Benedek István: Deák Ferenc közérzete Századunk harmincas éveiben terjedt el Ernst Kretschmer marburgi elmeorvos alkattani szemlélete, nemcsak orvosok, hanem laikusok között is. Két lényeges állításra redukálható Kretschmer tana. Az egyik az, hogy nincs élesen elhatárolható különbség az egészséges meg a beteg, a normális meg az abnormális ember között. Ez az álláspont nem új, Kretschmer hatására csupán új erőre kapott. A másik, az originális kretschmeri tétel a testalkat és lelki alkat közötti párhuzam gondolata. Jellegzetes testalkatként írja le a soványat meg a kövéret, az izmosat meg a gyengét – természetesen nem ilyen hétköznapi szavakkal, hanem élettani szakkifejezésekkel. Úgy találja, a testes ember jelleme és lelki betegsége eleve más, mint a keszegsoványé. A köztudatot telítette a skizoid és cikloid temperamentum fogalmával. Szokatlan lelkesülést váltott ki az új alkattan. Könnyű volt példákat találni az igazolására is, cáfolására is, hiszen valamelyes igazság van benne, végletesen azonban nem áll helyt. Bajt nem okozott, csak ismét egyszer zsákutcába irányította a pszichodiagnosztikát, kárpótlásul viszont gazdagította a lélektant néhány fontos alapfogalommal. A hazai pszichológia mélyen merített a kretschmeri tanból. Honunk nagyjainak lelkületét magyarázták testi felépítettségükből, vagy beérték a „skizoid”, illetve „cikloid” temperamentum kimutatásával, például Széchenyi vagy Petőfi esetében. Ezek az elemzések nem voltak sikeresek, nem is lehettek, minthogy azzal magyaráznak, ami maga magyarázatra szorul. Így járnánk akkor is, ha Deák Ferenc lelkületét és betegségeit pusztán abból a körülményből akarnók megérteni, hogy köpcös ember volt. Pedig Deák esetében csakugyan nyilvánvaló a párhuzam testi és lelki alkata között. A piknikusnak nevezett testalkat jellegzetes vonásai mind megtalálhatók nála. Kerek fej, rövid és széles nyak, domború mellkas, korán jelentkező gömbölyű pocak, rövid és zömök végtagok, vaskos kéz, tömpe ujjak. Alacsony és hízásra hajlamos termetével gyermekkorától fogva együtt járt egyfajta tunyaság, megfontoltságba torkolló lassúság, higgadtság, komolyságra hajló kedélyállapot, kiegyensúlyozottság, idegenkedés mindenfajta kilengéstől, túlzástól, megfontolatlanságtól. Amíg betegség le nem verte a lábáról, erős volt és kitartó. A későbbiek során zömöksége a vérmesnek mondott testalkatba ment át (plethorásnak nevezték az ő idejében), ez azonban nem párosult szangvinikus temperamentummal. Körülbelül ennyit lehet alkattani szempontból elmondani Deákról. Semmiképp nem elegendő ahhoz, hogy egyéniségét, politikai jelentőségét, de akár csak betegségeit kielégítően megmagyarázza. Parasztgazdák és földbirtokosok közt ugyanez a testalkat egyáltalán nem volt ritka, Deák Ferenc ellenben csak egyetlenegy volt köztük. Látszólag makkegészséges volt, és rendszerint úgy is gondolunk vissza rá, mint a testi és szellemi egészség kivételes díszpéldányára. Szellemi téren csakugyan haláláig megőrizte azt a felsőbbrendűséget, ami születése pillanatától fogva sajátja volt. Hetvenhárom évet élt, ennek több mint a felét átbetegeskedte.
