felszín alatt fortyogó indulatokat, miután összetűzésbe keveredtem Brooke-kal, majd Emma eltűnt, és válasz nélkül hagyta a hívásaimat, SMS-eimet. Most meg gleccser húzódik kettőnk között, hideg, halált lehelő jégár. Amikor meglátom, hogy Brooke-kal beszélget, Blossomra mered, rám pillant, majd elkapja a tekintetét, tudom, hogy lehetetlen átkelni a jégfolyamon. Még jó, hogy Will Darcy most eléggé tapló, különben beletörne a bicskám a mai forgatásba. Berzenkedek a gondolat ellen, hogy szégyenkeznem kéne amiatt, ami csaknem négy esztendeje történt, holott valószínűleg még csak nem is én okoztam a sajnálatos következményt. Évek óta eszembe sem jutott ez a baromság. Még akkor sem, amikor a forgatás kezdetén megláttam Brooke-ot – a kapcsolatunkra persze emlékeztem, de a végét már régtől fogva igyekeztem kitörölni az agyamból. Újra átérzem azt, hogy összeadta magát egy másik sráccal, talán nem is eggyel, miközben azt hajtogatta, hogy szeret, és rábírt, hogy viszonozzam. Imádtam, ő pedig megcsalt. Hát mit számít, ha az a kölyök esetleg tőlem lehetett? Miért kellett volna törődnöm vele?

Emma valószínűleg nem így látja, hiszen lány. Úgy gondolja, hűtlenül elhagytam Brooke-ot. Talán van is benne valami. Nem hiányzik nekem ez a baromság. Anélkül is van elég bajom – alkoholista anyukám és a karrierem, amit folytatni, építgetni kell. Kikészültem. Totál kikészültem. ***

EMMA – MI FOLYIK OTT, EMMA? Apám kérdése bevisszhangozza a kettőnk közötti sok száz kilométeres távolságot. A pokoli nap végeztével az ágyamon ülök, a szintfelmérő vizsga egyik online gyakorló kérdéssorának közepén tartok. Kezdhetem elölről, ha ez a beszélgetés nem fejeződik be elég hamar. – Hm, ezt pontosan hogy érted? – ütöm vissza a labdát, nem tudom, hogy apa mire céloz. Az arról terjengő pletykákra, hogy lefeküdtem Reiddel és/vagy Grahammel, vagy hogy szakítottam valamelyik sráccal, illetve mindkettővel, vagy a babapocakomról szóló tudósításra… vagy valami egészen másra. – Nincs valami, amiről beszélni szeretnél velem? Ez a rá jellemzően kitérő kérdés egyszerre hálára késztet (mert semmi konkrétat nem kell válaszolnom rá), és bosszant (na persze, érdekli is őt…). – Nincs. Egy pillanatig hallgat, és kezdek megnyugodni. Az ilyesmit soha nem szokta feszegetni. Néha azért kérdez rá, mert azt hiszi, elvárják tőle, de igazából soha nem kíván foglalkozni vele. Így hát meglepetésként ér, hogy nem ejti a témát, hanem olyan kérdést szegez nekem, amitől szertehull az apámról festett jól kiszámítható képem. – Emma, tudod, mennyi hitelt adok a celebpletykáknak, de nem tehetek úgy, mintha mind csupa badarság lenne, nem hagyhatom figyelmen kívül, ha… ha a segítségemre van szükséged. Mert a

mindenségit neki, az apád vagyok, és ez a dolgom. Úgyhogy tudni szeretném – valósággal hallom, ahogy nyel egyet –, terhes vagy-e? Ha ez nem lidércnyomásos pillanat, akkor nem tudom, melyik az. A szám úgy működik, mintha beszélnék vagy rágnék valamit, de nem jön ki rajta más, csak nyökögés, amíg végül azt nem mondom: – Nem. Nem! Kifújja a levegőt, és elképzelem, amint a kezét behunyt szemmel a homlokára tapasztja. Ezúttal nem téveszt meg másodpercnyi hallgatásával. Éberen várok, nem mintha az most segítene. – Tudom, hogy voltaképpen eddig sosem tárgyaltunk a… ööö… szexről – nyomul tovább –, de az apád lévén, meg kell győződnöm arról, hogy rendelkezésedre állnak a biztonságodhoz szükséges eszközök. – Pff! – mondom lángoló arccal. – Szóval tudnod kell, hogy az óvszer nemcsak a nem kívánt terhesség kivédésére szükséges, hanem elhárítja a nemi úton terjedő betegségeket is… – úgy magyarázza ezt, mintha még soha nem hallottam volna róla, mintha nem tudnám azóta, hogy a nagymamával évekkel ezelőtt megbeszéltük. Arra gondolok, hogy egy kicsit elkésett, és próbálom türtőztetni magamat, miközben apa egyetlen hatalmas szexuális információdömpingbe megy át – ...herpeszt és hüvelygombát. Hát, azt hiszem, ez a legfontosabb öt-hat, bár van más is, de nem okvetlenül kell mindet ismerned… – Apu! – Idegennek érződik a szó, mintha valaki más használná, mert én nem úgy gondolok rá, mint apura. Ő az apám, hivatalosan és szenvtelenül. – Ezt már… ezt már mind tudom. – Tényleg? Chloétól? – Nem – vágom rá a kelleténél durvábban. – Nem tőle, hanem a nagyitól és Emily anyukájától. Aztán mivel kimondtam Emily nevét, elsírom magam. – Mi baj, Emma? – Összevesztem Emilyvel! – tör ki belőlem, nem bírom tovább magamban tartani. – Nem áll szóba velem, és nem tudom, mit vétettem, fogalmam sincs, mit csináljak. Újra elhallgat, és már-már megharagszom magamra, hogy éppen neki kellett így kifakadnom, amikor megkérdezi: – Próbáltad már fölhívni?

– Félig-meddig. Nem igazán. Nem tudom, mit mondjak neki. –

Szipogok. – Azt hiszi, mellőztem, és talán ez igaz is, de nem akartam… – Hát akkor ezt mondd neki, édesem! – Nagyon régen nem hívott így. Ilyen kedveskedve, mintha megölelne. – Ki sem látszottatok a földből, amikor már barátok voltatok Emilyvel; meg fog hallgatni. – De hátha lecsapja a telefont? Hátha utál engem? – Emma, tényleg azt képzeled, hogy lehetséges ez? Gondold végig, mióta vagytok szinte összenőve, mint a sziámi ikrek. Most felnőtté váltok, külön-külön életet fogtok élni. Talán megrettent, hogy elveszít téged. – Akkor miért taszít el magától? – zokogom. Egy pillanatig gondolkozik. – Azért, mert az emberek néha így tesznek, amikor megijednek, és ez csak egy ösztönös reakció. Talán neked kell bátran viselkedned. – De én nem vagyok bátor – mondom cérnavékony hangon. – Jaj, csillagom, nem ismerek nálad bátrabb embert. – Jól hallottam? – Kössünk egyezséget! Még ma este fölhívod Emilyt. Én pedig megmondom Chloénak, hogy jövő ősszel egyetemre mész. Ugye szombathoz egy hétre lesz a szintfelmérő vizsga? – Igen. Még nem szóltál neki? – ingatom a fejemet. – Ideje, hogy én is bátorságot merítsek – feleli nem valami lelkesen. Elnevetem magam, és követi a példámat. – A mcdonald’sos ebédeidről is mesélsz neki? – évődöm vele. Próbálok józanul gondolkozni, elfojtani a reményt, hogy ez valóság, de a remény hajlamos szemet hunyni a józan ész előtt, és tovább terebélyesedni. – Ne eszetlenkedjünk, kérem! – mondja tettetett komolysággal. – Egyes esetekre érvényes, hogy amit nem tud… na jó, tudod, milyen Chloe. – Persze, hogy tudom – felelem megborzongva. – Köszi, apu! – mondom ki a szót, jólesik a hangzása, félek, hogy ez a mostani kép csak délibáb, és ha egy pillanatra félrenézek, már el is tűnik. Elgondolkoztat, amit mondott. Hogy bátor vagyok. Ha ez igaz, talán ezúttal nem fogom olyan könnyen elereszteni őt. Talán majd emlékeztetem, ha újra elfeledkezik magáról. – Jó éjszakát, édesem! – búcsúzik, és hagyom, hogy ez a mondat beburkoljon, és legalább ma estére félrelökje a kételyt.

– Jó éjt, apu!

Én: Ne haragudj! Önző voltam, de nem akartam. Bármit megteszek, amit kell, hogy higgy nekem. Hogy megbocsáss nekem. Borzasztóan hiányzol. Miközben megnyomom a gombot, hogy elküldjem az üzenetet, győzködöm magam, hogy szikrányi bátorság jobb egy társzekérnyi gyávaságnál. Kevésbé fog fájni, ha nem válaszol az SMS-emre, mint ha rácsörgök, de nem veszi föl, és a hangpostafiókja jelentkezik, vagy ami még rosszabb, fölveszi, és közli, hogy komolyan gondolt mindent, amit mondott. Kínkeserves öt percet élek át, ezalatt az ágyam közepén a térdemet átkarolva hintázom, a kezemben tartott telefont bámulom, mintha nem bízhatnék abban, hogy a hang önmagában is jelzi majd, ha Emily visszaír. Amikor csöng, meghökkenésemben az ágyra ejtem, azután fölkapom. – Halló? Olyan halk a hangja, hogy alig hallom. Egyáltalán nem emilys. – Te se haragudj! – mondja, s mindketten egyszerre sírunk és beszélünk. – Nem úgy gondoltam… – Emily, ne haragudj rám… Azután nevetünk és sírunk, majd Emily megszólal: – Hadd kezdjem én! Először: soha többé ne hagyd, hogy ezt csináljam, még ha Chloét kell is átküldened, hogy józan észt verjen belém. – Sosem tennék olyat. – De, komolyan. Másodszor: sokáig veregettem a saját vállamat, hogy milyen szuper barátnő vagyok, hiszen előbb a tévében szerepeltél, most meg ezt a filmet forgatod, és híres leszel, én pedig cseppet sem irigykedtem. Aztán nálad hirtelen itt ez a mesébe illő románc, miközben én halálra rémültem, hogy a viszonzatlan szerelem legszánalmasabb esetét adom elő egy sráccal, aki az elcseszett Abercrombie-ban dolgozik. Szóval kiderült, hogy ocsmány egy barátnő vagyok… – csuklik el a hangja.

