Bátory Ágnes Husz Dóra: Az első magyarországi európai parlamenti választások

Bátory Ágnes – Husz Dóra: Az első magyarországi európai parlamenti választások Megjelent: Hegedűs István (szerk.): A magyarok bemenetele. Tagállamként a bővülő Európai Unióban. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2006. 181-214. p. Forrás: http://www.valasztaskutatas.hu

BÁTORY ÁGNES–HUSZ DÓRA

Az elsõ magyarországi európai parlamenti választások AZ EURÓPAI PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK HÁTTERE A választási rendszer Az elsõ magyarországi európai parlamenti választásokat a 2003 decemberében jóváhagyott CXIII. törvény alapján bonyolították le. A törvény arányos választási rendszert, 5%-os választási küszöböt, a mandátumok d’Hondtmodell szerinti elosztását írta elõ, valamint azt, hogy a Magyar Köztársaság területe egyetlen választókerületet alkot. Magyarország 24 képviselõt delegálhatott az Európai Parlamentbe (EP). Azok a pártok, amelyeknek sikerült összegyûjteniük az elõírt húszezer regisztrált választópolgártól származó ajánlást, kötött sorrendû jelöltlistával versenghettek a választáson. A rendszer ahhoz elég hasonló volt az 1990 óta a nemzeti választásokon alkalmazott vegyes választási rendszer arányos pártlistás részéhez, hogy a szavazók számára ismerõs legyen.

Az EP-választások idõzítésének belpolitikai vonatkozásai és a pártok népszerûségének alakulása A kormány számára némiképp balszerencsésen az európai parlamenti választásokat a kormányzati ciklus közepén, két évvel a szoros küzdelemben megnyert 2002. áprilisi országgyûlési választások után rendezték meg. A koalíció a ciklus kezdetén olyan népszerû intézkedéseket vezetett be mint például 50%-os béremelést a közszférában, a tizenharmadik havi nyugdíjat, valamint egyszerûsített adózási rendszert a kisvállalkozások számára (eva),

182


amelyeknek köszönhetõen a szokásosnál hosszabb ideig élvezhette a választások megnyerését követõen a magas támogatottságot. Ezt tükrözte a koalíciós pártok, a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége fölényes gyõzelme a 2002. õszi önkormányzati választásokon, amikor együtt – országos összesítésben – a szavazatok 48,6%-át szerezték meg, szemben a Fidesz – Magyar Polgári Párt, a Magyar Demokrata Fórum és a velük szövetséges jelöltek által elért 32,9%-kal. Ugyanakkor 2003-tól kezdõdõen a növekvõ államháztartási hiány, a Magyar Nemzeti Bankkal való ellentétek a monetáris politikát illetõen, az otthonteremtési program kedvezményeinek részleges megvonása, illetve az egészségügy privatizációjára tett kísérlet miatt a szavazók kormányba vetett bizalma fokozatosan csökkent. 2004-re, amint a kormányzati ciklus a második év végéhez közeledett, az európai parlamenti választási kampány utolsó hónapjaiban a médiában is felerõsödtek a kormány teljesítményét bíráló hangok. Az idõszak legfontosabb külpolitikai vitakérdésében pedig a magyar katonai alakulatok iraki szerepvállalása egyre népszerûtlenebbé vált (2004 áprilisában a válaszadók 77%-a támogatta a magyar katonai alakulatok visszahívását Irakból1). Medgyessy Péter miniszterelnök népszerûségi mutatói minden addiginál alacsonyabb szintre süllyedtek 2004 márciusára, amikor a Gallup felmérése szerint a válaszadóknak csak 25%-a gondolta úgy, hogy viszonylag jó munkát végez. Habár májusra a népszerûségi mutatók 37%-ra emelkedtek, a többség (48%) elégedetlen maradt Medgyessy teljesítményével.2 Az MSZP és a Fidesz népszerûsége közti különbség 2004 tavaszán (február–április) volt a legmagasabb. A különbözõ közvélemény-kutató intézetek mérései szerint a pártot választani tudó biztos szavazók körében az MSZP támogatottsága ekkor 34-39%, a Fideszé 50-58% között állt. A2004. májusi európai uniós csatlakozás (és a kormánypolitikusoknak az ünnepségekben vállalt szereplése) hatására ekkor az MSZP lemaradása átmenetileg valamelyest csökkent, de népszerûsége – a közvélemény-kutatási adatok szerint – továbbra is 10-17%kal elmaradt a legnagyobb ellenzéki pártétól.3

1 2

3

Gallup-felmérés eredményei, lásd www.gallup.hu/gallup/release/irak040630.htm. A miniszterelnök és a párt népszerûségi indexének forrása a 2004. májusi Gallup-felmérés. Lásd: http://www.gallup. hu/Gallup/release/EUparlval/040520.htm. A választani tudó, választási részvételüket biztosra ígérõ szavazók körében. Lásd www.gallup.hu, www.median.hu, www.szondaipsos.hu.

AZ ELSÕ MAGYARORSZÁGI EURÓPAI PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK

183

Az elõzmények: a csatlakozási folyamat és a 2003-as népszavazás Magyarország EU-tagságáról A kormányzati ciklus másik jelentõs európai vonatkozású eseménye, az EUcsatlakozásról szóló népszavazás korábban, 2003 áprilisában zajlott le. Az EU-tagság melletti 83,76%-os szavazati eredmény Magyarország uniós tagságának széles körû társadalmi támogatottságát tükrözte.4 A csatlakozást a népszavazáson támogatók aránya (Szlovákia, Litvánia és Szlovénia után) Magyarországon volt a negyedik legmagasabb a 10 csatlakozó ország közül. Ugyanakkor a csupán 45,6%-os részvételi arány nemcsak a belföldi várakozásoktól maradt el, de egyben a legalacsonyabbnak számított a Tizeken belül. (Máltán járultak legtöbben – 90,9%-nyian – az urnákhoz, de Magyarországot kivéve mindenhol a választópolgárok többsége ment el szavazni.) Felmerül tehát az az európai parlamenti választások vonatkozásában is releváns kérdés, hogy az alacsony részvételi arány a referendum alkalmával az uniós csatlakozás látens ellenzésével, azaz a belépéssel egyet nem értõk távolmaradásával magyarázható-e. A közvélemény-kutatások a népszavazást megelõzõ idõszakban – különösen a csatlakozási tárgyalások 2002. decemberi lezárását követõ két hónapban – jelezték a támogatottság bizonyos csökkenését. 2002 õszén még a lakosság 67%-a támogatta és 12%-a ellenezte a csatlakozást (a választani tudó biztos szavazók körében a támogatók aránya 90%, az ellenzõké 10% volt), 2003 februárjára viszont a támogatók aránya a teljes lakosság körében 60%-ra, a választani tudó biztos szavazók körében 83%-ra esett vissza. A támogatók aránya különösen a Fidesz-szavazók körében csökkent drasztikusan. 2002 októberében a Fidesz-MPP és az MSZP szavazótábora még nagyjából azonos, kimagasló mértékben támogatta a csatlakozást. A Fidesz-szavazók 74, az MSZP-szavazók 72%-a nyilatkozott úgy, hogy amennyiben elmenne, igennel szavazna a népszavazáson. 2003 februárjára a két szavazótábor között látványos különbség alakult ki: ekkor a szocialista szavazók 78%-a, a Fidesz-MPP szimpatizánsainak pedig csupán 53%-a nyilatkozott úgy, hogy támogatja a csatlakozást.5 Az EU-csatlakozás támogatottságának viszonylag jelentõs visszaesése azzal magyarázható, hogy 2002 õsze–2003 eleje volt az elsõ olyan idõszak Magyarországon, amikor egy jelentõs társadalmi támogatottsággal rendel4

5

Lásd: Fowler, Brigid, „The Hungarian EU accession referendum, 12 April 2003”, Opposing Europe Research Network Referendum Briefing No 4, Sussex European Institute, University of Sussex, 2003, http://www.sussex.ac.uk/sei/documents/hungary4.pdf. Szonda Ipsos, 2002. október és 2003. február. Lakossági omnibusz kutatások. Mintanagyság 1500 fõ.

184


kezõ politikai erõ nyíltan euroszkeptikus (vagy legalábbis hangsúlyozottan „EU-kritikus”) érveket hangoztatott. Korábban csak a MIÉP érvrendszerében jelentek meg hasonló argumentumok, bár a MIÉP elsõsorban ideológiai érveket használt. A Fidesz „eurorealista” platformja és a kormányzati politika ehhez kapcsolódó kritikája így új hangütést jelentett a magyar nyilvánosságban. Ebben a retorikában hangsúlyosan jelentek meg a csatlakozással kapcsolatos egzisztenciális ellenérvek is. A negatív érvek „célba jutása” abból is látszik, hogy mind a korábbi, mind a késõbbi helyzettõl eltérõen 2003 februárjában többen soroltak fel a csatlakozás következtében várható hátrányokat, mint elõnyöket. Ebben Magyarország eltér több más tagjelölt országtól, ahol ezek a viták hamarabb lezajlottak. Így a támogatottságbeli trendek is fordítottan alakultak: míg a magyar társadalom az elmúlt években stabilan és az egész régióban kiemelkedõ mértékben támogatta a csatlakozást, az elsõ visszaesés 2002 végén, 2003 elején, azaz a népszavazási kampány indulásakor vált érzékelhetõvé, máshol a korábban alacsonyabb támogatottsági arányok éppen ebben az idõszakban kezdtek emelkedni. Az elõször megjelenõ negatív érvek elbizonytalanító hatása ellenére a lakosság egészét tekintve a csatlakozás továbbra is túlnyomó többségi támogatást élvezett. Erre utal, hogy a válaszadók bõ kétharmada 2003 márciusában is az ország számára összességében elõnyösnek ítélte a csatlakozást, a népszavazás másnapján készített kutatás pedig azt mutatta, hogy a lakosság 81%-a örült annak, hogy a népszavazáson a többség a csatlakozásra szavazott.6 Az alacsony részvételi arány mögött tehát más tényezõk is meghúzódtak. Elsõsorban az, hogy az igen szavazatok többségének biztosítása és a népszavazáson történõ részvételre mozgósítás csak egymás rovására tûnt megvalósíthatónak. A támogatottságcsökkenés megállítása érdekében a kampány utolsó szakaszában erõs hangsúlyt kapott a belépés melletti nemzeti konszenzus, valamint az az üzenet, hogy az európai uniós csatlakozásnak nincs alternatívája. Mindkét érv feltehetõen segítette a csatlakozás támogatottságának növekedését (illetve a csökkenõ tendencia visszafordítását), mérsékelte ugyanakkor a részvételi hajlandóságot, amely jellemzõen inkább akkor emelkedik, ha a lakosság a politikai küzdelmet kiélezettnek érzi. A csatlakozás kész tényként kezelését erõsíthette a népszavazás politikai és médiakommunikációja, amely a népszavazás pozitív kimenetelét gyakran evidenciának tekintette és az eseményt a visszafordíthatatlan csatlakozási


