BEFÕTT SZERELEMBÕL (Diákantológia) Magyar Elektronikus Könyvtár Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003

BEFÕTT SZERELEMBÕL (Diákantológia) Magyar Elektronikus Könyvtár Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003. Ifjú írástudók az ezredvég küszöbén A várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár 1991-ben kezdeményezte "Így írunk mi" irodalmi pályázatával a diákok vers-, próza- és drámaíró kedvének-készségének megmérettetését, immár Veszprém megyén messze túlnyúlóan. A korábbi évek pályázatain feltûnt legígéretesebb tollforgatók mûveibõl 1996-ban megjelent Tizenhatodik születésnapomon címû antológia elõszavában is fölemlegettem: ez a nemes vállalkozás azt bizonyítja, hogy az akkor és most felnövekvõ nemzedékrõl csak nagyon óvatosan, közhelyekkel telítetten lehet úgy vélekedni, mintha a számítógépen, az interneten kívül már semmi más nem érdekelné részeseit. Ez a tavalyelõtti és tavalyi, örvendetesen gazdag pályázati anyagból szerkesztett válogatás még inkább arról gyõzheti meg azokat, akik a kezükbe veszik és lapozgatják, hogy az általunk sokat kárhoztatott, utánunk következõk sorában jócskán akad olyan, aki sikeresen dacol huszadik századunk milliónyi álságával, az egyéniséget eltipró, az embert személyteleníteni, hontalanítani kívánó folyamataival. Balla István találóan, magát és másokat keresõen ítélkezik A jóság dalai címû versében a következõképpen: Vörösben izzik XX. századunk, ívtelen ajkunk lezárja a pénz. S ha netán a szûzi hóval egybeolvadunk, gyermek-lelkünk csákánnyal verjük szét. Akár abszurd, akár szürrealisztikus, netán ösztönösen posztmodern szövegszerkezetben, képzetekben nyilvánul meg a harminchárom szövegíró és a hét illusztrátor világfelfogása, mind-mind arról tanúskodik, hogy eszmélkedésüket hiába próbálja megkísérteni az embert robottá süllyeszteni akaró globalizáció, õk a maguk szuverén módján, s többnyire nagyon egyéni nyelvi leleménnyel élve értelmezik azt a technikai sivatagot, ahol már-már csak törpe kis oázisnak tûnhet az ilyenfajta létmegnyilvánulás. Tizennégytõl húszéves korig terjedõen a kifejezõerõ, a szimbólumok és metaforák használata, mélysége, meggyõzõ ereje az egyes szerzõk szerint természetesen különbözõ, de annyiban feltétlenül rokon értelmû, azonosítható, hogy álmaik, vágyaik, indulataik, lét- és valóságértelmezésük cáfolja mindazt a klisét, sablont, amit a "beérkezettek" róluk kialakítottak, terjesztenek. Szövegszövésük, képzettársításuk helyenként és idõnként még féktelenül burjánzó, zabolátlan, ám éppen ettõl elbûvölõen vakmerõ, az álakadémikus kötöttségeket felrúgó. Ha csak két kiragadott szövegtöredéket idézek: "a Nádas beleegyezõen bólintott" és "preparált zongora lettem", máris észlelhetõ, hogy ennek a nemzedéknek az érzékeny, önmagát kifejezni képes rétege kíméletlenül bánik a nyelvvel, s sokkal õszintébben, mint ahogy az a reklámokból, a hírekbõl, a köznapok összes kommunikációs fertályáról rájuk ontatik. Némi irigykedéssel olvastam újra a kötetben megszólaló diákírók, diákköltõk alkotásait, hiszen a korral együtt a nyelvi görcsök gyakorta szaporodnak, a tudat alatti tartományok egyre rejtettebbekké válnak, hogy aztán szinte teljesen kihunyjanak az elmúlás kérlelhetetlen visszfényében. Az antológia fiatal szerzõi önmaguk energiájának fényét még úgy tudják olvasójukra vetíteni, hogy bármely

görbületük esetlenségét el lehet nézni, s ha képzelõerejüket nem szegényíti el további életútjuk, közülük néhányan kénytelenek lesznek rátérni a hivatásosnak nevezett alkotói lét irgalmatlanul rögös útjára. Ott aztán, ahogy Stark Emil vallja A magány szonettje címû versében: "Sziszegve szólít szellemhazám". Légyen kegyes a sors, az alkotói lét mindazon szerzõhöz további életútja során, aki ebben a várpalotai könyvtár jóvoltából megjelentetett gyûjteményben szerepelhet. Széki Patka László Illusztráció: Bakai Roland (Kozma Kata: Vadgesztenyék) BAJZA OLIVÉR Mifelénk ráncos elfogyó utcák sarát kavargó kócos erek zaklatják kiszáradt föld-aszfalt éli az álmos ágy angyalporát nézd, itt ha esõ hull patak-múlt medrek óhajtják hogy a víz száraz szomján bennük adjon túl itt, ha harmat még, ám legyen de a buja csillagcseppeken soha nem fog kifogni elvéreznek a végzet-hegyen itt ígéretük csak a kétség-kút felette lázas lámpa lámpaláza játszik börtön játékot, úgy hogy a lepel elborít és elfogy az út BAJZA OLIVÉR A végzet felirata bárányaid kemény füveken élnek s a terem, melyet a zöld aszfaltutak mögött, törött üvegszemek elõtt láttak, még áll, hogy benne szolgáid szemérmetlen szüzekkel ... és mindig csak egyetlenegy dalt kívánjanak hogy szóljon a fáradt arcú SONY-ból hogy szóljon nappal és ezer meg ezer éjszakán át hogy szóljon, mert a sötét dalt ad, hangokat, mert ez itt csak a néhai kertünk újkori kerítése ahol olcsó gyerekeink gyártják a szemérmetlen vízipisztoly gombafelhõket s tisztán tudjuk, hogy

a letépett micimackó matrica az oka mindennek ez itt csak az ókori medence vízköve ahol heresérves seggest ugráltak a foszló fáraók s ahol ma a hangfalakból foszló mélynyomók zengetnek furcsa zavar-szavakat amibõl aztán egyesek egymás közt másokat értettek: az ének lent vigasságra talál pedig az élet szent igazsága a halál ott a föld pedig kettévált ha az akaratról beszéltünk ott a föld kettévált és csonka csend lett amely a megunt világgal törölte ki és új népeket nemzett BAJZA OLIVÉR H. D. T.-nak szólj száz szûz szót pengess meg rezgõ húrokat és élj de a lényeg titok marad üss izzó vasakat dalolj megírt dalt és hangokat de a lényeg titok marad szeress szüzeket és láss asszonyokat vágyj de a lényeg titok marad vidd életed, várd meg halálodat ó élj valahol kulcs is akad BALLA ISTVÁN A jóság dalai Hálóingek suhannak szitár-fenyvesek fölött, s ujjaikból áramlik fülünkbe a dal. Kényelem-fekhelybõl kelteget, mint visító kölök, ha bokán rúgták, vagy szeme borzalmakat fal. A szánk is meddõ, elfáradt, az igaz szó fogaink közt erjed. Tárulj fel kapu, s ha a nyomor rád rak õsi bilincseket: kiáltozz és fetrengj! Vörösben izzik XX. századunk, ívtelen ajkunk lezárja a pénz. S ha netán a szûzi hóval egybeolvadunk, gyermek-lelkünk csákánnyal verjük szét.

A holt idõ pöfékelõ vonatain dübörög velünk a semmittevés. De mindenkiben ott a jóság dalain a szeretetben tündöklõ ébredés. Barátom, fedezd fel magadban ezt a meleg, fénylõ sugarat! S ne feledd! Nem az agyadban létezel. A lélek énekel csak igazat. BALLA ISTVÁN Találós kérdés Kicsiny házam falát nyalja az árnyék. Letisztul talán. Ablakomon bebámul a szél. Szemében hiány. Mint házában a csiga puhány testét, így vészelem át én is az estét. Ajtóm szakálla csigolyát rejteget. Nyikorog, ha köszön. Üres szekrényem remegõ hasán kiszakadt a közöny. A tükör, mi szobámat magába zárja, Valódi világ valódi mása. A félhomály halkuló lámpámnak újszülött gyermeke. Vigyáz rám. Ölében aludhat az õrült remete. Álmomban mindig mellém áll valaki, de soha, soha nem mondja, ki. BALLA ISTVÁN Nemespenész Minden fában ott vagyok de megölnek a csillagok a harmónia elítél. Átölel az éjszaka lelkem erõs vérszaga átkos hattyú-temetõ. Virágszálam szögesdrót megölöm a vérszopót gyermek szája szív-harang. Fejed hulló kárhozat levágom a lábamat belém rejtett túlvilág. Szürke szemem végtelen átúszik az életen tükör-mocsár szörnyein. (Pille-szárnyak sújtanak véres kezet nyújtanak Nap-hajú elvesztett társ.) BALLA ISTVÁN

Nekrológ Ajtót nyit a lélek óceán ringatja betömi a léket cápafog harapta Fényre tapadt szemmel sötétséget járva kibontott kezemmel versekben vájkálva Tükröt játszik a víz eltûnõ képeket bûntudat, savanyú íz feszíti szívemet Felhõt lapátolva angyallá gyûrõdnék óceánba folyva lennék az öröklét Sarat lapátolok föld bugyrába nézve romló sejtbõl vagyok nem írtak az égre. Illusztráció: Horák Tamás (Czeglédi Csaba: Miért tagadjam...) BARANYAI MÁTÉ Málnaszörp a vér... Játsszunk háborúsat, Málnaszörp lesz a vér! Én öllek téged, S te megölsz semmiért... Játsszunk háborúsat, Málnaszörp lesz a vér! S ha megszomjazunk, Te megölsz a málnaszörpért... BARANYAI MÁTÉ Lennék én... Lennék szálka nagy farakásban, Lennék csak egy darab szõlõ a fürtön. Lennék egy fényképen kicsit takarásban, Csak ne lenne életem örömben üröm! Lennék utolsó ember hosszú sorban, Lennék csak egyszer én is valaki! Lennék megoldás bánatban vagy búban, Csak ne lenne más rajtam kívül neki! BOGNÁR BARNABÁS Rombusz Én jövök s te szegény, te a megtörött nocsak nézel felém, hisz nyelved megkötött

és sólyom lábad oly nehéz, hogy csak szemeiddel üldözöd homályos célocskáidban a reményt. Sápadt vagy, s szíved bal szegletén és nappalod és éjszakáid között fagyos sóhaj dördült belém és vergõdött, vergõdött, amint az éj peremén a jól elrejtõzött porõrlemény mögött a fény. BOGNÁR BARNABÁS Ellipszis Szakítsd át kemény, kerekre meredt kereted, hiszen levegõd nincsen már tenyérnyi sem, én nem, csak a lenge szellõk fordultak ellened, én nem élnék ilyen ilyen-olyan füstölgõ büdösben. S ha nem érzed már, hogy éreznél valamiben valamit, ropogtasd meg izgatott ujjadban a porcogó porcokat, s üss ököllel az üvegasztalra, hadd törjön el mind, és most elmehetsz, kibuggyanó véred majd ott marad. Hosszú, szép hajad szemedbe karcolja fura ábráit és kezed kitépné tövestõl a tékozló szálakat, de az óhomályban ismét megláttál valakit, láttál, de most nem csak egyet, százakat. Négyzet hosszúsnehézvoltnekedazút smegérkeztélidemostmagadnak ugyemilyenzsengemárafûitt megszálltadúsanfinomharmat azerdõmelletttisztáskúszik mindenzajmostcsendethallat azútporamégszomjatébreszt ésaszûktorkokbansárrádagad teisfurcsánnyelszmárrégen dehallodecsobogóforrásokat ittkúsznaktovaahegytövében BOGNÁR BARNABÁS Törjön szét törjön szét A SZEKRÉNYEN A PORCELÁN, a szekrényen a porcelán vágyakozva néz, néz reám, s felnyúl érte a kéz, a kéz letaszítja hirtelen, hogy TÖRJÖN szét, hogy törjön SZÉT ezer darabra és az ÉLES CSEREPEK ÚJRA felszeleteljenek EZER DARABRA, újra felSZELETELJENEK, hogy lebegjem semmisen, HOGY szétszóródjam a SEMMIBEN, a semmiben, hogy SEMMI sem GÖRDÜLJÖN utamba MINDENHOL,

s hogy ÉN mindenhol ott LEGYEK, OTT legyek, hogy a szelek szerte vigyenek, SZERTE-SZÉT, szerte, szét, HOGY egyik sem ÉREZZE a másik melegét, s hogy senkiben és semmiben KÁRT ne tegyen KÉT KEZEM, s ne VEGYE ÉSZRE senki sem, HOGYHA véletlenül VÉTKEZEM. CZEGLÉDI CSABA Miért tagadjam... Miért tagadjam, hogy élek, Egy szeméttel teli kosárban. Szörnyeteg vagyok, Mocsok és hatalom, Erõszak a halál útjain. Gyilkos, ki meghátrál Halál és béke elõl. A Vég Pusztulást hoz. Megperzselõdnek a hamvak, S egy új világ jõ. Egy elveszett, Melyet ezredévek takarnak A múlt fényeiben. A jövõ Elhalni látszik Fájdalom és nyomor tengerében. CZEGLÉDI CSABA Örömóda Angyalok perverz vonaglása Sámánok kántálására. Isten poklaiban gyûlölt hangok Egy elveszett világ kürtjeibõl. Szirének vonzó éneke, Mely bárdokat tesz magáévá, S tudatlan hõsöket visz az örvénybe, Hol lelküket vesztik, S testüket õrült rázkódás uralja. Bódító hatása létezik. Évezredek szûzi éneke, Sikoly? Halottak sikolya ez, Mely túlvilágon kárhozatra ítél, És megszentségteleníti a testet. Az utazók, kiknek útja céltalan, Vad ösvényeken vezet, Mint a hangok, a dallamot éneklik. CSOBÁN ZSUZSANNA Miért más Birtokban nem fog senki. Egyetlen a Minden Megfoghatatlan érezhetõ Csak a szél, sokszor vad vihar a párom. Atom nem csikar szólásra, Ha átfújlak, nem bánom.

És orkánból édes szellõ Csak téged duruzsol. Pontra vágyik, Nem érdekli már Az örök változó folyó folyó, A múlt, jelen, jövõn túli idõhatározó. Veszett idõjárás az arcod. A kis szellõt elfújta, Szegény nem érti Nem tudja, hogy te Miért nem vagy Úgy szellõ, Ahogy belõle lett Veszélybõl neked Bárányfelhõ. CSOBÁN ZSUZSANNA Vigyázz rám Neheztelõ tekinteted Az égbolton elveszve Egy-egy napnyugtán restelkedve Beszállt a forró, hazug szobákba Kocsmák részeges sarkának pókhálójára És onnan kiûztél, mindig ûztél óvtál, figyeltél De most végleg eltûntél. Most én kereslek Szõke pezsgõsüvegek Feltörõ gyöngyeiben Borúsbarna fürtök Lombjai között szüntelen Gyufás skatulyában, porszemben A Napban, egy hintában Csak kereslek kénytelen Még vigyáznod kéne rám kedvesem. Illusztráció: Sárközi Tamás (Varga Levente: Lélektánc) DERES PÉTER A tenger fenekén Vasvázra háló feszül sodrott kötélbõl. Négy oldalán és tetején keresztfonással zárják el a menekülés útját. A villanyfény végigpásztáz a folyosón, mint egy részeg légy, és megmutatja, hogy megint nem takarítottak rendesen. Aztán rávetül a földön fekvõ emberre. Kaposi még délután esett el, és szinte azonnal elaludt. Pedig nem dologtalan, léha, sõt neki az a feladata, hogy aludjon. Hozzá kell szoknia végre, hogy a dolgok befejezõdnek, egyre örvénylenek lefelé egyenletesen gyorsuló sebességgel, mint a földbe pumpált lépések hangja, amit Kaposi most egészen tisztán hall, fülét a kõkockákra szorítva. Nagyon-nagyon figyel. Feje lágyan simul a padlóra. A föld apró teremtményeinek ez a lakhelye: kenyérdarabkák, foltok, mindenféle hulladék, korom a kifugázatlan mettlachi lapok hézagaiban. A padló bûnös a gonosz hangok felnagyításában, és újra meg újra bõrkeményedéseim kifakasztásában. Tenyerén hord minket a napról-napra megújuló rettegés, hogy

hiába jövünk. Egyszerre idegen elem tévedhet bizonytalanságunkba, és én irtózom a pillanattól, amikor a kétely eltûnik, és a bizonytalanság hiánya maga lesz a biztos tudat. Ettõl félek igazán, nem a pillanatnyi fájdalomtól. Az épületrõl leválasztott folyosó világos, hogy jótékony érzések illúziójába merülhessenek az itt lakók. Mégis szellemvasút bábjainak tûnnek a folyosón cikázó vászonköpenyes emberek. Reménytelen arccal figyeljük, amint a megszokás lassan elindítja a játékot, és a vasárnap felgöngyöli - program szerint - az egész izgatott hetet. Szemünk elõtt játszódik le, ahogy meleg délután rövid városligeti sétát tesz egy házaspár, és bliccelõ suhanc száguld újabb menetet a szellemvasúton. Reggel nyolckor ébredeznek az emberek. Kaját hozok, kiabál az ápoló, mire elõmászik nyolc-tíz bolond, bõrét csontozatán egyensúlyozva. Adjál egy cigit, reménykedik egy tolókocsiból pislogó - rugalmatlan ficam a teste. A cigit is csak lenyelni tudná, mert szájába nem veheti, nem tudja forgatni, kifújni oldalt a füstöt. Átkozza sorsát, hogy csak felfelé nézhet, pedig dehogy akarja õ Istent látni, inkább leráncigálná a földre, és megtaposná a szék virsligumijával. Barázdásra járná az Isten mogorva arcát, hadd fussanak össze homlokán a mezsgyék, hogy olyan legyen végül, mint a kötésminta, és feleségének zsíros haján a loknik. Érzelmei gyorsan változnak. Mégis elgondolkodtató, mit tenne itt egy isteni lény? Ápolatlanul, melós izomzattal hoznák be, azaz a mellkasában nem lenne más, csak ringó hús, amitõl olyan puha volna, mint a kovásztalan kenyér belülrõl. Kockás hasfala, széles vállai és rövid lábai rögtön elárulnák, hogy téglát pakolt százszámra, vagy zsákot cipelt percenként tíz lehajlással, és hogy ebben a nehéz munkában kicsit össze is ment, tömzsi és aránytalan lett. Olyan, mint egy cseppkõ, de puha, puha belülrõl. Aztán a cseppkõ elkezd repedezni, ekcéma ül a lábra és nehézség a szívtájékra. Az Isten átvirrasztott éjszakái egyre hosszabbra nyúlnak, de nagy tartalékai vannak még az életbõl! Például a tiltó táblák mellett is elsurranhat anélkül, hogy furdalná a lelkiismeret, nem kell várnia a kínálásra, nem lejmolja a cigarettát, csak kihúzza a dobozból, és a vacsoránál is õ az elsõ. És nem pirulna el soha, a szentségit neki. Látja, hogy szürcsöli ott az Isten a krumplilevest? Reggel fél kenyeret kap a teához, és beveszi magát õ is a bolondok közé, járkál, figyel, ellenõriz a folyosón. Együtt vár a villamosra Kerek bácsival. Valóban, Kerek Tibor bácsi és az Isten dideregve szorítják a hideg fûtéscsövet a falhoz lapulva, míg el nem húz mellettük a pullmankocsis, macskapofájú ápoló. Megzörren a pléhkondér a kocsi tetején. Az Isten - mindig felvág - szikrákat szór a fémalkatrészek közé, de olyan kedvvel, hogy még sosem sikerült ilyen jól a délelõtti utazás, soha ennyi érdekes részlet nem jött elõ a Boráros tér és a Mester utca között. Az utazás végén elhatározzák: másnap átmennek Budára, mert az ám az élmény, himbálózni a Bartók Béla út macsakövén! Mégiscsak ott az Isten a bolondok minden gondolatában: lám, az elõbb majdnem felborult a tolószékkel Macskássy úr, most pedig fülig érõ szájjal pingpongozik a húgyszagú társalgóban alkalmi partnerével. Az Isten legnagyobb csodája az alakváltoztatás. Ahogy átmegy szellembõl az ágynemû lehúzójába, ablak résnyire nyitójába, papucs visszacsempészõjébe, ajtó nyitva felejtõjébe, a szekrény alatt megbújt kaucsuklabdát kihajtó szélbe. A látogatók is az Isten maradékát hozzák szatyorba csomagolva pépes ételek és kihûlt tea között. A rokonok mindig megvakulnak itt a dolgok hatósugarának káprázatos erejétõl. Iszonyú erõfeszítéseket tesznek, nehogy túl fájdalmas élményeket támasszanak a betegben, ezért viselkedésük olyannyira természetellenessé válik, hogy azok csak nevetnek magukban, és keserûen állapítják meg, hogy a családban senki sem értette meg õket. Egy darab kenyér, hát azt nyugodtan

felvehették volna a padlóról, hogy ne keveredjen a hajnali pékség nehéz illata a húgyszaggal. Egyszer apám nagyon megvert, meséli Karakó, amikor dühömben a földhöz csaptam egy szelet friss kenyeret. Ha õt ütöm meg, biztosan nem mérgeli fel magát ennyire. Benyén van egy rehab intézet. Vagyis diliház, ott lakik Vilbár úr, a barátom, szól közbe Kardos Lajcsi, a professzor. Ennek a Vilbárnak elvitte az apját valami gümõkór, olyan, amirõl azt hitték, hogy csak a teheneket támadja meg, pro szekundó az anyjával felborult a kalauz nélküli járaton, útban a városba. Senki sem sérült meg, de Vilbár néninek amputálni kellett a jobb lábát. Vilbár erre fogott egy nagy követ az udvaron, amivel a vedret vagy a búvárszivattyút egyensúlyozzák ki a kútban, feldobta a levegõbe és várt, amíg leesik. A kõ még csak fel sem hasította a fejét, inkább belül érezte Vilbár az ütést, elõször csak a bóbitáján, ahol eltalálta, aztán egyre lejjebb, egészen a lábujja bütykéig. Egy darab fa lett az egész gyerek, még most is fekszik, mint Heine a matrac-sírban. Azelõtt õ volt a legjobb énekes a faluban, kívülrõl fújta az énekeskönyvet, a dalárdával még külföldön is járt. Sok-sok halottnak énekelt az utolsó útján. Csókolom, lopják a papucsom, itt nem lehet megmaradni. Amit kinn felejt az ember, az rögtön eltûnik. Zokni, papucs, zsebkendõ, vécépapír, szappantartó. Mondom a lányoméknak is: inkább ne hozzatok nekem semmit, elviszik hol a betegek, hol az ápolók. De hát mit akarnak az ápolók? Meglophatnak minket. Hetente egyszer feltakarítják ugyan a folyosót, de csak ezzel a mustárgázszerû klórmésszel, amitõl büdösebb lesz, mint volt. Hát nem egy Átrium Hájett! A bolondokházában annak a legrosszabb, aki még tud gondolkozni. Az ilyen mindent meghall és komolyan vesz, nagy reményeket fûz a családjához, sõt elvárásai vannak az emberekkel szemben. Bizonyos szempontból bolondabb álláspont ez, mint az önként vállalt némaság és a falnak fordulás mártíromsága. A pszichiátriai osztály lakói a leggyakrabban azt a szót ismételgetik magukban: ne, de náluk ugyanazon a hangszínen rezdül végig a ne törõdjetek velem és a ne hagyjatok magamra ingere, feltétlenül, az agy és a hangszalagok tudattalan összekapcsolódásának eredményeként. Mit értünk meg a bolondok beszédébõl? Számukra a mi közlésünk olyan, mint a rádiólexikon szócikkei. Vagyis pontos forrása azoknak a dolgoknak, amiket õk nem tudnak elõhívni beépített könyvtárukból, azaz passzív ismeretként, kicsomagolatlan bútorként pihennek egy poros-romos raktárépületben. A bolondok üres térképpel a kezükben róják a néma város utcáit, tudatuk egy másik kerületbe költözött. Azonban óra van minden ház tetején, és ezek úgy ketyegnek, mint a fémtücskök egy gépesített mezõn. A bolondok mozognak magukban, sóhajtanak, fejüket ingatják, szorongatnak valamit, tarkójukat simogatják, magukkal foglalkoznak. Önzõ neanderoidok, mi normálisok meg androidok vagyunk. Van néhány ember, akirõl régóta szerettem volna írni. A méla Kaposi, akin fektében a föld hatalmas mennyiségû energiája áramlik át. A tolókocsis bolond és Kerek Tibor bácsi, meg az õ isteni kalandjaik. Kardos Lajcsi professzor és barátja, Vilbár úr, aki most mozdulatlanságában hatalmas útinaplón töri a fejét. Élete történetén gondolkodik. Vagy csupán arról a balga emberrõl, aki megy a folyosón elõre, mint a cápa, és egyre nehezebben vehetni ki elsuhanó testszagát a dohos levegõben. Csalóka áramlások és örvények, fátyolos sztrátuszfelhõ, évrõl-évre elmaradó fehér éjszakák. ERDÉLYI VALÉRIA UTAT KÉRTEM Utat kértem, s lábakat kaptam,

irányt kerestem, s tétova haladtam, rám hullott harmatcsepp, mint tenger nehezedett, ma lerogytam, lábakat kértem, s utat kaptam! ERDÉLYI VALÉRIA NAGYPÉNTEK Megtört - mint kenyér kezedben. Elfolyt - mint vér testedben. Aztán csak kiáltott - hiába Már csak sikolyok voltak - fáztam Aztán csak remegett ... s elhagytam az üvöltõ keresztet. ERDÉLYI VALÉRIA MEZÍTELEN Krisztus megmossa lábam. Mezítelen futok. Krisztus Pilátus elõtt. Rákiáltok. Krisztus a kínban. Ostort csapok. Krisztus az úton. Tiltakozom. Krisztus a kereszten. Szögeket ütök. Krisztus a sírban. Könnyeket adok. Krisztus megmosta lábam. Mezítelen vagyok. Illusztáció: Horák Tamás (Stark Emil: Stanza az elmúlásról) FERENCZI ANNAMÁRIA Negro, avagy egy csiszolatlan fekete gyémánt rövid története Gyönyörû volt. Egyszóval lenyûgözõ, ellenállhatatlan, finom és megközelíthetetlen. Egy valódi rejtély. Fekete volt, hatalmas zöld szemekkel, amelyek a pupilla megnagyobbodásának köszönhetõen a sötétben kétszer olyan elbûvölõek voltak. Különlegességét azonban mégiscsak a jelleme jelentette. Látszólag könnyen barátkozott, még az elõször látott idegenekkel is jól kijött, és természetesen számtalan barátot birtokolt. Ezenkívül igazi tréfamester hírében is állt, valósággal szétosztotta magát az emberek között; de furcsa ellentmondásként, a szeme sosem volt vidám. Még önfeledt pillanataiban is, a résnyire nyílt szemhéjak alól sütött a szomorúság. Imádta, ha dédel-