– Dehogyis, Emily, én vagyok az… – tiltakoznék, de úgy folytatja,

mintha meg sem szólaltam volna. – ...és a mesébe illő románcod ment a levesbe, és tényleg csak az én hibám, hogy magadra hagytalak, amikor szükséged volt rám! Most már bőg. – Emily – vágok közbe, mihelyt tudok –, nálam nincs semmi baj, becsszóra, jobban kiakadtam attól, hogy téged veszítettelek el, mint bármi mástól. Sajnálom, ha úgy érezted, hogy te mindig figyelsz rám, én meg egyáltalán nem figyelek rád, ha azt éreztettem veled, hogy nem törődöm a problémáiddal. – Em, ez köszönő viszonyban sincs az igazsággal. Egyszerűen csak irigykedtem. Felejtsd el, amit mondtam! – Nem. Szükséged volt rám, én pedig mániákusan Reiddel és Grahammel foglalkoztam, holott meg kellett volna hallgatnom, mire van neked szükséged, nem pedig állandóan csak tőled várnom, hogy rám figyelj. Amikor téged elveszítettelek, mással nemigen törődtem. Fölsóhajt. – Még ha mellőzve éreztem magam, akkor is tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Sose nem álltál nem mellettem… jesszusom, nyelvtanból elégtelen! Ez már tényleg súlyos lelki megpróbáltatásra vall! Légy szíves, bocsáss meg nekem! – Ha te is megbocsátasz nekem. – Okés. Megbocsátok. Elégedett vagy? – Aha – szipogom. – Oké. Na szóval, mi a nyavalya folyik odalenn? Anyu tökre begurult, fölhívta apádat, és leszedte róla a keresztvizet. Képzeld, még szitokszavakat is használt! Nem olyan jó szaftosakat, de azért mégis. – Ha jól sejtem, ez megmagyarázza, hogy… – Micsodát? – Apa az előbb telefonált… gondolod, hogy csak azért, mert anyukád mondta neki…? – Nem hiszem. Anyu először tényleg nekiesett, de azután beszélgetni kezdtek, és anyu válaszaiból ítélve, apukád jó kérdéseket tett föl. Szerintem fogalma sem volt róla, mennyire csapnivaló apa. Amíg anyu meg nem magyarázta neki, tudod, ahogy csak anyu képes rá. – Hűha! – Na szóval. Mi ez a baromság a babapocakkal?

– Emily, nem vagyok… – Jaj, tudom. Azt is tudom, milyen dilemmába kerültél Reid és

Graham miatt. És úgy látszik, egyszerre minden összejött. Szóval mi történt? – Meddig érsz rá? – kérdezem, és hanyatt dőlök az ágyon. – Egész éjjel, anyukám. Mielőtt hívtalak, még Dereknek is telefonáltam, és megmondtam, hogy ne hívjon, majd én hívom, szóval annyi időm van, amennyi csak kell. – Emily, már megint kezdem, beszélnünk kellene Derekről… – Derekkel minden rendben, ő várhat, hamarosan beszélünk róla is, ne aggódj! Úgyhogy fejezd be a tökölődést, és lökjed a szöveget. Mindent elmesélek neki. – Hű! – mondja ezután. – Nem is sejtettem, mennyi mindent nem tudok azon kívül, amit a National Enquirer ír. – Pff! – Te, Em, észrevetted már, hogy mindig puffogsz, ha nem jut eszedbe más, amit mondhatnál?

41. FEJEZET REID

S

ZINTE SAJNÁLOM BLOSSOMOT. Még teljes huszonnégy órán át sem bírtam elviselni. Mint kiderült, tényleg létezik olyan, hogy a kelleténél több hízelgés és csodálat. Blossom után a Netherfieldi Középiskola egyik pomponlányának alakítója következett (megkértem, hogy nagyjából hagyja magán a jelmezét), majd pedig az egyik tanárnő megformálója. Ma estig kerültem a kollégákkal való társas érintkezést – Taddet és Quintont leszámítva –, most azonban az egész kompánia Brooke szobájában gyűlt össze, hogy megünnepeljük Jenna születésnapját. Balga módon magammal hoztam a tegnap éjszakai csajt. Vivian az ágyban szexi és találékony volt, ágyon kívül viszont idegesítően közönséges. Ezzel együtt szükségem van ütközőre köztem és Emma között, máskülönben valami hebehurgyaságot művelnék, például térdre esnék és kegyelemért könyörögnék. Tadd kibont egy üveg rizlinget. Többé-kevésbé. Valójában szarrá roncsolja a dugót, Emma figyeli, majd nevetgélve kitöltik a bort, azután szívószál, kanál, szalvéta és fogpiszkáló segítségével halásszák ki minden pohárból a parafa morzsákat. – Te lerágtad azt a dugót, Tádé? – kérdezem tőle. – Felejtsél el! – mordul vissza Tadd, miután kiszedi az utolsó darabkát. – Mit csinálsz? – kérdezi Vivian, odabújik hozzám, és dacos pillantást vet Emmára. Jesszusom! Ez nem hiányzott.

– Innivalót neked, bébi – kapok föl egy poharat, és mosolyogva a

kezébe nyomom, közben azon gondolkozom, vajon az alkohol majd elcsitítja, vagy harciasabbá teszi. Lábujjhegyre áll, az orrát az enyémhez dörzsöli, kijelöli a territóriumát. Na jó, ez tényleg vicc. Emma összenéz Tadd-del, a szájába dugja az ujját, kiölti a nyelvét, és kuncog. Sajnos Vivian észreveszi a némajátékot. Emmára hunyorít, és fölcsattan: – Valami bajod van? – Nyugi – kormányozom a szoba másik felére –, senkinek sincs baja. Miért nem tudott ma este bekrepálni a vakbelem? Nehéz eldönteni, melyik fájt jobban: az az este vagy ez. ***

EMMA MÁR MAJDNEM KÉT HETE mintha valami tetves páholyból nézném, ahogy Reid rendet vág a női statiszták soraiban. Tessék, tessék! Reid Alexander jelentkezőket fogad egyéjszakds gyakornoki munkára. Egyfelől fütyülök rá, másfelől halálosan megalázó, és tisztára hülyének érzem magam, amiért azt képzeltem, bármiféle kivételt jelenthetek a nőügyei között. Mindeddig nem szóltam hozzá, nem néztem se rá, se a ma esti macájára, de attól a másodperctől, hogy beléptek, magamon éreztem a csaj tekintetét. Mivel holnap vizsgázom, tartózkodom az ivástól, de segítettem Taddnek a rizling dugótlanításában. Sikerült a dugóhúzóval szétmarcangolnunk a parafát, és amíg a dugódarabokat halászgattuk ki a poharakból, Reid bukkant föl mellettem a partnernőjével, aki kullancsként tapadt rá. A lány megpróbált kikezdeni velem, mielőtt Reid elrángatta onnét. Semmiképpen sem szeretném, hogy a srác azt képzelje, féltékeny vagyok. Bárki azt hihetné, egy színésznő kivágja magát az efféle helyzetekből, de mi is emberek vagyunk, érzelmekkel, mint mindenki más, és azok olykor egyszerűen nem maradnak a felszín alatt. Kimenekültem az erkélyre, hogy összeszedjem magam.

Behunyom a szememet, és mélyeket lélegzem, mígnem Graham kijön, zsebre dugott kézzel megáll mellettem; tudok a jelenlétéről, mert megüti az orromat ismerős, aromás illata. Figyeljük a látványt, ahogy besötétedik az égbolt, és kigyulladnak az utcalámpák. A srác percekig nem szól, én pedig eltűnődöm, milyen sokszor hallgatunk kettesben, élvezzük egymás társaságában a hosszas némaságot. Ez alighanem a közös futással függ össze, hiszen a fizikai erőkifejtés nem feltétlenül kedvez a társalgásnak. – Holnap szintfelmérő vizsga, igaz? Imádom az orgánumát, a fátyolosságát, ami visszhangot ver valahol mélyen bennem. Kár, hogy ő Brooke-hoz tartozik. – Ja. Azt hiszem, ma este van mentségem, hogy korán nyugovóra térjek. – Hmm. Amúgy rendben vagy, mármint…? – int fejével a szoba és Reid felé. – Ja, rendben. Brooke csatlakozik hozzánk. – Figyelj, minden rendben? Mert hidd el, boldogan megmondom Reidnek, hogy húzza el a belét a lotyójával együtt. – Jól vagyok – hazudom. – Csak egy szavadba kerül, és kivágom őket, mint macskát… – szorítja meg a vállamat, és visszamegy. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem: szeretném, ha Reid eltűnne, Brooke-kal meg valahogy puszipajtások lettünk. Eldobom az agyamat. *** Egy óra múlva a szobámban Emilyvel trécselek. – ...és Reid ma esti luvnyája átment területvédőbe. Mintha vetélytársak lennénk. Na hiszen! – Úristen, ez hányadik? – Negyedik… tudtommal. – Jesszus, micsoda strici! Sóhajtva a párnára vetem magam.

hogy odahordja őket, amikor mind együtt szórakozunk, én nem állok jót magamért. Már az is elég nehéz, ha egy szobában kell kibírnom vele. – Em, talán jobban fáj ez neked, mint bevallod – veti föl Emily. – Á, csak fölkaptam a vizet. – Ha te mondod… Nem hisz nekem, de egy pillanatra muszáj elfelejtkeznem Reidről, elfelejtenem, hol vagyok, és mi mindent érzek. – Persze. És egyébként… Derekkel mi újság? – Derek okés – feleli, és ha lehetséges meghallani a mosolyt, akkor hallom a telefonban, hogy elmosolyodik. – Ha rászokik,

42. FEJEZET REID

A

FILMSTÚDIÓ ABBAN A ROHADT DALLASBAN bérelte ki egy irodaház huszonkilencedik emeletét a Rosings Rt. székházának. Ez azt jelenti, hogy három napot (és két éjszakát) külsőzünk Dallasban Grahammel, Emmával és MiShaunnal. Pillanatnyilag egyikükért sem kimondottan rajongok. Hétfő reggel a lifthez indulok, a vállamon utazótáska, a karom a múlt éjszakai ágybetétem derekán. A csajszi az én ingemben vihorászik (az istenit neki, az utóbbit valószínűleg soha többé nem látom, pedig az egyik kedvencem). Helyes lány, de a vele töltött éjszaka után olthatatlan vágyat érzek a csöndre. Ahogy kilépünk a szobából, Emma éppen behúzza maga mögött a szobája ajtaját, és a folyosón áll, gurulós kisbőröndje fogóját szorongatja. Amint meglát, visszafordul az ajtóhoz, de már késő – az kattanva becsukódott, és automatikusan aktiválódott a zár; valamennyien együtt a folyosón rekedtünk. – Jó reggelt, Emma! – köszönök, ahogy elhaladunk mellette. Ajakbiggyesztve néz föl a szemembe, majd elfordul a lift felé. – Jó reggelt! – mormolja. Az ingemben feszítő csaj minden ok nélkül vihog. A vállánál fogva a szobája felé fordítom, és a seggére csapok, ellenállok a késztetésnek, hogy el is lökjem a mondott irányba. – Nyomás aludni, kisasszony! – Juj! – vihog még egy sort. Jesszusom!

Amíg Emma után megyek a lifthez, magamban önkéntelenül számba veszem mindazt, amit valaha is fizikailag vonzónak találtam rajta – ahogy a haja a vállára omlik, ahogy járás közben tartja magát, a csípője domborulatát, izmos lába körvonalát a fehér sort szegélye alatt, bal csuklóján a karkötők kötegét és a jobb kezén az ezüstgyűrűt, aminek a történetét már sosem fogom megismerni. Beszállunk a liftbe, és némán megyünk le a földszintre, Emma sápadtfehér vállával a szemközti falnak támaszkodik. Magamban dúdolok, ahogy a csigarendszerrel működtetett, motorizált felvonószekrények történetének talán leglassúbb ereszkedését hajtjuk végre. Rajtakapom magam, hogy azon gondolkodom, mozog egyáltalán ez a szar? A lépcsőn négykézláb is gyorsabban másznék le, noha nemrég még mindketten méltányoltuk a felvonó álomkóros tempóját. Graham és MiShaun a hallban várakozik Bobbal, aki rádión jelzi, hogy most visz ki bennünket. Szerencsére e korai órán csak pár lesifotós van talpon. MiShaun karon fogja Emmát, a kocsihoz menet semmiségekről locsog. Beül Emma mellé, Graham pedig a lánnyal szemben foglal helyett. Egyesítették erőiket, hogy a lehető legtávolabb tartsanak tőle. Remek. ***

EMMA – NEM IS MONDTAD, HOGY SIKERÜLT A SZINTFELMÉRŐ VIZSGA. Graham megpakolja a tortilláját mindennel a közös fajitás tálunkról, tesz rá a tejfölös-sajtos guacamoléból is, amitől én óvakodom, nehogy újabb babapocakkal gyanúsítsanak meg. Legutolsó dallasi étkezésünkhöz kettesben találtuk ezt a mexikói kajáldát. MiShaun informatikus pasija valami szaktanácsadásból kifolyólag a városban tartózkodik, úgyhogy a lány vele ment, Reid pedig alighanem az egyik új statisztalánnyal vagy egy helybeli rajongóval jött össze. A forgatás pokoli volt, de kész vagyunk.

