Benda Kálmán ERDÉLY VÉGZETES ASSZONYA. Báthory Zsigmondné Habsburg Mária Krisztierna. Helikon Kiadó

Benda Kálmán ERDÉLY VÉGZETES ASSZONYA Báthory Zsigmondné Habsburg Mária Krisztierna

Helikon Kiadó

SOROZATSZERKESZTŐ STEINERT ÁGOTA

SZAKLEKTOR HECKENAST GUSZTÁV

© Benda Kálmán, 1986.

Kiadta a Helikon Kiadó, 1986-ban.

Felelős vezető Háromszéki Pál vezérigazgató. A sorozatot Kováts Imre tervezte. Művészeti vezető Szántó Tibor.

A címlap ismeretlen festő Mária Krisztiernáról 1595-ben készített festménye felhasználásával készült. A festmény a bécsi Kunsthistorisches Museum tulajdona.

ISBN 963 207 590 0 ISSN 02 36 7629

A leánykérés Már esteledett, amikor 1595. február 27-én, hétfői napon, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem követei megérkeztek Stájerország fővárosába, Grazba. Prágából jöttek, s már egy hete úton voltak. Az ország határán Mária főhercegasszony nevében főnemesekből álló küldöttség fogadta őket. A követek és a kíséretül szegődött stájer urak zárt hintóban utaztak, a szolgaszemélyzet kocsin, a fegyveres kíséret tagjai lóháton. A vacsora ideje már jócskán elmúlt, mire mindnyájan elfoglalták kijelölt szállásukat. Egynapos pihenő után, március 1-jén került sor az ünnepélyes kihallgatásra. Mária főhercegasszony, aki férje, Habsburg Károly főherceg 1590-ben történt halála óta régensként uralkodott kiskorú fia nevében, saját fogatát küldte az erdélyi követekért. A négy ló által vont zárt udvari díszhintó áthaladt a ma is meglevő főtéren, végighajtott az Urak utcáján, s a tisztelgő főőrséget elhagyva, a középkori óratoronynál felkanyarodott a Várhegyre. Itt volt a fogadás pontban délután háromkor a kőfalakkal védett palotában. Trónszéken ült a főhercegasszony, jobbján elhunyt férje unokatestvére, Rudolf császár legfiatalabb öccse, Miksa főherceg állt, aki császári bátyja utasítására néhány nappal előbb érkezett Grazba, hogy az esemény fontosságát jelenlétével is mutassa. Mögöttük az ország főméltóságai sorakoztak, udvari díszben, parókával, köztük Wagenring kancellár, Herberstein báró, főkapitány, Schrattenbach gróf főudvarmester és teljes egyházi ornátusban Johann laibachi püspök. Velük szemben Báthory Zsigmond fejedelem követei, élükön a főkövet, a követség vezetője, kismarjai Bocskai István, a fejedelem első tanácsosa, Várad várának kapitánya és Bihar vármegye főispánja, egyébként Zsigmond nagybátyja. Mögötte körösszegi Csáky Gergely fejedelmi tanácsúr, a spanyol Carillo Alfonz jezsuita szerzetes, a szent teológia doktora, a fejedelem gyóntatója, szentlászlói Siger László és Frátai János nemesurak, mindketten jogvégzett emberek, végül pedig Huet (vagy ahogy magyar nyelvű leveleit aláírta: Süveg) Albert nagyszebeni, szász királybíró. Carillót kivéve valamennyien zsinóros magyar ruhában, csizmában. A kölcsönös udvariassági formák és üdvözlések után Csáky Gergely lépett elő, és latin beszéddel köszöntötte a főhercegasszonyt. Fenséges uruk, Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme azért küldte őket a császárhoz – mondotta többek közt –, hogy a dicső Ausztriai Házzal baráti és rokoni kapcsolatot létesítsenek; ide is ez a szándék vezette őket. A beszédre Wagenring kancellár válaszolt, ugyancsak latinul, a főhercegasszony szíves jóindulatáról biztosítva a fejedelmet és követeit. Ezután a követség tagjai a stájer urakkal egy mellékterembe vonultak, csak Bocskai és Carillo maradt a főhercegasszonnyal és Miksa főherceggel. Bocskai átadta megbízólevelét, valamint Rudolf császárnak Máriához írt ajánló sorait, és Zsigmond fejedelem nevében feleségül kérte a főhercegasszony valamelyik leányát. Hogy választhasson közülük – mondotta –, azt kéri, láthassa a három legidősebb leányt. A leánykérés korántsem érte váratlanul Mária főhercegasszonyt. Báthory Zsigmond már 1593-ban levélben bejelentette neki, hogy szeretné valamelyik lányát feleségül venni, és kérte, küldje el kettőnek az arcképét, hogy választhasson. Mária ekkor

elutasította, mondván, a család fejének, a császárnak hozzájárulása nélkül nem teljesítheti kívánságát. De tudta, Zsigmond nem adta fel tervét, s a prágai udvarban a szövetségi tárgyalások zálogául egyik leánya fölött alkudoznak. Legidősebb leánya, Anna, a lengyel király felesége is hallott valamit a tárgyalásokról, meg is írta azonnal édesanyjának. Anna különben ellenezte a házasságot, mondván, Zsigmond helyzete bizonytalan, országán belül is, de még inkább a török támadások miatt. „Bizony elszomorodom, ha testvérem sorsára gondolok” – írta. Azt javasolta anyjának, ha a házasságot nem lehet visszakoztatni, az esküvőt halogassák, amíg csak lehet. Máriának is voltak aggályai, de a házasságot magát nem ellenezte, s annak fejében, hogy Anna után most egy másik gyermeke is trónra jut, hajlandó volt belenyugodni, hogy leányát elígérték, mielőtt őt megkérdezték volna. Rudolf császár csak az Erdéllyel megkötött szövetségi szerződés aláírása után, 1595. január 31-én tájékoztatta őt a már bevégzett dologról. „Az erdélyi fejedelem alávetette magát és országát a mi magyar királyi hatalmunknak – olvassuk a rövid levélben –, de csak bizonyos feltételekkel. Ezek közül az egyik, hogy fiutódai öröklik az erdélyi fejedelemséget és a római szent birodalmi hercegi címet, s hogy ennek biztosítékául a mi Ausztriai Házunkból kap feleséget. Nincs más lehetőségünk, mint az, hogy néhai Károly főherceg és Kedvességed leányai, a mi kedves unokahúgaink közül valamelyik kezét nyújtsa az erdélyi fejedelemnek. Kedvességedhez, mint a leányok édesanyjához fordulunk: ez a házasság nemcsak nekünk, hanem az egész kereszténységnek javát szolgálja. Ezért kérjük, ne ellenezze egyik leánya házasságát a fejedelemmel, aki fáradhatatlanul és bátran harcol az ősi ellenséggel.”

Mária fejet hajtott a császári ház és a kereszténység érdekei előtt, bár Rumpf báró főudvarmesternek, Rudolf mindenható kegyencének megírta: „Szívem tele van aggodalommal, hogy kedves és engedelmes gyermekemet Erdély viharai közé kell bocsátanom, egy olyan fejedelemhez, akiről semmi bizonyosat nem tudni.” Később, mintha megbánta volna gyors beleegyezését, a házasságkötés idejét igyekezett minél messzebbre halasztani. Ahogy ugyancsak Rumpfnak írta: kéri, ne siettesse a tárgyalásokat. Különben is mire való az ilyen költséges felhajtás, hogy az egész követség Grazba akar jönni, elég, ha a főkövet jön, vele is elintézheti a dolgot. Gyors esküvőről egyébként sem lehet szó, hiszen leányának nincs együtt a kelengyéje, „nincs semmije, ami szükséges volna; ahogy mondani szokták: nincs egy tisztességes szoknyája sem”. Meg aztán ki kell választani és fel kell készíteni az őt elkísérő udvarhölgyeket – vagy azt akarják, hogy „úgy küldjem el leányomat, mint valami rossz nőt?” Elegendő, ha most csak ígéretet adnak Zsigmondnak, ne féljenek, sem ő, sem leányai nem szöknek el. Azt pedig, hogy a fejedelem válasszon a lányok közül, nem fogadhatja el. „Nem kell engedni, Uram, hogy ilyen szokás lábrakapjon. Elégedjék meg a jó fejedelem azzal, amit kap.” A fel-feltörő anyai aggodalmakat azonban elnyomta a Ház fejének járó köteles engedelmesség, különösen, amikor február közepén megérkezett Rudolf császár eljegyzési ajándéka, 5000 arany forint értékű ezüstnemű. A választáshoz azonban végül sem járult hozzá Mária. Bocskai azt kérte, három leányát mutassa be, erre felvonultatta mind a hetet (a legkisebb hatéves volt), de közölte, csak a legidősebb, a másodszülött Mária Krisztierna jöhet szóba. Másnap, március 2-án délután két órára az erdélyi követség ismét felvonult a várba, s Carillo atya ünnepélyesen megkérte Mária Krisztierna kezét Báthory Zsigmond

nevében, ígérve, a fejedelem nemcsak a dicső Ausztriai Háznak, hanem a főhercegasszonynak is mindig hűséges fia lesz. „Nem lehetett okom a panaszra – írta Mária a császárnak –, a beszéd szép volt, sőt megható.” Az illem azonban úgy kívánta, ne adjon azonnal választ. Másnap reggel 7 órára jöjjenek el ismét, mondotta Bocskainak, akkor majd meghallják elhatározását. 3-án reggel a főhercegasszony Miksa jelenlétében közölte a követekkel, a fejedelem kérését teljesíti, Mária Krisztiernát hozzáadja feleségül. Ismét Carillo válaszolt, megköszönve a hozzájárulást, amiről – mondotta – külön postával értesítik a fejedelmet. Egyszersmind kérte, minél előbb öntsék formába a házassági szerződést, és tartsák meg a jelképes esküvőt. A követek még aznap délelőtt meg is kapták a főhercegi ház szerződéstervezetét, mivel azonban ez németül volt, amit nem értettek, kérték latinra fordítását. Ezt 4-én, szombaton, kora reggel kapták kézhez, és még aznap összeültek a stájer megbízottakkal a végleges szöveg megfogalmazására. Március 5-én, vasárnap reggel aláírták a házassági szerződést, a menyasszony részéről anyja és Miksa főherceg, a vőlegény részéről első helyen Bocskai István, mint teljhatalmú megbízott, majd a követség többi tagja. A házassági szerződés mindenre gondoló komoly jogászi teljesítmény, érdemes beleolvasnunk. A bevezetés elmondja, hogy Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme, miután a keresztény közösség javára és a hit ellenségeinek vesztére szövetséget kötött az Ausztriai Házzal, szándéka őszinteségét azzal is ki akarta mutatni, a császári családdal a rokoni összeköttetést keresi. Követei útján e szándékát jelentette Mária özvegy főhercegasszonynak. A követekkel való tárgyalás után elhatároztatott, „a boldog emlékű fenséges Károly főherceg és özvegye, a fenséges Mária főhercegaszszony szeretett másodszülött leányát, a fenséges úrnőt, Mária Krisztierna főhercegnőt jegyesként, majdani törvényes házasságra és házastársul adják”. Erre nézve az alábbi megegyezést kötötték: 1. A menyasszony hozománya 55 000 forint, melyből 45 000 atyai örökség, 10 000 pedig néhai Anna bajor főhercegnő hagyatéka. A fejedelem ugyancsak 55 000 forint hitbért köt le. 2. A vőlegény 60 000 forint nászajándékot ad, s az együttesen 170 000 forintot kitevő három összeg fejében leköti menyasszonyának a fogarasi várat és uradalmát, minden javával és jövedelmével. Ha pedig az esnék, amitől Isten óvjon, ezt az uradalmat az ellenség elpusztítja vagy megszállja, egy éven belül azonos értékű mással pótolja. 3. Ha a menyasszony férje előtt halna meg, és nem maradna gyermeke, az első pontban említett 45 000 és 10 000 forint a fejedelem tulajdonában marad egészen haláláig, amikor is visszaszáll arra, aki adta; a nászajándék viszont magától értetődően a fejedelemnél marad. Ha viszont a házasságból gyermekek vannak, az egész 170 000 forint őket illeti meg; netáni haláluk esetén, a korábban említett eljárás lép életbe. Ha az történnék, hogy a vőlegény halna meg felesége előtt, akkor akár vannak gyermekei, akár nincsenek, az özvegy szabadon rendelkezik az összeggel és a fogarasi uradalommal mindaddig, amíg újra férjhez nem megy. Halála után, ha nincsenek közös gyermekeik, az 55 000 forint menyasszonyi hozomány visszaszáll arra, aki adta. 4. A menyasszony, még a házasság előtt írásban lemond maga és utódai nevében minden örökösödési jogáról Magyar- és Csehországban s az Ausztriai Ház valamennyi tartományában, amíg a törvényes fiág él. Fenntartja azonban örökösödési jogait arra az esetre, ha a fiág kihal. Ezt a lemondást a vőlegény is megerősíti külön írásban. 5. Ha a menyasszony megözvegyül, özvegyi háztartása fedezésére Marosújvárt és Monorát kapja minden tartozékával és jövedelmével, továbbá Nagyenyed várát és városát az uradalommal. Ha özvegyen nem kíván Erdélyben maradni, távozását nem aka-

dályozzák meg; a fenti birtokok jövedelmét ekkor is megtartja. 6. Mint fejedelemasszony rangjához illő cselédséget tarthat a fejedelmi kincstár költségére. 7. A fejedelem, felesége költségeire – a napi kiadásokon felül – évi 2000 aranyat ad. 8. Jóllehet a Prágában kötött szövetség érvényes volta nem vitás, a fejedelem, amikor a menyasszony az erdélyi határra érkezik, átadja a szövetségi szerződést megerősítő iratot. 9. A menyegzőt Erdélyben tartják, napját június 11-re tűzik ki. 10. Amint a fejedelem követei Erdélybe érkeztek, ezt a házassági szerződést a fejedelem megerősíti, s az erről szóló írást, valamint a 4. pontban említett lemondó nyilatkozatot megküldi Mária főhercegasszonynak. 11. A fenti szerződés elfogadását aláírásukkal és pecsétjükkel igazolják, maradéktalan megtartására kötelezettséget vállalnak: Bocskai István, mint a fejedelem teljhatalmú megbízottja, Mária özvegy főhercegasszony, továbbá tanúként Miksa főherceg és az erdélyi követség tagjai egyenkint.

A szerződés aláírását másnap délután az ünnepélyes eljegyzésnek mondott jelképes házasság követte a vártemplomban. A fejedelmi vőlegényt Bocskai képviselte (a jelenlevő udvaroncok némi fejcsóválással vették tudomásul, az egyházi szertartás alatt nem vetett keresztet, ugyanis kálvinista vallású volt), a menyasszony vőfélyei Miksa és Ferdinánd főherceg voltak. A misét több apát segédletével a seckaui püspök mondotta, az ünnepi beszédet az udvari jezsuita páter tartotta, s az eskü szövegét Carillo olvasta fel. Az eskü elmondása alatt a vár ágyúival „örömet lőttének”. A szertartás után Bocskai és a követség tagjai ajándékokkal tisztelték meg fejedelmük mátkáját, többek közt pompás nyakékkel s más ékszerekkel, aranyozott ezüsttálakkal és szép erdélyi termésarany-darabokkal. Majd az ünnepi vacsora következett. Az egyik teremben két asztalt terítettek. Egyiknél a stájer főemberek ültek, a másiknál a magyar követség tagjai. A másik teremben Mária Krisztierna és Bocskai, úgyszintén az örömanya, Mária főhercegnő, valamint a vőfélyek: Miksa főherceg és az elhunyt Károly legidősebb fia, a 17 éves Ferdinánd, a későbbi II. Ferdinánd császár étkeztek. Nekik nemesurak szolgáltak fel, az udvari etikett szigorú szabályai szerint hordozva a hússal megrakott tálakat és váltva az ezüsttányérokat. A résztvevők közül aligha gondolta volna valaki is, hogy egy évtized múlva a főkövet és az ifjú főherceg hadak élén, fegyverrel állnak majd egymással szemben. Március 10-én reggel az erdélyi követség odahagyta Graz-ot, hogy Bécsen, Pozsonyon és Kassán át minél előbb elérje az erdélyi Gyulafehérvárt. A stájer határszélig nemesurakból álló bandérium kísérte őket.

A menyasszony és családja A Habsburgok stájerországi ága ekkor mindössze egy nemzedékre tekinthetett vissza. I. Ferdinánd császár-király végrendeletében felosztotta birodalmát három fia között. Miksa, a legidősebb kapta Alsó- és Felső-Ausztriát, továbbá Magyarországot és Csehországot, Ferdinánd Tirolt, a harmadik fiú, Károly pedig Stájerországot, Karintiát, Krajnát és az Adriai-tenger mellékét, összefoglaló nevén: Belső-Ausztriát. Károly 1564-ben fogadta országaiban a nemesség hódolását, ekkor 24 éves volt. A belső-ausztriai hercegség nem volt nagy, területe nem haladta meg a Dunántúlét. A főherceg Graz-ot választotta székhelyéül, nemcsak központi fekvése miatt, hanem azért is, mert a Mura menti város, a stájerországi vastermelés kereskedelmi központja, lakossága számánál és polgársága gazdagságánál fogva egyaránt a legjelentősebb település volt országaiban. Graz nevének legkorábbi írott említése ugyan csak 1129-ből ismert, de a régészeti emlékek tanúsága szerint már a római uralom idején is erődített hely volt. Jelentősége a 15. században kezdett emelkedni, az 1400-as évek derekán épült a gótikus stílusban emelt dóm is. Még későbbi az Orsolya-rendi apácák és a karmeliták temploma, majd az 1500-as évek végén épült jezsuita templom. A tanácsháza ugyancsak az 1400-as években épült, s a főtéren állt. 1516-ban ezen a téren végezték ki a nagy stájer parasztfölkelés vezetőit, majd 1671-ben itt lépett a vérpadra a Wesselényiösszeesküvés stájer résztvevője, Erasmus Tattenbach gróf. Uralkodói palota azonban mindeddig nem volt Grazban, s Károly legelső teendője a folyóparti hegy fallal és bástyákkal való megerősítése, majd a hegytetőn uralkodói rezidencia felépítése volt. A reneszánsz stílusban emelt vár, amelyet 1809-ben Napóleon császár hadai felrobbantottak – a korabeli uralkodói palotákhoz hasonlóan inkább tekintélyt parancsoló, mintsem kényelmes épület lehetett. Hatalmas termei kifűthetetlenek voltak, jóllehet a kőfalakat kárpitok, a tégla- vagy kőpadlót pedig szőnyegek borították. A vizet a Mura folyóból hajtották föl a várba, a hatalmas vízhajtó kereket taposással állandóan két ember forgatta, ezek a mi időnkben többnyire a harcban foglyul ejtett törökök soraiból kerültek ki. Stájerország 1335 óta unióban élt Ausztriával, bizonyos rendi autonómiát azonban mindig megőrzött. Károly főherceg igyekezett ezt az önkormányzatot a független államiság szintjére emelni. A nemesség rendi törekvéseinek ellensúlyozására Grazban központi kormányzatot létesített, és bécsi mintára megszervezte a gazdasági és pénzügyeket intéző Udvari Kamarát, majd a hadügyeket kézben tartó Udvari Haditanácsot. Az önálló államiságot jelképezte az uralkodói Titkos Tanács, a központosításra törekvő főherceg legfőbb tanácsadó szerve. Károly főherceg a korabeli följegyzések szerint értelmes, uralkodásra termett férfi volt. 1580 körül készült arcképe kissé elhízott, a kényelmet kedvelő embernek mutatja. A grazi múzeumban ma is őrzik díszes hadipáncélját, ezt azonban nem sokat viselhette, nem volt katona, ahogy családjának más tagja sem. Egyben azonban Károly mégis különbözött testvéreitől, főleg a lutheri reformációhoz hajló bátyjától, Miksa

