Benedek István: Linné nyomában Svédországi útinapló A svédek szeretettel ápolják tudósaik emlékét. Linnére különösen büszkék, minden nagyobb községben van Linnégatan, vagyis Linné utca. Szülőházát, lakóházát, munkahelyét, sőt időskori tanyáját is, amelyben hetvenéves korában meghalt, múzeumnak rendezték be, idegenforgalmi érdekességként mutogatják. És mégsem volt könnyű mindezt megtalálni. Bíztam abban, hogy bárki útba igazíthat, és végső esetben segít a térkép, hiszen tudom, hogy Råshultben született, Svedenben volt az eljegyzése, Hammarbyban halt meg… De akárkit kérdeztem, csak rázta a fejét, és a legrészletesebb autótérképen sem bukkantam rá egyik községre sem. Később megértettem, miért. Köpingtől (ejtsd: csőping) indultam kutatóútra, ahol a világ legtalálékonyabb patikusa élte le életét, Karl Wilhelm Scheele, az oxigén és sok más fontos vegyi elem fölfedezője. Érdekes szobra áll a templom háta mögött, a svédek kedvenc szobrásza készítette, Carl Milles. Köping magyarul községet jelent; ez a magyarázata annak, hogy Svédországban temérdek -köping van: Norrköping, Jönköping, Enköping, Linköping, és még egész sereg. Nem találomra indultam Köpingből dél felé Linné szülőhelyének keresésére. Életrajzából tudtam, hogy Småland (szmóland) tartományban kell rálelnem Råshult (rózhült) parókiájára, ahol született. Csakhogy Småland maga körülbelül akkora, mint a Dunántúl, és Råshultnek egyetlen információs irodában sem hallották hírét. Egy kis virág igazított útba. Linnét tudvalevően minden arcképén és szobrán a Linnaea borealis nevű kis virággal ábrázolják. Egy smålandi térkép déli csücskén felfedeztem a jellegzetes harangocskák képét; bár semmi sem volt mellé írva, nem volt nehéz kitalálni a jelzés értelmét: itt született Linné. Körülbelül 500 kilométeres autózással értem el a virággal jelzett helyet. Mindenkinek ajánlhatom ezt az utazást: a világ egyik legszebb táján visz keresztül. Svédország egészében olyan, mint egy óriási nemzeti park: fenyvesek és nyíresek közt kéklő tavak, a kitűnő országút mentén elszórtan piros tanyák fehér keretes ablakokkal, oszlopos verandával, virágos erkéllyel. Szőke gabonaföldek, sötétzöld legelőkön barna tehenek. A falvak úgy hatnak, mint káprázatos üdülőhelyek: szebbnél szebb villák sorakoznak egymás mellett. A svédek szeretnek fából építkezni, vörös gerendából vagy deszkából. Néha beburkolják a fát világos palával, többnyire meghagyják eredetiben. A villák nagy része őrzi a régi svéd stílushagyományt, az oszlopos verandabejárót, a bogárhátú manzárdot, az ajtók, az ablakok széles fehér keretét, de vannak bőséggel modern villák is, és az új középületek, bérházak és üzletházak mind modernek. Ezek nemcsak abban különböznek a mi modern épületeinktől, hogy a pallérstílust nem ismerik, hanem abban is, hogy a vakolat sehol sem hull róluk. Kérdeztem svéd útitársaimtól, hol laknak a parasztok? Ezekben az új villákban laknak, hat-nyolc-tíz szobában, akár a tanyán építik fel, akár a községben. Két-három