– Hosszúra nyúlt, és jól kimerített – ütögetem az ennivalót a

háttérzene ritmusára, miközben sovány falatokat válogatok a grillcsirkéből a zöldségek mellé. Graham mosolyog, és észreveszem, hogy egy kis tejföl fehérlik a szája szögletében. Nem tudom, mit szólna, ha odanyúlnék az ujjammal, és letörölném. Esetleg szalvétával. Vagy talán csak mondanék valamit. Vagy ennyiben hagynám. – Nyomasztóan hangzik – mondja. Micsoda? Ja, a szintfelmérő. Vállat vonok, kortyintok a jeges teából, és megint a szájára pillantok. A tejföl még ott csillog. Arról fantáziálok, hogy áthajolok az asztalon, és lenyalom. – Van ott egy kis… – bukik ki belőlem, és a szája sarkára mutatok. Fölemeli az öléből a szalvétát, és megtörli a száját. – Eltűnt? – El. Nem bámulhatom tovább a száját. Ismét hátradőlök a bokszunk puha bőrkárpitjára, és kényszerítem magam, hogy ne nézzek oda. Ha Graham és Brooke összetartoznak, vagy össze akarnak tartozni, akkor nekem semmiféle jogcímem sincs annak fontolgatására, hogy… nyalogassam a srácot. – Rajongók három óránál. – Pff? – feledkezem meg magamról, és fölvonja fél szemöldökét. – Jó, ez nem számít, ez lényegében hangos kérdőjel volt, nem pedig puffogás. – Rendben – mosolyodik el. – Ezt nem vesszük figyelembe. Próbálok lopva hátrasandítani, de hiába óvatoskodom – egy egész asztalnyi egyetemista lány bámul vissza. Pillantásom valamennyiüket lázba hozza, izgatott beszélgetésbe fognak, azután előkerülnek a mobiltelefonok. – Basszus! Nem léphetnénk le? – Még nem fizettem. – Graham tekintetével a felszolgálónőnket keresi, odainti. – A vendéglátóhelyek valahogy nem csípik a fizetés nélkül távozókat. Még akkor sem, ha híresek az illetők. – A pincérnő hozza a számlát, Graham hitelkártyát nyújt át neki. – Tudod, már beszélgettünk erről a témáról. Miután bemutatják a filmet, még gyakrabban fog ilyesmi előfordulni. – Halkan nevet, ahogy homlokráncolva lesütöm a szememet. – Emma! – késztet arra, hogy ismét fölnézzek. Előrehajol, karba teszi a kezét az asztalon, sötét

szemével merőn néz. – Egy nagyszabású hollywoodi film női főszereplője vagy. Nagyjából így fog festeni nálad a normális helyzet. Természetesen igaza van. Én is az asztalra támaszkodom. – Emily azt mondta, a rajongói oldalak azon őrjöngenek, miért mutatkozik Reid mindenkivel, csak velem nem. – Hű, de el tudnék veszni Graham szemében! Nem bámulhatom úgy, mintha el akarnék veszni benne. – Tudod, mi lesz ebből, hogy lefotóznak veled egy majd kétségkívül meghitt vacsorának minősített szituációban? Elmosolyodik, aláírja a számlát, és elteszi a hitelkártyáját. – Túlélem. Na, vágjunk öntudatos képet, és húzzunk el innét! Fölhívja a sofőrünket, hogy várjon bennünket a kijárat előtt, kézen fog, miközben kimegyünk, és bár mindenki megbámul, mobil-telefonok irányulnak felénk, vagy egyszerűen mutogatnak, nyugodt vagyok, ahogy fogja a kezem.

43. FEJEZET REID

A

FILMFORGATÁS UTOLSÓ HETEI EGYBEMOSÓDNAK.

A rajongói oldalak szerint Emma és Graham reggelente továbbra is együtt futnak, és az a hír járta, hogy városszerte enyelegnek – bár erről nincs más fényképes bizonyíték, csak a dallasi kézfogós incidens. Zárt körben ugyanúgy viselkednek egymással, mint eddig bármikor. Fesztelen közvetlenséggel, de nem bámulják egymást a helyiség két végéből, mintha alig várnák, hogy kettesben maradjanak, és nem látom, sőt nem is hallok róla, hogy egymáshoz érnének. Graham változatlanul Brooke oltalmazójának tekinti magát – ezt most már legalább értem. Még mindig úgy vélem, hogy közük van egymáshoz. Emmát azért választották Lizbeth szerepére, mert kölcsönös vonzalom érződött közöttünk, az pedig nem csitul attól, hogy mi azt szeretnénk. Pedig én aztán nagyon szeretném. Kínszenvedés, amikor Will Darcy szerelmet vall Lizbethnek. Kínszenvedés hozzáérnem. Kínszenvedés megcsókolnom. Hacsak lehetséges, kihúzom magam mindennemű társas tevékenységből, amiben Emma érintett lehet. Tadd természetesen azok közé tartozik, akik észreveszik feszengésemet. Vagy talán ő az egyetlen, aki nem tojik az egészre, aki nem gondolja automatikusan, hogy úgy kell nekem, ki mint vet, úgy arat. – Már majdnem vége, spanom. – Mi az?

A forgatáson épp arra várunk, hogy Richter kíván-e további felvételeket Will és Charlie összezörrenéséről, aminek során Charlie rájön, hogy kebelbarátja hiúsította meg kapcsolatát Jane-nel. Sejtem azonban, hogy Tadd nem a mai forgatásra céloz. Filmen éppen olyan zavartalan a viszonyunk, amilyen világéletünkben volt, úgyhogy valószínűleg jó teljesítményt nyújtottunk. Kilódítja a haját a szeméből, rám emeli a tekintetét, ajka a jól ismert gúnyos fintorra húzódik. – Még sosem láttalak ilyen nyúzottnak, öreg. Miért nem adod föl, és kérsz tőle bocsánatot? Leesik az állam. – Az egyik mondatban nyúzottnak nevezel, a következőben meg arra buzdítasz, hogy kegyelemért könyörögjek? Mi a franc, öreg? Ez tök logikátlan. Hangosan sóhajt, karba teszi a kezét. – Nem annyira. Sikerült jól keresztbe tenned valakinek, akibe belezúgtál. Megpróbálhatnád exkuzálni magadat. Mint láthattuk, minden tőled telhetőt elkövettél, hogy kidöngesd a fejedből. – Halkan heherészik. – Csak szólok, hogy ez nem nagyon működik. Értekezésünk tárgyára pillantok, aki a helyiség másik felében egy vizespalackból kortyol, majd nevet valamin, amit Meredith az imént mondott, és összeszorítom a fogamat. – Nem fogok hason csúszni a lábai előtt, hogy könnyebben belém rúghasson. Hiába erőlködnék, arról nem is beszélve, mennyire megalázó lenne. – Megalázóbb, mint neki végignéznie, hogy a szereposztásból minden lánnyal lefekszel? Imádom a srácot, de úristen, időnként szörnyű okostojás ez a Tadd. – Brooke verzióját meghallgatta, az enyémet nem – sziszegem. – Ő mikor kér bocsánatot tőlem? Miután a felvételvezető gyakornok odanéz, tudom, hogy túl messzire ment ez a párbeszéd. Nem kívánok azon vitázni, hogy bocsánatot kénee kérnem Emmától olyasmiért, amit valaki meglátása szerint Brooke ellen vétettem. – Szánalmas vagy, spanom… – fordul felém Tadd, tiszta kék szeme szokatlanul komoly. – Nem. Zabos vagyok. De mint mondtad, már majdnem vége.

– Szép munka, uraim – szólal meg most Richter. – Többször nem vesszük újra, leléphetnek. Ahogy megfordulunk, Tadd biccent, becsukja a száját, úgyhogy bármit készült is mondani, magában tartja. Én pedig amint elhatározom magam, süketté válok, és mindig is jól ki tudtam rekeszteni az érzelmeimet. Most még jobban. ***

EMMA HAZAJÖTTEM. A forgatás utolsó hetei igencsak próbára tettek, nem annyira maguk a jelenetek, mint inkább a köztük történtek. Amikor Reiddel intim jeleneteket vettünk föl, egymás szemébe néztünk, és kimondtuk Will meg Lizbeth szavait, ahogy minden szándék dacára egymásba szerettek, Reid végtelenül meggyőzően hatott. De Richter „Ennyi!”-je egy csapásra kioltotta a szemében a szenvedélyt és odaadást. Féltem, hogy nem bírom majd megcsókolni, de némi előkészület után, mihelyt behunytam a szememet, Lizbeth Bennetté váltam, aki Will Darcyval csókolózott, és Reid Alexander többé nem volt jelen. Párszor előfordult, hogy nem készültem föl, és a szája érintésétől elakadt a lélegzetem. Mindkét alkalommal esküdni mertem volna, hogy őt sem hagyja hidegen a dolog, mígnem a jelenet elkerülhetetlenül véget ért, és a kapcsolat megszakadt. Az utolsó forgatási nap ünneplős hangulatát beárnyékolta a vég keserédes szomorúsága. Mindannyian egyszerre sírtunk és nevettünk, ölelkeztünk és fogadkoztunk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Reid ajka egy pillanatra a halántékomat súrolta, majd elfordult, hogy Quintonnal hátba veregessék egymást. Ő és Richter aznap este hagyta el a szállodát. A többiek másnap jelentkeztek ki. Grahammel együtt taxiztunk ki a reptérre; kora hajnalban, tíz perc különbséggel szálltak fel a gépeink. A biztonsági ellenőrzésen a vártnál gyorsabban estünk át, és úgy döntöttünk, még ücsörgünk egy kicsit a

zsúfolt kávézóban. Figyeltük a többi utast: kiadatlanokat, elveszetteket, az összes többiektől baromi idegeseket. Graham letépett egy darabot a fahéjas csigából, amit elfeleztünk. – Beadtad már valahová a jelentkezésedet? – kérdezte, majd egyetlen falásra elfogyasztotta a ragacsos sütidarabot. – Majd otthonról intézem. Már mindennek utánanéztünk, tudjuk, melyik egyetemnek kell motivációs levél, részletes jelentkezési lap, melyik igényel ajánlólevelet. – Ez remek – mosolyodott el. – Te mihez kezdesz, ha lediplomázol? – Közös reggelink sokkal kisebb szeletét majszolgattam, és elgondolkozva nyalogattam az ujjaimat. Azután Graham a kezemre meg a számra meredt, és ettől váratlanul olyan erős melegség árasztott el, hogy úgy éreztem, látszik rajtam. Ahogy lenézett a fahéjas csiga maradványára, megtöröltem az ujjaimat az ölemben tartott szalvétával, miközben viaskodtam, hogy eloszlassam a fantáziaképet, amelyben Graham ráérősen és alaposan egyenként leszopogatja az ujjaimról a ragacsos édességet. – A többit, hm, megeheted – próbáltam közömbös hangot használni, nem törődve a testemen átvillanó elektromossággal. Megköszörülte a torkát. – Tegnap hívott az ügynököm, nyár közepére beterveztek egy újabb független filmet, New Yorkban forgatják. – Még egy másodpercre rám nézett, majd folytatta: – Ha úgy határozol, hogy ott jársz egyetemre, jövő ősszel valószínűleg ott leszek, amikor elkezded a tanévet. – Elővette a telefonját, megnézte, hány óra. – Indulhatunk a beszállókapuhoz. Egyszerre álltunk föl és fordultunk szembe egymással; a két kapu ellenkező irányban volt. Graham kitárta a kezét, és ölelő karjába léptem. A mellkasához simítottam az arcomat, beszívtam az illatát. Tudtam, hogy mindjárt itthagy, én pedig anélkül eresztem el, hogy egyáltalán megkérdezném, miért csókolt meg. – Hiányozni fogsz, Emma – mondta. A mellkasa enyhén megrezdült a nevemtől a fülem alatt. – Te is nekem. Kiengedett az öleléséből, két kezébe fogta az arcomat, és gyöngéden halántékon csókolt.