Aranyeresnek nevezett bántalmai 1835-ben vitték először orvoshoz, tehát harminckét éves korában, közéleti pályafutásának az elején. Nem tudni, ekkor ki kezelte s mivel; később történik célzás arra, hogy az orvosi tanács nem vált hasznára, mígnem valamely homeopata módszer kigyógyította. De csak ideig-óráig; levelezésében minduntalan felbukkan egy-egy utalás arra, hogy nem egészséges. Így 1838 karácsonyán maga írja Wesselényinek: „Ma két hete hagytam el az ágyat, s tegnap ide Veszprémbe érkeztem, tűrhető, de még nem tökéletes egészséggel; innen még, ha lehet, ezen évben indulok Pestre, hacsak egészségemnek valamely véletlen változása gátat nem vet.” 1842-ből Vörösmarty Ilona – a későbbi Széll Kálmánné, Deák gyámleánya – tudósít lassan gyógyuló betegségéről, a következő évben pedig Széchenyi naplója arról, hogy barátai óva intik Deákot az „allopata” orvosoktól, s rövidesen megtudjuk, hogy ő is inkább a homeopata segítségben bizakodik. Bár előtérben még mindig az aranyérnek nevezett testi betegség áll, barátainak szemet szúr a lehangoltsága, bágyadtsága, sőt viszolygása minden szerepléstől, politikai és egyéb tevékenységtől. Csakhogy a reformnemzedék politikai küzdelmeiben ez volt a forrongásnak legtermékenyebb időszaka, s Deák szerepe igen jelentős: ha összevetjük, mit tett ez években, s mily tehetetlenségről panaszkodott, az ellentmondás áthidalhatatlan. Vagy csak az teszi áthidalhatóvá, hogy a külső akadályok nem fokozták, hanem legyőzték a belső tehetetlenséget. 1845–46-ra romlott erősen az állapota, és ez bizony súlyosan esett latba nemcsak a napi politikában, hanem talán az ország sorsában is. Ha nem is egyetlen, de egyik vezére volt Deák a reformellenzéknek, és talán minden másként történik, ha nem kényszerül sok fontos ülésről távol maradni, az irányító posztról félreállni. Lehet, hogy tisztábban látott a többieknél, és tudta, hogy személyes jelenléte sem változtat a lényegen (amint ezt Kossuthnak 1845 novemberében megírta), de az is lehet, hogy személyes depresszióját vitte át az országos ügyek megítélésére – miként ezt hamarosan Széchenyi tette, önmagát vádolva, míg Deák önnön jelentőségét kisebbítette. Ez persze csak amolyan találgatás. Tény, hogy visszavonultan élt Kehidán, ahol a gazdaság gondjai is nyomták. Az év különösen rossz termése a szegény embereket katasztrofális helyzetbe hozta, a középbirtokos gazdának is, amilyen Deák volt, gondterheltté tette az életét. Leveleivel még így is, félrehúzódottan és betegen, a haza bölcse volt, már ekkor. Látogatói igen rossz bőrben és hangulatban találják. Soványodik, ereje hanyatlik, kedélye nyomott. Balatonfüreden keres gyógyulást, mint akkor oly sokan, de állapota nem javul. „Pestre csakugyan egészségemnek bomlott állapotja miatt nem mehettem – írja Wesselényinek 46 őszén. – Az aranyérnek alkalmatlan, nyomasztó s néha fájdalmas rohamai gátolták útamat. Bajom sokféle változásai s ezeralakú tünetei között legnehezebben viselem azt, hogy kedélyem általában levert, munkára rest s tehetetlen vagyok, részvétlen, örömtelen s néha ok nélkül is ingerült. Ha ezen lelkiállapot nálam tartós leend, a politikai tér előttem el lesz zárva, mert haszonvehetetlen leszek…” Bajának ezeralakú tüneteiről nincsenek pontos adataink; panaszai közt visszatérő a derékfájás, szív, máj és lép táji fájdalom, vérhullám, emésztési zavar, félelem a gutaütéstől, fogyás, gyengeség, nyomott kedély. Pár sornyi levélírástól kimerül, járni tud, de kocsin ülni nem. Egy pesti tanár molimina
