Bárdos András Love Story
Három évvel ezelőtt – emlékszem a napra, az órára, a percre – minden előzmény nélkül lettem szerelmes. Mit mondhat az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos. Ismertem régóta, láttam a pult mögött nemegyszer, könyvet árult, bakancsban, fekete harisnyában, fekete posztó rövidnadrágban vagy földig érő, sötét ruhában, egyenes, fekete, simára fésült haj, soha semmi különleges, mégis, az egész jelenség valahogy – feltűnő. Fekete keretes szemüvegét orrára csúsztatta, felette nézett rám, fejét félrebillentve sziszegte: – Lőrincz L. Lászlót nem tartunk. Ha tudsz olvasni egyáltalán… – Nem – feleltem –, sajnos nem tudok. Kéne? Két külön világ. Nincs átjárás. Az enyém, meg az övé. Hogyan magyarázzam el, amikor magamnak is nehezen tudom elmagyarázni? Az ő világa csupa szemüveg, csupa könyv, csupa szarkazmus. Az enyém erő, dinamizmus, pénz. És kravmaga. – Te mindig ilyen vicces vagy? – kérdeztem, de a hangváltás nemigen tetszett neki, elfordult és látványos kedvességgel ajánlott egy könyvet – valaki másnak. Az persze nem vette meg, „tudja, nem nekem lesz”, mondta, „hanem az unokahúgomnak, nem olvasnak már ezek a gyerekek, na, jó, majd visszanézek”, és oldalazott
kifelé, a lány pedig gyakorlott mozdulattal tette vissza a Vörös és feketét – kötelező olvasmány – a sorba. – Segíthetek? – nézett rám. Összerezzentem, valóban elég idétlenül toporogtam ott, egyik lábamról a másikra állva. Egy könyves pult előtt! – Hát akkor… – mondom, a lehetőséget nyitva hagyva. – Szevasz – zárja le. Mehetnék, mennék is, de nem így. Nem úgy, ahogy ő akarja. Majd indulok, ha nekem jó. Amikor NEKEM jó. – Te csak könyvet árulsz, vagy mást is lehet veled… – csinálni, folytatnám, de rám néz, elakadok, jó, nem ez a legerősebb dumám, de azért mégis… – Mi vaaan? – kérdi, hosszan elnyújtva az a-t. – Mit mondasz? Na, most elég. Egy könyváruslány! – Ez a legjobb csajozós dumád? – kérdezi, de a szemében inkább várakozás, mint gúny. Nocsak, gondoltam, nem is olyan rossz, nem igaz? Nem is olyan rossz… – Hatkor végzek. Köszi – mondja váratlanul, és én nem sejtettem, hogy ezzel lezárult minden, és hogy semmi sem lesz már úgy, ahogy eddig volt. Nem ez volt aznap az egyetlen kalandom, már ha kalandnak nevezhető Vivi az üzemgazdaságról, aki első mondatom után közölte, hogy „ez de gáz”, meg hogy „naggyon pepi”, nekem pedig, bevallom, a szavam is elakadt, pedig… Vivi dekoltázsát, sziluettjét ismertem jól, és csodáltam régóta. De nem ismerhettem nehezen kialakított véleményét sem a bankok „hideg, kegyetlen” világáról, az „embertelen bánásmódról”, sem az általa
legújabbnak hitt frizuradivatról. Szomorúan állapítottam meg, hogy jobb lett volna csak a domborulatokkal meg a dekoltázzsal fagyizni, de mindig ez van: a cicit hívod, de jön vele a bonyodalom is. Ez esetben számtalan kalandos ügy a munkahelyén, kiégett izzók, lecserélt téli gumik, „te, hogy menynyit kell ezeknek könyörögni, hogy végre méltóztassanak”, uramisten, de gáz, meg Lady Gaga, meg az új mobilod, rezgőre állítva, beszarok. És persze én fizetek. Vivike hamarabb találta magát újra rendezett kis íróasztala mögött, mintsem hogy a fagyi megolvadhatott volna, én pedig – meggyőződésem szerint – aznapra kicsajoztam magam. 4 Az esti találkozás Eszterrel katasztrófa volt. Eleve bosszantott, hogy nem maradt időm az edzőteremre, így aztán elmaradt a szauna is, nem lesz kedvem enni, a kalóriákra gondolok, átszámolom futópercre, bicikli percre, taposógép percre, ha hat órát taposok holnap, ehetek még egy rétest, na, ne… Összecsippentettem derekamon a bőrt, és megállapítottam, hogy tegnap óta csúnyán elhíztam, a kis pultos béka miatt kiesek az edzéstervemből, és nem találok vissza soha többé. Láttam magam elhízottan, rongyosan, nyomorultul híd alatt a többi hajdani sikeres testedzővel, átéltem a rám váró reménytelenséget, szegénységet, jövőtlenséget, és rettenetes dühöt éreztem. Ráadásul köszönés helyett közölte, hogy elkéstem, holott nem késtem el, majd a fitneszbüfé helyett, ahová én akartam menni, egy kifejezetten távoli, kifejezetten zsíros és kifejezetten drága éttermet javasolt. A társalgás – már amennyi –
egy vidéki buszjárat dinamikájával haladt, nehézkes indulás, hosszú megállók, zötyögés, araszolás. Kifejezetten sokat beszélt, könyvekről főleg, meg egy Magritte nevű festőről, akinek hallottam már a nevét, de most valahogy semmi értelmes nem ugrott be róla… egy képről, ahol este van, mégis világos az ég, vagy nincs este, mégis sötét van, nem emlékszem pontosan, az az igazság, hogy nem is nagyon figyeltem oda. Megkérdezte, jártam-e már Rómában. Jártam, feleltem. És hogy a Forum Romanumot láttame. Láttam, persze, el se kerülhettem volna, aki Rómába megy, csak megnézi a Forum Romanumot. Gyönyörű. – Aha – vallatott tovább –, és mi olyan gyönyörű benne? – Hát… – sokat segített volna, ha tudom, miről beszélünk, de Rómában minden rom egyforma, ráadásul dögmeleg van, és nem jön a busz: fogalmam se volt, na, melyik az a Forum Romanum. – Szóval? Mi gyönyörű? – Mi gyönyörű? – visszhangoztam a kérdést, rettenetes kínban. Átkoztam magam. Miért gügyögök itt? Miért nem mondtam, hogy nem tudom, és különben sem értem, mit kérdez, de meg ne magyarázza, mert leszarom. Mit játszom itt a hülyét? – Hát, hogy olyan régi – feleltem végül. – Na, ez az! Tudsz te, Bróker! – rikkantotta, miközben megtörölte a száját a damasztszalvétával. – Mert mindent szépnek látunk, ami régi! Nem igaz? Mondott már valaki olyat, hogy úristen, de ronda ez a kétezer éves rom? Ugye, nem? Pedig akkor is voltak rossz építészek! Akkor sem sikerült minden!
Diadalmasan nézett rám, mint aki most bizonyította be, hogy forog a Föld. – Valld be, hogy mély benyomást azért nem tett rád! – Bevallottam. – Nem. Mélyet nem. – Egyáltalán nem emlékszel, igaz? – Nem. Nem emlékszem. Kő kövön. – Végül is igazad van. Kő kövön. Desszertet nem kért, én viszont kértem a számlát, ezen – láttam – megütközött kissé, elhallgatott, visszahúzódott. A számla több volt, mint képzeltem, újra felhúztam magam, aztán az utcán sietős puszit váltottunk, megköszönte, majd váratlanul leintett egy taxit, és egy szó nélkül eltűnt. Az anyját, gondoltam, azért végül mégiscsak ő forrázott le, pedig én untam halálra, mindegy, van telefonom, benne szép hosszú regiszter, jó néhány lány neve, szerencsém volt, az első éppen ráért, éppen otthon volt, és éppen rám várt. Vagy valakire. Mindegy, engem kapott. A meeting már második órája tartott, és ezt nehezen viseltem. Mit nem lehet megbeszélni egy óra alatt? Főnököm, hosszú arcú, szőrös fülű, mulatságos külsejű ember, valahonnan a múlt századból, régi KISZ-es lehetett, vagy MDF-es, nem tudom, ezt a kettőt mindig keverem, negyedórája motyogott maga elé, mintha blogot írna. Az asztal körül korombéli 5 bajtársaim, vagy ahogy szólítjuk egymást, a „kamerádok”. Jégszívű, pengeagyú pénzmatador mind, nem bosszantják, nem döfködik, egyből leszúrják a
bikát. Pénztermelő bankautomaták, napközben Cerutti öltöny, Bugatti nyakkendő, Burberry cipő, monitorok, iPhone-ok, táblagépek, kockázatos megoldások, éles kanyarok, padlógáz, milliárdok. Este Abercrombie farmer, Ferrarik, Bentleyk, szex, ilyen is, olyan is, ami jön, kokó, ecstasy, speed és minden, ami röptet – aztán másnap kezdődik elölről. Most unatkozó arcok, növekvő intenzitással villódzó iPhone-ok, a laptopokon, táblagépeken megjelentek az első pornóképek – szóval minden határon túlment az öreg. Valami új üzleti modellről dadogott, egy hitelkonstrukcióról, de csak neki volt új, a világ ismerte már, meg ismerte a következményeket is: megbukott, ahol csak bevezették. Meg amúgy is: mi közöm nekem a hitelekhez? A vénember már csak időtöltésből járt be, mert unatkozott, kergette az adrenalin, meg menekült a felesége elől, de hasznot nem hajtott régen, ez meg aztán, hogy lopja az időmet… Most először a meeting alatt felemeltem a tekintetemet, és alaposan végigmértem. De hát ez… Úristen! Nem hittem a szememnek. Tényleg rövid ujjú inget visel? Nem akartam tudni a választ, ahogyan nem akartam tudni a többi részletet sem. De akkor már késő volt: magam elé képzeltem rövid szárú, harmonikázó, szürke vagy drapp (drapp!), bokában hangsúlyos zokniját – nem, nem ezért fizetnek, gondoltam magamban. Mert fizetnek, az biztos! – Nos, kedves barátaim. Kérdése van-e valakinek? A vénember reszketeg hangját alig lehetett hallani az elektromos berendezések zümmögésétől. Persze, nem volt kérdése senkinek, fél órája talán lett volna, de most
