Benny Hinn tartott szolgálatot egy nagy gyülekezetben. Benny a sorok közé jött és beszélgetett az emberekkel. Fehér öltönyben volt

Álom 2015 február 5                                             

Benny Hinn tartott szolgálatot egy nagy gyülekezetben.   Benny a sorok közé jött és beszélgetett az emberekkel. Fehér öltönyben volt.     Az összejövetel egy olyan épület nagytermében volt, aminek a jobb oldalában iskola volt.   Bementem az iskola nagy üvegajtóján.   Az előcsarnok jobb oldalán egy lépcsősor vezetett az emeletre. A lépcsőkön fiatalok  futkároztak le­fel vidáman, fontosnak érezve magukat és büszkén a bebiztosított jövőjük  miatt.   Az iskolában kellett találkoznom a barátommal, akit nem találtam sehol. Felfutottam az  emeletre, de csak leraktam a táskám egy sarokba a folyosóra. A táskám fekete laptop tartó  volt és egy másik kis fekete szatyor.   Visszarohantam a nagyterembe ahol a szolgálat elkezdődött.   Nagyon izgatott voltam. Elöl ültem a harmadik sorban. Az összejövetel nagy fontosságú volt  és jól ki is volt hirdetve. A gyülekezeti terem nem volt csarnok méretű, mégis mindenki elfért  és nem volt tolongás.  Benny Hinn a pódiumon állt,  démonokat űzött egy démonizált  emberből.   Egyhelyben állt, oldalt az  embereknek. Komolyan és teljes  nyugalommal parancsolt a  démonra.   Benny megjelenése különös volt,  mert akkora volt mint egy 8 éves  gyerek. Teljesen egyszerű és  jelentéktelen volt mint egyéniség.  Sima, feszes, matt, lilásvörös inget  hordott, okker sávokkal a mellkasán, amolyan matt vörös és arany hatásút. A nadrágja szürke  öltönynadrág volt. A haja sötétszürke volt és rövid, mint amilyen 2001­ben volt Atlantában.  Benny nem tűnt öregnek sem megtörtnek, egészségesen sovány volt egyenes tartással.    A démonizált nagyon magas, sovány, 30 év körüli férfi volt. Az egész külseje színtelen,  sötétszürke volt.      A démonizált ember mögött áll egy asszisztens, hogy elkapja ha hanyatt esik.   Ez az asszisztens normális magasságú férfi volt nyakra eső hullámos őszes hajjal, fehér,  vagy világoskék csíkos ingben, és laza farmerban. És ennek az asszisztensnek az egész  külseje ragyogott, mintha egy fény­aurában lett volna.   A démonizált hanyattesett.   Benny ráparancsolt a démonokra hogy menjenek ki belőle.   Egyszercsak a démonizált felpattant és nekiugrott Benny­nek.   Ekkor az előttem ülők összerakták a fejüket és eltakarták a pódiumot. Az előttem ülők barna  rövid hajú férfiak voltak, mindegyik sima sötétvörös ingben.  