haemorrhoidalia (aranyeres kimerülés) diagnózissal kezelte, nem használt. Berlini orvoshoz fordult, plethora abdominalis és hypercarbonisatio sanguinis (hasi bővérűség és szénsavtúltengés a vérben) ellen ajánlott kúráját az év végéig folytatta, akkor végre elszánta magát, hogy a homeopata Attomyrhoz utazik Pozsonyba. Már tíz évvel előbb hasznos tanácsot kapott Attomyrtól, ismeretlenül: pihenő, idegkímélő, de nem tunya életmód, természetes étrend stb. A homeopaták gyógyszerei a mértéktelen hígítás miatt hatástalanok voltak, vagy csak szuggesztíven hatottak, de az allopaták gyógyszerei sem értek sokkal többet, és a homeopaták legalább nagyobb figyelmet fordítottak az életkörülmények célszerű szabályozására – ez lehetett a sikerük titka. Személyes találkozásukkor is jó hatással volt Attomyr Deákra. Annyira összebarátkoztak, hogy együtt indultak május végén Ausztriába nyaralni, négy hét után Deák nem tért haza, hanem bebarangolta Svájcot, Francia- és Németországot, ősszel kipihenve és derűsen érkezett Kehidára. „Egészségem – írja hazatérte után Wesselényinek – útközben javulni látszott, de már útazásom végnapjaiban és kivált itthon ismét csak úgy vagyok, mint voltam. Sőt itthon létemben voltak oly rossz napjaim, minők előbb nem valának. Attomyr, de minden egyéb orvos is biztatnak, türelemre intenek, s azt mondják, hogy a megbomlott idegrendszert csak hosszú idő és nyugalom állíthatják helyre. Szorosan tiltanak minden fejbeli munkát, még a komolyabb olvasást is, s valóban érzem, hogy erre nézve igazat mondanak, mert minden munka, még e kis levélnek írása is rosszúl hat fejemre s idegeimre. …Fájdalmasan hat reám azon gondolat is, hogy sokan betegeskedésemet csak ürügynek tekintik…” Párthívei közül valóban sokan rossz néven vették visszahúzódását. Lehet, hogy valamelyest igazuk volt. Utólag bajos megállapítani, betegségében mennyi az organikus alap, mennyi a pszichés rárakódás. Azért említettem elsőbben az alkattani szempontot, hogy itt visszautalhassak rá: Deák csodálatos koponya volt, nagyszerű jogász, kiváló államférfi és erkölcsi tekintetben feddhetetlen, az alkati tunyaság azonban egészséges korában is jellemezte. Sok forrófejű politikus közt különösen szükség volt a józan és alapos mérlegelésére, ázsiai türelmére, évekig várakozni tudására. Gyávaságnak az árnyéka sem fért hozzá, sőt éppen annyira bátor volt, hogy mert nem részt venni abban, aminek a helyességéről nem volt meggyőződve. Kortársainál világosabban látta a csapdákat, amelyek romlásba vihetik a hiszékeny országot. Tisztában volt saját értékével, a többiekével is, és mindenekfelett a lehetőségekkel. 1848 tavaszán nem vonhatta ki magát az alól a kötelezettség alól, hogy tárcát vállaljon az első független magyar minisztériumban. Sógorához írt leveléből tudjuk, mennyire kedve ellenére tette. Leginkább ezen a kritikus helyzeten mérhető le egészségi állapotának és cselekedeteinek a viszonya. Senki nála világosabban nem látta, hogy vesztébe rohan az ország, még Széchenyi sem. A fiatalság „hangos, de üres deklamációját” éppoly találóan ítélte meg, mint „a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalmát”, Bécs ravasz taktikáját, az ország pénztelenségét és fegyvertelenségét. Irtózott az anarchiától, a törvénytelenségtől, „a meg nem fontolt, s a hazát veszélyeztető zendülés kitörésétől”. Batthyány Lajossal Bécsbe sietett, hogy egyezkedésre bírja a kormányt, s elejét vegye a fejetlenségnek. Mire hazatért, az
