Béres Tibor - Az Autonómia Alapítvány pénzügyi fejlesztı programjai – Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében A következı két prezentáció arról fog szólni, hogy az Autonómia Alapítvány mikrofinanszírozási - és hangsúlyozottan nem mikrohitelezési! - programjaiban miért és mit csinál.
Mi is ez az Indigo Network? Ez a Levi’s Foundation által kezdeményezett európai hálózat, amelynek a célja, hogy az Európában kipróbált, ún. asset building típusú programoknak tapasztalatcserére, nyilvánosságra lehetıséget és lobbitevékenységet biztosítson. Jelenleg hét vagy nyolc szervezet van benne a networkben, de nyitott a szervezet. Azért kezdem ezzel, mert a legtöbb tevékenységünk valamilyen módon kapcsolódik a Levi’s Alapítvány támogatásához, illetve az Indigo Networkhöz. Ebben a hálózatban nemcsak mi adunk tapasztalatot, több olyan programunk is van, amely olyan módszer adaptációjára épít, amelyet ebben a networkben részt vevı más civil szervezet már kipróbált más országokban. Az asset building kifejezést nehéz lefordítani. Az Indigo Network szervezetei tágan értelmezik az “asset” szó jelentését. A legegyszerőbb értelmezés szerint azt jelenti, hogy valakinek van valamilyen vagyontárgya, tartós java. Tágabb értelemben assetnek tekinthetı az is, ami az ember fejében van. Tehát ha például olyan tudáshoz, készséghez lehet juttatni személyeket, amellyel a munkaerıpiaci mobilitásuk javul, esélyeik növekednek, ez is asset. De asset lehet értelemszerően az is, ami megtakarításként képzıdik bármilyen pénzügyi fejlesztı programban, amihez aztán lehet nyúlni, illetve amely megtakarításra a késıbbiekben akár konkrétan mint tıkére, akár mint fedezetre lehet számítani. A mi programjaink mostanában erre az assetre fókuszálnak. Arra, hogy úgy próbáljunk pénzügyileg fejleszteni, hogy kimutatható legyen ez az asset-hatás, az asset-komponens. Hogy hozzájuttatjuk egy olyan tartós felhalmozáshoz, a késıbbieknek mobilizálható assethez a résztvevıinket, amely hosszabb távon kecsegtethet azzal, hogy akár az anyagi biztonságuk, akár az integrációjuk ezáltal lehetıvé váljon. Természetesen nincsenek illúzióink. Amikor 2008-ban elkezdtük tervezni a lakhatási programunkat, akkor még nagyon nagyravágyó terveink voltak. Akkor még mőködött a szocpolos támogatás, és olyan tervünk volt, hogy a szocpolos támogatás igénybevételével és az akkori lakhatási programunkkal valakit hozzá tudunk juttatni saját házhoz, ami sokkal jobb minıségő lesz, mint az ismert szocpolos házak. De a támogatási rendszer változásával le kellett mondanunk ezekrıl a terveinkrıl. Szóval az asset nemcsak a definíciós problémák miatt építhetı
be nehezen a fejlesztı programokba, hanem azért is, mert a változó környezetre tekintettel kell lennünk. Épp ezért gondoltuk azt, hogy ennek a környezetnek a bemutatásával kezdjük ezt a mai napot. Az Autonómia Alapítvány 2004 óta kísérletezett mikrohitel programokkal. Az eredeti elképzelés az volt, hogy nagyjából változatlanul próbálunk bevezetni egy Grameen-szerő, village bank-szerő modellt, de már az elején elég sok szkepszisünk volt ezzel a modellel kapcsolatban. Próbálkoztunk vele, de nem váltotta be a hozzá főzött reményeket. Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében
A mikrohitelezés Grameen modellje A modell adaptációs problémái: •Az adott közegnek a kölcsönös bizalom a megkérdıjelezhetetlen értéke kell, hogy legyen •a lehetséges célcsoport többnyire olyan társadalmi-gazdasági környezetben él, ahol egyáltalán nem létezik fizetıképes kereslet a lehetséges szolgáltatásokra, árukra; •a piacralépési költség és az önfenntartóvá válás idıszakának kiadásai magasak; a várható bevétel, ami a törlesztés alapja lehetne, nem teszi lehetıvé a hagyományos mikrohitel alkalmazását; •a szociális transzferek elvesztésének kockázata visszatartja a sokszor eleve motiválatlan célcsoportot; •a mélyszegénység, nélkülözés, fogyasztói javakról való lemondás, felhalmozott adósság túl magas kockázatot jelent; •a magyar szabályozási környezet szigorúbb akár a hitelnyújtás-betétgyőjtés szempontjából, akár a közteherviselés (magas adóterhek) oldalán.
