Benedek István: Hippokratés 1. Hippokratés esküje „Apollón orvosra, Aszklépioszra, Hügieiára és Panakeiára, valamint minden istenre és istennőre esküszöm, és tanúkul hívom őket, hogy ezt az esküt és szerződést képességem és meggyőződésem szerint mindenestül megtartom. Tanítómesteremet szülőmnek tekintem, vagyonomat megosztom vele, ha rászorul, tartozásomat neki megfizetem, leszármazottait fitestvéreimnek tekintem, s ha kedvük van hozzá, egyezség és fizetség nélkül megtanítom őket erre a mesterségre. Hasonlóképp továbbadom a tanításokat és mind az egész tudományt gyermekeimnek, mesterem gyermekeinek és minden tanítványnak, ha előzetesen írásban és esküszóval orvosnak kötelezték el magukat, de senki másnak nem. Betegeim életrendjét legjobb tudomásom és ítéletem szerint hasznosan írom elő, tartózkodva mindattól, ami káros és ártalmas. Halálos szert még kérésére sem szolgáltatok ki senkinek, sőt ilyen tanácsot sem adok, sem pedig nőnek magzatelhajtó szert. Tisztán és jámboran őrzöm meg tehát életemet, tanítom és művelem mesterségemet. Kőmetszést nem végzek, átengedem az arravaló mesterembereknek. Bármely házba lépek, a betegek hasznára leszek, tartózkodom mindenfajta szándékosan kárt okozó jogtalanságtól, különösen pedig a nemi visszaéléstől, legyen nő vagy férfi, szabad avagy rabszolga, akinek testi gyógyítását rám bízták. Bármit látok vagy hallok kezelés közben vagy a gyógyításon kívül az emberek hétköznapi életében, amit kifecsegni nem szabad, arról hallgatok, s mint orvosi titkot megőrzöm. Ha ezt az esküt megtartom, és nem töröm meg, boldogan élvezzem életemet és mesterségemet, legyen örök becsületem az emberek előtt, ha azonban megszegem, és hamisan esküszöm, történjék mindennek az ellenkezője.” Íme, Hippokratész esküje, ahogyan kétezerötszáz év óta száll orvosról orvosra, nemzedékről nemzedékre. Vannak elavult részei (például a kőmetszés elhárítása, minthogy ez akkoriban önálló mesterség volt), de egészében azt az orvosi etikát tükrözi, amelyet ma is magáénak vallhat minden orvos, különösen az, aki hivatásának érzi a mesterségét. Időálló parancs: tiszteld mestereidet, oktasd tanítványaidat, az orvosok titkait őrizd meg az orvosok számára, betegeid titkait ki ne fecsegd… legjobb tudásod szerint gyógyíts, senkinek ne árts, helyzeteddel vissza ne élj. Egyszerű törvény ez, megtartása elegendő ahhoz, hogy örök becsülést nyerj az emberek előtt; az eltelt harmadfélezer év azt mutatja, nem is volt olyan könnyű megtartani. Magyarra először Unghvárnémeti Tóth László fordította 1818-ban, a Hasznos Múlatságok számára, aztán 1910-ben Hornyánszky Gyula filológus, aki nagyszerű könyvet szentelt Hippokratész bölcseletének és orvosi munkájának.