Azt még láttam hogy a démonizált  Benny­nek ugrik, és hogy valami fémrúd  van a pódiumon és hogy az asszisztens  aki a démonizált mögött állt, buzdította  és segítette a démonizáltat Benny  megtámadásában….és megölésében.   Hatalmas fémhangú csapódást  hallottam. Ekkor az előttem ülők  szétváltak és újra láttam a pódiumot.   Benny Hinn és a démonizált eltűntek, és  egy nagy kb 2m hosszú kiégett gyufa  maradt Benny helyén.   Az asszisztens azonnal belépett az  Isten embere pozíciójába és átvette  Benny helyét.   Hangosan közölte, hogy minden  rendben van és lement a pódiumról  az emberek közé.   Hangosan beszélt, komoly arccal, de  gyakran fordította viccbe a beszédét  és akkor mindenki hahotázott, volt aki  eldőlve a hasát fogta. Száraz, testies  humora volt, nem tudtam nevetni.   Észrevettem hogy nem beszél szellemi dolgokról, sem Jézusról.   Gyerekes kérdésekkel és anyagi dolgokkal volt elfoglalva.    Rá akartam kérdezni valamire és felemeltem a kezem, de ő csak beszélt tovább. Nem  mertem erőltetni a dolgot, mert hülyeségnek éreztem a kérdésem, ugyanis a téma butaság  volt, mert ez az ember természetes szemszögből nézte a szellemi dolgokat, ezért nem  értette.   De mivel mindenki tisztelte, senki sem kérdőjelezte meg.   Ez az ember külsőre alacsonyabb, zömökebb ember volt, kis kék szemekkel, nem okos  tekintettel, lógó arccal.   Egyszer ülve morfondírozott, fejét könyöklő kezére támasztva. Azt mondta, hogy még a  gyerekei is azt mondják hogy nincs is hite, és ezt ő nem is tagadja, valóban nincs semmi hite,  csak kenete van.      A szolgálat végén megkérdeztem tőle mi történt Benny Hinn­el. Azt válaszolta, Semmi,  befejezte a szolgálatát és hazament.   Nem értettem miért mondja ezt, amikor Benny éppen hogy csak elkezdte a szolgálatot és én  láttam ahogy nekiesnek és leütik. Ez az ember közreműködött Benny megölésében.   Folyton pénzről tanított.  

A szolgálat végén beállt a kijáratba és pénzt kellett adni neki. Én az arcába néztem és  közöltem vele az igazat. Nincs pénzem. Gúnyosan  fintorgott, de el kellett engednie.     A szolgálatok után fiatal latino kinézetű lányokat tanított.  mindegyiknek volt egy Tablet PC­je vagy telefonja. A  monitorjuk nem volt lapos, hanem domború. Azt mondták  plazma, vagy szilikon.          A szolgálat után visszamentem az iskolába megkeresni a barátomat aki nem jött el amikor  megbeszéltük. Már ott volt és intett hogy menjünk az utunkra. Eszembe jutottak a táskáim, és  felrohantam értük az emeletre. Most fekete táska helyett 2 nagy szürke zsákot cipeltem és  alig bírtam menni. Tettem egy lépést és le kellett tennem a zsákokat, aztán mégegyet és  megint letenni a zsákokat.   Ahogy kifelé mentem az iskolából, észrevettem hogy a bejárat előtt egy hatalmas fedetlen  pince tátongott a folyosón. Tehát azok akik beléptek az iskolába, ha meg nem torpantak még  az üvegajtók közt, beleestek egy pincébe, ahonnan semmiképpen sem lehetett kijönni.   Ez a pince majdnem folyosó szélességű volt, talán fél méter széles folyósórész volt a szélein  ahol a falhoz tapadva egyenként be lehetett jönni az előcsarnokba.   A pincében szanaszét dobált takarító szerszámok  voltak.   Csodálkoztam hogy nem látok benne senkit, pedig  majdnem mindenki beleesett. Mindenki eltűnt aki  beleesett.   Befelé jövet az üvegajtó jobb oldalán egy iroda  volt, mint egy porta.   Egy középkorú alacsony szőkésbarna nő ült az  irodában. Az volt a dolga hogy fenntartsa a rend  látszatát, ezért nem volt hajlandó kommunikálni.  Kértem hogy hadd csináljak fedőt a pincére, magyarázkodtam hogy milyen veszélyes az a  szakadék, de ő rám se nézett, pedig egyre idegesebben mozgott, mintha már majdnem  beleegyezne.   De mennem kellett a barátom után, akivel  végre találkoztam, és aki nagyon sietett.  Földúton mentünk lakótelepek mellett.   