autó tartozik minden tanyához, és a melléképületben saját traktor, saját kombájn, saját villanyfejőgép, meg száz más masina. Gépesítve és kényelmesítve él az egész ország. Jólét és tisztaság lengi át; soha, sehol ehhez fogható tisztaságot nem láttam. Tiszták a házak, az udvarok, a virágoskertek, tiszták az utak, az út menti árkok, az autók, tiszták az erdők és a tavak is. Tudhattam volna, de csak most tudtam meg, hogy a svédek nem mindig voltak ilyen jómódúak: alig harmincesztendős az a gazdasági föllendülés, amely az egész országot mindenestül – a szó szoros értelmében – felvirágoztatta. A svédek valósággal lubickolnak újgazdagságukban, lebontják és újjáépítik országukat – ezért látni mindenütt a ragyogóan új portákat, pár évtized alatt elővarázsolt új városokat, nemzetközi üdülőhelynek beillő modern falvakat, nyaralónak is impozáns tanyákat. A régi házakból csak mutatóban őriznek egyet-egyet: mint nálunk a göcseji falumúzeumban, úgy mutogatják régi falvaikat, házaikat, berendezésüket GammlaUppsalában, a västeråsi Vallby Friluftsmuzeumban, a rättviki Gammla Gårdenben és hasonló skanzenekben – azzal a különbséggel, hogy míg nálunk nemcsak „a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos”, de még a kiállított épületekbe belépni is, addig Svédországban a múzeumlátogató ugyanúgy kezébe vehet és megtapogathat minden tárgyat, mint az önkiszolgáló áruházakban a vásárló. Egyik legkellemesebb meglepetésem ez volt: itt bíznak az emberekben, és az emberek nemigen élnek vissza a bizalommal. A rozzant, régi házakat lebontják, de a nagyon régieket restaurálják, karbantartják és büszkén mutogatják. Azon az 500 kilométeres úton, amelyet Köpingtől Råshultig megtettem, középkori várak, kastélyok, kis templomok és nagy katedrálisok, kolostorok és régi városházák egész tömegével találkoztam. Mindjárt az út elején, Örebróban egy impozáns vár mellett hajtunk el, majd a tengernek beillő Vättern-tó mentén Vadstena városában találjuk Szent Birgitta kolostorát a 14. századból, hozzá pompás gótikus dómtemplomot, egy szőrmekereskedő reneszánsz házát, tornyos városházát a 16. századból, s nem utolsósorban egy impozáns várkastélyt, amely még a hírneves Vasa Gusztávot – a svédek legfőbb történeti büszkeségét látta vendégül: a kalandos sorsú király, aki a dánok igájából felszabadította az országot, állítólag itt tartotta egyik menyegzőjét. Magyarországon ahhoz szoktunk, hogy a régi várakból csak omladozó falak maradnak meg, itt azonban a jó szerencse meg a szorgalom gondoskodott arról, hogy helyén maradjon vagy helyére kerüljön minden kő. Jönköpingbe az esti órákban érkezünk (nyáron errefelé 10 órakor kezdődik az este!), a gyufagyáráról híres város olyan fényárban úszik, hogy díszére válnék bármely metropolisnak. Ötvenezer lakosa van és jó néhány büszke felhőkarcolója, de főterén még őrzik a régi városházát, és külvárosában a mesteremberek vörös faházas utcasorait. Småland és Skåne (szkone) tartományok határán bukkantunk rá Linné szülőhelyére, Råshultre. Nem csoda, hogy a térképen nem szerepel: mindössze három házból áll, meg egy fészerből. És egy obeliszkből, amelyet 1866-ban állítottak fel Linné tiszteletére. A szülőház megkapóan kedves. Barnavörös rönkfából épült, téglalap alakú, földszintes. A háztetőn selymes zöld fű nő. Nils Linnaeus segédlelkész egyszerű lakása volt benne, és a község parókiája. Nem sokáig laktak itt, mindössze 1706-tól