gették, szeretett lustálkodni, sétálni a kertben, de nem tûrte, ha birtokolni akarták. A húgával élt együtt, akivel semmi közös vonása sem volt, hacsaknem ritka szép szemük. Ám amíg testvére szeme ártatlanul, csodálkozóan volt szép, addig az õ tekintetében a gúny és a számítás keveredett a fájdalommal. Kecses volt és légies, mint egy fekete párduc, a húga azonban kissé kövérkés, szelídbarna teremtményként élte életét. Mindettõl függetlenül elválaszthatatlanok voltak. Ha különbözõségük parazsa idõnként szikrát vetett köztük, volt, hogy összeverekedtek, azonban még az ilyen kirohanások is csak összetartozásukat egyesítették. Jóformán mindent együtt csináltak. Ketten jártak ebédelni, vacsorázni, kirándulni, napozni, társaságba, fürödni, de külön gyilkolni. A másiktól távol szinte csak ezt az egy dolgot mûvelték. Méltóság nélkül öltek. Az áldozatok fejét mindig elválasztották testüktõl, idõnként még néhány végtagjuktól is. Majdnem mindig ugyanúgy, egységes precizitással, és nagyon véresen. Sohasem érték tetten õket. Nyugodt életet éltek, mondhatni lelkiismeret-furdalás nélkül. Ám mint tudjuk, semmi sem tart örökké. Negro egy nap nem ment haza húgához. Eltûnt vagy meghalt; nem tudta senki sem, mi lett vele. Mégis úgy élt tovább mindenki emlékezetében, amint királyi testtartással ül a kertben, és az arcán tükrözõdik a fenséges nyugalom. Mint egy ébenfa szobor... Negro, az éjfekete kandúr. FERENCZI ANNAMÁRIA Mikulás az óvodában Esõs, sõt kifejezetten borongós december eleji nap volt. Az óvodások fázósan húzódtak közelebb a meghatározhatatlan ízû teát tartalmazó teáskannákhoz. Mohón öntötték a nedût agyonrágott szélû mûanyag poharaikba, a kis Piroskának még a naposkötényére is jutott. A terem ezt a szerencsétlen incidenst leszámítva csendes volt, Julika néni sem téblábolt a gyerekek körül, éppen nikotinéhségét csillapította a folyosón. Ehhez a procedúrához tartozott az is, hogy merõ véletlenségbõl - napjában háromszor is felrúgta nehéz papucsával a jó öreg szocreál álló hamutartót, amely mindig ugyanolyan nagy csattanással ért földet. A kis óvodások már meg se rezzentek a robajra, ugyanúgy megszokták már, mint az ihatatlan teát vagy kakaót. Julika néni buzgón takarította fel a hamut, és közben a régi szép idõkre emlékezett. Látta magát anno húsz évvel ezelõtt, amikor még egy irodaházban fõzte a kávét, és ürítette a hamutartókat. Talán még magának sem vallotta volna be, de a nosztalgiázás már teljesen rányomta bélyegét az életére. Füstös irodákról álmodozott, és hatalmas, kiürítésre váró hamutartókról. Különösebben nem volt problémája az óvodásokkal, egyedül csak azok vájtfülûsége és erõs kritikai érzéke bántotta. Legjobban furulyázni utált nekik, mivel a gyermekek fantasztikus módon minden hamis hangra felkapták a fejüket, és erõsen ránéztek, ami nagy szomorúsággal, és a hivatása iránt érzett keserûséggel töltötte el. Ezekben a kritikus percekben - érthetõ okokból - nem szívlelte a kisgyermekeket, de aztán a közelgõ nyugdíjazására vagy valami más kellemes dologra gondolt, és megnyugodott. Tehát Julika néni a romok eltakarítása után visszatért a terembe, majd miután a kis Piroskát a sarokba állította - gondatlanságból elkövetett teakiöntés miatt -, elégedetten kötni kezdett. Az óvodásokra hatott a büntetés lehetõsége, és abbahagyták az asztali vircsaftot, néhány koravén, a saját nevét már leírni tudó gyermek a bepárásodott ablaküvegre kezdett el vékony ujjacskái segítségével különbözõ kompromittáló szerelmi ügyeket felrajzolgatni. Pár perc múlva az ügyeletes segédóvónõ is berobogott. Ma különösen boldognak és elégedettnek látszott. Nem véletlenül, hiszen december hatodika lévén, a központi Mikulást három órára kirendelték az óvodájukba, és szükség volt helyben egy krampuszra. Ez a krampuszdolog táplálta Veronika jókedvét, ugyanis õt választották meg erre a

posztra. Ez kifejezetten jó választás volt, ugyanis Veronika nagy "The Cure" rajongóként egészen túlvilágian nézett ki. Haja fekete volt és mûvészien borzasra tupírozott, arcát fehér púderral kendõzte, szájára pedig vérvörös rúzst kent, valamint természetesen mindig feketében járt, és az énekes Robert Smith után szabadon, a Szabó Robertára való névváltoztatáson töprengett. De mégis minden bogara ellenére ezt a fiatal lányt szerették legjobban az óvodások. Vera-Roberta kedves volt hozzájuk, meghallgatta lelki panaszaikat, esetleges harci sérüléseiket bekötötte, és mindenkinek tudta kívülrõl a jelét. Ha nagyon jó kedve volt, idézett is néhány Cure dalszöveget, és a furulyán is próbálkozott néhány dallammal, amit Julika néni csak féltékenységgel vegyes irigységgel figyelt. Vera a mai napon is énekelni szeretett volna, de ki tudja, talán a zord idõjárás miatt, vagy mert a kis Piroska a sarokban lassan, de módszeresen lefejezte a babákat, nyiladozó értelmükre Vera most nem volt nagy hatással. Egy kisfiú sírva fakadt, és amikor a türelmét végképp elveszített Vera tudtukra adta, hogy mielõtt a Mikulás megjön, még aludniuk kell, már egy egész tucat kisfiú és kislány pityergett versenyt egymással. Normális körülmények között Vera-Roberta megszánta volna a kis apróságokat, de mostani sikertelensége elkeserítette, és érzéketlenül reagált a gyermekek szívszaggató zokogására. Gyorsan és ügyesen elõszedegette a kis tábori ágyakat, kinyitogatta, és pokrócokat osztogatott. Az óvodások gyûlölték ezeket az ágyakat, kollektívan lázadtak, azonban hogy, hogy nem, kirohanásaik mindig szívós ellenállásba ütköztek. Julika néni nyugodtan hagyta, hogy Vera végezze el ezt a hálátlan feladatot, már csak azért is, mert nem kedvelte a lányhoz hasonló "deviáns elemeket", és el sem tudta képzelni, manapság hogy engedhetnek meg ilyen dolgokat. Julika néni az egységet szerette, az egyforma hamutartókon kívül az töltötte volna el a legnagyobb boldogsággal, ha mindenki egyengalambszürke, esetleg fáradtkék Trabanttal jár, parizert eszik, és kevésbé vájt fülû gyermekekkel van megáldva. A szegény gyerekek pizsamáikba bújtak, Vera-Roberta betakarta õket, és sietve elmondott egy mesét, majd telefonált a Mikulásnak, és kérte, hogy legyen pontos. A kis óvodások lassan álomba sírták magukat, Vera pedig kivonulhatott és felújíthatta "pokoli" sminkjét. Julika néni is felkelt a kötésbõl, és eljátszotta napi második hamutartó-döntögetését. Csend és béke honolt az óvodában egészen három óráig, amikor is fekete áramvonalasított Zastaváján a már kissé emelkedett hangulatban levõ Mikulás bele nem hajtott a nyitott kapu melletti kis oldalajtóba. Julika néni korához és alkatához képest egy nyúl fürgeségével termett a tett színhelyén, Vera pedig a megbolydult méhkasra emlékeztetõ kis oviscsoportot próbálta kordában tartani, na meg a kis Piroskát, aki a délutáni alvást kihasználva és az óvónõket csúnyán becsapva, fogkrémet evett. Vera-Roberta egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy az ebéd és a fogkrém nem üti-e egymást, de aztán kiverte fejébõl ezt az abszurd gondolatot, és Piroskát a sarokba küldte. Mindeközben Julika néni betámogatta a leginkább Mefisztóra emlékeztetõ Mikulást a terembe. A megilletõdött óvodások szájtátva meredtek az idegenre, majd amikor Julika néni nyájasan bemutatta a jövevényt, még jobban nem értették a dolgot. Vera-Roberta bepördült a terembe egy piros zsákkal, és a pityókás Mikulás segédletével osztogatni kezdte a szaloncukrot és a csoki Mikulásokat. Hogy a "tortúra" még emlékezetesebb maradjon a gyerekek számára, egyenként, névsorban kellett az idegen bácsi elé járulni. Julika nénit boldogság öntötte el, látva, hogy mindenki egyforma Mikulást kap, és egyenlõ adag szaloncukrot. A gyermekekkel is gyengéden bánt, s a Mikulás távoztával szépen betakargatta a csokijaikat szorongató óvodásokat, akik ismét álomba sírták magukat, bár most már a boldogságtól, és Julika néni szokatlan gondoskodása miatt pityeregtek. A kis Piroska szervezetében a fogkrém és a sebtében

elfogyasztott tejcsokoládé viaskodott egymással, végül mindkettõ kiütéssel gyõzött. Vera-Roberta tartotta a kislány fejét a mosdóban, amíg Julika néni az idõközben érkezett mentõsöket navigálta, akik a detoxikálóba szállították az enervált Mikulást, és az autómentõk elvontatták az immár konzervdobozra emlékeztetõ fekete Zastavát. Julika néni visszatért kötéséhez, a kis Piroska lefeküdt, és végre elaludt. Vera-Roberta elmosódott sminkjét hozta rendbe, a kis óvodások pedig boldogan szenderegtek a megolvadt csokoládémaradványokon - egyszóval ismét béke és csend telepedett az óvodára. Ezerkilencszáznyolcvankettõ december hatodika volt. GÁRDONYI SZILÁRD Szerelem emléke Egy hajtincsedet rajzoltam éppen, és halkan játszottam a gondjaimmal. Ne beszéljünk! Elég lesz szusszanással, légzéssel tudtul adni: remélek. Túl hangos volt a némaság a csendben, csupán a csap csepegett megértõen, hajtincsed mohón kanyargott, kéjesen, azt gondolva, csókkal lesz minden rendben. Én tapintatból nem lélegeztem csak, a csap bután csepegett, utánoztam: hangosan sivított a szívem: szeretlek! Lelkedig visszhangzott a bûvös szó, és dalra szakadt a kinti fán a hó, azt dúdolta minden bokor: szeretlek! GÁRDONYI SZILÁRD Filozofikus bordal Nézem a bor buborékát, ahogy táncol a szememben, És kozmikus táncba lép át, amellyel reád emlékszem. Áramlásos rohanás kísér, átfutás a kínokon Nyugágyból elnyúlva a világ is eltörpül. Sebeit kötözõ átokszóró, Szeretetre éhes felfaló, Rendetlen mûvész, hát mit tettél? Fajtalan csipisz, orrát húzó undor. Ahogy nézlek, és te önfeledten kacagsz, egyszersmind szánlak is - benne cseng a pokol ezeréves dézsmáló lángsikolya. Undor az emberi bûntõl, holott elõször ismertem meg magam, Csavarás a körtén - a lelki nyugalom mi más, ha nem ez az. GILÁNYI ESZTER Meztelen talpak surranó nesze hideg kövön varázsolj rám álom-kábulatot

élet földjén járok, húsomban tüskék repülök éjkékvarázsszõnyegen a zene szárnyán tiszta vagyok, testben-lélekben-gondolatban makulátlan kristály vízfelszín gyûrûsen megtörik fogadja álomban-tisztult lényemet ezúttal szép vagyok dalom varázslat, szemem villám, szavam esõ, elmossa a bánatot a biztos hit elûzi az õrület-farkast a kétség túl van a madár-lét birodalmán, és csillag fénylik annak homlokán, kinek karja hárítja a vészt a szó papnõje vagyok renegát, mert néma kinek torka egykor az üvöltés fészke volt most hallgatva éli meg a békét testben-lélekben-gondolatban tisztán meztelen talpak surranó nesze hideg kõszíveken az Igazság álom-szárnyakon röpül HORVÁTH ANDREA Tettyei emlékek világosban a hófehér, édes, borongós, mókás szikla nem akartuk felébreszteni álmodott sárga világ táncolta körül, megmutatta fekete báját a szikla pörgette, ringatta, a karjába vette, a haját becézte repítette, mesélt neki régi titkokat és sikoltott - boldog volt - éreztük vágyta a kényeztetést a pad szürke volt, túl szürke csak lenézte a hosszú várost folyton unatkozik átragadt volna ránk a képe - elrohantunk elõle a fák alatt, a levelek mosolyában makk és csipkebogyó között te malacot csináltál a pirosságból a tüskét is dédelgetni tudtad jövõrõl beszéltél szõke tincsekrõl álmodoztál, mert melletted voltam elmesélted, milyen lehet egy néma reggel mely talányos szavakkal mesél a frissen vetett ágy illatát éreztem faltam a levegõt el akartam lopni a nap minden rezdülését bemutattál messze tátongó bányavidékeknek akartad, hogy megértsem lépcsõs szürkeségüket semmire nem mertem vágyni azt gondoltam, itt a világ ezer képet tudnék mesélni a dalból te susogó erdõ - azt hittem, csöndben kell maradni kövek jajdultak a lábunk alatt, de meggyógyultak, mert megérezték a szépet... Illusztráció: Csiszár Csilla (Gárdonyi Szilárd: Szerelem emléke)

HORVÁTH ATTILA Magamnak Az idõ velem végtelen. A jelen nélkülem meddõ. Keringõ a halál-lesen. Szél. Ott lenn, a por merengõ. Szeplõ az alvadt fényben. Végtelen velem az idõ. HORVÁTH ATTILA Város-gödör A nyakamban betontömbök, idegen kövekké vált felhõk fölöttem. Karom a tömeg-várost öleli: véres-keményen. Füst ül az idõn, besötétedik: a nap-csillag lehull. Csönd zokog a zaj lábai elõtt: eltaposott Isten a múltból. Rohanó kép-életek az utakon, összetört álmok a szemekben, gyermek-vakon. HORVÁTH ATTILA Semerre Végtelenül tiszták a szavak, csönd van. Végtelenül csodás a világ, hozzáköt vakságom.

Puhák és simák a tárgyak az asztalon, ujjaim zsibbadt kövek. Igazak a színek, ott kint a fák alatt, - most - sehol sem vagyok. Hazug az álom minden csillagon, ketrecbe zárt a vágy és zsibbadt a jövõ. JUHÁSZ PÉTER Te miben hiszel? Hiszel a férfiban, a nõben, A mindent elsöprõ erõben? Kortalanság, avagy szerénység? Tomboló szerelem, gyöngédség? Biztonságban, avagy veszélyben? Egyhangúságban vagy szeszélyben? A vörösen lobogó lángban, Mi magasra nyaldosva lobban? Vagy hiszel IGAZÁN Istenben, Vagy ami jó, hiszel mindenben? Hiszel a halálban, a létben, Az örökké forgó kerékben? Az állatokban, emberekben, Az ellenfélben, ellenségben, Háborúban és békében? A múltban, jelenben, jövõben? Az utánad következõben? Vagy hiszel a protekcióban És a diszkriminációban? Hiszel a messze szárnyaló hangban? Hiszel egyáltalán magadban? Hiszel a saját tudásodban És a ledönthetõ falakban? Az eszedben és az erõdben... Hiszel Te a saját jövõdben? Hiszel abban, hogy erõs vagy? Hogy talpon állsz, ha minden elhagy? Hiszel a hitben...? Te miben hiszel? JUHÁSZ PÉTER Szép új világ Nyomd a gombot, Ne gondolkozz! A sípláda új Világot hoz! Ne is pillants, Majd a gép! Meg ne mozdulj Semmiképp! Ej, de fantasztikus jó! Dõl az információ!

Hát nem erre várt Mindenki? Semmit nem kérdez Senki. Senki nem szól, Nem is él. A semmitõl Senki sem fél. Jól van, Világ, Kiürültünk! Szép munka volt, Ünnepeljünk! De kivel...? KISPÉTER ISTVÁN Az engesztelhetetlen hajnal (meg B. K.-nak is) Bomlóvirág-kipárolgású mezõ domb-mellei köd-köpenyben fehér-halványan beomlott fal-arcokként nem kémlelve ködtelen-kék eget, nem várva semmire sem Pillanat-nyugodt levél-ültében zúzmara-harmat alszik sötéten még-nincsen-napkelte-álmot hogy tétlensége verejtéke fehéren hagyja a tájat Barnán folyó pára-ér haldokló tóba fut reménytelen tompa melegvérér-csörgés alvó állatokban fekete-vadászok napágy-vetése, halkopoltyú-munka Sárga konkvisztádorok törnek utakat csalitosszerte-fény lassú, csöndes, bomlasztó csigaként mászik rá tehetetlen durván levelekre és virágokra állatszõrt lucskosít és a földre hullva e humuszoldó csigaerõszak könyörtelen végigcsíkozva világossárgával mindent elér Így hódít ajándékot el nem fogadóan néma nappal a néma éjre felkúszik fehér váladékkal zúzmarát mar hidegvíz-ködöket oszlat kék ég küldte botos õ (Hiába: emlékezés torz tükör érzõ isten templomlaka ilyen realitástalan nihil szeretettelen szerelmem fogd-vedd-bírd-tiéd.) KISPÉTER ISTVÁN A gyerek Zeusz panaszdala Krétára szült engem anyám, úgy hívják, hogy Rheia, most itt vagyok, láthatsz engem, amint a szigeten mászkálok, lenge ruhámmal a szél szaladna, alatta növõben a jövõ... Apám Kronosz, hõs titán, õ most az istenek feje, de gonosz és bõsz, ki tán lenyelt volna engem is, ha a mama nincs, anyám ugyanis követ nyeletett vele, helyettem megette tudatlan azt, így vagyok most ép, gyerek, épp bóklászom kopott rónákon Napra lesve -

Nyugvásának végszavára karja mind a Földre lóg, vad haja vörösen lobban felhõsipkája alól, mellei a tengert nyalják, lebukik majd s eltûnik, és minden besötétedik körülöttem... Ez a Kréta jó egy sziget, anyám néha meglátogat, szavakkal jóllakatja agyam, és húst is hoz, meg gyümölcsöt, ámde lelkembe nem lát bele, annak rabja csak én vagyok Egyszer harci hangon zúg, mint egy sugárhajtómû, máskor ringó pianóban úsztat, mint egy tó a csónakot, egyszer mint egy érett felhõ, dinamóként szikrát szór, máskor meg zászlót, meg madarakat felborzoló reggeli zefír, vagy csak a kék émelygés... Anyám szava néha álmaimra rátalál, hogy kiherélem majd apámat, meg hogy én leszek a halhatatlan béke, de én nem akarom még ezt... csak hogy végre - kimúlt a Nap; a világ vár reám. Illusztráció: Sárközi Tamás (Kiss Melinda: A dalos) KISS MELINDA A dalos Kint, hol a tenger az úr, zajos árja csendesedik megijedve, ha látja a partokon éneklõt, a dalost. Hallja a hajnal, ahogy dalod által ébred a fény, s vele hûs szele szárnyal, s zenére az égre virágokat fest. Álmokat adsz a kezembe, ha kérem, éneked szárnyra kap akkor a fényben, lerontva a vastag acélfalakat. Csillagot adsz, ami vágy a szememben, fénye remény, szava dallam a csendben, mi nélküled elveszik, el ne engedd! Még figyelem dalod andalítón, csak messze visz el, mint a hajnali csónak, az életidõ, s megölne a csendben. KISS MELINDA A Naphoz Csillagos ég hideg éje ha múlik, Képe meleg sugaradba behullik. Ébred a szárnyad, Gyullad a vágyad, Angyal a szép horizonton. Nyílik a szín, szemed árnyakat nem lát, Õ, ki a rosszat elûzi, tekint rád. Adja a lelkét, Ontja a fényét, Szenteket õ koszorúzza.

Már vele egy s ugyanaz vagy-e, óh Nap? Bújik-e benned a fénye, hatalma? Életet adtál, Tõle te kaptál, Bár sose vár Örökélet. Elvesz a kék színe tarka egekben, Jár az idõ szele kába szemedben. Himnuszod bágyad, Készül az ágyad, Társad amint kel utánad. KISS MELINDA Modern csend Falbaszorult, mély, távoli jóslatok õrzik a csendet. Súgnak imát vagy dalt, szépet s fülnek igézõt, Súgnak ezer bajt, számos gondot elégszer a falból. Túlkiabálni se megy, mert a bizonytalan elme Még nem látja hatalmát, s póráz lóg a nyakában. Szellem! Gyermetegen félrevezettek a csendek, Távoli jóslatok õrzik a lelked, s észre se vetted, Kit a modern csend néz: így élsz falbaszorulva. Kiss Melinda fordítása JANUS PANNONIUS: Ad Polycarpum (Polycarpushoz) címû versérõl Úgy örülök, hogy Rómából épen hazatértél, S hogy meghallgattak téged az isteneink. Kellemesebb, Polycarpus, lesz a te látogatásod, Ily rövid út, ugye nem gond a hatalmas után. Foglak-e tartani úszva dicsõ fényes sugarakban, Míg te mesélsz a nagy út vad veszedelmeirõl? Most hogyan áll Ausonia, arra miféle idõ jár, Városait s fiait láttad-e, hogy milyenek. Mert ha a lelkem nem szedi rá a hiábavaló vágy, Mind az egész Rómát hozza nekünk a szíved. KISS RICHÁRD JÁNOS A legjobb napok Fehér falakhoz bújsz, narancsszínû álmok hajnalain megpihensz. Megsárgult falevelektõl borítva, csupasz fákkal, s egy nedves bõrû lánnyal bolyongsz egy furcsa, hideg szavú reggelen. Életre hívod az összes új istent és megtisztítod õsapáid végtelen szakadékaiba kiáltott szavakat. Bekevered rozsda és pirossárga festékét az õsznek, majd elindulsz a körúton, s gyorsuló némasággal kened fel a tegnap kiválasztott szimbólumokat barátaid roppant sírboltjaira. Szipós lázálmaidban még megjelenik a szörny, ki pénzzel tömte ki a korrupció cigarettafüstös termeit. Hol ébred az igazság, mikor szíved pokla fények rejtejele alatt üzen csendesen? - poharakban. Egy szomjas száj a meztelen torokban.

KISS RICHÁRD JÁNOS Táplálék a léleknek Mit mondhatnék még, hogy gyere és nézd meg ezt a várost, ahol a költõk minden ünnepet megírtak már, s valahol azt hiszem, mi is itt vesztettünk elõször. A sebzett árnyékok háztól házig rohantak hogy talán ismernek még valakit. Alvóknak túl éber foltokat horzsoltak az elcsigázott falakba. S az eltemetett hajnalok vékony sebeit otthagyták aludni a reggeli esõkben... gyere, táplálék a léleknek. Sovány szívekkel, teli szájjal készültünk elmenni. De olyan szomorúak mégis itt az arcok. Már nem merem õket magukra hagyni. Illusztráció: Kónicz Ildikó (Lichter Péter: A múlt) KISS VIKTOR Majd egyszer Majd mikor egyszer összenézünk Felszállunk a buszra, pedig fel sem férünk Emlékeket, bizonyítékokat szíveskedjenek felmutatni És mindazt, mi elveszett, felkutatni Az ablakokból az utasok Látják, hogyan repülnek a halak Majd egy nagymamát Aki gyógyszer után szalad A végén meg szidják a sofõrt Hogy a kanyarokban túl gyorsan halad Az este sötétjében, még mindig a hátsó ötösön Kilátni az égre, egy pásztor ül ott valami köntösön Rád néz, mintha hívna, a botjával integet A csillagok pásztora, elveszett báránynak hitte a szemedet. Befõtt szerelembõl Olyan földszagú ez a talaj Melyet a nedves víz mosogat Ha a szél nem fúj, a hajó marad A nyálazott bélyeg ragad A szomorú szemekbõl könny fakad A juhász ezer éve botot farag Milyen egyhangúan szólnak a szavak Olyan átlátszó dolog Hogy a szerelembõl csak barátság marad. KISS VIKTOR Hasonlat Már nagy vagyok Életnagyságú az élet Jéghegyszínû a szemed S én zavaró lángokkal nézek Hát hadd ússzanak azok a hajók Olvadjon a jégkrém