A fıbb problémák a következıben nyilvánultak meg: Magyarországon az a fajta bizalmi tıke, amire épülnek a fejlıdı országokban ezek a mikrohitel programok, vagy hiányoznak, vagy teljesen másként mőködnek. Tehát ez egy komoly adaptációs probléma volt. Például a döntéshozatali modellt nem lehetett egy az egyben adaptálni. A következı probléma az volt, hogy az a környezet, ahol mi ezeket a mikrohitel programokat el akartuk indítani, Piotr Korynski megfogalmazása alapján úgynevezett “cash poor” környezet, tehát nincs fizetıképessége. Sem árura, sem szolgáltatásra nincs fizetıképes kereslet - igény volna, de kereslet nincs. Nem tudtunk, nemcsak mi, hanem a célcsoportunk sem tudott kitalálni olyan
finanszírozási célt (szolgáltatást vagy árut), amelyre biztonságosan rá lehetett volna építeni egy ilyen mikrohitel-struktúrát. Az volt tehát a tapasztalatunk, hogy a mikrovállalkozóvá válás, a mikrovállalkozók fejlesztése nem volt lehetséges. A következı a szabályozással kapcsolatos probléma. Nemcsak a vállalkozás bejegyzése - hiszen az egyszerősödött -, hanem az adójogszabályok, a pénzügyi-számviteli, könyvelési jogszabályok bonyolultsága. Ezek a mikrovállalkozások többnyire nem tudnak megbirkózni ezekkel a kihívásokkal. Emellett a piacra lépés költsége is jóval magasabb, mint egy fejlıdı országban mőködı mikrohitel program esetében. Mindig el szoktam egy példát mondani, amit abban az írásban is említettem, amit körbeküldtünk a meghívóval. Magyarországon nem lehet beszélni egy olyan mikrovállalkozói ötletrıl, hogy valaki megvesz egy karton cigarettát, és szálanként vagy dobozonként adja el a Blahán. Kenyában lehet, láttam. Az egy mőködı mikrovállalkozási ötlet: ott vesznek egy köteg banánt, és darabonként eladják. Ez nem lehet Magyarországon egy értelmes cél. És ehhez jön még a szabályozási probléma. A Kiút program megvalósítói tudnak errıl sokat mesélni, de nekünk is volt nem kevés tapasztalatunk: ezek az emberek rettegnek attól, hogy elvesztik a szociális transzfereiket, ha mikrovállalkozóvá válnak. Ráadásul a vállalkozóvá válás Magyarországon nagyon kockázatos dolog. Persze mindenütt a világon kockázatos, de ha van egy alacsony jövedelemmel kecsegtetı, de mégis stabil szociálistranszferháttér, akkor nem fognak “hanyatt-homlok” vállalkozóvá válni. Vagy pedig vállalkozóvá válnak, de nem bejegyzett vállalkozás formájában, hanem nagyjából a fekete szektorban tevékenykednek. Van egy kifejezetten problematikus adaptációs probléma, a fogyasztási kihívás. Ezek a mélyszegénységben élı háztartások annyira ki vannak éheztetve, és annyi tartozásuk is van, hogy ha bármiféle forráshoz jutnak, akkor a rövid távú fogyasztási céljaiknak a kielégítése prioritást fog élvezni. Elég nehéz mikrohitellel finanszírozni egy olyan háztartást, amely nyakig, több százezer forinttal el van adósodva a közszolgáltatók felé... Mi egyfolytában innoválunk. Állandóan próbálunk kitalálni új dolgokat a mikrofinanszírozási programjainkban. Ennek az a rendszere, hogy kitalálunk az Autonómiában valamit, és én rögtön kérek egy idıpontot a PSZÁF-nél, hogy “tessék megmondani, hogy ezt lehet-e?” İk nagyon kedvesen fogadnak bennünket, meghallgatják, és azt mondják, hogy hát ezt ık nem értik. Akkor benyújtjuk még egyszer, kibontva írásban, ık még egyszer átnézik, és akkor azt mondják, hogy “hát ez érdekes!” Illetve hogy ık most azt mondanák, hogy ez nem tartozik a HPTv. hatálya alá, de nem szívesen adnak errıl írást... Ilyenkor mindig egy kényes döntést
kell meghozni az Autonómiában, hogy ezt így felvállaljuk-e. Annyit mindig kiszedek a PSZÁF-tıl, hogy kapunk egy levelet, ami arról szól, hogy szerintük ez nem tartozik a HPTv. hatálya alá, de ez bírósági eljárásban nem felhasználható állásfoglalás. Ilyen papírokra alapozni egy mikrofinanszírozási programot elég nehézkes! Itt ezt azért kell megemlíteni, mert ha egy országos adaptációról beszélünk, elég életszerőtlen lenne azt egy ilyen állásfoglalásra alapozni. Fıleg arról van szó, hogy a betétgyőjtés, illetve a hitelnyújtás konjugális feltételekhez kötött. Ezt mi úgy oldjuk meg az Autonómia programjaiban - ezt nem csak mondjuk, így is van! -, hogy ezek zárt csoportok, és mint ilyenek, nem tartoznak a HPTv. hatálya alá. Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében
Az eltérı hitelezési modellek összehasonlítása Szempont
Hagyományos kereskedelmi bankok
Eredeti mikrohitel programok
CAF
Forrás
A hitelkihelyezés a betétesek pénzébıl történik
A hitel forrása többnyire külsı, filantróp forrás (újabban már a betétgyőjtés, illetve más pénzügyi szervezetek befektetése is jellemzı)
A hitel forrása maguknak a hitelfelvevıknek a megtakarítása. A csoport önmagát finanszírozza.
Tulajdonlás
Többnyire magántulajdonosok (részvényesek), profitszerzési céllal
Jobbára kormányzati szervezetek vagy NGO-k.
A csoportok esetében – amennyire hagyományos tulajdonlásról lehet beszélni – a csoporttagok a tulajdonosok.
Résztvevıi motiváció
A hitelfelvevı/betétes ügyfele a banknak, aki az igénybevett szolgáltatásért fizet
A hitelfelvevı fizet a szolgáltatásért, de a szolgáltatás nyújtása mögött szociálpolitikai megfontolás van
A résztvevık saját financiális problémájukat maguk oldják meg. Közösségi élmény.