– Te nekem jobban – suttogta, majd elfordult, hogy összeszedje a

poggyászát. Amikor öt-hat méternyire jutott, hátranézett, fölszegte a fejét, és rám mosolygott. Intettem neki, mély lélegzetet vettem, emlékezetembe véstem ismerős járását. Azt, ahogy ügyet sem vetett a lányokra, akik elhaladtában forgolódtak utána. Azt, ahogy máris éreztem az elvesztését, pedig még el sem tűnt a szemem elől. *** – Hát… azt hiszem, elég jól fogadta – mondja apu, miután fölhívta

Dant, és közölte vele, egy darabig kihagyom a világrengető szerepeket, mert egyetemre megyek. Egyik kezével a tarkóját dörzsölgeti, közben a másikban tartott telefonra mered. – Nem nagyon tudsz hazudni, apu. – Na jó, tudomásul vette a hírt. Hogy tetszik-e neki, az szerintem egyéni szoc. probléma. Chloe a konyhaasztalnál hümmög, ahol vizsgadolgozatokat osztályoz. Még mindig zsémbes, amiért föladom a filmes karrieremet, talán örökre. Szertefoszlatták az álmát, hogy egy világsztár anyjaként első osztályon röpködhessen ide-oda, hírességekkel parolázhasson. Napok óta egyikünkhöz sem szól, de mostanára kezd beletörődni a gondolatba. Azt hiszem. Apu rám kacsint, és áthajol a felesége válla fölött. – Az jutott eszembe, hogy ránk férne egy hétvégi kiruccanás kettesben. Fölkeresnénk egy-két pincészetet… megszállnánk valami panzióban? – Tényleg? – derül föl az asszony, azután fancsali képet vág. – De mi lesz… – int felém, miközben egy pohár narancslevet töltök magamnak. – Emma már felnőtt, Chloe. Túlél egy hétvégét itthon egyedül. A múlt héten, amikor megemlítette nekem az ötletet, biztosítottam afelől, hogy részemről nagyon is rendben. – Persze – mondom. – Menjetek csak, gyerekek, érezzétek jól magatokat! A szobám felé menet végiggörgetem az SMS-eimet. Grahammel tegnap este egész sor üzenetet váltottunk, amit szeretnék újra elolvasni.

Graham: Szia, szülinapos lány Én: Nem felejtetted el Graham: Persze, h nem. Megünnepled valami különlegessel a 18-at? Én: Mivel, szavazással? Graham: HAHAHA Én: Csak vacsizni megyek apuval és chloéval Graham: Apropó, mi a helyzet Én: Tulajdonképpen egész jó Graham: Helyes. Most iratkoztam be az utolsó félévre. Ezen a hétvégén megyünk északra a nővéreimmel kicsit pihizni Én: Irigy vagyok. Mindig szerettem volna nővéreket. Graham: Hidd el, az első 15 év egyáltalán nem volt nyerő, amíg elég menő nem lettem, hogy nyilvánosan is hajlandók legyenek felvállalni. Én: :D Kellemes hétvégét! Graham: Köszi, neked is Elmentem a szöveget a telefonomra. A forgatás befejezése óta eltelt hetekben senkivel sem találkoztam A suli büszkesége szereplőgárdájából. Régi-új életem ismét teljesen leköt. Ez a néhány sor és néhány heti emlék – számtalan beszélgetés meg egyetlen felejthetetlen csók – Grahamből is csak ennyi maradt. *** Aznap, amikor megismerkedtem Derekkel, ő és Emily épp munkából jöttek. Mindketten a maguk vevőköre imázsát megtestesítően öltözködtek – vásárlóik zömét nagyítóval sem lehetne fölfedezni a másik fél társadalmi szférájában. Emily fekete hajában a lila tincsekkel, fekete hegyűre lakkozott körmével, bokától féllábszárig csatokkal díszített motoros csizmájában jobban már nem is különbözhetett volna a nyurga, napbarnított, rövid szőke hajú sráctól, aki kívül hordta az ingét, szűkített fazonú vászonnadrágot és vitorláscipőt viselt. Ahogy szobám ablakából figyeltem őket, óhatatlanul arra gondoltam, hogy megpecsételődött a sorsuk. Azután a fiú megfogta Emily kezét, megállította, és úgy mosolygott le rá, mintha Emily jelentené mindazt a

világon, ami őt boldoggá teszi. Ahogy féltő keze közé fogta az arcát, és megcsókolta, a lány hozzásimult. Emily elárulta nekem, hogy ugyanazokra az egyetemekre adták be a jelentkezésüket, leginkább az ő választása alapján. Derek vágyai között szerepel, hogy angolból diplomázzon, közben regényt írjon – és azt mondja, ehhez neki bármilyen tisztességes felsőoktatási intézmény megfelelő háttér. Emilyt még sosem láttam ilyennek. Egész életünkben független és meg nem alkuvó barátnőm szerelmes. Fülig. Még mindig izgat a New York-i élet, bár már nem érzem szükségét, hogy elmeneküljek otthonról, illetve egész Kaliforniából. Mihelyt a költözés kilátása befészkelte magát az agyamba, ahhoz képest minden más csekélyebb jelentőségűnek tűnt. Apu és Emily már megbékéltek a tudattal, hogy – legalábbis egy időre – elragad tőlük a keleti part. Az ünnepek alatt fölléptem néhányszor a helyi színházban – főszerepet kaptam Az élet csodaszép kis költségvetésű produkciójában. Apu egyetlen előadást sem mulasztott el. Bár már évek óta jövökmegyek, fáj arra gondolnom, hogy jövő ősszel itthagyom. De jó ez így. A fájdalom azt jelzi, hogy hiányozni fog az apám, hiányozni fog az, ahogyan most néz rám – mintha éveken át nem is látott volna, mintha nem tudna betelni azzal, hogy most itt vagyok.

44. FEJEZET REID

M

ÁRCIUST ÍRUNK, ÖT HÓNAP TELT EL AZÓTA, hogy befejeztük A suli büszkesége forgatását. A közbeeső időben többször lógtam együtt Tadd-del és kétszer Quintonnal. A többieket nem láttam, nem is hallottam felőlük. A legfontosabb szereplők most pár napra Austinba jöttek a Vanity Fair magazin fotóriportjához. Én a késő esti géppel érkeztem, senki sem mutatkozik, amikor bejelentkezem a szállodába. Kissé összezavar, hogy ismét Austinban találom magam, Emma képével a fejemben alszom el. Idegesítően életszerű álmaim ébredés után visszahúzódnak tudatom peremére, részleteik elhomályosulnak, utóhatásuk minden, csak nem megnyugtató. A szobaszerviztől rendelt kávé és reggeli elodázza, hogy bárkivel találkoznom kelljen, mígnem a porta föltelefonál, hogy a limuzin megérkezett. Miután kilépek a szobámból, és a folyosó végén befordulok, a lány a lift előtt áll. – Emma! – szólok halkan, nem akarom megijeszteni. A válla kissé megfeszül, de kedves arckifejezéssel – ha kissé mesterkélttel is – fordul felém. – Szia, Reid! – Jól nézel ki – jegyzem meg az igazsághoz híven. – Köszi, te is. A felvonó ajtaja szétnyílik, beszállunk, egymástól féllépésnyi távolságra állva meredünk az egyre csökkenő emeletszámokra. Emlékek kavarognak körülöttünk, élesen és némán – ahogy a falhoz

nyomtam, mihelyt a liftajtó becsukódott mögöttünk, a hideg, rozsdamentes acélburkolathoz szögeztem, miközben a kezem a derekán matatott, szám a szájára vándorolt, amíg egyikünk sem tudott már világosan gondolkodni. Kíváncsi vagyok, elfelejtette-e már. *** – Oké, Emma, feküdj hanyatt, a fejed Reid ölében! Így jó lesz. Reid, fél

kezedet a hasadra! – Virgil, a VF fotósa azon művészek egyike, akik annyira közismertek, hogy vezetéknévre nincs is szükségük. Érzéki, romantikus fotó-összeállításaival szerzett hírnevet. Emma haját zuhataggá rendezi a térdemen, és szétteríti a pléden, amivel a móló durva deszkáit takarták le. – Emma, rám nézz! Reid, te őrá… epekedő, vágyteli arccal. – Na, ez megy, látom. Katt, katt, katt! A következő sorozathoz zsámolyra ültet, Emmát meg velem szemben, az ölembe, lábával átfogja a csípőmet. Emma komoly erőfeszítést tesz, hogy elkerülje a tekintetemet – ami ebben a pózban nem kis bravúr. – Itt csak a felsőtest fog látszani, de bújjatok szorosan egymáshoz! – instruál Virgil. – Emma, homoríts! – Katt, katt, katt! – Jó, most hajtsd hátra a fejed, állat föl! – Katt, katt! – Még hátrébb, csukott szemmel. – Emma nyakára tapasztom a számat, és Virgil örömmámorban úszik. – Döbbenetes! – Katt, katt! – Behajlítja Emma karját, a tarkómra helyezi a kezét, így a szíve fölé kerülök, a dobbanások visszhangoznak bennem, miközben a fényképezőgép lencséjébe meredünk, és Virgil úgy kattintgat, mintha a világ összes filmje is kevés lenne, hogy megragadja ezt a pillanatot. Egymásnak háttal állunk, a kezünk oldalt összekulcsolva, én a tó felé nézek, érvényre juttatom úgynevezett „eszményi férfiarcélemet”. Emma a lapockáim között nyugtatja a fejét, az optikába bámul, mialatt Virgil elkészíti a képeket. – Emma, nézz át a vállam fölött! Képzeld el, hogy valahol messze jársz, valami kies és tökéletes tájon… A többiek a jobb szélen verődtek össze, beszélgetnek, szórakozottan nézelődnek, várják, hogy sorra kerüljenek. Quinton és Tadd a társaság