császártól: a meggyőződéses és harcos, sőt türelmetlen katolikusok közé tartozott. Ez kezdettől fogva nehéz helyzetet teremtett, hiszen Graz lakossága szinte egészében lutheránus, a nemesség és a városi polgárság pedig nemcsak Stájerországban, hanem Krajnában és Karintiában is zömében protestáns volt. Károly az evangélikusok vallásszabadságának korlátozására, sőt megszüntetésére törekedett, ami kiváltotta a nemesi tartományi gyűlés és a városok ellenkezését, sőt ellenállását. 1570-ben behívta országába, és nagy adományokkal letelepítette Grazban a jezsuita rendet, kezükre adta a korábban protestáns városi iskolát, majd vezetésük alatt egyetemet létesített. Az erőszakos ellenreformációs politika igazi nekilendülése azonban akkor következett be, amikor Károly 1571-ben feleségül vette Albert bajor herceg leányát, Máriát. A Wittelsbachok a protestantizmus elleni kérlelhetetlen harcot hirdették, s a jezsuiták által nevelt Mária türelmetlensége már az államérdekre sem volt tekintettel. Az ő befolyására Károly 1579-ben kiűzte Grazból a prédikátorokat, templomaikat részben leromboltatta, részben a jezsuitáknak adta. Majd összeszedette egész országában a lutheránus vallásos könyveket, bibliákat és énekes könyveket, s azokat elégettette. Az egész országban gyakorivá váltak a sorozatos templom-elvételek, és megindultak az erőszakos áttérítések. Graz közelében protestáns asszonyokat boszorkányság vádjával törvény elé állítottak, s miután a kínpadon bevallották, az ördöggel szeretkeztek, a vidékre vihart, majd szárazságot hoztak, megégették őket, vagy vízbe fojtották. Mindez persze nem ment simán, a protestáns nemesség és polgárság ellenállt, atrocitásokra és fegyveres összetűzésekre került sor, s már ekkor megindult az evangélikus vallásukhoz ragaszkodó bányászok kivándorlása, ami később az európai jelentőségű stájer vasbányák leállásához vezetett. A nemesség a török elleni hadiadót és katonaságot csak a protestáns vallásszabadság visszaadásakor szavazta meg, s Károly kénytelen volt engedni, hogy később újra szigorítsa rendeleteit. A főhercegi család életére a bensőséges és szigorú katolicizmus volt a jellemző, a külső világból szinte csak a jezsuita gyóntató tartozott a zárt családi közösségbe. A családban bajor Mária akarata érvényesült. Mária főhercegasszony – ahogy 1580-ban készült arcképe mutatja – nem volt sem szép, sem vonzó. Tartásában büszke öntudat nyilvánul meg, összeszorított szája, kemény nézése önfegyelmet és elszántságot mutat. Életét családjának, s ezen keresztül Isten szolgálatának szentelte, a világi hívságot megvetette. A festményen földig érő, teljesen egyszerű és dísztelen fekete ruhában lép elénk, a kép komorságát csak a kézelő csipkéje és a spanyol gallér fehérje enyhíti valamelyest. A nyakában lógó hatalmas gyöngysor, az aranyos főkötő sem hiúságról árulkodik, ezek a rangjával járó kötelező viselet kellékei csupán. A főhercegi párnak 19 évi házasság alatt 14 gyermeke született, az első 1573-ban, az utolsó kevéssel apja halála előtt, 1590-ben; közülük tizenketten érték meg a felnőtt kort. A középkorból való szokás szerint készült fogadalomképen, a grazi dómban, együtt látható az egész család. Középen a feszület mellett Károly és Mária, jobbra a négy fiú, balra a tíz leány, mint az orgonasípok, valamennyien feketében, merev tartásban, imára kulcsolt kézzel. A gyermekek élete a templom és az iskola közt oszlott meg. Gondos tanítást kaptak, de az élet középpontjában az egyházi szertartások álltak. A nap misével kezdődött, erre már a csecsemőket is elvitték pár hetes korukban, s a négy-öt éves fiúk, lányok a körmeneteken is részt vettek. Évente egyszer a főhercegi család nyilvánosan alamizsnát osztott a város szegényeinek, volt, hogy a várban 150 személyt vendégeltek meg. Mária főhercegasszony vezetésével a főherceg kisasz-

szonyok ilyenkor személyesen szolgáltak fel. Az egész élet szigorú szabályokhoz igazodott, a külvilággal a főhercegi család csak a spanyol etikett merev külsőségei közt érintkezett. A gyermekek hétköznapjai azért vidámak voltak. Sokat játszottak egymás közt, és különösen a leányok bensőséges és bizalmas, jó viszonyban voltak édesanyjukkal. Mária Krisztierna, a főhercegi család második gyermeke – ahogy a grazi jezsuita rendház naplójába bejegyezték –: 1574. november 10-én, hajnali három órakor született. Amint a főhercegasszonynál a szülési fájdalmak jelentkeztek, az udvari templomban a jezsuiták könyörgő énekkel hívták segítségül Szűz Máriát, majd a szerencsés szülés után hálaadó misét celebráltak. A keresztelés november 28-án, advent első vasárnapján, ugyancsak az udvari Szent Egyed-templomban történt. Ahogy az említett jezsuita naplóban olvassuk: a főoltár előtt páter Reinelius rövid, de magvas beszédet mondott a szent keresztség jelentőségéről. A keresztszülők Ferdinánd bajor herceg és felesége voltak. A családi levelek Mária Krisztiernát kezdettől fogva mindvégig szelíd, engedelmes kislánynak mondják. Hároméves korából maradt ránk az első festmény, felnőtt udvari díszruhában. Ezen kerek abroncsos szoknyát visel, spanyol gallérral és csipkeujjú inggel, a komoly öltözetből azonban kedves gyermekarc tekint ránk, amelyen már feltűnik az apjától örökölt duzzadt Habsburg-ajak és vastag szemhéj, valamint a kissé komoly tekintet. Későbbi arcképein is mindig komoly, ellentétben húgaival, akiknek szeméből huncutság sugárzik. De minden róla szóló följegyzés kiemeli kedvességét, azt, hogy mindig, mindenkihez megtalálta a hangot. Anyai nagyszülei legkedvesebb unokájuknak tartották, s egyszerűségével és közvetlenségével még a mogorva Rudolf császárt is megnyerte. Nagylány-képein sem mondható szépnek, de megnyerő. Szőkés haját koszorúba fonva hordja, csakúgy, mint leánytestvérei, viselete kihívóan egyszerű és az évek során sem változik, divatnak, egyéni ízlésnek nyoma sincs rajta. Nem kivétel az 1595-ben festett menyasszonyi kép sem. Itáliából származó ékszerekkel gazdagon díszített, virágos brokát ruhában látjuk a 21 éves Mária Krisztiernát, fehér spanyol gallérral, a Rudolf császártól kapott nyakékkel, karján arany karperecekkel, bal kezében az elmaradhatatlan zsebkendővel. Feje fedetlen, haja sima egyszerűséggel koszorúba fonva. Mosolynak nyoma sincs az arcon, szeme mintha riadtságot tükrözne. Az egész alak mégis megnyerő. „Segnora veramente de grandissima pietà et bellezza” – írta róla páter Carillo: „Igazán nagyon kegyes és nagyon szép hölgy.” Németül nevelték, ahogy az otthon beszélt nyelv is a német volt. Ez természetesnek tűnhet számunkra, mégsem az, ha meggondoljuk, ugyanekkor Rudolf császár bécsi, majd prágai udvarában a spanyol és az olasz nyelvet is előnyben részesítették a némettel szemben. I. Ferdinánd fiai – dinasztikus okokból – részben Madridban, a spanyol Habsburgok udvarában nevelődtek, és Miksa császár is ide küldte fiait. Károly gyermekei Grazban nőttek fel, Mária Krisztierna részben az anyai nagyszülőknél Münchenben nevelkedett. Rudolf császár élete végéig nem tanult meg rendesen németül írni, Mária Krisztierna mindvégig németül levelezett anyjával, keverve a bajor és a stájer dialektust. Erdélyből küldött levelei kiforrott és gyakorlott írást mutatnak – nagy dolog volt ez a 16. század végén, amikor még a legelőkelőbb családokban sem tanították meg mindig a leányokat a betűvetésre, s ha mégis, többnyire csak nevük aláírására szorítkoztak, levelüket íródeáknak diktálták. Krisztierna mindig saját ke-

zűleg írt, s leveleinek stílusa, a jó kifejezőkészség dicséretére válik a főhercegi családban kapott oktatásnak. Tudjuk, hogy latinul is megtanították – Erdélyben ennek különösen nagy hasznát veszi majd –, ez szintén nem volt általános szokás. Azt említeni sem kell, a korabeli társadalmi viselkedési formákat, az udvari illemszabályokat nemcsak betéve tudta, hanem azok a vérébe mentek át. Szerény és visszahúzódó volt, de nem félszeg. 1590-ben meghalt Károly főherceg, s mivel legidősebb fia, Ferdinánd mindössze csak a tizenkettedik életévét érte el, a kormányzást régensi minőségben az özvegy főhercegasszony látta el. Az élet rendje azonban nem változott. 1592-ben az akkor 19 éves, legidősebb leányt, Annát III. Zsigmond lengyel királyhoz adták nőül, különben a család együtt maradt, várva a kérők jelentkezését. Mária főhercegasszony nem volt romantikus lény, s leányait is realitásra nevelte: férjüket politikai szempontok alapján jelölik majd ki, kinek kit, azt a család feje dönti el. Ha a sors úgy hozza, az egyház és a Habsburg-család érdekében vállalniok kell az idegen környezetet, a távoli országokban való életet is. Amikor Mária Krisztierna megtudta, a Grazban legföljebb hallomásból ismert erdélyi fejedelem feleségéül jelölték ki, a megmásíthatatlan elhatározást zokszó nélkül vette tudomásul.

A vőlegény Az erdélyi követség majd egy hónapos út után, 1595. április 5-én ért Gyulafehérvárra, s még aznap részletes jelentést tett Báthory Zsigmondnak. Ahogy Bocskai írta Grazba: „A fejedelem őfensége igen-igen elégedett volt mind a prágai, mind a grazi tárgyalások eredményével.” Az ekkor 23 éves Báthory Zsigmond, a nagy, történelmi család somlyai ágából származott. Apja Báthory Kristóf, István, a lengyel király bátyja volt, jó katona és művelt ember, aki János Zsigmond fejedelem megbízásából Angliában és Franciaországban is járt követségben, de a politikát nem kedvelte, kortársai csöndes, visszavonuló embernek ismerték. Amikor öccse Lengyelországba távozott, vajdai rangban őt hagyta helyettesként Erdélyben. Felesége Bocskai Erzsébet volt, Istvánnak, az 1595. évi leánykérő követség vezetőjének nénje. Házasságukból több gyermek született, de a felnőtt kort csak ketten érték meg, a két legkisebb, Grizeldisz – akit István király kedvelt lengyel kancellárjával, a grófságra emelt Zamoyskival házasított össze – és Zsigmond. Zsigmond 1572-ben, kései gyermekként született, születésekor apja már elmúlt negyven éves – a kor fogalmai szerint, tehát öreg embernek számított. Édesanyja néhány év múlva meghalt, nevelése kezdettől fogva a nemesi tanítókra maradt. 1581ben Kristóf úr is eltávozott az élők sorából, s bár néhány hónappal ezt megelőzően az erdélyi országgyűlés Zsigmondot apja utódául választotta, a kormányzást nem adhatták a kilencéves gyermek kezébe. István király nevezte ki Krakkóból a gyámokat és a kormányzótestület tagjait, s ő irányította Zsigmond neveltetését is. Ez a nevelés nagy súlyt helyezett a humanista műveltség elsajátítására s erősen katolikus volt. A protestánssá lett Erdélyben ugyanis a Báthoryak katolikusok maradtak. István király a jezsuita rendet is megtelepítette Erdélyben, s nekik adta a Kolozsvár melletti Monostor falut, ahol iskolát, majd egyetemet létesítettek. A rend tagjai közül kerültek ki Zsigmond nevelői is. Báthory Zsigmond örökölte ősei tehetségét, a művészetek és a muzsika iránt különösen nagy fogékonyságot mutatott. Szinte még gyermek volt, amikor már nemcsak latinul, hanem olaszul is folyékonyan beszélt, az olasz zene pedig valósággal elbűvölte. Később, már fejedelem korában a messzi Itáliából hozatott muzsikusokat az udvari zenekarba, olasz színészeket foglalkoztatott, s az erdélyi nemesek nagy megbotránkozására, lelkesedett mindenért, ami olasz. Híre oly magasra emelkedett, hogy nem kisebb zeneszerző, mint Giovanni Mosto dedikálta neki madrigáljait. Kedélye viszont kiegyensúlyozatlan volt. Hangulatai szeszélyesen váltakoztak, s ha úgy fordult, nemcsak közömbös, hanem kegyetlen is tudott lenni. Az udvari személyzet – kegyetlenségére célozgatva – arról suttogott, születésekor vérrel volt tele a marka, István király pedig, amikor a gyermekről festett képet megmutatták neki, az arcán egyetlen Báthory-vonást sem tudott fölfedezni. Akaratos és makacs volt, nevelése pedig nemhogy mérsékelte volna rossz hajlamait, hanem még növelte azáltal,

hogy belé oltotta: származásban, rangban mindenki fölött áll, a másokra kötelező társadalmi szabályok, viselkedési normák és erkölcsi törvények rá nem érvényesek. István király, ki mindvégig kezében tartotta Erdély gyeplőjét, 1586-ban meghalt, s 1588-ban az erdélyi országgyűlés 16 éves korában nagykorúsította Zsigmondot. Ennek azonban ára volt: a protestáns nemesség csak úgy járult hozzá, hogy az uralkodást kézbe vegye, ha a jezsuitákat eltávolítja Erdélyből. Zsigmond kénytelen volt engedni, de magában megfogadta: amint teheti, visszahozza őket. Uralkodása békésen indult, s úgy tűnt, az ifjú fejedelem István király nyomán akar haladni. Erdély, amióta a török hódítás következtében leszakadt a magyar királyság testéről és külön útra indult, a szultán hűbérese volt. Évi adót fizetett, s külpolitikájában a török Portához kellett igazodnia: a szultán ellenségeivel nem barátkozhatott, barátai ellen nem indíthatott katonai akciókat. Ha ennek eleget tett, belső ügyeiben teljesen szabadon járhatott el. Zsigmond tehát folytatta a még Szapolyai János által kezdeményezett törökbarát és Habsburg-ellenes politikát, amelyhez őelőtte, János Zsigmond és Báthory István is ragaszkodtak. Egyébként saját érdeke is ezt diktálta. Nemcsak azért, mert a török birodalom három oldalról fogta közre a fejedelemséget, hanem azért is, mert a magyar királyi koronát viselő császár sem az ország önállóságát, sem az ő fejedelmi rangját nem ismerte el. István király, a pápa támogatásával nagy nemzetközi szövetség öszszehozásán fáradozott. Az volt a terve, hogy a törököket és a császári hatalmat is kiszorítja Magyarországból, magyar királlyá választatja magát, s a térség békéjét egy lengyel–magyar perszonális unióval biztosítja. Halálával a lengyelek kiestek a politikai tervekből, s a magára maradt Erdély nem fordulhatott „két világbíró császár” ellen. A török kiűzésének, az ország felszabadításának terve azonban teljesen nem aludt el, s Zsigmondban nagy ambíciók tüzei égtek. A pápaság, amely ebben az időben az európai nagypolitika egyik jelentős tényezője volt, Báthory István halála után sem adta föl a kereszténység testébe befurakodott „pogány” törökök kiverésének tervét, csupán áthelyezte a katonai súlypontot Lengyelországból a Habsburg-monarchiába. Rudolf császár nem is idegenkedett a gondolattól, hogy mint a kereszténység megmentője magasra emelje a háború zászlaját. Egy törökellenes hadjáratban viszont nem volt közömbös Erdély magatartása, a katonai siker alapfeltétele volt, hogy a támadás egyszerre induljon meg nyugatról és keletről, Erdélyből, harapófogóba szorítva ezzel a Magyarországon állomásozó török erőket. 1593-ban hosszú évekig tartó viszonylagos béke után, a nagyvezír támadásra indította hadait Magyarországon. Ezzel megindult a kortársak által hosszú háborúnak mondott küzdelem, amelyet a történetírás tizenöt éves háborúnak nevezett el. Erdély fejedelme parancsot kapott, csapataival támogassa a török sereg harcát. Báthory Zsigmond válaszút elé került: ha teljesíti a nagyvezír utasítását, keresztények, sőt magyarok ellen kell harcolnia török érdekekért; ha viszont megtagadja a hadba vonulást, bizton számíthat a török megtorlására, s ezt csak császári segítséggel, Habsburg szövetségben tudja kivédeni. V. Sixtus pápa, a török elleni tervek fő mozgatója, Zsigmond kérésére 1591-ben Erdélybe küldette Alfonso Carillót, a Jézus Társaság tagját, fejedelmi gyóntatni minőségben. Mivel a jezsuita rend tagjai országgyűlési végzéssel kitiltattak a fejedelemségből, Carillo „rangrejtve” kanonoki reverendában érkezett, s hamarosan elnyerte a

fejedelem és több főúr bizalmát. Nagy műveltségű ember volt, aki már nem egy politikai megbízást teljesített. Mostani feladata az volt, Báthoryt nyerje meg a törökellenes szövetség számára. Zsigmond hírnévre, dicsőségre szomjazó lelkét nem esett nehezére megnyernie. Segítségére sietett ebben az erdélyi katonaság főparancsnoka, Bocskai István, akire fejedelmi unokaöccse mindig hallgatott. Bocskai úgy vélte – és felfogásával nem állt egyedül –,eljött a nagy pillanat, amikor európai összefogással a delelőjén már túljutott török hatalmat kiverhetik Magyarországról, s ezzel helyreállíthatják a három részre tört királyság egységét. Míg a gyóntató főként Zsigmond hitbeli kötelességeire hivatkozott, a főparancsnok politikai és katonai érveket sorakoztatott fel, s felszította a fejedelem becsvágyát. Közben Rudolf császár-király udvarában is egyre többen belátták, Erdélyt be kell vonni a szövetségbe. A birodalmi kancellár, abból kiindulva, a szövetséget nem elég papíron megkötni, hanem biztosítani is kell, már 1592-ben úgy vélte, hogy „a fejedelem hűségét házasság által lehetne a legjobban biztosítani”. Alkalmi emberek révén megindultak a kölcsönös tapogatódzások, bár egyelőre úgy látszott, a prágai és a gyulafehérvári udvar álláspontja elég messze esik egymástól. A kérdés ugyanis korántsem szorítkozott pusztán a szövetségre. Erdély ténylegesen önálló ország volt, jog szerint azonban a magyar korona alá tartozott és Magyarország része volt. Erről a jogról a Habsburg királyok sem mondtak le. Erdély viszont ragaszkodott önállóságához, mint léte egyetlen biztosítékához, hiszen tudta, a török nem tűrné, katonai szempontból nem is tűrhetné, fő ellensége, a Habsburg császár a fejedelemségben megvesse a lábát. Már maga a szövetség is kihívja a Porta haragját, hát még az, ha önállóságát is föladja. Ez volt az álláspontja az erdélyi tanácsurak többségének, köztük Zsigmond unokatestvérének, Báthory Boldizsárnak is. A török ereje óriási, a császári katonaság eddig sem tudott sikerrel szembeszállni véle – mondották –, a császár ígérgetéseiben különben sem lehet bízni, Erdély eddigi békéjét és nyugalmát kockáztatná, ha szembefordulna a Portával. Ahogy Kendi Sándor mondotta: Amíg Buda vára a török kezében van, Erdély nem szakadhat el a szultán hűségétől, mert Drinápolyból a török hadak hamarabb érnek Gyulafehérvárra, mint a segítő csapatok Bécsből, különösen, ha ez utóbbiak nem is nagyon igyekeznek. A fejedelmi tanács többsége Kendivel értett egyet, s a töröktől való elszakadást, azaz a Rudolf császárral való szövetkezést elutasította. Zsigmond azonban már nem hátrált. 1594 februárjában erőszakkal akarta a hozzájárulást kicsikarni. A fehérvári országgyűlésre katonaságot vonultatott fel, s a kisebbséggel megszavaztatta a szövetséget – néhány hét múlva azonban a tordai országgyűlés ezt érvénytelenítette, s a fejedelemtől az értelmi szerzőnek tartott Carillo elbocsátását sürgette. Közben a Porta is mozgolódni kezdett, parancsára a tatár csapatok betörtek Erdélybe. Zsigmond odahagyta Gyulafehérvárt, és északra, a jól megerődített Kővárba menekült. Útközben üzent a tanácsuraknak: közöljék az országgyűléssel, lemond a trónról és elhagyja az országot. A tatár betörést sikerült elhárítani, s az országgyűlés nagy nyugalomban arról tanácskozott, kit ültessen a fejedelmi székbe. Zsigmond viszont tettét megbánta, immár szívesen visszatért volna trónjára, de nem tudta, hogyan tegye ezt meg. Reménységét

a váradi kapitányba, Bocskaiba vetette. „Nem balszerencse, hanem a gonosz emberek csalárdsága döntötte veszedelembe fejem és országom” – írta neki, és kérte, jöjjön, segítsen bajba jutott unokaöccsén. Bocskai egy pillanatig sem habozott, ment az első szóra. Tudta, ha Báthory Boldizsár veszi át a fejedelemséget, ő nem tarthatja meg hatalmát. Saját érdeke is azt kívánta, Zsigmond maradjon. Kővárban a fejedelem leghívebb emberei gyűltek egybe. A fiatal Jósika Istvánon kívül Keresztúri Deák Kristóf, Geszti Ferenc, Déva vár ura, Kornis Gáspár huszti kapitány, rátóti Gyulaffy László, a híres törökverő vitéz, meg Bocskai. A négy legerősebb vár, a hadsereg Zsigmond pártján volt, menekülésről többé egy szó sem esett. Az egybesereglett nemesek elhatározták, ha másként nem megy, erővel is visszaültetik urukat a fejedelmi székbe. Kornist leküldték Kolozsvárra, a még ülésező rendeket készítse elő, Bocskai pedig visszament Váradra katonáért és fegyverért. Az akciónak ő lett a vezére. Keresztúri, Gyulaffy szürke emberek voltak. Kornis fanatikusan ragaszkodott a fejedelemhez, de a kezdeményező erő hiányzott belőle. Jósikának egy szava sem lehetett a nagyurak között. Geszti Ferenc pedig, ez a szűk látókörű katona, hiába akarta Bocskait a vezetésből kiütni, sem hatalomban, sem tehetségben nem bírta a versenyt. Kornis követsége sikerrel járt. A rendek elcsudálkoztak ugyan a dolgok új fordulatán, de arra a hírre, hogy a váradi csapatok már átkeltek a Királyhágón, előbb a szászok meg a székelyek küldöttei, majd az egész országgyűlés Zsigmond mellé állt. Néhány nap múlva, négyheti távollét után a fejedelem a váradi hadak élén bevonult Kolozsvárra, s beült az uralkodói székbe, mintha közben mi sem történt volna. Nyájasan viselkedett, kijelentette, ami volt, az elmúlt, beszélni sem akar róla – a váradi csapatok azonban megszállták Kolozsvár környékét. Az országgyűlés még együtt volt, a fejedelem azon mód beküldte előterjesztését, a töröktől való teljes elszakadást követelve. A kereszténység és barbárság küzdelmében Erdély nem állhat a török mellé – így szólt a fejedelmi leirat. Csatlakoznia kell a császár-király hadaihoz, amelyek most kezdik a nagy támadást. A rendek bizalmatlansága a császár iránt közben sem csökkent, s a véleményük sem igen változott, most mégis úgy vélték, nincs ideje az ellenkezésnek. Egy kicsiny rész ugyan kitartott elutasító álláspontja mellett, a többség azonban augusztus 27-én kimondta a török frigy felbontását. Mindenki tudta, nem meggyőződésből, hanem félelemből. Ahogy Mikó Ferenc székely köznemes mondotta: A biztos jelent elcserélték a bizonytalan jövőért, „Bocskai tanácsából farba rúgák az török császárral való szép békességet”. A legtekintélyesebb tanácsosok, az ország első méltóságai jórészt török pártiak voltak, s amíg Kendi Sándor, ez a catói jellemű államférfi állt a fejedelmi tanács élén, meg két veje, Báthory Boldizsár és Kovacsóczy Farkas, Erdély egyik legműveltebb koponyája, addig nem lehetett a nyugati szövetség győzelméről beszélni. Csupán idő kérdése volt, hogy a megfélemlített rendek rádöbbenjenek többségükre és erejükre. Mindenki azt gondolta, ha Bocskai visszavezeti katonáit Váradra, Geszti, Keresztúri meg Kornis visszatérnek messzi váraikba, és Kolozsvár felszabadul a fegyverek nyomása alól, akkor az ellenkező rendek megkísérlik megfordítani a politika irányát, és véleményük elfogadására kényszeríteni a fejedelmet. A győzelem csak akkor lehetett teljes, ha a török-pártot megsemmisítik.