folyamat (a tárgyalások lezárása és a csatlakozási szerzõdés aláírása közötti) közbensõ momentumaként mutatta be. Április elején a lakosság túlnyomó többsége, 73%-a is a népszavazást „lefutottnak” gondolta, mivel a többség biztosan a csatlakozás mellett szavaz majd. A referendum másnapján végzett közvélemény-kutatásban pedig elsõsorban azzal indokolták inaktivitásukat a távolmaradásukat „bevallók”, hogy elõre lehetett tudni, a többség úgyis a belépésre voksol.7 Mindemellett az igen szavazatok döntõ túlsúlyával párosuló alacsony részvételi arány azt is tükrözte, hogy az EU-tagság széles körû támogatottsága felszínes: a választók egyetértettek ugyan a csatlakozás szükségességével, ám az európai kérdéskör és a csatlakozás „történelmi jelentõsége” mégsem lelkesítette õket annyira, hogy támogatásukat szavazatukkal is kifejezzék. Mint arra visszatérünk, ezt a leckét egy év múlva, a 2004-es európai parlamenti választási kampány során a magyarországi pártok „túl jól” jegyezték meg. Ha a magyarországi folyamatokat összevetjük a többi új tagországban tapasztaltakkal, kiderül, hogy a „kijózanodás” az egész régióban bekövetkezett. Míg azonban nálunk a támogatottság kismértékû csökkenése már a népszavazás elõtt megkezdõdött (2002 õszén még a lakosság 67%-a tartotta „jó dolognak a tagságot,” 2003 tavaszán már csak 63%), az újaknál általában a támogatottsági adatok a népszavazásig emelkedtek. A csatlakozás hatására mind itthon, mind a többi új tagállamban átmenetileg emelkedett a tagságot jó dolognak tartók aránya, de innentõl kezdve egy hosszabb távú esés kezdõdött meg, amely – az újaknál általában, beleértve Magyarországot is – 2006 tavaszára fordult meg. A támogatottság visszaesése Magyarországon nagyobb arányú volt, mint általában a régióban. Ennek eredményeképpen az uniós belépést korábban tradicionálisan egyik legnagyobb arányban támogató magyar társadalom a 2003-as népszavazás és a 2004-es EP-választások idején már csak kicsivel vélekedett pozitívabban a tagságról, mint az új tagországokban a közvélemény általában, az EPválasztásokat követõ idõszakban pedig rendre az EU–10-ek átlagánál valamivel euroszkeptikusabbnak bizonyult.8 A 2002–2003 fordulója táján, nagyrészt a csatlakozási tárgyalások lezárásakor kirobbant viták ellenére mind a négy parlamenti párt az EU-tagság ügye mellé állt a népszavazás idején is (mint ahogy a rendszerváltás óta fo7 8

6

Szonda Ipsos, Népszabadság, 2003. április 15.

185

Szonda Ipsos, 2003. április 13. Telefonos kutatás, mintanagyság: 610 fõ. Lásd: Candidate Countries Eurobarometer és Standard Eurobarometer, 2001–2006, http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm.

186


lyamatosan konszenzus mutatkozott közöttük a tagság szükségességét, ha nem is annak feltételeit illetõen). A négy párt közül 2002 vége óta a Fidesz idõnként enyhén euroszkeptikus retorikát alkalmazott, hangot adva fenntartásainak a tagság feltételeivel és a kormánynak a tárgyalások legvégén elért eredményeivel szemben vagy egyes uniós politikákkal kapcsolatosan – általában hitet téve a „nemzetek Európája” koncepciója mellett, amely a régi tagállamokban gyakran együtt jár az integráció továbbfejlesztésének, mélyítésének implicit vagy explicit ellenzésével. A Szabad Demokraták Szövetsége számított a rendszerváltás óta az európai integrációt legkövetkezetesebben támogató pártnak és az MSZP is a tagság erõs támogatói közé volt sorolható. A tagság elleni jellemzõen ideológiai érveket leginkább a parlamentbe 1998 és 2002 között bejutó MIÉP és a rendszerváltás óta végig a parlamenten kívülre szorult Munkáspárt hangoztatott. A parlamenti pártokhoz képest marginális politikai súllyal bíró EU-ellenes szereplõk között említhetjük még a 2003-ban párttá alakuló Jobbik Magyarországért Mozgalmat, amely kampányt folytatott a csatlakozás ellen. Érzékelve, hogy nem tudná átlépni az 5%-os parlamenti küszöböt, a Jobbik nem indult az európai választáson, és bojkottra hívta fel a választókat. Mind a magyar tapasztalatok, mind a korábban csatlakozó országok példája alapján – részben legalábbis – természetes folyamatnak, az ellenzéki erõk tipikus magatartásának tekinthetõ ugyanakkor a nemzeti érdekek állítólagos nem megfelelõ képviselete miatt a kormány bírálata, a tagság vélt vagy valós negatív következményeinek aktív kommunikációja, a vesztesnek hitt csoportok ügyének felkarolása. Az EP-választások összehasonlító kutatása arra utal, hogy a különbözõ választói csoportoknak az uniós tagságról alkotott véleményét elsõsorban nem saját érintettségük, hanem a számukra szimpatikus pártnak ebben a kérdésben elhangzó üzenetei határozzák meg.9 Ezt mutatja az is, hogy Magyarországon eddig általában a kormányon lévõ pártok hívei kedvezõbben vélekedtek a csatlakozásról és az unióról az ellenzéki pártok szimpatizánsainál. 2000-ben ennek megfelelõen a Fidesz-szavazók EU-képe volt a legpozitívabb, 2003 óta viszont az MSZP- és az SZDSZ-támogatóké, míg a Fidesz-tábor szimpátiája az Európai Unió iránt elmarad a lakosság átlagától (bár ezek a különbségek meglehetõsen kicsik voltak).10 A saját párt álláspontjának követését kirívóan 9

10

Lásd általában Tóka Gábor és Bátory Ágnes (szerk.), A 2004. évi európai parlamenti választások: Pártok és szavazói magatartás nemzetközi összehasonlításban (DKMKA–Századvég, 2006). Az 1–100-as skálán az SZDSZ-támogatók: 81, az MSZP: 76, a Fidesz: 73, az MDF: 73. 2004. május Medián-felmérés. Lásd: HVG, 2004. június 4.


187

mutatja a fiatal korosztály integrációs attitûdjének megváltozása a 2003-as népszavazás elõtti idõszakban. A maguk és a társadalom egésze által is az EU-tagság fõ nyertesei közé sorolt fiatalokat a lakossági átlagnál jóval nagyobb arányban találjuk a Fidesz szavazói körében. Míg 2002 októberében a fiatalok 70%-a még összességében elõnyösnek ítélte a csatlakozást, 2003 februárjában már csak 51%-uk vélekedett így, ráadásul ekkor már az összes korosztály közül a fiatalok körében volt a legalacsonyabb az uniós tagság támogatottsága.11

A KAMPÁNY Európai témák a kampányban A fenti különbségek a pártok integrációval kapcsolatos álláspontjában megalapozhattak volna egy olyan kampányt 2004-ben, amely ténylegesen azokkal az ügyekkel foglalkozik, amelyekre az újonnan választott európai parlamenti képviselõk hatást gyakorolhatnak majd. Ennek ellenére a kormány teljesítményével szembeni, a választási ciklus közepén egyáltalán nem szokatlan elégedetlenség és a szavazók európai integrációs ügyeket illetõ érdektelensége miatt valódi uniós témák viszonylag kevés figyelmet kaptak a kampányban. A 2004 tavaszi Eurobarométer-kutatás adatai azt mutatták, hogy a magyar válaszadók úgy gondolták, az EP-kampányban elsõsorban a mezõgazdaság és a foglalkoztatás helyzetével kapcsolatos kérdéseket kellene elõtérbe állítani. A többi csatlakozó országban/új tagállamban szintén a foglalkoztatással, a mezõgazdasággal és egyéb belpolitikai ügyekkel kapcsolatos kérdéseket tartotta a közvélemény a kampány legfontosabb témáinak. A régi tagországok polgárai a foglalkoztatási helyzet mellett a bûnözés és a bevándorlás kérdéseit tartották kiemelten fontosnak – általánosnak volt tehát tekinthetõ a választókat közvetlenül érintõ problémák iránti érdeklõdés. Az Európai Unióval kapcsolatos kérdéseket mint az intézmények reformja, a további bõvítés, vagy az Európai Parlament tevékenysége a legkevésbé fontos témák közé sorolták a magyarok, csakúgy mint az új és a régi tagállamok többi polgára.12

11 12

Szonda Ipsos, 2002. október és 2003. február. Lakossági omnibusz kutatások. Mintanagyság 1500 fõ. Eurobarometer Spring 2004, Joint full report of Eurobarometer 61 and Candidate Countries Eurobarometer 2004.1, http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm.

188


A választók körében várható érdektelenség ellenére a magyar pártok „hivatalos” programjai uniós kérdéseket tárgyaltak, noha elõre tudni lehetett, hogy a politikai pengeváltásoknak elsõsorban nem ezek a dokumentumok szolgálnak majd alapul. A Fidesz 120 oldalas átfogó pártprogramot készített, míg a többi párt ennél rövidebb összefoglalókat hozott nyilvánosságra az EU-t illetõ elképzeléseirõl. A kampány kezdetekor a Fidesz kilencpontos, az MSZP tízpontos listát állított össze, megnevezve azokat a fõ témákat, amelyekkel szerintük a magyar EP-képviselõknek foglalkozniuk kell majd az Európai Parlamentben. A két lista megegyezett abban, hogy a 24 képviselõ pártállástól függetlenül mûködjön együtt az uniós költségvetés elfogadása, a nemzeti kisebbségek unión belüli védelme, valamint a magyar politikai erõk közötti együttmûködés megteremtése érdekében. Emellett a Fidesz listája más olyan célkitûzéseket is tartalmazott, mint például az „egysebességes Európa” megteremtése, egyenlõ bánásmód Magyarországgal szemben, illetve a hazai mezõgazdasági termelõk és a kis- és középvállalkozások védelme. A szocialisták pontjai között pedig a régi tagállamokban történõ szabad munkavállalást érintõ korlátozások megszüntetése, a további bõvítés támogatása és a szegénység elleni küzdelem is szerepelt. A készülõ Európai Alkotmánnyal kapcsolatos kérdések tekintetében is kitapintható volt a kormány- és az ellenzéki oldal közötti különbség, ami az alkotmányos szerzõdést elõkészítõ Európai Konvent 2003 nyári lezárása, valamint az alkotmányról döntõ kormányközi konferencia októberi megkezdõdése ellenére csak meglehetõsen korlátozott mértékben jelent meg a magyar médiában. A magyarországi vita gyakorlatilag két, az alkotmány lényegét tekintve marginális kérdésre – a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív jogaira, illetve a kereszténységre való utalások alkotmányba beillesztése – korlátozódott. Mindkét kérdés Magyarországon hagyományosan a jobboldal „felségterülete.” Az elsõt eredetileg Szájer József, a Fidesz képviselõje kezdeményezte az Európai Konventben – a törekvést ugyanakkor az MSZP és a kormány is magáévá tette, így a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak alkotmányba illesztése közös magyar ügy lett. (Némi viszály kialakult annak kapcsán, hogy a kormány nem egyeztetett az ellenzékkel a magyar szövegjavaslatról, de ez késõbb megtörtént.) Az Európa keresztény gyökereire való utalás beillesztését az alkotmány preambulumába mindkét ellenzéki párt, a Fidesz és az MDF is szorgalmazta. A szocialisták – habár nyíltan nem ellenezték ezt a törekvést – lényegesen távolságtartóbbak maradtak a kérdésben, látszólag abban bízva, hogy más tagországok kormányai kész helyzetet teremtenek. A vita márciusban