mögött állva nevetgél. A lányok félkörben ülnek, Jenna olvas, a többiek csevegnek. Graham kissé félrevonulva hever, előrenyújtott lábát bokánál keresztbe veti, háta mögött a könyökére támaszkodik, Emmát figyeli. A szája féloldalas mosolyra húzódik, ebből tudom, hogy találkozott a tekintetük. Üdvözlésképpen fölszegi az állát. – Tökéletes – mormolja Virgil, gyors egymásutánban lődözi a képeket. A csoportos fotózásnál rengeteg a bohóckodás, ebből valamennyi a képeken is átjön, de a túlnyomó része nem. Quinton, Tadd, Graham meg én vízszintesen a derekunk előtt tartjuk Emmát, mint valami varieté-énekesnőt. Négykézlábas gúla, alul a fiúk, majd Brooke, MiShaun és Meredith, legfölül Jenna és Emma. Tadd nyögdécsel, úgy tesz, mintha összeroskadna a teher alatt, ahogy az apró termetű Jenna fölmászik Brooke-ra meg Meredithre, és mindenki visítozva röhög, mert az egész építmény kis híján tényleg a plédekkel és homokkal beborított tornaszőnyegekre omlik. Holnap csoportokra bomlunk, a lányok délelőtt, a srácok délután dolgoznak. – Niksz másnaposság, emberek – figyelmeztet Virgil. – A fényképezőgép nem kedvez a véreres szemű, kiszikkadt alanyoknak – kuncog, ahogy a mennyezetre emeljük a tekintetünket, és elvonszoljuk magunkat a várakozó kocsikhoz. Én Emmával, Meredithszel és Jennával egy autóba pattanok be. Megfogom Emma vállát, kivonom a lányok társalgásából. Ugyanolyan bizalmatlanul viselkedik velem, mint ma reggel a liftben. – Még mindig úgy tervezed, hogy ősszel egyetemre mész? Választottál már? A kezét összekulcsolja az ölében, egy kis teret hagyok kettőnk között. – A jövő hónapban fölkeresek párat, azután hozok végleges döntést. – Király! Négyesben beszélgetünk soron következő munkáinkról, Jenna kifaggatja Emmát, milyen egyetemeket szeretne meglátogatni a jövő hónapban, és mit fog tanulni. Nem kéne meglepődnöm, hogy mindketten New Yorkot vették célba – színházi szempontból logikus de érdekelne, köze van-e ennek Grahamhez, és vajon nem kizárólag őhozzá van-e köze. Megérkezünk a szállodába, és az egész társaság úgy

határoz, hogy nálam szobaszervizezünk, mínusz Meredith, aki a saját szobájában maradt Robbyval, az apáskodó pasijával. – Az a hapek tiszta gyökér – jelenti ki Tadd Emmának, miközben a minibáromból kivett shakerben margaritát készít. – Mit eszik rajta a csaj? – Dunsztom sincs – feleli Emma, míg a srác lecsavarja a shaker tetejét, három pohárba tölti a koktélt, egyet a lány kezébe nyom, egyet az enyémbe. – Az egyik haverom nagyon durván elbaltázott kapcsolatba bonyolódott egy kontrollmániás pacákkal – magyaráz tovább Tadd, miután iszik egy kortyot. – Az illető ellenőrizte a srác telefonüzeneteit, elválasztotta a barátaitól, belemászott a számítógépébe. Egy rémálom volt az a fasz. Illetve a srác szerint az a része isteni volt, a többi a rémálom. Emmával kis híján ráköpjük a margaritánkat. – Sikerült mindenkit leitatnod, Tadd? – érdeklődik Brooke, ahogy csatlakozik hozzánk. – Kérsz egyet? – kérdezi Tadd. – Varázslatosan finom. – Hú, kérek szépen… és Grahamnek is! Pillanatokon belül itt lesz. Épp telefonál. Amikor Brooke Grahamet említi, Emmára nézek, és nem tudom nem észrevenni az örömöt, ami a másodperc törtrészére átsuhan az arcán. A baljós érzést, ami azt követi. Miután a forgatás véget ért, elhaltak a kettejük körüli találgatások. A sajtó szerint párszor összejöttünk Emmával – ami eléggé eszetlen feltételezés, minthogy a forgatás befejezése óta egyazon városban sem tartózkodtunk. Tekintettel Virgil másnaposság elleni rendelkezésére, ma este nem kerül sor piálós játékokra. Oldott és nosztalgikus a hangulat, mindenki tudja, hogy a mostani egyetlen este után májusban néhány csinnadrattás filmbemutató következik, és annyi. Még ha közülünk bárkik is együtt fognak dolgozni a jövőben, ez a csoport így, ebben a formában soha többé nem létezik. Graham belép, és törökülésben Brooke meg Emma közé telepszik a padlón. – Hali, Emma! – köszön.

– Szia! – viszonozza a mosolyt a lány, majd elfordítja a fejét,

hallgatja a többiek beszélgetését. Egyéb a szemem láttára nem történik közöttük. – Talán folytatást akarnak – véli MiShaun. – Will és Lizbeth egybekelnek, megállapodott mindennapjaikat mélabús merengés, irodalom és dögunalom tölti ki. – Ezzel aztán végérvényesen romba döntik Darcy és Elizabeth idilli álmát – ért egyet Tadd. – Leleplezik, milyen is volt valójában a házasságuk. – Quintonhoz fordul. – Búvalbélelt bumburnyák? – sipítja fejhangon. – Te meg pont olyan vagy, mint a jó édes anyád! – reccsen rá Quinton. Pár óra múlva, amikor a többiek fölszedelődzködnek, gyöngéden karon fogom Emmát. – Emma, várj még egy picit! Mondani szeretnék valamit. Tartózkodóan reagál, de rábólint. ***

EMMA – GYERE, ÜLJ LE! – fogja meg a kezemet Reid, és a kanapéhoz vezet. – Ööö… korán kelünk… azaz én korán kelek, gondolom, te később is ráérsz… A kifogások összefüggéstelenül kavarognak az agyamban. – Még nincs olyan késő – feleli, és úgy döntök, hogy végighallgatom. Leülünk. – Tegnap pazarul néztél ki. – Még mindig szorongatja a kezemet. – Le sem bírtam venni a szememet rólad. Szebb, mint valaha, mélykék szemével az arcomat kémleli, szőkés haja kicsit sötétebb, kicsit hosszabb, továbbra is kifogástalanul zilált. Pislogok, a szavai lecsengenek körülöttem. – Reid, te most mit… Szóval, én nem… – Emma, hibáztam. Óriási hibát követtem el. Kibuktam, miután akkor este eltűntél, mégsem lett volna szabad ultimátumot adnom neked; ez meggondolatlan, gyerekes dolog volt. Meg kellett volna

várnom, hogy beszélj velem. Meg tudtam volna magyarázni. Értelmes és korrekt lány vagy, biztosan meghallgattál volna. A szívem dörömböl a mellkasomban, ritmusa végigdübörög a testemen. – De hát… nem vártál. Nem magyarázkodtál. Elmentél az első lánnyal, aztán a másodikkal, a harmadikkal, a negyedikkel. Tovább nem is számoltam… – Sértődötten vissza akartam vágni, hogy féltékennyé tegyelek… – Nem, inkább meg akartad mutatni, milyen jelentéktelen vagyok. És sikerült is. Ebbe a harci övezetbe oldalaztunk, miután összeszűrte a levet Blossommal, én pedig egyszerűen elengedtem. Nem került sor kenyértörésre, szakításra. Most elszorul a torkom, ahogy a könnyeimmel küszködöm. Annak idején nem gondoltam arra, hogy ténylegesen megsértett engem. Azt hittem, csak fölkaptam a vizet attól, hogy megpróbált megalázni. Lappangó érzelmek rohannak most rám, ahogy fölismerem, hogy alábecsültem ezt az egészet. Fájt, amit művelt velem. És a jelek szerint még most is fáj. Végighúzza a hüvelykujját a szemem alatt, óvatosan letörli a könnyeimet. – Beképzelt hólyag vagyok, Emma. Megszoktam, hogy mindig, minden lánnyal a kedvem szerint bánjak. Te más voltál. Ezért nem tudlak kiverni a fejemből. – Fölemeli a kezét, két tenyere közt dédelgeti az arcomat. – Kérlek, bocsáss meg! Delejes a tekintete, mélykék a szeme, és tudom, hogy több mélység is van benne, mint amennyit megmutat, de ez nem elég. – Megbocsátok – mondom. – De felejteni nem tudok. És nem bízom benned, Reid. – Veled másmilyen lehetne – fogja meg a két kezemet. Olyan nyíltan beszél, hogy minden erőmet össze kell szednem, hogy logikusan gondolkozzak. – Te vagy talán az egyetlen, aki átlát a süketelésemen, és segíthet, hogy megpróbáljak valami többé, valami jobbá válni. Összekulcsolódó kezünkre meredek. – Nem akarok segíteni neked, hogy bármivé is próbálj válni. Olyasvalakit akarok, aki eleve valami több. A saját erejéből. Akár velem, akár nélkülem. Egy pillanatra elnémul, és még nem merek ránézni.

– Van is valaki más?

Graham jut eszembe. Graham, aki nem lehet az enyém. – Nem, nincsen. De tényleg nem ez a lényeg. – Hát akkor mi a lényeg? – emeli föl ujjaival az államat, kényszerít, hogy újra a szemébe nézzek. Megremegek, a kezére hullanak a könnyeim. – Az a lényeg, hogy nem érem be kevesebbel, mint amennyit akarok, nem érem be kevesebbel, mint amennyit érdemlek. Brooke bízott benned, és elhagytad… és igen – mondom ki, mielőtt ellenkezhetne –, talán akkoriban fiatal voltál ahhoz, hogy kezelni tudd a helyzetet, de egyáltalán nem adtál nekem lehetőséget, hogy kiderítsem ezt. Úgy kefélted át magad az egész szereposztáson, mintha nem számítana, hogy én mit gondolok. Megbocsátok neked, mert túl vagyok rajta, de éppen ez a lényeg. Túl vagyok rajta. Utolsó csepp erőmmel fölkelek, és minden ízemben remegve távozom a szobájából. Nem szól semmit, nem jön utánam, mégsem bírom ellazítani a vállam, amíg a szobámba nem érek, ahol becsukom és bereteszelem magam mögött az ajtót. Fölkapcsolok egy lámpát, sírva zuhanok az ágyra, és máris tárcsázok. – Emily! – mondom, amint barátnőm fölveszi a telefont, és abban a pillanatban tízszer jobban érzem magam, ahogy meghallom a hangját.