A szavazás másnapján kora hajnalban a kolozsvári bíró parancsot kapott a város kapuinak bezáratására, a falakon belül pedig készülőt fúvattak az istentiszteletre behozott váradi és székely csapatoknak. A tanács tagjai éppen a templomba igyekeztek. Gyülekezés közben megjelentek a fejedelem fegyveresei, és uruk szavával, az ország és a fejedelem elleni lázadás miatt vasra verték a legtekintélyesebb ellenzéki urakat. Kendi Sándorral meg két vejével együtt 12 nemest hurcoltak a jog és az ország törvénye ellenére tömlöcbe. Másnap megkezdődtek a kivégzések. Kendi Sándort harmadmagával Kolozsvár piacterén fejezte le a cigánybakó, s néhány napon belül a többieket is felakasztották, megfojtották, vagy lefejezték. Kihallgatásról, ítélethozatalról szó sem volt. Soha ennél radikálisabban ellenzéki pártot Erdélyben nem semmisítettek meg. Az ellenzék megszűnt, s bár a nemesség nagy része titokban a szultán barátságával rokonszenvezett, véleményét nem merte többé kimondani. „Minden embernek meg kell tanulnia – írta Borsos Tamás a naplójába Marosvásárhelyen –, hogy ország és fejedelem elleni praktikába magát ne elegyítse, sőt ha titkon hallja is, el ne titkolja, hanem igenis kimondja, hogy ne vonja az más ember nyakából az maga nyakába az istrángot.”

Az ellenzék megsemmisült, a császárral való szövetség megkötésének immár semmi sem állt útjában. Carillo a gyűlés után azonnal indult Prágába, s az év végén követte őt az ünnepélyes követség, Bocskaival, mint főkövettel az élén. Zsigmond sokat ígért, de sokat is kívánt. Ha pénzzel és katonával kellőképp segítik – olvassuk a követi utasításban –, „azokkal kiket őfelsége elegendőnek vél reá, magunk személyesen magát a török császárt Konstantinápolyban is megkeressük”. A török elleni hadba szállásért a következőket kívánta: 1. Erdélyt ismerje el a császár önálló fejedelemségnek, melyet ő, Báthory Zsigmond örökös jogon birtokol, és független uralkodóként kormányoz; ennek megfelelően a jövőben ne vajdai, hanem fejedelmi címzés illesse meg. 2. Feleségül Habsburg főhercegnőt kapjon, a császár fogadja őt rokonságába, adományozzon neki német birodalmi hercegi rangot, és szerezze meg számára az aranygyapjas rendet. 3. A török ellen kellő segítséget nyerjen, s a császár nyilatkoztassa ki, amit az erdélyi hadak foglalnak vissza a töröktől, az a fejedelem kezén marad. 4. Ha a háború úgy hozná, országát el kell hagynia, kárpótlásul kapja meg a Sziléziához tartozó oppeln–ratibori hercegséget. A tárgyalások a prágai udvarban nem ütköztek nehézségbe, a talajt már előkészítette a pápai nuncius és a spanyol király követe. Zsigmond feltételeit elfogadták s 1595. január 28-án megkötötték a szövetséget, amelyhez a spanyol király is csatlakozott. Prágában még folytak a tanácskozások, amikor Zsigmond megkezdte a tárgyalásokat, hogy a szultán fennhatósága alatti Moldvát és Havasalföldét szövetségi szerződéssel magához vonja. Mihály havasalföldi vajda hajlott a törökkel való szembefordulásra, és arra, elismerje Zsigmond uralmát, a moldvai vajda, Áron azonban Erdély helyett inkább Lengyelországhoz húzott. A fejedelem haddal támadt Moldvára, Áront elűzte s Razvan Istvánt ültette a vajdai székbe. Május végén a két vajda teljha-

talmú megbízottai Gyulafehérvárott aláírták a szövetségi szerződést, mely egyszersmind vazallusi alávetést jelentett. Eszerint mindkét vajdaság felmondja a „török barátságot és szolgaságot”, fejedelmükké választják Zsigmondot, mégpedig örökösödési joggal, s országuk nevében a követek mindjárt le is tették a hűségesküt. A szerződés értelmében a vajdát a fejedelem nevezi ki és iktatja be zászlóval és bottal, ő szabja meg fizetését, s olyan ügyekben, melyek fő- és jószágvesztéssel járnak, csak ő ítélkezhet. Az „Isten kegyelméből” szavakat címében csak a fejedelem használhatja, a vajdák nem, s az ország pecsétjével is csak a fejedelem élhet. A szövetség megkötése után az erdélyi csapatok azonnal megindították a támadást a török ellen. Borbély György, a lugosi bán egymás után foglalta vissza a Maros völgyének várait a meglepett ellenségtől, s néhány heti ellenállás után az erős Lippa és Jenő is megadta magát. Fél vármegyényi terület szabadult fel a török uralom alól, és tért vissza a fejedelem hatalma alá, de ennél nagyobb jelentőségű volt a győzelmek erkölcsi hatása. Erdélyben és Magyarországon felfigyeltek az emberek: a török verhetetlenségéről szóló legendák nem bizonyultak igaznak. Ezt már a Porta sem nyelhette le szó nélkül. A nagyvezírt már a prágai szövetség is felingerelte, most pedig hogy egyre-másra érkeztek a hírek az erdélyi sereg sikereiről, elhatározta, megbünteti a fejedelmet és országát. Nyár elején a fejedelmi megbízottak már nagy hadi készülődéseket jelentettek a Portáról. 1595 nyarán azonban még mindenki úgy vélte, a Nyugatról várt, hamarosan meginduló császári támadás elhárítja az Erdélyt fenyegető veszedelmet. Zsigmond joggal lehetett elégedett azzal, amit elért. Erdély hatalmát minden korábbinál magasabbra emelte: az többé nem számított a szultán vazallusának, függetlenségét senki sem vonhatta kétségbe. Ő maga egyenrangú keresztény uralkodó lett, nem is a legkisebbek közül való. A Báthory-ház Európa egyik leghatalmasabb dinasztiájával került rokoni kapcsolatba, szövetségesei közé pedig nem kisebbeket sorolhatott, mint a római pápát és a spanyol királyt. A Gyulafehérvárott kimondott parancsnak Erdélyen és a hozzá kapcsolt magyarországi részeken kívül a két román vajdaság is engedelmeskedett, Zsigmond hatalma a Tiszától a Prutig terjedt. A kis Erdély számottevő katonai és politikai erővé növekedett. Mindezt a fejedelem hivatalos címei is tükrözték: „Báthory Zsigmond, Isten kegyelméből Erdély, Moldva és Havasalfölde fejedelme, a Német-Római Szent Birodalom hercege, Magyarország részeinek ura, a székelyek grófja.” Báthory Zsigmond elindult azon az úton, melytől joggal remélte mindenki, őt és országát a hatalom és a dicsőség egyre magasabb fokára vezeti.

Esküvő Gyulafehérvárott Báthory Zsigmond követeinek távozása után Grazban tüstént hozzáláttak a fejedelmi menyasszony felkészítéséhez, kelengyéjének és kíséretének összeállításához. Úgy határoztak, belső cselédein, szobalányain kívül Marcellus Pollart jezsuita atya is menjen vele és maradjon mellette gyóntatóként. Mária főhercegasszony ragaszkodott hozzá, hogy leányát elkísérje, sőt szerette volna fiát, Ferdinándot és a Mária Krisztiernánál egy évvel fiatalabb Katalint is magával vinni. Mindehhez azonban a császár engedélyét kellett kérni. Rudolf azonban, amilyen serénységet és buzgalmat tanúsított a házasság létrehozása körül, most annyira nem törődött a dologgal. Sőt, mintha el akarta volna halasztani a házasságot, a spanyol királyhoz fordult tanácsért. „Az ellenségnek hosszú a keze, lovainak pedig gyors a lába” – írta Rumpf császári főudvarmester Mária főhercegasszonynak, legjobb volna az esküvőt elhalasztani. Mindez azonban Máriának egyáltalán nem volt ínyére, hiszen visszalépésről a történtek után aligha lehetett volna szó, s a késedelemért a vőlegény nyilván őt hibáztatta volna, amit nem kívánt magára venni. „Nem akarom – írta Rumpfnak –, hogy a fejedelem megnehezteljen rám.” Végre nagy nehezen megérkezett a császár engedélye, az anya elmehet a menyaszszonnyal, Ferdinánd és Katalin azonban nem. Az utóbbi egyébként sem volt már ekkor egészséges. Az indulást május elejére tervezték, ekkor azonban új akadály támadt: a menyaszszony megbetegedett. Talán az ismeretlen idegenbe utazás izgalmai, a látásból sem ismert jövendőbeli férj személye körüli bizonytalanság is hozzájárult, Mária Krisztierna április végén belázasodott, s láza nem akart múlni. Egyik hétről a másikra halasztották az indulást, és már az esküvőre kitűzött napon is túl voltak, amikor végre javulni kezdett állapota, s június 15-én útra kelhettek. A menetben, mely negyven hintóból és fegyveres, lovas kísérőkből állt, két püspök és négy stájer főnemes is részt vett. A menyasszony azonban még mindig gyakran lázas volt, így kísérői is lassan haladtak. Bécsújhelyen hosszabb pihenőt kellett tartaniok, s Pozsonyban Mária Krisztierna láza hirtelen annyira felszökött, hogy újra meg kellett állniok. Pozsonyban csatlakozott a menethez Miksa főherceg. Úgy volt, itt várja őket a védelmükre rendelt lovas csapat, Mansfeld gróf vezetésével, a lovasok azonban nem érkeztek meg. Végül is Pálffy Miklós, a pozsonyi vár parancsnoka rendelt melléjük néhány száz huszárt. Nagyszombat érintésével a Vág völgyében haladtak Trencsénen, Zsolnán át Rózsahegyig, ahol a kassai főkapitány által eléjük küldött 500 német lovas és 300 magyar huszár, egész kis hadsereg várta őket. Az út Liptószentmiklóson és Lőcsén át a hegyes vidéken nehéz volt, s a portyázó törököktől való eltúlzott félelemhez az utazás kényelmetlenségei járultak. Mária Krisztierna betegeskedése miatt egyébként is csak rövid menetekben haladhattak. Mária főhercegasszony titkára, Jargisch, leveleiben panaszkodott, útjuk hasonlatos a pusztában vándorló zsidókéhoz, ahogy írta, nemegyszer szálláshelyüktől az ellenség alig néhány órányira tartózkodott. Ez

nyilvánvaló túlzás és a titkár ijedtségével magyarázható, amibe belejátszottak az otthoni rémmesék is. „Puszta és szegény ez az ország – írta többek között –, városaiban olyanok a házak, hogy tíz forintot sem adnék értük.” Mária levelei, amelyeket fiának, Ferdinándnak írt, nagyobb bátorságot és tárgyilagosságot mutatnak. Elégedetten írta, hogy mindenütt jól fogadják őket, „szépen bánnak velünk, szeretnek bennünket”. Állandó panasza viszont, hogy Mária Krisztierna betegsége nem enyhül, „naponként kirázza a hideg, sápadt, egészen megváltozott, mióta utoljára láttad”. Valamivel Kassa előtt kézbesítették Máriának a levelet, hogy Katalin leánya meghalt. „Bár soha nem volt az enyém – írta –, hanem mint ti mindnyájan gyermekeim, azé volt, ki magához vette, azért mégis fáj anyai szívemnek, hogy elvesztettem, mert jó, istenfélő, engedelmes gyermek volt, ezt igazán írhatom. Oh! Ferdinándom! Házunk egy drágagyöngyét vesztettem el. Istené legyen a dicsőség és a hála.”

Ezzel egy időben egy más hírt is kapott, mely viszont családi örömről szólt. Krakkóból jött a levél, legidősebb leánya, Anna, lengyel királyné írta, s újszülött gyermekét jelentette be benne. Testileg-lelkileg elcsigázva július 9-én érkeztek meg a menet tagjai Kassára. A díszbe öltözött városban a tanács fogadta őket, élén a főbíróval, majd Bogáthi Imre vezetésével az erdélyi küldöttség tolmácsolta Báthory Zsigmond jókívánságait. Néhány napi pihenő után, immár a Bécsbe visszatérő Miksa főherceg nélkül folytatták útjukat, Tokajnál komppal átkeltek a Tiszán, s Szatmáron át július 20-án érték el Tasnádnál az erdélyi fejedelemség határát. Ettől kezdve a fejedelmi katonaság kísérte őket. Július 25-én délben érkeztek Kolozsvárra, ahol a fejedelem nevében a pápai nuncius, Alfonso Visconti cerviai püspök köszöntötte a főhercegnőket, majd zeneszóval, ujjongó polgárok sorfala közt kísérték őket kíséretükkel együtt szállásukra. Július 30án hajnalban indultak tovább a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár felé. Augusztus 1-jén értek Gyulafehérvárra. Báthory Zsigmond 2000 lovasból álló, díszes bandérium élén, három óra járásra eléjük lovagolt. A szabad ég alatt hatalmas sátrat állíttatott fel, Mária Krisztierna itt találkozott először jegyesével. Az üdvözlő beszédet Jósika István kancellár mondotta, a menyasszony kíséretéből a lavanti püspök válaszolt. Ezt követően Mária Krisztierna és édesanyja a számukra rendelt díszhintóba ült, amelyet nyolc fehér ló húzott, csillogó, sallangos szerszámmal; Zsigmond lóháton kísérte őket. Zeneszó és ágyúk dörgése közt vonult be a fejedelmi menet a feldíszített Gyulafehérvárra, ahol a város apraja-nagyja az utcára tódult köszönteni és megbámulni az érkezőket. A Marosba ömlő Ompoly torkolatánál épült fejedelmi székhely régi, már a római korban erődített település volt, de sem lakossága számát, sem polgárságát tekintve nem versenyezhetett Erdély nagy városaival. Gyulafehérvár központi fekvésének köszönhette, hogy már Szent István korában püspöki székhely, s a királyi vármegye központja is. A 16. század közepétől az önállósuló Erdély fejedelmi székhelye. Ahogy a húsz évvel korábban, 1574-ben itt járt francia megbízott, Pierre Lescalopier jellemezte: „Vára nagy és erős, mellette a forgalmas, tág, sűrűn lakott mezőváros. Itt nem

laknak sem németek, sem oláhok: mindenki az ország eredeti nyelvén, magyarul beszél.” A várnak a tatárjárás után készült középkori erődítményeit a fejedelmi korban modernizálták: kimélyítették a várárkot, megemelték a kőfalakat és ágyúval védhető fülesbástyákat építettek. A falon belül állt a hatalmas székesegyház: alapjait még a 11. században rakták le, a tatárjárás során leégett, az 1200-as évek végén gótikus stílusban megújították, majd a 15-16. század fordulóján reneszánsz kápolnával bővítették. Kéttornyú, három kapus, kereszthajós, hatalmas templom, mely a fejedelmek temetkezőhelyéül is szolgált. Az oldalhajóban sorakoztak Hunyadi János és idősebb fia, a lefejezett László, majd Izabella királyné és fia, János Zsigmond fejedelem, választott magyar király reneszánsz stílusú szarkofágjai. A reformáció idején a város népe protestáns hitre tért, a katolikus püspökség megszűnt, s a templom a reformátusok, majd az unitáriusok kezére került. (Ezért is nem temetkeztek ide a katolikus Báthoryak.) Zsigmond hatalmi szóval vette vissza tőlük néhány hónappal korábban, 1595 tavaszán. A székesegyház közvetlen szomszédságában emelkedett a fejedelmi palota, amely eredetileg püspöki rezidencia volt, s Izabella királyné alatt kezdték meg bővítését és átalakítását az 1540-es években. A háborúktól később megrongált, majd Bethlen Gábor által újjáépített, s a külföldi követektől többször megcsodált palotát az 1658. évi tatár támadás pusztította el: napjainkra mindössze néhány reneszánsz díszítésű kapubálvány maradt belőle. A várban levő többi épület – az említett tatár támadást egy sem élte túl – a fejedelmi kormányzat hivatalainak adott helyet. Mellettük sorakoztak az egyes főúri családok palotái. A főhercegnők nyolc lovas hintója egyenesen a székesegyházhoz hajtott. A templom kapujában teljes főpapi díszben várta őket a pápai nuncius. A vőlegény és a menyasszony, immár egymás mellett a főoltár előtt térden állva mondott hálát a szerencsés megérkezésért, majd következett a hálaadó istentisztelet. A Te Deum laudamus elhangzása után gyalog a fejedelmi palotába sétáltak. Az ebédnél csak négyen voltak: Mária Krisztierna és édesanyja, a fejedelem és a pápai nuncius. Mária Krisztiernát kimerítette a másfél hónapos utazás, időnként még láza is kiújult, ezért, hogy kipihenhesse magát, az esküvőt augusztus 6-ára, vasárnapra tűzték ki. A fejedelmi nász híre már korábban elterjedt, és itthon, nemkülönben külföldön nagy szenzációt keltett. Ne csodálkozzunk rajta: a Habsburg-családból nem akárki kaphatott feleséget. Annak idején hiába próbálkozott vele Szapolyai János király, majd János Zsigmond, az erdélyi fejedelemnek megválasztott Báthory István, vagy később Bethlen Gábor, mindnyájan kosarat kaptak. Zsigmond sietett is hírül adni mindenfelé, ünnepélyes meghívó levelet küldve koronás főknek, német birodalmi választófejedelmeknek, a velencei dogénak, egyházi és világi előkelőségeknek. Ahogy a kor neves törökverő hadvezérének, Pálffy Miklósnak írt levelében olvassuk: „Mivelhogy Istennek kegyelmes gondviselése és rendelése által az római császár űfelsége hozzánk való jóakaratjából egyik húgát, az felséges Mária Krisztiernát, az megholt felséges Károly herceg leányát, anyja és tutori consensusából [gyámjai jóváhagyásával] házastársul nekünk adta, és a menyegzőnek napját végeztük itt lakóhelyünk-

ben Fejérváratt… [következik a részletes időpont megjelölése], akarók Kegyelmednek is értésére adni. Kérvén kegyelmedet, az fellyül megírt napon és helyen legyen jelen nálunk, hogy az kegyelmed becsületes személyének jelenléte annak a solemnitásnak lehessen ékessége.”