már máshol járt az eszünk. … (Aki nem a pinára gondol, az nem koncentrál eléggé. Nekem is ez a véleményem.) Miért nem vonulnak vissza az emberek ötven felett? – kérdeztem kifelé az asszisztensemet, de ahogy rám pillantott, éreztem: ő már a negyveneseket sem érti. Persze most jött ki az egyetemről, csontsovány volt, agyonedzett és buzi, magas, sipító hanggal. Nem nagyon zavartak a melegek, inkább csak a viselkedésük. Hogy miért nem tudnak egyszerűen csak létezni, mint mások. Nem beszélnek, hanem énekelnek, nem járnak, hanem táncolnak, nem gondolkodnak, hanem éreznek, éreznek, és újra éreznek. Én nem éreztem soha semmit. Akkor sem, amikor másnap megláttam a hallban Esztert. A könyvespult mögött ült, olvasott elmerülten. Kinek jut eszébe könyvespultot állítani egy bankcenterben? Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle, kinek az ötlete volt, talán csak nem az övé, de váratlanul valaki megfogta a vállam, és halkan a fülembe súgta: Kellene egyszer ebédelnünk, nem gondolod, Olivér? Mert tolakodni nem akarok, érted… Csak ha gondolod… Főnököm főnöke volt, harmincas, magas, szálas, szétsportolt nő, igazi húsevő. Miközben hátrafordultam, eszembe jutott, hogy eddig még egyszer sem szólt hozzám, úgy értem, személyesen hozzám. – Ne ijedj meg, Olivér, nem dugni akarok. Vagy nem csak – tette hozzá, de tekintete már valaki mást keresett, felsőteste már egy új beszélgetésben. Ujjai még a vállamon, de a pillantása valaki máson. – Kérj időpontot Nikitől – búgja, nyilván nekem –, tudod, a magas szőke
– de ezt már mondhatta annak a másiknak is. – Édesem.. . – hallom még a hangját, már a múlt vagyok, de nem csak a múlt, ha ebédelni akar, akkor nem csak a múlt! Ez az – sóhajtok –, megvan, végre! Bevágtattam a büfébe a literes energiaitalomért, aztán lifttel fel a hetedikre, zümmög a gép, ezt már szeretem, nem állnak jól a stockok, ma még egy forintot se pörgettem, halkan, de fennhangon szidom a meetinget, meg azt, aki összehívta, telefonálok kettőt, négy óra múlva nyit New York, addig még egy rakás dolgom van. Hozzálátok, előttem két monitor, már szóltam, hogy nem elég, de a harmadikat nem hozták még. Erről eszembe jut 6 az üzemgazdaságról Vivike, be se nyúltam a melltartójába, ettől persze még hozhatnák a monitort. Vivike, Vivike… Eszternek meg oda se köszöntem. Ki nem szarja le, szuggerálom magam, de nem akarom hallani a választ, amit magam adok magamnak. Hogy én. Én nem szarom le. A monitoron Eszter arca villódzik a számok helyett, a fülemben az ő hangja, semmi vágy, csak valami furcsa bizsergés. Bosszúsan rángatom magam vissza, vissza. Ez meg mi, kérdem magamtól, dolgozni kell, nyit New York. Nem ez volt az utolsó bosszúság aznap. Percek óta ültem egy levél felett, amit egy bizonyos Sándornak kellett küldenem. Sándor. Hogy hívhatnak valakit Sándornak? Vagy Ferencnek? Mihálynak? Mit írjak neki? Kedves Sándor? Vagy Sanyi? Bizonyos neveket
egyszerűen nem tudsz leírni… Miért nem hívnak mindenkit Péternek? Vagy Andrásnak. Vagy Krisztiánnak. Kedves Sanyi. Ráadásul Rudi – még egy ilyen név – lemondta a délutáni krav-maga edzést, titokzatos volt, nyilván megint egy nő, nem érti, hogy nekem kell az a kevés mozgás, heti két verekedés minimum, reggel is elmaradtam a tornateremből – már megint a meeting! –, nem baj, ezek szerint este pótolom. Újra összecsippentettem a derekamon a bőrt, megállapítottam, hogy legalább egy mázsát híztam. Halkan – de fennhangon – káromkodtam egyet, aztán: megint eszembe jutott Eszter. Micsoda nap! Ördög és pokol – mondaná Old Shatterhand –, tényleg nem hazudott a nő. Niki asztalának sarkán ültem – fél fenékkel –, és a lábamat lógáztam. – Maga, drágám tényleg magas. És tényleg szőke. És tényleg Niki – tettem még hozzá nevetve, de akkor már a lány is nevetett. Meglepően fiatal volt és előreálló fogaitól eltekintve egész csinos, bár – az igazat megvallva – nem tudtam eltekinteni előreálló fogaitól. – Niki – búgtam félig viccesen, félig nem annyira viccesen –, nekem most meg kell beszélnem magával egy randit. – Velem? – kérdezett vissza nevetve. –Velem ugyan nem! – Igen. Illetve nem. Illetve nem magával. A maga főnökével. De ha magával is lehet, isten látja lelkem, nekem nem kell a maga főnöke…
Niki addigra már harsányan kacagott, nem volt bonyolult lélek, teli torokból nevetett, a gyomráig láttam hatalmasra tátott száján át, hát, minden volt, csak vágygerjesztő nem. – Beírom hétfő estére, Olivér, nyolckor még itt van? – Mit hétfő estére, kedves Niki – búgtam tovább –, hol van az még, inkább legyen holnap, nem hétfő délután… – Holnap szombat, de buta maga – kacagott tovább a lány –, nem mintha nem jönne be szombaton, bejön, szerintem haza se megy, de vendéget – itt közelebb húzta magához a fejemet –, vendéget nem fogad. Mit? Holnap szombat? Az iPhone-omra néztem, valóban, holnap szombat, aztán az órámra, este hat, az előcsarnok ilyenkor már kihalt, üres, vagyis Eszter hazament, magamban káromkodtam egyet, aztán kedvetlenül elfogadtam a hétfő nyolcat. – Olivér? – kérdezte halkan a lány. – Hm? – feleltem lelkesedés nélkül, már az ajtóban. – Mi miért magázódunk? – Hát… – feleltem bambán –, azt hittem, a lányok szokták… – Az igaz – mondta –, a lányok szokták. Ne igyunk rá áldomást? Ittunk. Az edzés megint elmaradt. 7 Rendben, gondoltam, a hétvége pont elég hosszú, hogy elfelejtsem ezt az egészet. És talán így is lett volna, ha a sors (Sors János, ha megszólítod) másképpen nem rendezi.
Frissen ébredtem, viszonylag korán eljutottam az edzőterembe, és a kihagyott napokat nem is éreztem annyira, mint amennyire rettegtem tőle. Zuhanyozás után sokáig nézegettem magam a tükörben, és megállapítottam, hogy az elmúlt hetek munkája nem volt hiábavaló. Tricepszem, ami súlyos hiányosságokat mutatott korábban, szépen fejlődik, a csuklyás izmok tónusosak, vádlim szépen ívelt. Befújtam magam nemrégen vásárolt vadonatúj Dolce & Gabbana parfümömmel – arra mindig gondosan ügyeltem, hogy egy új illat hamarabb jelenjen meg rajtam, mint a reklámja a televízióban –, felvettem hófehér Cerutti ingemet, melynek gyöngyház gombjai tökéletes összhangban voltak Abercrombie farmerem enyhe márványos patinájával, és mindehhez gyöngyház Mont Blanc mandzsettagombom tompa fénye… Nem túlzás ez egy egyszerű szombat délelőttre? – kérdeztem magamtól, és már válaszoltam is: Nem! Ez így jó, egy egyszerű szombat délelőttre. És különben is: ki mondta, hogy a szombat mindvégig ilyen egyszerű marad? Mindig legyen nálad fogkefe, óvszer és teniszütő. Ki tudja, hová kerülsz… Minden, ahogy lenni szokott. Kései ebéd két haverral a szomszédos bankból, egyszerű gyerekek, de tiszta fejűek. Kipróbált, megbízható bajtársak, szorgos kamerádok. Semmi képmutatás, semmi lázas gondolat, amennyi pénzt keresnek, el is költik, és sokat keresnek, ne is firtassuk, milyen sokat. Egyikük vadonatúj Aston Martinnal érkezik, van stílusa a srácnak, sose venne Ferrarit vagy Porschét, az Aston Martin mélyzöld,
minden fény nélkül, remek darab, nagyot dobban a szívem, amikor meglátom. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs autóm, de csak ilyenkor. Úgyhogy továbbra sem lesz. Az étterem a héten nyílt, fusion konyha, újraértelmezett ez meg az, a pincér hosszan halandzsázik, konfitált kacsa, szuvidolt zöldségek, egy szavát sem értem, hiába hallgatom naponta ugyanazt a dumát. Végül egy báránykotlettet eszem, kevés polentával, de a lelkére kötöm, hogy rozmaringot ne tegyenek a húsra. Ki eszik ma rozmaringot? A kamerádok szövege is ugyanaz, zuhan az arany, bejött, amit a Paribas mondott, valaki egymilliárdot bukott egyetlen óra alatt, persze nem mi, nem mi! Rajta röhög az egész parkett, kész a srác, pedig tegnap még ő is Aston Martinnal járt, hát igen, veszélyes üzem ez, tökös gyerekek kellenek ide… Emlékeztek az Egri csillagokra? „Ember kell a gátra.” Én kétszer is olvastam – mondja egyikük. – A 100 híres regényben… Ezen jót röhögünk, idézgetjük a mondatokat („itt megalszunk, Vicuska, ez jó hely”), már fuldoklunk. Nehogy az abroszra szuvidolj, szólok a magasabbiknak (ő a magasabb, a másik a szebb), és nem sok híja van… Sokáig tanakodunk, hogy mit akarhattak a hős várvédők a hős várvédéssel, miért nem volt nekik mindegy, hogy a török-e az úr, vagy a német, egyetértünk, hogy ha nem szovjet, akkor semmi nem gáz. Elégedetten figyelem mandzsettagombom csillogását: rendben, nem kell szégyenkeznem miatta, pedig régi már, talán nem is idén vettem…
Minden a helyén. De mégsem. Valahogy semmi nincs a helyén. A beszélgetés érdekes fordulatot vesz, gőzöm sincs, hogy jutottunk el az Egri csillagoktól az elnökük lányának szexbotrányához, valahogy kiesett ez a néhány másodperc, próbálom felvenni a fonalat, de ki tudja már, hol a fonál, elvesztettem. És magamat is. Messze járok. – Találkoztam egy lánnyal. Bejelentésemet néma csend követi. Megáll a kezekben a kanál, de megáll a lélegzet is. Ez nem a bejelentések helye. Nem a bejelentések ideje. Egyáltalán: nekünk nincs mit 8 bejelentenünk. Hiszen bármi történjék is, az csak javunkra történik, ahogy mindig is javunkra történt, és fog is mindig, vagyis természetes, nincs mit bejelenteni rajta. Találkoztam egy lánnyal. Na és?! Találkoztam már ezerrel, és közülük egy se boldog, azóta se, de ez nem az én ügyem, nem az én problémám, én boldog vagyok, elégedett vagyok, mindig így akartam élni, mindig így is éltem. – Ezt most nem tudom, miért mondtam, de tényleg találkoztam eggyel. – Én egy csomóval – mondja egyikük, de a másik, az alacsonyabb fiú, a szebbik, leinti. – Na, várjál, várjál, maradj már kicsit… – felém fordul, és a tekintetében – régen nem láttam ilyet – mintha valami érdeklődésfélét látnék. – Ezt most úgy érted, szerelmes vagy?