189

éledt fel, amikor az egyik szocialista európai parlamenti képviselõ-jelölt, Kósáné Kovács Magda egyik (talán nem véglegesnek szánt) sajtónyilatkozatában kijelentette, hogy a Vatikán megpróbálja befolyása alá vonni („le akarja nyúlni”) az integrációs folyamatot. A Fidesz erõteljesen tiltakozott a katolikus egyház politikájának ilyen ábrázolása ellen, és azt követelte, hogy a jelöltet távolítsák el az MSZP listájáról – amit az MSZP megtagadott. Az eset rávilágított néhány jelentõs, a két nagy ideológiai tábor által képviselt különbségre az európai integrációt megalapozó értékeket illetõen is. A kormány „nem támogatom, de nem is ellenzem” álláspontjának ugyanakkor nem volt kommunikációs hozadéka. Ami a kampány kevéske EU-s tartalmát illeti, az ellenzéki pártok alapvetõen a magyar tagsággal kapcsolatos két általános témakörben fogalmazták meg véleményüket, bár inkább a kormányt támadva, nem pedig saját uniós üzeneteket hangoztatva. Bírálták a kormányt egyrészt az ország csatlakozási felkészülésének hiányosságaiért (üzenet: Magyarország az élmezõnybõl a középmezõnybe csúszott), másrészt a magyar érdekek nem megfelelõ képviseletéért (üzenet: a kormány alkalmazkodásból jeles, érdekérvényesítésbõl elégtelen osztályzatot érdemel). Ezeket az általános kormánykritikákat leszámítva azonban sem az ellenzéki, sem a kormányzati kommunikációban nem merültek fel hangsúlyosan sem a magyar tagság elõnyeivel és hátrányaival, sem az uniós közéleti viták homlokterében álló ügyekkel (intézményi reform, további bõvítés, lisszaboni stratégia, az EU 2007–2013 közötti költségvetése, az európai szociális modell fenntarthatósága stb.) kapcsolatos kérdések. Kiemelt szakpolitikai kérdések megvitatására, a pártok álláspontjainak elkülönítésére pedig gyakorlatilag egyáltalán nem került sor a kampányban. Mindennek az lett a következménye, hogy az átlagos szavazó számára a pártok uniós szinten képviselendõ politikai elképzelései szinte megkülönböztethetetlenné váltak – azaz a választók akkor is nehezen választhattak volna EP-képviselõket „európai” (és nem belpolitikai) szempontok alapján, ha akartak volna. Az európai témák háttérbe szorulását a kampányban több tényezõ magyarázhatja. Egyrészt ezek a kérdések (ahogy fent ismertettük) a lakosságot eleve kevésbé foglalkoztatják, mint más – nagyrészt belpolitikai – témák, ami nem sarkallja a pártokat arra, hogy olyan témákban vetélkedjenek, amelyekre az EP-választások kimenetelének közvetlen hatása lehet (az EP-ben képviselendõ álláspontokon keresztül). Ugyancsak az uniós témák körüli pártversengés esélyeit csökkenti, hogy az ilyen jellegû összetett, tartalmi kérdések nem „jönnek át” a rövid, gyakran leegyszerûsítõ üzenetekre foku-

190


száló médiában.13 Ez különösen igaz az új tagországokban, ahol 2004 elõtt a média (és a politikusok) EU-kommunikációja a csatlakozással közvetlenül összefüggõ kérdésekre koncentrált, míg az unió belsõ mûködése szempontjából meghatározó témák nem jelentek meg és így jórészt ismeretlenek maradtak az átlagos szavazó számára. Az EU napirendjén kiemelt helyen szereplõ kérdések bevezetése a közéleti vitába idõigényes és – mivel az ismeretlen információ elbizonytalanító hatású lehet – a politikai szereplõk számára kockázatos feladat, amire a magyar pártok 2004-ben nem igazán vállalkoztak.

A pártok kampányai Az EP-választásokon nyolc párt állított listát: a kormányzó Magyar Szocialista Párt (MSZP) és Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ), valamint az ellenzéki Fidesz – Magyar Polgári Szövetség (Fidesz-MPSZ) és Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), a Munkáspárt, a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Nemzeti Szövetség. Általános volt az a várakozás, hogy a magyar országgyûlésbe két évvel korábban beválasztott pártok nyerik el a Magyarországot az Európai Parlamentben megilletõ mind a huszonnégy képviselõi helyet, bár bizonytalannak látszott, hogy a kisebbek, különösen az MDF, átlépi-e a mandátumszerzéshez szükséges küszöböt. Alábbiakban egyrészrõl a két nagy párt (a kormányzó MSZP és az ellenzéki Fidesz), másrészrõl a két kisebb parlamenti párt (az SZDSZ és az MDF), harmadrészrõl a két jelentõsebb parlamenten kívüli euroszkeptikus párt (a MIÉP és a Munkáspárt) kampányának lényegesebb elemeit állítjuk egymással párhuzamba.

13

Lásd: Hegedûs István, „Magyar Pártok – európai választások: Négy eshetõség, hat szempont – a tizenkét csillag árnyékában,” Politikatudományi Szemle, 2004. 3. szám.


191

Az MSZP–Fidesz párharc A miniszterelnök és a Magyar Szocialista Párt kampánya Az MSZP kampányán belül külön figyelmet érdemelnek a miniszterelnök kezdeményezései: Medgyessy Péter, érzékelve a pártok állandó „viszálykodását” elítélõ politikai közhangulatot, a nemzeti összefogást hirdetõ számos javaslatot tett. Ezek közül legemlékezetesebb a 2004 februárjában országértékelõ beszédében elõterjesztett – az ellenzéket és a koalíciós partner szabad demokratákat is meglepõ – közjogi „csomag” volt, amelyben többek között felvetette, hogy a parlamenti pártok állítsanak egyetlen közös listát az európai választásokra. Késõbb a miniszterelnök ötletét azzal magyarázta, hogy a közös lista a „nemzeti egységet” szimbolizálná. Hozzátette, javaslatait kész egyenesen a választópolgárok elé terjeszteni népszavazás keretében, amennyiben elképzeléseit a „pártok” a szõnyeg alá söprik – szakértõi vélemények szerint ez a népszavazás egyébként alkotmányellenes lett volna. Az SZDSZ azonnal és kisebb zavar után a Fidesz is elutasította a közös lista gondolatát, ami így lekerült a napirendrõl. Országértékelõ beszédében a miniszterelnök két további javaslatában a köztársasági elnök közvetlen megválasztását vetette még fel, és radikálisan csökkenteni kívánta a magyar országgyûlésben a képviselõk számát. Medgyessy Péter sikertelen kezdeményezéseinek valós célja vélhetõen az volt, hogy a szavazók körében még mindig általános és széles körû politika- és pártellenességet kihasználva javítson csökkenõ népszerûségén. Ugyanebbe a sorba illeszkedett Medgyessy Péter indítványa a csatlakozás kérdésében kiadandó négypárti közös ünnepélyes nyilatkozat elfogadására, politikai egyeztetése a korábbi miniszterelnökökkel és a Nemzeti Lobbitanács felállításának kezdeményezése is. Medgyessy Péter felvetései mellett az MSZP békéltetõ szerepét igyekeztek erõsíteni Kovács László pártelnök üzenetei a választások utáni összefogás szükségességérõl, valamint Horn Gyula volt kormányfõ kezdeményezésére a Fidesz listavezetõjével, Schmitt Pállal való konzultációja – az EP-kampány „eldurvulásának” megakadályozása érdekében – és találkozója Erdõ Péter bíboros érsekkel, valamint a többi párthoz eljuttatott szocialista párti 10 pont a nemzeti összefogás szükségességérõl. Ismerve a társadalom konszenzusigényét, az ellenzéki pártok nem támadhatták nyíltan a miniszterelnök kezdeményezései mögötti szándékot (még a közös választási listás javaslat jogi és politikai abszurditása ellené-

192


re sem), ehelyett igyekeztek maguk is hasonló kezdeményezésekkel elõállni: groteszk harc indult azért, hogy ki a nemzeti összefogás letéteményese, miközben a két oldal kölcsönösen gyûlöletkampánnyal vádolta egymást. A Fidesz nemzeti egységet szorgalmazó kezdeményezését 9 pontban „Összefogás közös érdekeink védelmében” címû dokumentumában fogalmazta meg, az MDF pedig monoki nyilatkozatában szólította fel a pártokat nemzeti párbeszédre és összefogásra a hosszú távú nemzeti érdek megfogalmazása érdekében. Míg az MSZP (és az MDF) a pártok közötti párbeszédet sürgette, a Fidesz az összefogás fontosságát „az emberekre”, a társadalom egészére terjesztette ki. Ezt fejezte ki a Fidesz kampányának vezetõ szlogenje („Csak együtt sikerülhet”), amit elsõsorban Schmitt Pál személye fémjelzett. Az üzenet azt a stratégiát segítette, amellyel a Fidesz a baloldali érzelmû szavazók, az MSZP-bõl kiábrándulók és a régi rendszer „kádári kisemberei” irányába igyekezett nyitni. Az „összefogás” jegyében születõ üzenetek mellett a kormány jóléti intézkedésekkel (például az 54. heti nyugdíj elõrehozott kifizetésével) és a csatlakozás körüli ünnepségekben vállalt pozitív szereplésével remélte erodálódó társadalmi támogatottságát visszaszerezni. A miniszterelnöki kezdeményezéseket és a csatlakozás napja körüli ünnepségeket leszámítva a kormány és az MSZP a kampány folyamán nagyrészt reaktív kommunikációt folytatott: defenzívába szorulva próbálta cáfolni a Fidesz kormányt bíráló vagy a gazdaság válságos helyzetét hangsúlyozó üzeneteit. Kampányanyagainak nagy részét a Fidesz vádjainak vitatása és kivédése tette ki, valamint annak bizonygatása, hogy az ország helyzete sokkal jobb, mint a Fidesz-kormány idején volt. Ezzel paradox módon az MSZP sodródott az inkább ellenzéki pártokra jellemzõ szerepkörbe: a versenytársa választotta terepen vívta a harcot. Az MSZP-kampány ugyanakkor alkalmazta a pozitív és negatív kampányelemeket elegyítõ taktikát is, igyekezve a Fideszt a levegõbe beszélõ, üres ígéretekkel dobálódzó bajkeverõnek bemutatni, míg a szocialistákat felelõsségteljes, cselekvõ politikai erõként ábrázolta: „Míg mások csak beszélnek, az MSZP dolgozik.” A kampányfinisben, amikor a közvéleménykutatások a Fidesz gyõzelmét jósolták, a szocialisták tempót váltottak és defenzívából erõs támadásba lendültek. Az új szlogen – „Állítsuk meg a Fidesz hazugsággyárát!” – jól példázza az agresszív hangvételû negatív kampányt. A próbálkozás azonban már valószínûleg túl késõn jött ahhoz, hogy a párt saját teljesítményérõl a Fideszre terelje a figyelmet.