Izzon minden felhõ Jöjjön nyár és forró szellõ És velük a vad nyugat S szelíd lován a kelet Ha árnyékban látok jeget Nyelje el a homok a vizet S ha már a vízzel megtette Tûnjön el a zagyvaság s mellette Az ölelni akaró vágy, mely Most elõmelegített halálos ágy. KOZMA KATA Vadgesztenyék Szürke, kopott könyökû útizakójában állt egy elhagyatott külvárosi játszótér piros mázas vasmászókájának lábánál. A régi nevetések, bújócskák színhelyét a perifériás övezet lakóinak áttelepítése óta mókás kedvû szellemeken kívül senki sem látogatta. Élénk színû fémrúdjai rozsdásodó foltjaikon át értetlenül bámulták letûnt világuk. A hinta félrebillenve lógott megereszkedett függesztékén, s nyikorgó hangon felelgetett barátjának, a szélnek. A csúzdafeljáró állvány is magára maradt foghíjas létrájával, immár csak a fölfelé utat kínálva. A homokozó pedig - kidõlt-bedõlt kövekkel körülkerített térrész belsejében sûrû gazerdõt növesztett, hogy feledhesse a testébõl gyúrt pisipogácsákat... János nem nézett körül, tekintetét fogva tartotta az öreg vadgesztenyefa, az egyetlen ok, amiért éppen itt állt meg. A hajnali hideg szinte megfoghatóvá tette a füstfelhõket, melyeket nagy, öblös fejû pipájából pöfékelt komótosan a levegõbe. A virágszirmokból készült édes-friss dohányszag körüllebegte a felkelõ nap pirosában izzó fát, különös, varázsos hangulattal tetõzve a pillanat szépségét. A fiú hosszasan elmerengett a csodás látvány felett, míg végül már kezdte úgy érezni, hogy ha nem lép, az idõ örökre megáll. Ekkor azonban a lombok közül váratlanul lepottyant egy gesztenye, s halk koppanása pontot tett igézetére. Egy apró rezzenés, és már vége is volt. Odahúzódott a fa mellé, lekuporodott a tövéhez, és kihamuzta az idõközben leégett dohányt. Aztán összeszedett markába vagy egy tucatot a közvetlen közelében heverõ szúrós termésekbõl, és bontogatni kezdte õket. Közben nagyszakállú nagyapja járt az eszében, aki mióta meghalt, különösen közel került hozzá. János szinte mindig maga mellett érezte. Melegszívû feleségével, a drága jó nagyanyóval együtt Erdélyországból, a Hargita megyei Székelyvarságból érkezett annak idején ide, a Dunántúlra. Huncut szemeiben és hosszú, korán õszült szakállában azonban haláláig õrizte szülõföldje örömét, bánatát. Bölcs ember volt, János sokat tanult tõle. Most arra gondolt, amit a személyes tapasztalás szükségességérõl mondott. Ebben a pillanatban valóban érezte, hogy igazat beszélt. A mai világ ontja magából a híreket, információkat. Az emberek mindent tudni akarnak, és mindenkit meg akarnak gyõzni arról, hogy szükség van az efféle tudásokra, de senki sem kíváncsi már a házi kenyér ízére vagy a kandallóban lobogó tûz játékára. Egy kisfiútól hallotta a múlt héten, miután megérkezett az óceánon túlról - egy hónapot töltött kint a barátainál -, hogy a nyers gesztenye nemcsak arra jó, hogy figurákat lehessen belõle összerakni, de lereszelve kiválóan alakítható gyurmát nyerhet belõle az ember. Tizennégy darabot állt neki megmunkálni. Jó félórán át dörzsölte a kemény termésgolyókat a homokozó szegletkövéhez, egészen addig, míg az már szinte teljes egészében vajszínûvé és nyálkássá vált a rátapadó gesztenyebéltõl. A felszabaduló mennyiség körülbelül egy

diónyi volt. Mosolyogva gurigatta tenyerén a képlékeny anyagot, azon töprengve, mit is formázhatna belõle... Ekkor szeget ütött fejében a gondolat, milyen vicces volna gesztenyébõl diót csinálni. Körmeivel hosszú barázdákat mélyesztett a gömbölykés anyagba, különbözõ mintázatúakat. A feladat egyszerûnek ígérkezett, s János, amikor elkészült, örömmel nyugtázta, hogy mûve határozottan dióformára sikerült. Akár egy karácsonyfára is fölaggathatta volna, bátran megállná helyét ezüst társai között. Mégis valami... valami hiányzott belõle. A fiú hosszasan forgatgatta, nézegette tenyerében, mire egyszer csak megértette. A lelke hiányzott, az édes-kesernyés dióillat. Megmagyarázhatatlan, tompa fájdalom lett úrrá rajta a felismerés pillanatában. Sok minden eszébe jutott, gondolatai zavarosan kavarogtak. Az utóbbi napokban, mióta megérkezett Amerikából, gyakran volt így ezzel, s most égetõ vágyat érzett, hogy mindent a helyére tegyen, letisztázzon önmagában. Elõször New Yorkra gondolt. A páradús, fojtogató levegõre, a rengeteg emberre, az égig érõ irodaházakra, szürke uniformisba bújt, kifejezéstelen arcú dolgozóikkal; a szenvedélyesen tõzsdézõ, izzadt nyakú brókerekre, meg az utcákra, az éjszakában üldögélõ öreg nénikékkel, akik földre terített pokrócaikon gubbasztva kötögetnek a neonlámpák fényénél. Aztán az északi parton dolgozó koszos, büdös halászokra, akik valamikor ír telepesként érkeztek az új hazába, jobb életet remélve; meg arra a nagybajuszú, tenyeres-talpas ír szakácsra, aki vendégei elõtt, a nyitott konyhában tördelte le a homárok szemeit, s dobta bele õket élve a forró kondérba. Eszébe jutott az a lesüllyedt társadalmi réteg is, melyet országszerte csak fehér szemétként emlegetnek. Ezek az emberek otthontalan csavargók, sokan vannak, városról városra vándorolnak, és alkalmi munkákból élnek. Mindenütt megvetik õket. Végül az indiánokra gondolt, a hamburgerevõ, alkoholista indiánokra. Utolsó hetét egy új-mexikói navaho rezervátum közvetlen szomszédságában töltötte. Itt sok indiánnal találkozott, többnyire mindegyik whiskysüveget szorongatott a kezében. Csupa élõ-holt ember, aki elveszítette legerõsebb gyökerét, õsi hitét, s már nem érti a világot, csak keserûen beletörõdik. Léteznek persze még törzsek, és többnyire mindegyikbõl egy-két indián, akik még õrzik a régiek meséit a Nagy Szellemrõl, akik még próbálnak hinni, s megpróbálják ápolni gazdag hiedelemés hagyományvilágukat. Az ilyenek össze-összejönnek egy-egy elhanyagolt focipálya, köztér területén, és farmerben, bõringben táncolják a Naptáncot, az Esõtáncot, a Szellemtáncot... A kisemberek sorsa mindig a nagyokétól függött - hiába a tömérdek zöldség az Egyesült Államok nagy salátástáljában, mégis mindig a fûszer az, ami megadta az ízét. Ha a gesztenyét megsütik, jóízû csemege lesz, ugyanígy van ez a különbözõ népekkel is, ha kultúrájuk, életmódjuk alá "tüzet raknak", ha hagyják õket saját gyökerükhöz, szokásaikhoz kötõdni. Ha viszont valaki, akinek ereje és hatalma van hozzá, lereszeli a gesztenyét, hogy diót formázzon belõle, csak lélek nélküli, testtelen bábot kap eredményül. És ez a legszörnyûbb... János tudta, hogy Amerika csupán esetleges példa, a világ bármely pontján élnek emberek hasonló tehetetlenségben, s most nem csak indiánokról, afrikai vagy ausztráliai bennszülöttekrõl, új-zélandi maorikról van szó, sokkal többrõl. Emberekrõl, emberek millióiról, akik hatalmak önkényes játékainak vannak kitéve, melyek hol azt hirdetik, hogy segíteni kell a kisebbséget, hol pedig észrevétlen beolvasztásukon mesterkednek - ahogy éppen az aktuális érdekeik megkívánják. Pedig a népcsoportokon belül emberek élnek, s ha egyénekrõl beszélünk, nincs többé kisebbség. Akkor többség van... Fáradtnak érezte magát, és egy kicsit szomorúnak. A nap már magasan járt, amikor fölállt, hogy elinduljon. Még egy utolsó futó pillantást vetett a fára meg a kis játszótérre, aztán már ment is, gyorsan, szinte futva. Már jó ideje a belváros macskakövei kopogtak a

lába alatt, amikor megkondult a székesegyház rézharangja. Ekkor hirtelen megállt, lenézett a kezére. Görcsösen ökölbe volt szorítva, erei vastagon kidagadtak. Kis idõbe telt, amíg eszébe jutott, mit is õrizget benne. Lassan szétnyitotta ujjait, s halvány mosollyal az arcán nézte... nézte üres tenyerét. AUTH SZILVIA Korom mûemberei Inspiráció KIMNOWAK: Gépzene Tökéletes vagy mûanyagból élõ mûfiú Hajad feketére festett egyen-új divatú Bõröd rákos bronzban mûbarnára ég el Arcod takarva van a sok mûanyag géllel Plasztikból és szilikonból áll melletted a lány Kezét fogod. Hogy ki õ? Kész talány Lelkét hiába keresnéd, nem találod soha Az értékeket elvitte a divat mû-ostora Az égre tekintenél, csak repülõket látnál Fûbe lépnél, csak cudar betont találnál Ne terheld törékeny, reklámízû eszed Önálló gondolattól ne kapard a meszet Végy egy kólát és ülj be az MD-be Légy az amerikai kultúra vendége Hagyd, hogy hülyítsenek és átlépjenek rajtad Ezt az életet választottad, ezt te így akartad. LENDVAI PÉTER Önarckép Elágy összevisszaságE Géjek lenyomataG Yegy alázat képmásaY Õahogy a por lerakódikA Sahogy a film peregR Sminden pillanat elmosódikC Zés kifeszül bennemÉ Ehalott dermedt sötétS Gsugarú romok amintT Yegy vízesés ezerarcúÜ Ûszínek táncából kitárulK Rmindez egy arc mögöttÖ Tmindez egy arc körülR Tcsak egy bohócarcD Ecsak egy bohócmaszkA Ktestvérként öleli egymástR Iaz arcra égett mosolyA Na szem sarkában ottragadtB Trabul ejtett könnycseppJ Evalami furcsa kitárulkozásA Tvalami elérhetetlen bujdosásI FÉNYBEN ÉS SÖTÉTSÉGBEN LENDVAI PÉTER A mindennapok passiójában Ne hagyd, hogy árnyak játéka borítsa el világod Jöjj felém úgy, mint régen tedd ki szíved az utcai

lámpák által körülölelt egyszerû asztalra Terítsd meg asztalunkat a világ reszketõinek mérhetetlen éhségére Vigyázz, hogy az elárvult kis gyertya fénye jóllakottan ragyogja be a beesett arcokat Tudod, minden egyes fényszelet útja számít mint a tengernyi csillag pislákoló fényei a hideg magányos éjszakában (Bányai Anitának) Illusztráció: Horák Tamás (Kiss Richárd János: A legjobb napok) LICHTER PÉTER Az este búcsúztatása Mindennapos gyászát felvette az éjjel, s eltáncolta nászát égi seregéllyel. Lepergett az óra, örök hosszú orsó, készül a reggeli fényes avatóra fekete koporsó. Õsz Tölgyesem mélyén jót heverésztem, addig az életem illata áradt, s kék lepedõjét már telenéztem az égnek - õsz bánatom ki-kiszáradt. Emlékek koronája Nyár - emlékek koronája elhúzott: ködben a gálya, fény-mosolya felém villant, és a messzeségbe illant, ráhullt becsukott szememre, még most is hull, egyre-egyre... LICHTER PÉTER Egy busz ablakára ülök s nézem e kéklõ vad városi lovat üvegén táncot jár az agyonlõtt alkonyat vízcseppek folynak szerte az utca fényben ázik s az aszfalt csíkos útján szédülten elszánkázik A múlt A múlt, akár egy ködbefúlt filmvászon, amely emlékek terhe alatt görnyed, én képzeletben a tetejére mászom,

s a múlt árnyékba bújik és elszörnyed. Egy másodperc az életbõl Innen a padról örökmozgó ék a kattogó élet nyártalan játéka NAGY FRUZSINA Kórházban Ahol a beteg illatú levegõben az ágyak mellett szállva lebegnek el a halak, és zöldeskék fû alszik a párnák alatt, az a kórház az én otthonom. Egy tértelen és idõtlen szélességi fokon. Az orvosok zsebében keserû orvosságok keserû érzelmekkel vegyülve, közben érzéki játékot ûzve utaznak, a fiókban hangyák és bogarak málnás cukrot esznek és jókat mulatnak. Meg a kanalak, a kék és sárga folyadékok a polcon, az átlátszó vitrinek mögött, kacagva isszák egymást, majd kíváncsian találgatják, vajon mi lehet a polcuk fölött. És még ott vannak azok a szomorú szempárok, bennük a félelem, meg a muslicák az injekcióstûkben, meg a gyümölcsök a mérlegen. Aztán a rózsaszínû malacok, akik be-benéznek a szájadon, meg a piros levesek kocsonyásan és szépen megülve csészékben az ágyadon. És ott vannak a szemüveges angyalok a bejáratnál, meg a zuhanyrózsákban lakó sok-sok szürke madár. A suttogó lombok, akik karjaikkal be-benyúlnak az ablakon, és oxigént nyújtva át dobozban, kapnak a ragyogó alkalmon, segítenek a fuldoklóknak, akik lombkezekkel takaróznak. Közben az ollók a másik szobában ízlelgetik a masnikat, egy eltévedt bárányhimlõ pedig simogatja a hajamat, a hõmérõk a kamrában beszélgetnek a villanyégõvel, és kenõcsök korcsolyáznak a kádban barna üvegtégelyekkel. A kanalas orvosság meg vigyorog, de már nem számít. Ilyen ez a kórház, sötét, de világít. Egy másik világot nyújt, nem a halált. Ez a kórház elvesztett engem, és megtalált. NAGY FRUZSINA A fiú és a halak Mindennap ott állt a kirakat elõtt, és nézte õket csodálva, félve, kíváncsian: a halakat. És a mellettük úszkáló zöldet. Mert a fiú halakat akart, sárga halakat. Ígért mindent, fenyegetõzött, mondott kedves szavakat. Végül pár nap múlva megkapta a csodát, egy akváriumban vártak rá, közben gyanakodva vizsgálgatták az ismeretlen szobát. A fiú ezután minden szabad percét velük töltötte, etette, itatta a halakat, öltöztetve, vetkõztetve. Azok egykedvûen tûrték, pislogtak nagyokat, álmosan úszkáltak, átkozva az üvegfalakat. Történt egy nap, hogy a fiú meghallott egy ilyen átkot, s gondolkodni kezdett, vajon milyen ott benn az élet, milyen akváriumból szemlélni mindenkit, s tûrni, ahogy szemlélnek. Ahogyan megkocogtatják a falat, mosolyognak, befelé beszélnek. Egyre jobban beleképzelte magát a halak helyébe, már nem is beszélt, csak hallgatott, pislogott helyette. És egyre jobban szenvedett a szabadság hiányától, a négy fal közötti bezártság magányától. Mikor már végképp nem bírta, kivitte az akváriumot a kertbe, és letette a fûbe. Majd gyufaskatulyákat hozott,

és a halakat egyenként, óvatosan beletette. Aztán mindet elásta gondosan, szépen, halkan dúdolt is hozzá, a halak hallották csak éppen. Pedig õk már halottak voltak akkor, és a túlvilágon úszkáltak tovább. Nem sokkal késõbb a fiú is követte õket, vissza már onnan telefonált. Üdvözletét küldte mindenkinek, aki még él, állatot tart dobozban, neki ad enni, neki mesél. A fiú végsõ mondatai ezek voltak a kagylóba: Szabadok vagyunk és mégis ez a legnagyobb próba. Mert vágytam a halakra, meg is kaptam õket. Csodáltam, lestem mindet, mint más a felhõket. De nem ez az életük, és ez a lényeg. Szabadok õk, és most már én is mindent értek. Mindjárt lejár a pénzem, szóval gyorsan befejezem. Ti, akik még éltek! Adjatok szabadságot azoknak, akik még élnek! Nyissátok ki feléjük lelketeket! Ja, és a halaim üdvözölnek benneteket. NAGY FRUZSINA Padon ülve Vérzett a sárgabarack, amibe beleharaptál, ott kint azon az öreg, barna padon, miközben az én lábam sûrûn kalimpált, és egy hernyóból fejlõdött lepke imbolygott a hasadon. Míg te fáradtan ültél, és eltérítetted a lepkét, elénk tárult az egész debreceni körkép, és együtt figyeltük, miközben én lassan eszegettem egy villanykörtét. Aztán komolyan a szemembe néztél, mondtál is valamit talán azt ecsetelted, hogy milyen némák a halak itt, lent a földben úsznak el hangtalan, a vakondokkal söröznek, majd tovább úsznak bátrabban a nagyobb vizek felé, talán a láthatatlan kihívások elé. Én meg kíváncsian néztem a hasamat, ahogy világított, amit már akkorra az elfogyasztott villanykörte irányított. Átsuttogtam a szádba is egy kis fényességet, te meg ízlelgetted, mint egy szomorú édességet. Kértél még belõle, és ettõl az új íztõl zavaros, furcsa erõre tettünk szert, ráébredtünk, hogy mellettünk keringõzik egy részeg kert. És végül az égen menetelõ szentjánosbogarak módjára, világító hasunkkal sétáltunk bele a nedves éjszakába. NAGY FRUZSINA Becsukott szememmel látlak Leültem a földre, és behunytam a szemem, szivárványmohákon pihent a kezem, hallgattam a dalt, amit a gombjaim dúdoltak, õk meg hallgattak engem, és nagyokat pislogtak. Ahogy így becsukott szemmel ültem, gondolataimban láttalak. Paprikaföldeken suhantál keresztül, és én a fákkal beszélgetve vártalak. Ködbe burkolóztál, felhõket facsartál, ivólevet készítettél belõlük, csendben játszottál, halakat festettél, némán úsztál el elõlük. Hûtõben aludtál, és meg kellett harcolnod a narancsokkal a helyért, te gyõztél, és diadalmasan vágtad le a narancsok fejét. Darazsak nyalták le a mézet a szájad szélérõl, szárnyakat adtak cserébe, eltévedt bárányok nyaggattak meséért, gyapjas kis fejüket hajtva az öledbe. Aztán levelet írtál, kíváncsian olvasták az erdei állatok, és választ komponáltak neked éjjel álmatlan rókák és a szarvasok. Furcsa dallamot vittek egyre közelebb

ahhoz a réthez, ahol én ültem, és gondolataimban lassan megérkeztél hozzám, szitakötõkkel a válladon, derûsen. Kinyitottam a szemem, és tényleg ott voltál, kezedbe fogtad az arcom, megsimogattál. Leültél mellém, a szemembe néztél, és láttad magadat, ahogyan repültél. Láttad magadat, és a dolgokat, amik követnek. Láttad, ahogy a darazsak, rókák, narancsok álmodban is ölelnek. Láttad, hogy mindez bennem ment végbe, és amit gondolok és látok, annak te leszel a vége. Mert bennem vagy, és én is ott létezem benned. Gondolataimban átkarollak, és belõlem zenél a lelked. ROCHY GYÖRGY Mitõl küzd az ember Mikor ezer kis fájdalom belülrõl dobolja õsi ritmusát, mikor tépi már vadul a fájó test húsát, ha a célokat egy perc alatt elhomályosítja, érezned kell, lelked felel, ha kérded, miért. Mikor álmodba férkõzik, s beléd száll, hogy úr legyen rajta, mikor halkan ébredsz reggel, nehogy meghallja, ha túlnövi léted egyetlen rímképletét, megtudod majd, az mi hajt, a te titkod csak. ROCHY GYÖRGY Vad szerelem Ajkaim közt az érzéseim, Számban a vihart keltõ szavak, agyamban õrült lázadás, ráncaimban az indulat. Szememben a lángoló vadság, ujjaim közt élet és halál, vállamon nyugvó bánatok, szívemben egy reneszánsz bál. De minden gondolat és érzés, minden õsi vágy és akarat, eltûnik majd, ha éjszaka testem a testedre tapad. ROCHY Miért Miért miért miért ha én

GYÖRGY szeretlek szeretlek, kereslek, siratlak, halok meg mindig.

Miért imádlak, miért kiáltlak, Miért az égbe, s miért nem a pokolba. Miért nem merek, miért csak téged, miért csak én, megkérni magamnak. Miért gyûlölöm magam, miért csak gondolatban, miért csak most, szeretlek ostobán. Illusztráció: Érsek László (Nagy Fruzsina: Padon ülve) SÁNTA GÁBOR A szirtaki ritmusára Köszöntlek Hellász, a földnek ránca Hegyeid idõtlen léptû szamár járja Köszöntelek téged, földnek ránca. Köszöntlek, Földanya gyermeke Rád kacsint a napisten szeme Üdv néked, Földnek gyermeke. Üdvözlet, bornak mámora Mámora bornak s szõlõ sátora Kívánlak, mámornak hona. Kívánlak, forróság ege Öbleidnek lágy és szent vize Ölellek, forróság ege. Ölellek, csábos éjszaka Õsidõs, régi vágy szava Szeretlek, görög éjszaka. Szeretlek, partok szent tüze Pezsdítõ, lassú vér-zene Rajonglak, Olümposz hegye. Rajonglak, istenek otthona Görög bormámor-csoda Követlek, Ariadné fonala. Szelíd monotónia egy életérzésbõl: Az ifjú görögnek tanul Vége a dalnak mára De járd az élet táncát vadul A szirtaki ritmusára. SÁNTA GÁBOR Prométheusz vágyai Egy akarat láncolt ide, Lásd ide Kaukaszoszhoz. Váj a sas, sebet idõ szava foltoz, S nem mossa kínom tenger sós vize.

Én a megvetett, halkan halok, Leláncolt magányban szenvedek. Ajkamról szakadnak kín-énekek: Lélek-emésztõ, üvöltõ dalok. S nekem, Prométheusznak, kínjaim Közt még vannak, lehetnek vágyaim: Egy csepp szeretet, tudom megváltana, De nem most, míg tép a szél dala. Mit ér egy félisten vérzõ oldala? És mit érnek leláncolt álmaim? SÁNTA GÁBOR A színek harmóniája I. (Utolsó utunk) Naiv mondatocskák sorra leperegnek zúgó agyam nem érti õket vérbõ kék-zöld-barna világ színek, színek és millió harang egy õrült festõ pacsmag-képe széttört darabokból kirakós játék széttörték már ezt a világot széttörték sokan, sokszor. Gyilkosok! Fejemben pörgõ, üvöltõ sorok rapszódia, rock, dallamkáosz vén diák, hippi, békeharcos kék ég és fekete fû atomvillanás fehér csillagfénye Fehér ég, fekete esõ. Fekte esõ, néma kõ. Piktúra vagy kétdimenziós szobor igen, istenszobor, fény-alkotás. Fûrészfogú kép, van Gogh mûve lehetne akár. Kis pálcikák: kis sorsok alkotják ezt a bús világharmóniát összetörve. Tépett, hullámzó lelkek hányódnak Debussy viharos tengerén és Schiller öröme pusztulás-ízû tragédiába csap át örökkön örökké! II. (Bevezetõ) Valami állt ott... messze volt Épp kelt mögötte az õszi hold Aranytányérba vágott kín-repedést Régen fa volt. Tépett ormon nõtt. Ott a repedt fényben vigyázta a tetõt. Most is uralkodik; látod sötéten miként láthatta fényben egyik õsöd ezt a fát. De nappal, ha virrad és az égrõl hiányzik a repedés amit néma fényözönként arany hold övezett koszorúival s amelybe kiáltó kihívással meredt bele a korcs: az ma reggel nem más

mint elmúlt, méla roncs. III. (Magam) Óh, most akarnék kiáltani és hallani, ahogy hangom a dombról a toronyról messze hegyekrõl is visszatér felelne nekem a hold és regét mesélnének a szellemek. Én most akarnék kiáltani és átölelni az összes embert szívem örömbe mártani senkinek, óh, senkinek se ártani! Örömtáncot akarnék járni örömtáncot, tûztáncot, indulót akarnék énekelni gyõztesen! Ha egyszer átélnék ilyet mikor úgy igazán mindenki nevet és szeret. Óh, nagy lenne az úr kegyelme jönnének vásárosok messzirõl onnan, hol a nap veszni dõl cukorkát adnék és életet s nem várnám a dicséretet. Óh, akarnék egy ilyen napot mikor minden gyermek kapott legalább egy kicsiny cukorkát és ötven lánynak fonták be a kontyát és táncot járunk kézen fogva mind míg lemegy a nap odakint ég bent a tûz s ropjuk nagyon soká megyünk haza, álmos hajnalon. És visszazuhantam. Álmok... Gyönyörû szó, de álnok. Úgy érzem, csupán holdfény egy szeletnyi elhaló remény s eme álom-holdtükör elõtt állt a fa. Látod, égbe tört. Minden elõbbi, szent csoda: csak roncs volt, elgyötört. Álmaim színfala elõtt árnyjátékot járnak a fényes akaratok. STARK EMIL A magány szonettje A napsugár az éj felé mutat, Társ nélkül, egyedül járom az utat. Komor lelkembe fekete ránc merül, Szívemben csak a magány hegedül. Nyakam köré hurkot font az idõ, Ellankad a kéz, nem zihál a tüdõ. Csak az éj bámul talányos-idegen, Õ sem sejti, mi halt meg idebenn.

Túl széles a folyó, s túl keskeny a híd, Odalenn a sötét mélyben a halál hív. S a ködön át szólnak hozzám A hidegen bámuló, kongó verssorok, Mit zörögve köp ki a kiszáradt torok. Sziszegve szólít szellemhazám. STARK EMIL Stanza az elmúláshoz Szürke felhõbe öltözött fel a nap A nyár közepén egy délutánon, S csöndben szárnyaira vett a bánat. A szél balladát búgott fájón Messzire fújva véle a madárdalt, Mely szertelen szólt fenn a faágon. A Halál szaga terült szét a légben Én is érzem, s nem indulok mégsem. STARK EMIL Elmondanám... Elmondanám, ha tudnám, elmondanám, ha merném Elmondanám, ha az Igazságot biztosan ismerném Elmondanám, hogy ami itt jó, máshol miért gonosz Elmondanám, miért német, miért magyar, miért orosz Elmondanám, hogy mi a Fekete s mi a Fehér Elmondanám, hogy mennyit ér a feléd kinyújtott tenyér Elmondanám, hogy mi a Gonosz s mi a Jó Elmondanám, ha nem lenne kevés a kongó, üres szó Elmondanám, hogy mi az, mi sok, és mi a kevés Elmondanám, hogy mit ér a szívbõl mondott esküvés Elmondanám, ha tudnám... Elmondanám, hogy miért élünk s miért halunk Elmondanám, hogy mit tudunk, s mi az, amit akarunk Elmondanám, ha tudnám? SZILÁGYI-NAGY ILDIKÓ Lépcsõházi szagok Ilyen õszi fehérségben az ember csak nézi a sárga arcbõrét, meg az ólomkristály kezét. A liftben benne marad a szomszéd szájszaga, lustán ásít, lustán matat a tétova számok között. Beszállok-kiszállok. Visszafordíthatatlan az átváltozásom. É. É. apja élvezettel hugyozott É. vécéjébe. É. félt: Kár volt annyi Freudot olvasnom. Hideg, zsíros mosogatórongy anyja arcán a mosoly: Meri-e apám arcába vágni? Elszopogatni a mosogatórongyot. É. éjszaka hány. Megnézni, mi gyûlt a kagylóba. A rongymaradvány még gyomorlangyos. Idõk (I) A lámpaoszlopok gépteste világított az AIDS-es jelenbe, mikor az oszlopsétányon elhaladt B. Szürkült. A nap lemenõben vagy hajnalodott. Mindegy. Mindig a kettõ közül valamelyik. Apró részletkérdés. Érdemtelenül csodálandó. B. kedvetlenül lóbálta üres táskáját. Nem hordott magával semmit - fölöslegesnek tartotta. A lakáskulcsa a zsebében. De üres kézzel nem szeretett mászkálni. Zsebre nem tehette, nem fért el a kulcstól. Hordhatta volna a kulcsot a táskában, de ha a kezét zsebre teszi, fölösleges a táska - mert a kezét már lefoglalta. Talán, ha a kulcsot a lábtörlõ alatt hagyná. Lehet, egyszer gondolt már erre a megoldásra. De szürkült.

SZILÁGYI-NAGY ILDIKÓ D. naplójának töredéke Igyekszem magamtól távol tartani a gondolatokat, elmerülni a mindennapok konkrétságaiba. Démonikusan hívogató a kilátás. Keserû madártávlat. Alulról madártávlat... Agresszív pritaminok ugrottak rám ma délután a piacon. Tapogatásuk szagnyomát még érzem. Csak az almában bízhatnék, de... És jól érzem magam Mi tarthatná vissza a világot, hogy azzá ne legyen, amivé válni fog? Én? (Vagyis: Te?) Mikor az õrtornyokat õrtornyokkal õrzik, titkos védelem a körülbástyázott bástya õreinek, és fekete kutyákkal bátorítják a kutyákat õrzõ vadakat. Szemmel kell tartanunk õreinket, vigyázni, mert minket is figyelnek. Szabad vagyok. Találósmese Sünnel Meghallgathatatlan mondanivalókat forgatott magában. A Sün tudta, hogy amit beszélne, kevesen tûrnék el: legfeljebb azon kisszámú élõlényhalmaz elemei, ami a megértõk és az elfogadók halmazának metszeteként jön létre. (A sün matematikus volt, néha szinte kacérkodásképpen - de nem ironikusan - a logika nyelvén gondolkodott.) Viszont azok a kevesek nem beszéltek vele. Talán azt hitték, a Sün hallgatása a sünbolondoké, halvérû balgaság vagy ostoba hallanisem-akarás. Tehát a Sün nem beszélt. Felesége sincs. És nem fogyaszt alkoholt. A Sün mit csinál?! Illusztráció: Horák Tamás (Baranyai Máté: Málnaszörp a vér) SZÕNYI ATTILA I. Mózes 1:26-31 Halkan suttogott a Nádas az augusztusi reggelen. Párás bágyadtság ült a tájon végig, és a legkisebb szellõmozdulásra is fázósan reszkettek a fák. A Nap még fényes volt, a búcsúzni készülõ Nyár utolsó erõfeszítése. A bodzabokrok már kezdték kínálni az érett bogyókat, de még sok volt a zöld. A bokrok mellett egy kis Tocsogó lapult meg, vékony nádfallal védve magát a betolakodók ellen. Így bújt meg a tájon, mint a Nádas kis gyermeke, akit a földút és egy kanális szakít el anyjától ám õ jól érezte magát így, az anya megnyugtató suhogása mindig ott volt a levegõben, s a Tocsogó tudta, hogy mi történik a Nádas túlfelén: a szántóföldeken és az utcákon. A környék békés volt, csak egy gyalogösvény vezetett nem messze tõle. Arrafelé sok ember járt, ki gyalog, ki kerékpárral, ki motorral, de a Tocsogóig nem mentek: a sok szúnyog, a sár az aljában, az éles nádlevelek mind-mind elriasztották az embereket. Más látogatókat viszont csábítottak: a szúnyogok a fecskéket, akik nemcsak lakomáztak itt, hanem innen vitték a kis sárrögöket a fészek építéséhez, a víz a szomjas madarakat és a gázló vadászokat. Mert sok minden történik akkor, amikor a Nap még alszik, de az Éj már elmúlt. Ekkor jár ki a Tocsogóra a gólyapár, és büszkén mutatja meg fiait a nádszálaknak. Hajnalban vadásznak, s amikor fölkel a Nap, már nem találja õket a vízben. Addigra belaknak a fázós sáskákkal, békákkal, és továbbállnak. De nem csak õk képviselik a gázlómadarak családját. A madárvonulás visszatérõ vendégei mindig meglátogatják a Tocsogót. Habár õ titkolja mindenki elõtt, még az anyja elõtt is, mert a Nádas sokszor irigyelte a nemes vendégeket. A szürke gémek keresték föl gyakrabban, olykor még júniusban is, de vonuláskor mindig, mégis az igazi vendég egy kócsag volt. Évente egyszer, õsszel megjelent fehér ruhájában, és ünnepi hangulatot adott a tájnak.