1709-ig, akkor Linné apját kinevezték a szomszédos Stenbrohult (szténbrohült) lelkészévé, átköltöztek oda. De Carl Linnaeus még itt született, 1707. május 23-án (régi időszámítás szerint 13-án), húsz hónapot élt itt. Később a ház elpusztult, csak a mi századunk harmincas éveiben rekonstruálták, azóta Linné-múzeum és a tisztelők zarándokhelye. Alacsony kapuján Linné jelmondata: Innocue vivito, Numen adest – élj büntetlenül, az Isten jelen van. Bent a lakószoba, amelyben Linné született, mellette apjának lelkészi hivatala, konyha, kamra. A bútorzat nem eredeti, de hűségesen imitálja a 260 év előtti berendezést, pár öreg bútordarab állítólag Linné tulajdona volt. Üveg alatt a Systema Naturae első kiadásának lenyomata és néhány kézirat, a falon Linné portréreliefje, amely arról nevezetes, hogy paróka nélkül ábrázolja a tudóst – nem is lehet felismerni. A konyhában és padláson érdekes gyűjtemény a korabeli házi eszközökből, köztük egy bölcső, amely megmutatja, hogy itt nem balról jobbra, hanem fejtől láb felé ringatták a csecsemőt. A ház körül rekonstruálták a gyermek Linné virágágyását és apjának nevezetes virágkertjét, amelyet később Linné Adonis Stenbrohultensis néven írt le. Ez a kert természetesen nem itt állt, hanem a közeli Stenbrohultben, ahol a Linnaeus család lakott, csakhogy az ottani lakóház nyomtalanul elpusztult, azzal az ősi kis templommal együtt, amelyben Linnaeus papa prédikált. A lakóház helyén most a temetőkert áll, benne a fiatal Linné szép szobra, Gerda Springhorn készítette 1948ban. A szobor mögött három hatalmas hársfa, állítólag Linné – vagy még az apja – ültette őket annak a három ősi hársfának az emlékére, amelyekről a család a Linnaeus nevet kapta, pontosabban választotta magának. Éspedig Linné apja választotta, amikor elvégezte a teológiát, addig egyszerűen Nils Ingmarsson volt a neve – Ingmárfi Miklós. Gyermekéveit itt töltötte hát Linné (akkor még Linnaeus), a stenbrohulti házban és mezőkön, a kéklő Mökkeln-tó partján, madárdal és virágillat közt, miként Samuel Linnaeus – Linné öccse, apjának utóda a stenbrohulti parókián – tudatta az utókorral. Középiskoláját a közeli Växjöben végezte. Ellátogatunk oda is. Modern város lett belőle, Linné idejéből csak furcsa tornyú temploma maradt meg: egytornyúnak indul, a magasban hirtelen kettéágazik. Linné nem nagyon kedvelte az iskolát; szerencsére egyik tanára felfigyelt ritka tehetségére, és továbbtanulása mellett kardoskodott. Így került a lundi egyetemre, ahol merész lépésre határozta el magát: közölte apjával, hogy a teológia egyáltalán nem érdekli, orvos és botanikus akar lenni. Anyjának, mivelhogy elődei négy nemzedéken át lelkipásztorok voltak, meg sem merték mondani az istentelen elhatározást, és amikor végre megmondták, Christina asszony búsbeteg lett bánatában, de már nem állíthatta meg fia karrierjét. Linné rövidesen átment a nagy hírű uppsalai egyetemre, a tekintélyes természettudós, Olof Rudbeck tanítványa lett, majd helyettese, később utóda. De még mielőtt doktori diplomáját megszerezte volna, az Uppsalai Tudományos Társaság megbízásából tanulmányutat tett az akkor még alig ismert Lappföldön, ahonnan jó nevű természettudósként tért vissza. Nem követjük Linné útját Lundba – bár indokolt volna Skåne tartományt is megismerni, minthogy Linné utóbb könyvet írt róla –, de Uppsalába utánamegyünk. Kalmarnál érjük el a Keleti-tengert, megcsodáljuk az impozáns várat, amelyben