Szervezeti motiváció
Profit
Társadalmi haszon (de: sok mikrohitel szervezet gyakorlatilag gazdasági társaságként mőködik a jogi forma ellenére) Mőködési bevétel (folyamatos kapcsolat a csoportokkal)
Közösségfejlesztés, civil szolgáltatás (a CAF „elengedi“ a csoportokat önállóságuk elérése után)
Megpróbáltam összehasonlítani, hogy mit és miért csinálunk másként a mi programjainkban. Itt most kifejezetten mikrohitelezésrıl beszélünk, és a hagyományos kereskedelmi bankokhoz hasonlítjuk. És hogy ez hogy néz ki az eredeti mikrohitel programban. (Kollegám felhívta a figyelmemet, hogy ne azt mondjam, hogy mikrohitel program, hanem mindenki gondoljon nyugodtan a Grameenre.) A KAF egy spanyol betőszó, errıl részletesen fog majd Gosztonyi Márton beszélni. Gyakorlatilag önfinanszírozó csoportokról beszélünk, ahol 10-12 fı alapít magának egy bankot.
Van különbség a felhasznált forrás tekintetében, és a tulajdonlás is egészen máshogy néz ki a különbözı módszereknél. Rettenetesen fontos, hogy a résztvevıi motiváció teljesen más. Hadd hívjam fel a figyelmet egy dologra: az autonóm, saját bankoknál maguk a résztvevık a tulajdonosok is. Tehát nem használnak fel külsı forrást, a saját forrásaikat használják fel! Van olyan programunk, ahol adunk támogatást és a hiteltıkét kiegészítjük, de nagyon fontos, hogy a saját forrásukról döntenek a résztvevık. Az a tapasztalatunk, hogy ez a fajta autonómia a mikrofinanszírozási, de a mikrohitel programok hatékonyságát is nagy mértékben megnöveli. És van a szervezeti motiváció. Én nem szeretnék újbalos meg antibankos hangot megütni itt, de egészen biztos, hogy a mikrofinanszírozási módszerek elterjesztésénél rettenetesen fontos az, hogy mi a szervezeti motiváció. Hogy az, aki a gazdája ennek a programnak, az miért csinálja. A bankok - forprofit szervezetek arra valók, hogy profitot csináljanak. Teljesen érthetı, hogy ahol csak tudnak, profitot maximalizálnak. Ez a mőködési módjuk, ezzel nincsen semmi baj. Ezért én általában nem is hiszek abban, amikor egy kereskedelmi bank filantróp elveket hangoztatva próbálja meg definiálni önmagát. Ez nekem fából vaskarika. A mikrohitel programoknál a motiváció vagy a társadalmi haszon, vagy pedig - ami nagyon kézenfekvı - a politika. A politikai haszonszerzés, szavazatmaximalizálás. Azt gondolom, hogy egy kormányzati mikrofinanszírozási program nem volna ördögtıl való, ha jól csinálják. Erre azért én még sok példát nem láttam, de nem biztos, hogy ez egy teljesen lehetetlen dolog. És ha a KAF-ot, vagy akár a többi ilyen autonóm módon szervezıdı mikrofinanszírozási programokat nézzük, a motiváció a közösségfejlesztés, a civil szolgáltatás és az individuális motiváció. Ezek az emberek a saját helyzetükön akarnak javítani. Annyi külsı forrást kapnak hozzá, hogy kapnak módszert meg néha mentori segítséget. De nem közvetlen támogatást.
Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében
Az eltérı hitelezési modellek összehasonlítása II. Tıkeáramlás
A betétesektıl a forrás a bankba, onnan hitelként az ügyfelekhez áramlik
A forrás a szolgáltató szervezethez, majd az ügyfelekhez áramlik (olykor a csoportokon keresztül)
A csoport forrásai nem kerülhetnek ki a csoporton kívülre, a csoportba nem kerül be külsı forrás. A szolgáltató csak facilitál saját forrásból.
Költségigény, finanszírozás
A mőködési költséget a mőködésbıl származó bevétel (kamatok és díjak) biztosítják
A mőködést támogatások és a mőködésbıl származó bevétel biztosítja. A kamat általában magasabb, mint a kereskedelmi banki.
A csoport mőködésének egyszeri, induláskori költsége minimális. Ezt követıen a csoport semmiféle közvetlen támogatást nem kap. A mentor (csoportvezetı) részállásban, teljesítésarányosan fizetve.
Kiegészítı szolgáltatások
Legfeljebb CSR (vállalati szociális felelısségvállalási program) alapon
Direkt pénzügyi edukáció
Indirekt pénzügyi fejlesztés, közösségfejlesztés
A tıkeáramlás tekintetében is van egy nagyon fontos különbség. Nagyon fontosnak tartom, hogy a mostani új programjainkban nem áramlik tıke, se ki a csoportokból, se be. Illetve hogy ha adunk kiegészítı támogatást egy mőködéshez, akkor is az a tıke abban a körben marad. Ez ellentétes a hagyományos banki hitelezéssel vagy egy nagyobb léptékő mikrohitel programmal, amikor a betétesek pénze egy teljesen más körben hitelt igénylıhöz jut el (ezt látjuk a Grameen legújabb problémái esetében is). A költségigényrıl, finanszírozásról is nagyon érdemes beszélni. Bár nem ez volt a fókuszban az Autonómiánál az elmúlt években, hogy a programjaink költséghatékonyságát néztük, de azért néztük. Két dologra érdemes itt felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy mi úgy gondoljuk, hogy akkor jó egy mikrofinanszírozási program, ha helyben meglévı forrásokat tud aktivizálni. Tehát nemcsak odaadunk valami forrást, hanem ott helyben lehet felhasználni, aktivizálni ezeket a forrásokat. És nemcsak pénzrıl van szó, nemcsak az a megtakarítás, amit összegyőjtenek a résztvevık, hanem az a fajta közösségi szellem, ami egyébként ki tud alakulni ezekben a csoportokban.