45. FEJEZET REID

U

GYANÚGY KEZDŐDIK, AHOGYAN LEGUTÓBB,

egy pohár borral vacsora közben. Egy hét sem telik bele, és már kell egy koktél vacsora előtt, majd bor evés közben. Azután valami lefekvés előtt. Mire átterjed a nappali órákra, mindennek vége. Egyesek lendületesen lekanyarodnak a tiszta útról, mások félresiklanak. Anyám egyszerűen letér róla, higgadtan, és pont ugyanazzal az eltökéltséggel, amivel eddig háromszor jelentkezett elvonóra. Első alkalommal azután próbált segítséget kérni, hogy fölfedezte a terhességét, de a közben az első, rövidre szakadt elvonókúra közben elvesztette a babát. Amikor hazajött, és depresszióba süllyedt, majd rendszeresen elzsongította magát, mert máskülönben egyre csak sírt volna, senki sem hibáztatta – se a tízéves kisfia, se a férje, se az anyja, aki nálunk lakott. A nagyanyám megpróbálta visszatéríteni, kellő segítséget szerezni neki, szakembert, hogy meg tudjon birkózni a gyászával, de anyu nem tért vissza. Az ő elutasítása sohasem lármás-rumlis. Különvéleményét nagyon is zseniálisan juttatja érvényre. Nem bocsátkozik okfejtésbe, nem folyamodik csúnya dühkitöréshez. Csupán egyetértően bólint, bármit javasolnak is neki, azután nem fogadja meg a tanácsot. Másodszor néhány hónappal a nagymama halála után próbálkozott elvonóval, vagy az anyja elvesztése miatti gyász indította erre, vagy a lelkiismeret-furdalás, mert sosem igyekezett megfelelni az elvárásainak, tökéletes lányaként viselkedni. Egy forgatásról jöttem haza – annál a

filmnél ismerkedtem meg Brooke-kal –, és már nem találtam otthon. Apa ujjongott, azt hitte, anya leszámol a függőségével, és minden szép és jó lesz az Alexander családban. Egy ideig így is volt. Nem emlékszem, mikor kezdett újra inni, csak azt tudom, hogy én addigra elkezdtem. Valami irracionális okból jobban éreztem magam attól, hogy egy csónakban evezünk. Brooke-kal akkor már szakítottunk – vagy inkább szétrobbantunk, miután többször is fölmerült, hogy megcsal. Amikor szólt, hogy terhes, csak a vállam vonogattam. – Mi közöm hozzá? A te bajod. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy nem az enyém a gyereke. Most már nem vagyok biztos benne, nem mintha számítana. Anyu tudja, hogy iszom. Pár hete, a tizenkilencedik születésnapomon valahogy mégis sikerült megdöbbennie, amikor Johnnal szórakozni mentem, és úgy beszívtam, hogy egy bizonyos ponttól nem is egészen tudom, mit műveltünk. Mostanáig ez az első és egyetlen alkalom, hogy eszméletlenre ittam magam. John lakásán borzalmas állapotban ébredtem, a kezem lüktetett, a duplájára dagadt, fogalmam sem volt, mitől. John szerint valami srácokkal terepjáróval beálltunk egy tűzlétra alá, fölmásztunk egy épület tetejére, ott rajcsúroztunk (ez különösen ijesztő, ha figyelembe vesszük, hogy annyira berúgtam, hogy ebből az egészből semmire sem emlékszem), azután megpróbáltunk leesés nélkül lemászni. Ez nekem nem jött össze, pont a létra aljáról zuhantam a terepjáró tetejére, de John azt mondta, úgy tűnt, nincs semmi baj – ezt azzal a ténnyel kívánta alátámasztani, hogy egész idő alatt röhögtem. Eltörtem a bal kezemet. A kézsebésznek meg kellett operálnia, rendesen rögzítette a csontot, eltávolította a levált szilánkokat, és fémpálcát ültetett be a hüvelykujjamba, ami rohadt szar. Néhány hét múlva kell kivetetnem a pálcát, azután hetente kétszer – nem hülyéskedek – kézkezelésre kell járnom, a jó ég tudja, meddig. Napokkal a kis malőröm után mentem először arra haza, hogy anyut pohárral a kezében találtam. Ezúttal még az ünnepeket is átvészelte, de a balul végződött tűzlétrás műsorszámomat már nem. Apu addig néha korábban vetődött haza, hébe-hóba vacsorára is beesett, hétvégeken

mutatkozott. Amint a visszaesés bekövetkezett, ezek a változások egy csapásra megszakadtak. Ez aztán a támogató viselkedés, apu. Minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba, akármi francot értünk is azon. ***

EMMA AMÍG APU KÁVÉT RENDEL, egyujjas kesztyűről, tábortűzről és pehelypaplanról ábrándozom. Elgémberedtek az ujjaim az áprilisban váratlan New York-i hidegtől, és éppúgy áhítozom a latte csészéjének dermedt ujjakat fölengedő melegére, mint a dupla kávé koffeintartalmára. New Yorkot kicsit szokni kell, miután az ember huzamos ideig Kaliforniában élt; nem sokban hasonlít kertvárosi szülőhelyemre – más a helyi nyelv, a tömeg, az időjárás. Emlékeztetem magamat, hogy eredetileg tulajdonképpen ez, a hely mássága vonzott. Ahogy szabad asztalt keresve körülpillantok, meglátok egy pici lányt, aki rikító, zöld balett-trikója és harisnyanadrágja meg rózsaszín tüllszoknyácskája fölött férfizakót visel. A felnőttre való holmi a térde alá ér, kicsi karja elvész a ruhadarab ujjábán, így abból nem is nyúlik ki más, csak valami fabot, a végén csillámporral bevont csillag és sugárnyaláb. A kislány kétszer körbeugrabugrálja az asztalt, leül, öt másodperc múlva újra fölpattan, ellenkező irányba szökdécsel, rövidre vágott haja minden lépésnél libeg. Tekintetem a férfira siklik, akinek a zakóját a lány viseli. Pislogok, mert a férfi Graham. Biccent, mire a kislány felém fordul. Ugyanaz a sötét szempár, ugyanaz a szájforma, de a lányka haja egyenes szálú, vörösesszőke, míg Grahamé hullámos és barna, bár emlékszem, hogy a napsütésben vörösesnek tűnt. Arra is emlékszem, hogy Grahamnek két nővére van. A kislány bizonyára az unokahúga. A múlt hónap óta nem találkoztam Grahammel, de sokszor eszembe jutott. Elmosolyodom, arra gondolok, nahát, micsoda véletlen! Most szokatlan félszegséget érzek rajta, azon a srácon, akivel Austinban majdnem minden reggel együtt futottam, és életemnek olyan

vonatkozásaiba avattam be, amikbe addig csak Emilyt. Azután vége szakadt. Ráeszmélek, hogy máig sem tudom, miért csókolt meg egyáltalán, és azután miért húzódott el tőlem. Talán a Brooke-hoz fűződő viszonya késztette meghátrálásra, vagy az én ország-világ előtti csókolózásom Reiddel. Mégis barátok lettünk, Brooke-tól és Reidtől függetlenül. Attól a szobámban elcsattant csóktól függetlenül. – Tessék, a lattéd! – mondja apu. – A saját kávéja tetején egy szelet túrótortát egyensúlyoz, kihasználja azt az előnyös helyzetet, hogy több ezer kilométerre távolodtunk Chloe legújabb étrendi szisztémájától. Kiszúrja a Graham melletti üres asztalt, és egyenesen odanyomul. – Hali! – köszön Graham, amikor leülünk. – Szia! Apu, emlékszel Graham Douglasre? A kislány abbahagyja az asztal körül keringést, és Graham oldalához szorítja a pofiját. – Mr. Pierce – bólint apunak Graham, fogadja a kézfogását, közben a másik kezével a kislánynál köröz, aki most leplezetlenül engem mustrálgat. – Persze, emlékszem Grahamre – szór apu cukrot a kávéjába. Cukrot. Chloe hülyét kapna. – Emma szerint te voltál a legtehetségesebb színész A suli büszkesége szereposztásában. Márpedig neki nem könnyű imponálni. – Érdekes – mosolyodik el Graham. – Én úgy láttam, hogy ő a legtehetségesebb. Érzem, hogy vérbe borul az arcom. – És a hölgyben kit tisztelhetünk? – mosolyog apu a kislányra, aki színes csóvát húzva lengeti meg a pálcája sugárnyalábját. – Ő Cara. Apu a térdére könyököl. – Te királylány vagy, Cara? – Dehogyis, tündér. Látod? – dobja le a válláról Graham zakóját a kislány, és előbukkan lelapult szárnya. – Jaj, ne! A szárnyam! Na, ezt már szabhatjuk. A környező asztaloknál ülők fölkapják a fejüket, én az ajkamba harapok. – Hát, úgy látszik, ez a legmeredekebb majdnem káromkodás, amit a nővérem megenged magának a jelenlétében – tárja szét a kezét Graham,

és igyekszik komoly arcot vágni. – Még mindig kevésbé megdöbbentően hangzik egy négyéves szájából, mint a másik változat. – Akarod, hogy rendbe hozzam? – kérdezem, és a kislány alaposan megnéz magának, gondolom, azt latolgatja, mennyire látszom megbízhatónak, majd közelebb lép, hátat fordít. Elhúzom az áttetsző szárnyat pici lapockájától, visszahajlítgatom a merevítő drótot, és megcsodálom az ezüstcsillámos tollazatot. – Gyönyörű a szárnyad. Bólint. – Varázsereje van. – Tényleg? – mosolygok rá. – Bizony! – kapja föl a pálcáját az asztalról. – Hunyd be a szemedet! – Engedelmeskedem. – Most kívánj valamit! – Az agyam vigasztalanságában, ahol már hosszú ideje nem fogalmazódott meg igazi kívánság, egy félreérthetetlen gondolat kerül előtérbe. Újra szeretném látni Grahamet. Négyszemközt. A kislány a homlokomhoz érinti a varázspálcát, a szalagok csiklandozzák az orromat. – Rendben. Teljesült a kívánságod. Kinyitom a szememet, közben hallom, hogy aputól is érdeklődik, nem akar-e ő is kívánni valamit. Graham engem figyel. – Bármit kívántál, ne kételkedj Carában! A kívánságteljesítő képessége legendás. A csészémbe mosolygok, meglötyögtetem a tejhabos kávé maradékát. Cara kisvártatva az arcomat fürkészi, kezecskéje a térdemen nyugszik. – Mit kívántál? Csokoládéillatot áraszt, a szája szélén árulkodó nyomok is látszanak. – Azt hittem, azt nem szabad elmondanom. Ezen egy pillanatig töri a fejét. – Akkor hogyan teljesítsem? Elámulok a logikáján. – Igazán agyafúrt tündér vagy, Cara. – Hát persze – ír le nyolcast a két asztal körül, majd újra előttem áll meg. Az alsó ajkát harapdálja. – Mi az, hogy anyafúrt? – Agyafúrt. Azt jelenti, hogy nagyon okos vagy.

– Hát persze – mondja ismét, minden nagyképűsködés nélkül.

Azután Grahamhez fordul egy véletlenszerűen előkapott kérdéssel, amelyet nem annyira véletlenszerű megszólítás előz meg: – Apu, muszáj szeretni a brokkolit? Graham a kislány feje fölött rám sandít, tanulmányozza reakciómat, és semmi sincs, amivel leplezhetném megdöbbenésemet. Ennél feltűnőbben már nem is meregethetném a szememet, táthatnám a számat. Tekintete a kislányra siklik. – Nem muszáj szeretned a brokkolit. Rengeteg másfajta zöldség létezik. De talán egyszer majd megszereted. – Nem hiszem – fintorog Cara. *** – Graham bizonyára idősebb, mint amennyinek látszik, ha ekkora a kislánya – jegyzi meg apu, miután taxiba ülünk. Bár pontosan ismerem Graham életkorát, nem bírok válaszolni. Még mindig annyira padlón vagyok az iménti megrázkódtatástól, hogy alig tudok koncentrálni. Graham soha nem is célzott ilyesmire. A forgatás alatt valami közelebbről meg nem jelölt sürgős családi ügy miatt haza kellett térnie, de ez mégsem egészen az, mintha közölte volna magáról, hogy apa, nemde? – Azt hiszem, lemondom a vacsorát Teddel – fogja meg a kezemet apu. – Inkább kitalálunk valamit együtt. Ha már New Yorkban vagyunk! Csak nem fogsz egyedül kuksolni egy hotelszobában, micsoda butaság lenne. Megrázom a fejemet. – Hónapokat fogok egyhuzamban itt tölteni. Ideje hozzászoknom a gondolathoz, hogy egy-egy este a négy fal között maradjak, különben egy év alatt tönkremegyek anyagilag. Te meg sosem találkozol Teddel. Menj csak el, én majd letudom ezt a hotelszobában ücsörgős dolgot. Sóhajt, kinéz az ablakon. – Cara rád emlékeztet ennyi idős korodban. Buzgott benned az energia, be nem állt a szád, folyton kérdeztél, titkokat kerestél, varázslatokkal tetted tökéletessé a világot. És nézzenek oda! Itt vagy ebben a városban, egyetemi campusokat látogatsz, keresed önmagadat. Büszke vagyok rád, Emma.