Az előkelő vendégek már a menyasszony előtt megérkeztek a fejedelmi székhelyre. Ott volt István moldvai vajda fényes kísérettel, Mihály havasalföldi vajda követsége (ő maga a török elleni harc miatt nem jöhetett), s megjelentek a magyarországi főméltóságok, személyesen vagy megbízottaik képviseletében, köztük ecsedi Báthory István országbíró, az erdélyi arisztokrácia tagjai, a megyék és városok delegációi, a székelyek és a szászok küldöttei. Az urak, a velük jött nagyszámú kíséret (inasok, csatlósok, kocsisok), valamint a lovak elhelyezése és ellátása ugyancsak próbára tette a fejedelmi udvar tisztviselőit. Augusztus 6-án, vasárnap délelőtt a jegyespár misét hallgatott, s délután négy órakor került sor az ünnepélyes szertartásra. A násznép a palotából az egyenruhájukról kék darabontoknak nevezett testőrök sorfala közt vonult a székesegyházba. A menyasszonyt násznagyai, a Rudolf császár-királyt képviselő Pethe Márton váradi püspök és Miksa főherceg, választott lengyel király képviseletében Dersffy Ferenc királyi főpohárnokmester, Sáros vármegye főispánja vezette, előttük vonult Mária főhercegasszony. Mária Krisztierna drágakövekkel ékesített uszályos kék bársonyruhát viselt. Zsigmond vörös bársonydolmányban volt – ahogy ezt és a következőket Mária főhercegasszony titkára gondosan följegyezte. A felékesített templomban az oltár előtt díszes mennyezetet emeltek, a három fejedelmi személy ezalatt imádkozott letérdelve. Carillo atya latin nyelvű beszéde után – melyben a vőlegény és a menyasszony erényeit dicsérte – Zsigmond az oltárhoz lépett, s Mária Krisztiernát is odavezették a násznagyok. Letérdeltek, s a pápai nuncius az esketési szertartást elvégezve, összeadta őket. Ágyúlövések, trombitaharsogás, dobpergés tudatta a templom körül hullámzó sokasággal az esküvő megtörténtét. A vacsora a palota nagytermében volt. Külön asztalnál ült az ifjú pár, Mária főhercegasszonnyal, a pápai nunciussal, a császár és Miksa főherceg képviselőivel valamint Bocskai Istvánnal. Valamivel odább, két hosszú asztalnál ültek az előkelőségek, rangsor szerint, egyiknél a nők, másiknál a férfiak, az erdélyiek és a külföldiek. Vacsora után a fejedelem eljárta feleségével a lakodalmi táncot, majd két óra hosszat beszélgetve nézték a táncolókat, s utána nyugovóra tértek. Másnap tíz órakor az ifjú pár megjelent a misén, s az eskető pápai nunciusnak egyegy gyűrűt ajándékozott. A mise után került sor a fejedelemasszonynak hozott nászajándékok átadására. Báthory Zsigmondtól – magyar szokás szerint – ezüsttálakat, tányérokat, aranyozott ezüstserlegeket kapott 100 000 forint értékben. Ugyanekkor adták át a Fogaras várát és uradalmát Mária Krisztiernára ruházó oklevelet. Rudolf császár-király 40 000 forintot érő drágakövekkel kirakott ékszereket küldött, s ékszereket ajándékozott Miksa főherceg is. A két román vajda, a magyarországi és erdélyi főurak, a székelyek és a szászok megbízottai, a városok mind aranyezüstneművel kedveskedtek. Csak ezüstserlegből 109 darabot számoltak össze. Ezt a napot is lakoma, majd utána tánc zárta a palotában. Egy fordulóra a fejedelmi pár is felkerekedett.

Az esküvő utáni harmadik napon Zsigmond és felesége, Mária főhercegasszony és az udvari előkelőségek Fogarasra indultak, ahol Mária Krisztierna megtekintette a várat, és birtokba vette a jegyajándékba kapott uradalmat. Utána visszatértek Gyulafehérvárra. Augusztus 17-én Mária főhercegasszony és kísérete elindult haza. Mária Krisztierna elkísérte Tasnádig, az országhatárig, Zsigmond azonban már Nagyenyednél búcsút vett anyósától, egyszersmind feleségétől is. Már korábban általános hadfelkelést hirdetett a török ellen, s most a kék darabontokkal a barcasági táborba igyekezett. Szinán pasa, a török nagyvezír hatalmas sereggel már átkelőben volt az Al-Dunán, hogy Havasalföldére, majd onnan Erdélybe törjön, s megbosszulja Erdély elpártolását. A fejedelemséget közvetlen veszély fenyegette.

A havasalföldi hadjárat Zsigmond fejedelem körülhordoztatta Erdélyben a véres kardot, a barcasági táborba mégiscsak ímmel-ámmal gyülekezett a fegyveres nemesség. Nem volt számottevő a reguláris katonaság sem. Bocskai nem egészen kétezer embert hozott, hiszen sem Váradot, sem a többi nyugati végvárat nem hagyhatta katona nélkül. Jelentéktelen lehetett a városok és a szászok közössége által kiállított fegyveresek száma is. Igaz, a moldvai vajda mintegy háromezer embert küldött, szeptember végén megérkezett a császár segítsége is, ezerötszáz „fekete lovas”, meg a firenzei herceg kétszáz gyalogosa, s a messzi Dunántúlról is jöttek önkéntesek, híres törökverő kapitányok, a végvári harcokban megedződött vitézek, hogy felajánlják kardjukat. Mindez azonban édeskevés volt, összesen sem voltak a táborban tízezren. Közben Szinán pasa átkelt az Al-Dunán. Vitéz Mihály havasalföldi vajda ugyan táborba szállt ellene, s egyesülve a Király Albert vezetésével Erdélyből küldött néhány ezer emberrel, meg is támadta a török csapatokat; kisebb helyi győzelmeket el is ért, de nem bírta megakadályozni, hogy a nagyvezír Bukarestbe ne vonuljon, s a várost fel ne dúlja. Zsigmond szorult helyzetbe került: Szinánt fel kellett tartóztatnia, katonát kellett szereznie bármilyen áron. A császártól belátható időn belül további segítséget nem várhatott, a nemesség vagy a szászság sem tudott többet adni, a végekről pedig nem hozhatta el a védőket. Egyetlen tartaléka volt még: a székelység. A székelyek ősi katonaállítási kiváltságát azonban még János Zsigmond fejedelem megszüntette, s így ők ezzel jobbágysorba kerültek. A jobbágy pedig pénzével vagy munkájával adózott, nem pedig vérével, ahogy a nemesség. Ám az idő sürgetett, s Zsigmondnak határoznia kellett. Szeptember 15-én kelt kiváltságlevelében a jobbágysorba süllyesztett székelyeknek visszaadta korábbi közösségi nemesi jogait. Ahogy az okiratban olvassuk: „megtekintve a székelyek által korábban tett jószolgálatokat, s azt a buzgalmat, melylyel a kereszténység ellenségeivel megküzdeni készülnek, s tekintetbe véve a magyarok eleitől, a hunoktól való leszármazásukat, azt, hogy alkalmasabbak a hadi szolgálatra, mint a jobbágyira”, Maros-, Udvarhely-, Csík-, Gyergyó-, Kászon-, Sepsi-, Kezdi-, Orbai-szék székelyeit a jobbágyi állapotból kiveszi, azzal a feltétellel, hogy személyes hittel köteleztetnek a fejedelem s utódai hűségére felesküdni. A szabadságlevélnek leírhatatlan volt a hatása. A jobbágysors ellen folyton lázongó, elégedetlen székelység hatalmas tömegekben sorakozott a „felszabadító” Zsigmond zászlai alá, meghálálni jótéteményét s bizonyítani, nem méltatlan a kiváltságra. Az egykorúak húszezer székelyről írtak, ők alkották az erdélyi sereg kétharmadát. Igaz, a földesurak, a székely nemesek nem örültek jobbágyaik felszabadításának, de Zsigmondot ez most nem aggasztotta, úgy vélte: „fog az idő módot adni, hogy mind a nemességet, mind a székelységet megvigasztalja.” A székelyek nagy száma és lobogó lelkesedése magával ragadta az egész sereget. Huszár Péter, a híres huszárkapitány, aki maga is a Dunántúlról sietett Erdélybe a török elleni hadjárat hírére, úgy vélte, soha ennél szebb magyar sereget, sem kopjást,

sem lovast még nem látott. Október 3-án a fejedelem névleges és Bocskai tényleges vezetésével a sereg megindult a Barcaságról a törcsvári szoroson át Havasalföldére. A Kárpátok lábánál egyesültek Mihály vajda és Király Albert csapataival, majd az egyesült haderő háromnapi ostrommal bevette Tergovistyét [Tirgovişte], 46 ágyút és nagy mennyiségű hadiszert zsákmányolva. Szinán pasa erre a hírre fölgyújtatta Bukarestet s gyors menetben az Al-Dunához igyekezett, hogy az átkelést biztosítsa magának. A keresztény sereg azonban a nyomában volt, s Gyurgyevónál, éppen átkelőben elkapta a török hadat. A küzdelem véres volt, de nem tartott sokáig: a székelyek fergeteges rohamának a török nem bírt ellenállni, s a még át nem kelt csapatok vereséget szenvedtek. „A Duna tele volt emberek, lovak, tevék hullájával, úgyhogy még vizet is csak úgy lehetett merni, hogy az ember ráállt valamelyik holttestre” – jegyezte fel az egykorú krónikás. Szinán, megvert hadának roncsaival, mindenét hátrahagyva menekült Kis-Ázsia felé. A diadal jelentős volt: Mátyás király óta nem arattak ekkora győzelmet a törökön. A több ezer halotton kívül nagy mennyiségű fegyver, lőszer, a nagyvezír és a sereg rablott kincse maradt a csatatéren, s az erdélyi és havasalföldi csapatok kezébe tekintélyes zsákmány került. A török hatalom erejének hanyatlása nyilvánvalóvá lett, s a kortársak – némi túlzással – a félhold közeli leáldozásáról jósolgattak. Erdélyt, de Magyarországot is hosszú évtizedek óta először, nyugodt önbizalom szállta meg. A Dunától északra az egész havasalföldi terület felszabadult a török nyomás alól. Erdély joghatósága megszilárdult a román vajdaságokban, nemkülönben a nemrég visszavett Jenő és Lippa vára körüli részekben. Az akkori idők újságpótló röpiratai, tudósításai a világ legkülönbözőbb nyelvein magasztalták a fejedelmet és vitéz katonáit. Zsigmondot „Krisztus leventéjé”-nek, a „kereszténység védpajzsá”-nak nevezik, s többen felszólítják, ne hagyja abba a küzdelmet, amíg ki nem verte Európából az utolsó törököt is. Neve egyszerre ismertté lett az egész keresztény világban, azok, akik csak távolról lelkesedtek a keresztes hadjáratért, szívesen magasztalták mások hőstetteit. Bizakodás szállta meg Magyarországot is. Ahogy Illésházy István, a nyugatmagyarországi főúr, a későbbi nádor írta naplójába, Báthory Zsigmondra utalva: „Új csillag láttatott vala az égen! A török is rettögni kezdötte vala a fejedelem hatalmát és jószerencséjét.”

A szultán mézédes hangon üzent neki, fiának nevezte, s kérdezte, ugyan mit vétett ellene, ily rútul bánik vele. „Hagyj békét az németnek, ím az magam lányát adom tenéked… ím az én hitem nálad legyen, hogy egész Magyarországot kezedben bocsátom, és Budán székedben ültetlek.”

A fejedelem október végén megindult seregeivel hazafelé, s Márton napján, november 11-én már Szebenben volt. Mária Krisztierna a hadjárat idején Erdély északi részében, a szamosújvári várban tartózkodott, bizony erősen magára hagyatva. A viszonylag kicsiny vár zordon falai közt a kényelemnek nyoma sem volt, s a mezőváros sem kínált sok érdekességet vagy szórakozási lehetőséget. Helyzetét még nehezítette, németül csak magával ho-

zott udvarhölgyeivel, s latinul is főleg gyóntatójával társaloghatott, másokkal csak tolmács révén érintkezhetett. Ahogy édesanyjához szorgalmasan írt leveleiből kitűnik, egyetlen szórakozása a várkertben való séta volt, vagy ha kilovagolt a környékre. Egyszer-egyszer vadászatot is rendeztek a kedvéért. Zsigmond gyakran írogatott neki a táborból, beszámolva a hadi hírekről és más eseményekről. „Nagyon kedvesen és szépen ír – tudósította Mária Krisztierna édesanyját –, s én reménykedem, hogy eljön az idő, amikor együtt fogunk élni, mint a mesékben a király és a királyné.” Zsigmond azonban nem sietett feleségéhez, aki november elején Kolozsváron át visszatért Gyulafehérvárra. Szebenből intézkedett a kormányzati ügyekben, december 13-ára összehívta az országgyűlést, s november legvégén gyorsfutárt küldött Prágába Rudolf császárhoz, hogy januárban személyesen jelentkezhessek nála, „váltott lovakkal, titokban utazva”, a jövő évi török elleni hadjárat részleteit megbeszéljék. Csupán december elején vonult be Gyulafehérvárra, de csak rövid ideig maradt ott, nejét köszöntve máris rohant újra Szebenbe, s csak a 13-i országgyűlésre tért viszsza. Ideges és kapkodó volt. A tíz napig ülésező országgyűlés hosszas viták után, arra hivatkozva, a szabadságot nyert székelyek visszatérve a hadjáratból a nemesi udvarházakra törnek, rábírta a fejedelmet, a szabadságlevelet vonja vissza, és a székelyeket helyezze újra jobbágysorba. A havasalföldi diadalmas hadjárat jutalma számukra az alig visszanyert szabadság elvesztése lett. Mindenki tudta, a székelyek ebbe nem fognak belenyugodni. Zsigmond azonban ezzel most keveset gondolt, izgatottan várta a levelet Prágából. Karácsony harmadnapján kapta kézhez Rudolf császár futárral küldött válaszát, miután ilyen nehéz időkben bizonyára fontos dolgok miatt akar hozzá jönni, szívélyesen fogadja mint rokonát, mint szövetségesét és mint kiváló és kitűnő férfiút. Egyszersmind tudatta, intézkedett, akár titokban, akár nyíltan jön, útjában mindenütt úgy fogadják, lássa, mennyire kedves a személye neki. Január első napjaiban – távolléte idejére az intézkedést régensi hatáskörrel Mária Krisztiernára és Bocskaira ruházva – Zsigmond Carillo kíséretében elindult. Útjában fejedelmi pompával fogadták mindenütt. Február 7-én érkezett Prágába, ahogy följegyezték, rozsdabarna ruhában, s üdvözlésére csaknem az egész udvar kivonult. Köszöntötték és ünnepelték a török legyőzőjét. A tárgyalások főként az 1596. évi katonai segély körül folytak. A fejedelem ötszázezer forintot és több tízezer katonát kért, a császári udvar viszont minden jóindulata mellett sem tudott ennyit adni. Közben Zsigmond himlőbe esett. Rudolf saját orvosával kezeltette, s a fejedelem bámulatosan gyorsan talpra állt. A császár gyémántos gyűrűvel, ezüst ékszerekkel ajándékozta meg, s megszületett a megegyezés: az udvar havi 28 000 forint hadisegéllyel támogatja őt, hogy annál nagyobb buzgalommal és hűséggel szolgálja a török elleni küzdelem ügyét. Zsigmond elégedetlen volt az eredménnyel, s mérgében hirtelen elhatározással március 4-én odahagyta Prágát és elindult vissza Erdélybe. Carillót azonban Rómába, onnan Madridba küldte, a pápai Kúriától és a spanyol királytól szerezze meg a hadjáratra szükséges pénzt. Másik feladata az volt Carillónak, Kelemen pápát bírja rá: küldjön követet a lengyel királyhoz, hogy országával csatlakozzék a török elleni nagy keresztény szövetséghez. Erdélyben közben Mária Krisztierna és Bocskai közösen kormányoztak. A szép számmal ránk maradt, főleg a városokhoz küldött magyar nyelvű utasításokon

mindkettőjük aláírását ott találjuk. Talán nem érdektelen beleolvasni az egyikbe, amely Beszterce városa főbírájának és tanácsának szólt: „Maria Christierna, Isten kegyelméből Erdély, Moldva, Havasalfölde fejedelemasszonya, Magyarország részeinek úrnője és a székelyek grófja, születésénél fogva Ausztria főhercegnője, Burgundia hercege és Tirol grófja. Bölcs és körültekintő uraim, kedvelt híveim. Üdvözletem és jóakaratom. Mivelhogy az váradjai hídmester megholt, és itt az hidat meg kellene csinálni a mi bontakozás benne, hagyjuk [értsd: meghagyjuk], hogy ott Besztercén az mellik ácsmester lészön, mindgyárást küldjétek Fejérvárra, és hozzon vagy három ácsot is vélle. Másként ne cselekedjetek. Kelt Gyulafejérvárott, az Úr 1596. esztendejében februárius 28-án. Maria Christierna Őfensége külön megbízásából Bochkaj István”

Nem valószínű, hogy Mária Krisztierna tevőlegesen részt vett volna a kormányzásban, Bocskai nyilván referálta úrnőjének a dolgokat, s az aláírta a számára nem is érthető szöveget. A régensi megbízatás mégis lehetővé tette, közelebb kerüljön az ország belső és külső kérdéseihez. Bocskaival való együttműködésük mindvégig zavartalan maradt. Az idegen környezetben Mária Krisztierna, úgy tűnik, ragaszkodott Bocskaihoz, sőt bizalommal viseltetett iránta. Anyjához írott leveleiben is, ha említi nevét, ezt mindig tisztelettel teszi – ellentétben gyóntatójával, Marcellus atyával, aki Mária főhercegasszonyhoz írt beszámolóiban gyűlölettel szól róla. „Álnok és képmutató” – írja 1596. január 26-án –, aki csak színleli a Rudolf császár iránti hűséget. A fejedelemasszonynak is megmondta – olvassuk –, ne bízzék benne, „ha a dolgok úgy fordulnának, kész volna a felséges császári házzal is szembefordulni”. A derék jezsuita páter nyilván csak az egyház és a Habsburg uralkodóház érdekeit nézte, szemben Bocskaival, aki Erdélyt tartotta szem előtt. Ellenszenvébe bizonyára belejátszott az is, Bocskai kálvinista, az ő szemében „eretnek” volt. Minden jel arra vall, hogy Mária Krisztierna vallásilag korántsem lehetett korlátolt és elfogult, s mint Erdély fejedelemasszonya, több megértést mutatott politikai vonatkozásban Bocskai magatartása iránt. Az, hogy az erdélyi hivatalos iratokat – anyjához szóló leveleivel ellentétben – sohasem német, hanem mindig a nálunk használatos latin betűkkel írta alá, jelképesen azt fejezte ki, be akart illeszkedni az erdélyi életbe és szokásokba. A gyeplőt Bocskai tartotta kézben, s elmondhatjuk: kemény kézzel. Alig távozott Zsigmond Prágába, a székelyek kitűzték a fölkelés zászlaját. A nemesség érvényt akart szerezni a decemberi törvénynek, s jobbágyságba vetette a volt szabadokat. Amikor azok ellenszegültek, fegyveres kényszert alkalmazott, nyílt fölkelésbe kergetve a közszékelyeket. Bocskai parancsára Apafi Miklós meg Ravazdi György katonasággal avatkoztak közbe, s több hetes harc után leverve a mozgalmat, példátlan kegyetlenséggel torolták meg a lázadást. Ahogy a marosvásárhelyi Borsos Tamás naplóföljegyzéseiben olvassuk: „Sokat bennek az javában kit felnyársalának, kit akasztanak, kit horogba hányának, kinek orrát, fülét elmetélek, kit piricskolának [véresre vertek].” A kortársak nem is emlegették másként az eseményt, mint a „véres farsang”. Bocskai fejedelmi urához Prágába küldött február 17-i jelentésében így írta le a történteket:

„Az ittvaló dolgok felől, kegyelmes uram, fölségödnek ezt adhatom értésére, hogy az fölségöd birodalmának mostani állapatja mindön felől csendes és békeségös. Az székölyöknek mód nékől való fölkelésük is mindenütt és mindön végibe lecsendesödött, és mostan mind fölségödnek s mind a földesuruknak engedelmesön szolgálnak, az elébbi állapatba. Úgy vagyon, kegyelmes uram, hogy ennyi zűrzavarnak leszállítása halál nélköl nem lehetött, hanem az támadásnak autorit [indítóit] és azokat, az kik az fölségöd méltósága ellen temerarie opponálták magokat [vakmerően szembeszegültek], alkalmason megbüntettem, s fogva is sokat tartok bennök most is, de az mi az derék székelységnek, az községnek lecsendesítését illeti, ugyan nem hallatik mostan engedetlenség és szófogadatlanság közöttök.”

A jelentés csak arról nem szólt, hogy az elkeseredett székelyek a jobbágysorba való visszazuhanás elől százával menekültek családosan Moldvába, bár Bocskai a határokat szigorúan őriztette. Mire Zsigmond visszaérkezett Gyulafehérvárra, Erdélyben csönd és nyugalom volt. A felszín alatt azonban a Székelyföldön izzott az elégedetlenség. Zsigmond hitszegő eljárása, Bocskai kíméletlen fellépése, a székely nemesek embertelen kegyetlensége leírhatatlan sok szenvedésnek, pusztulásnak vált kútfejévé.