Eltöltött itt egy éjszakát, hajnalban szétcsapta szárnyait, és tollaiban elvitte a Nyár utolsó meleg érintését. Aztán már az Õsz volt az úr, de õ nem maradt sokáig. Hamar megadta magát a Tél nyomásának, és ilyenkor a Tocsogó kis vízfoltja jégtakarót húzott magára, s álmodni kezdett a meleg nyárról, a pezsgõ életrõl. A nádfalban menyétek húzódtak meg, éjszaka innen indultak rablóútjaikra - a nádszálak mégis örömmel rejtették el õket hajnalban. Aztán, amikor megjöttek a seregélyek, már öreg volt a Tél is. De soha nem engedett az ifjú Tavasznak, mindig odavágott hozzá egy-egy hófoltot, míg végül meg nem állt öreg jégszíve, és el nem terült a rügyezõ fák lába alatt. A Tavasz nõtt, cseperedett, aztán felnõtt asszony lett belõle, akit úgy hívtak: Nyár - meleget ad, fiókát nevel, termést érlel. Aztán egyszer a Nyár tükörbe nézett és észrevette, hogy megöregedett: látta magán a ráncokat, az õsz hajszálakat, és leült a nagy nyárfák alá gondolkodni. Hajnalban siratni kezdte az ifjúságát, behintette harmattal a világot, majd összeroskadt, mert rájött, hogy az õ ideje lejárt. A felkelõ Nap el is pirul, ha így látja a Nyár asszonyát, de aztán erõt vesz magán, és beborítja fényével, melegével az augusztusi tájat. Szétkergeti a meghúzódó párafoltokat, és üdvözli a fácáncsaládot, akik most haladnak el a Tocsogó mellett. - Jó reggelt, Fácánanyó! - bókolnak a nádszálak az avarszínû madárnak. - Tiszteletünk a Lovag úrnak is! - hajolnak meg a peckes kakas felé, aki erre még jobban kihúzza magát, és kilépdel a nádfal árnyékából, hogy tollain megcsillanjon a Nap fénye. Hirtelen megpergeti szárnyait, és jó reggelt kiált a tájra. Az öreg nyárfák levelei tisztelettel súgnak össze a magasban, a Nádas illedelmesen hajol meg, és a bodzabokrok is lengetik ágaikat. Nem csoda! Ez a kakas a táj dísze, akire mindenki vigyáz. Bárhol elrejtõzhet: a bokrok mind segítõkészen rejtik el az üldözõk elõl, a fák mogorván útját állják a nagy ritkán erre tévedõ héjának, és a Szél mindig szól, ha biztos kezû kispuskás rejtõzik valahol. Õ a kincs ezen a tájon. - Hát nem gyönyörû - csillognak a tyúk szemei - az én férjem! Egyedül az enyém! A gyermekeim apja! - néz hátra a kissé még esetlen négy csibére. - Hát nem gyönyörûek! - De igen, Fácánanyó, gyönyörûek! - bókolnak a nádszálak. - A férjed is nagyszerû kakas! - hízeleg a kis vízfolt a nádfal mögött. Pedig õ tudja, hogy a Nádas másik oldalán még két fészekaljra való csibe keresgél a kukoricaszárak között, de minek szóljon? Minek rontsa el a kedvét a tyúknak? Majd õ is rájön, hiszen egész télen együtt keresgélt a négy madár. Talán halványan sejti is a tojó, hogy a férje háremet tart, de most, hogy nem látja a többieket, elfelejti az egészet. Minek szóljon hát a Tocsogó, aki már hajnalban megitatta a másik két családot? Minek szóljon a Nádas, aki elrejtette éjszakára a másik két családot? Kár volna elrontani ezt a szép reggelt. Már úgyis megrontja egy narancssárga autó, amely megállt a Nádas melletti földúton. A táj elhallgatott. A fácánok meghúzódtak a Tocsogó nádfalában, s idehallatszott a környezõ utcák verebeinek csiripelése. - ... és ott lenne a másik utca! - mutat ki a Tocsogó irányába egy ember az autóból. - Holnapra kicövekeljük, aztán jöhet a dózer. Rendben? A másik bólint, majd az autó elgurul a földúton, hatalmas porfelhõt hagyva maga mögött. A táj csendben maradt. Nem tetszett neki sem a gép, sem az ember, sem a mondanivaló. A lassan leszálló por eltemette a reggel békéjét. A nádszálak nem szóltak a fácánokhoz, a kis vízfolt nyugodtan ringatta a szúnyoglárvákat. Seregélycsapatok szálltak az égen, és az egyik csoport lecsapott a tocsogó menti bodzabokrokra. Némelyik köszönt, másik nem, de az összes madár egymás szavába vágva hab-

ratyolt: - No, csak ezek hiányoztak! - sóhajtottak a bokrok, és megpróbálták elrejteni a még nem teljesen érett tányérokat. - Hát szabad ezt? - kiáltott egy nagyszájú seregélyanya, amikor meglátta a levélfal mögötti bogyókat. - Hát szabad a legízesebb falatokat elrejteni? Milyen gazda az ilyen? - Fukar! - kiabálta a többi, és tömték magukba a fekete szemeket. Elzavarták a csöndes barátkákat, feketerigókat. - Micsoda társaság! Szemtelen mindegyik - törölgette csõrét egy rigó. - Az hát! - helyeseltek a bokrok. - Habár a java még kölyök. Ám a felnõttek se kutyák! - Így van! - kontrázott a rigó. - Én is arrébb megyek, mert itt nem lehet enni. Elröppent a Nádas túlfelére. A barátkák is továbbálltak, s a Tocsogó környéke visszhangzott a seregélyektõl. A bodzabokrok mellett kezdõdõ gaztenger nem tudott mit tenni, hallgatta a zajos társaságot. A narancssárga autóból kiszálló emberek méregetve nézték a tájat. Mit akar megint ez az autó? Idegen érzések fogták el a tájat. Az öreg Nap már magasan járt, a fülledt meleg kezdett ismét uralkodni. Nyoma sem volt a reggeli párának. A vénülõ Nyár mosolygott a fák alatt, majd lassan a Tocsogó felé lépkedett. A seregélyek csendesebbek lettek, és a Nyár megsimogatta kezével a kis vízfoltot a nádszálak mögött. - Szervusztok, gyermekeim! - mosolygott lágyan, és keze nyomán fodrozódni kezdett a víz, a nádfal halkan suttogott valamit. Egy pillanatra elfeledték az autó nyomasztó porfelhõjét. Most csak a Nyár létezett. Sehol az Ember, aki azt mondja: "Itt lesz a másik utca!", nem volt repülõgép, amely fölöttük okádja a kerozinbûzt az égre, nem volt gyászos múlt, amikor a Tocsogót elválasztották anyjától: utat építve, árkot ásva, fákat döntve. Nem, most csak a Nyár uralkodott, aki ott állt mellettük, s szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. - Gyermekeim! - sóhajtott. - Olyan jó, hogy vagytok nekem! Olyan jó veletek! Ti idézitek fel a fiatalságomat! Hej, amikor még fiatal voltam... Májusban itt énekeltek a békák, s a csillagos ég alatt akkor érkeztek haza az utolsó vendégek délrõl. Szerelem zengett végig a tájon, reggelente fülemüle dalolt a bokrok között, és sárgarigó fütyült a nyárfákon. Emlékeztek rá? - nézett a nádszálakra a Nyár. Szeme csillogott, és lassan könnycseppek gördültek le belõle. - S most elmúlik minden... Már hullanak a csillagok az égrõl, s ez azt jelenti, hogy nemsokára meghalok. Tudjátok, öreg vagyok, s aki öreg, meghal. Ez a rendje a dolgoknak. Nézzétek meg azt a száraz nyárfát, õ már nagyon öreg volt és meghalt, mert a gyökerei tudták a rendet. Eleinte sírtak még a száraz ágak, de elfogadták a Természet törvényét. Nekem is el kell mennem... - nézett maga elé megtört fényû szembogarával. A seregélyek illedelmesen elhallgattak, és óvatosan csipkedték a bodzaszemeket. A Nyár tekintete merengõ volt, nem lehetett tudni, mire gondol. Hirtelen villantak a szemei és felkiáltott: - De nektek élnetek kell! Ti még fiatalok vagytok és erõsek, mert csak a gyengék pusztulnak gyermekkorukban. Nektek még itt a helyetek ezen a tájon! Ez a Tocsogó ad menedéket az üldözötteknek, õ ad inni a szomjas madaraknak! Ezek a bodzabokrok tartják a fészket, s ezek a fiatal hajtások lesznek az utódok majd sok-sok év után, amikor a bodza gyökerei megérzik az Idõt. De addig élni kell! A seregélyeknek fészket rakni, fiókát nevelni, vadászni, utazni és visszatérni, mert ez az otthonotok. Aki gyenge, elpusztul, de az erõs mindig fennmarad, és boldog életet él. Ti erõsek vagytok!

- Erõsek vagyunk! - visszhangozták a seregélyek, s felröppentek a bokorról. A Nyár arca kipirult, de szemei szomorúságot árasztottak. Halkan folytatta: - Tudjátok, gyermekeim, nektek élnetek kell, mert titeket még az ember is dicsér, s ezért vigyáz rátok, nem bánt benneteket - sóhajtott. - Mennem kell, mert még várnak rám - szólt erõltetett mosollyal, és elindult a gaztengeren át. Amerre haladt, lágyan zöngtek a méhek, kecsesen ringatta gyermekeit a sok virág. A Tocsogó és a nádfal összenézett. Megnyugodtak. A Nyár nyugtató szavai elkergették az emberek nyomasztó mondatait. A táj békésen hallgatott, fecskék vadásztak a felhõk alatt, egy-két seregélycsapat kóborolt a levegõben. Halvány szellõ mozdult a fák levelei között, s a városból idehallatszott az egyenletes déli harangszó. A délután már fülledt melegben érkezett. A szél nem mozdult a tikkasztó hõségben, csak a fürdõzni vágyó madarak keresték fel a Tocsogó szabad vízfoltját, ami egyre kisebb lett. Seregélyek ültek a bodzán, de nem beszéltek, s végre utat engedtek a barátkáknak is. A levegõ szinte állt, ám hirtelen durván belehasított egy traktor hangja. A gép egy ideig az úton ment, a gaztengeren túl. Azután ahol a zöld terület kezdõdött, befordult az embermagas növények közé. Felzúgott valami idegen hang a pöfögés mellett, majd elindult az öreg MTZ. Nyomában élettelenül hullottak el a réti virágok, örökre lemondva a fiak nevelésérõl. Sárga virágpor csapódott a traktor orrára, kerekei megmosdottak a növények vérében. A gép nem válogatott, mögötte ott forgott a két tárcsa, és sorra ölte meg az életeket. A nádfal és a Tocsogó összenézett. Mi ez? Miért öli meg az Ember gépe a növényeket? Nem tudták a választ. Nem tudta a táj sem, aki hidegen nézte a történteket. A nyárfák is értetlenül álltak. A traktor pedig egyre közelebb jött, mögötte ott feküdt a sok száz virág holtan. Helyenként elõvillant a föld, mert némelyik virág inkább tövestõl kifordult. A legöregebb bodzabokor lassan megnyugodott. - Ezt minden évben megcsinálják, nincs baj! Csak a gyengék halnak meg, de az erõs tovább él, hiába vágja el a tárcsa. Az okosabbja meg már úgyis elszórta a magokat, így a nemzetség tovább él, a szellem itt marad. - De jön a gép! - hajlott meg egy kis bodzahajtás. - Levág minket! - Lehet, de legfeljebb azokat, akik távol vannak tõlem. Bennem kicsorbulna a tárcsa éle. A Tocsogót meg nem bántja, mert beleragadna. Egyébként is a Nyár megmondta: nekünk élni kell, és szeret minket az ember! - Ezt nem az Ember mondta... - szólalt meg a nagy Nádas. - Az Ember a gépnek parancsol, s gépek legyõznek minket. Mi csak együtt vagyunk erõsek, külön-külön nem. Az Ember pedig csak géppel erõs, magában semmit sem ér! Vigyázzatok! Úgy hiszem, készül valamire, azt mondta, hogy jön a dózer! Én már láttam dózert, hatalmas erejû, az Ember vezeti, s könnyen megölhet minket. Vigyázz, fiam, mert az Ember kegyetlen! - Hiszen az Ember szeret minket...! - Melyik, fiam? Melyik? Ha szeretne minket, nem ölné most le a virágokat, ha szeretett volna minket, élhetnénk boldogan, vízben állva, nem csak így beszorítva a saját mûvei közé! Az Ember nem szeret minket, azt csak a Nyár mondja. A Nyár öreg, fiam, lassan már azt sem tudja, mit beszél! Belebolondult abba, hogy megöregedett, és ez el fogja veszíteni. Mindig így van: amikor még fiatal, én sem hiszem el, hogy ez lesz belõle, de hát ilyen a Természet törvénye. A traktor rémisztõen közel volt, tárcsái csikorogva, csattogva vágták a virágokat. Seregélyek röppentek fel a bodzabokorról, mikor odaért a gép. Valóban, csak néhány fiatal hajtás bukott el a földön, a

tárcsa félve kikerülte a nagyobb bokrokat és a Tocsogót. A zúgás továbbhaladt, s a kopasz tájon ott álltak a nádszálak, takarva a Tocsogót a hívatlan vendégek elõl. A traktor hamar levágta az utolsó álló virágszálat is, és elpöfögött a földúton. Kis idõ múlva azonban másik jött, embereket hozva, akik furcsa szerszámokat használtak. Mindegyiken kék munkaruha, s izzadva tették a dolgukat: mértek, majd a háromlábú nézõkéket állították fel, azután ismét csak mértek, immár a letarolt gaztenger helyén. Zsinórt feszítettek, s formát öltött egy széles sáv, amely a kanálistól a gaztenger végi utcáig tartott. A madzag mellett kis facölöpök kerültek a földbe. Késõbb a zsineget felszedték, és elindultak a Tocsogó felé. Jönnek! A kis embercsoport ugyanazokkal a szerszámokkal, közönyös arccal - félelmet keltettek a Tocsogóban. Munkához láttak, mértek, kiabáltak, felállították a háromlábú nézõkét a halott virágmezõ végében. - Ez a nagy sár direkt benne lesz az útban? - kérdezte az egyik, miközben a zsinórt készítette elõ. - Persze! - bólintott a másik, és intett a túlvégen dolgozóknak valamit. - A dózer úgyis rátúrja a földet. Aztán jön az út töltése is. - Ez a bodzabokor meg útban van! - kiáltotta egy társa. - Vagy ki kék vágni, vagy a dózer viszi el. - Ki kell azt vágni! - szólt egy harmadik. - A dózer nem tudja kidönteni. Elõbb fûrésszel, aztán a gyökeret majd kitúrja a gép. Hozzad már azt a madzagot, mert különben nem lesz soha út! Kifeszült a zsinór, és itt is cölöpök szúródtak a földbe. Késõbb az emberek elmentek, de ott maradtak a földbe vert karók, közrefogva a Tocsogót és a legnagyobb bodzabokrot. Belemérték õket az utcába! S csak álltak a nádszálak, jobbra-balra tekingettek, de ott volt mellettük egy láthatatlan vonal. Még a legszélsõ szál is a vonalon belül volt. Mintha centivel mérték volna, hogy meddig is tart a Tocsogó. Hosszan elnyúlt az utca helyén, és szélességében sehol sem haladta meg azt. Mögötte pedig ott állt a legnagyobb bodza, a legerõsebb a bokorcsoport közül. - Mi lesz velünk? - néztek körül a nádszálak, de a táj nem válaszolt. Nem szóltak semmit. A bodzabokor azért, mert nem tudta, mit jelentenek a cölöpök; a nyárfák azért, mert tudták. - Mi lesz velünk... - hajlottak meg a bodza ágai. Csak néztek a halálraítéltek tudatlanságával. Érezték, hogy baj lesz, hogy rossz lesz, de azt nem: meghalnak. A bodza még nem fogta föl, hogy idén termett utoljára, s a Tocsogó sem érezte: idén már nem látja a visszatérõ fehér kócsagot. Õk csak megbélyegzettnek érezték magukat, akikre ki tudja, milyen sors vár. Egy kis szél járt a tájon, és megfodrozta a Tocsogó vízfoltját... - Meghalunk, barátaim - mondta az teljes nyugalommal. - De a szellem tovább él! A bodza rengeteg magja már a fekete földben ereszti csíráit. A Nádas itt van az út mögött, ott zúgnak majd a szálak, ha a Szél eljön. Én pedig bárhol elõtermek, hiszen ha beáll az õszi esõ, akkor még a fû között is csillog a hátam. Ne féljetek hát, ez az élet dolga! - Nem - vágott le a Szél. - Nem igaz! Ez az ember ítélete, nem a Természet törvénye! Az ember gyengébb a Természetnél, és ezért gépekkel küzd ellenünk! A gépeket nem tudjuk legyõzni, de az Embert igen, ahogyan akarjuk! Csak a gépekkel nem bírunk... - Dehogynem! - fodrozódott a víz. - Csak össze kell fognunk! Mi tovább élhetnénk itt, ha akarnánk! - Ne akarjatok! - suttogott a Nádas rosszallóan. - Az Emberrel nem szabad ujjat húzni, mert megöl minket. - Mi öljük meg õt, mert nekünk élnünk kell! - kiáltottak fel a nádszálak. - Ki mondta ezt? - zúgtak az óriási nyárfák. - Ki mondta ezt?

Talán a Nyár? Hiszen õ most ott fekszik a szalmabálák mellett, és siratja a búzavirágot. Õ már bolond, nem értitek? Ti meg tovább élhettek a nagy Nádas közepén vagy a kanális szélén... - Ez igazságtalan! - roppant a bodzabokor. - Erõsek a gyökereim, engem nem fog kidönteni semmiféle gép! - Nem fog, az biztos! - helyeseltek a nyárfák. - Kidönteni nem fog téged senki. A bokrokat nem döntik az emberek gyökerestõl. Sõt még a fákat sem. Elõbb megölik a törzsedet. Elvágják fûrésszel, aztán vagy kihajtasz jövõre, vagy nem! Pedig hidd el, mindennél jobb a teljes élet - és nem az éveken keresztül való meddõ várakozás, hogy a vadhajtásokból majd felnõ valami! Csak nyomorék pálcák lesznek az ágaid, amit élvezettel törnek le az Ember gyerekei. Ekkor a letarolt gaztenger végén ismét megjelent két munkás, fejükön védõsisak, ujjaikon kesztyû. Az egyik megállt a nádfalnál, a másik a bodzánál, és kezükben felzúgott a gép. A nádfal és a bodzabokor összesúgott utoljára, de a fûrész sikoltva vágott a bodza törzsébe. Szórta a forgácsot, s lassan, nagy roppanással eldõlt a bokor. A másik gép szegélyvágó volt, s a nádszálakat irtotta. Nem múlt el sok idõ, az emberek dolguk végeztével elmentek. A táj megfagyott gyûlölettel nézte, ahogy az autó tovagurult a földúton. A megölt nádszálak a bodzabokorral együtt feküdtek a halott virágokon. Pedig mintha mind élnének, olyan zöldek a leveleik! Ám ahogy rátûz a Nap, lassan-lassan száradni kezdenek. A Szél közelebb húzódott a vízfolthoz, amely ott maradt fedetlenül a világ elõtt. - Hát mégis! - nézett a víztükörbe, aztán bebújt a szálak közé, az ágak mögé, de a halottak már nem szóltak, üresen reszkettek a leveleik. A Szél nem is maradt köztük tovább, még megnézte az egyik nádirigófészket, majd felsietett a magasba, s onnan kiáltott le a földre: - Gyilkosok az emberek, gyilkosok! - aztán levágott a Nádasba, és így szólt: - Hogy hagyhattad?! Azok a szálak voltak a gyermeked kezei, szemei, fülei, mindenei! A Tocsogó így egy védtelen tócsa, akit holnap megöl az Ember! - Mit tehettem volna? - suttogott a Nádas. - Elválaszt egy út, egy árok, és a gép engem is megölt volna. - A Gép? Hah! Az Ember! - zúgtak a nyárfák. - A Gép csak szolga, és nem érez semmit. Az Ember ölte meg õket, a Gyilkos! - Nem mindegy, ki volt? Már halottak! - szólt a víz nyugodtan. Szél, vidd a hírt, és kiáltsd mindenhova, hogy holnapra meghalunk! Mondd a tájnak, hogy az Ember ölt meg minket, de azt is, hogy nem féltünk a Haláltól! A szél bólintott, s elzúgott a nyárfák fölött. A táj pedig csendben várta a holnapot. A reggel nehezen jött el. Az Éj ismét hideg volt, s a föld felett kis párafoltok kóboroltak; ám ahogy megjelent keleten a vörös Nap, iszkoltak a Nádas rejtekébe. A Tocsogó mellett már vendégek álltak. Halotti torra jöttek. Egy fácáncsalád kortyolt a vízbõl, barátkák ültek a halott bokor ágain. Hamarosan odaröppent egy feketerigópár is. - Õszinte részvétünk! - billegtek a vízfolt felé. - Gyûlöljük az Embert! Egy mezei verébraj röpült a levegõben, és hirtelen leereszkedtek a Tocsogó mellé. A vízfolt megvetõen nézett rájuk. Õk az Emberek hiénái, és ahol megjelennek, ott lesz majd az Ember is. - Még hogy gyûlölöd! - kiáltották a rigónak. - Hiszen az Ember kertjében élsz! - Igen... de az az ember jó - pislogott a rigóférj, nagy fák vannak az udvarában, és örül, ha fészket rakunk az ágak között. Minket nem bánt. - Nem bizony! - bólintott a tojó. - Télen etetett is.

- Furcsa - gondolkozott a vízfolt -, minket pedig megöl... - Az Ember furcsa - adott igazat a fácánkakas. - Én olyan helyrõl jöttem, ahol azért etettek minket, hogy leölhessenek. Az Ember etetett, szeretett, aztán kivitt bennünket egy erdõ mellé, ahol lõttek ránk. A madarak bólintottak, beszélgettek. A vízfolt pedig fölnézett az égre, és álmodni kezdett az elmúlt életérõl. Délelõtt jöttek a vendégek sorban. Fakopáncsok rikkantottak a nyárfákról, fecskék szálltak le a vízre, hogy hûsítsék magukat, mert ismét meleg lett, nyomasztó meleg. A Nap már túlhágott delelõjén, amikor ismét felmorajlott a baljóslatú hang, s a letarolt gaztenger végén megjelent egy lánctalpas, pöfékelõ buldózer. A táj csendben figyelte, ahogy a gép ráfordul az elsõ kikarózott sávra, leereszti az elejét, és elindul, hogy utcát vágjon a száraz virágtesteken át. A Föld felkiáltott, ahogy belehasított a gép, feketén világítottak a mezítelen rögök. A buldózer kíméletlenül tolta maga elõtt a legfelsõ kérget, s lassan-lassan képet kapott a leendõ utca. Azután megfordult, és elindult a Tocsogó felé. Beállt a cölöpök közé, és nekiállt felhasítani az anyaföldet. A madarak elröppentek, és a táj komor hallgatásában megszólalt a Nádas fojtottan: - Gyermekem... Eltûnt már rég a tegnapi fennhang, parancsolgatás, hiszen gyermeke pusztul el egy anyának. - Gyermekem... - könnyeket ejtett volna, de csak a szálak pattantak a nagy nádfalban. A gép elérte a vízfoltot. A hozott földtömeget ráborította a földre, és belehasított fogaival. A Tocsogó tûrte, tûrte, hogy kimozdítják a helyérõl, s testén szörcsögve, fröcsögve halad a lánctalp, de aztán felordított fájdalmában, és belemarkolt a hernyótalpba. A buldózer felzúgott, nyögött, nekiindult, de az egyik talp szilárdan állt a Tocsogó markában. Nem tudott elindulni, hiába próbálta. Aztán nem is igyekezett, leállt a motor, abbamaradt a pöfögés. A sofõr kinyitotta az ajtót, s kiszállt a gépbõl, hogy felmérje a helyzetét. Leugrott, és bokáig süppedt a sárba. - Az anyád jó... - szörcsögött a Tocsogó testében, aztán nagy nehezen kihúzta a lábait. Körbejárta a gépét, arrébb húzta a kivágott bodzabokrot, majd telefonért nyúlt. - Halló! Küldjetek egy traktort! Minek?! Ez az isteverte gép beleragadt a dzsuvába!... Nem szórakozok! Ki kell, hogy húzzatok! Ekkora a sár! Én is bokáig ragadtam bele, alig tudtam kihúzni a lábam! Na, küldjétek már azt a járgányt...! Visszatornázta magát a székébe. A táj kárörvendõen nézett a gépre. A Tocsogó még élt, és görcsösen szorította a lánctalpat. Halkan nyöszörgött valamit, de csak a sár csöpögését lehetett hallani. - Mit mond? - néztek össze a nyárfák, mert nem értették a szavát. - A Nyár asszonyát hívja - mondta a Nádas. - Búcsúzni akar tõle, de most nincs itt a Szél, hogy elvigye az üzenetet. - Majd mi szólunk neki! - kiáltották a fecskék a felhõk alól, és elnyilalltak, hogy megkeressék a Nyár vénülõ asszonyát. Észre sem vették a nyugat felõl közeledõ, telt hasú szürke felhõket. Hamarosan megjelent egy traktor, ráfordult a frissen letolt útra, és megállt a dózer mögött. - Szevasz, Pista! - intett a sofõrnek a traktoros, és drótkötéllel a kezében a buldózer felé sietett. - Jó napot, Jani bá'! Jó, hogy jött! Nevettek, káromkodtak, de közben rákötötték a kötelet a gépekre. Elindult a traktor, s kivonszolta a Tocsogóból szerencsétlenül járt társát. A Tocsogó már nem is érezte. Elernyedtek az izmai, és hagyta,

hogy a másik irányból is földet toljanak rá. Az sem érdekelte, hogy lánctalpak ismét átgázolnak rajta. Nem, õ már meghalt. Nem hallotta, hogy odatérdelt mellé a Nyár, és zokogva dõlt a kis sárfoltra. A táj szomorúan hallgatott. A szél kiszökött a felhõk mögül, lágyan megérintette a Nyár homlokát, és suttogott: - Jöjjön! Már nem segíthetünk. Óvatosan átsegítette a Nádashoz az asszonyt, aztán fölvágott a szürke felhõkbe, és azok is siratni kezdték a Tocsogót. Csak sírtak, nem morogtak. Lágyan simogatták könnyeikkel a föld sebeit. Az esõben ott könnyezett a két anya: a Nyár és a Nádas. A Nyár ott halt meg a nádfal mögött, sírva, hogy ne lássa az Ember világát. Aztán eljött az este, a felhõk megritkultak, utat engedve a lenyugvó Nap vörös fényének. Megjelent az égen egy hófehér madár. A kócsag volt. Leszállt a nádszéli száraz nyárfára, és hitetlenkedve nézte a Tocsogó holttestét. - Az Ember... - suttogott a Nádas. - Tudom - villant a madár szeme. - A Szél mondta. Azért siettem. - A Nyár meghalt. Itt fekszik. - Éreztem... - Itt elalhatok? - nézett le a faágra. A Nádas beleegyezõen bólintott, de a fa nem szólt semmit, hiszen halott volt. Egy-két denevér csapongott a nád fölött, s lassan-lassan éjszaka borult a tájra. A csillagok udvart kaptak, mint a Hold is, és fényük alatt távoli tájakra igyekeztek a zizegõ szárnyú madarak. Hajnalban új alak jött a Nyár helyére, szomorkás, öreg arccal. Kabátjáról sorra váltak le a párafoltok, s a Nádas mellett halvány köd ült a föld fölé, bizonytalan elmúlást lehelve a tájra. Az alak megállt a Tocsogó helyén, s csak nézte a sarat. - Hát eljött az Õsz is - suttogta a Nádas a kócsagnak. - El. Én pedig indulok! - szétcsapta a szárnyait, és elindult délnyugat felé. Tollaival elvitte a Nyár utolsó meleg érintéseit. Az öreg Õsz felnézett az égre, és kérges kezével búcsút intett a madárnak, majd odalépett a Nádashoz. - Az Ember volt? - kérdezte. - Az - suttogott a nádfal. - Tegnap. Géppel... - Ne félj! A Szellem itt marad. Benned. A nádszálak között! - Tudom. - Vigyázz rá! Én elmegyek megnézni, hogy tavaly óta mi változott. Elindult az öreg Õsz kissé bizonytalanul. Keleten pedig vörös képpel, álmosan fölkelt a Nap, és rámosolygott a világra. Lent halkan suttogott a Nádas, párás bágyadtság ült a tájon végig, és a legkisebb szellõmozdulásra is fázósan reszkettek a fák... TIHANYI PÉTER Mi ez? Mi ez a dölyfös kétség, Mi igába dönt? Nincs az az épség, Mely oly nagy szépség. Szerelme fönt Száll, Ködöt önt Reánk. Szerelme vak, S szívem neki Ellent nem áll. Vak leszek én is, Vak, mint a halál.