országgyűlés nélkülük döntött róluk. Kutyaszorítóba került: „Elgondolhatod, mennyire keserű volt nékem azon elhatározás, hogy részt vegyek azon minisztériumban, mely a hazának ily viszonyai között alakult; de kényszerített a becsület és kötelesség, mert Batthyány kijelentette, hogy nélkülem minisztériumot nem alakít, s ha ő akkor visszalép, aligha találkozott volna, ki helyette a minisztérium alakítását elvállalja, s így engem vádoltak volna, hogy miattam s gyáva vonakodásom miatt vált lehetetlenné az első felelős magyar minisztérium alakítása. Ígértem tehát Batthyánynak néhány hetet, s nevemet és közreműködésemet, míg egészségem engedi.” S most egy mondat, amelyben szinte freudi módon árulja el magát: „Örömest menekülnék most is [Kiemelés tőlem], de dolgaink mindinkább bonyolódnak” stb. Elegendő ez a beismerés ahhoz, hogy Deák panaszait a „menekülés a betegségbe” kategóriába soroljuk? Nem merném vállalni. Azt sem, hogy hipochondriásnak mondjuk, a szó ma használatos értelmében. Az kétségtelen, hogy tüneteit erősen befolyásolták a külső események, és nem ok nélkül látták betegségében már a korabeli orvosok az idegrendszer zavarát. Mégis, a betegségbe meneküléssé egyszerűsített kórkép magyarán annyit tenne, hogy Deák hisztériás volt, ez pedig sehogy sem fér össze egyéniségével, lelki alkatával. Orvosi szemmel nézve a hisztéria nem sértés, hanem ugyanolyan diagnózis, mint bármely más pszichiátriai kórkép, a pejoratív jelleget a laikus értetlenség teszi hozzá. A lélektan különbséget tesz hisztériás karakter és hisztériás megbetegedés közt, előbbire a feltűnési vágy, utóbbira a betegségbe menekülés jellemző. Hogy Deák nem volt hisztériás karakter, bizonyításra nem szorul: nála kevésbé senki nem vágyott szereplésre, rangra, elismerésre. De a menekülését sem merném hisztériásnak nevezni, sokkal inkább a tisztán látó ember aggodalmas félrehúzódása volt és maradt, tudniillik maradt akkor is, amikor az ország vezető politikusa és a kiegyezés megteremtője volt. Alkati sajátsága ez, egyéniségének lényegi mivolta. Ő egyszerűen lustaságnak nevezte, és felvállalta, holott nem lustaság volt, hanem józan paraszti ész. A testi-lelki alkat ebben van igaza Kretschmernek – egységet alkot, így Deák testi tünetei híven kísérték lelki állapotának fordulóit, de nem pszichés hatásra jelentkeztek és tűntek el. A 48-as szereplés rövid ideig tartott. Amint a forradalom túlcsapott a renden, Deák lemondott, és visszahúzódott Kehidára. A vezér szerepét eleve elutasította magától, s ámbár nem értett egyet Kossuthtal, mindvégig támogatta, becsületből is, s attól a gondolattól vezetve, hogy ha ketten kétfelé cibálják az országot, a bukás még biztosabb. A debreceni függetlenségi nyilatkozatnál nem volt jelen, mert békeküldöttséggel épp Bécsben járt, eredménytelenül persze, de legalább utólag nem vonhatták felelősségre azért, amit csak kényszeredetten vállalt volna magára. Mint volt minisztert megidézték ugyan, de vádat nem emeltek ellene, Kehidán békében hagyták. Az új korszak változást hozott nemcsak az ország sorsában, hanem Deák egészségi állapotában is. Idegrendszeri és aranyeresnek mondott panaszairól nem hallunk többé, ellenben szívpanaszok lépnek előtérbe – legalábbis Deák szívbajtól tart. Olyannyira, hogy amikor a körülmények rendeződnek, Bécsbe utazik, és a két nemzetközi belgyógyásztekintéllyel vizsgáltatja meg magát: Skodával és