A kiegészítı szolgáltatásokról is nagyon sokat kellene beszélni, mert mostanában egyre többet halljuk, hogy pénzügyi képzésre van a mélyszegénységben élıknek szükségük. Ezt nem vitatom, de inkább pénzügyi fejlesztésre van szükségük, nem pénzügyi képzésre. Az kétségtelen, hogy ha önmagában csak hitelt nyújtunk, az inkább baj. A hitelnyújtás önmagában nem lehet cél. Ennek több oka van. Az egyik az, amirıl már beszéltem az elején, hogy van egyfajta fogyasztási kiéhezettség ezekben a háztartásokban. Ha megkínáljuk ıket egy hitellel, csak kitolunk velük. Egyébként is el vannak adósodva, de hanyatthomlok fel fogják venni ezt a hitelt. Ez az elsı mikrohitel programjaink tapasztalata volt. Inkább az kéne, hogy a cél legyen, hogy nyújtsanak ezek a mikrofinanszírozási programok biztonságot. Egy olyan biztonságot, amely valamennyire védetté teszi ezeket a háztartásokat a pénzügyi krízis hatásától. És akkor elértünk az uzsorához. Az uzsora ellen szerintem nemhogy nem hatékony, hanem kifejezetten hiba csak a kínálati oldalon harcolni. Az uzsorások védelemre nem szorulnak, és távol álljon tılem, hogy az uzsorások funkcióját védeném, de egy olyan környezetben, ahol gyakorlatilag nincsen semmi felhalmozás, nincs tartalék, ott egy éles krízishelyzetben (például gyógyszer kell a gyereknek), csak az uzsorás az, akitıl pénzhez tudnak jutni ezek az emberek. Ez nem azt jelenti, hogy az uzsorás egy hasznos szereplıje ezeknek a közösségeknek. Azt jelenti, hogy ık nyújtanak mentıövet ezekben az esetekben – amennyiben ez a mentıöv nem nehezebb, mint a víz. Sokszor nehezebb… Inkább azt csináljuk mostanában, hogy a keresleti oldalon próbálunk beavatkozni, hogy legyen egy olyan „pufferjük” ezeknek a közösségeknek, amihez lehet nyúlni. Ez azt jelenti, hogy nem ösztönözzük ıket hitelfelvételre, de lehetıvé tesszük azt, hogy krízishelyzetben legyen mihez nyúlniuk. És itt jön be a pénzügyi képzés. Önmagában egy pénzügyi képzésre senki nem megy el. Vannak például ezek a Tupperware show-mősorok, ezek ilyen árukapcsolt dolgok. A mi célcsoportunk se fog elsétálni egy pénzügyi képzésre. Nem azért, mert unalmas, a mi kollegánk, Robi (Jakus Róbert) például rettenetesen jól beszél. Nagyon élvezetes pénzügyi képzéseink vannak, és azt gondolom, hogy a tartalmat is sikerült a célcsoport lehetıségeihez, igényeihez, tudásszintjéhez szabni. De hát mi se mennénk el… Kell méz a madzagra. Sok esetben ezek az általunk kínált szolgáltatások a méz a madzagon. Az az érdekes, hogy ez vissza tud fordulni. Több esetben elıfordul az, hogy kérdezik, hogy mikor lesz a pénzügyi képzés. Ugyanis ezek közösségi alkalmakká válnak, és ık nagyon szeretnek összejönni. Ehhez mi úgy járulunk hozzá, hogy a Robit odaküldjük, ez is nagyon nagy vonzerı, emellett 1500 forintos keret van minden találkozón kólára, ropira. Ez egyfajta
szimbolikus módon azt fejezi ki, hogy ezek inkább közösségi együttlétek, mint hogy mi ott sulykolnánk a fejükbe valamit. Szóval a pénzügyi képzésekrıl annyit, hogy kell, nagyon jó, ha van, de csak akkor, ha az igényekhez, lehetıségekhez van szabva, és nem hasfájós, borzasztó elıadásosdi, nyakkendıs szörnyőség, hanem valóban olyan helyzet, életszituáció, amiben nem idegenként élik meg a helyzetüket a résztvevık, hanem otthonosnak. Milyen akadályai vannak a mi programjaink elterjesztésének? Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében
A mikrofinanszírozás lehetıségei a (mély)szegénység körében élık esetében Akadályok •A hitelnyújtás önmagában nem segítség – semmilyen formában (túlfogyasztás, eladósodás, fenntarthatatlan gazdasági modell), ki kell hogy egészüljön a krízis kialakulát megakadályozó eszközökkel. •A megtakarítás önmagában azért nem vonzó, mert kicsi a felhalmozható tıke nagysága, hosszú ideig tartana, hogy jelentıs megtakarítás győljön össze – alacsony megtakarítási képesség. •A pénzügyi képzés sem tud önmagában népszerő lenni, mivel nincs motiváció az azokon való részvételre. •A betétet és hitelt is nyújtó rendszerek kialakítása nehéz, a jogszabályi háttér nem ad mozgásteret. •Bizalmatlanság, oda-vissza.
Lehetıségek •A jelenleg is meglévı hiteligényt is lefedik valahogy (uzsora, gyorskölcsön, uzsora-boltok). Ez tekinthetı piacnak is. •A megtakarítás elérhetı, ha világos és komolyan vehetı ösztönzı van mellétéve. •A pénzügyi képzés, de a csoporttalálkozók is – jó szervezéssel – olyan közösségi alkalmak lehetnek, amik egy idı után már önmagukban is vonzerıt jelenthetnek.