– Ahh – böffen fel belőlem, micsoda szó – dehogy, dehogy, csak úgy értem… Nem tudom. Sokszor eszembe jut. Elég sokszor. Valahogy… Nem tudom. – Aha – mondja a nagyobbik, miközben egy homár ollóját roppantja ketté –, nekem is volt ilyen. Ne izgulj. Elmúlik. Nem jó az étel, megállapodunk, hogy nem jövünk ide többé, a beszélgetés elakad, fizetek, platinakártyámon annyi a hitelkeret, amennyit egy közönséges halandó tíz év alatt se keres meg. – Meleg lett – sóhajtom, elköszönünk egymástól, mindketten beszállnak az autójukba, és elfelejtjük megbeszélni a következő heti találkozót… Délután felhívott anyám. Amikor a nevét láttam villogni a kijelzőn, hezitáltam, felvegyem-e, de, ha egyszer elszánta magát, úgyis addig hív, amíg el nem ér. Vagyis – gondoltam –, ha beleszólok, még mindig hamarabb szabadulok. Tévedtem. – Na, mi van veled, kisfiam? – a szokott indító kérdés. Anyám – ezt már kölyökkoromban megállapítottam – nem jól kérdez. Valahogy nem akkor, amikor kellene, valahogy nem úgy, hogy válaszolni lehessen. Nem mintha akartam volna válaszolni, bármikor is, az elmúlt huszonnyolc évben. Melyik gyerek nem görcsöl be a kérdéstől: Na? Mi volt ma az iskolában? Vagy később: Milyen volt a buli? Voltak csinos lányok? Milyen az új kislány? De, ugye, vigyáztok? Vagy már felnőttkorban: Mondd, kisfiam, hogy állsz anyagilag? – Mi lenne, anyukám. Meleg. Veletek? Mondhatnék annyit, hogy „épp most akartalak hívni”, vagy hogy
„mostanában annyi dolgom volt”, apró hazugságok, nem is hihetők, de jelzik: vettem magamnak a fáradságot, hogy legalább hazudjak. Nem akarom venni magamnak a fáradságot. – Nem tudhatnék meg többet is, kisfiam? Legalább… – Mi érdekel? – Mi érdekel, mi érdekel… Minden érdekel. Tudod jól. – Akkor kérdezz. – Nem tudok én már kérdezni, fiam, azt se tudom, élsze, halsz-e… – Élek. Ti? – Úgy érted, mi? – Úgy. Ti. – Hát, apád… – Apám? – Hát… tudod. – Nem tudom – kezdem elveszíteni a nyugalmamat, amit persze már akkor elveszítettem, amikor megláttam, ki keres. – Apád nincs jól. – Sose volt jól. – Ne légy igazságtalan. 9 – Anya. Apa, amióta ismerem, beteg. Vagy dolgozik. Vagy a nemzetet váltja meg éppen. Vagy szentté avatják. Mindenesetre másik dimenzióban mozog. A „nekimindentszabad” dimenzióban. Mi meg, közönséges halandók, lábujjhegyen járunk és suttogunk, nehogy megzavarjuk az avatási ceremóniát. – Igazságtalan vagy. – Jó, hagyjuk. A szíved?
– Mi lenne az én szívemmel? Megszakad… – Anya, ezt ne… Sietek. Mindjárt kezdődik egy… egy megbeszélésem. – Persze, fiam. Csak nehogy aztán késő legyen… – Anya, ez annyira… amúgy meg mi lenne késő, mondd meg! Mi NEM késő már? – Te tudod, kisfiam. Te tudod. – Na jó, szia. Hívlak. Oké? – Dehogy hívsz… Nem emlékszem, hogy beszélgetésem anyámmal bármikor másképpen végződött – vagy akár kezdődött – volna. Este még futottam egy órát az otthoni gépen, finoman összecsippentettem derekamon a bőrt, és megállapítottam, hogy remek formában vagyok. Estére a legegyszerűbben öltöztem, szűk szárú fehér Boss farmeremhez fehér Converse tornacipőt húztam, és világoskék, bő ujjú, karcsúsított inget, a világoskék állítólag jól megy a szememhez. A kölni maradt, imádtam, valahogy erőt adott. Bár szinte minden érdekelt, ami sokba kerül, autómániám nem volt. Az igazat megvallva, autóm sem, egy ideje. Így aztán taxit hívtam, „A” kategóriásat, természetesen, és nemdohányzót. A rozzant Audi persze bűzlött a cigarettafüsttől, úgyhogy ordítoztam keveset a sofőrrel, aztán telefonon a diszpécserrel, egy darabon azért elvitettem magam, majd sértődötten, fizetés nélkül kiszálltam. A taxis, nagydarab, szakállas, büdös ember morgott valamit a lehúzott ablak mögött, de nem értettem, így nem is kellett reagálnom.
Közeledtem a diszkóhoz, ez abból is látszott, hogy egyre több izompólós fiúkával és miniszoknyás, csicsergő leánykával találkoztam. Mind ugyanoda tartottak, ahová én. A Front a város legjobb helye, out of question, nem kérdés, tele van jó arcokkal, meg hát persze ott a csőcselék is, gyenge eresztés, Levis farmerben, Springfield ingben, pirszingelt orrlyukkal, szemöldökkel, atyaég, jobb lenne nélkülük. Igaz, akkor nem lenne annyi downbouse, meg upskirt sem… Kedvenc szórakozásom a szoknya alá nézés, hálás feladat, diszkóban, hajnaltájt. Miért visel kevesebb lány bugyit hajnali négykor, mint éjfélkor, rendkívüli feladvány! Hajnalban leveszik, vagy ennyit tesz a fluktuáció? Éjfél után hazamennek a bugyisok, jönnek a bugyitlanok? Valahogy ilyentájt már kiszabadulnak a dekoltázsok is, jönnek a nipple slipek, a bimbóvillantások, szóval szórakoztató az egész, úgy, ahogy van, főleg, ha az ember anyagozik közben. Amit én ma hogy fogok? Kérdeztem rémülten, nadrágom üres zsebeiben kotorászva. Emlékeztem, hogy kikészítettem az asztalra a tasakot, és emlékeztem, hogy el is raktam, vagy arra csak szerettem volna emlékezni? Dühösen fizettem milliókat érő platina AmEx kártyámmal, és még mindig dühösen léptem be a külső terembe. Otthon hagytam a cuccot, nem hiszem el! Nem emlékszem, mikor voltam egyfolytában ilyen sokáig mérges, úgyhogy meguntam gyorsan, szememmel a bajtársakat kerestem, és meg is találtam őket hamar.
– Hello, Don Quijote – köszöntött egyik régi bajtársam, amúgy beosztottam a bankban, ha esetemben lehet ilyesmiről beszélni. Hiszen ki nem beosztottam nekem? Egy igazi frontharcosnak? Egy mindig győztes első soros kannibálnak? 10 – Nem Don Quijote, te marha, hanem Don Giovanni… – a magas fiú igazította helyre, megértő hallgatóságom bambábbik fele az ebédről. Ennyit a barátságról, meg az őszinte beszélgetésekről… – Tudod, Olivér – szólalt meg egy copfocska a félhomályból –, éppen arról beszélgettünk, hogy állítólag csontkakukk vagy, és próbáltuk kitotózni, hogy kibe. Úgyhogy: kibe? A lány nem csak egy lány volt, annál kicsivel több, egyéjszakás unaloműzőnek szánt unalom a múltból. Vagy éppen két-éjszakás, bár meg nem tudtam volna mondani, mi vihetett rá a bűnismétlésre. Hacsak az nem, ami most annyira hiányzott, és amiért bármilyen bűnt elkövettem volna újra. – Köcsögök – vetettem oda a révült társaságnak –, mit isztok? Lassan emelték fel a tekintetüket, de rám néztek valamennyien. – Vizet – mondták többen egyszerre, mintha a bankból a takker néninek próbálnák elmagyarázni a Dow Jonest. Be voltak állva, valamennyien, naná, hogy csak vizet ittak. Valójában csak azt akartam, hogy leszálljanak a témáról, meg rólam. Na jó, lehetett volna szerencsésebb szakító szöveget. De hát a szakító szöveg nem az én
műfajom. Maga a szakítás sem. Ezzel a lánnyal sem szakítottam soha, úgyhogy formálisan még járunk. De csak ahogy Dél– meg Észak-Korea háborúzik. Békekötés nélkül, háború nélkül, békében, háborúban. – Mindjárt jövök – löktem oda, ez volt a „B”, és – lássuk be – hatásosabb verzió, mert már ott se voltam. Hátam mögött még hallottam a mormogást, de csak, mint a taxisét; nem kötelezett semmire. És folytatódhatott volna az este. Megkereshettem volna valamelyik régi bajtársat, felszívhattam volna egy csíkot vagy kettőt, mellékelhettem volna egy gyorsítót, végigtáncolhattam volna az éjszakát, meg utána a délelőttöt, kiköthettem volna valamelyik szoknyácska házában, ágyában, életében, történhetett volna minden úgy, ahogy egy rendes szombat estén történni szokott, történhetett volna minden úgy, mint eddig... De másképpen alakult. Másképpen akarta Sors János, és nem kérdezte, én másképpen akarom-e. Ott állt a pult mögött. Fekete „V” kivágása szűk pólóban, fekete farmerben, a haja copfban, szemüveg sehol, és sehol egy könyv! Összezavarodtam kicsit, vajon ugyanaz a lány? Pillanatnyi meglepetést sem mutatott, amikor elé léptem, de se „szia”, se „mit adhatok”, hanem egyből bele a közepébe. – Á, a bróker! Van egy harminckét éves single malt ír whiskeynk, az a legdrágább, tölthetek? Semmi kétség: ugyanaz a lány. – Ne a mellemet nézd, bróker, hanem válaszolj! Jöhet a whiskey? Hidd el, elég drága neked. Egy ilyen pohárral a kezedben jobban megy a csajozás is, meglásd…
Szó nélkül hagytam ott, de ha őszinte akarok lenni, nem azért, mert megbántott. Hanem mert nem tudtam válaszolni. Mit mondhattam volna? Hogy gyere ki a pult mögül, és táncoljunk? Hogy gyere ki a pult mögül, és menjünk innen? Vagy hogy gyere ki a pult mögül, és légy a feleségem? Szédülten kóvályogtam a félhomályos termekben, nem a fülemben hallottam a dübörgő zenét, hanem a gyomromban, random módon, találomra köszöntem vissza a nekem köszönőknek, ez persze senkinek nem szúrt szemet. Gondolhatták – ha gondoltak bármit –, hogy egyszerűen be vagyok állva, ami – bizonyos értelemben – igaz is volt. Táncolni nem volt kedvem, bajtársakat nem találtam, és, ugye, nem is ittam, így a diszkó 11 kivételesen sivárnak tűnt. Éppen indultam volna kifelé, amikor – ki tudja, honnan, ki tudja, miért – elém toppant Eszter. – Indulunk? – kérdezte olyan természetes hangon, mintha húsz éve házasok lennénk, és éppen most ért volna véget a buli. Bólintottam, mintha húsz éve házasok lennénk, és épp most ért volna véget a buli. Kótyagos voltam a határozottságától, és már kint is voltam, voltunk, fogta a karomat, húzott maga után, tétován kérdeztem, mi lesz a pulttal, meg a munkájával, felmondott, válaszolta, a szó végét megnyomva, szinte rikkantva. Felmondtaaaam! Az ajtóban még eszembe jutott, hogy ez volt életem legdrágább diszkója, fél óra tizenötezerért, meg hogy a legolcsóbb is, mert még egy pohár vizet se vettem, de