Hát mégis eljõ Az örök szeretõ, Az angyal határ. S szerelmünk Magasra száll! Mi ez a látomás, Mi ez a varázs? Itt az állomás: Puha síkság. Nincs oly öröm, Mi ennyi színt lát. Nincs többé szó, Mely elzengené Hol s merre jár. S mikor simul ránk végleg, Ez álompalást. Csak csók: Oly szép, Oly gyengéd. Add nekem Örökre, Szíved szeretném! TIHANYI PÉTER Szeretkezés Pillangó lepte, Csend alatta, Csend felette. Egy sem illant el, Testem nem feledte. A sok szép Apró kis lepke, Repdesve kereste, Levette fátylait. Kívántam és szerettem, S hívtam õt az ágyamig! Boríts nedves takarót Testünk párnájára. Levetkõzünk neked, Csókolj minket mától, S fogadj szerelmes szádra! Illusztráció: Érsek László (Szilágyi-Nagy Ildikó: Esõ cseppje...) TÓTH ANNAMÁRIA Gördülõ kövek A zöld ezernyi árnyalatában és formájában tündöklõ hegyláncokat sehonnan nem lehetett olyan lenyûgözõ szemszögbõl látni, mint onnan, arról a szirtrõl. A rajta tornyosuló kõszikla pedig mint egy rég letûnt kor királyi trónusa õrködött a Természet bújtatta szétszórt bunkerek fölött, szemben a nap vérnarancsban izzó korongjával, mely alkonyatkor smaragdba borította a Mindenséget. Nem is tudott errõl senki, s aki mégis, az már meghalt vagy nem beszélt. Rajtuk kívül csak egyvalaki tudta a szikla titkát, a nyugodt arcú, zöld ruhás, túl fiatal író a tömb tövén... A nap ugyanúgy fog lebukni a szemközti három hegy szenesen

parázsló vonulatai mögé AKKOR is. Olyanok ezek az ormok, mintha én rajzoltam volna õket Kubla kán hatása alatt. Ez a vad szél... Tökéletesen az, ami AKKOR tépte a hajam, döngette a templom éjféli ablakait, amikor néha gyötrõ álmokból ébredve rohantam a kopogó úton át. Zajdult a zár, vicsorgott az évszázados ajtó, nyögtek a lépcsõk. Gyertyafényben játszottam. Zene áramlott a lelkemben, és az emberiség legcsodálatosabb hangszerén. Kettõnk ölelésébõl, s Bach vagy Bollmann évszázados méhébõl megszületett a dallam, a hang, a zene, a mûvészet szent termét betöltõ fuldokló ima. Válasz, búvóhely, szabadság, szerelem, igazság, erõ, szépség volt az orgona. Ez a szél bújt hidegen a sálamba AKKOR is, amikor hétig ücsörögtünk némán a pályaudvaron Csongorral, és a pipám majdnem eltört. AKKOR már hagytam, hogy a közeli gyárkémény súlyos füstköde tudatomra nehezedjen, és szememre boruljon. A buszon is mellettem ült, Shelleyt és Byront olvasott velem, s ha gyorsabb volt, ellapozott. Terveztem, hogy még játszom. Amikor feltûnt az éjszakában világító torony, rádöbbentem, erõtlen és üres vagyok. AKKOR elõször... És amikor az együttessel megcsináltuk a Képzelt riportot, a teátrumon ugyanez a szél fújt. Egy percig újra hittem, hogy "arra születtünk", de már nem kértem, hogy "valaki mondja meg". AKKOR már tudtam, milyen az íze az élet vizének! Mindenkinek más. Mert Pista bá hétfõn is akkor kel fel az iskola melletti konténerben, amikor én arra megyek. A IV. C-s vörös hajjal önmegvalósuló Ágica, citromsárga Forddal szolizott popója alatt, ápolt kezében csörgõ bunkofonnal gördül be a parkolóba a fizikatanár Ladája mellé. Jóska bácsi buggyos nadrágban, vikszolt csizmában, arcán 1920-as évjáratú nyugimosollyal sétál a buszvégre, megnézi a vetést. Nagyné fél kézzel a gyereket verve robog a munkahelye felé nyolc elõtt két perccel. X lábú, (de)hidrogénezett, szellemtõl duzzadó orvospalánták prototípusa vágja a gondnok arcába a lengõajtót, csupán a fizikapéldákkal van némi problémája, és mit akart az a "gõtepete" a lökött Faustjával? Magyarország 1998. Kenyában politikai harcok dúlnak. Csak az én álmaimban ugrálnak még impalák a hajnali szûzfényben gõzölgõ folyó felett. Mindkét hazámat elvesztettem... a szél is csak itt fújdogál már. Apám elássa magát egy rezervátumban. Én ezt nem tudnám megtenni. Nincs hely, ahol elbújhatok, túl sokat láttam! Megvakulok!! Szinte mindent körbeliheg a város. A Magellán-ködben sem érezném magam biztonságban. S ha nem bújhatok el, mit tegyek? Mit akarok én itt, ha "az a Goethe" sem tudott mit kezdeni a Faustjával. Aki nem hisz semmiben, az vesztes. Én még mindig hiszem, hogy Seneca, Voltaire, Keats, Beethoven, Bach, Rousseau, Morrison örök. Egy darab a végtelenségbõl. Gondolat és Szellem nem lesz martaléka a virtuális valóságnak, a pusztulásnak, az emberszag eltûnésének. Jó és Gonosz, Fehér és Fekete csak bennünk él: romlásunk a Szürkeség lesz, ez ellen nincs fegyver... Ez vette el az álmaimat, a céljaimat, eltépte az agyam... Mindent elvett tõlem! Magunk teremtette ólomködû poklunkba kellett merülnöm a legmélyebb bugyrokig, hogy régi, más és mégis egyazon poklok kéntüzébõl született, kínokkal teli, küszködve feltörõ paradicsomokba meneküljek, onnan szemlélve korom másképp egyforma iszonyát. Gyorsan éltem, de éltem. Seneca szerint arra kell törekednünk, minél több élet legyen mögöttünk. Ez mindennél nehezebb. Így elkoptam. Két utam maradt, az egyik egy végsõ robbanás. A másik eleve elvetett - az õrület vagy normális emberré válás, különbözõ fogalomrendszerek szerint. S elõbb-utóbb a valódi téboly. (Igaz,

Ginsberg is egy átrohadt diliházban írta a legvelõtrázóbb sorokat.) Gyáva vagyok? Az egésznek áporodott Duna- és tizenkilencedik századi cselédlányszaga van? Lehet. Mégis, nekem ehhez kell a legnagyobb erõ: hogy kiégés helyett elégjek. Késõbb ezerszeresen fájna az elkerülhetetlen beszürkülés, s a lassú, sárkánnyá való átváltozás. Élek hát jogommal és... Három hét alatt itt, "a legsötétebb Európa" bunkerhegyei közt volt idõm és terem, hogy megbizonyosodjam. Tisztábban csak háromévesen láttam, a könyvek és tapasztalatok tömkelege elõtt. Hasonlót is csupán néhány felvillanó másodperctöredékben éreztem, értettem. A Mítikas csúcsán... Ott fogtam fel, mi az, amit Einstein univerzális vallásnak nevez. Figuerasban... Kora gyermekkoromból hajtó álomvíziókban. Nem bírom már az ébredések terhét! Furcsa szellemi-lelki elszakadás, degradáció ez az idõben elõre haladva. Elszakadás valamitõl, amit nem bír a nyelv. Lehetséges, hogy a sötét ürességet magunkkal hozzuk, s késõbb alakul ki a valami utáni szomjúság? Talán egy titokzatos szikra világítja be a dohos zugok világfájdalmát? De én emlékszem, hogy akkor mindenre volt válaszom!! Most kínok bére egy-egy eltûnõ sugárpászta, és cinikusan zárkózom el a mindentudóktól! Cinizmus - a sárkány bûzös lehelete... Az idõbeli haladás emberiségre kiterjesztett dimenzióját nézve: Istenség és imádkozó alakok - van Gogh, Cezanne, Dali. Akik közel jártak a mindenséghez. Ötezer éve és a tizenkilencedik, huszadik században. Mi a különbség? Hát akkor talán a Neander-völgybe kéne visszamennünk? Vagy a prokariótákig? Egyenesen Darwin elõtti korokba térjünk meg újra? Nincsenek válaszok. Amit a jelenlegi Énemmel megfelelhetek, töredéknek is kevés. A rengeteg átvirrasztott éjjel keserû gyümölcsei... Az idõ múlásával egyre több kerülne az eseményhorizont közelébe. Egy biztos pontja van a világnak, amibõl kifordíthatom: a halál... Most nyugodt vagyok és boldog. Furcsa. Eddig mindig zaklatottan voltam boldog. Most már nincsenek gátak... Egy hete választottam ki ezt a helyet, a szél miatt... Azóta itt élek lent, nem messze a szakadék egyik barlangjában; írok. Ma este utoljára. Arról, hogy milyen az út idáig, milyenek a lépések fölfelé, ahonnan csak zuhanás van. Milyen a hasadék bejáratánál, milyen a párás páfrányok, agyagos rögök közt kúszni izzadó arccal, sárosan, kegyetlen szúnyogoktól véresen. Itt fenn mindig alkonyatkor ücsörgök. Ilyenkor fütyül úgy a szél, mint a zokogó szájharmonika a város felett. Ezeket az oldalakat holnap délelõtt átadom egy tíz kilométerre éldegélõ öreg kecskepásztornak, így van értelme az egésznek. Ebbõl lesz még ereje a zenekarnak az itt született szövegekhez dalokat írni és játszani, míg be nem állnak egymás után a sorba. Az élet rendje bár nem nekem. A nap HOLNAP is ugyanúgy fog bezuhanni a szemközti hegyek hamvadó tûzkörvonalai mögé, mintha utoljára csapna fel csóvája, vörös fénybe vonva a kiszenvedõ Világot. A világ túlsó felén AKKOR lesz HAJNAL A kéz letette a tollat. Leejtette volna? Az a pont semmiképp sem kerül már oda, soha. - Ki is festette a Hünengrab a hóban címû képet? A hatalmas kövön fekete ruhás, ültében is magas, csontvázsovány Alak ült. Derékig érõ haja valahogy egy indián benyomását keltette, mégis minden más vonása szöges ellentétben állt ezzel. Kemény

arcán hideg, alig észrevehetõ félmosoly ült, sötéten csillogó kígyószemei acélos gyõzelemben gyilkolták a lassan ködbeveszõ búskomor Árnyat. - Friedrich. Már augusztus van. Mit akarsz ezzel? Három hete (vagy három éve?) elvesztél. Ha én nem vagyok, lemondasz Szibériáról, a Machu Picchuról, arról, hogy csupasz parkettokon, acélhidakon aludj, álmodj! Korai még... - Menj innen!!! Mit tudsz Te? - Ugyan... Amit Te - nevetett durván a növekvõ Arc. - Menj!! Nem befolyásolsz - csak zavarsz. - Persze. Döntsd le ezt a monstrumot, akkor leránthatsz. - Ezt??? Hogyan tudnám... És miért akarnám? Tudta jól, ez az utolsó akadály. Nekifeküdt, csigolyái majd szétporladtak a természet eme jobb anyagán. Izmai keservesen erõlködtek, végtelen pillanatokig kínlódott, az élettelen kõzet áthatolt ruháján, a bõrén, vércseppek serkentek a testén, melyek összeforrasztották a kõvel. Nem érezte, ahogy a szikla alatt egy apró kavics elmozdul. Az óriási erõt érezte, amely a tömb elsõ moccanásától átremegtette sejtjeit és minden idegszálát, a zuhanás kezdetét. Iszonyú hévvel ugrott elõre, szakadt a vérkötél, s nemsokára koponyáját szaggatta a becsapódás felordító robaja. A környezõ hegyek gyomrába rejtett betonbunkerek rettenetesen visszhangozták az évezredes kõ meggyilkolását, a Természet porcikája felmorajlott. Hallgatta ziháló, fuldokló lélegzetét, a vért a tüdejében. Fájdalma kezdett átszivárogni a dübörgõ sziklafalba. Ébredezõ öntudatába az elõzõ gyötrelem ezerszeresével hasított a nem messze felcsattanó Fekete Kacagás, az irtózatosan ismerõs Hang átvágtatott a feldúltan csobogó patakok felett, átizzította a háborgó szelet, szilajon körberohant, és elhalt szülõhelyén. A szirt szélén fetrengõ test bénultan fogadta a suttogássá lényegült Alakot: - Nincs biztos pont... - Nincs biztos pont... - Nincs biztos pont nincs biztos pont - Nincs biztos pont nincs biztos pont nincs biztos pont - pont NINCS BIZTOS PONT!!! Ki tudja, meddig feküdt ott: egy óráig, egy napig, egy évszázadig... Elégett izmok, szétroncsolt, porrá õrölt csontok, kifordult, homályos szemek; lila ajkain egyetlen alvadt vércsepp fityegett, szakadt nadrágjának foszlányai közül húscafatokkal ölelt csontok világítottak, fekete pulóverét bordák döfték át. Betöltötte a kiállhatatlan Fájdalom - de hozzászokott. Egy számított, hogy agyának halódó tömege képtelen a gondolatokra. Amikor felébredt, cafatjai még mindig ugyanúgy hevertek. A komor szél kíméletlen tréfát ûzött kiszolgáltatott hajából, jégkarmaival egyre szaggatta gyógyuló sebeit. Hályogos szemeit ismeretlen eredetû erõvel emelte valahová, ahová fel kellett néznie. Nem volt elég meglátni a sáros, öreg bakancsokat, sem a kopott, lobogó kabát alsó szélét, a zsebbe mélyedõ, fagyott kezeket. Látnia kellett a kalapot is, hogy tudatosuljon benne, a Garabonciás tornyosul a táj gigantikus vonulatai fölé, és kiolthatatlan, ködben izzó lángszemével Keletnek fordul. Szibéria... Ladakh... Egészen a Bering-szorosig... G. nyugtalanul várta a testét. Minden megvolt benne, ami egy rendes garabonciásban, csak a nyugalom, vagy legalább a sztoicizmus látszata nem. A test elnehezülõ fejét hirtelen ejtette le, s így feltárult elõtte a Halott Szikla képe a mélyben, a... hóban.

A kõdarabok szaggatott, néma fensége egészen az óriás síréhoz volt hasonlatos! A körben álló csontváz fák az egész hegységre ráboruló nehéz, sûrû ködgomolyokba süppedtek. A vajúdó csendbe sólyomvijjogás hasított, túl a hágókon. Elõször összegömbölyödött a látványtól, aztán egyetlen kiáltás nélkül felállt. A Garabonciás szomorúan nézett rá, s kitépett egy Byron-õsz hajszálat arcába lógó, vértõl összetapadt tincsébõl. Kezébe nyomta a harmonikát, közben belelehelt a vihar. A rítus befejezéseként ráterítette a széllelbélelt nagykabát szárnyait. Õ hosszan forgatta mocskos kezében a hangszert: - Egy preparált zongora lettem... - futott át rajta a gondolat. Imbolyogva indult el a kijelölt úton, a fagyos földön visszhangozva koppantak léptei: - Nincs biztos pont... Nincs biztos pont... Az utolsó keltezés után nyolc nappal kaptuk meg a feljegyzéseket - hetven oldalt. Ezekben csak annyira volt zaklatott vagy õrült, amennyire akármelyikünk, amennyire bármelyik tizenéves lázadó, akinek együttese van és dalszövegeket ír. Másnap indultunk a keresésére. A leírás alapján megtaláltuk a helyet. A testet nem - csak vérnyomokat a szirt alatt. Körülbelül hatvanöt métert zuhanhatott. A terepet megvizsgálva, és rekonstruálva az esetet, nem zárható ki, hogy életben maradt - a vakszerencse (?) folytán. Soha nem hittem, hogy megteszed, ha megfordult is a fejedben. Néha most sem hiszem! Tudom, hogy képes lettél volna rá bármikor, ha eljön az ideje. De Te voltál a legerõsebb, legalább tíz évre elegendõ energiával... Hogyan tudtál átlépni - át tudtál lépni? - az életösztönön, Te, a jó sziklamászó??? Ha igazán akartad, biztosan "sikerült". Igazán akartad? Most? Lehet, hogy nincsenek szerencsés véletlenek... De ha igen, Te az voltál, vagy nekünk... A Tied pedig, hogy a Nap mindig (?) felkel, újra. (S. L.) ROCHY GYÖRGY Én Nem akarok szép lenni jó lenni más lenni képviselni semmit se már csak azt akarom érezni hogy a szerelem vár azt akarom érezni hogy az õrület vár, s hogy minden jó és rossz velem minden jó és rossz ellenem minden test és lélek meghátrál, mert nem félek Illuszráció: Sárközi Tamás ( Horváth Attila: Város-gödör) TÓTH ANNAMÁRIA Egy nehéz hajnal éjszakája A megfakult, kénsárga nyári nap ólmos péntek délutánra málló vakolatát vén uzsorásként pergette az izgága acélhangyák ámokfutó tömegei elõl hasztalan menekülõ, öreg, fekete ragacscseppeket rikoltó országútra. Az anyakirálynõtõl (jelen államban nevezzük Budapestnek) távozó egyik járaton testes NEM-001 rendszámú Volkswagen

tépett a cél felé - feltûnõen ideges mozgású fémrovar. Dolgozó? Katona? Here? Miért olyan furcsa?! Lázadó??? Ez a fogalom már nem létezik. Hová siet így? Génhiba? Programhiba? Mégis??!... lehetséges lenne... Az állatnak tíz szeme van, tíz keze, és a hozzájuk tartozó idegközpontok, hullámos, vállig érõ hajjal. - Sáska, öregem, nagy vagy! Marhára mák ez a koncert. A VHK elõtt! Hihetetlenül jó. Kipihenem a diákolimpia agyfáradalmait. Indul a Hangyás Sasfiókok karrierje harmadik kozmikus sebességgel! Jee haa! - Tégla! Kitéped a hajam. Frankó, hogy az öregem ideadta a Folkvagont, pedig kétnapos a jogsim. - Sáska, mi van Örssel? Miért kellett próba nélkül új billentyûs? - Reggel tudtam meg ezt az egészet, Örs meg... Most nincs kedvem errõl beszélni. - Azért a bandából nem lép ki, ha ti ketten...? - Nem errõl van szó!... Miénk a világ! Nevetve gurultak a zöld földek, rétek és csillogó hegyek közt a kis ízeltkerekû öreg hangszerei - és új zenészeik. Érdekes, egy ócska NDK elektromos orgona huszonöt év után sem némul el, ha a bõrtok már meg is kopott... Sáska a kormánynál ült, félelmetesen fiatalon, a lehetõségek szerint szabadon. Fürtjei az arcát csapkodták, keze ráforrt a volánra, kacagott - de legbelül már poros földutakon bolyongott... Miért is kellett új billentyûs? Amikor reggel felugrott hozzá a lány a koncert hírével, féktelen vad boldogság áradt szét az ujjaiban, a tüdejében, a hajszálaiban, a hangszalagjaiban, az ajkain - de ahogy a lányra nézett, azok a szemek lefogták a húrokat. Mert õ megfullad! Fél éve nem koncerteztek - a gimi bulija óta -, csak hajtottak, versenyt nyertek. Már ez a koncert sem elég, ki kell törnie. Elmegy C.-be meghalni és újraéledni, gondolkodni és sziklát mászni, egy szál szájharmonikával. Az anyjának hagyott egy levelet, elég liberális, két hét múlva jön. Nem, most ne menjen vele.... Egyedül kell... Felszárnyaló félelem és tiszta, tizenhat éves õrület csapott össze az utolsó, jég-lázas csókban. Egyedül kell... Miért?! Ez a zenekar lényege: a csapat, a barátság, a szellem, az eszme, a világszemlélet. Hogy az emberek arcába kiálthassák az értékítéletüket. Hány éjszakát beszéltek át öten Camus-ról, Nietzschérõl, Viszockijról, az Einsteinféle realitásról, a világról, az életrõl, Lovelock Gaia-elméletérõl. Egy nyelven, egy aggyal. Osztálytársak három éve. Ugyanazokra a helyekre, táborokba járnak. Együtt. Fõleg Örs, Tégla, õ és Matyi, a banda pótkereke. Több mint szerencse, hogy összekerültek, mindannyian jól tudják ezt. De ez a lány... Óriási lángcsóva - csakhogy porlepte, sárral kevert jégvilágunkban õ sem tud egyforma erõvel világítani, melegíteni. Lassan önmaga ellen fordul ez az erõ, és csak õk védhetik meg amíg engedi. Egyike a legszabadabb és legöntörvényûbb egyéniségeknek, akiket kérges hátán hordott a Föld. Szeretni is úgy szeret, hogy az már fáj. Valamelyik dalszövege mindig ott dobogott a fiú fülében: Ma nincsenek, meghaltak a színek, Ma nem él nagy generáció, Ma nem élnek Emberek, Csak hatmilliárd öntudatlan, gyilkos húsgolyó, S a bõrhártya alatt szürke, fásult az acélkéreg, Rugós üvegszemek, metróba gyökerezett talpak... Légy fekete, légy fehér, légy ember, Légy véresen verdesõ sólyom, De ne köss meg, szürke cementhiányos beton!