1389-ben „kalmari unió” címszó alatt Svédország elveszítette függetlenségét, átsandítunk a szomszédos Öland-szigetre, melynek ritka növényvilágát Linné kutatta fel, majd északnak fordulunk, és a tengerparttal párhuzamos hosszú-hosszú úton elérjük Stockholmot. Orvosi gyakorlatot folytatott itt Linné, és archiater lett, vagyis udvari orvos; impozáns szobra a Királyi Könyvtár parkjában áll, értékes kéziratait a könyvtár őrzi. Innen már csak egy ugrás Uppsala, amelynek régi egyetemén tanult és tanított; az épület kupolájában ma is látható a „theatrum anatomicum”, vagyis a hajdani boncterem, melynek meredek padsorai közt állva a diákok leláttak a terem közepén elhelyezett boncasztalra, valósággal beleláttak a hulla hasába. Linné anatómiát is tanított. A botanikus kerthez – Linné működésének legfőbb színteréhez – később térjünk vissza, most kísérjük el a fiatal tudóst dalarnai útjára. Dalarna Svédország egyik legszebb tartománya, szívalakjával mintegy az ország szívét alkotja. Nevezetes bányavárosa Falun. Rézbányákat tanulmányozni ment oda Linné, Moraeus doktor leányát találta ott, megkérte a kezét. A gazdag Moraeus azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, hogy Linné előbb szerezze meg az orvosi diplomáját, éspedig Hollandiában, mivelhogy ez idő tájt a holland egyetemeken világhírű volt a természettudományos oktatás. A doktor tanyáján – Svedenben – megtartották az eljegyzést, aztán Linné átutazott Hollandiába, táskájában a Systema Naturae kéziratával, a hardervijki egyetemen megszerezte az orvosi diplomát, kinyomatta a Systema Naturaet és utána még néhány könyvét, világhírű tudósként tért vissza menyasszonyáért Dalarnába. Linné nyomát követve elérjük a Siljan-tavat, amely talán az ország legszebb pontja. Bűbájos városkák sorakoznak egymás után: Leksand, Rättvik, Vikarbyn, Mora. Ez utóbbinak legfőbb nevezetessége, hogy itt élt a svédek Munkácsyja: Anders Zorn festőművész; varázslatosan berendezett rönkfa palotáját ma múzeumként mutogatják. Linné tovább folytatta útját egészen a norvég határig, ahol ma természetvédelmi terület őrzi az őserdő növény- és állatvilágát, mi azonban visszafordulunk a megejtő szépségű Siljan-tótól. Moraeus doktor víkendházát próbáljuk felkutatni Svedenben. Ezt sem könnyű megtalálni. Sveden majdnem olyan kicsiny helység, mint Råshult. A közeli turistainformáció mégis tud róla, minthogy pónitenyésztéséről nevezetes… Meg is találjuk Falun közelében a néhány házból álló falucskát, a póniistállókkal szemben Moraeus doktor szép, tornácos házát, de csak az ablakon át leshetjük meg a faragott bútorokat és ódon tapétafestményeket, amelyek közt Linné eljegyezte Lisa Moraeát – a kis ház őre ugyanis nyaralni ment, és magával vitte a kulcsokat. Utunk kalandosabb része következik most: fel északra, a Lappföldre, az északi sarkkörön is túl. Ám kalandok inkább Linnére vártak, amikor erre járt, bennünket jól felszerelt kempingek várnak, s a svéd civilizáció egyéb áldásai. Itt már nem olyan széles az autóút, mint délebbre, de nincs is szükség több sávra: csekély a forgalom. A botteni öböl partja mentén haladunk, aztán a Lule-folyó mentén, amelyen ősi módszerrel úsztatják le ma is a kivágott és lehántolt fatörzseket. A sarkkörön túljutva már a lappok földjén járunk, de ezt csak a községek furcsa nevéből vesszük észre (Jokkmokk, Kvikkjokk), és egy skanzenből, ahol összegyűjtötték azokat a sátor alakú faházikókat, amelyekben a lappok laktak. Eleven lappot összesen kettőt látunk:
rénszarvasbőrt és dísztárgyakat árulnak az autóút mentén. A rénszarvascsordák ellenben ott bandukolnak az országút mellett, néha magán az országúton, vigyázni kell vezetés közben. Szerencsére itt éjszaka is világos van – nyár közepe van éppen, pár nappal a bolondos Szent Iván-éj előtt érjük el a legészakibb pontot: ilyenkor itt sohasem megy le a nap. Szokatlan, hogy éjfélkor is zavartalanul lehet újságot olvasni vagy térképet böngészni a sátor előtt, lámpagyújtás nélkül – és furcsa, hogy a vérvörös korong a nyugati horizonton hiába próbál a semmibe süllyedni, végre megmérgesedik és ismét emelkedni kezd fölfelé: így kezdődik a másnap. „Lappföld hegyén éj nélkül napot mutattál” – írta Linné, mert a maga barokkos módján költő is volt. De azt is írta, hogy „Lappföld hegyén a hideg sosem hagyott el” – és ezt is tapasztaltuk: évtizedek óta nem volt Olyan fagyos a svéd nyár, mint amikor ott jártunk. A táj nem sokat változott Linné óta, csak az utak és települések civilizálódtak. A környezet megőrizte ősvadon zordonságát: szikla szikla hátán, festői rendetlenségben, nyírfa és fenyő, egyre csökkenő méretben és silányuló minőségben: a sarkkörön túl már a fák alig tudnak megbirkózni az időjárás kietlenségével, elkorcsulnak, elsenyvednek, a zuzmó és moszat veszi át birodalmát. És bizonyára sok sarkköri növény, hiszen Linné könyvet adott ki róluk Flora Lapponica címen – de Linné nem autóval suhant át a sejtelmes északi tájon, hanem fáradságosan bóklászott a girbegörbe fák közt, a kőrengetegben, s megtalálta, amit mi már csak elképzelünk. Megtalálta a lappokat is rejtett kunyhóikban; még ma is élnek az erdő mélyén elszánt nomádok, akik nem adják fel függetlenségüket és a keserves-szabad életmódot – de autóút nem visz hozzájuk, lemondtunk a felkutatásukról. És arról is, hogy vásároljunk gyönyörű ezüstműveikből, amelyeket a hosszú téli sötétségben nagyszerű művészettel készítenek – és az idegenforgalmi üzletek számunkra elérhetetlen áron kínálnak. „Lappföldön átvezettél baj nélkül sok veszélyen” – írta Linné, és Iter Lapponicumában beszámolt küzdelmeiről, kissé szeszélyesen: hol a béke és jólét birodalmának írta le a Lappföldet, hol elviselhetetlen pokolnak, aszerint, hogy éppen jóllakott-e vagy elázott. A hangulatok embere volt Linné, s költői túlzásokra is hajlamos, mégis amikor 1732-ben bejárta ezt az akkor még ismeretlen vidéket, jogos büszkeséggel számolhatott be fölfedezéseiről az Uppsalai Tudományos Társaságnak, s ezzel alapozta meg tartós hírnevét. Hiszen még csak huszonöt éves volt. Egészen a Nagy Vízesésig törtünk előre, ahol a kietlen holdbéli tájon már szinte elakad az ember lélegzete, annyira nincs nyoma az életnek; szemben a norvég hegyek sipkája fehérlik, s már rénszarvasok sincsenek, a maradék fácskákat pedig mintha derékban tördöste volna ki egy óriási kéz, csak a csonkjuk áll ki szomorúan a földből. Visszafelé irányt váltottunk a tréfás nevű Jokkmokk városkánál – amely egyébként semmit sem őriz a lapp hagyományokból, hacsak az ajándékboltok kirakatában nem –, elhagytuk a Lule folyót, s nem a tenger felé ereszkedtünk le, hanem az őserdővel borított hegyvonulat oldalában tettük meg azt az ezer kilométert, amely visszavezet a civilizációhoz. Uppsalába. Ahol Linné élete javát töltötte. A Svartbäcks-gatanról nyílik a régi botanikus kert, Linné működésének legfőbb színtere. A kertet eredetileg Olof Rudbeck hozta létre, igen elhanyagolt állapotban