Csakugyan Hippokratésztől származik az eskü? Élt egyáltalán Hippokratész, az „orvostudomány atyja”, vagy csak olyan mondabéli alak, mint állítólagos őse, Aszklépiosz? Hippokratész nem mondai, hanem történeti alak. Kósz szigetén élt, valószínűleg időszámításunk előtt 460-ban született, és 377-ben halt meg. Orvosi családból származott, nagyapját ugyancsak Hippokratésznek hívták, apját Herakleidésznek; aszklepiádok voltak, vagyis orvos-papok, akik magukat Aszklépiosz orvos-isten leszármazottjának tartották, mint ennek a rendnek minden tagja. Az orvosi tekintélyt az „isteni” származás biztosította számukra. Az orvosok céhe – vagy ha tetszik: szakszervezete – abban az időben így védte érdekeit… De ha már Hippokratész nagyapja is neves orvos volt, hogyan lehet mégis ő az „orvostudomány atyja”? Varázslatból, babonából és népi megfigyelésből táplálkozott a kezdetleges orvostudomány. De amikor Aszklépiosz szentélyei körül kikristályosodott az orvosi rend, természetszerűleg egyre gyűltek azok a tapasztalatok, amelyeket a gyógyítás során az orvosok szereztek. Varázslatra és babonára ott és addig van szükség, ahol és ameddig az orvosi tudomány tehetetlen. Aszklépiosz valódi és ál-leszármazottai egyre több hasznos tapasztalatot gyűjtöttek, egyre világosabb képet alkottak a betegségekről és a természetes (varázslatmentes) gyógyítás előnyeiről. Varázsolni könnyű, gyógyítani nehéz, viszont a varázslat hatástalan, míg a helyes gyógyítás hatásos – ezt az alapvető tanulságot szűrték le évszázadok alatt Aszklépiosz jó szándékú utódai. Ez vezette az orvostudomány lázadására Hippokratészt és kortársait. Lázadást mondok, mert Hippokratész műve az orvostudomány lázadása volta babona és a varázslat ellen. Az Aszklépiosz-sarj fellázadt az Aszklépiosz-ős ellen. Az időszámításunk előtti 5. és 4. évszázada görög felvilágosodás kora: ekkor működött a filozófus Démokritosz, ekkor terjesztette el Szókratész bölcseletét és saját eszméit Platón, ekkor kezdte meg enciklopedikus munkásságát Arisztotelész, ekkor működtek a nagy görög drámaírók, ekkor élte fénykorát az athéni demokrácia. A Hippokratészek fellépése nem véletlen és nem váratlan: azt a világot, ésszerű, tapasztalati, csodamentes és babonaellenes ión-görög gondolkodást honosították meg az orvostudományban, amely Hellászban egyébként is otthonos volt már. Hatásos lázadás volt, a varázslatból tudományt csinált. Könnyű ezt így kimondani, és elkeresztelni Hippokratészt az orvostudomány atyjának (amit kétségtelenül meg is érdemel). De legalább három dologról ne feledkezzünk meg: Először arról, hogy Aszklépiosz legyőzése nem jelentette bukását. Ami magyarán annyit tesz, hogy a varázslatot és babonát kiirtani az orvoslásból Hippokratésznek sem sikerült, utódainak sem: mai napig is elevenen él az orvoslásnak ez a két ága, az aszklépioszi babonás-varázslatos gyógyítás és a hippokratészi kísérleti-tapasztalati gyógyítás. Másodszor arról, hogy 400 évvel időszámításunk előtt az orvosok rendelkezésére álló ismeretanyag, vizsgálódási lehetőség, kutatási technika stb. sokkal fejletlenebb volt, hogysem mai értelemben vett tudományra egyáltalán
gondolhattak volna. Az ókor tudománya – ide értve a sokat magasztalt egyiptomi és indiai orvostudományt is – tiszteletre méltó volt, de szánalmas. Bármennyire divatos is ma égig dicsérni az ókor orvosait, elmondani, hogy „már a régi görögök…”, „már a régi rómaiak…”, „már a régi egyiptomiak…”, „már a régi hindu orvosok…” ezt is tudták, azt is tudták – az igazság az, hogy rómaiak, görögök, indusok és egyiptomiak együttvéve is végtelenül keveset tudtak a betegségekről, s azt is rosszul, gyógyítani pedig jóformán semmit sem tudtak. Ezért ne feledjük, hogy Hippokratész