Csúnya szürke lakótelepek voltak tönkrement cédrusfába burkolva. Kiszáradt szürke öreg fák  sorai álltak a házsorok közt.   Nekem nagyon nem tetszett a látvány.   Aztán ahogy továbbmentünk, az egyik épületsor  végén volt egy kis füves dombocska, ahol  gyerekek játszottak.   Egy pici 2 év körüli kislány játszott az út mellett.  Fakó fehér ruhácskája a mellkasán volt elkötve,  nagy buggyos szoknyával, vállig érő egyenesen  levágott barna hajacskája fakó volt, és egy  fehér­lila nyuszi babát tartott a kezében, aminek  könnycsepp alakja volt. Elejtette a nyuszi babáját, és amikor felkapta, egy olyan néven hívta  amit már hallottam.      Amikor visszafordultam láttam hogy a barátom elfutott. Láttam ahogy fut, láttam hogy mérges  rám és elege van belőle hogy mindig mással vagyok elfoglalva. Ő tudja mit akar és nincs  kedve engem szolgálni, mert nyilvánvaló hogy nekem nincs elég eszem az élethez.   Láttam merre ment és utána rohantam, mert nem volt önbizalmam és féltem, hogy egyedül  maradok.  Egy hatalmas ősrégi épületbe ment be, ami erdő szélén állt.   Ez az épület olyan volt mint egy magas várfal, vagy erődítmény. Régi szürke köveit befutotta  valami borostyán.    Volt rajta egy régi kopott fa ajtó, erős vastag gerendákból. Egy nagy elhasználódott kilincs  lógott rajta.   Egyre kiabáltam a barátom nevét, hátha visszajön és megvár, de nem jött, én meg úgy  kimerültem a rohanásban hogy le kellett ülnöm a földút mellé a fűbe. A fal csak 2­3m­re volt  tőlem, egy kis emelkedő vezetett oda, én lejjebb ültem a domb alatt.   Egyszercsak látom hogy két fiatalember  közeledik.   Úgy éreztem ismernek.   Az egyik, a vezér, magas, sovány, szőke  volt, a másik alacsonyabb szőkésbarna és  hallgatag.   Odajöttek és leültek velem szemben a  földre.   Éreztem hogy provokatív a jelenlétük,  úgyhogy elhatároztam hogy nem adok  nekik semmi okot támadásra.   Összetartoztak, legalábbis az alacsony szolgaként követte a magasat, az pedig meg volt róla  győződve hogy mindenkinél többet tud, ezért rideg és lenéző volt..   Igyekeztek érzékeltetni velem, hogy szerintük én teljesen tudatlan vagyok, ami főleg azért is  van, mert hiszek Istenben. 