„Matrimonium non consummatum” Zsigmond 1596. március 31-én érkezett vissza Gyulafehérvárra. Visszavette Mária Krisztiernától a régensséget, egyébként azonban most sem törődött különösebben vele. Április 21-ére országgyűlést hívott össze Kolozsvárra, főleg annak az előkészítése foglalta le az idejét. Az országgyűlés újabb hadiadót szavazott meg és elrendelte az általános hadfölkelést. Április 26-án végződött a gyűlés, másnap Zsigmond már indult is udvari katonaságával. Még a gyűlés alatt érkezett a híre, hogy a temesvári pasa csapatai körülvették Lippa várát, s hogy a Körös völgyébe betörtek a tatárok. Borbély György több alkalommal is gyorsfutárt menesztett a fejedelemhez, kérve, hogy küldjön segítséget. Zsigmond írt a kassai főkapitánynak, a német Teuffenbachnak, indítsa a Rudolf császártól megígért segélyhadakat, jelezve, ő maga is indul, amint teheti. A hadfölkelést Keresztes-mezejére hirdették, és a hónap végén a csapatok Zsigmond vezetésével elindultak Lippa vára felé. Borbély György és emberei vitézül tartották Lippa várát, mígnem a temesvári pasa a fejedelem közeledésekor felhagyott az ostrommal. Zsigmond néhány napig pihentette hadait, majd elhatározta, megpróbálja Temesvárt elfoglalni. Június 10-én ért a vár alá, azt körülfogta és megtámadta. Itt a táborban kapta meg a pápától küldött pénzsegélyt és a szentatya személyes ajándékát, a szentelt kardot és süveget. Az ostrom mindössze néhány napja folyt, amikor híre érkezett, Hasszán belgrádi pasa nagy sereggel közeledik a vár fölmentésére. A fejedelem, nehogy két tűz közé szoruljon, anélkül, hogy a hír valóságáról meggyőződött volna, abbahagyta az ostromot és hadaival elvonult Temesvár alól. Hamarosan megtudta, a hír hamis volt, s ez rendkívül leverően hatott rá. Azt remélte, a múlt évi sikerekhez hasonlóan, ebben a hadjáratban újabb diadalt arat. Elfásult és elborult kedéllyel érkezett vissza fejedelmi székhelyére. Ekkor már mindenfelé arról suttogtak: a fejedelem házassága körül valami nincs rendben. Biztosat senki sem tudott, csak találgatták, mi lehet az oka, hogy Zsigmond szinte menekül felesége elől, ha otthon van, ideges, nyugtalan, nem találja a helyét, mindenfélét kitalál, csak hogy minél távolabb kerüljön Gyulafehérvártól. Az elkerülhetetlen alkalmakkor a nyilvánosság előtt a fejedelmi pár együtt mutatkozott, de voltak, akik tudni vélték, Zsigmond kerüli felesége hálószobáját. Különböző mendemondák jártak. Némelyek szerint Zsigmond annak idején nem bírta türtőztetni kíváncsiságát, s amikor meghallotta, hogy menyasszonya Kassára érkezett, itáliai udvaroncával, a hadiépítész Gengával álöltözetben Nagykárolyba ment, és ott megleste Mária Krisztiernát. A beteg és sápadt főhercegnő megpillantása egy életre kiábrándította. Mások arról beszéltek, régi szerelme, Maylád Margit, Iffju János fiatal felesége, bájitallal fordította el szívét feleségétől, hogy továbbra is megtartsa magának. Megint mások úgy vélték, a jezsuiták hatására Mária Krisztierna beszélte rá férjét a kolostori szűzi életre. Carillo, Báthory Zsigmond gyóntatója „naturae defectus”-ról [a természet fogyatékosságáról] írt, s így tudhatta Báthory András bíbo-

ros is, aki valamivel később ezt írta unokatestvéréről: „semmi afféle dolga nem volt feleségével.” A történetírók teljesen tanácstalanul álltak a kérdéssel szemben. Ahogy Mária Krisztierna első életrajzírója, Szilágyi Sándor összegezte a múlt század végén: „Ki fejti meg a talányt, annyi ellentmondó hagyomány közt.” A megannyi találgatásra okot adó ügy ma már nem rejtély többé, mert Mária Krisztiernának anyjához írott levelei mindent megmagyaráznak. Ezekről a levelekről a történetírás tudott, de azokat zárt anyagként kezelték a császári titkos levéltárban, és nem lehetett betekinteni. Mire pedig a titkos levéltár megnyílt, az 1920-as évek elején, a levelek eltűntek. Csak nemrégiben derült ki, még a múlt század közepén a császári levéltáros, Gévay Antal, akinek bejárása volt a titkos anyagokhoz is, lemásolta őket, s ezek a másolatok megmaradtak hagyatékában. Ezeket a másolatokat használtuk mi is. Úgy tűnik, Mária főhercegasszony az esküvő utáni napokban, még Erdélyben, megkérdezte ez ügyben leányát, aki közölte vele, a házasság nem consummáltatott, azaz korabeli magyar kifejezéssel szólva, az elhálás nem történt meg. Ezt a beszélgetést valószínűsíti, Mária Krisztierna legelső ismert levele is már csak „ama bizonyos dologról” szól, anélkül, hogy magyarázná, mit ért rajta. Négy nappal azután, hogy Tasnádon elbúcsúzott anyjától, 1595. augusztus 31-én Szamosújvárról ezt írta: „Ama bizonyos dologban azt írhatom, most is minden a régiben van. Ő meglátogatott Szilágysomlyón, hogy elbúcsúzzék tőlem a hadjárat előtt, de más semmi sem történt.”

Zsigmond viselkedésének kulcsát Mária Krisztierna 1595. december 27-i levele adja kezünkbe. „Fenséges főhercegnő, kegyelmes és nagyságos Asszonyom Anyám” – olvassuk a levélben a soha nem változó, egyébként a korban kötelező megszólítást. Majd a továbbiakban Mária Krisztierna tudósítja anyját, levelét megkapta, örül, hogy jó egészségben van, ő maga is jól van. Ezután minden átmenet nélkül így folytatja: „Ő ma bejött hozzám és így szólt: mondanivalója volna számomra. Nem tudja, mi történt vele, hogy az Isten bünteti-e, vagy gonosz emberek átka fogott rajta. Mert azelőtt ő is olyan volt, mint a többi férfi, de most többé nem. Ezt többször is és hosszan elmondta. Megkérdeztem tőle, hogy már korábban is észlelte-e ezt magán, mire azt felelte, hogy nem. Csak a lakodalom előtt három nappal fogott gyanút, de akkor nem gondolta a dolgot komolynak, remélte, hogy elmúlik, többször is bement a templomba és könyörgött, hogy múljék el róla. Ha tudta volna, hogy nem múlik el, nem engedte volna, hogy megeskessenek bennünket.”

A levél végén még egyszer visszatér az elmondottakra, kérve anyját, minderről ne szóljon senkinek, maradjon ez egyelőre a kettejük titka. Az 1596. január 10-én írott leveléből kiderül, a dologról már mások is tudnak. „Bocskai azt mondotta – olvassuk a levélben –, hogy ama bizonyos ügy titkába senkit sem szabad beavatni, mert mindnyájan az életükkel játszanának, ha ő valamit észrevenne.” Mária Krisztierna ismét kéri anyját, nehogy elszólja magát. Január 7-én édesanyja levelére válaszolva írja: „Fenséged azt szeretné tudni, vajon együtt vagyok-e ővele? Azt válaszolhatom, hogy nem, csak olyankor, ha az emberek látják. A titkot különben őrizzük magunk közt, úgy, ahogy ő ezt megmondotta. Egyébként ahányszor nálam van, mindig megcsókol, fen-

séged nem tudja elképzelni, milyen kedves volt hozzám legutóbb is, amikor csak teheti, bejön hozzám, este is gyakran benéz, reggel ritkábban. De amióta az a beszélgetésünk volt, azóta erről nem beszélt. Azt is kérdezi fenséged, hogy ő nem is próbálkozott volna? Higgye el fenséged, soha nem nyúlt hozzám, de azt mondotta, hogy ha ez nem volna, akkor sűrűbben is fölkeresne.”

Miután Zsigmond hazatért Prágából, 1596. április 8-án Mária Krisztierna újra tudósította édesanyját: „Abban a bizonyos dologban nincs semmi változás. Az Isten akaratába bele kell nyugodnunk… Egyébként, amikor velem van, többször mondja, úgy érzi, meg kell halnia, ha távol van, és nem lát engem; amikor pedig belép hozzám, mintha egy kötél húzná vissza a küszöbről. De meghagyta, hogy erről az ördögi varázslatról ne írjak.” Két héttel később megint visszatért a dologra. „Abban a bizonyos ügyben ő most is tiltja, hogy írjak, levelemet úgy kell megírnom, hogy ne vegye észre. Nem szívesen beszél erről, de most, hogy legutóbb itt volt nálam és éjjel sokáig itt is maradt, mindvégig azon kesergett, miért nincs ő Grazban, hogy fenségeddel erről beszélhetne. Azt is mondotta, ha nem segítenek rajta hamarosan, nem sokáig fog élni. Sok mindent megpróbált már, de eddig semmi sem használt, immár csak Istenben bízik, talán egyszer még minden jóra fordul. Sajnál engem, mondotta, hogy az ő bűneiért én bűnhődöm, pedig egyedül csak ő a hibás. Ezt mondotta és keservesen sírt. Egy asszony valami bűvös övet is csinált neki, azt hordta valameddig, de nem használt. Azt is hallottam, amikor az öv nem segített, a tűzbe dobta. Fehérvárra hívatott egy embert, aki állítólag ért az ilyen dolgokhoz. Az javasolt is valamilyen orvosságot neki, de nem merte bevenni, félt, hogy ártalmára lesz. Ugyanez az ember viaszból elkészítette az én és az ő szobrát, s azokat egymásra fektette, hogy ezzel a varázslatot megszüntesse. Fenséged bocsásson meg nekem, hogy ilyen gorombán írom le a dolgokat.”

Május 8-án Gyalu várából ezt közölte: „Néhány nappal ezelőtt férjem kijött hozzám Kolozsvárról, Bocskai úrral együtt, de csak egy éjszakára maradtak itt Gyaluban, reggel már vissza is mentek Gyulafehérvárra. Ő bejött hozzám és én megkérdeztem tőle, arról a bizonyos dologról még mindig nem szabad írnom fenségednek, sem a magam, sem az ő nevében? Azt felelte: felőlem panaszkodhat, hiszen tudja jól, én nem szeretek erről beszélni. De ezt nem gorombán mondta, és egyébként is nagyon szépen beszélt velem.” Mindeddig – azt mondhatjuk – a házasság tragédiája két ember belső ügye volt. A látszatot, hogy a dolgok rendben vannak, mindketten igyekeztek fenntartani, s bár a fejedelem magatartásában bizonyos változások voltak észlelhetők, a kormányzásban, az országos ügyek intézésében ez még nem ütközött ki. Zsigmondot a hadi sikerek kárpótolták az otthoni megalázottság érzéséért, a dicsőség tartotta benne a lelket, az, hogy a török elleni harc Európa-szerte ünnepelt hőse. A Temesvár alatt elszenvedett kudarc azonban teljesen letörte, lelkileg összeomlott. Úgy érezte, felesége hallgatag önfeláldozását nem bírja tovább, jöjjön inkább a nyilvános botrány. Július közepén mogorva hangulatban tért vissza a hadjáratból: egyenest Gyalu várába ment, s közölte Mária Krisztiernával, lemond a trónról, kérni fogja elválasztásukat, és a papi rendbe lép. Szándékát tudatta a pápai nunciussal, majd felesége gyóntatójával, Marcellus atyával is. Ez július 17-én történt, s a gyóntató még aznap levélben értesítette Mária főhercegasszonyt.

„A fejedelem ma ideérkezett Gyalu várába, és kijelentette, válni akar a feleségétől. A nuncius már előttem a lelkére beszélt, ne tegye, én is kifejtettem a véleményemet, de hiába. Arra kért, beszéljek a fejedelemasszonnyal, járuljon hozzá, mire mondtam, hogy a főhercegnő semmit sem tesz édesanyja hozzájárulása nélkül. Erre azt akarta, azonnal írjak fenségednek. Aztán meggondolta magát: még vár, mondotta, s arra kért, egyelőre ne szóljak semmit.”

Ugyanezen a napon Mária Krisztierna is tudósította anyját, csak röviden említve Zsigmond váratlan bejelentését. „Nem tudok róla írni, páter Marcellus vállalta, hogy ő megírja. Fenséges anyámasszony, olyan zavart vagyok, már azt sem tudom, mit írok. Ma reggel egy kicsit másként viselkedett a nunciussal szemben, Isten tudja, hogy alakulnak a dolgok. Isten után már csak fenségedben és a testvéremben, öcsémuramban bízok, ezért is nem akartam fenséged előtt elhallgatni a dolgot, bár ő nagyon kért, ne szóljak erről semmit, még meg akarja gondolni. Arra kérem fenségedet, ügyeljen rá, nehogy ő valamit észrevegyen. De nekem adjon tanácsot, mit tegyek, amikor nem válaszol semmit, ha kérdezem.” A válásnak mindenki ellene volt, Mária Krisztierna is. Ahogy július 22-én panaszolta levelében: „Nem tudok újat írni. Amikor megmondtam neki, hogy fenséged tudta nélkül nem járulhatok hozzá javaslatához, azt mondta, ne szóljak, majd ő hozza elő a kérdést, de nem most. A nuncius nagyon kedves hozzám és ő is várakozásra int. A dolgok teljesen megzavartak, kérem fenségedet, nehogy elárulja, hogy tud róla.” Krisztierna augusztus végén kapta kézhez anyja válaszát az első híradásra, s rögtön válaszolt is neki. „Fenséged azt tanácsolja, kérdezzem meg Bocskai urat, mit tegyek? Dehogy kérdezem. Úgy sem tudja, ő is fél – ezekről a dolgokról, arról, hogy ő pappá akar lenni, azt hiszem, nem is tud semmit. Ő egyébként mindenért Bocskait, meg Carillót vádolja, azt mondja, ők az okai, hogy engem feleségül vett.” A nuncius és azok, akik a dologba beavatást nyertek, mind azon törték a fejüket, hogyan lehetne az elromlott házasságot rendbe hozni, illetve megakadályozni, hogy Zsigmond elváljon, és trónjáról lemondjon. Ahogy páter Marcellus írta, pillanatnyilag az a fontos, hogy Zsigmond minél kevesebbet találkozzék feleségével, mert minden találkozás teljesen felkavarja őt. Egyébként a fejedelmen biztosan lehetne segíteni – olvassuk levelében –, ha egyáltalában beszélni lehetne vele erről. „Mivel azonban nem lehet tőle megtudni, hogy ez a betegsége a természettől van-e, vagy valaki elvarázsolta, vagy talán valami más módon szerezte, így sem tanácsot, sem segítséget nem tud senki sem adni.” Tegyük hozzá, ma sem tudjuk, vele született fogyatékosságról van-e szó, vagy valamilyen betegség következményéről. Rákosné Ács Klára, a kitűnő grafológus, akinek megmutattuk Báthory Zsigmond különböző időből való írásait, és aki az 1595ből való leveleken felismerte Zsigmond impotenciáját, úgy véli, a megelőző években a fejedelem valamilyen betegségen ment keresztül, és ez hozta a változást. A grafológiai vizsgálat szerint Zsigmond 23 éves korában már kiélt, idegileg kimerült ember volt, írása éveinél jóval idősebb embert mutat, és az sincs kizárva, vérbajban szenvedett. Más forrásokból tudjuk, a Báthoryak közt a vérbaj időről időre egy-egy nemzedékben a 16. század eleje óta előbukkant. Zsigmond korábbi életéről kevés adatunk van. A gyulafehévári udvarban vidám élet folyt, főleg az itáliai udvaroncok rendeztek gyakran nagy mulatságokat, de nőhistóriákról Zsigmonddal kapcsolatban nem hallunk. Ezt a kérdést tehát mai ismereteink alapján nem tudjuk megválaszolni.

Az egyházi és politikai vezetők kétségbeesése teljesen érthető volt. Ahogy a nuncius megfogalmazta: ha Zsigmond végrehajtja feltett szándékát, és országát átadja a császár-királynak, ebből beláthatatlan bonyodalmak származhatnak. A török számára létkérdés, hogy megakadályozza a fejedelemség bekebelezését a Habsburgbirodalomba, hiszen ezáltal egész magyarországi hódítása harapófogóba kerülne. A messzi tartományt hogyan fogja a császár megvédeni? De a lengyelek sem fogják eltűrni, hogy a császár beüljön Erdélybe – Moldvának a császári szövetséghez való csatlakozását sem nyelték le –, még az is lehet, kezet fognak a törökkel, s míg az délről, ők északról támadnak. Ehhez járul, az erdélyi nemesség császárellenes. Zsigmond erőszakkal elfojtotta ennek a politikában való érvényesülését, de ha a dolgok rosszabbodnak, az újra felszínre fog törni, s akkor úgy kell majd a külső ellenség ellen harcolni, annak szövetségesei vannak benn az országban. Meg kell tehát akadályozni Zsigmond lemondását. A válság kirobbanásakor a császárbarát politika elindítója, a Habsburg-házasság szószólója, Zsigmond legbizalmasabb embere, Carillo atya már hónapok óta nem volt Erdélyben, csak szeptember 14-én tért meg római és spanyolországi követségéből, csupa jó hírrel. A pápa helyt adott Zsigmond kérésének, és nunciust küldött a lengyel királyhoz, a Moldva miatt támadt ellentéteket elsimítsa, és Zsigmond királyt bevonja a keresztény szövetségbe. A fejedelemnek hadisegélyként 30 000 forintot küldött, s ugyanerre a célra a spanyol király is 20 000 aranyat juttatott neki. Zsigmond azonban már nem tudott ezeknek a híreknek örülni. Carillo rémülve hallotta válási és lemondási tervét; megkísérelt mindent, hogy lebeszélje róla, de hasztalan. Alig érkezett Gyulafehérvárra, már fordulhatott is vissza, mert a fejedelem őt küldte Prágába, lemondása feltételeit megtárgyalja. Szeptember 24-én az erdélyi határon, Tasnádon még egyszer megállapodott, hogy intő szózatot írjon Báthoryhoz, és elhatározása megváltoztatására bírja. Minden ékesszólását elővette, megpróbált a szívére hatni, eszét meggyőzni, ambícióját fölkelteni. „Tasnádról indulóban hajnalban, úgy érzem, szükséges, hogy tiszteletemtől, szeretetemtől ösztönözve még egyszer arra kérjem fenségedet, fontolja meg jobban a dolgot, amit tervez. Mert ahogy mondottam, nem hiszem, hogy elhatározása kedves volna Istennek, hasznos a kereszténységnek és tisztességet hozna fenségednek. Isten a tanúm, hogy mennyire levert a dolog, bánatosan haladok az úton, látva, hogy fenségedet ez a lépése ledönti arról a magaslatról, melyre Isten felemelte, s ami ennél rosszabb, híre és dicsősége örök gyalázatba süllyed. Gondoljon rá, hogy fognak e változásnak örülni pogány és keresztény ellenségei, és sem én, sem övéi közül más nem fogja tudni kimenteni sem Isten, sem az emberek előtt. Nem fogja tudni, mert az nem természeti hiány, hanem bűn, és még ha természeti hiány volna, akkor sem kellene az elválást keresnie, amikor a fenséges asszony megelégszik azzal, ha testvére lehet. Ezzel fedezhetné magát, ez megvédené, ezzel tartaná meg magát a leghatalmasabb uralkodók rokonságában. Mit fognak fenségedről a fejedelmek, a királyok és az emberek mondani? Bizonnyal sokkal zaklatottabb és nyomorúságosabb lesz az az élet, amely elé így menne, mint a mostani.”

A levél azzal végződik, hogy ha meggondolja magát, indítson utána azonnal futárt. Zsigmond azonban nem változtatta meg szándékát és nem indított futárt Carillo után. Egybehívta katonaságát, és nem sokkal később megindult ÉszakMagyarországra, csatlakozzék Miksa főherceg hadaihoz, az újabb török elleni harcra.

Ahogy Marcellus atya jelentette 1596. október 28-án Mária főhercegasszonynak: „Arról a bizonyos dologról semmi újat írni nem tudok. Amit eddig láttam, hallottam és észleltem, mindig hűen megírtam fenségednek. A mindenható Isten igazítsa el a dolgokat.” Majd a levél végén hozzátette: „A fejedelemasszony belebetegedett a dolgokba, aggódom egészségéért. Ahogy nemrég bevallotta, még mindig szereti Zsigmondot.”