Mindegy, semmi sem lehet gát. Õk öten bármire képesek. Mert megértik egymást. Mert érzik egymást. Általában kettõnél több ember nem tud érdemi dolgokról beszélni - egyszerûen annyira más a világról alkotott fogalomrendszerük. Sáska-féle világkép? Pakaky Áronféle világkép? Dr. Nagyné dr. Kiss Ildikó-féle világkép? Vagy Csöves Zotya-féle, Jessamine Hyatt-féle?! Már a felszínes társalgások szintjén is félreértjük egymást - ebbõl fakadóan vagy szándékosan. És ha kicsit mélyebbre megyünk? Teljes csõd. Az, hogy õk öten találkoztak, és már elsõ este megalapították a zenekart, amivel egyet akarnak mondani a világnak, Fortuna legnagyobb és megfejthetetlen adománya... Igen. Örsnek csak idõ kell és magány. Neki mindig több kellett. Iszonyú nehéz volt ezt megtanulni és elfogadni, hiszen õ éppolyan szabad, de kevésbé lénye a társas magány. Örsöt viszont így kell és így lehet szeretni. Kilométerek és milliméterek... Egyszer élünk! Tégla egy akusztikus gitárt pengetett. Born to be... Fogyott az út, az ablakon betóduló szél boldogan vetette bele csapongó kígyótestét az aranybarna hajak kusza hullámaiba. Valahonnan messzirõl, a motor zaján át is hallották már a hangfalak erõs torkát. Nem kellettek szavak, csak összenéztek, szilajon felnevettek, Sáska beletaposott a gázpedálba. A gitár virtuóz improvizálásba kezdett, pókujjak szõtték villámként húrjai köré hanghálójuk finom, rendszertelen rendszerét. Örömrivalgásban hajtottak át a rockfesztivál kapuján - vissza a lázadás, a hatvanas évek világába. Amikor az õr megállította a kocsit, és lazán odavetették, hogy õk a következõ együttes, a Rolling Stonesszal sem cseréltek volna. Bent sûrûbb volt a levegõ, égõbbek a színek, nyíltabbak a tekintetek. Fiatalok, tiszta fiatalok, csõgatyák, reflektorok, fû, "fû", élet, halál vegytisztán, gitárok, erõsítõk, álom, valóság, kábelek... Fent már játszottak, és a hátsó színpad fényei is kirajzolódtak a sötétedõ égbolt fekete fái elé. Némán néztek fel az elõttük tornyosuló gigászi építmény vakító sugárnyalábjaiba, dobhártyájuk lüktetett, és a fekete, saját logós pólók alatt majd szétszakadtak a verõerek és mellkasok. Hirtelen egy szõrös medvehang rázta meg ébredezõ érzékszerveiket: - Hé, srácok, vihetitek a hangszereket, torzítót, és kezdhettek! Hát pakoltak. Ahogy Áki egy gitárt nyújtott fel Téglának, érezte, hogy mindhárman ugyanazon a frekvencián rezegnek, és majdnem elejtette, amikor már a fényektõl félig vakon feldöntött egy mikrofont. Minden átmenet nélkül egyszer csak ott álltak - s ezt abban a pillanatban nem tudták az idetartó féktelen, életfaló jókedv és a kábult gyomorremegésben eltelt félóra egyenes következményeként felfogni. Értetlenül bámultak a lent csendesen morajló, várakozó, hömpölygõ fiatal izom- és szellemtömegre. Valami iszonyatos, megfoghatatlan forróság, felelõsség, hatalmas életérzés lobogott minden sejtben, tíz szikrázó szemben. Most nem csak maguknak és magukért játszanak, mint az eddigi összes fellépésükön. Most velõtrázóan igazi a KONCERT! Most az õ hangjuk tényleg betölti ezt a fesztivált, az alattuk elterülõ - egyetlen füllé és fejjé változó, csillogó szemû - új generációt; az új gondolatok betöltik egész Magyarországot, Európát, a Földet, a táguló világegyetemet!!! Már együtt lélegeztek, villám szaggatta a felizzó húrokat - évmilliárdos új torok éneke üvöltött, sikoltott -, a dob keményen küzdött a szétszakadás ellen, az évtizedes-örök elektromos orgonán száguldó gumiujjak egybeolvadtak a billentyûkkel. Dallam, szöveg, hangszer, zenész minden atomja, hulláma ölelte egymást gondolattá -, s õk úgy érezték, új gondolattá. És az is volt; ott és úgy. Lehetett-e új egyálta-

lán? Nem. És mégis az volt... Az az elementáris hit és tisztaság, amelyben ismét megfogannak az emberiség születése óta újra és újra elõkerülõ értékes gondolatok; az ezeréves akkordok és szótagszámok, amelyekben feltörnek minden generáció torkán - ezek együttese mindig régi-új... Ez az, amiért az emberiség - összes borzalma, fojtó, kiábrándító szennye ellenére csoda. Persze minden, ami szép, az fájdalmas és pusztulnia kell. Pusztulnia kell, hogy az üszökbõl újra fellobbanjon és megfagyjon... A reflektorfény olyan erõs volt, hogy az éjfekete égen nem látszottak a csillagok; a tömeg és a fák homályán túl pedig még sûrûbb gyászbrokátok terültek szét, felfoghatatlanul sötétek, kozmikus fekete lyukak, melyek eseményhorizontja a színpad széléig ért. A színpadig, amely ismeretlen bandáktól az igazhangú világsztárokig mindenkit szétszaggat egyszer. Költõket, életmûvészeket és önkifejezésre képtelen embereket, akik csak megsejtenek valamit, szép új világunkat járva. Persze vannak, akik a hangszerek kipróbálása után lemenekülnek a tömegbe, s vannak olyanok is, akiknek soha nem adatik meg, hogy egyszer is letekinthessenek a deszkákról. Nincs, aki elég erõs lenne itt. Mégis, amikor a tomboló, átszellemült fiataloknak az utolsó számot játszották a Sasfiókok, érezték, hogy Élnek, s hogy nem hiába élnek! A boldog önkívület kimerültségében másztak lefelé. A hátratóduló sokaság gyûrûjében összeborultak hosszú percekre, míg össze nem hangolódott, le nem csillapodott lélegzetük. Aztán szó nélkül törtettek a kocsi felé, és olyan gyorsan rakták be a cuccaikat, mintha paradicsommal dobálták volna õket. A szervezõk elismerõ gratulációitól és ajánlataitól övezve fordult a kulcs a zárban, felbúgott a hûséges motor. - Majd telefonon megbeszéljük!... A kapu felé száguldottak, s a játékos szél szétkapkodta fülük elõl az õr "Klassz koncert volt, fiúk!" kiáltását. Mindannyian egyetlen sokként ültek a vezetõfülkében. Az elsõ útleágazáson begördültek, leállt a gép. Pár másodperc múlva kattantak az ajtók, majd öt árny vonult a rét felé. Elviselhetetlen öröm és elégedettség, elviselhetetlen üres csalódás... Az éjszaka lélegzetelállító csodája vette körül õket a keskeny, kanyarogva poroszkáló út mellett. A Hold és a csillagok káprázó szemeik elõtt is tisztán égtek, milliárdéves üzenetükkel. Õk csak köztes hordozói ugyanennek a fénynek... Vajon meddig lesznek képesek erre? Milyen gyengék... Pedig ez csak egy fesztivál volt... nem a világ (?). Félórája még az volt... Kicsiny körben ültek az út menti fák alatt, és a saját koncerteken kötelességszerûen elõkerülõ kicsi, sodort spangli, a "pokoli menny" kézrõl kézre járt. Sáska egy-két szívás után elfeküdt a harmatos úton, de nem a fûtõl lángolt az arca. Ebben a percben be tudta vallani újra, hogy legszívesebben Örssel lenne, vagy valahol másutt, egyedül, magányosan; emberek, elektromos áram nélkül. Hogy ugyanolyan érzékenyen erõs, mint a lány. Hogy már nem szeretik a civilizáció elõnyeit úgy, mint a nyári nomád táborokét. Egyre inkább elõjön mindannyiukban a városi neurózis! A tömegiszony. Csakhogy õk ezt tudják kezelni. Tudják majd negyvenévesen is, mikor dús, hosszú haja helyén úgy fog kopaszodni, mint az apja. A gyermeki anyja nem Örs lesz, mert a lánynak nem lesz elég, hogy néha bevallják: kicsit lejjebb adták... Csak annyival, amennyivel muszáj. Mert gyengék lesznek ehhez a hõfokhoz és tajtékzó lázadáshoz negyven éven át. Még akkor is, ha az elvben hisznek - õk legalább, új és új Raszkolnyikovok... Errõl csak Téglának mesélt néha, amikor volt hozzá elég ereje. Örssel nem kellett róla beszélni, köztük sokkal több van, mintsem ilyesmit ki kellene mondaniuk. A szavak a legalkalmatlanabbak a kifejezésre, gondolatátadásra.

A telihold nagyon furcsa volt. A út egyik oldalát, a fasort és a mögötte fekvõ rétet különös, éterien csillogó fénybe vonta; a másik oldal érthetetlenül vonzó, örvénylõ, fekete palást alatt kínlódott, a csak ott kavargó kegyetlen szélroham alatt. Vagy csak õ látta így? A Halál mezsgyéje... Ez a gondolat suhant át tizenhét éve megfeszített íjként létezõ lelkén. Honnan jutott eszébe ez a kikopott szó?! A halál mezsgyéje... Csak most vette észre, hogy éppen a határon fekszik. Iszonyattal vegyes rémülettel töltötte el a tudat, mégsem mozdult. Táguló pupillákkal bámulta a közeledõ ismerõs alakot, pontosan a fény és éj határvonalán, akár egy kötéltáncos. Most már biztos volt benne, hogy nem a valóság világában él. A karcsú alak fekete garabonciás köpönyegében pár méterre megállt, és megrázta a haját. Örült a tüneménynek, meg sem moccant, nehogy felolvadjon a körülötte levõ ködben. A képzelet szülte sziluett, miután pár néma szót váltott a többiekkel, továbbindult. Minden lépéssel nõtt és nõtt, mígnem ráborult, akár az égbolt - letérdelt a feje mellé. Éjfekete szemei ugyanolyan emésztõ lázban égtek, mint az övéi. Félénken, a harmatos fény puha ezüst burkát áttörve megérintette a jelenés karcsú ujjait. Már abban a pillanatban megbánta, hisz csupán a meztelen csigák tündöklõ csíkjainak fényéhez hasonlatos utat érintheti. Kisfiú korában is szerette a meztelen csigákat... Ez bõr!! Meleg! És az egész alak... A fuldokló kétségbeesésével tapogatta cserepes szája a lány ajkait, aki újra meg újra megpróbált beszélni: - Nem mentem el... Nem volt még ehhez erõm... és nektek sem. Csak megjátszottuk mind... Még hogy szerencse! A mi életünkben ilyen nem létezik. Most már érzitek Ti is... Gyere, menjünk. Reggel elhoztam az útleveled. Nem vetted észre... Ott voltam a koncerten is, béna ez a billentyûs. Félóra múlva megy a vonat, gyere! Végre felvonta a fiút, és elindultak. Sáska érezte, hogy bárhova elmenne vele, most már bátor volt: meg kellett védenie ezt az õrült lányt. - Várj - mondta. - Voltam ezen a környéken egyszer táborozni. Tudok egy rövidebb utat a hegyen keresztül. Berohantak a sötét fasoron át az áthatolhatatlan feketeség lustán oszló fellegébe. - Itt egy ösvénynek kell lennie... - Jövõ hét keddig vissza kell jönnünk - súgta a lány. - Miért? - Koncertünk lesz.... Lépteiket szomjazva itta fel a vén föld. AUTH SZILVIA Szomorúság Ülök a tûz közepén, az óceán temet el Sírok a Hold csücskén, az õserdõ ölel Fájdalmam égig ér, sírnak értem a csillagok Az Angyalok vigasztalnak, ha szomorú vagyok. Táncolni az esõben Táncolni az esõben, szeretnék veled Lerogyni a sárba, fogni a kezed Énekelni vidáman, míg zuhog az esõ Megvárni szép csöndben, míg betemet az idõ. Illusztráció: Jánosi Fruzsina ( Horváth Andrea: Tettyei emlékek világosban ) TÓTH ANNAMÁRIA A kõmajom Budapest. Nyugati pályaudvar. Jóllakott túrazsákkal a hátamon megszállottan vágtázom, hogy újra sínen legyek. Furcsa nyomással a

tüdõmön s a tudatomon, amely fullasztó, sûrû, áthatóan nedves, nyálkás, betonszürke ködfelhõként telepedik rám a "civilizáció" ilyetén fellegvárában. Hiába. Fél órát, pontosabban harmincegy percet, azaz ezernyolcázhatvan másodpercet kell az indulásig átvegetálnom. Bûz. Rohanás. Mocsok. Tömeg. Idegbeteg, kérges faarcok görcsösen hajszolják mellettem az "életet". Ez a mindig régi-új látvány jobban hat rám, mint valaha. Már megint gyötröm az agyam, ki tudja, mióta tart ez az álmatlanságtól kába, kín-éber állapot. Rohamosan romlok. Réges-rég, évekkel ezelõtt kezdõdtek a kételyekkel terhes, írással feloldott éjjeli zuhanórepülések, a korlátok nélküli agnoszticizmusba való mélymerülések. Mi történik velem? Nyilvánvaló, ha megértem, mi történik a világgal, az emberrel. De ez fájdalmas és lehetetlen, hisz ember vagyok. Ember, ember... A természet saját hátába döfött kétélû kardja. A megjelenõ Tudat, Gondolat és a megmaradó Agresszió. ÉLETveszély, életVESZÉLY! Az evolúció során a csoportokon belül csökkenõ, a csoportok között növekvõ agresszióról szóló elméletek "kirobbanó" igazolása ordít - a szintén evolúciós védekezésképpen rég megsüketült fülünkben - a képernyõrõl, a nyomtatott sorokból vagy a halálgõzös sorok közül. Farkasok és mexikói indiánok fizetik meg a sarcot, nyíltan vagy titokban. Fejlettségünk logikusan, etikusan megfoszt minket a jogos, létfenntartó gyilkolástól - és mégsem. Hideg koponyák és beláthatatlan érdekekben turkáló enyves kezek fordítják meg a világító tudományunk szolgáltatta technikát, s az így kapott fegyverapparátust minden és mindenki ellen - a jelen, és legfõképpen a jövõ pusztítására, kiszipolyozására használják. Amit az Ember nemes törekvéseivel, vakondszeme erõltetésével felfedez, megálmodik, alkot, azt az ember végtelen kicsinyes ostobasággal húzza le és alakítja valami félelmetessé! Kormány támogatta alakulatok által lemészárolt indiánfalvak, tengerbe fulladó kísértethajók, felelõtlenségünk bolyongó szellemvonatai, féltitokban robbanó kísérleti atombombák... A sor korlátlanul és tetszés szerint folytatható. És hogy az ember még gyermek, kialakulatlan értékrenddel, vagy talán már éretlen, szertelen kamasz, végletekkel? Egyszer majd felnõ, és akkor minden szép lesz és tökéletes? Talán bekövetkezhet valamikor - bár mivoltunkból fakadóan kétlem -, ha lenne még akkor érzékeny, túlterhelt sárgolyónkon élet. Ilyen tempó mellett ez nem valószínû! A pusztító-önpusztító folyamat intenzív, és a végeredményt talán csak késleltetni lehet. Magunkban hordozzuk a jövõt. Magunkban hordozzuk az ipari méretû rombolást! Valaha úgy éreztem, hogy mindent értek, hogy újat tudok mondani, és ezzel segítek. Túl lassan jöttem rá, hogy semmire sem jöttem rá! Mindent, amit érdemes volt, már elmondtak rég! Ennek ellenére kiáltani akartam, papíron és bele a levegõbe, az arcokba, hogy meghallják. Késleltetni? Minek! Többévi munka során környezetvédõ körünk védetté nyilvánított egy értékes faunájú zöld folyosót, növényritkaságokkal. A táblák kihelyezése után, az információval bõven ellátott gazdák beszántották az õsgyep nagy részét... Törvényes oltalom alatt álló gyöngyvirágostölgyesünk parányi maggá zsugorodik. Szikes tavam, melyhez rendszeresen járok megfigyelni, kutatni - természetesen védett -, a szemem elõtt megy tönkre. Ez szaggatta le véglegesen idealizmusom ködbõl szõtt védõfalának foszlányait. Alatta már rég farkasszemet nézett egymással a lassan félõrületbe hajszolt szellem, lélek és idegcsomó, s a feltárulkozó rémjövõ tengere - ezen az egyetlen, keserû cseppen át. Igen. Ez az a gondolati út, melyet jól kitapostam már, és talán

közhelyekkel is kiköveztem. Mégsem könnyû átvergõdni rajta és elfogadni. Jeges rémület csap le rám: hisz már én is keményedem. Hajdani színes szürkeállományomra köt ez a rossz minõségû beton a tehetetlenség bénultsága. Kicsit meghalok abba, hogy én sem váltom meg a világot! Durván eltiport tábortüzem lassan nem lesz más, csak orrfacsaró füst, és néha fölparázsló hamu. De AKKOR valóban erõs volt-e, vagy csak önmagam kiégetésére elég...?! Hol vagyok? Hogy keveredtem fel a vonatra, nem értem - de legalább robogunk, és célunk van... Egy régi tábori barátom ül velem szemben és lelkesen magyaráz. Kizökkenek meddõ csatáimból, úgyis vesztésre álltam. Itt az egész tábor - fiatalok, álmodozók, realisták, zöldek, vidámak. Rémlik, ilyen voltam én is. Mi változott? Realista lettem, de nem a józan önvédõfajta, hanem a legkeményebb. Csak éppen túl idealista vagyok, hogy elviseljem! Ennek eredménye, hogy teljesen haszontalanná válok, magamnak is teher vagyok. Azt hittem, ez a tábor kigyógyít kicsit, vagy ha ez sem, hát nem én vagyok a beteg! A régi barátok, szakmai túrák, nagy tábortûzi beszélgetések a világról, az emberrõl, nevetések, és a Bakony ismerõs neszekkel teli csendje a csillagok alatt... Mégis fokozottan pusztítok magamban mindent, ami én vagyok. A Természet érdekében ábrándultam ki, és most õt tépem ki magamból. Azt, ami létezésemtõl fogva voltam, levegõ és szabadság! Nem tehetek semmit érte, vagy az emberért, ha a tavunkat sem tudom megvédeni... Így hát saját kezemmel tépem ki magamból - magamat! Képeket. Fénytörési csodákat, délibábot, napfelkeltét és napnyugtákat, szelet, pusztát, magányt. Halászó vörös gémet, a nádi tücsökmadár ciripelését, egy libegõ csónakot, a kanalas gém suttogását, zengõ békakuruttyolást egy nyári estén, mocsarakat, láposokat, gémeskutat, ürgelyukat, vízszintes esõt... A madárfészek avarba olvadó nyárvégi töveit, a havasi cincér homályos esti csillogásba veszõ, harmatoskék sziluettjét. Magamat, amint a macskahere populációját próbálom menteni valamelyik kunhalmunkon, egy alföldi táborban. És ezernyi más csodát, amihez nem kell más, csak idõ és ember, hogy a részese legyen. Mindent, ami szép volt, és mindent, ami pusztul. Ahová visszatérek, mindig rosszabb a helyzet, mint volt. Mert vadlerakó csúfítja, beépítették, utat csináltak, vagy tarvágás volt... Ezért nem kellenek emlékek. Mert gyenge vagyok. Gyengék vagyunk! Ez a tábor sem kell, semmi sem! Kõmajom vagyok, egy közönséges huszadik századi kõmajom! Nem olyan ritka ez, vagyunk egypáran, akik mintha csak a tibeti legenda újraélõi lennénk... Valahol talán mindannyian! A fáma szerint egy majmocska a boldogságot kereste világtalan világunkban, és meg is találta a tenger mélyén, illetve csak azt hitte, hogy megtalálta, késõbb azonban rájött tévedésére, s kõvé vált. Egyre keményedem, elnehezülök, tehetetlenné válok. S nem csak én. Itt a táborban is akad egy borongó szemû "ûzött vad" rajtam kívül. Csakhogy két fuldokló nem segít egymáson, inkább megérezve a másik analóg põreségét, víz alá nyomja, hogy õ tovább fennmaradjon. Kegyetlen játék! Ezen az éjszakán a lelkes csapat, az én csapatom a kialudt tûz körül végtelen békében alszik. Sosem voltam még ilyen egyedül... A máskor jólesõ magány terhesebben szakadt rám, mint életem kényszerû nagyvárosi színterein. Hirtelen felveszem a hátizsákom, és felkapaszkodom az útra. A susogó csendben hallgatom idegen bakancsos lépteim. Az úton vizes tócsák, sár, méteres csalán csapkod, valahol fájdalmasan rikolt egy macskabagoly. Lassan kibontakoznak a hangok is. Végletekig fokozódó feszültségben figyelni kezdem õket.

Rakoncátlan, hideg szél húzgálja, rángatja a fák nyögdécselve öregedõ lombját. Egy-egy ág belereccsen. A tiszta levegõ olyan mélyre hatol a tüdõmben, mint már rég, s mintha ezeréves port és bûzt vitt volna el. Szeretném visszatartani, nehogy én zavarjam meg felgyülemlett városi mocskommal ezt a vadvilágot. Esõ pereg az arcomra, kristályos életcseppekként ivódik fakószürke bõrömbe. A két oldalról összehajló lombok felett kitisztult az ég keskeny sávja, a csillagok sokezer éves holt üzenete csillan meg elõttem a pocsolyában. Jobbról, balról már ismerõs tisztások mellett haladok el, nem messze a ciklámenestõl. De miért nem PorvaCsesznek felé indultam, arra jóval közelebb találnék állomást? Nevetséges, nem is akartam... Újra felfigyelek az egyre közeledõ neszre, amely már indulásomtól megmagyarázhatatlanul követ. Valaki jön a rövidítõ ösvényen. Akkorra már lassan betöltötte cikázó gondolataim helyét az éjszakai erdõ nyugalma, ám ebben a pillanatban egyetlen makacs akarat irányítja az agyam és izmaim. Nem akarom, hogy utánam jöjjenek! Hirtelen ág reccsen mögöttem egy idegen láb alatt. Futni kezdek, bevágok a rétre, már éppen lecsatoltam a zsákom, amikor megbotlom, és egy kéz kapja el a vállam. Két komor csillag kapaszkodik egy pillanatra gondolataim legmélyére egy sötét fiúarcból... A növekvõ hold lassan a fák mögé bukott a szürkésfekete derengésben, az esõ zuhog, egy szentjánosbogár röpült el köztünk. A kõmajom egyetlen valódi, felszabadult, keserédes boldogságból álló könnycseppet vegyített a nevetõ felhõcseppek közé... Mi pedig kacagunk és ugrálunk a békák után. Megöleljük a fákat, és leheveredünk a nedves fûre a halványuló csillagokat nézni, hogy ÉLET folyjon az ereinkben újra! Mert a medvefül kankalinnak élnie kell, és élnie kell egy következõ generációnak is! S nekünk, most és itt. Talán hiába, de nem feleslegesen. Most az egyetlen alternatívánk a késleltetés. Hiszen nem EGYEDÜL vagyunk a világért, mi, az egyszer volt KÕMAJMOK... SZILÁGYI-NAGY ILDIKÓ Esõ csöppje lassan csordul csupaélet csillagokról, világunk üvegfalán kiáltoznak test után. Ki fûzi szemére szomorú gondjukat? Most a nemtörõdés ideje jön: Emberek, hagyjatok, csillagok, hagyjatok. Esõ csöppje lassan csordul világszemed könnyet koldul tõlem is, de koldus vagyok, éhes én is. VARGA LEVENTE Én és magam közös házban Láttam, ahogy belépett a házba Végig tudtam, õ is csak ezt várta Levetette szétázott kabátját S elmesélte legújabb rémálmát Álmában bezárták õt a hangok Amit az esõben mindig hallott Egyre vadabbul kezdett remegni kisgyermek volt, de mégis magányos Jövõje volt múltjával határos

Olyan, mintha meg lett volna írva Ahogy beront hozzám vizesen és sírva Lüktetett az agya minden része Gondolatokat is félretéve Reszketett a félelemtõl, mintha Minden egyes zörej csak õt szidná Életében soha nem tett semmit Ami rossz volt, nem bántott õ senkit És rájöttem, ki is volt valóban Én voltam, és magamba karoltam Jól végzõdött ez a szörnyû álom S azóta is mindig csak azt várom Hogy belépjen másnak is a közös házba Boldogan, de mégis térdig ázva VARGA LEVENTE Remény Egyedül voltam egy teljesen kihalt utcán S egy éjszakai merénylet közben elégett Szerelmes levél esett rám Ahogy érte nyúltam, a hangok ordítani kezdtek Nem is ordítottak, hanem rajtam nevettek Elégett szárnyakkal feküdtem a földön Levélbõl pattant tûz vett körül, nem is tûz, hanem börtön Fel akartam falni, de erõsebb volt nálam Ám az égen egy isteni jelet láttam A boldogságét, s bár túl messzi volt Ahogy megláttam, mégis felkarolt Egy száj volt, egy mosoly Mely ma is ott honol arcomon És ott is lesz, amíg el nem dobom A levél késõbb megérkezett valódi címzettjéhez Valószínû, hogy azóta õ is sokkal jobban érez Jobban érzi a szerelmét, és én sem égtem meg S azok is, akik láttak, már máshogy éreznek VARGA LEVENTE Beköltözés Két világ között volt az élet A születés sötét volt, de a halál már fénylett Õ megtudott mindent, amit meg akart tudni S ezért nem is akart már semmi újat kapni Látta a háborút, látta békét Látta e kettõnek együttes képét S mikor a lélek a testbe költözött Akkor lett tartomány a két világ között VARGA LEVENTE Lélektánc Csak kiszállni, s érezni, hogy szabad vagyok Csak kiszállni, s nem látni az erõszakot Csak boldogság, s test nélkül szárnyaló lélek Miután már véget ért az élet Kíváncsian nézni, hogy kíváncsi vagyok S várni, hogy mit hoznak majd a holnapok Repülve, majd megpihenve más lelkek között Kiket nem zavar, hogy belénk költözött Egy szabad és boldog szellem Aki nincs senkivel és senki ellen Majd elfáradva egyszer egy távoli csillagon Nézni, hogy kitárult a csukott ablakon

Illusztráció: Bakai Roland (Czeglédi Csaba: Örömóda) CZIMMERMANN ANDRÁS Félix Hangok: Tempõ Emil, Rebeka (a felesége), Félix, Pásztor, Postás, Munkás A háttér néma, szinte már zavaróan csendes. Hirtelen ajtónyílás zaja, majd rövid csend EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL (letörten) Telefonált... És? Eljön. Mikor? Nemsokára itt lesz. Egyedül? Mint mindig... (Szünet) Azt mondta, ne készüljünk semmivel. (csendesen) Persze. (Hosszú szünet) (ingerülten) Most miért nézel így rám? Évek óta ezt csinálja, nem? Légy türelemmel vele. Rég elmúltak azok az idõk. Leül egy székre, széknyikorgás zaja REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA Csak te tehetsz róla, hiszen sosem láttál benne semmit.

Igazam volt. Mégis, mikor idejön, szinte megpukkadsz az örömtõl. A gyufásdobozok miatt. Félix gyufásdobozai miatt. (ismét ingerülten) Igen, Félix gyufásdobozai miatt. Na és? Ha õ nem lenne... Nem érdekel. Úgy érzem, egyre nehezebb elviselni. Hacsak rágondolok, nyugtalan leszek. Mint egy állat, aki valami kiismerhetetlent sejt. (Szünet. Sóhajt) A szemében állandóan sziklákat látok, kétfejû, ágaskodó sziklákat. Egy hatalmas sivatagban. (Szünet) Elborzaszt. (nyugtatva) No, azért nem egy szörnyeteg, hiszen közülünk való. Sokszor hittem én is, de naponta csalódnom kell. Talán már szégyelled? Magam sem tudom. (Szünet) Mostanában képtelen vagyok másra gondolni. Mi álmodtuk meg õt, emlékszel? Hagyjuk ezt, Rebeka! Mennyire boldog valtam akkor. Hogy is mondtad? "Szükségünk van az átváltozásra, kedves..." Városi zajok, motorzúgás, zsivaj tompa kavalkádja hangzik fel a háttérbõl, madárcsicsergéssel keveredve EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL FÉLIX EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL FÉLIX EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL

FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL REBEKA (tûnõdve) Szükségünk van az átváltozásra, kedves. Évek óta lógatjuk a fejünket a homokba, mert azt mondták, hogy így megfeledkezhetünk a dolgokról. Ugyan. Mindig betöltik valami hülyeséggel az ürességet! Olykor tengert csinálnak a gödrökbõl, és azt tartják, hogy minden jól mûködik. Tengerekben az igazság! (Nevet) Gyakran annyira kellemesnek érzem a falakat, hogy soha el nem mennék innen. (Sóhajt) Csak ez a tenger a ház elõtt...! Miért is kellene itt hagynunk mindezt? Tudod, az álom nagy úr: néha ketrec, néha pusztaság. Folyton magához láncol. Követni kell. De te állandóan menekülsz elõle. Skatulyavárakat építesz napról napra, évrõl évre, aztán egyszer csak szétfújod mindet. Egyszer majd újra elkezdem az egészet... Azok a várak sokat segíthetnek neked. Meglehet. Örülök nekik, de az a baj, hogy ugyanolyanok maradnak, s ez egy kissé már unalmas. Gondolod? Érzem. Talán igazad van. (meglepetten) Ez meg mi? Ilyen fáradt és becsapott lennék, hogy beszélni hallom az árnyékokat? Miféle árnyékról beszélsz? Hát nem hallottad? Valaki megszólalt. Valóban? (Szünet) Nem hallottam semmit. Pedig nem hazudok. Úgy bizony. Már megint. (hirtelen felnevetve) Ó, igen! Ez Félix. Már két éve ismerem, sokszor megijesztett engem is. Micsoda? Te ismered? Persze. (Lelkesen) Igazán rendes fickó. Gyakran vele álmodom. Olyankor mindig hosszasan elbeszélgetünk. (gúnyosan) Csodálatos! Na, ne légy ilyen ellenszenves! Nemrég rólad volt szó. Már hosszú ideje szeretett volna találkozni veled, de én nem engedtem. Féltem, hogy nagyon megijeszt majd. (méltatlankodik) Mindent a legutolsó pillanatban, ugye? (nevetve) Jaj, ne haragudj! Olyan viccesen néztél ki. (megnyugodva) Beszélõ árnyék. (Nevetni kezd õ is) Mik történnek...? Elõször a tenger, aztán meg ez a Félix! (Nevet) Butaság! Nos, én tényleg itt vagyok. Akár hiszed, akár nem. Elhiszem. (Önfeledten nevet Rebekával együtt) Én már mindent elhiszek. Aztán ki vagy, te szellemhõs? (Nevet) Megértem, ha zavarban vagy. Zavarban? Én? Ugyan, miért? Nem mindenki találkozhat egy ilyen alakkal csak úgy,

a szobájában. Boldogok és okosak lehetnek azok, akiket te elkerülsz. (nyugtatva) Jól van, ne csipkelõdj már. Inkább örülj, hogy találkoztál vele. A korábbi zajok elnémulnak. Ismét csend EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA (dühösen kiabál) És most örüljek? Minek? Annak, hogy egy átkozottul kitalált figura az évek során képes volt a fejünkre nõni? Gúnyolódsz... Mindig gúnyolódsz, ha róla van szó. Miért is kellene tisztelnem. Nem én engedtem, hogy csak úgy belépjen az életünkbe. Valaha szeretted. Lehet, bár nem emlékszem rá. Mindent tõled tanult. Tanult? Mindig átnézett rajtam, és egyfolytában a hazugságaival kábított. Szörnyû vagy. Igen, és tudod élvezem. Élvezem, ha arra gondolhatok, hogy Félix tulajdonképpen nem is élõlény, hanem egy falról leszedett árny, egy foszladozó, gusztustalan szellemutánzat, akit unalmas perceinkben megmosolyoghatunk, s ha úgy adódik, szidhatunk. Szánalmasabb vagy, mint a gyufásdobozaid. Ezt épp te mondod, aki folyton azt a semmirekellõt véded? Végre találtál valamit, amivel megsérthetsz. Többre vagyok képes, mint gondolnád. Ugyan... Majd az idõ... Milyen idõ? Mit képzelsz? Csak az indulat beszél belõled. Hiszen magad is tudhatod, mit jelentenek azok a dobozok. (Szünet) (csendesen) Tudom, tudom... A háttérbõl a már ismert városi zsivaj hallatszik EMIL

FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX FÉLIX EMIL FÉLIX Üdvözöllek hát... (nevet) Félix! Részemrõl a szerencse! Szóval, két éve bujkáltok elõlem. Nos, az az igazság, hogy már szerettem volna elõbb megismerkedni veled. De hogy is mondjam? megismerkedni veled. De... hogy is mondjam? Elõtte látni akartalak. (Szünet) A gondolataidat, a benned motoszkáló érzelmeket, a feszültséget a szemedben, az agyadban. Vagyis teljesen feltérképeztelek, és elfogadtalak. Akárcsak a feleségemet... Azért vele más a helyzet. Hogyan? Nézd, Emil. Én nem vagyok olyan, mint te. Mint én? Neked van fantáziád, sokkal többet látsz, és sokkal többet tudsz. Ezt nem értem, hiszen te is látod õt. Félixet igen, de az értelmét nem. (felnevet) Épp errõl van szó, kedves! Én nem látok semmi értelmet az egészben. Nevetséges, hogy egyszer csak megjelenik egy beszélõ valaki, akirõl még el sem hiszem, hogy létezik, és azt állítja, szüksége van rám.