193

A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kampánya Bár a hivatalos nyitányt csak 2004 tavaszán tartották meg a pártok, a Fidesz elsõként, gyakorlatilag már 2003 kora õszétõl megkezdte választási kampányát. A párt kommunikációjában visszaköszöntek, bár valamelyest módosultak a már 2003 elsõ felében, a csatlakozás kérdésében rendezett népszavazást megelõzõ idõszakban megismert üzenetek. Továbbra is központi helyet kapott a kormány európai politikai teljesítményének bírálata, de míg a népszavazást megelõzõen a kedvezõtlennek ítélt csatlakozási feltételek és a nem megfelelõ mértékû uniós támogatásokról szóló üzenetek álltak a középpontban, 2003 õszére formálódtak meg a csatlakozási felkészülés hiányosságait ostorozó ellenzéki bírálatok, a korrupciós vádak, valamint a kormány ígéretszegéseit soroló támadások. Mindezek az – elsõsorban a mezõgazdaság felkészülését bíráló és az uniós támogatások elvesztésével riogató – üzenetek különösen az Európai Bizottság november elején nyilvánosságra hozott országjelentése kapcsán váltak hangsúlyossá. A kampány során felerõsödött a gazdaság válságos helyzetérõl, valamint a kormány esetleges EP-választási gyõzelme esetén várható megszorításokról, áremelkedésekrõl, elbocsátásokról szóló retorika. A koalíció 2003. nyári népszerûségvesztését követõen már 2003 õszén megmutatkoztak a Fidesz kommunikációjában az elsõ jelei annak, hogy az EP-választást a kormánnyal való elégedettség tesztjeként, „elõválasztásként” próbálják feltüntetni az állampolgároknak – azaz a nemzeti választásoktól témájában kevéssé különbözõ erõpróbaként, amely alkalmat adhat a kormány „megbüntetésére”. Innentõl kezdve folyamatosan erõs hangsúlyt kapott az az üzenet, hogy a szavazók a kormány kétéves munkájáról mondanak véleményt. Fõleg a kampány elsõ felében a Fidesz-politikusok gyakran utaltak elõrehozott választások lehetõségére, amennyiben a kormány az európai parlamenti választásokon elsöprõ vereséget szenvedne. A kampány késõbbi szakaszában a Fidesz-vezetõk az elõrehozott választásokkal szemben inkább csak a gyõzelmük esetén megerõsödõ kormánybefolyásolási képességüket hangsúlyozták, azzal érvelve, hogy ellenzéki gyõzelem esetén a kormány kénytelen lesz változtatni „megszorításokra épülõ” gazdaságpolitikáján és megvalósítani az (alább részletesebben bemutatott) Nemzeti Petíció célkitûzéseit. Ezek az üzenetek kettõs célt szolgáltak: egyrészt a választás tétjének emelésével a párt szavazóinak mobilizálására irányultak, másrészt a belpolitikai tematika központba állításával igyekeztek elkerülni azt, hogy az

194


MSZP politikai hasznot húzzon a közvélemény többsége által támogatott uniós csatlakozásból. Orbán Viktor pártelnök a kezdetektõl aktív szerepet vállalt a kampányban. Vidéki látogatásain, fõvárosi szerepléseikor és nemzetközi találkozói során egyaránt hangsúlyos szerepet kaptak az EP-választásokkal és a kormány bírálatával foglalkozó mondatok. Orbán kommunikációját a parlamenti és pártpolitizálás keretein kívülre helyezkedés, a szimbolikus üzenetek ismétlése, a szakpolitikai kérdések és a konkrétumok mellõzése jellemezte. Nemzetközi találkozói is a pártok és a magyar politizálás felett álló „európai politikus” imázsának megerõsítését célozták. A Fidesz elnökének nyelvezete a népszavazás elõtti idõszakhoz hasonlóan továbbra is euroszkeptikus maradt, elkerülte a csatlakozás elõnyeinek felsorolását, viszont utalt az uniós tagság vélt egzisztenciális hátrányaira. A beszédek célcsoportja a vidék Magyarországa, a csatlakozás állítólagos vesztesei, a bizonytalan és alacsonyabbnak tekintett társadalmi státusú rétegek (gazdák, nyugdíjasok, kis- és középvállalkozók, többgyermekes családok), a jobboldali (akár szélsõjobboldali) és konzervatív érzelmû szavazók, majd a kampány második felében az MSZP-tõl elforduló baloldali érzelmû szavazók. A Fidesz vezetõjének megszólalásaiban visszatérõen szerepelt a magyar érdekek uniós képviseletének fontossága és a kormány „szolgai alkalmazkodásának” bírálata, amely már a népszavazást megelõzõ idõszak stratégiájának is része volt. Mindezt kiegészítette az öntudatos, büszke Magyarország víziója, valamint az EU belsõ problémáinak, illetve Magyarország jelentõségének, az unión belüli aktív szerepének hangsúlyozása. Jellemzõ, hogy Orbán és más fideszes politikusok beszédeikben és nyilatkozataikban látványosan kerülték a „bõvítés” és a „csatlakozás” kifejezéseket, helyettük „Európa újraegyesüléseként” értékelték, hogy az Európai Unió immár 25 tagállamot foglal magába. Az EP-választásokat megelõzõ hónapokban a Fidesz-kampány központi eleme a március 27-i szövetségi gyûlésen bemutatott Nemzeti Petíció és az ehhez kapcsolódó aláírásgyûjtési akció volt. A dokumentum követelte, hogy a kormány állítsa vissza az otthonteremtési programban korábban nyújtott kedvezményeket, állítsa le a privatizációt, védje meg a magyar munkahelyeket, csökkentse a gyógyszerek árát, fagyassza be a kórházprivatizációt, részesítse nagyobb támogatásban a gazdákat és garantálja, hogy a gáz- és energiaárak ne emelkedhessenek évi 5%-nál gyorsabban. A petíció – amelyet késõbb a szabad demokraták „néhány elemében” kommunista kiáltványhoz hasonlítottak – nem tért ki arra, hogy honnan származná-


195

nak a javaslatok megvalósításához szükséges állami pénzügyi erõforrások. A több mint egymillió összegyûjtött aláírás (a végsõ nagyságrendet kormányoldalról megkérdõjelezték) ugyanakkor azt mutatta, a kezdeményezés eredményesen szólította meg közvetlenül, személyesen a szavazók széles körét. A mobilizációs hatást tovább erõsítette, hogy a párt aktivistái a petíció összes aláíróját felkeresték Orbán Viktor köszönõlevelével. A Fidesz-kampány tartalmilag a lakosság egzisztenciális félelmeire alapozódott, a „hétköznapok biztonsága” témakörét állítva a középpontba. Ezt szolgálták a petíciós követelések és az azokat összefoglaló „Munka, otthon, biztonság” szlogen is. A mindennapi megélhetési gondokkal foglalkozó szövegek gyengítették a csatlakozási ünnepségek szimbolikus kormányüzeneteit a bõvítés történelmi jelentõségérõl, és reagálásra kényszerítették a kormánypártokat. A kampány utolsó szakaszában a teljes Fidesz-kommunikációt a Nemzeti Petíció köré építették: a Fidesz politikusai az itt felvetett témák köré rendezték megszólalásaikat, visszatérõen ismételték a hármas jelszót és a követeléseket. A Nemzeti Petíció elsõsorban kampánycélokat és nem hosszú távú politikai célokat szolgált. Erre utal az is, hogy az EPválasztások után a Fidesz elszántsága alábbhagyott, a Nemzeti Petíció gyorsan lekerült a napirendrõl. A Fidesz-kampány a kormány hiteltelenítését célozta meg azzal, hogy a párt vezetõi rendszeresen összehasonlították a kormány teljesítményét a 2002-es kampány szocialista párti ígéreteivel, kezdve a gázár emelésétõl egészen a nemzetközi eladósodás mértékéig. A választások elõtti héten a Fidesz nagygyûlést tartott a Mûegyetem elõtt. Orbán Viktor itt elhangzott szónoklatát elemzõk a 2002-es Testnevelési Egyetemen elmondott kemény beszédének hangvételéhez hasonlították szociális ígéretei és kormányellenes radikalizmusa miatt. A beszéd elemeivel összhangban álltak a Fidesz negatív kampányának üzenetei is (pl. „bankárkormány – újra áremelés”, „dupla Bokros-csomag”). A negatív kampányt a politikai marketing széles eszköztára támogatta: szórólapok (áruházi katalógusra emlékeztetõ szórólap, csekkszórólap), lánc sms-ek és e-mailek, valamint honlapok (pl. a bankarkormany.hu). A Fidesz kommunikációja a kampányfinisre a „Megszorítások vagy Nemzeti Petíció” alternatívájára kívánta szûkíteni a választási alternatívát. A kampány utolsó heteiben a közvélemény figyelme az MSZP és a Fidesz közötti párviadalra összpontosult. Vagyis megismétlõdött a 2002-es rendkívül kiélezett választási küzdelem – igaz, ezúttal a közvélemény jóval kisebb mértékû érdeklõdése közepette. Az agresszív kampány célja –

196


mindkét oldalon – elsõsorban nem a meggyõzés, hanem a saját szavazótábor mozgósítása és az ingadozó szavazók megnyerése volt. A kisebb pártok inkább csak a kampány kezdeti szakaszában tudták önálló üzenetekkel befolyásolni a politikai napirendet.