A vállára hajtom a fejemet, olyasformán, ahogy Cara tette Grahammel. – Köszönöm, apu! Most könnyebb megbocsátanom neki, most, hogy ilyen közel az elválás. Újra egymásra találtunk, és ha a sebeimet nyalogatom, az nem hozza vissza az elvesztegetett éveket. Az éveket, amikor nem öntöttem neki szavakba a fájdalmamat. Az éveket, amikor nem látta meg a szememben a fájdalmat. Ami megtörtént, megtörtént, és most már csak az számít, hogyan lépünk tovább.

46. FEJEZET REID

A

JÖVŐ HÓNAPBAN TARTJÁK A suli büszkesége bemutatóját, amit az elmaradhatatlan vörös szőnyeges rendezvények, tévéshowszereplések és interjúk előznek meg. Eleget láttam már a végleges verzióból, hogy tudjam: jól sikerült. A szívfacsaró szerelmesfilmek műfajában kelendő cikknek ígérkezik. Emmával mindennek vége. Tudni tudom, az agyam mégsem egészen nyugodott még bele a ténybe. Újra meg újra átgondolom, mi mindent rontottam el, töröm a fejemet, miként tehetném jóvá aznap este kapitálisan elbaszarintott döntéseim csődtömegét. Nem lett volna szabad szem elől tévesztenem őt. Nem lett volna szabad fölhúznom Brooke-ot. És baromira nem lett volna szabad a szállodába cipelnem azt a csajt. Lehet, hogy beleszerettem Emmába? Nem tudom. Kitelik még tőlem egyáltalán ez az érzelem? Ezt sem tudom. Amit a múlt hónapban mondtam neki, nem csak süket duma volt, hogy lefektessem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a kollegiális szellem többet nyomott a latban, mint a kettőnk közötti kölcsönös vonzalom, de élveztem a műtét után a szobámban töltött délutánokat, amikor együtt lógtunk, filmeket néztünk vagy én videojátékoztam, ő meg tanult. Egyszerűen jólesett, hogy a közelemben tudhattam. Nem adódott rá alkalmunk, hogy kiderítsük, mivé fejlődhetett volna ez, mert a végén ugyanúgy bántam vele, mint az összes lánnyal, aki valaha is az utamba került.

A legtöbb csajnak, aki engem akar, a rosszfiú kell. Ez nem egyszerűen szerep, ez én magam vagyok. Soha nem nyílt rá lehetőségem, hogy bárki más legyek, mint az, aki vált belőlem, és Emma talán ezt látta meg végül. Azt mondta, olyasvalakit akar, aki eleve valami több. Nyilván valami különbet nálam. Nem óhajt a sorok között olvasni, hogy meglássa, kicsoda az illető, és hogyan vélekedik őfelőle. Bármennyire szerettem volna, ha én vagyok az a srác, hiányzik belőlem, ami ahhoz kell. Én az vagyok, aki vagyok. ***

EMMA Graham: Szeretnék beszélni veled. Négyszemközt. Ha szóba állsz velem. Elmehetek a szállodádba, vagy találkozhatunk máshol? Én: Mikor? Graham: Most, ha akarod. Vagy ma este később. Holnap. Én: Most jó. Apu elment egy barátjával. Vacsorát akartam fölhozatni és filmeket nézni. Graham: Hol vagy? Én: Soho grand hotel Graham: Fél óra múlva ott vagyok. – Hali! – köszön Graham ma már másodszor. – Szia! – nyitom ki az ajtót, és rögtön eszembe villan, hogy teljesül a kívánságom, ahogy Cara ígérte. A srác belép a szobába, az ajtó éles csattanással becsukódik, és egymástól egyméternyire megállunk. A háttérben egy régi Switchfootszám szól a tévéből, a refrén úgy száll a szobában, mint valami saját zenei aláfestés a jelenetünkhöz. – Te meg a videoklipjeid – mosolyog Graham, és végigsimít az egyetemi látogatásokról hozott tájékoztató prospektusokon, amiket a komód tetején hagytunk. – Eldöntötted már az egyetemet? – Majdnem. Abból a kettőből választok.

– Mind a kettő príma – bólogat. – Szóval New Yorkba költözöl? – Igen. Miután hazamegyünk, átnézzük az egészet. Megalapozott

döntést hozok. Megint bólogat, de tudom, nem azért jött, hogy a továbbtanulási terveimről csevegjünk, úgyhogy nem fejtem ki részletesebben. – Szóval… úgy gondoltam, talán nem bánnád, ha megmagyaráznám. Azt sem tudom, hol kezdjem. Egy időre mindketten elhallgatunk. A mai élmény halomra döntött mindent, amit Grahamről tudtam. Azaz tudni véltem. Még most is ugyanolyannak látom őt, ugyanolyan érzéseket táplálok iránta, mégis megváltozott minden. Combja mellé leeresztett kezét félig ökölbe szorítja. – Van egy lányod. – Vádló a hangom, pedig nincs jogom hozzá. A legkevésbé sem szeretném, ha úgy érezné, hogy faggatom, de magától nem beszél, és kérdések tömege kavarog egymás hegyén-hátán az agyamban, mindegyik azonnali választ követelne. – Azt hittem, barátok vagyunk… de hát akkor miért nem mondtad el? – Nem szoktam… beszélni róla – tárja szét a kezét. – A családomon kívül egyedül Brooke tudja, meg néhány barátom még akkoriból. – És… nős vagy… illetve voltál? A fogalom annyira idegen, hogy úgy bukik ki a számon a szó, mint valami trágárság. – Nem, nem vagyok, nem is voltam. Cara anyja… egyáltalán nincs a képben. Cara megszületése óta nincs. Próbálom megemészteni ezt. Hiába. Olyan, mintha a kirakós játék dobozának fedelére rossz kép került volna, és ahogy a darabkák összeilleszkednek, a kialakuló kép valami teljesen más, mint amit vártam. – Hogy… jöttél össze a lánnyal? Némán átvág a kicsi szobán, és kinéz az ablakon. Hagyok neki időt, hogy összeszedje a gondolatait. Végül zsebre dugott kézzel megfordul. – Cara anyjával már véget is ért a kapcsolatom, mire megtudta, hogy terhes. Megfontolta a választási lehetőségeket, de nem akarta megtartani a kislányt. Én pedig… én akartam azt a gyereket. Célt adott az életemnek az, hogy igényt formálhattam rá, vállalhattam a nevelését. Muszáj volt megtennem. – Mély lélegzetet vesz, ujjaival végigszánt a haján, a szőnyegpadlót bámulja. – Megbeszéltem a szüleimmel.

Tizenhat éves voltam akkor, tehát egyedül nem léphettem. – Amikor fölemeli a tekintetét, elszánt tűz lobog a szemében, könnyű elképzelnem az arcot, amit a családja láthatott. – Nem tudom, mi történt volna, ha ők nem támogatnak. De én már meghoztam a döntést, és érzékelték, hogy semmiképpen sem változtathatnak rajta. – Szóval beleegyeztek, hogy segítenek neked? – Bólint. – És aztán…? – Aztán meg kellett győznöm az immár csak volt barátnőmet, hogy hordja ki a babát, azután adja nekem. – Hú! – rogyok le majdhogynem sokkos állapotban az ágyra. – Nem tudom, mit mondjak. – Persze – ül le mellém. – Ez a szokásos reakció. – Összekulcsolja a kezét, és rámered. – Emlékszel a sürgős családi ügyre, ami a forgatás alatt merült föl? Cara asztmás rohamot kapott, kórházba szállították. Életemben nem rémültem meg annyira. Órákkal, vagy talán csak percekkel azután, hogy az ágyamon megcsókolt, egyszerűen eltűnt. Már ekkor elmondhatta volna nekem, de nem bízott bennem eléggé. – Hát ez… ez fantasztikus! – Keresgélem a szavakat, összerezzenek álságosan vidám hangomtól, de az az érzésem, ha most elhallgatok, olyan zihálás jön rám, hogy elájulok. – Mármint, szóval úgy értem, tudod, hogy apa lettél. Valaki apunak hív. És ez egyszerűen… – Fantasztikus? – Csalódott vagy megbántódott, ugyanakkor azonban nincs meglepve. Ehhez a reakcióhoz van szokva. – Mindenesetre most már tudsz az egészről. – Föláll. – Figyelj, nekem… ööö… el kell intéznem ezt-azt. Később még beszélhetünk, okés? A hangjából nem érződik, hogy ezt tényleg valószínűnek tartaná. – Oké. – Az ajtóhoz kísérem, ráeszmélek, hogy az imént valami tényleg intim dolgot osztott meg velem, én meg kiborultam. Itt áll a szobámban, kézzelfoghatóan megtestesíti a kívánságomat. – Graham – szólok hozzá gyöngéden. Megfordul, és a mellkasára teszem a két kezemet, érzem, hogy a szíve ugyanabban a fölgyorsult ritmusban kalapál, mint az enyém. Sötét szeme most szomorúan mered le rám. Reszket a kezem. Fölnyúlok, ujjaimmal a halántékánál a hajába túrok, lehúzom magamhoz a fejét. Finoman, óvatosan megcsókolom, egy pillanatra egyáltalán nem reagál, és biztos vagyok benne, hogy

teljesen félreértettem a jelzéseit… Azután a szája az enyémhez préselődik, a karja szorosan körém fonódik, lábujjhegyre emel. Azt hittem, magamban idealizáltam a csókját, de ahogy az ajka most újra az enyémhez tapad, távoli visszhanggá változtatja azt az első csókolózást. A keze fölsiklik az oldalamon, a hajamba mélyed, elfordít, végül háttal a falhoz szorít, teste az enyémhez préselődik, a szíve lázasan lüktet a tenyerem alatt. Magamhoz húzom, még szorosabban ölelem, ujjaim kemény hátizmait tapogatják, följebb a vállát, elindulnak, le a karján, majd vissza föl. Amikor lihegve levegőt veszünk, a mellkasunk egy ütemre emelkedik és süllyed, homorítva hozzásimulok, minden érzékem azt jelzi, hogy kívánlak, kívánlak, kívánlak. Amikor elhúzódik, zavarba jövök. Pislogva követni próbálom, de föltartott tenyerével megállít. – Nem tehetem, Emma. Ez… nem megy. Megfordul, föltépi az ajtót. Három másodperc, és elment. Hanyatt fekszem az ágyon, újra meg újra fölidézem a most történtek minden részletét, de semmivel sem válik világosabbá a kép. Majdnem fölhívom Emilyt, de mégsem. Ez az a ritka este, amikor Derekkel mindketten szabadok, és nem akarom a saját problémáimmal terhelni őket. Ezt a rejtélyt magamnak kell megfejtenem. Később, amikor apu megjön, kikapcsolja a televíziót, és a nevemet suttogva betakargat, úgy teszek, mintha aludnék. A kirakós játék darabjai hiányoznak. Nem olyan sok, mint ma délután, amikor összefutottunk Grahammel és Carával. De most már tudok a kislányról, így eggyel kevesebb a titok kettőnk között. Mi késztette arra Grahamet, hogy elhúzódjon? Bizonyára valaki más. Brooke? A múlt hónapban még nyilvánvalóan közel álltak egymáshoz. Graham mai bevallása szerint a lány egyike azon keveseknek, akik tudnak Caráról. Talán Brooke az oka, hogy meghátrált az austini csókunk után, és ma este ismét. A sötétítőfüggöny minden fényt kirekeszt a szobából, de már két órája félig ülő pózban, teljesen ébren támaszkodom az ágy párnázott fejvégének. Félhomályhoz alkalmazkodott szemem előtt kirajzolódnak minden egyes berendezési tárgy körvonalai, a tükör a szemközti falon, benne árnyszerű képmásom. Fölemelem a kezemet, integetek, és a kísérteties tükörkép visszainteget.