adta át utódjának, aki saját rendszere – a világhírűvé vált ivari rendszer szerint rendezte be; a földkerekség minden tájáról hozzá sereglő tanítványoknak és látogatóknak itt demonstrálta rendszerét. Halála után az egyetem új botanikus kertet kapott, ez hamarosan meg semmisült. Kerek százharminc évig a dudva verte fel. Az 1917-ben megalakult svéd Linné Társaság első dolga volt rekonstruálni a régi kertet. Minthogy Hortus Upsaliensis című könyvében Linné részletesen leírta kertjét, könnyű volt hűen rekonstruálni. A felező úttól jobbra az éves, balra az évelő növények, a huszonnégy ivari osztály szerint besorolva. A kert végében félkör alakú épület, kiállításokat és hangversenyeket tartanak benne, előtte néhány borzalmas modern szobor. Ezeket nem Linné tervezte. A kert jobb sarkában Linné lakóháza. Eredetileg Rudbecké volt. Linné 1742-ben kibővítette, emeletet húzatott rá. Halála után egész hagyatékát a londoni Linné Társaság vásárolta fel, a svédek akkor még nem sokat törődtek tudósaik emlékével. A házat az egyetem zenei tagozata használta egészen 1935-ig, akkor visszaállították eredeti formájába, és telerakták mindazzal, amit Linné hagyatékából még meg lehetett találni. Rekonstruálták a lakószobákat, Linné dolgozószobáját és a magánkollégiumok számára szolgáló helyiséget, Lisa asszony öltözőjét; a falakat telerakták Linné képeivel, a tárlókat kézirataival, könyveinek őskiadásaival, természetrajzi gyűjteményének maradványaival. A szekrényekben láthatók a Linnaea borealisszal díszített kínai porcelánok, amelyekből a család teázott, a házaspár ruhái, Linné könyvtára, egy fali tékában a címeres oklevél, amellyel a király 1762-ben nemessé tette és nevét Linnaeusról Carl von Linnére változtatta; és még sok egyéb. Utolsó éveit nem Uppsalában, hanem Hammarbyben töltötte, a nyaralójában. Hammarbyről Svédországban mindenki hallott, mert sportstadion van ott – csakhogy az egy másik Hammarby, Stockholm mellett. „Linnés Hammarby” itt van Uppsala közelében, alig egy órányira. A Linné Társaság ezt is helyreállította, muzeálisan berendezte. A parkban már nem sok nyoma van Linné hajdani kertjének, de az épületeket gondosan renoválták. Legfőbb nevezetessége Linné dolgozószobája. Falát azoknak a növényeknek képeivel tapétázták ki, amelyeket a világ minden tájáról kapott, ma is így látható. Idős napjaiban itt keresték fel tanítványai és tisztelői, itt tartotta nyári szemesztereit, innen küldte szét „apostolait” a szélrózsa minden irányába. „Többet láttam a Teremtő műveiből, mint bármely halandó – írta öccsének. – Többet írtam, mint a ma élők közül bárki, 72 könyvem sorakozik polcomon. Nagy nevet szereztem magamnak, tudományban a legnagyobbnak ismertek el. De ha a fa elérte legnagyobb magasságát, össze kell omlania, mert quidquid ad apicem pervenit, ad exitum properat.” (Aki feljut a csúcsra, az elmúlás felé siet). Négyévi betegeskedés után Hammarbyben halt meg, 1778-ban. Az uppsalai dómban temették el. A templom főhajójának előterében a kőpadlóba illesztett márványtábla fedi hamvait.