Az SZDSZ és az MDF identitásépítõ kampánya A két kisebbik parlamenti párt is belpolitikai programja legnépszerûbb elemeire fektette a hangsúlyt. Mindkét kampány elsõdleges célja a párt önállóságának felmutatása-megerõsítése volt. A Szabad Demokraták Szövetsége 2002-es választási programja egyik kulcselemét, az adócsökkentést hangsúlyozta, amit összekapcsolt olyan javaslatokkal, amelyek az állami szerepvállalás visszafogását, az esélyek kiegyenlítését és a valóban rászorultak támogatásának szükségességét emelték ki, amit röviden „liberális alternatívának” nevezett. Ennek hátterében nyilván az a törekvés állt, hogy a kormányzati szereppel együtt járó népszerûségvesztésbõl, illetve az MSZP-vel való „összemosásból” adódó károkat minimalizálja. Tartalmilag a szabad demokraták kampánya két vonatkozásban eltért a többi pártétól. Egyrészt az SZDSZ volt az egyetlen párt, amelyik nem folytatott negatív kampányt. (A kampányidõszakot nemcsak az MSZP és a Fidesz közötti harc, hanem az elmélyülõ Fidesz–MDF-ellentét is végigkísérte.) Másrészt egyedül az SZDSZ kommunikációjában kapott hangsúlyos helyet néhány olyan egyszerû „európai” üzenet, amelyekkel a párt állást is foglalt egyes kiemelt európai szakpolitikákat illetõen. Így célul tûzték ki több uniós támogatás megszerzését a városok számára, szorgalmazták a szabad munkavállalás korlátozásának megszüntetését, a gazdaságosabb és kevésbé bürokratikus uniós igazgatást, kiálltak az adócsökkentés és a tagállamok közti adóverseny fenntartása mellett. A szabad munkavállalással kapcsolatos célkitûzés kivételével ezeket a célokat egyedül az SZDSZ hangsúlyozta. A városok uniós támogatásának növelése melletti érvelés jól illeszkedett a párt jellemzõen urbánus szavazóbázisához és elsõ számú jelöltjük, Demszky Gábor, budapesti fõpolgármester kampányához. Ennek ellenére a finisben a szabad demokraták üzeneteiben is marginalizálódtak az európai vonatkozású elemek és a belpolitikai kérdések kerültek a középpontba. Az MDF igyekezett a két nagy párt iszapbirkózásából kiábrándult negatív politikai közhangulatot saját javára fordítani. Ennek érdekében az MDF


197

a kampányban különállását, elhatárolódását hangsúlyozta mind a Fidesztõl, mint az MSZP-tõl, illetve a pártpolitikai sokszínûség fontosságát és az elvi politizálás jelentõségét. Az MDF-kampány középpontjában a párt március 20-i nagygyûlésén meghirdetett „Normális Magyarországért” program és szlogen állt, amely a felelõsségteljes politizálást hirdette. A Fidesz támadásai az MDF különutas politikája ellen paradox módon éppen hogy hitelesítette a kisebbik konzervatív erõ kampányát. Európai vonatkozású üzeneteiben – a Fideszhez hasonlóan – az MDF is bírálta a kormány csatlakozási felkészülését (különösen a mezõgazdaság területén), de egyben a hiányosságok pótlására is megfogalmazott javaslatokat (pl. nemzeti agrárkerekasztal, illetve négypárti egyeztetés kezdeményezése a mezõgazdaság uniós körülményekhez való alkalmazkodása érdekében). A párt kommunikációjában kiemelt helyet kapott a „nemzet újraegyesítése” európai keretek között, a nemzeti érdek hangsúlyozása és a határon túli magyarok érdekeinek képviselete, hangsúlyosan a kettõs állampolgárság ügye. Az Európai Alkotmánnyal kapcsolatos kommunikációjában, akárcsak a Fidesz, egyaránt ragaszkodott a nemzeti kisebbségek jogaira való utaláshoz, valamint a kereszténységre vonatkozó hivatkozás beillesztéséhez az alkotmányos szerzõdés szövegébe. Ugyanakkor az MDF-kampányban sem az európai üzenetek domináltak. Viszont karakteres álláspontot képviselt az iraki magyar szerepvállalás kérdésében, a kezdetektõl a magyar katonák hazahozása mellett érvelve. A közvélemény egyre növekvõ többsége támogatta a katonák hazahívását, részben az Irakban elhunyt magyar fiatalember története, részben az iraki fogolykínzások ügyében kirobbant válság hatására. Mivel a Fidesz menet közben váltott álláspontot (kezdetben támogatva, majd ENSZ-szerepvállaláshoz kötve a magyar katonák kint maradásának jóváhagyását), az Irak-kérdés kampánytémává válása leginkább az MDF-nek kedvezett. A párt kampányának egy másik sarkalatos pontja az az állítás volt, hogy a pártok közül egyedül a Fórum nem kompromittálódott korrupciós ügyekben, és hogy korrupciós háttéralkuk kötik össze a Magyar Szocialista Pártot a Fidesszel. Feltehetõleg sikerült a két nagy párt ellen az elitellenes érzelmeket kijátszani, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az MDF végül átlépte azt az 5%-os választási küszöböt, amelyet számos közvélemény-kutatás elérhetetlennek jósolt. A váratlan jó eredmény alapja azonban leginkább az lehetett, hogy az MDF a választók kicsi, de nem jelentéktelen része számára önálló, mindkét nagy párttól jól láthatóan elkülönülõ alternatívát kínált.

198


Parlamenten kívüli euroszkeptikus pártok: a MIÉP és a Munkáspárt A kampányból feltûnõen hiányoztak az erõsen euroszkeptikus pártok, különösen a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártja. A párt nem tudta kiheverni a 2002-es választási vereséget, amely a parlamentbõl való kiesés mellett egyben a média figyelmének csökkenését is eredményezte. A párt már a csatlakozásról szóló népszavazás idején sem tudott a kampányra érdemi befolyást gyakorolni. Ez annak ellenére maradt így 2004-ben, hogy a MIÉP EU-val kapcsolatos álláspontja markánsan különbözött a parlamenti pártokéitól és a radikális euroszkeptikus szavazók számára egyetlen, a véleményüket jól kifejezõ opcióként kínálkozott. A MIÉP-pel szemben a Munkáspárt korábbi euroszkepticizmusa meglehetõsen tompult. Kampányában azonban az unióval kapcsolatos álláspontja minimális szerepet kapott. Ehelyett a Fideszhez hasonlóan aláírásgyûjtéssel igyekezett mozgósítani: népszavazást kezdeményezett. A népszavazásnak, aminek lebonyolítását a párt az európai parlamenti választások napjára tervezte, az lett volna a célja, hogy megállítsa a kormány kórházprivatizációs törekvéseit. A Munkáspárt szemszögébõl szerencsétlenül az Alkotmánybíróság megvétózta a kérdéses törvénytervezetet, értelmetlenné téve a népszavazás gondolatát még a kampány befejezése elõtt. Ez a fejlemény ugyanakkor nem tántorította el a pártot, amely a történtek ellenére továbbra is ugyanarra a témára koncentrált, az eredmények tükrében meglehetõsen sikertelenül. (A népszavazást végül 2004 decemberében, mintegy fél évvel az EP-választások után – összekötve a határon túli magyar kisebbségeknek adandó magyar állampolgárságra vonatkozó népszavazási kérdéssel – megtartották.)

A pártlisták Európai parlamenti választási listáját is tudatos kommunikációs célokra használta fel a Fidesz. Egyrészt a pártok között elsõként nevezte meg a listavezetõt és a lista további tagjait is, másrészt a „Szabad Európa” lista elnevezéssel szimbolikus üzenetet közvetített. Az MSZP a parlamenti pártok közül utolsóként nevezte meg listavezetõjét, némileg a bizonytalankodás látszatát keltve. A listavezetõ személyének kiválasztásában a pártok különféle stratégiákat követtek. Az MDF kampánya összpontosított leginkább a párt elsõszá-


199

mú jelöltjére. Dávid Ibolya pártelnök mint az egyik legnépszerûbb magyar politikus számított az MDF legértékesebb választási tõkéjének14 annak ellenére, hogy már a kezdetek kezdetekor kijelentette, mandátumát átadja az MDF listáján másodikként szereplõ viszonylag ismeretlen Olajos Péternek. A szocialisták is hasonló taktikát folytattak, hiszen két „nehézsúlyú” politikust, a pártelnök és külügyminiszter Kovács Lászlót és a volt miniszterelnök Horn Gyulát jelölték listájuk elsõ két helyére, akikrõl valószínûsíteni lehetett, hogy nem áll szándékukban európai parlamenti mandátumukat betölteni. Ezzel szemben a Fidesz úgy döntött, hogy nem veszik fel a pártlistára a pártvezér Orbán Viktor „márkanevét” – aki ennek ellenére oroszlánrészt vállalt a kampányban –, hanem a tényleges képviselõjelöltek kapják a vezetõ helyeket. A két stratégiát ötvözve a szabad demokraták elsõ embere, Demszky Gábor két munkahely betöltésére kötelezte el magát, azt ígérve, hogy ingázni fog az európai parlamenti képviselõség és a budapesti fõpolgármesteri szék között, ám megszerzett mandátumáról végül összeférhetetlenség miatt lemondani kényszerült a listán harmadikként szereplõ Mohácsi Viktória javára. A listavezetõ kiválasztásában a pártokat jellemzõ különbségeket a Fidesz ki is használta a többi párt támadására. A kampány során folyamatosan visszatérõ üzenetként megkérdõjelezte a többi párt európai elkötelezettségét, mondván, hogy az MSZP és az MDF listáját „áljelöltek” vezetik, akik nem is akarnak Brüsszelben dolgozni, Demszky valódi szándéka pedig kiszámíthatatlan. A Fidesz elsõként, már 2003 nyarán megnevezte a listáján szereplõ többi jelöltet is. Második helyre a 2002-ben egyéni körzetben mandátumot szerzett Szájer József került, aki korábban az európai integrációs ügyek bizottságának elnöki pozícióját betöltötte, valamint az Európai Konvent tagja is volt és ezért a közvélemény szemében uniós szakértõnek számított. (Listája második helyére az SZDSZ is szakértõ politikust választott Szent-Iványi István személyében.) A fõpolgármester-jelöltként ismertté vált listavezetõ Schmitt Pál és Szájer mellett néhányan specifikus célcsoportok megszólításában játszottak szerepet: Schöpflin György az értelmiségiek körében, Surján László a hagyományos kereszténydemokrata érzelmû szavazók, Barsiné Pataky Etelka a jobbközép konzervatív választók, Gyürk And-

14

A négy parlamenti párt listavezetõje közül Dávid Ibolya volt a legnépszerûbb politikus. Lásd: 2004. májusi Medián-felmérés, HVG, 2004. július 4.

200


rás a fiatal korosztály tagjai, Járóka Lívia pedig a roma választók szemében lehetett vonzó jelölt. Visszatekintve hibás döntésnek tûnik, hogy az MSZP listája élére Kovács Lászlót és Horn Gyulát tette. Nem csak azért, mert elõre látható volt, hogy mandátumukat átadják majd hátrébb szereplõ és ismeretlenebb jelölteknek, hanem azért is, mert ebben az idõszakban inkább már „a múlt embereinek” számítottak. Hiányzott a listáról ugyanakkor a pártelnök-várományos Hiller István, a lehetséges köztársasági elnökjelölt Szili Katalin, valamint a sportminiszter Gyurcsány Ferenc neve. A „jövõ embereinek” feltûnõ hiánya a listáról azt az üzenetet közvetítette, hogy a párt maga is kudarcra számított a választásokon, amivel a feltörekvõ nemzedék nem akart azonosulni.15 Pozitív kommunikációs üzenetet hordozott ugyanakkor a nõi politikusok hangsúlyos jelenléte és számos fiatal politikus szerepeltetése a listán.