még a sarokra sem értünk, hallottam a lehengerlő locsogást. – Figyelj, Bróker. Szólíthatlak Brókernek? – Eddig is így szólítottál. – Ok. Figyelj, Bróker. Most megkíméllek attól, hogy nyomnod kelljen a gyenge ismerkedési dumádat. Csak csendben jegyzem meg, hogy ha csak a dumád volna, még szűz lennél. Szóval megkímélem mindkettőnket a kínos percektől. Meg a nagy poénoktól. Ehelyett bejelentem, hogy tetszel, és hogy mostantól járunk. Rendben, Bróker? – Jó, jó – mondtam kissé bizonytalanul –, rendben, de mostantól mindenkinek azt fogom mondani, hogy egy diszkóban ismerkedtünk meg, ahol rúdon táncoltál és… Nem sorolhattam tovább. – Azt mondasz, amit akarsz – sóhajtotta, miközben lábujjhegyre állt, és betapasztotta szájával a számat. Érezték már, hogy valami fontos most történik először? És érezték már, hogy minden, ami fontos, most kezdődik? Hogy eddig semmi sem volt, és mostantól minden lesz? Én ezt éreztem, ahogy magamhoz szorítottam ezt a kis pultos bölcsészt. Hogy minden csak most kezdődik, hogy minden csak most jön. És mekkorát tévedtem! A vasárnap gyorsan telt – de milyen gyorsan! –, bonyodalmak nélkül. Valamikor délben, ébredés után összeakadtam egy régi, kipróbált és bevált barátnőmmel, csinos volt és törekvő, ha zsenge tinédzsernek nem is nevezném. Elveszített hamvasságát, évei számát végtelen odaadással ellensúlyozta, ideális
partner volt egy fásult vasárnap délutánra. Eszter napközben többször is hívott, de valahogy mindig a legrosszabb pillanatban, így aztán csak este ért el. – Na, mi van, te bukott bróker, a szeretőddel henteregtél egész nap, azért nem vetted fel? – Valójában igen – válaszoltam, de annyira természetesen, hogy eszébe sem jutott elhinni. Talán jobb is, gondoltam, bár ha mélyen magamba nézek, az egészben nem találtam semmi rosszat. Hiszen kérdeztem őt is, de nem ért rá, valami titokzatos dolga volt, nem mondta, én meg nem firtattam. Úgyhogy szabad volt a napom, és én szabadon eltöltöttem. Ettől függetlenül – és ezt némi izgalommal állapítottam meg – örültem a hangjának, és annak is, hogy holnap látni fogom a pult mögött. – Mikor kezdesz holnap? – kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet. – Miért kérded, csak nem érdekel? Valójában ennyire tényleg nem érdekelt, de ezt nem mondtam meg neki. – Csak, lenéznék – feleltem. – Lenéznél? Úgy érted, engem? Nem találtam viccesnek, de nevettem. Miért bántanám meg? Érezhetően kifogytunk a mondanivalóból, így elköszöntem és letettem a telefont. Egy perc múlva csengettek. Bosszúsan felálltam, kinyitottam az ajtót. Eszter volt. 12 – Bemehetek? – kérdezte. – Hoztam fánkot. Meglepett, megleckéztetett és meghódított. Végeredményben nehéz nap volt. Oda minden.
Ha alaposabban megnézted, bizony gyönyörű nő volt az én bölcsész békám. Arányos, kisportolt teste, tiszta, szabályos arca, gesztenyetekintete megbújt a filoszmaszk mögött. Ő így érezte jól magát, engem meg nem zavart, vagy nem érdekelt, mindegy is: a lényeget tekintve „A” ligás volt a lány. Az esze vágott – bár nem azt vágta, amit az enyém. A legegyszerűbb pénzügyi tranzakciót sem fogta fel, néha úgy tűnt, hogy a kamatos kamatot sem érti. Ha belefogtam – egyre ritkábban fogtam bele –, mindig közbevágott, és azt kérdezte: ez jó nekünk? Ha nem tudtam egy szóval válaszolni, megint félbeszakított. – Brókerem, kerestünk vagy vesztettünk? Azt mondd meg. Idővel leszoktam arról, hogy banki történetekkel traktáljam, ha nem lett volna pénz, úgyis észrevette volna. Különben is az volt az érzésem, ha egy vasunk sem lenne, az sem érdekelné. Ami igazán lenyűgözött, az a gyorsaság volt, amivel az ügyeit, az életét intézte. Két nap sem telt bele, és hozzám költözött. És nem bántam. Még egy hete sem lakott ott, és átrendezte a lakást. Azt sem bántam. De a második héten szóba hozta, hogy találkoznom kellene az apjával. Na, itt elgondolkodtam egy percre. Az igazat megvallva, cseppet sem érdekelt az apja, sem a családi albumok tele gyerekkori képekkel, meg ballagási képekkel, meg a korábbi szeretők képeivel. És az aranyos történetek sem érdekeltek, meg a gyerekszáj sem, legkevésbé pedig a kedves mama, aki oly fiatalon, oly tragikus körülmények között hagyta el a családot. Meg a világot.
– Szükséges ez? – kérdeztem. Tudtam, hogy majdnem 200 kilométer a családi fészek, a bankban most dől el minden, egyetlen napra sem utaznék el szívesen. Meg hát, mint említettem: nem is érdekelt. – Nem. Nem szükséges. Szeretném. Nem tetszett a válasz, zsarolásnak éreztem, és nemet mondtam. Ez másfél héttel később történt, mint hogy hivatalos voltam főnököm főnökéhez, a Húsevőhöz. Várakozásommal ellentétben azonnal fogadott, a szokásos előszobáztatás elmaradt. – Ülj le, Olivér – kezdte azzal a lendülettel, amivel mindenkihez beszélt. Még hozzád szól, de már nem rád néz, fontos vagy, de csak egy percre, és persze bármikor fontos lehetsz újra. Állítólag a köztársasági elnökkel is így szokott beszélni az évi rendes karácsonyi fogadáson, ahol már harmadik éve külön figyelmével tünteti ki az elnök, nyilván, mert ő az egyetlen számításba jöhető fiatal nő a teremben. Főnököm főnöke nagyasszony volt, és – legalábbis szóban – nagyragadozó is, férfifaló, állandóan a csábításról beszélt, de egyetlen ügyéről sem tudott senki semmi biztosat. Azt tippeltem, ha megfelelően liberálisak lesznek a törvények, összeházasodik a telefonjával. – Figyelj, Olivér. Nem futom a szokásos köröket. Se időm, se kedvem. Hogy látod a helyzetet? A főnökömről beszélt, a KISZ-esről (vagy MDF-esről?), aki elmúlt ötven. – Nézd, Olivér. Valljuk be, túlhordtam az öreget. A Vezér régóta nem érti, miért védem. De, tudod, én lojális vagyok. És romantikus. Igen. Kérsz valamit inni? Megkóstoltad már Niki… hm… kávéját? Nagyon jó.
Nem is nézett, inkább szuggerált. Vajon tudja, hogy megkóstoltam, nem is a kávét, hanem magát Nikit, vagy csak próbára tesz, kíváncsi a reakciómra? Na, abból nem eszel, gondoltam magamban. 13 – Nem, még nem, de nem szoktam kávét inni. Vizet kérek, ha lehet, közönséges vizet… – Na jó – folytatta, elégedetten, vagy sem, ki tudja –, szóval túlhordtam az öreget. Nem igaz? – kérdezett vissza váratlanul. Ez az a pillanat. Ha most gyáva leszek, gyávának fog tartani. Ha erőszakos, erőszakosnak. Akkor már inkább az utóbbi. Legyen, aminek lennie kell. Pusztuljon a vénember! – Az öreg elmúlt… ötven – feleltem. A bólintásából láttam, hogy tetszik neki a válasz. – Valahogy az utóbbi időben… mintha nem lenne up to date. Mintha nem tudná, mi történik a részlegén. Mintha nem informálnátok, Olivér. Mondjam, vagy ne mondjam? Végigmértem a sárkányt. Sötétszürke blézere kigombolva, de csak, hogy odavonzza a szemet, egy centivel se lejjebb. Amikor előrehajolt, topja alatt mintha felsejlett volna a melltartó vonala, de képzelődhettem is: tudta, pontosan tudta, mivel zavar meg egy férfit. De mire ment vele? Akár meg is kérdezhetném, hogy szeretője lett-e az öregnek, amikor idekerült, vagy eleve azért került ide, mert a szeretője volt – korántsem biztos, hogy rossz néven venné a kérdést. De nem kérdeztem. – Szóval, Olivér? Kínozzátok a szőrös fülűt?
Hát észrevette! A szőrös fülű szőrös fülét. Hogyne vette volna észre! Vajon rajtam mit lát? Gondosan borotválkoztam, ahogyan mindennap, rövidre nyírt hajamon kívül gyakorlatilag nem volt rajtam szőr. – Nézd – válaszoltam hátradőlve a karosszékben –, az öreg olyan, mint a gomba. Etesd szarral, és tartsd sötétben. – Figyelj, Olivér – emelte meg a hangját, mintha kellemetlenül érintené, amit mondtam –, abban, ami most következik, nem akarok részt venni. Láthatóan legalábbis. És nem is biztatlak semmire. Csak azt tudom, hogy ha az öreg – ne adj' isten – nagyot hibázna, te lennél a jelöltem a helyére. Persze ne becsüljük le. Úgy értem, ne várjuk, hogy hibázzon, érted nyilván, mire gondolok. Értettem, persze. Nem volt ez olyan bonyolult. Az öreg hibázik, a Vezér kirúgja, én meggazdagszom, ő meg… sajnálja. Nem tehet semmit. Ok, bólintottam, és ezután már csak a stockokról beszéltünk. Tíz percet se voltam bent. Augusztus végén jártunk. Nem az a baj, hogy jön az ősz. Apám születésnapja jön. Már vártam anyám telefonját. – Na, mi van, kisfiam? – Mi lenne, anya? – Megy a biznisz? Lányok? Jársz valakivel? Bemutathatnád. – Aha. És ti? – Úgy érted, mi? – Úgy. Ti. Apa is. – Apád nagyon beteg, fiam.