Amirıl már beszéltem, hogy a hitelnyújtás önmagában nem lehet cél. A megtakarítás – bármennyire is próbáljuk rávenni a résztvevıinket – elég problematikus, mivel ezeknek a háztartásoknak a megtakarítási kapacitása nagyon korlátozott. Ha valaki 2500-3000 forintot havonta félre tud tenni, egy háztartás esetében nagyon nehezen vizionálható, hogy ez bármikor is meg fogja oldani az ı helyzetét. De ha tényleg végig tudjuk velük vinni, hogy tíz hónapig tegyék félre a pénzt, és ehhez tudunk adni vagy egy csoportot (amikor összeteszik ezeket a pénzeket), vagy egy kiegészítı hiteltıkét tudunk hozzá nyújtani, az már jelentıs
lehet egy krízishelyzetben. Ha megnézzük, hogy az uzsoráshoz milyen összegért szoktak fordulni, ahhoz képest ez az összeg már versenyképes. De türelem kell hozzá, ez kétségtelen. Nagyon nagy probléma nekünk az, hogy betétet nem akarunk győjteni – attól félünk, mint a tőztıl. Azt nagyon nézik. Még akkor is, ha ezt egy zárt rendszerben kezeljük, és valóban nem férhet senki hozzá a betétesek pénzéhez, csak ı maga vagy a saját csoportja. Hogy ıszinte legyek, erre nekünk még nincsen nagyon jól bejáratott rendszerünk. De az szakmai hiba volna, ha győjtenénk megtakarításokat ezekben a háztartásokban, és csak az óvatosságunk miatt ezt a forrást egy letéti számlán kezelnénk. Ez nem jó, mert akkor a pénz nem dolgozik. Akkor vagy kívülrıl kell forrást szereznünk, ami nem költséghatékony, vagy pedig valami bonyolult, trükkös megoldással tudjuk ezt a betétet felhasználni. Tehát erre hosszú távon megoldást kellene találnunk. Rettenetes bizalmatlanság van: felénk is, meg más mikrofinanszírozó szervezetek, bankok esetében a célcsoport felé. Most már ott tartunk, hogy gyorshiteleket sem lehet a Csereháton igénybe venni. Nem is baj feltétlen, de már nem is mennek ki ezekbe az utcákba. Ugyanúgy felénk is van bizalmatlanság, legtöbbször piramisjáték-ügynököknek néznek minket olyan közösségekben, ahol nincs az Autonómiának respektje. És ez érdekes módon megfordul: ahol az Autonómiát ismerik, onnan meg jönnek a megkeresések, hogy „indítsatok már nálunk is ilyen programot!” Vagy szól a polgármester, hogy indítsunk ilyet. De mi ezt tıkével, pénzzel meg kapacitással nem bírjuk. Másrészt meg nagyon külsıdleges tényezı ez a bizalom. És - bár nem akar az Autonómia hatalmas, országos mikrofinanszírozási programot, mert az nem mi vagyunk -, azért ennek az országos elterjesztése csak akkor valósulhat meg, ha egy prudens, átlátható, nagy program indul el, amiben bíznak az emberek. Ha teljesen biztos az, hogy a pénzükkel nem fognak elfutni. Milyen lehetıségeket látunk? Nincs rá számítás – talán nem is lehet -, de az nem igaz, hogy nincs pénz ezekben a közösségekben. Van, csak kevés, és ami van, az rossz helyre megy. És ódzkodnék a közkelető véleményektıl, hogy a gépbe dobják meg elisszák, inkább ki kellene számolni, hogy mennyi mehet egy hónapban az uzsoráshoz. Kis túlzással, arra a pénzre, amit az uzsorásnak kamatként kifizetnek, alapozni lehetne. Ha valóban van egy alternatív szisztéma, akkor abban igenis fel lehetne használni ezeket a rossz helyre elfolyó pénzeket. A közösségi alkalmak tehát hatalmas lehetıségeket hordoznak, és a közösségi szellem. Azt el kell mondani, hogy közösség önmagában nincs. Olyan nincs, hogy odamegyünk egy közösségbe, és ık rögtön megértik, hogy mit
szeretnénk csinálni, és jól mőködı közösségként elkezdenek mikrofinanszírozási csoportot alakítani. Ezekkel a közösségekkel dolgozni kell. Azért is, mert a bizalmukat el kell, hogy nyerjük, és azért is, mert sokszor az a logika, ahogy mi gondolkodunk, idegen tılük, vagy legalábbis az életükben nem volt jelen korábban. Tehát kell, hogy legyen közösségfejlesztı vonása ezeknek a programoknak. Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében
A mikrofinanszírozás lehetıségei a (mély)szegénység körében élık esetében II. Lehetıségek •A helyi takarékszövetkezetek (néhány kivétellel) szívesen állnak a programjaink mögé. •A csoportok zártsága esetében a programok nem esnek a HPTv hatálya alá. •A bizalom a tartós jelenléttel és a sikeres példákkal elérhetı.