EREDMÉNYEK ÉS ELEMZÉS A választás végeredménye Végsõ soron az MSZP késõi stratégiaváltása elégtelennek (és feltehetõen helytelennek) bizonyult a kampány megfordításához. Az elsõ európai parlamenti választások kétségtelen gyõztese a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség volt: négyszázezerrel, azaz 13%-kal több szavazatot szereztek, mint a szocialisták. 47,4%-os szavazati arányuk minden eddigi országos választáson mért legjobb eredményük, amely még a két évvel késõbbi, országosan összesített 2006-os önkormányzati választási eredményüket is kicsivel felülmúlja. A két kisebb parlamenti párt viszonylag jól szerepelt: a Szabad Demokraták Szövetsége két százalékkal több szavazatot kapott, mint két évvel korábban az országos választásokon. A Magyar Demokrata Fórum pedig minden ellentétes várakozásra rácáfolva átlépte az 5%-os választási küszöböt. Amint az várható volt, egyik parlamenten kívüli pártnak sem sikerült a közelébe kerülnie annak a célnak, hogy legalább egy jelöltet mandátumhoz juttasson. Az új magyar európai parlamenti képviselõk csapatának összetétele a következõképpen alakult: Fidesz 12, MSZP 9, SZDSZ 2 és MDF 1 15

Lakner Zoltán, Magyar Politikatudományi Társaság Vándorgyûlése, 2004.

201


mandátum (lásd 1. táblázat). Amennyiben Magyarországnak eggyel több mandátum járna, azt is a Fidesz szerezte volna meg. 1. táblázat A 2004. június 13-i európai parlamenti választások Magyarországon

Pártlista

Szavazatok száma

Szavazatok aránya

Mandátumok száma

Fidesz – Magyar Polgári Szövetség (Fidesz-MPSZ)

1 457 750

47,40

12

Magyar Szocialista Párt (MSZP)

1 054 921

34,30

9

Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ)

237 908

7,74

2

Magyar Demokrata Fórum (MDF)

164 025

5,33

1

Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP)*

72 203

2,35

–

Munkáspárt (MP)*

56 221

1,83

–

Magyar Nemzeti Szövetség (MNSZ)*

20 226

0,66

–

Szociáldemokrata Párt (SZDP)*

12 196

0,40

–

* Nem sikerült átlépnie az 5%-os választási küszöböt. Forrás: Országos Választási Iroda (www.valasztas.hu)

A részvételi arány A 38,5%-os részvételi arány mind a bõvítés nyomán tovább csökkenõ uniós átlaghoz (45,7%), mind a korábbi magyarországi országgyûlési választásokhoz képest alacsony volt, bár még így is magasabb, mint a legtöbb új tagállamban. Lengyelországban például csak a választásra jogosultak 20,8%-a, Szlovákiában csupán 16,9%-a ment el szavazni, a 10 új tagországban együttvéve pedig átlagosan mindössze 26,9%-uk. Magyarországon a rendszerváltás óta a legmagasabb választási részvételi arányt a 2002es országos parlamenti választások második fordulójában mérték, amikor a

202


73,4% azt jelentette, hogy közel kétszerannyi, azaz másfél millióval több állampolgár (összesen 4 423 806 szavazó) élt választási jogával, mint 2004 júniusában.16 Az európai parlamenti választások még a két évvel késõbbi, 2006-os helyhatósági választásokhoz képest is kevésbé mozgósították a szavazókat: ekkor a részvételi arány 53%-os volt. A népszavazásokkal való összehasonlítások sem kedvezõek az európai parlamenti választások számára, habár ebben az esetben a különbség kisebb: 10%-kal (48,6%) többen mentek el véleményt nyilvánítani a NATO-tagságról 1997 novemberében és 7%-kal (45,6%) többen a 2003. áprilisi európai uniós csatlakozásról szóló népszavazáson, mint ahányan az elsõ magyarországi európai parlamenti választásokon voksoltak.17 Érdekes, hogy a 2003-s népszavazáson leadott, az EU-s tagságot támogató szavazatok száma (3 056 027) majdnem megegyezik a 2004. júniusi európai parlamenti választásokon összesen leadott szavatokéval (3 097 657). Csábító lenne ezekbõl az adatokból azt a következtetést levonni, hogy ugyanazok a szavazók, akik igent mondtak az uniós csatlakozásra a népszavazás során, most kinyilvánították kívánságukat, ki képviselje õket az Európai Parlamentben – ám ennek az állításnak a bizonyíthatósága kétséges. Sõt, az eredmények akár a feltételezés ellenkezõjét is sugallhatják: amint már fent említettük, a Fidesz-szavazók egy évvel korábban kevésbé lelkesedtek az Európai Unió iránt, mint a szocialista és különösen a liberális választók, így sokan otthon maradtak közülük.18 Ezzel szemben az európai parlamenti választásokon résztvevõ szinte minden második állampolgár a Fideszt támogatta. Felmerül a kérdés, hogy miként is értékeljük körülbelül ötmillió szavazásra jogosult magyar állampolgár távolmaradását. Vajon ez a csendes többség euroszkeptikus, közömbös, vagy más tényezõk játszanak közre viselkedésükben? A korábban említett Eurobarométer-felmérés adatai kevéssé támasztják alá az elsõ kijelentést: míg létezik egy nem jelentéktelen csoport, amelynek tagjai az EU-t „rossz dolognak” tartják (2004 tavaszán 16%-nyian voltak), a társadalmi közömbösség sokkal jellemzõbb. A nép16

A legalacsonyabb választási részvételi arányt a választások elsõ fordulójában 1998-ban mérték (56,3%), míg a második fordulóban az 1990-es rendszerváltás során, amikor az állampolgárok csupán 45,4%-a szavazott. 17 Az összes adat az Országos Választási Iroda honlapjáról való: www.valasztas.hu. 18 A népszavazás után a Fidesz-szavazók 40%-a mondta azt, hogy nem vett részt a szavazáson, míg a szocialista szavazók körében ez a szám csak 20% volt. Lásd: Gallup-felmérés Magyarország, Népszabadság, 2003. április 3., idézi Fowler, „The Hungarian EU accession referendum: 12 April 2003”, Opposing Europe Research Network Referendum Briefing No 4, Sussex European Institute, University of Sussex, 2003, http://www.sussex.ac.uk/sei/documents/hungary4.pdf.


203

szavazás után öt megkérdezett közül négy válaszoló ugyanakkor örült a pozitív eredménynek, ami szintén arra utal, hogy az alacsony részvételi arány nem a közvélemény EU-ellenességével magyarázható. Az alacsony részvételi arányt illetõ leggyakrabban felhozott magyarázat szerint a lakosság kevéssé érti, hogyan mûködik az Európai Unió, vagy hogy miért érdekes számára az Európai Parlament. Ugyanakkor a 2004. tavaszi Eurobarométer-felmérés szerint a magyar válaszadók 21%-a – ami a legmagasabb arány a posztkommunista új tagállamok között – érezte úgy, hogy az EU-nak „nagy hatása”, további 42%-a pedig hogy „bizonyos hatása” van az életére. Ez azt jelenti, hogy az emberek mégis érdemi jelentõséget tulajdonítanak az EU-nak – bár jóval kisebbet, mint a nemzeti parlamentnek és a kormánynak.19 A kampány minõsége is fontos szerepet játszik az alacsony részvételi arány magyarázatában. Egyfelõl a pártok kampánya azt sugallta, hogy az európai parlamenti választások arra teremtenek lehetõséget, hogy a választók véleményt mondjanak a belpolitikai helyzetrõl – azaz nem az EU-ról vagy az EP-képviselõjelöltek európai politikai javaslatairól, amely témákról a pártok egyébként nem beszéltek sokat. Különösen az ellenzék kampánya sugallta, hogy a választás elsõsorban a kormány megbüntetésére ad alkalmat. Másfelõl a szavazók többsége számára világos volt, hogy a választások eredménye semmilyen közvetlen hatást nem gyakorol a kormány és az ellenzék viszonyára, hiszen a kormánypártoknak az esetleges választási kudarc ellenére sem kell a hatalmat az ellenzéknek átengedniük. A válaszadók mindössze 14%-a gondolta azt, hogy amennyiben a Fidesz nyerné meg az európai parlamenti választásokat, a kormánynak le kell mondania.20 Emellett azon keveseknek, akik az EU-val kapcsolatos álláspontjaik mentén szerettek volna pártot választani, viszonylag szûk volt a lehetõségük, mivel a radikális euroszkeptikus álláspont teljesen marginalizálódott a magyar politikai téren. Az alacsony választási részvételhez a fenti okok mellett még az is hozzájárulhatott, hogy a kampányban nem kapott hangsúlyt az az információ, miszerint az EP-képviselõk megválasztása talán a legfontosabb uniós állampolgári jog, amelyen keresztül a magyarok „beleszólhatnak” Európa jövõjének alakításába. Általában véve is elmondható, hogy a belpolitikai témák mentén zajló csatározásoktól és vádaskodásoktól hangos pártküzdelem mellett el19 20

Lásd: Candidate Countries Eurobarometer 2004/1, http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm. Lásd: 2004. májusi Medián-felmérés, HVG, 2004. július 4.

204


maradt, vagy legalábbis nem látszott a mozgósítást célul kitûzõ pártatlan – központi államigazgatási, az európai intézmények által inspirált és/vagy civil szervezeti – kampány. Röviden: a leginkább a nagyobbik ellenzéki párt által diktált logika az EP-választások lényegének olyan értelmezését sugallta, hogy az lehetõséget nyújt a belpolitikai fordulat kikényszerítéséhez, amit ez a politikai esemény nem tud és nem is hivatott „szállítani” – miközben a valódi cél, az európai politikai kérdések nem váltak a pártok közötti versengés tárgyává.21

A választási eredmény okainak elemzése Másodrendû választások – proteszt szavazatok Ami a pártok teljesítményét illeti, az európai parlamenti választásokon elért eredményeikre a „másodrendû választások” (second order elections) modellje alapján számítani lehetett.22 A másodrendû választási logika érvényesülésére utal az alacsony részvételi arány és a belpolitikai témák túlsúlya a kampányban. Az európai tapasztalatok és az EP-választások körüli közvélemény-kutatások igazolják, hogy az állampolgárok másképpen viselkednek az európai, mint a nemzeti parlamenti választásokon. A választók 20%-a bevallottan olyan pártra szavaz az elõbbi esetében, amelyet nem támogatna a nemzeti parlamenti voksoláson.23 A nemzeti parlamenti és az európai parlamenti választásokon követett választói magatartás két területen is eltér. Egyrészt mivel a választók célja sokszor nem az európai, hanem a nemzeti politikai élet befolyásolása, a választást a hatalmon lévõ kormány „figyelmeztetésére” használják fel, úgynevezett „proteszt szavazatokat” adnak le. Európa-szerte ez történt 2004-ben is, hiszen 25 országból 23-ban vereséget szenvedtek a kormány vezetõ pártjai, a 10 új tagállam közül 8-ban a kormányerõk elvesztették a választást – kivétel csak az a két ország, ahol a nemzeti parlamenti

21

Lásd általában Peter Mair, The limited impact of Europe on national party systems (Az európai integráció nemzeti pártrendszerekre gyakorolt korlátozott hatása) West European Politics 23 (2000:4): 27–51. 22 Lásd: K. Reif & H. Schmitt, „Nine second order national elections: A conceptual framework for the analysis of European election results” („Kilenc másodrendû országos választás: Konceptuális keret az európai parlamenti választások elemzéséhez”), European Journal of Political Research 8 (1980), 3–44. o. 23 Standard Eurobarometer 55, 1999, http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm.