– Nocsak. – Ne gúnyolódj. Tényleg beteg. – Persze. Mindig az volt. Segítsetek, segítsetek! Ezt kiabálja. Sokba lesz nektek, ha nem segítetek. De leginkább még csak ezt se gondolja. Hever az ágyon, és a tojásait lógázza – Hogy beszélhetsz így? Az apád. – Anya. Egyszer elmondhatnád ezt az egészet. Miért kellett ez neked? Mi a fenének... – Nem tudok most beszélni… – Hát persze. És mikor tudsz? 14 – És? – kérdezte anyám, mint aki nem hallotta a kérdést. – Eljössz apád születésnapjára? Számíthatunk rád? – Elég sok a dolgom. – Mindig ezt mondod. – Mindig sok. – …? – Nem tudom, anya. Igyekszem. Persze nem volt semmi dolgom. És nem igyekeztem. És nem mentem. Eszterrel jól alakultak a dolgok, a hétvége is nyugisan telt, pénteken még hívogattak a bajtársak, aztán megértették, hogy ezen a héten nélkülem állnak be. Kaptam néhány gúnyos üzenetet, itt láttak, ott láttak Eszterrel, de ennyi. Minden jól ment, egészen addig a keddi napig. Amikor megint szóba hozta az apját. De miért hozta szóba? Hamis képet festettem magamról? Cuki pofának mutattam magam, aztán kiderült, egy Freddy Krueger vagyok? Rémálom az Elm utcában? Jason? Bőrpofa?
Hazudtam valaha? Nem értettem, miért vár tőlem bárki olyasmit, amire nem vagyok képes. Vagy amihez egyszerűen csak nincs kedvem. Én nem várok senkitől semmit. Nem várom apámtól, hogy emlékezzen a születésnapomra, vagy hogy észben tartsa, hol dolgozom. Nem várom a főnökömtől, hogy elnézze, ha hibázom (persze nem volt még ilyen), nem várom Esztertől… nem várok tőle semmit. A saját apám születésnapjára sem megyek el, miért utaznék akkor Alsó-Bürgözdre, Zalába, vagy hova, valami vénember kedvéért, aki véletlenül a csajom apja? Egyszerűen nem értettem Esztert, és ő sem engem. Szerdán kínlódtunk kicsit, unatkoztunk együtt, aztán csütörtökön – lényegében szó nélkül – elköltözött. Az ajtóban megcsókolta az arcom, talán meg is simogatott, édes kis Brókerem, mondta, aztán elröpítette a nyugati szél. Elvitte az összes könyvét, a ruháit, mindent. Ami történetesen érthető volt, valójában inkább azt nem értettem, miért hozta ide. Másfél éves voltam, amikor apám elhagyta anyámat. A történetet ezerszer hallottam, persze úgy, hogy: „Szegény apád”, meg úgy, hogy: „Őt is meg lehet érteni…” Hát nekem nem sikerült megértenem sohasem. Hetek óta kórházban feküdtem, tüdőgyulladással, anyám azt mesélte „élet-halál közt, fiam, élet-halál közt”, egy este, amikor éppen hazaszaladt lezuhanyozni, vagy tiszta pizsamáért, üresen találta a lakást. Apám csak egy levelet hagyott. Azt írta, hogy „nem így képzelte”, meg hogy „az idegei lassan felmondják a szolgálatot”, meg más effélét. Anyámnak meg kell értenie, hogy számára a munka
most mindennél fontosabb, és hogy ő szólt előre, de anyám „önző” módon (ÖNZŐ!) ragaszkodott hozzám, hogy ő még az utolsó pillanatban is elvetetett volna, de anyám… meg így, meg úgy. Szóval lelépett a gazember, anyám meg, ahogy a levélben állt, ahogy elvárták tőle: megértette apámat. Soha egy rossz szót nem szólt rá, és – most már tudom – soha nem mondott le róla. Akkor sem, amikor apám évekig felém se nézett, akkor sem, amikor beállított valami rémmel és bemutatta, mint „új élete párját”, és akkor sem, amikor elfelejtett eljönni az óvodai, az általános iskolai és a gimnáziumi ballagásomra. „Nem a dátumokon múlik”, mondta többször is, „az apai szeretetet nem naptárban mérik”. Most már tudom, a sok szépen csomagolt születésnapi meg karácsonyi ajándékot valójában mind anyám vette, aki közben helytállt a munkahelyén, fiatalon lett iskolaigazgató egy gimnáziumban, miközben maga is tanult, nyelvvizsgát tett, és nevelt engem, úgy, hogy soha semmiben ne lássak hiányt. 15 És várt és várt, és nemhiába várt. Apám, aki született vesztes volt, vissza is kullogott hozzá, ahogy nyugdíjba küldték (szerintem zavarták, de erre csak tippelek), aznap, amikor elérte a korhatárt. És anyám – hiába kértem, hogy ne tegye – vissza is fogadta, a házba, az asztalhoz, még tán az ágyába is, bár apámból nem sokat nézek ki. Egy ideig még jártam hozzájuk, hallgattam a bölcs tanácsokat, szívtam magamba a hatalmas élettapasztalatát, folyamatos kioktatás, soha egyetlen kérdés, csak az üres locsogás, aztán egy napon vége lett ennek is.
– Na, fiam – kezdte a vén trotty, elterpeszkedve kedvenc karosszékében –, hogy megy az üzlet? Mert, már meg ne bántódj – folytatta –, én nemigen látom, hogy jutnál ötről a hatra. Tudod, én mindig úgy csináltam… Nem akarta Sors János, hogy megtudjam, ő hogyan csinálta, és nem akartam én sem. – Figyelj – vágtam közbe, gondosan kerülve azt a szót, hogy „apa”. Ki se jött volna a számon. – Hm? – Csak azt akarom mondani, hogy nem érdekel, hogy csináltad. – Hogy érted: nem érdekel? Mi az, hogy: nem érdekel? – de akkor már ordított. –Mi az, hogy egy szaros kölyök mondja meg nekem a saját házamban, hogy miről beszéljek, és miről ne? Anya, gyere, hallottál már ilyet? – Mitől lenne ez a te házad? Ez anya háza… – melegedtem bele, de anyám közbeszólt. Mindig közbeszólt… – Kisfiam, ne beszélj így apáddal… – Ugyan már, mitől lenne az apám… – A saját házamban, a saját fiam, egy végigdolgozott élet után – habogta apám előredőlve a karosszékben –, hát persze, értem én, amíg én voltam az erős, amíg én hoztam az áldozatot, amíg a saját számtól vontam meg a falatot, addig persze apa, meg apuci, most meg, amikor neked kéne odafigyelni kicsit beteg apádra, most hirtelen nem kell az öreg, mi? Ismerem ezt, csak hálát ne várjon az ember… Nem ért véget a produkció, csak én nem hallgattam tovább. Anyám könnyes szemébe néztem, ne csináld ezt
velem, kisfiam, mondta a tekintete, de nem ment, nem bírtam, egy szó nélkül, minden indulat nélkül kisétáltam az ajtón, és nem mentem vissza azóta sem. Ne haragudj, anya. – Rendben – mondtam régi bajtársamnak a Faktorban, az akkori idők legdivatosabb diszkójában annak a hétnek a végén, amikor Eszter elhagyott –, rendben. De – folytattam szinte énekelve a rengeteg kokaintól – csak ha elereszt a Húsevő. Csak ha elereszt a Húsevő. – A Húsevő sose ereszt téged – csóválta a fejét lemondóan a kamerád. – Miért mondod, nem tudhatod, nem tudhatsz semmit. – Mit nem tudhatok, mit nem? Mindenki tudja, hogy ki akarjátok csinálni az öreget. Asszed nem látni, mire megy a játék? Asszed, ő nem látja? Ó, Olivér! Mindenki látja. A kamerád annyira lemondó volt, hogy feléledt bennem a remény. A féléves londoni útról is csak azért kezdtem beszélni vele, mert már letettem róla, hogy sikerülhet az akció. Amit egy bankban két hét alatt nem intézel el, az nincs. De ha mindenki tudja? Ha mindenki ÚGY tudja? Néhány nappal korábban bementem az öreghez, és ajánlottam neki egy tranzakciót, ígéretesen nézett ki, francia állampapírok álltak mögötte, ha nem tudtam volna, hogy szart se ér, talán én magam is hittem volna benne… Hát hogyne hitt volna szegény féleszű… Az ő korában. Főként, hogy én ajánlottam neki. Tény, hogy ő hozott be a céghez, tény, hogy egy ideig a mentorom volt, de a barátsága most már inkább feszélyezett, és ezt neki is tudnia kellett volna. Hiszen itt
16 mindig így működtek a dolgok. De ő nem, ó, ő nem! Rendszeresen mellém ült az étteremben, amin a többiek csendben vigyorogtak. Nem látta, amit a vak is látott? Vagy direkt csinálta? Nem tudtam, mit akar. Kössem talán az ő karrierjéhez a karrieremet? Egy kövekkel teli lyukas csónakhoz láncoljam magam? Kerültem, ahogy tudtam, ő meg, mint akinek fogalma sincs a dolgok állásáról, nem vett észre semmit. Az is megfordult a fejemben, hogy így akar lejáratni, tönkretenni, vagy esetleg belém kapaszkodva fenn maradni. Hát nem fog… Belém kapaszkodva biztosan nem. Meg amúgy sem… Szóval ráharapott az ötletre, és még azt is elértem – csellel, ravaszsággal –, hogy sajátjaként adja tovább. Bekapta a horgot, csak várni kellett. Nem is olyan sokáig. Még ki se józanodtam a hétvégi mámorból, még be sem értem a bankba, amikor megcsörrent az iPhone-om. Főnököm főnöke volt, a Húsevő. – Olivér, itt vagy? – Percek, csak percek kérdése. – Rendben. Ne hozzám gyere. A Vezér vár. Siess. Mint a mesében. Hogy hallottam-e? Hallottam. És nem szóltál neki? Szóltam. Figyelmeztetted? Figyelmeztettem. És ennek ellenére? Ennek ellenére. Csupa mahagóni, csupa bőr a Vezér szobája, sose jártam még itt. Maga a Nagy Ember idegesen járkált fel-alá, nem kevés pénzről volt szó, nem kis bukásról. És ki tehetett róla? Az öreg. Itt már nincs tovább. Hiába is védenénk. Persze rám kenhetné. De az lenne a
legkínosabb. Eladta, mint saját ötletét, aztán amikor nem jött be, hirtelen eszébe jutott: hoppá, de hisz nem is ő találta ki! Persze, ha hitelesen, erővel csinálta volna, magával ránthatott volna, esetleg. De miért tett volna ilyet? Hiszen szeretett. Bármit jelentsen is ez a szó… – Jó, itt lépni kell. Nem tudtam – fordult a Vezér a Húsevőhöz –, nem tudtam, hogy még figyelmeztették is. Olivér figyelmeztette. Hogy egészen pontos legyek. Ez az ember elszabadult. Ne haragudjatok. Tudom, hogy közel áll hozzátok, igazán nem szeretnélek elveszíteni benneteket, de lépnem kell. Mit gondoltok? Szó nélkül egymásra néztünk, a Húsevő, meg én. Két titkos szövetséges. Szomorúan bólintottunk. Az öreg a kutyáké. Az állás az enyém. Nem is mehettek volna jobban a dolgok. A tricepszem egyre tónusosabb lett, múlóban volt a nyár, közeledett a nagy őszi bevásárlás, a munka remekül ment, annyi pénzt kerestem, hogy – bármennyire igyekeztem – nem tudtam elkölteni. Úgyhogy valamit kezdeni kellett vele, nem kis gond, de mégiscsak jobb, mintha egy vasam se lett volna. Eszterre nem gondoltam. Vagy alig. Elégedett voltam magammal, az életemmel, a lehetőségeimmel és az utóbbi hetekben piacra dobott kokó minőségével. Bonyodalomra vágytam a legkevésbé, amikor egy napon a liftben rám köszönt a szelídgesztenye. Pont olyan szelíd volt a tekintete, és pont olyan meleg barna a szeme – Eszter semmit nem változott, talán csak szebb lett. – Hát te? – kérdeztem, és csak akkor tudatosítottam magamban, hogy hetek óta nem láttam a pult mögött.