Tapasztalatok •Jó visszafizetési arány, de az IDA programban borzasztó magas lemorzsolódás (75% körül). •Nincs túlfokozott hiteligény; •Fenntarthatónak tőnı gazdasági modell; •Valóban segítséget jelent krízishelyzetben; •Érthetı és áttekinthetı rendszer;
Mindenképpen beszélni kell a takarékszövetkezet-hálózatról. A takarékszövetkezetek nekünk nagyon nagy segítséget nyújtanak. Sem az Autonómia, sem a Mikrohitel Zrt., akikkel éveken keresztül együtt dolgoztunk, nem tud folyószámlát vezetni ezeknek az ügyfeleknek. A folyószámla-vezetés megkerülhetetlen jelen pillanatban, és a takszövhálózat tud ebben segítséget nyújtani. Van olyan takszöv, amelyik úgy gondolja, hogy ha „játszani” akarunk, tegyük, nekik nem fáj, ha húsz számlát megnyitnak nekünk ingyen, és adnak havonta kimutatást az ügyfelek pénzforgalmáról. Van olyan takszöv – ebbıl van sajnos kevesebb -, amelyik azt gondolja, hogy amit csinálunk, annak megvan a fejlesztı hatása, és nagyon-nagyon hosszú távon ennek a célcsoportnak a pénzügyi konszolidálódásához vezethet, ami nekik is piacot jelenthet. És vannak olyanok,
akiket nagyon nehéz vagy nem is lehet rávenni az együttmőködésre, sajnos ez a tipikus reakciójuk: „Ezeknek?!” De mindenképpen érdemes a takszövökkel kooperálni. A tapasztalatainkról három dolgot szeretnék itt a végén elmondani. Az egyik, hogy rettenetesen jó visszafizetési arányokat értünk el az Esélykassza program esetében. (A KAF-nál nincs értelme errıl beszélni, mert ott nincs szó visszafizetésrıl, a csoporton belül forog a pénz.) A másik, hogy az ügyfelek számára is átláthatóan mőködtethetı rendszert hoztunk össze. Valamint sok esetben tapasztaltuk azt, hogy valóban tudtunk krízishelyzetben segítséget nyújtani a résztvevıinknek. Még egy, hogy valóban fenntarthatónak tőnik pénzügyileg ez a dolog. Az adminisztratív rész errıl le van választva, a mentorainkat és a stábot nyilván nem tudjuk abból a pénzbıl fizetni, amit az emberek befizetnek. Tehát ilyen szempontból pénzügyileg teljesen fenntartható modellrıl nem beszélhetünk, de mindig viszonyítani kell, hogy mi a költségessége egy ilyen programnak. Az viszont tényleg nagyon alacsony: pár tízezer forint havonta egy csoport mőködtetése, ha fizetjük a mentort. Ami még fontos, hogy azt is sikerült elérni, hogy nincs túlfokozott hiteligény. Ésszel veszik fel a hitelt az ügyfelek. A végére az adaptáció akadályairól.
Pénzügyi fejlesztı programok mélyszegénységben élık körében
Az adaptáció akadályai Esélykassza •Összetett tudás kell hozzá (szociális és bankos); •A helyi szociális szolgáltatóknak pluszfeladat lenne, nem partnerek; •Csak ott megy, ahol a megtakarítások beutalása lehetséges; •Nincs sem megfelelı média vagy kormányzati támogatás; •Az elérhetı források nem elérhetıek az országos elterjesztéshez; •Felkészült és alkalmas mentorok hiánya. •Helyi uzsorások
•IDA •A jelenlegi támogatási rendszerbıl hiányzik; •Eltérı programszerkezet a jelenlegi struktúrákhoz képest; •Helyi együttmőködések kellenek; •Felkészült és alkalmas mentorok hiánya.
CAF •Csak kísérleti szakaszban van; •Külsı forrás csak a mentoroknak kellene, de erre sem lehet szerezni az ismert forrásokból; •Helyi uzsorások.
Csak akkor tudunk mőködni egyelıre, ha van együttmőködı takarékszövetkezet. Sok esetben meg kell küzdenünk a helyi uzsorással. Adaptációról akkor beszélnék szívesen, ha ez az adaptáció tényleg az államiönkormányzati szociális ellátórendszerbe való beépülést jelentene. Három akadályt látok. Az egyik a politikai szándék. Azt már nem mondhatjuk ennyi év után, hogy nem ismerik, hogy mit csinálunk. Ez az alkalom is arra van. Kéne egy erıs szándék arra, hogy a mélyszegénységben élık pénzügyi problémáit keresleti oldalon is megpróbálja a szociális ellátórendszer kezelni. Én ezt nem látom. A másik, hogy az ellátórendszer ilyen összetett programok mőködtetésére jelen pillanatban szerintem nem alkalmas – de alkalmassá tehetı. A harmadik, hogy nincs rá forrás. Erre jelenleg uniós forrást felhasználni lehetetlen. És nem azért lehetetlen, mert nem lehetne egy programozással betenni ezt a célt egy OP-ba (operatív programba), hanem azért, mert ezeknek a programoknak a lebonyolításához nagyfokú pénzügyi rugalmasság kell. Ezt a rugalmasságot a mostani projektfinanszírozási struktúra nem tudja biztosítani. Köszönöm, ennyit szerettem volna mondani.