Báthory Zsigmond lemond a trónról Carillo hiába remélte, Zsigmond meggondolja magát, a fejedelem nem is válaszolt levelére. A temesvári kudarcot gyorsan kiheverte, s mivel az otthonmaradás állandó megaláztatást jelentett számára, ismét a harcmezőn keresett feledést. Szinte kedvére volt a hír, a szultán személyesen jön Magyarországra, nagy hadsereggel. Válasz nélkül hagyva a Porta ajánlatát, mely nemcsak Erdély adójának az elengedését helyezte kilátásba, ha felbontja a császárral kötött szövetséget, hanem még a Havasalfölde feletti uralmat is neki ígérte, felkészítette hadát, és megindult Magyarországra, csatlakozzék Miksa főherceg csapataihoz. Mire a Sajóhoz ért, és találkozott a főherceg hadaival, Eger vára már több hetes ostrom után török kézre került. Az egyesült hadsereg Mezőkeresztesnél szállt táborba, és október 23-25. közt háromnapos nagy csatát vívott a törökkel, amely biztató kezdetek után teljes vereséggel végződött. Zsigmond, aki személyes bátorságának a csatában több alkalommal is bizonyságát adta, érzékeny veszteségeket szenvedett: az erdélyi sereg mintegy 2000 embere maradt a csatatéren, köztük a kék darabantok nagyobb része, továbbá számos főúr. A csata után az erdélyi sereg háborítatlanul elvonult, a török is kimerült, nem üldözte őket és nem támadt a fejedelemségre. A vereség, a török erő közvetlen látása azonban kitörölhetetlen emléket hagyott Zsigmond lelkében. Ehhez járult feleségével való szerencsétlen viszonya. Elviselhetetlennek tetszett számára, a telet Erdélyben töltse, ezért elhatározta, Prágába megy, és személyesen fogja a tárgyalásokat vezetni. Tervét azonban egyelőre titokban tartotta. November 30-ára országgyűlést hívott egybe, de ezen sem tett róla említést. A következő évi hadjáratról beszélt, annak költségeiről, és hogy az adót emelni kell, hogy a háborút sikerrel vihesse előre. A rendek megkockáztatták ugyan a figyelmeztetést, talán jobb volna a törökkel megbékélni, de aztán Zsigmond ellenvetéseire elhallgattak. A mezőkeresztesi csata még nem látszott tragikusnak, úgy tűnt, a havasalföldi fényes hadjárat sikereinek a kölcsönét fizette csupán vissza. A császárral kötött szövetség tiszteletet parancsoló eredmény volt, s az sem lehetett vitás, hogy a török véduraságtól megszabadult Erdély olyan önállósággal rendelkezett, mint korábban soha. Az ellenzéket különben is elnémították már, az erdélyi országgyűlés egyébként sem volt hozzászoktatva az önálló gondolkodáshoz. Végül is Zsigmond minden kívánságát teljesítették. Carillo mindeddig nem buzgólkodott különösebben Prágában a lemondás feltételeinek megbeszélésében, nyilván arra számított, Zsigmond közben meggondolja magát. Az udvart persze meglepte a dolgok ilyetén fordulata, bár visszaemlékeztek, már a korábbi prágai tárgyalásokon is mondott a fejedelem olyanokat, elválik feleségétől, de ezt akkor senki sem vette komolyan, zsarolásnak vélték, minél nagyobb öszszegű hadisegélyt csikarjon ki. Most viszont annál inkább zavarban voltak, mit tegyenek.

Zsigmond, elunva a hosszas várakozást, miután nejét elküldte Kővárba, a kormányzást pedig átadta Bocskainak, 1597. január 12-én, 140 emberből álló kísérettel elindult Gyulafehérvárról, azzal az eltökélt szándékkal, végrehajtja lemondását, aztán nagy utazást tesz Itáliában és Franciaországban, talán még a spanyol királyt is meglátogatja. Február 17-én érkezett meg Prágába, s azonnal hozzákezdett a tárgyalásokhoz. A válás ügyét Zsigmond úgy szerette volna elintézni, felesége maradjon továbbra is Erdélyben, a jószágok hagyassanak meg a kezén azután is, hogy ő távozik a fejedelemségből. Saját magának az aranygyapjas rendet, továbbá a sziléziai oppeln–ratibori hercegséget, fenséges címe meghagyását és a császár különös védelmét követelte. A császár a fenti kívánságokat csak részben volt hajlandó teljesíteni. Ahogy a tanácsosok mondották: az aranygyapjas rend adományozásába őfelségének nincs beleszólása, az a spanyol király joga. Oppelnt és Ratibort, továbbá a császár különös védelmét megkaphatja, a birodalmi hercegséget, a vele járó fenséges cím megtartását azonban nem. A tárgyalások hosszan elhúzódtak, Zsigmond közben gyakran változtatta feltételeit, az udvar igyekezett minél kevesebbet ígérni. Ahogy Rudolf mindenható minisztere, Rumpf tanácsos, a tárgyalások vezetője bosszankodva írta Mária főhercegasszonynak: „A fejedelem folyton változtatja véleményét, reggelre mindig más a szándéka, mint előző este, követeléseit és vágyait szinte az időjárás szerint cserélgeti. Minden törekvése azt célozza, hogy ne kelljen ott lennie, ahol a fenséges asszony, felesége van, s az ne legyen ott, ahol ő van. Amikor szóba jött, hogy felesége fenségedhez utazik Grazba, egyszerre nem volt többé ellenére, hogy megtartsa Erdélyt.”

A tárgyalások végül is nem vezettek eredményre. Március 6-án viszont megérkezett az aranygyapjas rend, amelyet nagy ünnepélyességgel adtak át Zsigmondnak. Ez is közrejátszhatott abban, hogy lemondási és elválási szándékát elhalasztotta. Közben Mária Krisztierna nyomasztó magányosságban élt előbb Szamosújvárott, majd Fogarasban. Zsigmond közvetlenül elutazása előtt fölkereste őt, hogy tudassa vele, Prágába megy, a lemondásról és válásról tárgyalni. „Tegnap nálam volt a férjem – olvassuk Mária Krisztierna 1597. január 12-én, édesanyjához írt levelében –, éjjel fél tizenegykor jött, s úgy három órakor ment el. Ilyen finoman kedves még sohasem volt hozzám, bár nem sokat beszélt. Bocskainak jelenlétemben megparancsolta, az én tudtom nélkül semmilyen intézkedést az országban ne tegyen. Miután Bocskai elment, arról beszélt, a császár, fenséged és én magam is mennyire megtiszteltük őt, amikor elvállaltam, hogy feleségül megyek hozzá, ebbe a messzi és veszélyes országba, s amikor őt oly szívből szerettem, amit ő nagyon nagyra értékelt. Mivel azonban az Isten őt bünteti, ahogy ezt én is tudom, irántam való szeretetből és az Ausztriai Ház iránti becsülésből ezt az ügyet végleg le akarja zárni. A mi kettőnk és az egész kereszténység javára. Erre ezt feleltem: ami engem illet, én ebbe az országba nem saját jószántamból jöttem, hanem fenséged és őfelsége tanácsára. Az már viszont az én szeretetemből következik, hogy fájlalom, többé nem lehetek vele, pedig szívesen lennék. Egyébként teljesen alávetem magam fenséged, őfelsége és a pápa akaratának. Egy darabig hallgatott, majd halkan így szólt: Ahogy kedvességed, én is úgy kívánok cselekedni, és amit tanácsolni fognak, azt elfogadom. Közben mindketten sírtunk. Másnap a nuncius azt mondta, a férjem utasította őt, mindent adjanak meg nekem, amit csak kívánok, de ő többé nem akar engem látni. Megnyugodva Isten akaratában, várom az ügy végét.”

A mindenbe való belenyugvás azonban csak magára erőltetett magatartás volt, valójában abban reménykedett, Zsigmond meggondolja magát, és visszatér hozzá. Nehéz volna megmondani, hogy az, amit iránta érzett szánalomból, együttérzésből vagy rokonszenvből táplálkozott-e. Annyi azonban bizonyos, az egyedüllét ezt az érzést mind erősebbé tette. Édesanyjának sokáig nem vallotta be, s csak akkor tört ki, amikor a vele kapcsolatos különböző házassági tervek a tudomására jutottak. Mária főhercegasszony ugyanis szégyennek tartotta leánya válását, s ha már meg kell lennie, szerette volna minél előbb újra férjhez adni. A grazi udvarban azt eszelték ki, Krisztiernát hozzáadják nagybátyjához, Rudolf császár öccséhez, a még nőtlen Miksa főherceghez. Mária Krisztierna kétségbeesetten tiltakozott: „Den Max mag ich nicht” – írta anyjának nála szokatlanul erélyes hangon – „Miksát nem bírom.” Úgy lesz minden, ahogy Isten rendeli, de „a fejedelmen kívül senkit sem akarok férjemül”. Mária úgy gondolta, talán a pápai nuncius meggyőzhetné leányát, de Krisztierna haragos szavakkal valósággal kikergette őt szobájából. „Nagyon goromba voltam hozzá – számolt be édesanyjának –, de ami Miksát illeti, a véleményem nem változott. Ha nincs a fejedelem, más nem kell.” Mária meg volt döbbenve, s azt válaszolta leányának, föltehetően valami bájital áldozatává lett. „Asszonyom Anyám, fenséged azt írja – felelte erre Krisztierna –, hogy valaki bizonyára megbabonázott, mert bolond módjára azt írom, hogy szeretem a férjemet. Nem babona ez, azelőtt is szerettem.” Néhány héttel később pedig szinte kétségbeesett sorokat küld: „Asszonyom Anyám, adjon fenséged tanácsot, mit tegyek, hogy férjemet ne szeressem többé. Most már én is hiszem, hogy megbabonázott engem.” Március derekán híre járt, Zsigmond útban van hazafelé. A fejedelem feleségének is írt, mondván, ha hazaért, majd mindent megmagyaráz. Mária Krisztierna újra reménykedni kezdett. „Higgye el fenséged – áll édesanyjának küldött levelében –, anynyira belemerültem gondolataimba, hogy gyakran azt sem tudom, mit teszek. Igazán mondom, amíg élek, nem tudom őt elfelejteni. Most is úgy szeretem, mint azelőtt.” Zsigmond március 22-én ért Erdélybe, de feleségét meg sem látogatta. Országgyűlést hívott egybe, s ezen törvényt hozatott a gyulafehérvári katolikus püspökség viszszaállításáról. Napragyi Demetert kinevezte püspökké, majd készült a török elleni újabb hadjáratra. „Azt mondják, úgy viselkedik, mint aki megzavarodott – vallja Mária Krisztierna –, hirtelen fölkerekedik szűkebb környezetével, hol ide rohan, hol oda, kapkod, nem találja a helyét sehol.” Csak Fogarasba nem ment el a feleségéhez. Mária Krisztierna helyzete egyre lehetetlenebbé vált. Ami eddig csak kevesek titka volt, mind nyilvánvalóbbá lett, „az inasok is erről suttognak” – írta –, már a fogarasi parasztok is tudomást szereztek a dologról. Ahogy Krisztierna udvarmestere jelentette Grazba: a parasztok nem értik, miért él itt a fejedelemasszony egyedül, s azt kérdik, „miért kell a királynak (mert ők így nevezik a fejedelmet) a királyné elől elszöknie, mit vétett neki a királynő?” Marcellus atya ugyanerről számolt be: a nép csodálkozva kérdi: „Domina quo vadis, aut quare nos orphanos deseris?” – „Úrnő, hová mégy? Miért hagysz minket árván?” Mária Krisztierna csalatkozva reményeiben, teljesen megtört. „Történjen minden úgy, ahogy Isten akarja – írta édesanyjának –, már nem is gondolkozom róla, mi volna számomra a menekülés útja. Fenségednek gyermeki engedelmességgel írom, bárhogy alakul is, legszívesebben soha többé férjhez nem mennék, hanem elbújnék valahová, hogy a világ dolgai többé ne érjenek el hozzám. De tudom, hogy ezt minden-

ki ellenezné, ezért teljesen alávetem magam fenséged akaratának. Tegyen velem fenséged, amit jónak lát, mintha otthon volnék és most is csak hét vagy nyolc éves lennék, annyira megadom magam akaratának.” Néhány hét múlva pedig hozzáfűzte az elmondottakhoz, hogy most már valóban annak örülne, ha elmehetne innen, nem akar itt maradni. „Látom, hogy csak játszanak velem.” Zsigmond közben elvonult hadaival Temesvár térségébe, hogy a törökkel harcoljon, de a kisebb csetepaték nem hoztak számottevő eredményt. Hogy Prágát megegyezésre kényszerítse, tárgyalásokat kezdett ugyan a szultán követével, de nem volt komoly szándéka a kibékülésre. Közben azonban éreznie kellett, helyzete mind tarthatatlanabbá vált. A török fegyveres nyomását egyedül nem fogja tudni feltartóztatni, különösen úgy nem, hogy országán belül is egyre növekszik az elégedetlenség. Augusztusban tehát megint útnak indította Carillót, most már pontokba foglalt lemondási feltételekkel. Mária Krisztierna Kővárban töltötte napjait. A hetek egyhangúan teltek, az volt az ünnepnap, ha Grazból vagy Prágából levél érkezett. Decemberben elég sűrűn írtak, édesanyja is, Carillo is, s Krisztiernának jóformán egyetlen szórakozása volt, hogy anyjának hosszú válaszokat küldjön. „Nem hiheti fenséged – vallotta meg –, mily lassan és unalmasan telik itt az idő. Szívemből kívánom, hogy Carillo tárgyalásai valahára érjenek már véget, hogy legalább tudjam, hogy tulajdonképp hova tartozom. Mert most úgy élek, mint a madár a levegőben.” Leveleiből egyre erősebben csendül ki a honvágy: „Adná Isten – olvassuk –, hogy otthon lehetnék a templomszenteléskor, szívemből szeretném. De mit ér a puszta óhaj. Ha már nem lehetek otthon, legalább asszonyom anyám volna itt nálam. Ó, ha itt volna fenséged, s vadászni akarna, még a házból sem kellene kimennie, mert mióta a hó leesett, a szarvasok és őzek oly közel járnak, hogy kővel meg lehetne őket dobni, s az ablakból lehet rájuk lőni. Tegnap egy vaddisznót hoztak nekem. Én egyévesnek ítéltem – már amilyen vadász én vagyok.” Környezete mindent elkövetett, hogy valamelyest felvidítsa. „Udvarmesterem megígérte, hogy zergevadászatot rendez számomra. Most volna jó idő rá. Meszsziről a fehér zergék nagyon szépek, a minap láttam egyet, alig volt néhány puskalövésnyire, igen szép állat volt.” Míg korábban többször fölvetette, hogy ellátogat Grazba, erről most egy szó sem esik, mindent Carillo tárgyalásaitól vár. A hazatérés viszont egyre gyakrabban bukkan fel a levelekben. „Ami kimenetelemet illeti – írja december 20-án –, magam is úgy szeretném, hogy ha lehetséges, Lengyelországon át megyek.” Testvérnénjét, a lengyel királynét szerette volna útba ejteni, de ő 1598. február elején váratlanul meghalt. „Az az egy reményem volt még – panaszolta Mária főhercegasszony Rumpf prágai tanácsosnak –, ha szerencsétlen leányomat Erdélyben valami veszély fenyegeti, szegény megboldogult leányomhoz, a lengyel királynéhoz menekülhet a közeli határon át. Íme ez a reményem odavan. Bár nem kételkedem, hogy a lengyel király is szívesen fogadná, de a testvér, aki annyira érdeklődött mindig sorsa iránt, még többet tett volna érte.” Carillo hosszúra nyúlt alkudozása 1597. december 23-án ért véget a császári udvarban. Ekkor kötötték meg a megállapodást, mely szerint Zsigmond átengedi országát a császárnak. Az okmány az 1595. évi szerződésre hivatkozik, és leszögezi, Báthory Erdélyért cserébe Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket kapja, s hozzá évi

50 000 forint járadékot. A császár ígéretet tesz, hogy Rómában javasolni fogja bíbornoki kinevezését. Erdélybe új fejedelem kerül, akit a császár nevez ki. Rudolf választottja Miksa főherceg volt, aki el is vállalta a fejedelemséget. Megérkezéséig királyi biztosokat neveztek ki, hogy azok az országgyűlés színe előtt átvegyék Erdélyt Zsigmondtól. A királyi biztosok Szuhai István egri püspök, Istvánffy Miklós, a történetíró és Pezzen Bertalan udvari tanácsos voltak. Rudolf császár 1598 februárjában megküldte a fejedelemmel kötött szerződést Mária főhercegasszonynak is, s kérte, járuljon hozzá leánya elválásához, sőt írjon a pápának a házasság felbontását kérve. Mária nehéz szívvel ugyan, de eleget tett a kérésnek, kérvén a házasság felbontását, „ha az a kereszténység javára válik és őszentsége is illőnek találja”. A biztosok utazása azonban késett, és Zsigmond egyre idegesebb lett. Mária Krisztierna pedig még mindig Kővárban élt, várva a szabadulás napját. Carillo Prágából érkezve igyekezett őt megnyugtatni, bár ez nem volt könnyű. Ebben az időben már egyre több szó esett arról, hogy Erdély-szerte növekszik az elégedetlenség, s a fejedelmi tisztségre több önjelölt is volna, köztük Báthory udvarának legelső emberei. „Asszonyom Anyám, arra kérem, ne vegye le rólam anyai kezét – írta Krisztierna 1598. február végén –, ne hagyjon itt ebben a nyomorúságban, ezernyi veszély közepette.” Nem lesz jó vége, ha még sokáig itt marad, attól fél, elzárják a kimenet útját előtte, mert „oly jóbarátaim vannak, akik ha rajtuk áll, tán még a töröknek is átadnának”. Úgy érzi, mivel annak idején, mint engedelmes gyermek, szó nélkül eljött Erdélybe, most megérdemli a segítséget, és kéri anyját, ne engedje, hogy ellenségei kezébe jusson és elvesszen. Krisztierna rémképei a képzelődés szüleményei voltak csupán. Mikor leginkább félt az erdélyiektől, talán éppen akkor volt rá a legkevesebb oka. A biztosok április 1jén megérkeztek Fehérvárra, április 8-án az erdélyi nemesség és rendek letették a hűségesküt a császárra, ők pedig biztosították az ország szabadságjogait. Egyszersmind közölték a császár akaratát, amíg Miksa főherceg megérkezik, a kormányzást Mária Krisztierna lássa el. Április 10-én Zsigmond nagy beszéddel búcsúzott az országgyűléstől, és még aznap a közeli Kisfaludra vonult, hogy onnan néhány nap múlva útra keljen Szilézia felé. Feleségét nem akarta látni, egy rövid, majdnem hivatalos hangú levélben búcsúzott el tőle. „Fenséges Fejedelem, Mélyen Tisztelt Asszonyom” – kezdődik a latin levél, melyben tudatja, hogy mivel nem akar személyesen alkalmatlankodni, megbízta Carillo pátert, tudósítsa Mária Krisztiernát a dolgok állásáról. Amilyen hivatalos a megszólítás, olyan az aláírás is: „Fenséged készséges szolgája, Báthory Zsigmond.” Április 13-án Zsigmond Kővár kikerülésével elvonult Kassa felé, Carillo április 19én indult utána, hogy Szatmáron utolérje. A biztosok azért tanácsolták neki, kísérje el Zsigmondot, mert attól tartottak, ha valami nem lesz kedvére, egyszer csak visszafordul.

Visszatérés és újra lemondás 1598. április 16-án díszküldöttség jelent meg Kővárban, hogy felkérje Mária Krisztiernát, vegye át az ország kormányzását. Istvánffy Miklós királyi biztos volt a küldöttség vezetője, aki átnyújtotta a császár levelét, megtoldva azt a saját és az erdélyi rendek kérésével. Ott volt az erdélyi főnemesség színe-virága, míg a nemesség külön küldöttsége Désen várakozott a fejedelemasszonyra. Mária Krisztierna előzékenyen fogadta a küldöttséget, s április 18-án reggel kijelentette, a kormányzóságot elfogadja, de csak addig, míg a császár másképp nem rendelkezik, és nem titkolja, igazi szándéka az, hogy visszatérjen Grazba. Kérni fogja őfelségét, még mielőtt a háború kitörne, nevezzen ki más kormányzót, s neki engedje meg, hogy hazatérjen. Báthory Zsigmond nevét, a házasság felbontását sem ő, sem a küldöttség egy szóval sem említette. Április 19-én a fejedelemasszony megindult Kővárról Gyulafehérvárra. Désen csatlakozott a menethez a nemesség, s mindenütt, amerre útja vezetett, a rokonszenv és hódolat megnyilvánulása fogadta. Általános ünneplés közepette vonult be a fejedelmi székvárosba. Az eddig csak névleges fejedelemasszony most valóságos uralkodóvá lett. Mária Krisztierna rövid erdélyi kormányzóságának emlékét nem őrzik nagy tettek vagy események. Abból a passzív szerepkörből, mely eddig is osztályrészéül jutott, most sem bontakozhatott ki. Nem is vágyott aktívabb szereplésre. Ő képviselte a császár-királyt Erdélyben, a tényleges kormányzás viszont a biztosok kezében volt. A rendeleteket az ő nevében hozták, azokat ő írta alá, de mindig arra hivatkozott, parancsait a császár megbízásából adja ki. Nem Erdély történetét írom, így nem is lehet célom, hogy a fejedelemség növekvő belső és külső ellentéteit nyomon kísérjem. Azt hiszem azonban, közelebbi témám szempontjából sem érdektelen megvizsgálnom, az akkori problémák hogyan tükröződnek Mária Krisztierna leveleiben. Mit látott meg, mit érzékelt, egyáltalában foglalkoztatták-e a közügyek? Hiszen mindeddig, elzárva a világtól, aligha tájékozódhatott a fejedelemség viszonyairól. A leveleket nézve az első, ami feltűnik, hogy egyéni gondjai, mintha elvágták volna, máról holnapra eltűnnek. Írásaiban jóformán csak a közügyek kerülnek szóba. Ha nem is volt az irányítás az ő kezében, a levelek tanúsítják, odafigyelt a dolgokra, s Erdély ügyeit nem az érdektelen idegen, hanem az együttérző és a felelősséget vállaló ember aggodalmával nézte. „Azt ígértem, Kolozsvárról jelentkezem – írta 1598. április 29-én Gyulafehérvárról édesanyjának –, de nem jutottam hozzá. Kérem Asszonyom Anyámat, bocsásson meg érte. Annyi minden dolgot kell intéznem, nincs egy perc nyugtom sem. Az utam Kővárból ide szép volt, de az utolsó napon, amikor ideérkeztem, az idő gyalázatosra fordult. Hogy az események részletei hogyan történtek, arról majd beszámol Thurn gróf, aki kíséretemben volt.” Néhány nappal később ugyanezt írja: A kormányzás gondjai teljesen lekötik, másra jóformán nem is marad ideje.