– Csak elszámolni jöttem – mondta halkan, finoman mosolyogva –, és te, Bróker? Hogy élsz? – Elszámolni? – kérdeztem értetlenül, és ezzel el is árultam magam: fel sem tűnt, hogy már nem dolgozik itt. – Elutazom, Bróker, nem dolgozom már itt – segített ki. Nem volt a hangjában se gúny, se sértettség, valahogy… szomorúnak látszott. – És… és… hova? Úgy értem, hova utazol? 17 – Firenzébe. Kaptam egy ösztöndíjat. Nagy dolog ám. Persze nem neked. Nem sokat lehet keresni vele… Akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nem tudom, mit csinál, valami komolytalan dolgot, de sose beszélt róla. Talán nekem kellett volna rákérdeznem, az emberek kényesek az ilyesmire, de valahogyan elmaradt, nem jutott eszembe. – Hát… ennek örülök – habogtam –, nagyon, nagyon örülök. És te? – Mit én? – kérdezett vissza. – Úgy értem, te örülsz? Mondhatta volna, hogy ugyan mit érdekel ez téged, eddig sem érdekelt, de nem mondta. – Igen. Ez egy művészettörténésznek – itt megállt egy pillanatra – valóban nagy dolog. Aha. Művészettörténész. Na, legalább tudom. Bár nem volt világos, pontosan mit jelent a szó, a hangulata valahogy megfogott. – Valójában nem is elszámolni jöttem – ezen megütköztem kissé –, hanem hogy elmondjam neked.
Hamar összefutottunk, nem igaz? Pedig azt sem tudtam, melyik épületben dolgozol. Melyik emeleten… Féltem, itt fogok kóborolni, aztán a klíma miatt hibernálódott testemet évek múlva találják csak meg, amikor már nem is lesz élet a Földön. De akkor ki találja meg, nem igaz? Úristen, miket beszélek. Egyáltalán nem értettem Esztert. Sem azt, amit mondott – annak nem is volt értelme –, sem azt, amit mondani akart. Most hozzám jött, vagy sem? És miért jött hetek után? Hogy elmondja, elutazik? – Értem – mondtam neki tétován, majd megvártam, hogy az apró, ám annál erőszakosabb titkárnő kiszálljon a liftből a másodikon. – Hát, nagyon sajnálom, de persze örülök is, biztosan jó lesz… – Firenzében. – Igen. Persze. Firenzében. Olaszország, nem igaz? Ott jó a foci, nem? – csak a küzdősportokat követtem igazán, de annyit azért tudtam, hogy az olaszok nagyon pengék fociban. – Hát… valójában nem ezért megyek, de igen. Hogyan lehetett volna ennél kínosabb a beszélgetés? – Tudod, Bróker, igazából… igazából nem is elköszönni jöttem. Vagy nem csak. Illetve rajtad múlik. Értetlen tekintetem nem bizonytalanította el, folytatta. – Azért jöttem, hogy megmondjam: vagy most megkéred a kezem, vagy elmegyek örökre. És akkor nem lesz neked Esztered. Lehet sok mindened. Lehet jó állásod, pénzed, lehet rengeteg kábítószered… Na, na, álljunk meg egy kicsit. Erről nem beszélünk, itt nem, gondoltam, és talán kicsit türelmetlenül is néztem rá.
– Szóval… – folytatta volna, de ekkor nyílt a lift, beszállt két kamerád, és ő elhallgatott. – Kiszállunk? – kérdezte a következő emeletnél. – Gyere – húzott kifelé, és közben már mondta… – Szóval lehet rengeteg nőd – itt végigmért –, ilyen testtel, lehet mindened, Olivér, de én nem leszek. És akkor senki nem fog téged szeretni, mert ki szeretne egy ekkora marhát? Aki senkit nem szeret. Még magát sem szereti. És ki fog neked három gyönyörű gyereket szülni, és ki fog neked mindent megbocsátani? Hm? Édes kicsi buta brókerem. Mit mondasz te erre? Hallgattunk. Mit mondhattam volna? 18 Nyilvánvaló volt, hogy az esküvő előtt előkerül a szülő téma. Abban egyetértettünk, hogy nem kell lakodalom, nem lesz nagy felhajtás, az azonban elég hamar világossá vált, hogy egészen mást értünk felhajtáson. Én a két tanút is sokalltam, Eszter fájdalmas arccal mondott le arról, hogy kibéreljünk egy kastélyszállót. Végül megegyeztünk. Igaza lett: összeházasodtunk. Igazam lett: két tanú előtt. Annyira különböztünk, hogy jobban már nem is lehetett volna. Abban minden ismerősünk egyetértett, hogy ez a házasság katasztrófa lesz. És persze ott voltak a szülők. – Nézd, Eszter. Az én apám egy szarházi. Évek óta nem találkoztam vele, és te sem fogsz. Megértetted? Bólintott, várt egy kicsit, nyelt egyet, aztán válaszolt.
– Az én apám egy angyal. Leukémiás, és meg fog halni. Úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, találkozni fogsz vele. Ezt nem tudtam. És mennyi mindent nem tudtam még! Nem állítom, hogy faggattam Esztert a nagy bejelentés után, de tagadhatatlanul feltettem neki néhány kérdést, nem is értem, miért volt annyira meghatva. Kiderült, hogy az apja tényleg nagyon beteg, és már nagyon régóta. Kiderült, hogy az anyja nem is halt meg, csak elhagyta őket, amikor rájött, hogy nagy a baj. Nem volt kedve ápolni a férjét. Azóta sem hallottak róla, azt sem tudták, hogy Magyarországon él-e, vagy külföldön. Esztert, amíg tudta, az apja nevelte nagy gyötrelmek, nagy erőfeszítések árán. Már évek óta nem dolgozik, azóta a lánya tartja el. Eszter valóban művészettörténész volt, tudományos fokozatot szerzett, de a nagy lépést nem tehette meg, a firenzei ösztöndíjra nem pályázhatott az apja miatt. Csak akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ha most nem pályázik, akkor soha. Vagyis lényegében lemondott az apjáról, a karrierje érdekében, én így láttam legalábbis, és szerintem ő is. Csak éppen én természetesnek tartottam ezt, ő meg szörnyű bűnnek. Mindenesetre mégis megtette, úgy éreztem hát, van remény. Az esküvőt bátran szánalmasnak mondhatná bárki, aki valamit is vár egy esküvőtől. Boldogságot, meghittségét, esetleg hajnalig tartó dübörgést, vagy legalább, hogy időben megérkezik a vőlegény. Mentségemre szolgál, hogy szóltam előre: új beosztásom a bankban még több felesleges meetinggel
jár, éppen egy ilyenen ültem, amikor jelezte az iPhoneom, hogy indulni kell. Szerencsére ezeket a meetingeket már én tartom, így csak pár percet késtem, de ez Eszter szerint csak részletkérdés: elkéstem. Az utcán fogott két tanú és az anyakönyvvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében mondtuk ki az igent, fél óra sem volt az egész, igazából elég murisnak találtam. Undok, vacak idő volt, már-már decemberi hideggel szeptemberben, széllel, esővel. Rosszkedvű péntek délután. De nem nekünk. – Mit csinálsz este? – kérdeztem a feleségemtől (huh!), mire ő: – Ráérek. Terveid vannak? – Nem is tudom – folytattam a marhulást –, annyi mindent szoktak ilyenkor csinálni. Mondjuk, a nászéjszaka nem izgat annyira, de egy jó esküvői vacsorát szívesen megennék. Tényleg, nem vagy éhes? Asszony. Éhes volt. Időnk volt, pénzünk volt, kedvünk volt, meg szerencsénk is, így aztán két órával később már a párizsi gépen ültünk. Esküvői ruhában, rajtam szürke öltöny, világoskék ing – munkaruha –, rajta szürke kosztüm. Este tízkor a Champs-Élysées-n ettük a bárányt, és ittuk hozzá a finom francia borokat. Ötvenhat euróba került a bárány, nem is olyan sok, gondoltam. Nem is olyan sok. – Holnap látlak? – kérdeztem a vacsora után, már a szállodában. – Ráérek – válaszolta, és a vállamra hajtotta a fejét. 19 Hát ilyen, gondoltam magamban, ilyen a házasság. Nem rossz. Eddig nem is olyan rossz.