Kérdések: Winkler Gábor, Mikrohitel Zrt. Nagyon fontos dolog, hogy mi régen együttmőködünk az Autonómia Alapítvánnyal. Az eredeti Grameen-bankos hitelpróbálkozásban, illetve adaptációban is részt vettünk, illetve részt veszünk az Esélykassza eredeti és a továbbgondolt verziójában. Ez számunkra, mint pénzügyi vállalkozás számára is nagyon sok tanulsággal jár. Remélem, hogy ezeket a tanulságokat együtt is sikerül levonni. Egy pár dolgot azért megemlítenék, például az eredeti Grameen-bankos hitellel kapcsolatban. Szerintem fontos lenne elmondani, hogy valóban, a mélyszegénységben élı csoportoknál sok gondunk volt, de ugyanakkor voltak olyan csoportok, ahol teljes volt a visszafizetés, igaz, ık nem is éltek mélyszegénységben. Nem tudom, hogy mennyire érdemes ezt pontosítani, hogy ık milyen körülmények között éltek vagy miért voltak erre alkalmasak, és az ebbıl szerzett tanulságokat mennyire tudta levonni az Autonómia. Azt is értem, hogy az nem az Autonómia célcsoportja, ahol ennek a programnak az egyes csoportjai mőködıképes modellként szolgálhatnak. Azt mondta Tibor, hogy a mostani programoknál nem áramlik tıke ki és a be a csoportokban. Azért egy részükben erre szükség van, és van ki-be áramló tıke, nekünk az a tapasztalatunk. Illetve pénzügyi szervezet oldalról azért azt nagyon fontos lenne elmondani - amit Tibor említett is -, hogy ezek a programok bizony nem önfenntartóak. Tehát nem véletlen, és nem csak a profitéhségük miatt van, hogy a bankok nem csatlakoznak ezekhez, csak abban az esetben, ha a CSR-tevékenységükhöz csatlakoztatható a dolog. Azért van ez, mert ez valóban egy munkaigényes dolog, amibıl pénz, kamat gyakorlatilag nem származik, vagy nagyon minimális. Béres Tibor, Autonómia Alapítvány Teljesen egyetértünk, Gábor. Az Autonómiának muszáj lehatárolnia a célcsoportját. Idáig nem „cigányoztunk”, de az Autonómia cigány célcsoporttal foglalkozik, ez a missziónk. És hát statisztikailag, szociológiailag a mi célcsoportunk sajnos a mélyszegények körébe tartozik és olyan településeken él, ahol egyébként is hozzáférhetetlenek a pénzügyi szolgáltatások (csak az uzsorás van), és a gazdasági-szociális környezet is olyan, amilyen. Mi ezért foglalkozunk velük. Nincs kétségem, hogy ha egy mikrofinanszírozási program a középosztályt célozza, az egész más eredményekre tud jutni és egész más módszereket tud felhasználni. Ebben egyetértünk, de nekünk ez a missziónk, mi ezért kísérletezünk ebben az irányban.
A másik: én tényleg nem vagyok bankellenes. És abban teljesen egyetértünk, hogy ez egy kereskedelmi banknak az életben nem lesz vonzó terület, miért is lenne. Pont azért, mert nincs tıke ki- és beáramlás (illetve igazad van, van olyan programunk, amelyben van, de van olyan, amelyben nincs). Meg kell nézni, hogy melyik milyen hatást tud kifejteni a célcsoport körében. Én csak azt mondom, hogy az is önmagában nagy szó, hogy a hitelezési tevékenység gazdaságilag fenntartható. Vitathatatlan, hogy vannak járulékos költségei, de azt be lehet árazni. Az a kérdés, hogy mi a társadalmi haszna annak az általános vagy mőködtetési költségnek és ezek hogy viszonyulnak egymáshoz. Ezt érdemes számolgatni. Hogy amit a rendszer mőködtetésére költünk, annak van-e akkora társadalmi haszna, ami miatt megéri. De a többiben egyetértünk.
Molnár György, Kiút Program Egy elvi jellegő összehasonlítást szeretnék tenni. Ugye beszéltél arról, hogy a hitelezésben milyen problémákat látsz, és az összes felvetésed valós. De azt gondolom, hogy a kétféle módszer között van egy nagyon nagy különbség abban, hogy mi a cél. Az a módszer, amirıl beszéltél, az azért ebben a formában alapvetıen arról szól, hogy a szegény embereket hogy tudjuk megtanítani arra, hogy egy picit jobban éljenek együtt a szegénységükkel. Nyilván az, ha nem kell uzsoráshoz fordulni, az jelentısen javít a helyzetükön. De azért a dolog arról szól, hogy a társadalmi struktúrához nem érünk hozzá. Egy picit szándékosan élezem. A másik metódus alapvetıen arról szól, hogy megpróbálunk társadalmi mobilitást generálni egy egyébként iszonyatosan befagyott társadalomban. Evidens, hogy ez a feladat sokkal kockázatosabb, a dolog jellegénél fogva. A kudarcok nagy része abból fakad, hogy a társadalom semmilyen szegmense nincs erre a mobilitásra felkészülve, nemhogy segítse. De nem vagyok benne biztos, hogy fel szabad adni ezt a próbálkozást. És ugye itt az alapkérdés sok esetben a megfelelı személyek megtalálása a célcsoporton belül. Valóban, egy átlag szegény, egy eladósodott, mélyszegénységben élı ember esetében a fogyasztási kihívás iszonyú nagy. Kérdés az, hogy tudunk-e olyan embereket találni, akikben iszonyatosan erıs a kitörési vágy. Én azt gondolom, hogy a kétféle módszernek bizonyos értelemben más a célcsoportja. Az egyiké azok kéne, hogy legyenek, akik nagyon ki akarnak törni, a másiké azok, akik beletörıdnek az adott viszonyokba és egy picikét kényelmesebben szeretnének ellenni. Én elvileg azt gondolom, hogy nagyon szörnyő, hogy ezen a választáson kell dolgozni, és nyilván személyes elkötelezettség kérdése, hogy kit melyik érdekel. De arra szerettem volna rávilágítani, hogy nem csak technikai kérdés a kettı közötti különbség.