Igyekeztem barátságosnak tűnni, ill. legyezni a hiúságukat, és akkor azt vettem észre, hogy  meztelen vagyok. Megijedtem és elszégyelltem magam, de annál hálásabb lettem, amikor  láttam hogy nem vesznek róla tudomást. Ezután újra ruhában voltam.  Gyorsan elővettem a szürke zsákomból egy csokit. Ez a csoki versenyautó formájú volt (a  Formula1 és a TopGear az egyetlen világi  program amit az utóbbi időben megnéztünk) és  a csokiból ki volt harapva egy darab. Azért egy  darab, mert én nem bírom a csokit, ennek  ellenére mégis néha ettem.    Odaadtam nekik a csokit.   A magas szőke idegesen hadarni kezdett,  amiből valami olyasmit vettem ki, hogy ­nincs  benne isten­.   Nekem tetszett hogy megijedt és most egyenlő  félnek tart, ezért gondoltam itt van a felülkerekedés lehetősége és gyorsan viccelődésbe  fordítottam a dolgot és azt mondtam,: Nem, egyáltalán nincsen benne isten.....és most én  röhögtem fölényesen, megelégedve magammal.  Erre elvették és enni kezdtek. Én meg találtam 2 (amerikai) krémsajtot a táskámban, és azt  ettem, pedig nem szeretem az amerikai krémsajtot és éhes sem voltam.   Közben a fiúk felkeltek és az emelkedő miatt előregörnyedve, gyorsan felmásztak az ajtóhoz,  és egymás után bementek.   Mivel megint úgy éreztem hogy lemaradtam, igyekeztem utánuk menni.   Érdekes módon a kisebbik, aki mindig előre engedte a magasabbat, nyitva hagyta az ajtót  egy résre.   Úgyhogy be sem kellett nyitnom, csak besurrantam és az ajtó mellett állva figyeltem mi  történik oda benn.    Egy régi irodában találtam magam, a fiúk odaálltak a kopott fa asztal elé, mint akik jelentik  hogy megjöttek. Úgy tűnt oda tartoznak és ismerik őket.   Amikor beléptem, a szemben lévő fal előtt egy szakállas ember állt velem szemben. Amikor  meglátott elsétált jobbra, és többé nem nézett ránk, hanem mindig háttal tartotta magát  nekem és a fiúknak is.  Ez a szakállas olyan volt mint akit régi kosz borít, mindene kosz színű volt. Alacsony termete  és alakja keleti katonákra emlékeztetett. Amolyan kommunista egyenruha volt rajta. A  szakálla és az arca a busómaszkokhoz volt hasonló.   Ahogy háttal átsétált a szoba másik felébe, katonás szigorral ránkförmedt, "Csukd be azt az  ajtót, bejön a hideg!"   Akkor vettem csak észre hogy az irodában égő tűz pattogását, sistergését hallom, és ezek a  hangok a falak mögül jönnek, mégpedig minden oldalról. Tömény hőhullámok úsztak át a  szobán, a levegő szulfur szaga egyre nehezebb lett, a hő pedig elviselhetetlen, 50C fok felett  volt.   A fiúk külselye megváltozott, amolyan 8­10 éves legénykékké váltak és pityeregni kezdtek,  aztán kisfiú hangon sírtak, mint akik hirtelen rájöttek hogy az ördöggel kötöttek szerződést,  hogy az ördög seregébe álltak be harcolni, és már nincs visszavonási lehetőség. Megszűnt 

minden kevélységük, ahogy újra kisfiúkká váltak és a világ hazugságaiból kijózanodva mint  ártalmatlan kisgyermekek ébredtek fel a valóságra. Pánikba estek és úgy sírtak, de nem  mertek megmozdulni sem.   Hirtelen felgyorsultak a  dolgok, ahogy az  eseményeket a háttérből, a  résre nyitott ajtó mellől  figyeltem. Ebben a  szobában, a bejárat melletti  bal falon volt egy  ajtónyílás. Az pedig egy  szűk folyosóra nyílt,  ahonnan barátságos arany  fény szűrődött ki. Onnan a  tekintetem a padlóra  vetődött, ahol kosszal  kevert zsiradékban  csúszás erős nyomai vezettek keresztül azon ajtónyíláson.   A zsiradékból azonnal rájöttem hogy hol vagyok. A pokolban.   Szellemi tapasztalataim hirtelen felébresztettek, és gyorsan kisurrantam az ajtón a külső  hűvös, zöld erdős világba. Mivel nem léptem elő mint a fiúk, és az ördög nem nézett szembe  velem, nem vették észre hogy kimentem.   A fiúk gyermeki sírása szívtépő volt. Pedig ők is bármikor megfordulhattak volna és  kiléphettek volna, mivel az ördög háttal állt előttük.   De a hitük olyan nagy volt a sötétség hatalmában, hogy megbénította őket. Nem hittek a  visszalépés és szabadulás lehetőségében.      A borostyánnal befutott fal egy másik épületbe torkollt. Az egy modern, egyszerű szürke  betonépület volt, mint egy nagyvárosi irodaház. Nagy nyílt árkád alatt lépcsősor vezetett  lefelé.   Ahogy benéztem és fontolgattam magamban, hogy hűvős is, tisztának is tűnik, egyre inkább  az az érzésem támadt, hogy én valószínűleg az emeleten vagyok, és az a lépcsősor vezet le  a földszintre, ahol a normális élet folyik.   De szellemi tapasztalataim megint felébresztettek, mondván, "Minden ami lefelé vezet, a  pokolba vezet."   Ez a lépcsősor megtévesztés volt.    Arra kell koncentrálnom hogy csakis olyan ajtón menjek be, ami felfelé vezet.      Tovább mentem és valahol egy másik ajtót találtam. Ez az ajtó új csiszolt fémajtó volt,  biztonsági zárral és egy tiszta kis fémkallantyúval a közepén.   Tudtam hogy ez az az ajtó amit keresek, de nem tudtam hogyan nyitom ki.   Pánikba estem, megfogtam a kilincset, hogy meghúzzam, közben elkezdtem imádkozni.   