A férfi a problémáinak kétharmadát megspórolhatná, ha nem vinné kalandos utakra a baszhatnék. Miért vittem magammal Esztert a kamerádtalálkozóra? Ha már magammal vittem, miért untam annyira? És ha untam, miért nem vittem haza? Jó kérdések. Bár még egy füves cigit sem szívott el, gyorsan feltalálta magát a hatalmas Duna-parti lakásban. Bajtársam egy toronyház legfelső emeletén lakott, egyedül az egész szinten, csak a „küzdőtér”, ő nevezte így, több volt ötszáz négyzetméternél. Hatalmas egybenyitott tér, néhány tartóoszloppal, rózsaszín falakkal, neobarokk stílusú olasz Versace bútorokkal; kibírhatatlan exhibicionizmus, öt percet nem laktam volna ott, de az ő életformájának tökéletesen megfelelt. Meg az életfelfogásának. Meg a barátaiénak is. Nem értem a melegeket. A vendégek többsége férfi volt, de odatévedt vagy egy tucat lány is, hangos, miniszoknyás, dülöngélő biodrogok. Istenem, szent nipple slip, áldott bimbóvillantás, ami bearanyozza a férfi életét! Azonnal elvesztettem volna a fejem, ha nincs ott Eszter. De miért volt ott? Feleségemként mutattam be, a bajtársak pedig gyanakvóan nézegették: ilyen egy feleség? Egyiküknek sem volt, valójában aki megnősült – alig-alig fordult elő –, magát zárta ki a bajtársi közösségből, a felelősség, a vállukra nehezedő teher lehúzta volna az univerzum urainak léghajóját. Rám is ez várt, a kizárás, a kizáródás, a kizárattatás, de én kihívtam magam ellen Sors Jánost – nem akartam elveszíteni a kamerádokat. Már csak a kokó miatt sem.
Az első csíknál tartottam, amikor Eszter hangos vitába keveredett egy ifjúmunkással – az újoncokat hívtuk így –, nem igazán értettem, hogy mi a vita tárgya, de egészen belehevültek. Mások is bekapcsolódtak, de a többség idegenkedve hallgatta őket – nem volt szokás a hosszú beszélgetés miköztünk. Hol a vécé? Mennyi egy tasak? Óvszer van nálad? Messze laksz? Volt, hogy ezzel a négy mondattal megúsztam egy egész estét. És én még szószátyár voltam a többséghez képest. Ezért lepett meg mindenkit, hogy társaságunk legismertebb tagja, a sokszoros milliárdos üzletember, testépítő, pénzügyi befektető, nagyban drogos futballklub-tulajdonos is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Eszter a bizalomról beszélt. – Persze, mondhatnánk, hogy kiveszett a bizalom a világból. Csakhogy én mégis azt állítom, ez a bizalom kora. Bajtársaim gunyoros érdeklődéssel hallgatták a szemüveges lányt – nem sok becsülete volt előttünk a bölcsészeknek. Most mégis zavart az a halvány, de fensőbbséges mosoly az arcukon. Nem éreztem, hogy jogos volna a fölény. De ezt nem vallottam be. Még magamnak sem. – Gondoljatok bele. Egy átlagember a tizennegyedik században adott-e bármit a gyerekének, amiről nem tudta, honnan való? Ki fejte, ki fejtette, ki termelte? Ma viszont? Bemész egy boltba, és csak remélheted, hogy a dobozba, melyben a féléves gyereked kajája van, nem hugyozott bele senki. De nem foglalkozol vele, eszedbe se jut. Nem igaz? Mert bízol a cégben. Meg a boltban.
Meg ki tudja, mi az isten haragjában bízol még… Vagy: beülsz a kocsidba, és huszonötezer ember pillanatnyi diszpozíciójától függ, hogy túléled-e a napot! Mert ha bárki, aki szembe jön veled, éppen rosszul aludt, vagy elhagyta a kedvese, vagy csak egy pillanatra kihagy a figyelme, megölhet, így van? De nem gondolsz rá, mert bízol abban, hogy mindenki betartja a szabályokat, meg abban is, hogy ezek a szabályok jók, képesek megvédeni az életedet. Vagy mondok még egy példát. 20 Itt többen fészkelődni kezdtek, érdekelte is őket, amit Eszter mond, meg unták is. Feleségem folytatta. – A bébiszitter. Feladsz egy hirdetést, és egy hét múlva otthagyod a kölyköd valakivel, akit azelőtt sose láttál. Nem ez a bizalom? Pillanatnyi csend következett, már többen nyitották volna a szájukat, hogy hozzászóljanak, úgy láttam, Eszter felkeltette az érdeklődésüket, igazából én is figyeltem, annak ellenére, hogy a mellette álló lány halványkék pólóban hullámzó melle elvonta kissé a figyelmemet. De mindenki lenyelte, ami a nyelvén volt, amikor megszólalt sokszoros milliárdos barátom. Nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna társaságban beszélni. Táncolni, kokózni és csajozni járt a kamerádok közé, nem enyelegni vagy eszmét cserélni. – Szép. Szép gondolat. Csak nem igaz. Felkaptam a fejem, nem voltam boldog a helyzettől. Nem ezért jártunk ide, a szófosás maradjon a bankra, de az, amit bajtársam mondani készült, mégiscsak izgatott. – Tudod… Bocs, nem hallottam a neved…
– Eszter, persze. Szóval lehetne így. De nem így van. Éppen ellenkezőleg van. Persze ezt nem tanítják az egyetemen. Eszter oldalra fordította a fejét, nem tudta, mekkora kitüntetésben van része éppen, de nem tetszett neki a lekezelő hang. – Te magyartanár vagy? – kérdezte barátom a feleségemet. – Nem. Művészettörténész. – Értem. Illúziókat kergetsz. Mindegy. Hagyjuk is. Úgy tűnt, vége a beszélgetésnek, mielőtt elkezdődött volna, de Eszter nem hagyta annyiban. – Mondjad, ha már elkezdted – fordult a bajtársamhoz, akit nemcsak rendkívüli sikerei tettek népszerűvé, hanem férfinál szokatlan szépsége is. – Oké. Figyelj. Te nem tudsz semmit. És amivel eljátszol gondolatban, hogy na, az bizony rémes lenne, ha igaz lenne, de hát szerencsére nem igaz, az mind igaz, érted? Azt gondolod a világról, hogy ilyen-olyan züllött lehet, és amikor megismered, rájössz, mennyivel züllöttebb, mint képzelted. De tényleg hagyjuk. Igyunk egy pohár vizet. Kiszáradt a szám. Csend volt. Nem szólt senki. Ezt nem értettem, hiszen nyilvánvalóan véget ért a beszélgetés. Vagy mégsem? Mindenki várt, dúsgazdag bajtársam pedig visszafordult, és – meglepetésemre – folytatta. – Mondok egy példát. Vettem egy futballklubot. Feltételeztem, hogy semmi sincs rendben a klubban és a klub körül, de az, amit találtam, őszintén mondom, minden képzeletet felülmúlt. Egy hónap után ki kellett rúgnom az edzőt, mert havi pénzt szedett a játékosoktól.
Köttetett velük egy szerződést, mondjuk havi nettó kétmillióról, abból kétszázezer az övé. Értitek ezt? – körbenézett, hogy értjük-e. Addigra már elhallgatott a zene, néhány nyesedék kokós kivételével az egész társaság az asztal körül állt. – Az játszott, aki fizetett neki. Az én pénzemből. Aki nem, az nem. Eladtak egy focistát, aki ért, mondjuk, tízmilliót, kaptak érte húszat. A különbségen meg osztoztak a vevővel. Mondok mást. Nézem a meccset, látom, hogy valami nem stimmel. Negyedóra után már 3:3. Mi az isten? Ezek egy idényben nem lőnek ennyi gólt! Aztán vége. Ennyi marad. 3:3. Megyek az öltözőbe, kérdem az igazgatót, mi történt. Ej, mondja, nekik is élni kell valamiből. Mi van? Nem keresnek eleget? Mi az a valamiből? Hát fogadtak valahol a világ végén, hogy az első negyedórában ötnél több gól fog esni. Értitek? A saját meccsükre fogadtak. És nyertek egy talicska pénzt. Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy idealista. Nem úgy, mint Eszter – itt figyelmesen hallgató feleségemre nézett –, na de ilyet? Kimegy a meccsre kétezer ember, végigizgulják, ezek meg… Mondok mást. Elküldtem az ügyvédemet a rendőrségre. Tudjátok, mivel jön vissza? Azt mondták neki, minek ezt firtatni… 21 Felhívtam a kapitányt. Azt mondta, nem ismeri a részleteket, utánanéz. Két nap múlva hív, és magasabb érdekekre hivatkozik. Meg hogy úgyse lehet bizonyítani. Hagyjam a fenébe az egészet. Ezt tanácsolja a rendőr… Értitek? Soroljam még? Megbetegszel, kórházba kerülsz. Áll feletted a konzílium, vakarják az állukat. FTMB – mondja az
egyik halkan. FTMB-kór. Az lesz, mondja az osztályvezető. Neki adtál egy százast, amikor befeküdtél, a többiek kevesebbet kaptak. FTMB. Megnézem a Google-n. Semmi. Szakkönyveket nyálazok át. Semmi. Felhívom egy orvos barátomat, te, mondom neki, itt fekszem a központiban, szétesem, annyira fáj a hasam, ezek azt mondják, FTMB-kór. Mi a fene, kérdem a barátomat, az az FTMB-kór? Nagyot nevet, de igazán nagyot, nem fogsz örülni, mondja. Na, mondom, olyan súlyos? Azt nem tudom, de nem tudják ők sem. Az FTMB azt jelenti, faszom tudja, mi baja. – A kamerád vár egy percet, körülnéz, kémleli a hatást. – Értitek? Faszom tudja, mi baja. És ezt az ágyam fölött. Százezerért. Erre nem azt mondod, hogy ilyen nincs? De ezzel nincs vége. Felhívom egy újságíró ismerősömet. Elmondom neki az orvosos sztorit. Hú, az anyját. Ezt meg kell beszélnem valakivel. Naná, gondolom, erős történet, megbeszéli a főnökével. Másnap visszahív, gáz van, mondja. Nem lenne ez most jó. Miért, kérdem. Fél a tulajdonos az orvoslobbitól? Azt nem tudja, de megmondja őszintén és nagyon bizalmasan, ez most nem jönne jól a kormánypártnak. Mi van, kérdem. Felhívtad a minisztert, hogy megcsinálhatsz-e egy anyagot a szaros híradódba? Nem a minisztert, dehogyis, válaszolja. A sajtófőnökét. Te felhívtad a miniszter sajtófőnökét, hogy megcsinálhass egy anyagot? Jaj, most mit vagy úgy oda, kérdi, téged talán nem szoktalak felhívni, ha valami érint? De, mondom neki, fel szoktál, de én azt hittem, a barátságunk miatt. Na, mondja erre az én újságíró barátom: ha valamit nem szeretek benned, akkor ezt. A
képmutatást. Értitek? A képmutatást. Én vagyok képmutató, mert feltételeztem, hogy egy ilyen ügyben a tulajdonostól kér engedélyt, nem a miniszter sajtófőnökétől. Na, ennyi elég is lesz. Kisasszony. Megyek inni. Éljen a bizalom kora. A VJ – mintha végszót kapott volna – elindította a We got you-t, ami azon a héten a legnagyobb sláger volt, ez vitán felül áll. Bajtársam még visszafordult egyszer, mintha mondani akarna valamit, de az iszonyatos zajban saját hangját sem hallotta, így elindult az italos pulthoz. Eszter reakcióját nemigen láttam, mert addigra már teljesen lekötötte a figyelmemet az a völgy a mellette álló lány két melle közt, haditervet szőttem a meghódítására, de aztán csak odaléptem mellé és megkérdeztem, nem jön-e hátra kicsit beszélgetni. Még láttam, ahogy Eszter magányosan lézeng az italok közt, de többre nem volt időm: a lány meglepően gyors volt. Elkerülhetetlen volt, hogy találkozzam az apjával. Valami szörnyűséget vártam, egy tomboló ősbikát, akitől elvették az egy szem lányát, és még csak nem is hívták meg az esküvőre. Szerencsére valahol Zalában lakott, egy faluban, vagy miben, így volt időm felkészülni. Egy egyszerű Audi terepjárót béreltem, hogy ne keltsünk feltűnést, ki tudja, miféle népek laknak arrafelé. Nem akartam szegény öreget kitenni a szomszédok irigységének, de az aggodalom feleslegesnek bizonyult: közel-távol nem volt szomszéd, csak egy magányosan álló tanyasi ház, így mondják, azt hiszem. Én, ha jól belegondolok, még Budapest külső kerületeiben sem jártam, így kifejezetten érdekesnek találtam a helyet.