Úgy bizony. Kérlek, áruld el végre, hogy miért vagy itt! Egyszerûen csak megtetszettek a váraid. (zavarba jön) Ööö... (köhécsel) a váraim? Igen, a gyufásdobozváraid. És persze az a csodálatos gyufaszálakból épített torony, amit még senkinek sem mutattál meg. Hihetetlen! Szerintem igazi mester vagy! Hiszen azok nem valók semmire. Egyáltalán nem jelentenek semmit. Csupán hobbi az egész, idõtöltés. Igazán? Mégis mindig beszélsz hozzájuk. Pszt! (Csendesebben) Ne hangoztasd, ha Rebeka megtudja... Ne aggódj, már mindent tud. (ijedten) Micsoda? Igen, mindent tud. Hosszú-hosszú órákat szoktunk eltölteni, és gyakran rólad beszélünk. (Szünet) Neki jólesik, az én kíváncsiságomat pedig kielégíti. Nagyon jó érzés látni az arcán a boldogságot, a szerelmet, s közben egyre többet tudok meg a szokásaidról. Szóval, mindkettõnket kihasználsz, óriási! Eszem ágában sincs kihasználni titeket. Szeretlek benneteket, és csak miattatok jöttem. Jobban mondva miattad, Emil. (Hosszú szünet) EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX REBEKA EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX (barátkozóan) Rendben. Tehát tetszenek a váraim. Ennek igazán örülök. Talán te is azzal vigasztalod magad naphosszat, hogy dobozokat állítasz az élükre vagy a lapjukra, és várakat építesz belõlük? Sajnos nem. Miért? Azt hiszem, erre születni kell. Ne nevettess, bárki fel tud építeni egy gyufásdobozvárat. Tévedsz.

Mindegy. Nem firtatom az okát, mert megint elõállnál valami õrültséggel az én tehetségemet... (nevet) tehetségemet illetõen. Ugyan már! Megnyugodtam. Nehéz lett volna megmagyarázni neked. (Szünet) Tudod, Félix, örülök, hogy tiltásom ellenére is megmutattad magad. Nagyszerû dolog, hogy közöttünk vagy. Hagyjuk ezt, én még mindig nem éreztem át ennek a nagyszerûségét. (Szünet) Pedig szeretném, komolyan mondom. (Szünet) Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy mik a terveid nálunk. Szeretnék maradni még pár napig, aztán továbbállok, de minden évben meglátogatlak titeket. Igazán? Tanulni szeretnék tõletek. Ugyan mit? Az álmodozást, a kínlódást másokkal, a tenger gyûlöletét? Jaj, hagyd már ezt az önsajnálatot! Az a te nagy hibád, hogy adottságaid ellenére képtelen vagy megnyugtatni önmagad. (ingerülten) Hogyan is nyugodhatnék meg? Ha pár napot eltöltesz velünk, majd rájössz, hogy valami hiányzik belõled, észreveszed, hogy egyfolytában csak azt az átkozott vizet bámulod, gondolatok és érzelmek nélkül... Rossz így, hidd el borzalmas! Biztos igazad van, bár egy tengert igazán nem nagy dolog betemetni. Hosszú szünet a korábbi zsivajjal FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL REBEKA EMIL FÉLIX Leginkább arra lennék kíváncsi, hogyan is építesz fel egy várat pici skatulyákból? Hogyan? Hát nézd, ez nagyon egyszerû. Amikor egy ilyen magamfajta ember hazatér valahonnan, egyetlen vágya van: elaludni. Még enni és inni sem olyan fontos, mint megérezni a párna és a paplan illatát. Fenséges érzés keríti hatalmába. Néha önkéntelenül is eszébe jut egy múltkori kedves álom, amely ismeretlen okból megszakadt, és megpróbálja folytatni. Ennek aztán az az eredménye, hogy mégsem tud elaludni. Forgolódik, dühöng, szidja az autókat, a várost, az embereket, a társait, a barátait, majd felkel, iszik egy pohár vizet, gondolkodik. Néhány óra múlva elálmosodik. Aztán az asztal mellett, ülõ helyében elbóbiskol, s reggel arra ébred, hogy a hideg padlón fekszik összekuporodva, nyála az arcára száradva, és rájön, hogy nem álmodott semmit, vagy pedig már nem emlékszik rá. (Szünet, sóhajt) És itt kezdõdik, amikor fogja magát, mérgében bevonul az üres szobába, ahol egy kupacra hányva

hevernek a gyufaskatulyák. (Szünet) Megfog egyet, oldalára állítja, aztán még egyet, odahelyezi az elõzõ mellé, és így tovább, ahogy kedve tartja. Végül megszólal az ébresztõóra, s kénytelen feleszmélni: nem is érdekli az egész... (Szünet) Aztán ez majdnem mindennap lejátszódik... Önmagát ismételve, akárcsak a napok, a hetek, a hónapok? Pontosan. (tûnõdve) Akárcsak egy új gyufásdoboz elhelyezése egy másik tetején. Sokszor persze szórakoztat, sõt igazán kellemes, de egyszer csak óracsörgés és reggel... Aztán hirtelen belém nyilall valami ostoba félsz, s lerombolom, szétrugdosom azt a dobozból tákolt õrültséget, pedig nagyonnagyon tetszik, és jólesik bámulni. Ugye nem kell magyaráznom, milyen érzés ez? Persze, értem... Távolabbról Emil kiabálása visszhangzik EMIL REBEKA EMIL Persze, csak ezt tudta hajtogatni, persze, meg azt, hogy értem. (Szünet) És mi? Mi nem értettünk semmit... (hangja szintén visszhangzik) Nyugodj meg, kérlek! Hagyjál, ne nyugtass! Hallod, ne nyugtass! Lassan a külsõ zaj felerõsödik, majd egy hirtelen ajtócsapódással megszûnik. Most vízcsobogás és halk zene hallatszik EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL (lelkesen) Telefonált! Micsoda? Telefonált! Érted? Telefonált! De ki? Ki telefonált? Hát Félix! Emlékszel? (keresi a szavakat, és inkább csak nyöszörög) Az nem lehet... Dehogynem! Óriási! (megcsókolja Rebekát) (még mindig nyöszörögve) És... hogy... hogy van? Azt mondta, minden rendben, s csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy ne készüljünk semmivel. Széket húz elõ, hogy leüljön, széknyikorgás zaja EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL

REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA (tûnõdve) Aztán még mondott valamit, de már nem emlékszem rá. (Felkiált) Kedves! Ez hihetetlen! Ismét itt lesz. Hát komolyan beszélt. Sosem hittem neki. Sosem hiszel neki. Jaj, ne kezdjük elölrõl. Most nem én vagyok a fontos. A lényeg, hogy újra velünk lesz. (Szünet) És mesélni fog... mint tavaly. Úgy beszélsz róla, mintha már olyan jól ismernéd, pedig... (kelletlenül) Jó, jó, fejezd be, ne vedd el a kedvemet, inkább készíts valami finomat! Minek? Hiszen úgysem eszik semmit. De én éhes vagyok... Mi történt veled? Mióta elment, alig ettél valamit, most meg hirtelen éhes lettél? Rebeka! Elég! (nevet) Jól van, csak ugratlak. (Szünet) Újra itt lesz... Hát csak jöjjön. Tudod, csodálkozom rajtad. Ugyan miért? Feláll a székrõl, egy másik helyiségbe megy át, lépteinek zaja hallatszik EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBIKA EMIL REBEKA Mintha téged nem is érdekelne az egész. (valamivel távolabbról) Bolond! (Hosszú szünet) (magában mormogva) Vajon tényleg megteszi, amit

ígért? Mit motyogsz? Már megint mérgelõdsz? Nem, nem dehogy. Most nincs is kedvem mérgelõdni. Hát akkor? Épp csak azon tûnõdöm, hogy betartja-e az ígéretét. (nevetni kezd) Jaj, Emil! Ezt szeretem benned, ezt a gyermeteg vágyakozást a gyufaskatulyáid után. Honnan veszed, hogy a dobozok járnak a fejemben? Mi más. Félix, egyenlõ gyufásdoboz. Vagy talán tévedek? Ami azt illeti, van benne valami, de most egészen más izgat. (Szünet) Olyasmi, amirõl még magam sem tudom, hogy mi, és hogy miért is izgat annyira. (lépteinek zaja, hangja már közelebbrõl hallatszik) Mégis, beszélj róla! Az az igazság, hogy semmi kedvem hozzá, hiszen még... Nem baj, gyerünk, ki vele! (színészkedve) Óh, asszonyi népség, miért vagy ily kegyetlen? Hagyd már ezt a közönséges siránkozást. Rendben. Ez egyszer engedek. Szóval, ismét egy álom zavar, egy titokzatos és megemészthetetlen álom. Gyerünk! Mesélj! Széket húz elõ, széknyikorgás zaja. Hosszú szünet vízcsobogással és a zenével EMIL (tûnõdve) Magamat látom, még fiatalon, mikor Félix elõször jött el hozzánk. Egy hatalmas mezõn vagyok, talán pusztában... Minden elhalkul, majd természetes zajok, csendes szellõ, levelek susogása léptek zajával PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL (ércesen, kis tájszólással) Vagyis mostanában azon vagy, hogy mindenáron felébreszd a magot. (Szünet) Odabent.

Miféle magról beszélsz? Hát arról, ami naponta érezteti veled a hasonlóságot közted és egy másik között. (elgondolkodva) Igen, azt hiszem, igen. Nagyszerû! Mi ebben a nagyszerû? Hát az, hogy van mihez ragaszkodnod. Nincs rá okom, hogy ragaszkodjam a messzeség egy utánzott figurájához. Sosem tudhatod. (Hosszú szünet) Te viszont pásztor létedre igencsak felelõtlen vagy. Ugyan miért? Észre sem vetted, hogy már régóta elhagytuk a juhaidat. Nem érdekelnek a juhaim, évek óta rájuk sem nézek. Egyébként éjszaka majd utolérnek. Aztán együtt elalszunk. (döbbenten) Látod, ez nagyon furcsa... (nevet) (Hosszú szünet a korábbi zajokkal) Várj csak! (Megállnak) Mi baj? Hallod ezt? Nem. Mit kellene hallanom? Csak hallgasd egy kicsit! Tompa, igen halk dübörgés hallatszik a háttérbõl PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR FÉLIX PÁSZTOR (rövid szünet után) Áá! Igen! (Szünet) Mi lehet ez? Te sem tudod? Sajnos nem. Úgy érzem, mintha egyre erõsödne. Valóban? Egy kissé süket vagyok. Igen, határozottan erõsödik. Talán valahol vihar készülõdik. A dübörgés még mindig tompán, de már közelebbrõl hallatszik EMIL PÁSZTOR Meglehet. Ne is törõdjünk vele. Gyere, menjünk! (Morog) Sosem lesz már éjszaka! (Hosszú szünet) EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR (hirtelen) Nézd csak délen azt a vonalat!

Ó, igen. Igen, egy végtelen fekete vonal. Talán délibáb... Vagy tudom is én mi. Mintha valaki megpróbálna egy vékony takarót húzni a dombokra és a pusztára. (nevet) Ugyan, elég meleg van itt anélkül is. Ne viccelõdj! Igazán nem értem, mi van veled. Ilyen minden nap megtörténik errefelé, és soha nem kérdezi senki, hogy vajon mi lehet az. Úgy látszik, hozzászoktatok a furcsaságokhoz. Furcsaságokhoz? Van valami, ami nem furcsa? Igaz, igaz, még azt sem tudom, hogy kerültem ide, és hogy egyáltalán hol is vagyok, de valójában nem is érdekel. (nevet) Na tessék! Hosszú szünet, a dübörgés erõsödik EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR Te pásztor! Igen? Voltál már boldog valaha is? Mit értesz azon, hogy "boldogság"? Hogy is mondjam. Amikor az ember megtalálja önmagát, de nem úgy, mintha tükörben nézné a képmását, hanem egyszerûen megleli szûkra szabott énjét. Úgy, ahogy a gyufásdoboznak van egy tokja és egy fiókja. A gyufásdobozok. Nos... (megszakítva) Már nem is egy végtelen fekete vonal, hanem valami vastag sötét fal! Látom, látom. (Szünet) Közeledik. Még most sem tudod, mi ez? Sajnálom... Kezdek félni tõle. (meglepve) Ezt nem mondod komolyan... Talán nem. Már megijedtem, hogy magamra maradok ezzel a... Mivel? Mit tudom én. Azt javaslom, álljunk meg és várjuk meg, mi lesz belõle. Rendben. De aztán... (nevet) nehogy elfuss!

Megállnak, lépteik zaja megszûnik EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR Pásztor létedre elég sokat komolytalankodsz! Látom, nemigen tetszik neked a pásztorkodásom. Bevallom, nem ilyennek képzeltem egy felügyelõt. Nem baj. Te még sok mindent nem tudsz elképzelni, habár tehetséges vagy. Már megint. Akárcsak Félix, aki azt mondta nekem, hogy a skatulyavár-építésre születni kell... Miért, talán nem? Szünet, a dübörgés erõsödik PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR Na, és most mire emlékeztet? (elképedve) Egy elnyújtott tûzhányóra, mely robbanni készül, s elõtte füstöl, porzik, dübörög. Gratulálok! Én is éppen erre gondoltam. (Szünet) Kitûnõen vetted az elsõ akadályt. Miféle akadályt? Nem érdekes. Ne titkolózz! Egyszerûen csak észrevetted a különbségekben a hasonlóságot, ami tulajdonképpen nem is nagy dolog. Azt hiszem, értem. A fenéket érted. Én sem érteném. Hosszú szünet, a dübörgés ismét erõsödik PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL PÁSZTOR EMIL Nézd, most már egész pofás kis vulkán lett belõle. Nincs ott vulkán, inkább hatalmas szélvihar! Remek! (nevet) Csak képzelõdöm. Ez nem szélvihar, csak jó érzés azt hinni, hogy az. Erõ van benne, óriási energia. Döntsd el végre, mit látsz! (elérzékenyülve) Csodálatos... Hosszú szünet, közben a dübörgés teljesen felerõsödik, hangos robajjá alakul, nyerítések hallatszódnak EMIL

PÁSZTOR (kiabál) Csodálatos! (Szünet) Mik ezek? Hogy kerültek ide ilyen gyorsan? (Szünet) Hé, pásztor, mit szólsz ehhez? (átszellemülten) Millió, több millió! Ez nagyszerû!... Ismét vízcsobogás és zene EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL ... és abban a nagy vágtában, abban a féktelen kavarodásban Félix hangját hallottam, s mintha láttam volna az arcát is. (Szünet, gondolkodik) Igen... láttam és hallottam... azt mondta, hogy eljön, hogy mindig el fog jönni, és megajándékoz a gyufaskatulyákkal, és cserébe... cserébe taníthatom neki az álmodozást. Tényleg. Még nem is mondtad. Milyen tanítvány Félix? (tûnõdve) Rossz, azt hiszem rossz. Túlságosan közénk való. Közénk való? Ezt komolyan gondolod? Nehéz erre válaszolni... Távolabbról visszhangozva EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA (tûnõdve) Nem jött el... Az volt az elsõ, hogy nem jött el... a szemét! (feldúltan) Elég, nem tûröm tovább, hogy így beszélj róla! Gyûlölöd õt tiszta szívedbõl, pedig én azt hittem... (sírni kezd) (felnevet) Hát ez óriási! Még siratod?! (sírva) Nem... nem õt siratom, õt sosem siratnám. Akkor meg mi a baj? (Hosszú szünet) Nem érdekes... igazán nem fontos... Városi zsivaj madárcsicsergéssel FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL

FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL REBEKA EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX EMIL FÉLIX REBEKA FÉLIX EMIL FÉLIX Ismertem egy pásztort. Egy pásztort?

Igen. Hogy jön ez most ide? A gyufaskatulyavárakról volt szó, nem? No igen, de ez a pásztor elég furcsa ember volt. Szeretnék mesélni róla. Jó, jó, de akkor sem értem. Persze, hiszen még nem mondtam semmit. (köhint) Elnézést. Tehát a pásztor furcsa és különleges ember volt. (Szünet) Az elsõ, ami leginkább felhívta rá a figyelmemet, a hiány. Soha nem láttam körülötte állatokat. Egy juhot, egy kutyát, de még egy bogarat sem. Mintha burok vette volna körül, de vallotta, hogy õ pásztor, s ettõl szinte sugárzott. Valóban pásztor volt, és nem csak egy holdkóros? Ugyan, Emil! Miért lett volna az? Gondolom, ez a hiány... meg hát lehet, hogy hazudott, és... Hazudott? Nem hiszem. Elég jól ismertem. Akkor biztos úgy van. Hm. No, de mi történt ezzel az emberrel? Mielõtt folytatnám, le kell szögeznem, hogy õ tényleg ember volt. Jó, de ez miért fontos? Hagyjuk, most még túl korai lenne errõl beszélni, inkább folytatom. Szóval, ez a burok örökre megmaradt bennem. Egy napon, persze nem tudom mikor, s hogy egyáltalán egy nap volt-e az, hatalmas pusztaságban sétálgattunk. Utálom a pusztaságot. Sétánk nyugodtan és fenségesen telt. Egymásról beszélgettünk. Õ furcsállta, hogy nehezen értünk szót, s néha a hangom sem érte el a fülét, én pedig csodáltam a szemeit. A szemeit? Igen... a szemeit. Mást látott velük a dolgokban, mint amik a dolgok valójában. Akárcsak te. Akárcsak én? Fantáziátlan tõled, hogy ismétled a szavaimat. Különben már említettem, hogy nagyra becsülöm a tehetségedet? Miféle tehetségemet? Mondtam már, hogy egy várat bárki fel tud építeni. Persze, barátom, persze... Mindegy. És mi történt azután? Halk dübörgést hallottunk, ami egyre erõsödött. Félelmetes volt, és egyikünk sem tudta, mi lehet az. Azt hittem, te mindent tudsz. Ne tréfálj, ezt biztosan nem gondoltad komolyan. (nevetni kezd) Mi olyan mulatságos? Mi más, mint a hihetetlen történeteid. Talán valami pusztai csorda fagyasztotta belétek a vért? Emil! Kértelek rá, hogy fogd vissza magad. Jó, jó Rebeka, máris abbahagyom. Tulajdonképpen tényleg egy csorda volt az, egy felbõszült, ismeretlen csorda. Soha nem láttam olyan állatokat, mint azok. Gyorsan jöttek, vadul, feltartóztathatatlanul. (Szünet) A pásztor elõször hozzám hasonlóan

meglepõdött, majd nevetni kezdett. Mindvégig figyeltem, bár vigyáznom kellett, nehogy letiporjon az állattömeg. Ám ahogy néztem, egyszer csak halványodni kezdett az alakja, és hirtelen, mint valami porszemcse, eltûnt a messzeségben. Fantasztikus! Mint a mesékben, mint a mesékben! Ez nem mese volt. Talán valóság? Te jobban tudod, mi a valóság és mi a mese. Lehet. (Szünet) És? Többé nem is láttad? Nem tudom. Nem biztos. Jó, de miért mondtad el ezt? Csak... csak azért, hogy áruld el nekem, ki õ!? (meglepetten) Igazán szívesen elárulnám, de életemben nem találkoztam ezzel a pásztorral. Akkor hát nem csalódtam. Ezt hogy érted? Még nem igazán sejted, miért is vagyok itt. Látod, ezt eltaláltad. Nem is baj. Sok idõd van még. Lehet, hogy létezik majd pillanat, mikor már én sem kellek ahhoz, hogy megismerd a pásztort, de most még bizonytalan vagy. Esküszöm nem értem, mit beszélsz itt össze-vissza. Különben is én kértelek rá, hogy taníts, vagy te? Persze hogy én, de egy tanítványnak is vannak emlékei... (Szünet) Nos, nekem mennem kell. Ilyen korán? Hiszen csak a múlt héten érkeztél! Nincs ez korán, épp ideje van. Hé, maradj még! Sajnos nem tehetem, várnak rám, de nemsokára újra együtt leszünk, és hozok neked gyufásdobozokat. Elhalkul minden, rövid csend EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA (dünnyög) Õ és az ígéretei, meg a felületes szövege. Miért is engedtem meg magamnak, hogy higgyek benne? Hallom, ez a nagy ember panaszdala. Az álmodozó letette a fegyvert, mi? Igen, és soha többé fel nem veszem. (gúnyosan) Ilyen könnyen feladni! Tudom, ezzel a szurkálódással csak elégtételt kérsz azért, mert megbántottalak. Ilyen kicsinyes lennék a szemedben? Nem, nem, talán csak túl sokat fecsegek.

Látod, ez igaz. Lehet, hogy Félixet is a fecsegésed riasztotta meg. Ugyan, mi köze ennek Félixhez? Azt végre belátta, hogy mégsem vagy olyan, mint amilyennek elképzelt. Hogyhogy? Milyen? Olyan... (gondolkodik) hogy is mondjam... olyan... Csengetés, majd hosszú szünet után újabb csengõszó EMIL REBEKA (egyhangúan) Hát megjött. Igen, úgy látszik. Lépteinek zaja, ajtót nyit POSTÁS REBEKA POSTÁS EMIL POSTÁS EMIL REBEKA POSTÁS Kezeit csókolom! Expressz levél! (kissé zavartan) Igazán? És ki a feladó? Sajnos ismeretlen. (valamivel távolabbról) Micsoda? Ismeretlen? Úgy van. (Kiált) Jó napot, uram! Üdvözlöm! Köszönjük, mennyivel tartozunk? Nem tesz semmit asszonyom. Kezét csókolom. Viszontlátásra! Ajtócsapódás zaja REBEKA EMIL REBEKA EMIL (hosszú szünet után) Felolvassam? Olvasd. Õ az? Mit tudom én! Olvasd már! Papírtépõdés, majd rövid szünet REBKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA EMIL REBEKA (remegõ hangon) Üdv, Emil! (Szünet) Most is nevetek. Vége, érted. Vége... Úgy... úgy érzem, a juhaim megtaláltak... és én is megleltem az éjszakát. Mindent látok. Igen színes sötétség ez, kedves barátom... nincsen csillag, csak a szemem golyói, melyek fényesebbek az üstökösnél... az üstökösnél is. (Szünet) Látom a vonalat, a falat, látom a fényes vulkánodat... látom... látom a gyufásdobozokat is magasan a tengerpart felett. Igen, igen, ez a nagyszerû! Azt hiszed, Félix az oka mindennek, pedig a tenger mindvégig ott dühöng az ablakod

elõtt, mint egy ostoba csorda, s Félix sosem tudott meggyõzni arról, hogy a tenger nem számít. Mindez igaz, véglegesen igaz. És nincs más hátra, mint búcsút inteni önmagunknak. Nem, ne hidd, hogy gonoszság csak így kilépni, elbújni elõletek. Az egésznek van valami bája, amit csak a kisgyermekek ismernek, miközben a szobájuk közepén játszanak és álmodnak. Ugye érzed, hogy mennyire boldog ez a búcsú? Szívélyes üdvözlettel: a pásztor. (rövid szünet után) A pásztor. A pásztor. (Kiabál) Nyugodj meg! Nem, képtelen vagyok... képtelen vagyok megnyugodni! De, de, kérlek! (keserûen) Ó, kedves! Mi történik itt? (Sírni kezd) Mi?! Ki az az átkozott Félix, és ki vagyok én? Rebeka... (sír) kedves, ki vagyok én? (Szünet) Mindvégig láttam, és mindvégig itt volt. Éreztem, ahogy elborítja az értelmet a fejemben, ahogy mássá válik minden, ahogy megmozdulnak a gyufavárak. (Szünet, sír) Kedves, mi ez... mi ez? Nevetséges vagy, Emil! No, meg túlságosan fáradt is. Jobb lesz, ha alszol egyet, és üdvözlöd a barátaidat odaát. Lépteik zaja Emil sírásával. Ajtócsapódás és csend, majd ismét csengetés, ajtócsapódás, aztán Rebeka léptei hallatszódnak, ajtót nyit MUNKÁS REBEKA MUNKÁS REBEKA MUNKÁS Elnézést a zavarásért! Tempõ urat keresem. Tempõné. Mit óhajt? A kedves férje itthon van? Az építési vállalattól jöttem. Sajnálom, most nem tud idejönni. Üzen neki valamit? (zavarba jön) Csak... csak annyit, hogy képtelenség ásóval és lapáttal betemetni egy tengert, nem lehet! A fõnököm üzeni, ha Tempõ úrnak nem tetszik a víz, költözzék egy sivatagba! Meg... amúgy is! Elnézést! Minden jót! Gyors lépteinek zaja a lépcsõházban hosszú ideig hallatszik, majd ajtócsapódás, utána hosszú szünet REBEKA (csendesen) Emil! Te drága... (hosszabb szünet) Te drága boldogtalan! Hát mindvégig hittél benne! Halk zene hallatszik fel a háttérben (Vége) Illusztráció: Jánosi Fruzsina (Szõnyi Attila: Mózes) MOLNÁR NORBERT Tanár úr kérem a XX. század iskolájában avagy Tanárnõ kérem (A rossz tanuló felel) Irodalmi paródia Csengetnek. Még mindig csengetnek. Mi a fene van ezzel a csengõvel? Tûzriadó van vagy mi? Milyen dolog, hogy az ember már matekórán sem aludhat rendesen? Ja, hogy már szünet van. Utána meg? Talán biosz. Vagy német? Igen német, már biztosan emlékszem. És most ilyen álmosan készüljek a németórára? Nem is érdemes. Persze azt a filmet se lett volna érdemes megnézni tegnap.