Oppolzerrel. Mindkét professzor megnyugtatja, hogy nem beteg a szíve, és mindkettő téved. Vagy csak később léptek fel a szívelégtelenség jelei? Nem tudjuk; ebből az időszakból nagyon hiányosak a személyére vonatkozó adatok. Skoda és Oppolzer kedvező véleményét erősíti az a tény, hogy még hátra volt Deák nagy korszaka: az az évtizednél hosszabb periódus, amelyben az ország vezető államférfija volt. A szívbaj kezdetének – vagy kiújulásának – nyilvánvaló tünetei a kiegyezés előtt jelentkeztek, 1866-ban. Hogy az egyre súlyosbodó testi állapot mellett a hangulata is mind nyomottabbá vált, ezt nemcsak a betegsége magyarázza, hanem a politikával járó sok csalódás, bosszúság, kiábrándulás, sérelem is. A kiegyezés nagy művét igen hamar beárnyékolta a korrupció. Deák puritán természete nehezen viselte el, hogy pályatársai szemérmetlenül hasznot húznak hatalmi pozíciójukból. A közélet igen hamar a nyerészkedés nyilvános fóruma lett, és Deáknak hol az emigránsok, hol a honfitársak részéről kellett olyan magatartást tapasztalnia, amitől görcsbe szorult a szíve. A szívelégtelenség jelei 1866-tól egyre fokozottabban mutatkoztak, mindazonáltal 1873-ig Deák helytállt a posztján. Állapota ez év novemberében hirtelen rosszabbodott, úgyhogy többé nem mutatkozott az Országházban. Életrajzírója, Ferenczi Zoltán szoros összefüggést lát politikai tevékenysége és a betegsége közt: „Általában országgyűlési működése nagy befolyással volt szívbajára; kivált ha elhatározó súlyú beszédet kellett tartania a maga mindent meglatoló gondosságával, utána gyakran voltak kisebb-nagyobb rohamai, levegő után kapkodott, s a megsemmisülés érzése fogta el. Betegségének utolsó szakasza 1869 júniusa óta haláláig számítható; már ez év január 25-én panaszkodott megromlott egészségéről. Azok a beszédek, melyeket ez év folyamán tartania kellett, mindjobban kifejlesztették szívbaját, s decemberre annyira beteg lett, hogy a párt a szokott újévi üdvözlés helyett csak íveket köröztetett. Ezóta ritkán volt tartósan jobban, s a lapok mindegyre írnak hosszabb-rövidebb betegségéről…” Kovács Sebestény Endre gyógyította őt is, mint a kor nagyjait általában. Szívbaját igen előrehaladottnak ítélte, a nyilvános szerepléstől szigorúan tiltotta, s persze a szivarozástól is. A páciens most nem volt oly szófogadó, mint Attomyr idejében, egészségénél előbbrevalónak tartotta az ország ügyét. 1873 novemberében szívgörcse volt, elszédült, összeesett, többé nem is igen tudott lábra állni. A köhögés is nagyon gyötörte, így végre lemondott a szivarról. Párthíveit és vendégeit – köztük a királyt is – az Angol királynőbeli lakosztályában fogadta, ahol évek óta lakott. Még ebben a súlyos állapotában is néhány fontos kérdésben döntő volt a szava. Az utolsó időben sem állni, sem feküdni nem tudott, karosszékében ült lihegve. Különös, hogy ebben a kínzó és reménytelen állapotában sokkal derültebb volt, mint korábban. Helyzetével tisztában volt, felkészült a halálra, ez nyugalommal töltötte el. Derűs volt, szerette maga körül a társaságot. Haldoklása idején tudta, hogy most az egész ország érte aggódik. Amikor Erzsébet királyné a ravatala előtt térdepelt, egy rövid pillanatig minden ember jó volt és tiszta. Aztán elszállt a pillanat, Deák Ferenc emlékét és érdemeit törvénybe iktatták, s átadták a feledésnek.