Béres Tibor, Autonómia Alapítvány Ugyanígy gondolom én is. Ha volt is valaha olyan ambíciónk, hogy a kitörést szolgálják a mikrohitel programjaink, azt a tapasztalataink miatt gyakorlatilag mi feladtuk. Ez a módszer szerintünk nem alkalmas rá. A szembeállításodat még jobban tudom élezni: most már arra játszunk, hogy a túléléshez segítsük ıket hozzá. Tehát nem is az, hogy jobban megéljék a szegénységüket, hanem hogy éljenek túl. Scharle Ágota elıadásából ez talán nem jött át, de a tereptapasztalataink azt mutatják, hogy drasztikusan romlott a helyzet. Ebben benne van a szabálysértési eljárások szigorodása, a közfoglalkoztatás pár hónapos felfüggesztése és egy csomó minden más. Mi arra fókuszálunk most, hogy ezek a módszereink a túlélést segítsék. És erre talán jó, nem tudom, ez kísérlet. Nagyon szurkolnék, hogy Magyarországon végre valakinek sikerüljön azt a fajta mobilitást, amirıl te beszélsz, egy mikrofinanszírozási programmal segíteni. Való igaz, hogy ilyen szempontból más pályán focizunk. Viszont a módszerrıl kétségtelenül van mit beszélnünk.
Berki Judit, szociálpolitikus A mélyszegénységben élık körében megvalósított programhoz szeretnék hozzászólni, a kifejezetten terepen végzett munkám tapasztalatai alapján. Azt gondolom, hogy borzasztóan fontos lenne, hogy ezek a fajta pénzügyi fejlesztı programok kapcsolódjanak olyan, helyben lévı, komplexitásukban a közösséget elérı programokhoz, amelyek szelete lennének egy úgynevezett puzzle-nak, amelynek egy szelete ez a fajta tevékenység. Úgy látom, hogy önállóan ez nem állja meg a helyét, mert nagyon sok ág kell még ahhoz, hogy a mélyszegénységben élıket el tudjuk érni azzal a hatékonysággal, amelyet ezek a programok el akarnak érni. Azon gondolkodtam végig, míg Tibor beszélt, hogy ha mondjuk nekem a telepfelszámolási program kapcsán lett volna arra lehetıségem, hogy annak egy szeleteként ezt a pénzügyi fejlesztı programot el tudjam indítani abban a pillanatban, amikor elkezdtem a közösséggel dolgozni, az sok terhet vett volna le rólam és az ott lévı emberekrıl. Mert magunknak kellett feltalálni dolgokat, amelyekkel azt tudtuk segíteni, hogy a kiköltözés után is fenn tudjanak maradni. Én abban látnám ezeknek a programoknak az országos kiterjedésének a lehetıségét, hogy százféle program mőködik annak érdekében, hogy a mélyszegénységben élıket el tudjuk érni és az ı élethelyzetükön tudjunk javítani, illetve a helyi társadalmi környezetben lévı elfogadottságukat jobbá tudjuk tenni és egy teljesebb életet tudjanak élni. Viszont enélkül a „láb” nélkül borzasztóan nehéz. Én arrafelé próbálnám ezt az egészet elbillenteni, hogy mondjuk egy csomó helyen az országban van gyermekszegénység elleni program, számtalan integrációt segítı
program indul el, és ezeknek hiányzik ez a „lába”! Ha ezzel ki lehetne egészíteni ezeket, akkor sokkal eredményesebben tudnánk fellépni az úgynevezett uzsorabőncselekmények ellen, hiszen az a legnagyobb probléma. Még egy dolgot szeretnék hozzátenni, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mikor indítjuk el. Én Bátonyterenyérıl érkeztem, ahol azt látom, hogy amiatt, hogy csak késıbb tudtunk bekapcsolódni ebbe a kandallós-kályhás programba, és október 15. utánra esett az önrészek befizetése, amikor főtés van, amikor plusz kiadások vannak, már rosszabb volt a befizetési hajlandóság. Tehát nekünk tudatosan végig kell tudni gondolni, hogy mely idıszakban van lehetıség 1000-2000-3000 forint eltételére, és mikor nincs. Vagy ahhoz plusz „lábat” kell biztosítani, hogy a kiegészítı idıszakban is be tudja fizetni azt az összeget, amire szüksége van, hogy mondjuk ne lemez-, hanem vasöntvénykályhát tudjon kapni. Ne haragudjatok, hogy ennyire konkrét vagyok, de én ezt a mindennapokban átélem, látom, tudom. Nagyon jók ezek a dolgok (amikrıl beszéltek), de jó lenne, ha nem önálló „lábként” élnének, hanem bekerülnének a kormányzati gondolkodásba, a különbözı programok megvalósítóinak a gondolkodásába, mert azt gondolom, hogy azt a tapasztalatot, ami az Autonómia rendelkezésére áll, igazán jól lehetne hasznosítani.
Béres Tibor, Autonómia Alapítvány Egy dolgot hadd mondjak, ami kicsit talán távol lesz ettıl, de szerintem kapcsolódik. Mindenki, aki valamennyire tájékozott a mikrohitel programokban, tudja, hogy a fı célcsoport a nık, a háziasszonyok. Eleve így tervezik ezeket a programokat. Mi az Autonómiánál nem így tettük. Mi azt mondtuk, hogy mélyszegénységben élı háztartások, fıleg cigányok a célcsoport. Aztán úgy alakult, hogy körülbelül 80%-a a csoporttagjainknak nık. Mi nem mondtuk, hogy ık jöjjenek, de ık jöttek. Ez a csoporttalálkozóink hangulatát is meghatározza. Úgy kapcsolódik ez a Berki Judit által elmondottakhoz, hogy egy csomó más dologgal (egy csomó „lábbal”) „meg lehet támadni” ezeket a célcsoportokat. Be lehet vinni olyan értékeket, olyan más programokat, olyan segítségformákat, támogatásmódokat, amelyeket egyébként talán nem lehetne bevinni ebbe a körbe. Tehát ezeket a csoportokat lehet okosan, jól és elıre megtervezetten más fejlesztı programokhoz is felhasználni. Tehát mindenképpen van értelme ennek a komplexitásnak más okból kifolyólag is.