205

választásokat 2004 tavaszán tartottak és a kormánypártok még (a választást követõ idõszakokat jellemzõ, a gyõzteshez húzó szavazói magatartás hatására) növekvõ népszerûséget élveztek. Másrészt az olyan választásokon, ahol nem a kormányzás és esetleg a koalícióalkotás a tét, a szavazók pártpreferenciáját nem torzítja a stratégiai gondolkodás, vagyis nem mérlegelik, mennyit ér szavazatuk relatív értéke: most nem aggódnak amiatt, hogy ha kis pártra szavaznak, akkor szavazatuk „elveszhet”. A két hatás eredményeképpen jelentõs különbségeket tapasztalhatunk a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament összetétele között. Egyrészt az Európai Parlament sokkal inkább az otthon éppen ellenzékben lévõk, mint a kormánypártok fóruma, másrészt az Európai Parlamentben a nemzeti parlamentekhez képest a nagy, „mainstream” pártokkal szemben általában felülreprezentáltak a kisebb és a radikális pártok. Magyarországon megismétlõdött ez a régi tagállamokban jól ismert minta, aminek az MSZP lett a fõ vesztese. Az EP-választást magyar szempontból majdnem pontosan a kormányzati ciklus közepén rendezték, éppen abban a szakaszban tehát, amikor a mindenkori kormány munkájának általában a legkedvezõtlenebb a megítélése. Így volt ez 2004-ben Magyarországon is. A szavazatok átvándorlása a nagyobbik kormányzó párttól az ellenzék irányába inkább a kormányzaticiklus-közepi proteszt szavazatok nagy arányát és nem feltétlenül hosszú távú pártpreferencia-beli változásokat tükrözött. Erre utal az is, hogy közel két évvel késõbb, a 2006-os nemzeti parlamenti választásokon az MSZP szerezte (listán) a legtöbb szavazatot, így a rendszerváltás óta elõször maradt hatalmon a vezetõ kormányerõ (és az adott koalíció). A kisebbik koalíciós partner elkerülte 2004-ben a választási kudarcot, mégpedig két okból. Egyrészt a választók kevésbé azonosították az SZDSZ-t a kormány népszerûtlen politikájával, mint az MSZP-t. A szabad demokraták ezt a vélekedést erõsítették meg a kampány során azzal, hogy elhatárolódtak szocialista szövetségeseiktõl és a közöttük meghúzódó ideológiai különbségeket hangsúlyozták. A kampányszlogen: „Liberálisokat az unióba – MOST!” a párt legfõbb üzenetét fogalmazta meg, azt, hogy az SZDSZ független politikai erõként, mind a szocialista, mind a konzervatív oldaltól távol áll. Másrészt az SZDSZ-nek mint kis pártnak kedvezett a „másodrendû választási logika”, hiszen szimpatizánsaik nyugodtan rájuk adhatták voksaikat, ezúttal nem kellett átgondolniuk, nem kellene-e mégis a kormányváltás elkerülése érdekében a szocialistákra átszavazni, ha az SZDSZ esetleg kiesne a parlamentbõl.

206


Az MDF is ezekbõl a logikai megfontolásokból profitált, sõt, a közvélemény-kutatási adatok azt mutatták, hogy (feltehetõen a kormány teljesítményével nem igazán elégedett) potenciálisan egyébként szocialista szimpatizánsok is hozzájárultak ahhoz, hogy az MDF sikeresen átlépte a választási küszöböt – a jobbközép irányából érkezett kihívás kevésbé ártott a Fidesznek.24 A „másodrendû választások” modell elõrejelzése szerint ugyanakkor a szélsõséges pártok jobban szerepelnek az európai választásokon. Feltehetõen ez megtörtént volna Magyarországon is, ha lett volna még „szabad hely” a jobboldalon, ám a Fidesz fokozatosan kiszorította a hazai politikai életbõl a MIÉP-et és a többi szélsõ jobboldali csoportosulást. Ráadásul a pártok „Európához” való álláspontja – ami versenyképessé tehette volna az euroszkeptikus pártokat – elenyészõ szerepet játszott a kampány során. Ami pedig a szélsõbaloldali, parlamenten kívüli pártokat illeti, a megújulni képtelen Munkáspártot még a hagyományos baloldaliak többsége sem tekintette alternatívának.

A magyarországi EP-kampány jellegével összefüggõ magyarázatok Az európai tematika hiánya – a belpolitikai üzenetek túlsúlya a kampányban Mint említettük, feltûnõ volt az összeurópai kérdések, az európai közéleti tematika, a kiemelt uniós szakpolitikák megvitatásának hiánya a kampány során, amit a választás napjának közeledtével egyre inkább belpolitikai kérdések domináltak. Mindez több szempontból is a Fidesznek kedvezett – az MSZP rovására. Belpolitikai üzenetei sulykolásával, valamint azzal, hogy az európai kérdések esetében is az egzisztenciális félelmekre és a potenciális vesztesek felkarolására helyezte a hangsúlyt, a Fidesz sikeresen megakadályozta, hogy az MSZP kihasználhassa a csatlakozás többségi támogatottságából a kormánypártok számára biztosítható elõnyöket. A kormányzati ciklus közepén, azaz a vezetõ kormánypárt népszerûségének csökkenése idõszakában a belpolitikai témák szerepeltetése az ellenzéknek kedvez. A Fidesz helyzetét az is segítette, hogy a kampányban megjelenõ kevés számú (és 24

Lásd: 2004. májusi Medián-felmérés, HVG, 2004. július 4.


207

európai jelentõsége szempontjából viszonylag marginális) uniós ügy, így a kisebbségekre és a kereszténységre vonatkozó utalások bevételének követelése az európai alkotmányba, hagyományos jobboldali felvetésnek számított. A Fidesz meglehetõsen heterogén tábora – ahol a csatlakozás fõ nyerteseinek számító fiatalok mellett megtalálhatóak a csatlakozás ellenzõi, ahol a jobboldali, esetenként szélsõjobboldali szavazók mellett megtalálhatóak voltak az MSZP-bõl kiábrándult baloldali érzelmû választók is – egyben tartása kedvéért a pártnak nem állt érdekében karakteresen állást foglalnia európai kérdésekben. A határozottabb pozíció csak elbizonytalaníthatta volna a szavazóbázisában egyaránt megtalálható csatlakozáselleneseket vagy csatlakozáspártiakat. Az MSZP elszalasztotta a lehetõséget, hogy a közvélemény számára világossá tegye a Fidesz ellentmondásos álláspontját a magyar EU-tagság kérdésében. Az MSZP-nek több szempontból is az lett volna az érdeke, ha a kampány európai témák körül zajlik. Egyrészt ezzel demonstrálhatta volna európai elkötelezõdését, és hosszabb távú politikai tõkét kovácsolhatott volna a sikeres uniós csatlakozásból. A csatlakozás idõpontja körül az MSZP és a miniszterelnök támogatottsága valamelyest nõtt, de ez a trend hamar visszafordult, ahogy a kampányfinisben végletekig erõsödõ belpolitikai viták elterelték a figyelmet az uniós tagság kérdésérõl. A kormánypártok kezdeményezõ fellépése és jól kommunikálható európai programjuk kidolgozása – így az európai döntéshozatali folyamatokban képviselendõ magyar érdekrendszer felvázolása, valamint az érdeklõdõ állampolgárok bekapcsolása az európai közéleti vitákba – segíthette volna a kormány európai elkötelezettségének és egyben a magyar érdekek erõs képviseletének képzetét. Az MSZP európai programjának és prioritásainak hiánya alátámasztotta azokat az ellenzéki bírálatokat, amelyek éppen a nemzeti érdekeknek az európai színtéren történõ megfelelõ érvényesítését kérték számon a kormányon. Az MSZP a Fidesz proaktív kampányát látva fõleg belpolitikai üzenetekkel válaszolt, amivel igazolta azt a Fidesz-stratégiát, hogy a kormány iránti bizalomról, a kormány kétéves tevékenységérõl szól a választás. Vagyis az európai témák hiánya csak növelte a választási vereség belpolitikai veszteségeit is.

208


A mobilizáció-demobilizáció hatásmechanizmusai A belpolitikai tematika hangsúlyozása egyszerre segítette az ellenzéki szavazók mobilizációját és a kormánypárti szavazók demobilizációját. A Fidesz-kampány sikeresen növelte saját szavazói körében a választás tétjét. Ezt szolgálta kezdetben az elõrehozott választások üzenete, késõbb pedig a materiális üzenetek („ha az MSZP nyer, dupla Bokros-csomag lesz nyáron”), illetve Orbán Viktor utolsó napokban tett megnyilatkozása, amely szerint gyõzelmük esetén „a dolgok menetén változtatni kell”. Az MSZPnek ugyanakkor nem sikerült hatékonyan cáfolnia az EP-választás belpolitikai tétjével kapcsolatos üzeneteket. Az MSZP-kampány egyes üzenetei hangsúlyozták ugyan, hogy a választásnak nincs belpolitikai összefüggése, illetve hogy az ország uniós képviselete a kérdés, más kormánypárti politikusoktól elhangzó nyilatkozatok („az ország nyugalma a tét” vagy „a cél: harmadszor is legyõzni a Fideszt”) ugyanakkor ellentmondtak az elõzõ tételnek. Mindez az ellenzék érdekét szolgálta, hiszen a „bizalmi szavazás” fényében még a döntetlen közeli eredmény is a kormány kudarcaként értelmezõdött volna („a többség már nem áll a kormány mögött”). A kormány és az ellenzéki pártok mobilizációs képessége közötti különbség fontos szerepet játszhatott a végeredményben: a Fideszt támogató állampolgárok, akik még mindig elégedetlenek voltak amiatt, hogy pártjuk csak rendkívül kis különbséggel veszítette el 2002-ben a második kormányzás lehetõségét, hajlottak arra, hogy a kormánnyal szembeni elégedetlenségüket kifejezzék. (A parlamenti ciklus félidejében az ellenzéki pártok híveinek részvételi hajlandósága egyébként is általában meghaladja a kormánypártokéit.) Az aktivizálás ráadásul központi szerepet kapott a Fideszkampányban. A Nemzeti Petíció, majd a „follow-up” (levél Orbán Viktortól) segítségével közvetlen szólították meg helyben az MSZP-tõl elforduló szavazókat is. A kampány második felében sikeresen kapcsolták össze a petíciót és a választások kérdését: a kampány utolsó hetének talán leglényegesebb üzenete ez a felhívás volt: „Cselekedni most kell”.25 Az eredmények azt mutatták, hogy a pártstruktúra újjászervezése (polgári körök, a szövetséggé alakulás, a tagozatok létrejötte, a választókerületeken alapuló szervezeti felépítés) feltehetõen kedvezõ hatást gyakorolt a szavazók mobilizálására.

25

Lásd pl. Magyar Demokrata, 2004. június 10.