„Fenséges hercegnő, kegyelmes, szívből szeretett Asszonyom Anyám. Mindig engedelmes és hűséges szolgálatkészségemet jelentem. Nem akartam elmulasztani, hogy ne tájékoztassam Asszonyom Anyámat az itteni dolgokról. Két nappal ezelőtt jött a hír, hogy az erdélyi gyalogság, mintegy 1500 ember, Lugosról indulva, megostromolta a török kézen lévő Moldava várát az Alduna közelében, a várat felégette és teljesen széthányta. A bég elmenekült, a fia elesett, a bég felesége pedig 40 asszony személlyel együtt fogollyá lett, azt hiszem, még ezen a héten megérkeznek velük ide. Három török hajót a Dunán elsüllyesztettek.”

Majd néhány közbevetett mondat után így folytatja: „Legújabban Váradon a következő dolog történt. A katolikusoknak volt ott egy temploma, amit még Zsigmond engedélyezett. Ezt a kálvinisták nem nézték jó szemmel, de a fejedelemről való félelmükben nem mertek ellene szólni. Amikor azonban megtudták, hogy ő elhagyta az országot, a keresztjáró hét vasárnapján felszólították a katolikusokat, hogy hagyják el a várost, különben kihányják őket. Miután ezek a szegény emberek félelmükben elmenekültek, másnap a polgárság és a várbeli katonaság rátört a házra, melyben a katolikusoknak a temploma volt, s nemcsak a templomot, hanem az egész házat szétverték, úgyhogy kő kövön nem maradt, még a sírokat is kidobálták a kertből. Értesülve erről, leküldtem Váradra a biztosok közül kettőt, továbbá a kancellárt és udvarmesteremet, hogy teremtsenek rendet. A váradiak azonban teljesen rebellissé lettek, s kijelentették: nem hajlandók a császárnak szolgálni. Az egész ügyről írásban fogok jelentést tenni őfelségének, mert egyedül nem tudok semmit ellenük cselekedni, engedelmesen és alázatosan várom az utasítást.”

Mária Krisztierna több levelében is foglalkozott külpolitikai kérdésekkel. Még Báthory Zsigmond megpróbált szövetséget kötni a tatárokkal, hogy a törökellenes harcba bevonja őket. A császári biztosok most folytatták a megkezdett tárgyalásokat, s Mária Krisztierna részletesen beszámolt anyjának az álláspontokról, a fölmerült szempontokról, majd arról, hogy Mihály havasalföldi vajda mit javasolt az ügyben. Elmondta, a biztosok közül egyik sem volt hajlandó egymagában tárgyalni sem a vajdával, sem a tatár követekkel, csak együtt mind a hárman. „Kénytelen voltam engedni nekik – írta –, majd megírom, hogy mit végeztek.” Augusztus elején valósággal ujjongva közölte édesanyjával, hogy a török harctérről jó hírek érkeztek. „Tegnap volt egy hete, hogy a temesvári pasa mintegy 7000 emberrel Lugos ellen vonult. Ahogy ezt a mieink megtudták, a várból elébe mentek és mintha megfutamodnának, tőrbecsalták a törököket, majd rájuk rohantak és megverték őket. 250 török fejet hoztak magukkal, és 100 foglyot, úgy hírlik, a pasát is levágták, de ez még nem bizonyos.” Mindamellett már nagyon várom a főherceget – írja –, hogy letegyem a kormányzást, „és ezzel vége legyen szenvedéseimnek”. Mária Krisztierna a kormányzás ügyei közül elsősorban azokat tartotta fenn magának, amelyekben valaki védelemre vagy támogatásra szorult. Így engedi el – hogy csak egy példát hozzunk – váradi Gellért Jánosné bordézsmáját „megtekintvén özvegyi állapatját, maga és apró árváinak táplálására”. Hogy személye mindenfelé népszerű volt, azt a császári biztosok jelentései is tanúsítják. Például Monor fejedelmi birtokról jelentették, hogy a parasztok később is régi úrnőjüket, „a német királynét” kívánták vissza. Rudolf császár május elejére ígérte Miksa főherceg Erdélybe érkezését, azonban május elmúlt, már június is, anélkül, hogy valami történt volna. A főherceg egyre ha-

logatta indulását, mert nem volt pénz, s ő kellő készület nélkül nem akarta Erdély határát átlépni. Végre augusztus elején híre jött, Miksa megindult, Kassán már a magyar ruhát is magára öltötte. Erre Mária Krisztierna megkezdte az úti előkészületeket, átvette a biztosoktól az útiköltségre szánt 8000 aranyat, s augusztus 18-án ünnepélyesen elbúcsúzott Gyulafehérvárt a rendektől. Még aznap elhagyta a várost és Kolozsvárra ment. Úgy tervezte, innen néhány nap múlva Kővárba utazik, majd Szatmáron át elhagyja az országot. De minden másként történt. Báthory Zsigmond annak idején nagy örömmel távozott Erdélyből. Szabadnak érezte magát, mint a madár, fényes, vidám udvarról, nagy utazásokról ábrándozott. A kereszténység hősének tartotta magát, s várta, hogy mindenfelé ünnepelni fogják. Ez volt első csalódása. Átutazva Prágán, alig akarták észrevenni. Oppelnben érte a második, ennél is keservesebb felismerés: kastély helyett rozoga épületek fogadták, bizony Gyulafehérvárott az istállók is különbek voltak. Szilézia kopár, szegény földjét pedig össze sem lehetett hasonlítani Erdélyország változatos tájaival. A császár nem küldte meg az ígért pénzt, a bíbornoki kalap megszerzéséről pedig tudni sem akart. „Eben gubát cseréle” – jött rá ő is nagy hamar arra, amit egyik kísérője megfogalmazott. Nem csodálkozhatunk rajta, ha teljesen elcsüggedt. Átkozta a sorsot meg a császárt, hogy ily rútul rászedte, „egy fejjel megrövidítette”, s minden vágya az volt, még egyszer visszakerülhessen Gyulafehérvárra. Alig érkezett meg Sziléziába, máris érintkezésbe lépett Erdélyben maradt híveivel, elsősorban Bocskaival. Egy, augusztusi napon két inasával vadászni ment, s többé nem tért vissza oppelni lakóhelyére. Erdélyben közben a hadihelyzet egyre fenyegetőbben alakult. A török támadásra készült a Tiszánál, s a fejedelemségben meghordozták a véres kardot. Szászsebesnél elkeseredett hangulatban gyülekeztek a hadba vonuló rendek. 1598. augusztus 20-án, egy, nyirkos, hideg este lovas ember kért bebocsáttatást Kolozsvár kapuján. „Igen kis hitván mentében, mordálypuska hóna alatt, igen hitván feketeszáras csizmában, igen hitván kalap az fejében.” A főbíróhoz vezették, s Katona Mihály uram felismerte benne a fejedelmet, Báthory Zsigmondot. Azonnal Napragyi püspökért, a kancellárért küldettek, s még az éjjel megírták hármasban a csatlakozásra szólító leveleket a főurakhoz. Vágtató lovas legény vitte a hírt Szászsebesre Bocskainak a táborba. „Zsigmond fejedelem Kolozsvárba bejött.” És Bocskai hozzálátott a szászsebesi tábor felesketéséhez. Az udvari gyalogok ragaszkodtak Zsigmondhoz, ezek azonnal fölesküdtek, a székelyeket pedig Székely Mózes segítségével nyerte meg. Ezzel a haderő nagyobb része már Zsigmond mellett állt. „Üssék meg az dobot” – adta ki Bocskai a parancsot. Az őrjáratokat megkettőzték, nyergelt lovak mellett virrasztott az egész sereg. „Ha ki mit szólana ellenek, bizony mind levágnának bennünket” – tanakodtak a nemesurak. Senki sem mert Bocskai ellen fordulni. Hajnalban, amikor a biztosok parancsa megérkezett Gyulafehérvárról a sereghez: azonnal induljanak Zsigmond ellen, már az egész szászsebesi tábor a fejedelem hűségére esküdött, maga a vezér is, Kornis Boldizsár. Bocskai egy csapattal Gyulafehérvár felé tartott, s a maga oldalára szólítva az őrséget, bevonult a városba. A fővárossal az ország sorsa is megpecsételődött. A biztosok háza elé már Bocskai állított őröket és beüzent nekik: „Ha jót akarnak, otthon maradjanak.” Ugyan ki mert volna

ellenállni. A hír nyargalva járta be Erdélyt, két nap sem kellett hozzá, a császár elvesztette az országot. Hátra volt azonban még Mária Krisztierna megnyerése, hiszen ő volt a kinevezett kormányzó. Ha szembefordul a fejedelemmel, ez komoly nehézségeket okoz. A kiengesztelődés viszont lefegyverzi a biztosokat, és talán még a császárt is engedékenységre bírja. Több jel azt mutatja, Zsigmondban ismét őszinte vágyakozás támadt felesége iránt. Kolozsvári találkozásukat a Mária Krisztierna környezetében tartózkodó Thurn gróf jelentéséből ismerhetjük meg egész részletesen. Augusztus 21-én korán Mária Krisztierna misére indult. A jezsuiták templomának ajtai még zárva voltak, amikor megjelent előtte a városi főbíró meg a kisbíró Gellényi Imre, s a fejedelem nevében üdvözölték őt. Zsigmond üzenetében szerelmes hitvestársának szólította, s tudtára adta, visszaérkezett, nagyon vágyakozik őt látni és személyesen köszönteni. A hír teljesen váratlanul érte Mária Krisztiernát, hirtelenében nem is tudta, mit válaszoljon. Mentegetőzött, hogy éppen a templomba készül, különben üdvözli a fejedelmet, és hamarosan választ ad kérésére, de előbb misét hallgat. Közben meggondolta magát, és gróf Thurnt a követek után menesztette, hogy köszöntse Zsigmondot, kérdezősködjék egészsége felől, mentse ki, hogy nem fogadhatja rögtön, de mise után jó szívvel látja. Ezzel bement a templomba, s ott annyira elérzékenyült, hogy sírva fakadt. A fejedelem nem várta ki a mise végét, hanem a főbírót újra feleségéhez küldte, aki épp a templomból lépett ki. A fejedelemasszony hazaérve, Thurn grófot azonnal férjéhez menesztette, hogy jelentse: hazaérkezett, „őfenségének minden szabadságában és hatalmában áll”. A gróf azt javasolta, Zsigmond titokban a sikátorokon keresztül keresse fel asszonyát, de az éppen ellenkezőleg, mindenki szeme láttára a piactéren és a főutcán át indult hozzá. A főbíró kíséretében érkezett, díszes öltözetben, oldalán kard, vállán puska. Mária Krisztierna a kapuban fogadta. Zsigmond szívélyesen üdvözölte őt, mint szeretett feleségét, elbeszélte visszatérésének okait, kiemelve, a császár nem teljesítette vállalt kötelezettségeit, s abban a reményben jött vissza, felesége azzal a szeretettel fogadja őt, amellyel ő hazatért. Mária Krisztierna gratulált férjének a szerencsés visszatéréshez, és sajnálatát fejezte ki, hogy a császár nem teljesítette a szerződést. Ezután a belsőbb lakosztályba vonultak, s társalgásuk oly szívélyes volt, hogy Thurn gróf, a fejedelemasszony hűséges embere egészen elérzékenyedett. Zsigmond szeretete zálogául egy, 18 000 arany forint értékű nyakéket ajándékozott feleségének, aki – ahogy a gróf jelentése írja – boldognak és megelégedettnek látszott. Letette a gyászruhát, amelyet Zsigmond eltávozása óta hordott. Ahogy Szilágyi Sándor írta Mária Krisztierna életrajzában: „A szegény asszony annyi szenvedésteljes év után, ekkor élte házasságának első boldog napjait.” Úgy látszott, Zsigmond valóban ragaszkodik feleségéhez, ahogy Thurn gróf írta, vonzalma iránta „óráról-órára, napról-napra növekedik”. Együtt étkeztek, s a férj a szeretet ezernyi apró jelével halmozta el feleségét. Kérte, ezután együtt uralkodjanak, s kijelentette, visszaviszi őt Gyulafehérvárra, mint úrnőjét és fejedelemasszonyt, „mert ővele kíván élni, mint testvér a testvérrel”. Augusztus 28-án reggel a fejedelmi pár egy hintóban ülve, egymás mellett vonult be Tordára.

A biztosok, akiket fogságukból szintén ide hoztak, arra hivatkozva, Mária főhercegasszonyt és a császárt az igazságnak megfelelően szeretnék tájékoztatni, kihallgatást kértek Mária Krisztiernától, és megkérdezték, vajon valódi házassági viszony fűzi-e most egybe férjével, vagy talán csak félelemből vagy rábeszélésre mutatja ezt a hirtelen támadt szerelmet? Mária Krisztierna kitérőleg válaszolt, mondván, férjével teljesen meg van elégedve, s korántsem félelemből ragaszkodik hozzá. Ezt mondva, férje szobájába ment, biztatva a biztosokat is, jöjjenek vele. A fejedelem már kevésbé szelíd hangon beszélt a biztosokkal, szemükre hányta, hogy a császár nem teljesítette ígéreteit, s fenyegetőzött, idegenekkel lesz kénytelen szövetkezni, ha ellene valamit kezdenének. Ha ez nem történik, mondotta, híve marad a császárnak. Augusztus 29-én a tordai országgyűlés engedelmesen visszafogadta Zsigmondot, s ő feleségével együtt letette az esküt az unitárius templomban. Másnap a fejedelmi pár ünnepélyesen bevonult Gyulafehérvárra. Miksa főherceg Kassán értesült a változásokról, levetette a magyar ruhát, és visszatért Bécsbe. Az elkövetkező hetekből hiába keressük Mária Krisztierna leveleit, a nagy változás, a nem remélt boldogság megnémította. Nem is ő, hanem Zsigmond írt Grazba a főhercegasszonynak. Tudatta, trónját elfoglalta. „Ami pedig fenséged leányát, az én kedves feleségemet illeti, köztünk minden a legnagyobb rendben van. Én minden tiszteletet megadok neki, és úgy tartom, ahogy ez egy ilyen magas helyről és császári nemzetségből származó nőt megillet; panaszra, keserűségre vagy méltatlankodásra nincs oka.”

Mária Krisztierna ez időből ránk maradt első levele csak 1598. december 9-én íródott, és testvéréhez, Ferdinándhoz szólt. „Fenséges herceg, szívemnek kedves Öcsém-Uram. Fenségednek testvéri szolgálatkészségemet jelentem. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy sem Fenségedtől, sem Aszszonyom Anyámtól semmi hírt nem kapok. Már régebben írtam volna, de nem tudtam az utazás miatt. Istennek hála szerencsésen ideérkeztem Gyulafehérvárra, de megérkezésemkor férjem gyöngélkedett, most már újra jól van. Újság itt most nincs, mindenfelé csendesség van. Férjem a napokban elküldi megbízottait a császárhoz néhány dolog megbeszélésére. Ha elindultak, majd értesítem róla fenségedet, egyelőre a császár útlevelét várják. Nem írok most többet, csak még annyit, hogy férjem nagyon kedves hozzám. Kelt Gyulafehérvárott, 1598. december 9-én, hűséges és szolgálatkész testvére, amíg él, Mária Krisztierna.”

A legkeményebb dió, Zsigmond visszatérésének a császárral való elfogadtatása, még nem volt feltörve. A császár ugyanis hallani sem akart a kibékülésről. Carillo ugyan megnyerte Zsigmond ügyének a pápát, megmagyarázva, a császár az oka mindennek, mert nem teljesítette az egyezséget, de a nuncius Rudolfot nem tudta meggyőzni. A török hosszas habozás után nekilódult, és egyenesen Várad felé tartott. Erdély magára hagyatva reménytelen helyzetbe került. Zsigmond az egybegyűlt rendek előtt azt javasolta, kezdjenek béketárgyalásokat a törökkel. A vezérpasa azonban nem is fogadta az erdélyi küldötteket. „Nem fogom kihúzott kardomat hüvelyébe visszadugni” – üzente, és megkezdte Várad ostromát. Félelem és szorongás ült meg minden lelket: ha Várad elvész, vége van Erdélynek. A török azonban többszöri ost-

rommal sem boldogult, közben beköszöntött az ősz, így elvonult Várad alól. Erdély egyelőre megmenekült. Az ostrom után látszólag helyreállt az élet rendes menete a fejedelemségben. Teltek a hetek, Zsigmond követei Prágában sikerrel alkudoztak, úgy tűnt, az udvar mégis hajlik a megegyezésre. Ekkor váratlan fordulat következett: Zsigmondon megint erőt vett lelki baja. Elvesztette kedvét, kiábrándult feleségéből, s elhatározta, mégiscsak lemond a trónról. „Sarkával felborította a tele sajtárt.” Csak később derült ki, míg az erdélyi követek Bocskai és Napragyi vezetésével Prágában tárgyaltak, a fejedelem titokban behívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthory András bíborost. Hallgassuk meg páter Carillo Ferdinánd főherceghez 1599. március 2-án írt levelét, amelyben elmondja az eseményeket. „Fenséges Főherceg, bárcsak ne került volna rá a sor, hogy ezt a levelet meg kelljen írnom, melynek tartalma elszomorító, fontos azonban, hogy Fenségeitek megtudják, s ha lehetséges, az ellenszert megtalálják. A magam és rendtársaim veszélyeztetésével írok. A fejedelem engem bízott meg, mint követe, elhatározását keresztül vigyem, nem akarja, hogy mindezt Fenségednek megírjam.” A következőkben elmondja, hogy a fejedelem hívására, február 25-én érkezett Gyulafehérvárra, közben azonban Zsigmond feleségével és Báthory András bíborossal Szebenbe utazott, utánuk kellett mennie. „Jó egészségben találtam mindhármukat, hanem amit a dolgaikról megtudtam, az nagy szomorúsággal töltött el, mert nemhogy a korábbi rossz, hanem még rosszabb következett be. 26-án beszéltem a fejedelemmel és észleltem, hogy az őfelsége elleni bosszúvágy teljesen hatalmába kerítette, az az érzés, melynek lecsillapításán Erdélybe érkezésem első percétől kezdve munkálkodtam, s amelyet úgy véltem, sikerült is elaltatnom benne.” Az elkövetkező napokban a fejedelem udvarával tovább utazott, de még mindig nem tudott semmi bizonyosat, csak másoktól hallotta, hogy „őfensége mindenáron el akar válni feleségétől, és az a terve, hogy hozzáadja őt Báthory bíboroshoz, az országot pedig Lengyelországhoz csatolja, és erről már írt is volna a lengyel királynak”. A fejedelem azonban nem szólt semmit, csupán a bíboros volt az, aki tájékoztatta őt, „megerősítve a fentieket, tudniillik, a fejedelem az országot és feleségét rátestálja, a lengyelországi kapcsolatokról és tervekről azonban nem szólt, sőt inkább arról beszélt, szerinte ez a mostani megoldás a császár szempontjából nem lesz rosszabb, mint volt az előző”. A bíboros közölte vele, a császárt arra kéri, oldja fel az erdélyieket hűségesküjük alól, továbbá, hogy a császári csapatok által megszállt helyeket adja vissza. „Amikor őfelsége nevében intettem őt, ne szakadjon el a kereszténység ügyétől, azt felelte, most még nem tudja a helyzetet megítélni, de reméli, az elszakadásra nem adnak neki okot.” Én úgy látom – írta Carillo –, egyelőre nincsen semmi kialakult elképzelése, és helyzetét még nehezíti, hogy az ország főemberei, bár félelemből hallgatnak, ellene vannak uralkodásának. Különben a fejedelem visszakérte a feleségének adott ékszereket, hogy azokat elzálogosítsa, mert az árukból Lengyelországban akar magának valami birtokot venni. „A dolgok így állnak, és fenségteknek kell megítélniök, hogy most mit tesznek, hogy a bajt elkerüljük. Én, amit tehetek, nem fogom elmulasztani, de Prágába nem írhatok, fenségednek kellene a császárt nagy titokban egy megbízható emberrel tájékoztatni, ugyanakkor a pápát is értesíteni, ha olyan kérés érkezik hozzá, a bíborosnak ne adja meg a fölmentést. Bizonyos vagyok benne, hogy a fejedelemasszony a maga részéről semmilyen házassági tervhez nem fog hozzájárulni. De mindezt a legnagyobb titokban kell tar-

tani, nehogy a fenséges fejedelemasszonyt érje valamilyen megtorlás. Arra kérem fenségedet, ne válaszoljon erre a levélre, nehogy sorai veszélybe sodorjanak bennünket.”