az orvostudomány atyja ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy értett a betegségekhez, hanem azt, hogy tömérdek elméleti és gyakorlati tévedéssel megtűzdelve lerakta azokat az alapokat, amelyeken az orvosi varázslat orvosi tudománnyá fejlődött – kétezer év múlva. Hippokratész nagyságát éppen az mutatja, hogy e kezdetleges körülmények között a betegségek természetes magyarázatára, természetes osztályozására, természetes gyógyítására gondolt. Eredményeit, kórtani elképzeléseit és terápiás módszereit túlhaladta a tudomány, de orvosi etikája és orvosi szemlélete maradandónak bizonyult. Végezetül azt se feledjük, hogy a nagy jelentőségű alapkőletételt nem egyedül a kószi Hippokratész végezte, hanem Kósz, Knidosz, Athén, Pergamon, Alexandria és más görög városok orvosai együttesen – sokszor egymás ellenére –, akiknek irodalmi alkotásait a ma Hippokratési Gyűjtemény (Corpus Hippocraticum) néven ismert töredék őrzi. A gyűjteménynek 54 darabja ismeretes, közülük mindössze 6 származik magától Hippokratésztől, a többi részben tanítványaitól, részben a Kósszal vetélkedő orvosi iskoláktól. (Maga az Eskü talán még korábbi, az aszklepiádok ősi eskümintája.) Hippokratész a nagy megújulási mozgalom vezéralakja volt, tanítómestere és példaképe, egyben jelképe is: mintegy képviseli és fémjelzi mindazt, ami a Corpus Hippocraticumban olvasható, még ha személy szerint nem ő írta is. 2. A Hippokratési Gyűjtemény szelleme A Gyűjtemény leghíresebb darabja az Aforizmák, egymondatos megfigyelésekmegállapítások a betegségekről. Egy részük találó, más részük meglepő. Világhírű lett az első aforizma: „Rövid az élet, hosszú a mesterség, elsuhan az alkalom, csalóka a tapasztalás – ítélni nehéz.” Minthogy az „ars” szó művészetet is jelent, ezt a mondást általában így idézik: „Rövid az élet, hosszú a művészet” – holott értelme nem ez, hanem inkább ez: légy óvatos. Néhány könyv az orvosi működés tisztességéről szól, az etikáról és illő viselkedésről, s a régi (!) orvostudományról; több anatómiai töredék a szívről, izmokról, csontokról, mirigyekről. Egy nagyobb tanulmány – amelyet személyesen Hippokratésznek tulajdonítanak – a levegő, víz és lakóhely kórtani szerepét tárgyalja, egy másik a szervezet nedveinek kórtani szerepét. Egyes betegségek rövid vagy részletes leírását adja A betegségek három könyve, A belső bántalmak és A járványok hét könyve – az utóbbi nemcsak a járványos betegségeket tárgyalja, korabeli belgyógyászati kézikönyvnek tekinthető. Külön-külön tanulmány foglalkozik a fej
sérüléseivel, az ízületekkel, a törésekkel, a sebkezeléssel, az aranyérrel, a sipolyokkal, a szem betegségeivel; nevezetes az epilepsziáról szóló monográfia, amely élesen tiltakozik a „szent” betegség elnevezés és a démonikus szemlélet, valamint babonás gyógyítás ellen. Egy töredék a még nem menstruáló leányok ideges panaszait sorolja fel; több tanulmány a női természetről, terméketlenségről és termékenyülésről, korai szülésről, nehéz szülésről, a csecsemőkor betegségeiről, fogzásról szól. Az egészségtani könyvek a helyes étrendet, dietetikát, helyes öltözködést és testmozgást ismertetik, néhány könyv a prognózis felállítására ad gyakorlati tanácsokat. Mint a felsorolás mutatja: az időszámításunk előtti 4. század körül a görög orvosok érdeklődési köre igen gazdag volt. Ez a gazdagság azzal a látszattal jár, mintha maga az orvostudomány is már fejlett lett volna. És minthogy az egész keresztény középkor, sőt jórészt még a reneszánsz is Hippokratész meg Galénosz munkásságára támaszkodott, ez a látszat mind jobban megszilárdult. Ma, amikor sem Hippokratész, sem Galénosz tényleges orvosi tevékenysége (ide számítva természetesen valamennyi ógörög