Még csak annyit mondtam ki, hogy, "Úr Jézus, az én igazsá..." és az ajtó gyöngéden,  csendesen kinyílt. Ahogy beléptem, a batyum egy kis zacskóvá vált, amiben csak egy  botocska volt, mint egy ceruza.    Magas és sovány voltam, rövid, tépett szőke hajjal (amilyennek általában látom magam  szellemben). Majdnem térdig érő, kinyúlt fehér trikóban voltam.     Ahogy körülnéztem láttam hogy egy hatalmas fürdőszobában vagyok.   Jobbra zuhanyzók, balra mosdók. A zuhanyzókban fehér ruhás fiatal nők álltak, egyesek  áthajolva egymáshoz, izgatottan de halkan csevegtek, mintha nagyon fontos megbeszélni  valóik lennének. Jó kedvük volt.   Mindegyiknek derékig érő sötét haja volt, amit hosszú, hosszú ideig mostak nagy gonddal.  Rám se néztek. Édes sampon illat volt mindenütt.    A fürdőszoba közepén egy kórus állt, tengerkék hosszú ruhákban. Dícsérő dalokat énekeltek.   Elindultam befelé.   Úgy mentem mint aki harctérről érkezett, kimerülten, lassan vonszolva a lábaimat.   Hangosan zokogtam.   Visszhangzott a hangom.   Dávid hangját hallottam a visszhangzásban.   Senki sem figyelt rám, pedig minden zengett a sírásomtól.   A kórus közepén állt az az énekes aki Benny Hinn kórusában énekel, aki mindig imádkozik és  csak az Úrra figyel.   Bár az egész kórus előre nézett, ő felémfordult és miközben énekelt, a szemeivel boldogan  rámmosolygott. Örült a sírásomnak.   Én csak felemelt arccal mentem előre, hangosan zokogva mint egy kisgyerek.   A fürdöszoba jobb hátsó részén ablakok voltak és nappali fény áradt be rajtuk, oda  igyekeztem, a fürdőszoba végébe.       Zokogásom visszhangjával a fülemben felébredtem.                             

Következtetés:   A szellemi világ létezése, a jó és rossz harca Valóság.   A szemellenzőket pedig csak Isten veszi le.  Ha hízelgünk és inkább eltakarjuk a Valóságot, besegítjük az embereket a pokolba.  Ha engedünk a képmutatás nyomásának, a saját szellemünket altatjuk el, és ha nem ébred fel, a pokolban  találja magát.  Nem Isten dobja a pokolba az embert, az ember maga megy oda.  A hazugot és az istengyűlölőt nem lehet visszahízelegni a pokolból.  Ha Isten keresztre feszítené magát értük, akkor sem fordulnának vissza.          

● 1Co 2:14​  Lelki ember azonban nem fogadja el Isten Szellemének dolgait, mert azok  ostobaságok neki; sőt, fel sem ismerheti őket, mert azok csak szellemileg vizsgálhatók  ki! ​ 2:15​  A szellemi ember mindent kivizsgál….szellemileg vizsgál  ● 2Ti 4:2​  hirdesd az Igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan!   

      email: ​ [email protected]