Mária Krisztierna csak egy hónap múlva jelentkezett, ugyancsak Ferdinánd főherceghez írott levelével. „Gondolom, Fenséged előtt nem ismeretlen, hogy a nagyságos Báthory főtisztelendő úr bizonyos okokból Erdélybe érkezett. Megérkezése első percétől kezdve mindig tiszteletet és jóindulatot tanúsított irántam, ebben a vonatkozásban minden megtörtént, ami kívánható. Majd, mindenki meglepetésére, férjem ráruházta az erdélyi fejedelemséget. A bíboros úr magatartása ezzel nem változott, megszokott tisztelete és jóindulata nem csökkent, sőt arra igyekezett rábeszélni, maradjak itt, ő meghív, kész a családomat megillető minden méltósággal körülvenni és ellátni, s aztán a császári felséggel ebben az ügyben is megállapodást kötnének. Azt válaszoltam, őnagysága és főtisztelendősége jóakarata lekötelez, de kérésének semmiképpen nem tudok eleget tenni, s minél előbb haza akarok térni szerelmes és kegyelmes anyámhoz és uraságodhoz. Márcsak az újra elhatározott házasságbeli elválasztás miatt is. És nehogy valaki is félremagyarázza ezt az elhatározásomat, erről már hazaérkezésem előtt tájékoztatni kívántam Fenségedet.”

Ugyanezen a napon Mária Krisztierna a Prágában levő Bocskait is értesítette, aki április 16-án kapta kézhez a levelet. Néhány nappal később Báthory András közölte Mária főhercegasszonnyal, az országgyűlés hozzájárulásával átvette Erdély fölött az uralmat. „Mindenki tudja, hogy unokatestvérem, Zsigmond milyen nagy tetteket hajtott végre és milyen dicsőséget szerzett az egész kereszténységnek” – olvassuk a levélben. Most kifáradva, visszavonul Lengyelországba, ő azonban folytatja, amit Zsigmond megkezdett. „Kérem fenségedet, emlékezzék kegyelmesen vissza mindarra, amit a fenséges Zsigmond tett, és ne vegye tőle zokon mostani elhatározását. Ha ezt megteszi fenséged, ezzel növeli saját nevének dicsőségét, az ügynek is használ, s engem is hálára kötelez.” Mivel a Báthory Andrással kitervelt házasság Mária Krisztierna ellenállásán hajótörést szenvedett, a bíboros számára nem maradt más hátra, mint megegyezni vele erdélyi birtokairól, majd őt útra bocsátani. A házassági szerződésben lekötött birtokokért, Fogaras váráért és a többiekért a bíboros évi 15 000 magyar forint haszonbér fizetésére kötelezte magát, s az első félévi részletet mindjárt ki is fizette. Mária Krisztierna hozzákezdett az utazás előkészületeihez. András bíboros szép fogattal ajándékozta meg, Fehérvártól Tövisig maga is elkísérte őt. Zsigmond nem mutatkozott. Állítólag Fogaras várában tartózkodott, feleségétől nem búcsúzott el. A fejedelemasszony és kísérete Szatmáron át Kassa fele vette útját, ugyanazon az úton, amelyen 1595-ben érkezett. Május 12-én Turócról értesítette Rudolf császárt, szerencsésen megérkezett. Néhány nap múlva Grazban volt. Az eltávozó Mária Krisztiernát általános részvét kísérte útjában. Szamosközi István, a fejedelmi udvar későbbi történetírója, az általános véleménynek adott hangot, amikor ezt írta: „Lelke tiszta volt és minden bűntől mentes, a rágalom sem mondhatott rá semmit, a mendemondák sem érinthették. A női erőt szinte felülmúló páratlan megnyugvással és lelki nagysággal tűrt minden igazságtalanságot, amit legkevésbé sem érdemelt meg, de amit a sors és egyesek könnyelműsége rámért; nyugodtan és önmegadással szenvedett, vigaszt találván abban, hogy ártatlanságát e szerencséden házasságban megtartotta.”

Az átélt viszontagságok után Grazban Mária Krisztierna ágynak esett, és láza heteken át nem akart elmúlni. Orvosa még 1599 novemberében sem engedélyezte, hogy zarándoklatra menjen Mariazellbe.

A kolostor Alig hagyta el Mária Krisztierna Erdélyt, a hullámok összecsaptak a kis ország felett. Mihály havasalföldi vajda, a császár biztatására haddal támadt Erdélyre, a régi szabadság ígéretével megnyerte magának az elégedetlen székelyeket, és segítségükkel szétzúzta András bíboros fejedelmi seregét. A fejedelmet menekülés közben verték agyon a bosszúra szomjas székelyek. Prágában nagy volt az öröm, de ez nem tartott sokáig. Hamarosan kiderült, Mihály vajdának nincs szándékában átadni a császárnak Erdélyt, mire az udvar az albán származású generálist, Basta Györgyöt indította ellene vallon és német zsoldoshadakkal a fejedelemségbe. Közben a török is beküldte a tatár hadakat boszszuló hadjáratra, Báthory Zsigmond pedig lengyel csapatokkal tört be Moldva felől. Erdély területe évekre hadszíntérré vált, melyen a legkülönbözőbb seregek csatáztak. A virágzó fejedelemség teljesen elpusztult. A nyomor és a szegénység leírhatatlanná vált. Rudolf császár megbízottja, Pezzen tanácsos, 1602-ben Erdélybe érve leégett falvakon haladt át, s az egykori jólétnek hírét sem találta. „Higgye meg felséged – jelentette Rudolf császárnak –, sokfelé jártam, de ilyen nyomorral még a legutolsó bulgáriai vagy szerbiai török rabszolgánál sem találkoztam, pedig ezekről azt tartják, hogy náluk rosszabb sora másnak nem lehet.”

Éhínség, vallon dúlás, török-tatár pusztítás tizedelte a szerencsétlen népet éveken át. „A föld népe szorult erdőkebelbe, havasokba, hegyekbe – olvassuk Szamosközinél – rettenetes nagy hidegségben. Nem találának magoknak rejteket, erdőben is felkeresek őket, nagy kegyetlenséget rajtok tesznek. Kikben azután is sokat láttunk, hogy koldultanak, kik azelőtt marhás emberek voltának és jól bírták magokat.”

Makkból, fakéregből sütötték a kenyeret, s az éhen haltak számát még csak körülbelül sem lehet megbecsülni. Csak Beszterce városában 13 000 fő pusztult éhen, pedig a városok falai között a vallon zsoldosok nem dúlhattak úgy, mint a rablásoknak szabadon kitett falvakban. A legyöngült embereket járványok támadták meg, s elvitték azt is, akit a hadjárás, téli nélkülözés életben hagyott. A pestis egész sorokat vágott ki a népességből, Segesvárott 2000 ember halt meg, s a városok utcáin, a romok között temetetlenül hevertek a holttestek. Tavaszra kelve pedig az állathiány oly nagy volt, hogy a paraszt magát fogta az ekébe, a „Basta szekerébe”, hogy pár szemet vethessen elvadult földjébe. Mária Krisztierna egészsége a családi környezetben lassan helyreállt. A pápai kúria megindította válóperét, s miután a fejedelemasszony három szobalánya eskü alatt tanúsította, tudomása szerint a házasság nem consummáltatott, 1599 augusztusában a Vatikán érvénytelenítette Mária Krisztierna és Báthory Zsigmond házasságát. A

hírt Carillo atya hozta meg, s a grazi nuncius augusztus 17-én hirdette ki ugyanabban a templomban, ahol annak idején a jelképes esküvő volt. Mária Krisztierna még aznap levélben értesítette Prágában tartózkodó öccsét, Ferdinándot, kérve őt, tájékoztassa a császárt, és folyamodjon hozzá nevében, a jövőben se vonja meg jóindulatát tőle, „legyen atyám s tartson meg engem kegyes védelmében”. Ettől kezdve Mária Krisztierna teljes visszavonultságban élt Grazban. Időnként ugyan újabb házassági elgondolások merültek fel vele kapcsolatban, de ő mindet elutasította. 1602-ben a firenzei herceghez akarta az udvar hozzáadni, de öccse, Ferdinánd megírta a császárnak: „Testvérem, Mária Krisztierna a házasságot nem kívánja, gondolatai másfelé fordultak, és sem Asszonyom Anyám, sem én nem látjuk tanácsosnak gondolataitól őt elfordítani és a házasságra kényszeríteni. Ezért alázatosan arra kérjük Felségedet, tekintsen el ettől a házassági tervtől.”

Amire Ferdinánd levele célzott, a kolostori élet iránti egyre fokozódó vonzódás volt, a világi élettől való teljes elfordulás. 1606-ban újabb kérő jelentkezett, a Rudolf császár elnyomó uralma ellen vívott magyar szabadságharc vezére, Báthory Zsigmond leánykérő követségének egykori vezetője, a megözvegyült Bocskai István, 1604 óta Magyarország és Erdély fejedelme. A fejedelem a bécsi tárgyalások folyamán vetette fel a gondolatot, a béke zálogául adják hozzá feleségül Mária Krisztiernát. Követe, Illésházy István 1606 elején beszélt is az ügyben Mária főhercegasszonnyal, aki, úgy tűnik, nem utasította el Bocskai közeledését. „Az grazi hercegné írt Felségednek egy levelet – tudósította Illésházy a fejedelmet –, kit ím megküldöttem Fölségednek. Bécsben velem hogy beszéllett, nagy böcsületesen és jóakarattal emlékezett Fölséged felől. Fiának, Maximiliánnak és az leányának, az erdélyi asszonynak kezeket fogatta velem. Én ez dolgot jó állapatban hagytam, Isten után fölségeden fog állni a dolog.” Bocskai megírta követének, hogy „az erdélyi dámának örömest odaadjuk Fogarast, ha hamar idejő hozzánk, de hogyha sokáig késik – írta tréfálkozva a már öregedő fejedelem –, bizony mi is másnak adjuk Fogarast”. Későbbi levelében is üdvözletét küldi Mária Krisztiernának: az „erdélyi dámának mondja szolgálatomat kegyelmed” – olvassuk az Illésházynak írt levélben. A császári udvar azonban mereven elutasította a tervet, Rudolf császárt még a gondolat is felháborította, hogy egy „lázadó”-hoz adja feleségül az unokahúgát. Ahogy a tárgyalásokat vezető Mátyás főherceg mindenható minisztere, Khlesl bíboros megvető durvasággal közölte Illésházyval az udvar álláspontját: „Bocskainak jó lesz feleségül a kassai bíró lánya.” A fejedelem közben bekövetkező betegsége, majd 1606 végén halála, minden további tárgyalásnak véget vetett. Mária Krisztiernában mind erősebbé vált a vágy, hogy zárdába vonuljon, és életét Krisztusnak szentelje. Választása az Innsbruck melletti halli Damenstiftre, nemes hölgyeket befogadó zárdára esett. A zárdát I. Ferdinánd császár-király leánya, Krisztierna nagynénje, Magdaléna alapította 1567-ben. Rendeltetése az volt, hogy az udvari élet forgatagára ráunt előkelő hölgyek, főként özvegyasszonyok ide visszavonulva, a jezsuita lelkiatyák vezetésével a vallásos elmélyedésnek és imádkozásnak szenteljék életüket. A csodálatos természeti környezetben, az Alpok lábánál, az Inn folyó völgyében, Hall falu tőszomszédságában emelt kolostor a századfordulóra már

a katolikus osztrák és bajor arisztokrácia hölgyeinek kedvelt visszavonulási helyévé vált. Mária Krisztierna – miután családi adakozásból befizették a belépéshez szükséges 20000 arany forintot – 1607. július 1-jén jelent meg Hallban, hogy nála 8 évvel fiatalabb húgával, Eleonórával a zárdába vonuljon, és megkezdje a próbaévet. A nagy útra elkísérte édesanyja, a család valamennyi férfi- és nőtagja, továbbá egy sor előkelő stájer nemesúr és -asszony. Miksa főherceg, Tirol fejedelme fogadta őket, majd a halli jezsuita kollégium diákjai allegorikus színdarabot adtak elő tiszteletükre, melyben az alapító Magdaléna főhercegnő köszöntötte a zárdába vonuló magas rangú hölgyeket. Ezután Mária Krisztierna és testvére magára öltötte a rend nyakig zárt, talpig fekete egyenruháját, és többé le sem vetette. A próbaév letelte után, 1608 mindszentek napján, Mária Krisztierna testvérével együtt letette a fogadalmat. Mária főhercegasszony ezen már nem tudott részt venni, néhány hónappal előbb meghalt. A szertartáson megjelenő Ferdinánd főherceg viszont 100 000 forintos alapítványt tett a kolostor javára. 1612-ben a zárda főnökaszszonya előrehaladott korára hivatkozva visszavonult, helyére az apácák Mária Krisztiernát választották. Itt, a világtól való elvonultságban érte őt egykori férje, Báthory Zsigmond halálának híre 1613 márciusában. Talán csak ekkor tudta meg, hogy a szerencsétlen fejedelem, miután évekig harcolt Erdély, Moldva és Lengyelország különböző csataterein, végül a császár kegyelemkenyerén fejezte be életét. Megbomlott lelki egyensúlya házassága felbontása után sem jött rendbe. 1601 elején Lengyelországból haddal vonult Erdélybe, kibékült a törökkel, s ismét beült a fejedelmi székbe. Most a császár ellen vezette seregét, Basta generális és Mihály vajda egyesült hadától azonban vereséget szenvedett. 1602-ben újra lemondott, és végleg elhagyta a tönkretett Erdélyt. 1605ben Rudolf császár felszólította, német zsoldosokkal vonuljon Bocskai ellen, és szerezze vissza a fejedelemséget, de ezt már nem vállalta. 1611-ben bevádolták, hogy összeesküvést szervez Rudolf császár utóda, II. Mátyás ellen. Állítólag az angol királyhoz, I. Jakabhoz akart szökni, hogy az ő segítségével fegyveres fölkelést robbantson ki. Elfogták, bebörtönözték, több, mint egy évet töltött a prágai vár, a Hradzsin börtönében. Kiszabadulása után, testileg-lelkileg elcsigázva néhány hónapot élt még egy észak-csehországi faluban, szigorú felügyelet alatt. 41 éves sem volt, amikor meghalt. 1619-ben II. Ferdinánd néven Mária Krisztierna öccse lépett a császári és a magyar királyi trónra. Krisztierna kérvényben fordult hozzá, előadva, miután 1599-ben átadta a jegyajándékként kapott erdélyi birtokokat, szerződésben évi 15000 forintot ígértek neki, de ebből az első részletnél többet soha nem kapott kézhez. Báthory András bíboros, aki mint fejedelem a szerződést megkötötte vele, néhány hónappal később elesett a csatában, és az örökébe lépő császári udvar elmulasztotta a fizetést. Ferdinánd némi huzavona után kiutalt valamelyes pénzt testvére számára, a többit megígérte, de kifizetésére már nem került sor. 1620-ban meghalt testvére, Eleonóra. Nem sokkal ezután ő is megbetegedett, és 1621. április 6-án elhunyt. A kolostor kertjében temették el húga mellé, sírkövük is közös volt. A halli kolostort 1783-ban II. József császár megszüntette, amikor valamennyi, betegápolással vagy tanítással nem foglalkozó rendet feloszlatta. Századunk elején Fe-

renc Ferdinánd főherceg trónörökös a „Jézus Szíve leányai” apácarendnek adományozta a kolostort, ma is ők élnek itt. A 16. századi épületeket egyébként már az 1700-as években átalakították, részben lebontották és újraépítették. Csak a templom maradt meg eredeti alakjában, de belső berendezését ennek is kicserélték. Az egykori Damenstift névkönyvében azonban ma is őrzik Mária Krisztierna saját kezű bejegyzését: „Én, Mária Krisztierna ausztriai főhercegnő, az 1608. év Mindszentek napján szűzies tisztaságomat Isten szolgálatára ajánlottam fel. Engedje Isten az ő szent kegyelméből, életem hátralévő napjain igaz módon szolgálhassak neki.”

Utószó Joga van-e a historikusnak régen meghalt emberek nyugalmát megbolygatni és magánéletük titkát felfedni? Mária Krisztierna életútját nyomozva a kérdést én is feltettem magamnak: szabad-e feltárnom a fejedelmi házaspár házasságának titkait? Úgy gondolom azonban, hogy történelmi személyek esetében, amikor az egyéni boldogság vagy boldogtalanság, az ebből fakadó magatartás egy országot és népet felemel, vagy romlásba dönt, a történetírónak kötelessége az okokra fényt deríteni. Habsburg Mária Krisztierna főhercegnő és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem házasságának tragédiája olyan elhatározásokat váltott ki, és olyan eseményeket indított el, amelyek Erdély ígéretesen kibontakozó fejlődését megállították, majd az országot teljes romlásba és pusztulásba vitték. Ahogy láthattuk, a fiatal fejedelem, miután felismerte a török hatalom hanyatlását, uralma alá vonta Moldvát és Havasalföldét, s bekapcsolódott a nagy európai szövetségbe, mely a császár vezetésével az oszmánok Magyarországról való ki verését tervezte, nem reménytelenül. A császár Báthory Zsigmond és országa politikai és katonai súlyát ismerte el, amikor 1595-ben frigyre lépett vele és unokahúgát adta a fejedelemhez feleségül. Nem volt megalapozatlan a remény, hogy a Báthory-dinasztia vezetésével Erdélyben kialakuló erős állam a török kiszorítása után folytatója lehet a Hunyadi Mátyással megszakadt magyar politikának. A nagy várakozással megkötött házasság azonban mindent a visszájára fordított. Zsigmond lelkileg és idegileg összeomlott, kapkodó intézkedéseivel szétzilálta országa belső rendjét, többszöri lemondásával és visszatéréseivel, kiszámíthatatlanul változó elhatározásaival pedig maga és országa ellen ingerelte a szomszédos hatalmakat, jóbarátot és ellenséget egyaránt. A minden oldalról érvényesülő katonai nyomás összeroppantotta a fejedelemséget. Mária Krisztierna főhercegnő megjelenése Erdélyben végzetes volt, anélkül, hogy ezt bárki előre sejthette volna, és anélkül, hogy ezért őt bármi felelősség terhelné. Az én feladatom az volt, hogy megmutassam: hogyan vált a fejedelmi házaspár emberi tragédiája egy ország végzetévé. Nem titkolom, Mária Krisztierna szerény visszahúzódásában is hősies magatartása, a sorscsapások közepette felmagasuló emberi nagysága rokonszenvet ébresztett bennem. Meggyőződésem, szerencsésebb viszonyok közt Erdély nagy fejedelemaszszonya válhatott volna belőle.

A forrásokról és az irodalomról FORRÁSOK Mária Krisztierna édesanyjához 1595–97-ben írt leveleit a Gévay Antal által a múlt században készített másolatokban használtam: Magyar Országos Levéltár I 28. 1. doboz, 4. köteg. Későbbi levelei, valamint Rudolf császár és Mária főhercegasszony többszöri levélváltása: Bécs, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Hungarica, Allgemeine Akten 127. és 133. fasciculus. NYOMTATOTT FORRÁSKIADVÁNYOK: Carillo Alfonz jezsuita-atya levelezése és iratai. Közreadja: Veress Endre. I– II. k. Bp. 1906–1943. Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerk. Szilágyi Sándor. III-IV. k. Bp. 1877–78. Szádeczky Lajos: Báthory Zsigmondné hitbére. Századok 1890. Szamosközy István történeti maradványai. Kiadta Szilágyi Sándor. IV. k. Bp. 1880. Szilágyi Sándor: Okmányok és levelek az 1595–98-iki prágai alkudozások történetéhez. Magyar Történelmi Tár XXIII. Szilágyi Sándor: Adalék Mária Krisztierna s Carillo Alfonz történetéhez 1598. és 1599-ben. Történelmi Tár 1878. IRODALOM Benda Kálmán: Bocskai István. Bp. 1942. Bethlen, Wolfgangus: Historia de rebus Transsylvanicis. III. k. Cibinii 1782. Hurter, Friedrich: Geschichte Kaiser Ferdinands II und seiner Eltern, I-III. k. Schaffhausen 1850–51. Langer Ellinor: Die Geschichte des adeligen Damenstiftes zu Innsbruck. Innsbruck 1950. Makkai László: Erdély története. Bp. 1944. Reissenberger, Karl: Prinzessin Maria Christierna von Inner-österreich. Graz 1882. Szádeczky Lajos: Báthory Zsigmondné. Századok 1883. Szilágyi Sándor: Carillo Alfonz diplomácziai működése. Bp. 1877. Szilágyi Sándor: Egy nő a trónon. (A Rajzok és tanulmányok c. munkája I. kötetében. Bp. 1875.) Szilas László S. I.: Der Jesuit Alfonso Carillo in Siebenbürgen. 1591–1599. Roma 1966. Veress Endre: Báthory Zsigmondné és a váradi kálvinisták. Protestáns Szemle 1898.

A képek lelőhelyei Az 1., 2., 3. sz. kép a bécsi Kunsthistorisches Museum, a 4., 5., 7. sz. kép a Magyar Történeti Képcsarnok tulajdona. A 6. sz. képen látható levél eredetije az Österreichisches Staatsarchiv Haus-, Hofund Staatsarchiv részlegében található. A 8., 9. sz. képet a szerző bocsátotta rendelkezésünkre. A képeket Benda Kálmán válogatta.