Mi is volt a címe? Az élet mindig drága. Ez az! Drága. Nekem is drága, úgyhogy most azonnal nekikezdek tanulni. Kell. 1,48-as átlagra tuti nem adja meg a kettest. Nem is volt semmi értelme annak a filmnek! Jó, jó, elaludtam közben, de akkor is. Ilyen õrült gyilkos sztori is annyi van már, mint a hajam. Na jó, annál azért egy kicsit több. Az egészben az volt a legjobb, hogy a végén - úgy éjfél körül - felrobbantották a hajót, és arra felébredtem. Így még tudtam DOOM-ozni vagy két-három órát. Nem csoda. A negyedik pályán már alig tudok tájékozódni. Hogy miért nem tesznek ki útjelzõ táblákat? "Ez a játék nem egy szadizmus, de hogy megszívod, az egy rizikó" - hirdeti a doboza modern angolsággal. Nem is hinné az ember. Tanulni kéne. Még van vagy hét perc, addig átfutom az anyagot... Térképet fogok készíteni a pályáról. Ez lesz a megoldás. Aztán megszerzem az interdimenzionális plazmavetõt a Sátán karmaiból, onnantól meg fröcskölhet a vér mindenfelé. Az ilyen játékokat szeretem. Aminek van valami lényege. Ennek a játéknak például az a lényege, hogy... Szóval a játék lényege maga a játék és kész. Meg hogy "Mindent, ami mozog". Vagy valami ilyesmi. A téma? Németország. Igen Németország, magyarul Deutschland. Ha jól emlékszem. Gazdasága, politikája, felszíne, térfogata, átlóinak száma, impulzusa, vegyértéke, et cetera. Egyszer szívesen beleeresztenék egy programozót a programjába. Mire eljutok az utolsó terembe, vagy a lõszerem fogy el, vagy az életem, vagy mindkettõ. Kell, hogy legyen megoldás. És még ez a német is itt van. Nem érdekel! Nem tudok egyszerre két dologgal foglalkozni. Még a végén túlterhelem az agyam neuronjait. Vagy neutronjait? Nem igaz! Pedig a múltkor bioszon még direkt rá is kérdeztem. Legalább arról tudjak már, ami a fejemben van! Neuron vagy neutron. Ez itt a kérdés. Nincs mese, meg kell kérdezni valakitõl. Itt van mondjuk Varga. Mi? Hogy húzzak vissza oda, ahonnan jöttem.? Csak azért, mert õ tanul. Az anyja! Mindenki tanul. Én meg csak állok itt egy csomó kihasználatlan neu... neu... szóval idegsejttel a fejemben. Majd rákérdezek. Még van három perc. Ennyi idõ alatt akár a világot is meg lehet váltani. Mint Schwarci a Terminátorban. Az jó film volt. Fõleg az a másik fickó tetszett, amelyik higanyból volt. Csak gondolt egyet, és már át is szúrta a pasi fejét az összes neutronjával együtt. Ez az! Neutron! Most már egészen biztos. Hogy mi mindenre rájöhet az ember egy ilyen filmbõl!? Szóval hol is tartottam? Azt hiszem a németnél. Man kann ja nicht immer Deutsch lernen, tanárnõ! Na jó, ezt nem én mondtam, hanem Kummer az elõbb a hátam mögött. Amennyire tudom, valami olyasfélét jelent, hogy milyen hülyeség is tanulni. Azt hiszem. Már megint az a rohadt csengõ. Le merem fogadni, hogy ezt is csak a szerencsétlen diákok riogatására találták ki, hogy késõbb minél többen hunyjanak el szívszélhûtésben. Vagy léghûtésben. Esetleg légzsákban. A fenébe! Mindjárt kezdõdik az óra. Legalább a felszerelést ki kéne rakni a padra. Vagy a tolltartót. Vagy a szótárat. Vagy a tölténytárat. Mint tegnap este Bruce Willis, mikor elszedték tõle a Magnumját. Õ aztán biztos soha nem felejti el az elsõt! Már lassan olyan vicces leszek, mint Lukács, úgyhogy inkább nem gondolok ilyen paráznaságokra, vagy mikre. Fõleg mivel belép a tanárnõ. Guten Tag! - mondjuk kórusban, a hetes is elhadarja kis monológját. Ahogy így elnézem, tanárnõ, mintha kicsit vörös tetszene lenni. Az elõzõ osztály biztos felidegesítette. Ilyenkor veszélyesebb, mint egy "histala vista baby". Ráadásul felelünk. Kinyitom a könyvet, hogy legalább az elsõ mondatot elnyögjem valahogy. De nem. Mégsem nyitom ki, mert még a végén felfigyel rám, és lefeleltet. Lapoz a naplóban. Hol járunk? - kérdem magamat, mint Vágó Pista a "Mindent vagy semmit"-ben. No, fiúk, minden vagy semmi? Tovább

lapozza a naplót. Egy helyen megáll. Andi felel. Huh! Na, már jó vagyok. Vagy ha felelek is, még átnézhetem az anyagot párszor. Figyelem Andit, és közben röhögök a markomba. A tanárnõ is élvezi. Egész biztos. Szerintem minden tanár "szadista". Én is az vagyok. Kicsinálok mindent és mindenkit, csak újra meg kéne szerezni a plazmavetõt a Sátán karmaiból. Le kell mentenem egy olyan állást. Nincs más megoldás. De az a fõellenség is. Apukám! Mikor megláttam, azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Õ tudta, olyan tûzgolyót köpött a szemem közé, hogy azt még a 9,6 pontos Cukahara-szaltó közbeiktatásával se tudtam elkerülni. Akkora állatot még Spielberg apó se látott, pedig õ aztán kitett magáért azokkal a bazinagy dinókkal. Majd ma újra megpróbálom. Andi még mindig beszél, bár ezt én csak nyögésnek nevezném. De tanárnõ, ez már hullagyalázás. Döglött lóra tetszett tenni, kérem alássan! Más is akar még felelni. Például Ági. Nem tetszik látni? Majd kiesik a padból. Igaz, hogy csak a ceruzáját keresi, de akkor is. Tanárnõ! De nem. A tanárnõnek az a mániája, hogy megtanulunk németül. Hát majd megtanulunk. Mire megvénülünk. Most már tényleg kinyithatnám a könyvet, de csak ne siessük el a dolgot. Még a végén véletlenül kiszaggatnék pár lapot, vagy a hirtelen erõltetéstõl meghúzódna az ínszalagom. Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csiga megy a jégen, kezit csókolom! A harmincadik oldalon van az anyag. Vajon megtalálom-e elsõre saccolásos módszerrel? Még hogy lapozni! Az túl feltûnõ. Elsõ próbálkozás: hatvanegyedik oldal. Nem jött be! A felelés simán és szelíden ballag le parttalan medrében. Felõlem akár óra végéig is ballaghat! Csak nyugodtan! Mintha itt se lennék. Ági valamit firkál egy cetlire. Levelet ír. Jó is az, csak módjával. Andi már a táblánál áll, és egy egész estét betöltõ mondatot vés fel éppen. Újabb próbát teszek. Negyvenhatodik oldal. Valójában minek is ülök itt? Ülhetnék otthon a videó elõtt, és tizedszer is megnézhetném a Terminátort. Vagy a Csillagok háborúját. Bár azt inkább mégse. Az túl kezdetleges. Inkább feküdnék az ágyamon órák hosszat, miközben a magnóból maximális hangerõvel dõlne a Kispál és a Borz. Bálnák, ki a partra! Meg ilyenek. Az zene! Legközelebb kölcsönkérem a Lukács walkmanjét, gondolva az ilyen üres órákra. Bár a tanárok biztos nem vennék jó néven. Na és! Ja, el is vehetik. Lukács szerintem nem díjazná különösebben. Egész biztos, hogy utána mindenbe beleütné az orromat. Amõbázhatnánk is. Vagy játszhatnánk "kõ, papír, olló"-t. Nem értem. Már megint mindenki tanul. Hogy én milyen társaságba keveredtem! Pedig már a nagymamám is megmondta, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Andi a helyére megy. Ne, már! Tanárnõ, ez nekem így nagyon nem tetszik! Ilyen gyorsan végezni egy felelõvel. A minimum az, hogy elõbb kikanalazzuk a szemeit, aztán a száját egy langyos ecetes ollóval óvatosan meghosszabbítjuk, hogy körbe érjen, aztán finoman beledolgozzuk egy agyagszoborba. Mint Mulder az X aktákból. Akkora hülyeségbõl is kevés van. Gyilkos csótányok, meg apró zöld emberkék. Jó, hogy nem napelemesek, vagy valami hasonló. Észre sem vettem, és máris Kati felel. Minek izgassam magam azon, amihez semmi közöm... Inkább újra próbálkozom a részintervallumos módszerrel. Atyaég, hogy én milyen szavakat használok! Az eredmény: huszonötödik oldal. Sajnos harmadszorra sem sikerült. Õszintén sajnálom, tanárnõ, kiestem a játékból! A következõ felelõ legyen talán Gábor. Õ megtalálta. Elsõre. Kati egyébként közben olyan folyékonyan beszél németül, hogy elõtte Lilla már tisztára elázott. Az órámra pillantok. A jó életbe! Még huszonöt perc van kicsengõig? Elromlott az órám, az egész biztos. De most miért idegesítem magam ezzel? Érzem, hogy nem

felelek. Egyszerûen érzem. Ez lehet az a sokadik érzék, amivel állandóan etetik az embereket az UFÓ Magazinban. Félelmetes, hogy egyesek milyen hülyeségeket olvasnak. Csak elrohasztja az agyukat a sok marhaság. Ezért nem olvasok én újságot. Meg könyvet se. Még szerencse, hogy óvom magamat ezektõl a káros behatásoktól. Azt hiszem, én amolyan életmûvész vagyok, vagy mi. De a mûvész, az biztos. Most megszállt az ihlet. Érzem. Valamit azonnal csinálnom kell. Ez az! Lerajzolom a tanárnõt. A füzetem úgyis nyitva van. Egy üres oldal. Néhány egyszerû, letisztult vonal. Ne tessék mozogni! Így ni, most jó. Villámló tekintet, arasznyi fogak, arasznyi vérvörös karmok. Mondták már a tanárnõnek, hogy hasonlít egy híres színészre? Azazhogy színésznõre. Azaz fene se tudja, hogy nõ vagy férfi. A nyolcadik utas a halál címû filmbõl a címszereplõre. Ja, akkor apró elõrenyújtható száj is kell. Meg ha már halál, akkor kasza a kezébe. A kaszán vér. A karmain vér. A földön vér. Miért nem tetszik szárnyas betétet használni? Az nem ereszti át a kéket. Meg újabban már semmit se ereszt át. Én meg vagyok elégedve a hagyományos olcsó mosóporommal. Bár meghagyja a szennyes gondolatokat, és a fogaim is késsé vízkövesek, mióta használom, de kit érdekel? Hogy én mennyire utálom a reklámokat! Mondjuk a sportszeletes, az jó. De a többi! Azokon a napokon, mikor azokat nézem, még kimozdulni sincs kedvem otthonról. Megfordul az emésztésem tõlük, meg ilyesmik. A kép szépen alakul. Még egypár apró diákkoponyát kéne rajzolni a lábaihoz és egy naplót a kezébe. Meg pár egyest körös-körül. Sok egyest, nagyon sok egyest. Nem mérsz fukar kezekkel, hisz nagy úr vagy. Egész picassósra sikeredett. Mi legyen a címe? Mi legyen a címe??? Talán: Vázlat a Némettanárnõ címû képhez. Igen! Azt hiszem, ez jól tükrözi, hogy a kép a mûvész korai korszakából való. Még egy aláírás a sarokba. Lehet bekeretezni. Kovács lökdös. Mi lehet olyan fontos? Éppen nagy munkában vagyok! Hogy én felelek? Illetve felállok. De tanárnõ, én most nem felelhetek! Ez egész biztos. Éreztem, tanárnõ! A valahányadik érzékemmel. Tényleg! Ez csak tévedés lehet. Biztosan el tetszett téveszteni az oldalszámot a naplóban. De nem! A tanárnõ sose téved, a tanárnõnek mindig igaza van, a tanárnõ szerint nekem felelnem kell, a tanárnõnek az ellenõrzõm kell, meg a szótárfüzetem kell, meg a füzetem kell. A füzetem?! Ezt a tanárnõ sem gondolhatja komolyan! Komolyan gondolja. Ne röhögjetek ott a szélsõ padsorban! Varga, te se röhögj, mert kilógatlak az ablakon, és eleresztelek egy pillanatra! Kezébe veszi a füzetet. Lapozgatja. Ez így nagyon nem lesz jó, tanárnõ! Ne tessék már lapozgatni! Nem arra találták azt ki. Tessék elmélyedni benne! A szövegben. A szótárfüzetem is nagyon szép. A borító, igaz, már elhasználódott rajta, de a belseje... Az aztán igazán pocsék. Beszéljek? Rendben van, a tanárnõ azt kéri, hogy beszéljek. Kérni mindig lehet. Azt mindig. Belekezdek valamibe. Súgjon már valaki! Csak egy kicsit! Egy szót! De nem... Ez a közömbösség fogja az egész emberiséget romlásba dönteni. Lapozza a füzetemet. Mindjárt odaér! Most aztán tényleg valami óriási hibát kell csinálnom, hogy megakadályozzam ezt a végzetes katasztrófát! Megvan! Heuréka! Megtaláltam! - ahogy azt az egyik nagy görög bölcs mondta pár ezer évvel ezelõtt. Nagy rizikó, és még nagyobb lesz az egyes utána, de legalább nem látja meg a képet. Khm... - köhögök, de nem figyel. Lapoz. Nincs más megoldás. Utánam a vízözön! Deutschland ist in Europa..., azonkívül "Ej mi a kõ, tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent", ugyebár? Ez az, felnézett. Végre felnézett! A többiek is csak néznek. Te vagy Napóleon! jegyzi meg valaki hátul olyan hangsúllyal, ahogy általában a dühöngõ

õrülteket szokás megszólítani. Was? - kérdezi a tanárnõ is. Még hozzátesz valamit, de azt tényleg nem értem. De legalább a füzetet letette. Deutschland ist in Europa - kezdem újra. Én tízszer is elmondhatom a tanárnõnek, csak azt a rajzot felejtsük el! Meg a füzetet. És most kérdez. Valamit kérdez. Igaz a kérdésébõl még a kötõszavakat sem értem, de hadd mondja, ha már annyira szeret szerepelni. Aztán vár. Várunk, várakozunk. Megint kérdez, talán ugyanazt, talán nem. Én meg csak állok és nézek. Csend van. Tanultál? - kérdi. Persze, tanárnõ. Mindig tanulok a hibáimból, könyvbõl soha. Az káros hatással lenne a fejlõdõ agyam neuizéire. Hogy menjek ki a táblához? Ez az tanárnõ, nem is vártam mást. Tessék csak nyugodtan kiszúrni a szemeimet, kitépni a kezeimet, levágni a fejemet, felnégyelni, lelocsolni olajjal, és elnyomni rajtam egy cigarettát! De elintézhetjük néhány gramm ólommal is. Nekem már úgyis mindegy. Akkor írd: "Napos idõben gyakran sétálok a közeli erdõben, de ma nem tudok, mert esik az esõ". Ámen. Ennyi, nincs tovább. Köszönöm szépen, tanárnõ, igazán kellemes perceket tetszett szerezni nekem, de megelégszem azzal az egyessel is. Elvégre csak félévi jegy. Állok, álldogálok. Közben beúszik a látómezõmbe a terem falára felszögezett "To be or not to be?" felirat. Igaz, gõzöm nincs, mit jelent, de biztos egy nagyon okos ember nagyon okos szavai ezek. Még hallok hangokat nagyon távolról, aztán már semmit. A tanárnõ megindul az asztala felé. Végre. Végre vége. Végre végem. Nem idegeskedik, nem ordít, csak beírja a jegyet a naplóba. Aztán az ellenõrzõmbe. Aztán... Aztán a feje vörösödni kezd, aztán kékülni, aztán lilulni... A füzetem van a kezében. Kinyitva. Nem, ez már nem lehet igaz, az nem lehet... Lidércnyomásos kerek nyavalya ereszkedik alá. A többire nem emlékszem... Illusztráció: Érsek László ( Tihanyi Péter: Szeretkezés) A KÖTET SZERZÕI Auth Szilvia (Pécs) 1998-ban vett részt verseivel az "Így írunk mi" irodalmi pályázaton a pécsi Radnóti Miklós Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként. A rövidebb versekben megnyilvánuló formaérzékenységéért dicséretben részesült. (Az irodalmi pályázaton helyezéseket nem osztottak ki, a legígéretesebb pályamunkák alkotói dicséretben részesültek.) Bajza Olivér (Mór) 1997-ben versekkel jelentkezett pályázatunkon a székesfehérvári Gróf Széchenyi István Mûszaki Szakközépiskola tanulójaként. A reményvesztettség, kiábrándultság hangulatainak álomszerû víziókkal, a lelki táj kivetítésével történõ egyéni hangú megszólaltatásáért kiemelt dicséretben részesült. Balla István (Szabadszállás) 1998-ban küldte el verseit a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanulójaként. Formai igényességéért, képteremtõ erejéért, "többszólamú" szuggesztív versvilágáért kiemelt dicséretben részesült. Baranyai Máté (Várpalota) 1998-ban versekkel vett részt pályázatunkon a várpalotai Thuri György Gimnázium tanulójaként. Groteszk képi fantáziát sugalló verseiért dicséretben részesült. Bognár Barnabás (Csetény)

1997-ben jelentkezett pályázatunkon a veszprémi Jendrassik György Középiskola és Szakiskola végzõs tanulójaként. A vizuális költészettel való kísérletezéséért kiemelt dicséretben részesült, valamint elnyerte a Krúdy Gyula Városi Könyvtár különdíját. Czeglédi Csaba (Balatonalmádi) A Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként küldte el verseit az 1998. évi pályázatra.. Szimpatikus vonásuk a látomások gazdagsága, kidolgozottsága, melyért dicséretben részesült. Czimmermann András (Pápa) 1995-ben versekkel szerepelt pályázatunkon a pápai Jókai Mór Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként, majd 1997-ben "Félix" címû hangjátékával a Széchenyi István Fõiskola hallgatójaként. Az abszurd dráma ösztönzõ hatását mutató, s gazdag utalásrendszert, jelképi tartalmakat hordozó hangjátékáért dicséretben részesült. Csobán Zsuzsanna (Gárdony) A gárdonyi Vörösmarty Mihály Általános Iskola és Gimnázium tanulójaként verseit küldte el az 1998. évi pályázatra. A hangulati, érzelmi tartalmakat visszafogottan, szélsõségektõl mentesen közvetítõ költeményeiért dicséretben részesült. Deres Péter (Miskolc) 1998-ban két novellával jelentkezett pályázatunkon az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójaként (Eötvös-kollégista). A tenger fenekén, a Jégpor címû alkotásaival egyaránt bizonyította a modern és a hagyományos novellaépítkezésben, szövegalkotásban való otthonosságát. Kiemelt dicséretben részesült. Erdélyi Valéria (Várpalota) 1995-ben és 1997-ben olvashattuk verseit a pályázat résztvevõi között, melyeket a mezõtúri Szegedi Kis István Református Gimnázium, ill. a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának tanulójaként küldött el. Az istenkeresés élményének megfogalmazásáért, enigmatikus, tömör versbeszédéért 1997-ben dicséretben részesült, valamint elnyerte a Veszprém megyei Napló különdíját. Ferenczi Annamária (Ajka) 1998-ban fanyar iróniájú, élesen kritikai szemléletû novellákkal és publicisztikával szerepelt az irodalmi pályázaton az ajkai Bercsényi Miklós Szakközép- és Szakmunkásképzõ Iskola tanulójaként, melyekért dicséretben részesült, ezenkívül elnyerte a Veszprém megyei Napló különdíját. Gárdonyi Szilárd (Debrecen) A debreceni Tóth Árpád Gimnázium tanulójaként versekkel és egyperces novellákkal vett részt a pályázaton 1998-ban. Legsikerültebb verseiben megnyilvánuló egyéni hangért, a szabadverssel, a ritmussal való kísérletezéséért dicséretben részesült. Gilányi Eszter (Miskolc) 1998-ban verseit küldte el felhívásunkra a miskolci Földes Ferenc Gimnázium tanulójaként. A képszerûség eszközeinek visszafogott, kulturált alkalmazásáért dicséretben részesült. Horváth Andrea (Pécs) A pécsi Leõwey Klára Gimnázium tanulójaként versekkel szerepelt 1998-ban az irodalmi pályázaton. "Fésületlen" szabadversekben megfogalmazott érzelem- és hangulatábrázolásáért dicséretben részesült.

Horváth Attila (Várpalota) Három alkalommal vett részt az irodalmi pályázaton verseivel: 1995-ben és 1997-ben középiskolai tanulóként (Faller Jenõ Szakközépiskola és Szakmunkásképzõ Intézet, Várpalota), 1998-ban pályakezdõ fiatalként. A világ otthontalanságába vetett ember létélményét kifejezõ szikár, fegyelmezett képi világú verseiért 1997-ben és 1998ban dicséretben részesült. Juhász Péter (Várpalota) A várpalotai Thuri György Gimnázium tanulójaként 1998-ban versekkel és rövid prózai írásokkal jelentkezett pályázatunkon. A verseiben megnyilvánuló témaérzékenységért, állásfoglalásra késztetõ, õszinte hangért dicséretben részesült. Kispéter István (Pápa-Borsosgyõr) 1995-ben középiskolai tanulóként verseit és novelláit küldte el a pályázatra, majd 1997-ben mint magyar-történelem szakos fõiskolás (Berzsenyi Dániel Tanárképzõ Fõiskola, Szombathely) lüktetõ szabadverssekkel, kisprózai írásokkal és dramatikus mûvekkel jelentkezett, melyekért dicséretben részesült. Kiss Melinda (Újkér) A soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) tanulójaként 1998-ban vett részt pályázatunkon klasszikus idõmértékes versformájú költeményeivel és Janus Pannonius-fordításával, melyekért dicséretben részesült. Kiss Richárd János (Paks) 1998-ban a paksi Vak Bottyán Gimnázium tanulójaként vett részt az irodalmi pályázaton. Lendületes ritmusú, egyéni képi világú szabadverseiért dicséretben részesült. Kiss Viktor (Pétfürdõ) 1997-ben verseit küldte el a pályázatra (Faller Jenõ Szakközépiskola és Szakmunkásképzõ Intézet, Várpalota), 1998-ban egyperces novellákkal és versekkel jelentkezett. A fantasztikum, az irónia és a groteszk sajátos együttesébõl létrejött egyéni közelítésmódjáért dicséretben részesült. Kozma Kata (Pécs) A pécsi Árpád Fejedelem Gimnázium és Általános Iskola tanulójaként 1998-ban "Vadgesztenyék" címû novellájával vett részt az irodalmi pályázaton, melyben szépirodalmi eszközökkel szólaltatott meg kínzó aktuális problémákat, a kisebbségi kultúrák megmaradásának esélyeit kutatva. Lendvai Péter (Székesfehérvár) 1994-1995-ben és 1997-ben olvashattuk emberi és költõi érzékenységrõl tanúskodó verseit az irodalmi pályázat résztvevõi között. (A barcsi Dráva Völgye Középiskola tanulója, majd 1997-ben a Janus Pannonius Tudományegyetem Pollack Mihály Mûszaki Fõiskolai Karának hallgatója volt.) Mindhárom évben dicséretben részesült. Lichter Péter (Budapest) A budapesti Táncsics Mihály Gimnázium tanulójaként küldte el verseit az 1998. évi pályázatra. A létezés folytonosságából kiragadott pillanatképeiért, s azok tömör költõi képben való megragadásáért dicséretben részesült. Molnár Norbert (Ózd)

1998-ban irodalmi paródia kategóriában vett részt a pályázaton az ózdi József Attila Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola tanulójaként a "Tanár úr kérem - a XX. század iskolájában" címû novellával, mely diákos humorral ülteti át a Karinthytól ismert témát a mai iskolai élet valóságába. Paródiája révén bepillantást nyerhetünk az akciófilmeken "nevelõdött" fiatalok meglehetõsen sivár érzelmi világába. Dicséretben részesült. Nagy Fruzsina (Debrecen) 1998-ban jelentkezett pályázatunkon a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanulójaként játékosan groteszk, szürreális verseivel, melyek "mágikus realizmusa" egyéni hangot szólaltatott meg a résztvevõk között. Kiemelt dicséretben részesült. Rochy György (Budapest) 1998-ban küldte el verseit a pályázatra a budapesti Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanulójaként. A lírai én belsõ konfliktusainak, személyisége alakulásának egyéni hangvételû megszólaltatásáért dicséretben részesült. Sánta Gábor (Kisújszállás) A kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként 1998-ban jelentkezett az irodalmi pályázaton. A mediterrán táj és hangulat, a mitológiai témák modern megfogalmazásáért dicséretben részesült. Stark Emil (Monor) 1998-ban küldte el verseit a monori Szterényi József Középiskola tanulójaként. A klasszikus versformák újító kedvû alkalmazásáért dicséretben részesült. Szilágyi-Nagy Ildikó (Veszprém) 1997-1998-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójaként vett részt pályázatunkon minimálprózákból és versekbõl összeállított kompozícióval. Mindkét évben dicséretben részesült. Szõnyi Attila (Monor) A monori József Attila Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként 1998-ban küldte el novelláit. Ember és természet diszharmonikus kapcsolatát lírai hangvétellel megszólaltató "I. Mózes 1:26-31" címû novellájáért a Krúdy Gyula Városi Könyvtár különdíjaként dicséretben részesült. Tihanyi Péter (Kisbér) 1998-ban a gyõri Kovács Margit Általános Mûvelõdési Központ és Kézmûves Szakmunkásképzõ tanulójaként vett részt az irodalmi pályázaton. Érzelmekben gazdag, szenvedélyes versvilágáért kiemelt dicséretben részesült. Tóth Annamária (Hajdúböszörmény) A debreceni Tóth Árpád Gimnázium tanulójaként 1998-ban jelentkezett pályázatunkon saját korosztálya életérzését hitelesen megszólaltató novellákkal (esszénovellákkal), melyekért dicséretben részesült, ezenkívül elnyerte a Krúdy Gyula Városi Könyvtár különdíját. Varga Levente (Balmazújváros) 1998-ban a balmazújvárosi Veres Péter Általános Iskola és Gimnázium tanulójaként versekkel szerepelt a pályázaton, melyek közül elsõsorban a kamaszos nyíltsággal megszólaló, önértelmezésre



törekvõ mûvekért kapott dicséretet.