iskolát) nem játszik szerepet a gyakorlati orvoslásban, még mindig óriási a görög orvostudomány nimbusza: „Már a régi görögök tudták…” Csakugyan sok mindenről tudtak a régi görögök, tárgyi tudásuk mégis roppant csekély volt, és ez nem is lehet másként. Anatómia-élettankórbonctan-kórtan a tudományos orvoslás alapja, ezek a stúdiumok pedig az ókorban még gyermekcipőben is alig jártak; a Vesalius–Harvey–Morgagni–Pasteur névsor jelzi szimbolikusan az orvostudomány valódi fejlődését. A hippokratészi gyűjteményben vannak ugyan anatómiai és élettani tárgyú értekezések, de tartalmilag oly kezdetlegesek, hogy alig vehetők számításba; a bonctani és élettani kutatás kezdetének legfeljebb az alexandriai iskola működése tekinthető (Herophilosz és Erazisztratosz), de ez is csak tapogatózás. A hippokratészi iskola erősségét másutt kell keresni, nem a mai értelemben vett tudományos megalapozásban. Nagyjából az alábbi tételekben foglalható össze a Corpus Hippocraticum jelentősége: 1. Szembefordulás a természetfeletti erőkbe vetett hittel. Minden ősi kórtanban és gyógyításban – miként a vallásban és a társadalmi ideológiában is – alapvető szerepet játszott a mágikus-démonikus elem. Az aszklépioszi gyógymódnak még a varázslat volta legfőbb eszköze, noha felhasználta a népi gyógyítás tapasztalatait. Hippokratész (neve itt szimbolikusan értendő, az egész „modern” szemlélet jelképeként) elutasította a varázslatot, démoni kóroktant és mágikus gyógyítást. 2. A természet gyógyító erejének hangsúlyozása. Az emberi szervezet része a nagy természetnek, amelyben bizonyos rend uralkodik. Maga a természet – tehát a szervezet is – a rend helyreállítására törekszik. Minden betegség két alapeleme: a páthos z és pónosz, vagyis a szenvedés meg a viaskodás: a szervezet szenved a betegségtől, és küzd ellene. Az orvosnak az a dolga, hogy a természet gyógyító munkáját, a szervezet betegség elleni küzdelmét segítse.
3. Empíria. A természet és a betegség ismerete ne spekuláció, hanem megfigyelés, tapasztalás és következtetés alapján történjék. A gyógyításnak ez a „baconi” alapelve a történelem során többször megingott, amikor a „post hoc ergo propter hoc” okoskodás olykor tévútra vezetett, vagy amikor a kísérleti tudás elsőbbséget szerzett a tapasztalati tudással szemben, de végső soron minden nehézségen mindig a megfigyelés, tapasztalás és következtetés segítette át az orvosokat. 4. Klinikai leírás. A betegek kórlefolyásáról vezetett leírásból lehet következtetni a kórformák és gyógymódok általános törvényszerűségeire. Hippokratész iskolája vezette be először a kórlefolyás rendszeres észlelését. 5. Kórtani szemlélet. A népi gondolkodás mindenkor a szervezet alapelemeinek, elsősorban a nedveknek hibás keveredésével hozta kapcsolatba, a betegségeket. Ennek alapján állította fel Hippokratész iskolája a „humorálpatológiai” szemléletet, amely a nedvek (főként a vér, nyák és epe) „diszkráziájával” – aránytalan megoszlásával – magyaráz minden betegséget. Alapjában téves, erőltetett és naiv elmélet ez, de nagyvonalú kísérlet a betegségek kialakulásának természetes – szervezeten belüli – egységes értelmezésére. 6. Orvosi etika. Az orvosi működés alapja az erkölcsi tisztaság legyen. Tudásával és emberségével kell az orvosnak betegét szolgálni, a jogos bizalmat önmaga és mestersége iránt felkelteni és megőrizni. Hogy Hippokratész gyógyító praxisa mennyire volt eredményes, ma már meg nem ítélhetjük. Intuíciója és tapasztalata gazdag lehetett, noha elméleti ismerete és gyógyító eszközeinek tára szegényes, kezdetleges. Nem a gyógyításban elért eredményeivel, hanem az orvosi mentalitás és etika lerögzítésével őrizte meg harmadfélezer éven át „az orvostudomány atyja” címet.