A nehéz drapéria a lenti város zajait nem zárja el tőlem. A sacramentói rendszeres álmatlan éjszakákkal ellentétben itt nem magányosan virrasztok, hiszen ez a város sohasem alszik, az éber milliók egyike vagyok, mintha máris idetartoznék. Apu halkan horkol a másik ágyon. Megnyomom a gombot a telefonom oldalán, a képernyő kivilágosodik. 02.18. Tíz óra múlva hazarepülünk. Kikeresem Graham számát, az Üzenet küldése opcióra kattintok. A kurzor villog, várja, hogy begépeljem az SMS-t, én meg csak ülök a pici képernyő derengésében. Harminc másodperc múltán a kijelző elsötétül. Mit mond az ember, ha az érzései nem formálódnak szavakká? Végül bepötyögöm az üzenetet, és egy gombnyomással elküldöm: Én: Ma elutazom. Találkozni szeretnék veled. Reggel hatkor a földszinti bárban várlak. Nincs válasz, elhagy a bátorságom, és ahogy peregnek a percek, egy kicsit nevetségesnek érzem magam. Elnehezedik a szemem, lazul a szorításom a telefonon, befészkelem magam a takaró alá, a telefont a párnám alá rejtettem, az ébresztőórát fél hatra állítottam be. Nem meglepő, hogy szombaton ilyen korán nincs sok vendég a bárban. Hátul keresek egy bokszot, ott várok, valamiért biztosra veszem, hogy Graham jönni fog, noha tény, hogy egyáltalán nem válaszolt az SMS-emre. Néhány perc múlva fut be, a zuhanyozástól még nedves haja a homlokába hullik, arcán egynapos borosta, farmert visel, olyan bakancsot, amilyet az utcában zajló építkezésen dolgozókon láthatok, és kifakult pólót, rajta egy újabb olyan zenekarral, amit Emily áradozása nyomán ismerek föl. Becsusszan velem szemben a bokszba, keze az asztallap szélét markolja. Tekintete nyílt, nem úgy, mint tegnap, amikor mintha mindenfelé kalandozott volna, nehogy a szemembe kelljen néznie. Mihelyt leült, egy pincérnő lép oda, Graham kávét rendel. – Kettőt legyen szíves! – teszi hozzá, miután biccentek. – Nézd – sóhajtja, és szétterpeszti az ujjait az asztalon –, sajnálom, hogy végig hallgattam előtted Caráról. Százszor is gondoltam rá, hogy elmondom

neked, és minél tovább halogattam, annál nehezebbé vált szóba hoznom. Valóban nem nagyon szoktam beszélni róla. Olyan hosszú ideje élek kettős életet, hogy megszokássá vált, és egészen mostanáig óvakodtam attól, hogy összehozzam a kettőt. A pincérnő kihozza a kávét, és amíg nem távozik, Graham elnémul. – Sajnálom, hogy tegnap este így kiborultam neked… – folytatja. – Én borultam ki előbb – kevergetek egy tasak cukrot a kávémba, amíg ő tejszínt önt a magáéba. – Azt hiszem, te okkal tetted. – A kávéscsészéjébe grimaszol. – Cara a legfontosabb az életemben, mindent meghatároz. Nem volt korrekt tőlem, hogy nem szóltam neked. Amikor belevágtam az apaszerepbe, nem mérlegeltem, hogyan befolyásolja jövendőbeli kapcsolataimat. Most már évek óta az egyik oldalon tartom a családomat, és… szinte mindenki mást a másikon. – Ez keménynek tűnik. – Ja… – sóhajtja, és galacsinná gyűri kiürült cukrostasakomat. – Az is. Levegőt veszek, kifújom, a kezem összeszorul és ellazul az asztal alatt. – Graham! Négy hónapig itt fogok élni. Talán időnként futhatunk együtt. Vagy elvihetjük Carát a játszótérre, vagy mit tudom én. Vállalok gyerekcsőszködést, ha a családod nem ér rá, és el kell menned otthonról. Nagyon szeretném megismerni őt. Mert… te sokat jelentesz nekem. És hiányoztál. – Az asztalra meredek, végigfuttatom ujjaimat a csillogó felület pici rovátkáin. – Hiányzik a barátságunk. – Szóval barátkozni akarsz? – kérdezi, és fölnézek rá. A keze mozdulatlan, arckifejezése komoly. – Barátkozni, és kész? A tegnap esti csók… – Semmi oka, hogy ne barátkozzunk. Tegnap este kiakadtam. Megértem a Brooke iránti érzéseidet… – Várj! Miféle érzéseimet? – szakít félbe. Nyelek egyet, összeszorul a torkom. – Hát a… viszonyotokat. – A viszonyomat Brooke-kal? Emma, Brooke-kal barátok vagyunk. Mindent tudok a vele… a kettejükkel történtekről. Ő meg tud Caráról. Évekkel ezelőtt életünk olyan vonatkozásai révén barátkoztunk össze,

amikkel mások nem tudnának mit kezdeni. Brooke jó barátom. De mindig is az volt, és az is marad. – Szóval nem vagytok szerelmesek egymásba? A tekintetemet fürkészi. – Azt nem állítottam. Annyit mondtam, hogy én nem vagyok szerelmes Brooke-ba. – Értem. Kell lennie valakinek itt, New Yorkban. Valaki másnak, akiről soha nem beszélt nekem. Úgy érzem magam, mintha szúnyogok tucatjai csipkednének. Mintha egy póló hátában maradt árcédula birizgálná a bőrömet. Mintha bambusztüskéket szúrnának a körmöm alá. Ámbár az utóbbiról igazából fogalmam sincs, milyen. – És te… túl vagy Reiden? – kérdezi azután. – Akkor este a bárban nagyon kikészültél. Reiden? Behunyom a szememet, és újra megpróbálok koncentrálni. – Jaj, nem. Mármint igen, túl vagyok rajta, de… akkor este leginkább azért voltam kibukva, mert kábé egy héttel azelőtt csúnyán összekaptam Emilyvel. – Fölnézek, találkozik a tekintetünk Grahammel. Még most is nagyon könnyű beszélgetni vele. – Ötéves korunk óta testi-lelki barátnőm, de ilyesmiket még sosem mondtunk egymásnak. Így aztán épp nem voltunk beszélő viszonyban, holott a Brooke-kal és Reiddel történtek után szükségem volt Emilyre. Föl akartam hívni, és nem tudtam. Attól féltem, hogy úgy elcsesztem a dolgot, hogy végleg elveszítettem őt. Elgondolkozik. – Szóval ez okozta egész héten az „allergiádat”? Tudtam, hogy átlátott a szitán. Biztosan azt hitte, Reid zaklatott föl. – Igen, Emily is közrejátszott. Kiugrik a bokszból, majd az én oldalamon vissza be, gyakorlatilag kitakar kettőnket a képből. A keze forrón a kezemre csúszik, és nem igazság, hogy sejtelme sincs, mit művel velem. Sötét szeme a bűvkörébe von. Barátság Grahammel? Ez nem fog működni. Főleg, ha ilyen közel kerül hozzám. Küszködök, hogy könnyed és kiegyensúlyozott maradjon a hangom. – Azt a lányt, akit szeretsz… én is ismerem? Az arckifejezése merő ámulat.

– Emma, te vagy a legnehezebb felfogású egyén a földkerekségen,

mármint mindjárt énutánam. Talán mindkettőnknek a puszta tényekre van szükségünk. Semmi kétértelműség. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – Öntsünk! – bólintok. Végighúzza az ujját az arcom szélén. – Talán ez elég tiszta lesz – kezdi halk és színtelen hangon, ahogy ujja hegyével az ajkamat súrolja. – A megismerkedésünk estéjétől fogva nem kell nekem senki más, csak te. És bármennyire értékelem is a barátságunkat… nem ezt képzeltem el magunknak. Tenyerébe fogja az államat, gyöngéden megcsókol, nyelve hegye végigtapogatja az ajkamat, majd miután kinyitom, és viszonzom a csókját, elmélyül, birtokba vesz, megannyi ígéret rejlik benne, és elfelejtem, hol vagyunk, a lábujjamtól a fejem búbjáig átérzem. – Pff! – pihegek, kavarognak a gondolataim. Graham elmosolyodik, a homlokát az enyémhez támasztja, tekintetét a szemembe fúrja, mintha ki akarná olvasni mögüle a gondolataimat. – Tudod, azt hiszem, jobb szeretném, ha mégis megtartanád ezt a bizonyos szokásodat – mondja, majd ismét megcsókol.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szívből jövő köszönet kritikus szemű társaimnak, Jody Sparksnak és Carrie Sullivannek. A ti őszinteségetek, bátorításotok és részletekbe menő vétóitok nélkül ezek a szereplők talán örökre csak a fejemben kornyadoztak volna. Ti vagytok a legjobbak. Előolvasóimnak – optimizmusotok tartotta bennem a lelket írás és átdolgozás közben ahelyett, hogy kitéptem volna a hajamat, márpedig az senkinek sem lett volna jó, elhihetitek. Orbitális, extraspéci köszönet Ami Kellernek az aprólékos, lelkes visszajelzésekért, meg azért, hogy tudatta velem, sínen maradnak-e, vagy önfejűen tévelyegnek-e a hőseim. Köszönet Robin Deeslie-nek és Hannah Webbernek a többszöri átolvasásért és a nyelvtani botlások sasszemű felfedezéséért, Kim Hartnak és Lori Norrisnak, amiért rendíthetetlenül hittek bennem, valamint MiShaun Jacksonnak, Alyssa Crenshaw-nak, Joy Grahamnek, Zachary Webbernek és Keith Webbernek a cselekményről adott visszajelzéseikért és a szereplőket illető észrevételeikért. Köszönöm, Paul, hogy elviseled egyéni hóbortjaimat, alvási szokásaimat, no meg a macskák föllelésére és befogadására való hajlamomat. Végezetül köszönet nektek, anyu és apu, amiért szeretitek az utódotokat, a lányotokat, még ha nem is értitek, miért káromkodom annyit.