209

Ebbõl a szempontból a szocialisták negatív kampánya nemkívánatos eredményre vezethetett, hiszen alighanem inkább mozgósította a Fideszszavazókat a kormány ellen, mintsem az MSZP-támogatókat aktivizálta volna. A nemzeti petíciós kampánynak nem volt megfelelõ ellentéte a baloldalon és az aktivisták nem folytattak érdemleges helyi, közvetlen mobilizálást. AZ MSZP-t félrevezethette szavazóinak hagyományosan magas részvételi hajlandósága: azt hihette, hogy az alacsony részvételi arány neki kedvez. Nem vették figyelembe, hogy a kampány belpolitikai színezete és a kormánnyal szembeni ciklus közepi elégedetlenség inkább az ellenzéki pártok híveinek magasabb részvételét eredményezheti. Ezt a hatást fokozta, hogy míg az MSZP kampánya csak saját törzsszavazóit igyekezett megszólítani (és még õket sem sikerült teljesen mobilizálni), addig a Fidesz új irányba is nyitott. Nem ismerte fel az MSZP, hogy a kontinuitás („Újra MSZP”) mellett nehéz mozgósítani a részben kiábrándult, de mindenesetre a mindenkori kormánnyal ritkán teljesen elégedett választókat – ráadásul ez a szlogen is a választás tétjének belpolitikai jellegét erõsítette.

Negatív kampány A negatív kampányban rejlõ lehetõségeket ellenzéki pozícióból könnyebb volt kihasználni. Ide tartoztak a Fidesz direkt marketing módszerei (csekkszórólap, áruházi katalógus szórólap), valamint Orbán Viktor, Kövér László és más Fidesz-politikusok kormányt bíráló üzenetei. Párhuzamosan zajlott a Fidesz pozitív kampánya is, amit leginkább Schmitt Pál színtelenebb, apolitikusabb, a bizonytalanokat, pártpreferencia nélkülieket megszólító szereplései, békülékeny, együttmûködést sürgetõ üzenetei, a „Csak együtt sikerülhet” szlogen és a Fidesz televíziós reklámjai jelenítettek meg. A negatív kampány nem bizonyult jó stratégiának a kormányon lévõ szocialisták számára. Az MSZP szinte a Fidesz ellenzékeként viselkedett, hiszen erõs hangsúlyt kapott a Nemzeti Petíció kritikája és a Fidesz-támadások cáfolata. Az MSZP a kampány utolsó heteit leszámítva defenzívába került, viszont az utolsó hetek erõteljesen negatív szocialista kampánya végleg szertefoszlatta a „Fidesz = viszálykodó, az MSZP = békés, árokbetemetõ” szervezet képet és csökkentette a miniszterelnök korábbi konszenzuskeresõ, összefogást hangsúlyozó üzeneteinek hitelességét.

210


A kampány célcsoportjai A Fidesz sikeresen szólított meg több – esetenként egymástól nagyon különbözõ – célcsoportot. A Nemzeti Petíció követelései („Munka, otthon, biztonság”), mindenekelõtt a biztonság mint kulcsüzenet hangsúlyozása a kormánytól elfordulók, a bizonytalanok, a nyugdíjasok, a gazdák, az alacsony társadalmi státusú csoportok elérésére szolgáltak. A potenciális MSZP-szavazók egy része így a Fidesznél találta meg a számára releváns üzeneteket. Ezeknek a csoportoknak elsõsorban Orbán Viktor és Schmitt Pál nyilatkozatai szóltak. A szélsõjobb, radikális csoportokat és a csatlakozás ellenzõit az aktívabbá váló Kövér László (pl. elõrehozott választások), valamint Orbán egyes, a kampányfinisben radikalizálódó szövegei kívánták mozgósítani. A csatlakozás ellenzõinek szólt Orbán és Áder János frakcióvezetõ távolmaradása a parlamentbõl a csatlakozási szerzõdésrõl szóló törvény elfogadásakor, Orbáné a magyarországi csatlakozási ünnepségekrõl és Áderé a négypárti politikai nyilatkozat aláírásáról. Új elemként jelent meg a Fidesz kommunikációjában a fõvárosi szavazók megszólítása a Fidesz Budapestközpontjának felállításával. A petíciós nagygyûlések, Orbán és Schmitt országjáró körútja pedig a megyeszékhelyek lakosságának megnyerésére szolgált. Az eleinte a kampányban elhanyagolt, ám törzsszavazóknak számító fiatalok az otthonteremtési támogatás rendszerének visszaállítására tett nemzeti petíciós követelésben ismerhették fel saját érdeküket. Az ifjúság részvételi hajlandóságának növelését igyekezett ösztönözni a fiatal fideszes politikusok (Szijjártó Péter, Nyitrai Zsolt, Rogán Antal) mindennapos szerepeltetése a kampányban. A párton belüli „munkamegosztás” azt is segítette, hogy ne kerüljenek felszínre a különbözõ célcsoportoknak szóló üzenetek között feszülõ ellentmondások. Ezzel ellentétben az MSZP csupán saját szimpatizánsait igyekezett megszólítani, nem fordított figyelmet a bizonytalanokra és a többi párt szavazóira. Nem fordult a fiatalabb generációkhoz, pedig az európai uniós ügyek eleve kínálták volna ezt a lehetõséget, és egyáltalán nem szerepeltek a kampányban fiatal MSZP-s politikusok. Kovács Lászlón és a miniszterelnökön kívül nem voltak visszatérõ szereplõi a szocialista kampánynak. A listavezetõket leszámítva maguk a szocialista európai parlamenti képviselõjelöltek sem vállaltak látványos szerepet a kampány során.


211

Következtetések: az EP-választások európai üzenete és belpolitikai következményei a 2006-os parlamenti választások vonatkozásában A magyarországi elsõ európai parlamenti választás tehát megismételte a régebbi tagállamokból ismert mintát: még a szavazók aktív része is úgy érezte, a választás elsõdleges célja az, hogy a választópolgárok figyelmeztetésben részesítsék a vezetõ kormányerõt, nem pedig az, hogy képviselõket küldjenek az Európai Parlamentbe. Ez a közfelfogás akkor változhat meg a jövõben, ha a politikai pártok az európai parlamenti választásokat arra használják fel, hogy az európai integráció irányáról vagy európai uniós politikai témákról fejtsék ki álláspontjukat és így tudatosítják a szavazópolgárokban, hogy a választáson való részvétel egyike (talán legfontosabbika) uniós állampolgári jogaiknak. A választások eredménye tehát alig mond valamit a szavazóknak az európai integrációról, Magyarország tagállami mûködésérõl vagy egyes európai szakpolitikákról alkotott nézeteirõl, habár a nyíltan EU-ellenes kispártok támogatottságának majdnem teljes hiánya azt jelzi, hogy a lakosság körében a radikális euroszkepticizmus kevés támogatóra talált. Ehelyett „Európa” langyos támogatottsága vagy éppen a közömbösség a meghatározó. Az Európai Unió számára a legfontosabb üzenet a Magyarországon és a közép-európai országokban tapasztalt alacsony részvételi arány: az új tagállamok állampolgárai kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy megpróbálják megérteni vagy befolyásolni az uniós folyamatokat. Azt a gyakori elképzelést, hogy az uniós döntéseket a „hétköznapi emberek” feje fölött, távoli bürokraták hozzák meg, a posztkommunista új tagállamokban még a politikai elittel szembeni nagyfokú bizalmatlanság is súlyosbítja. Az EP-választások belpolitikai következményei ugyanakkor figyelemre méltóak. A 2004-es kampányt és a végeredményt követõ események arra utalnak, hogy a magyar politikai rendszerre és erõviszonyokra jelentõs befolyást gyakorolt az új elemként – a négyévenkénti nemzeti választások mellett – megjelent ötévenkénti európai parlamenti választás. Az elsõ európai parlamenti választások komoly szerepet játszottak az azt két évvel követõ parlamenti választások kimenetelének meghatározásában. Az MSZP kudarca hozzájárult a párt belsõ válságának elmélyüléséhez és az ezt feloldó miniszterelnök-váltáshoz – azaz az európai választáson elszenvedett vereség a szervezeten belül szükséges, de addig elodázott változások katalizátorává vált. Nem kétséges, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választása alapve-

212


tõ hatással volt a politikai erõviszonyok alakulására és megteremtette az MSZP 2006-os választási gyõzelmének lehetõségét. Az európai parlamenti választások másik fontos következménye az volt, hogy az MDF sikeres szereplése eldöntötte, a párt folytatja „különutas” politikai stratégiáját, ami a jobboldali erõk egyesítésének meghiúsulását jelentette. Az MDF gyarapodása rövid távon az MSZP rovására történt, hiszen kutatási adatok azt mutatták, hogy szocialista szimpatizánsok is átszavaztak a mérsékelt konzervatív pártra. A Fidesz által sürgetett elképzelésnek, az „Egy a tábor – egy a zászló” politikájának kudarca a jobboldalon belül viszont alighanem hozzájárult ahhoz, hogy két év múlva, 2006ban újra az MSZP és az SZDSZ alakíthasson kormányt. Végül pedig az elsõ magyarországi európai parlamenti választás bebizonyította, hogy az EU-ellenesség önmagában nem alkalmas arra, hogy a politika fõáramlatából kiszorult szereplõk újból „helyzetbe hozzák” magukat: a szavazók számára „Európa” továbbra is másodrendû kérdés maradt. A parlamenten kívüli kis pártoknak karakteres euroszkeptikus álláspontot megfogalmazva sem sikerült megszerezniük a kisebbségben lévõ (de a társadalom egészében saját hagyományos szavazótáboruknál mégis jóval nagyobb létszámú) EU-ellenes rétegek bizalmát. Ezzel elszalasztották az utolsó esélyt is arra, hogy a 2006-os választásokig a parlamenti küszöb fölé tornázzák magukat.


213

Irodalom Candidate Countries Eurobarometer, http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm. Chan, Kenneth: Central and Eastern Europe in the 2004 European Parliament Elections: A Not So European Event, EPERN Working Paper No 16, November 2004, http://www.sussex.ac.uk/sei/documents/wp81.pdf Fowler, Brigid: The Hungarian EU accession referendum, 12 April 2003, Opposing Europe Research Network Referendum Briefing No 4, Sussex European Institute, University of Sussex, 2003, http://www.sussex.ac.uk/sei/documents/hungary4.pdf. Hegedûs István: Magyar Pártok – európai választások: Négy eshetõség, hat szempont – a tizenkét csillag árnyékában, Politikatudományi Szemle, 3. szám, 2004. Mair, P.: The limited impact of Europe on national party systems, West European Politics 23 (2000: 4): 27–51. Reif, Karlheinz és Hermann Schmitt: Nine second order national elections: A conceptual framework for the analysis of European election results. European Journal of Political Research, Vol. 8, 1980 Standard Eurobarometer, http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm. Tóka Gábor és Bátory Ágnes (szerk.), A 2004. évi európai parlamenti választások. Pártok és szavazói magatartás nemzetközi összehasonlításban, DKMKA–Századvég, 2006.

Bátory Ágnes Husz Dóra: Az első magyarországi európai parlamenti választások

Recommend Documents