Sárra számítottam, trágyaszagra és az udvaron kapirgáló tyúkokra, de a ház körül Eszter apja volt az egyetlen élőlény. Az udvaron várt minket, olyan volt a gyep, mint a wimbledoni centerpályán, az öreg botra támaszkodott, amúgy látszott, hogy valaha szálfa volt. Most már persze nem. El is fáradt, ki tudja, mióta álldogált ott, az utat figyelte, várta a lányát. Meg hát, nyilván: engem. Szegény. 22 – Te mikor jártál itt utoljára? – kérdeztem Esztert, amikor egy percre kettesben maradtunk. – Egy hónapja – hangzott a meglepő válasz. – Azt hittem, évek óta nem láttátok egymást. – Igen. Apa mindig így örül nekem. És tudod, ebben semmi megjátszás nincsen. És nem is a betegsége miatt van. Mindig ennyire elérzékenyül, ha találkozunk. Tudod, nem sok öröme maradt… Nem folytathatta, mert visszatért az öregúr, kezében púpozott tálca. – Csak egy kis friss pogácsa, biztos megéheztetek az úton. Margitka sütötte, na, jó, neki sincs már nagyon kinek sütni, úgyhogy csak jót teszek vele. – Persze, apa, csak jót teszel, mi? Csupa jóságból dolgoztatod azt a szegény asszonyt. Hány éves is? – A Margitka? Nyolcvanhárom. Bizony annyi. Jó öreg, mi? – hunyorított gúnyosan, hiszen ő még nyolcvan sem volt. – Apa mindig gondosan ügyelt rá, hogy foltot ejtsen Margitka jó hírén, velem meg elhitesse, hogy kakas a szemétdombon. De soha nem hittem el. – Eszter ezt
nekem mondta, de az apjának címezte, látszott, hogy nem először évődnek ezek itt ketten. – Na, fiatalember. Ez a lányom. Figyeljen ide – azzal nehézkesen leült a hozzám legközelebb eső székre, és a hangját lehalkította. De nem annyira, hogy ne hallja a lánya, csak annyira, hogy jobban érdekelje. –Na jó, figyeljen – hangos csikorgással közelebb húzta a nehéz tömörfa széket –, magával is ilyen? Ilyen pimasz a gyerek? Mert ne hagyja ám. Csak a szája nagy neki. Fogalmam se volt, mit mondjak, de Eszter megmentette a helyzetet. – Jaj, apa – szólt közbe. – Hagyjad már Olivért, mit szövetkezel vele? Inkább kínáld meg pálinkával. Ezzel melléfogott, mert pálinkát nemigen iszom, sőt nem iszom egyáltalán, inkább csak vizet. De már késő: kezében ott a két pohár. – Ne ijedjen meg, fiatalember, nem házi. A boltban vettem, csak magának, drága pénzen. Ez lesz a hozomány. Valami csak kell, legyen. – Nem is tudom – mentegetőztem sután. – Nem él vele? – kérdezte Eszter apja. – Na jó, akkor rakom is el. Járnak hozzám más előkelő vendégek is, nehogy azt higgye. Itt van például mindjárt az orvos. Az aztán az előkelő figura. Nyugati kocsija van. Egy Daewoo! Tudja maga, mi az a Daewoo? Tudtam. Eszter alaposan felkészített az úton, elmondta, hogy apja fest, mégis meglepődtem, milyen sok kép lóg a falon. Inkább száz, mint ötven, csupa hasonló hangulatú, élethű festmény. Igen. Élethűek voltak, ez a legjobb szó, és olyan mutatósak, nem vacak
krikszkrakszok, mint a bank tárgyalóiban, nem is kellett megjátszanom magam, tetszettek, nagyon. – Na jó, ennyit a művészetről – mondta az öreg, látva, hogy a festményeken mélázom. – Egyetek, gyerekek, meleg még, aztán meg, ha nem vigyáztok, tudjátok, mi lesz? Én érdeklődést mímelve fordultam felé, de Eszter unott hangon válaszolt, mint aki ezredszer hallja a tréfát. – Tudjuk. Kihűl. Apa, lazíts. Először is ne viccelj, mert Olivér nem érti. Másodszor is, ha viccelsz, legyél vicces. – Hát, ez a lány, ez a lány – szorította magához Esztert az öregúr –, ez egy igazi gonosztevő. Na jó, menjél, aztán köszönjél a Margitkának. Nem tudom, a Margitka volt-e olyan fontos, vagy velem akart beszélni, mint férfi a férfival, após a vejével, mit tudom én. De ahogy kiment Eszter, azonnal rákezdett. 23 – Jól vagytok, Olivér? Már, ha nem haragszol, hogy így pertu. Úgy értem, együtt, jól vagytok? – De nem várta meg a választ. – Persze, jól vagytok. Látom én azt. Te egy ilyen… kicsit sótlan alak vagy, nem? – kérdezte, de nem törődött meghökkent arcommal, folytatta. – Tudod, én már mindent úgy csinálok, mintha utoljára csinálnám. Úgyhogy most beszélünk, de azt nem tudom, hogy beszélünk-e még. Te. Azt mondjad meg, hogy rád bízhatom-e a lányt. Mert ez egy igen értékes lány. Na: rád bízhatom-e? Szóljál most már, mert eddig nem hallottam a hangodat se.
– Rám – nyögtem ki nagy nehezen. Elhallgatott. Nyilván nem egy szóra várt, de most adjak neki hűségnyilatkozatot? – Na, figyelj, Olivér – megállt, köhögött, aztán nagyot fújt –, ugye, megy a gyerek? Ugye, utazik? Nem vettem azonnal a lapot, bambán is nézhettem, úgyhogy hozzátette: – Firenzébe. Úgy értem. Ugye, elengeded? Mert a Firenze ennek a gyereknek az élete. Érted? Olivér – értetlen arcomat látva már könyörgőre fogta –, ugye, elengeded? Éjfél volt, mire ágyba kerültünk. Fürdés közben összecsippentettem, a bőrt a derekamon, és megállapítottam, hogy a kacsa nem tett jót, meghíztam, soha, de soha nem fogok tudni lefogyni. – Mit akart tőled? – kérdezte a feleségem, miközben mellém bújt az ágyba. Furcsán éreztem magam, mert Eszter tanácsára nem hoztam el sem a selyempizsamámat, sem a papucsomat, így alsónadrágban kellett töltenem az éjszakát, és bár szerettem a Calvin Klein gatyákat, most úgy éreztem, a hájam redőkbe gyűrődik a gumis rész fölött. Ez annyira lekötötte a gondolataimat, hogy nem reagáltam a kérdésre. Eszter férfiúi szolidaritást sejtett a hallgatásom mögött, tetszett is neki nyilván, hogy elsőre így összeszoktam az apjával. De nem tágított. – Mit mondott neked apám, mikor magatokra maradtatok?
– Apád? – kérdeztem vissza, elárulva, hogy egyáltalán nem figyelek rá. – Te hülye vagy, Olivér? Mit fogdosod magad? És miért nem figyelsz rám? Kénytelen voltam válaszolni. – Firenzével jött – közben felfedeztem, hogy ha feljebb húzom a gatyát, egy redőt eltakar. Igaz, akkor alul kicsit szorít, de ez a legkevesebb. – Firenzével? Hogy? – Hogy engedjelek el. Mert neked Firenze az életed. Neked tényleg Firenze az életed? – Nem, Olivér, nem – mondta halkan. – Nekem te vagy az életem. Akkor meg mit van úgy oda az öreg, kérdeztem magamban, de álmos voltam, nem akartam új témát nyitni, úgyhogy inkább hallgattam. Félálomban érzékeltem, hogy Eszter teste rázkódik, de nem volt erőm kideríteni, hogy sír vagy nevet. Másnap meg olyan jókedvűen ébredt, hogy el is felejtettem az egészet. Arról én egyáltalán nem tehettem, hogy a kamerádok nem értették a dolgot. Hogy mennyire nem, az számomra is csak egy esős októberi napon derült ki, amikor Eszterrel „előkarácsonyi bevásárlókörútra” – ő hívta így – indultunk. Két igen közeli bajtársamba botlottunk a plázában, olyannyira közeliek voltak, hogy nemigen tudom, hogyan lehettek volna még közelibbek. Egyikük inkább szállította, a másik inkább szívta az anyagot, persze olykor cseréltek, többnyire egymással, olykor velem. De már vagy egy hónapja nem találkoztunk, aminek a bajtársak tapasztalata szerint két oka lehet: túladagolás
vagy elvonó. Úgyhogy nehezen értették meg, hogy esetemben egyikről sincs szó. Az ő értékrendjük szerint ennél sokkal nagyobb a baj, nekik is voltak 24 csajaik, hajjaj, de mennyi, ám az eszükbe se jutott, hogy egy lányért cserbenhagyják a bajtársakat. Ahogyan korábban nekem sem. Egyikük, amelyik inkább terítette a cuccot, megfogta a karomat és félre akart húzni, de leráztam magamról. Nem volt miről beszélnünk. – Kiszálltam – mondtam halkan –, engedd el a kezem. – Ebből nem lehet csak úgy kiszállni. Egyáltalán, ki ez a nő? A krav-maga csodálatos sport. Nincs filozófiája. Nincsenek szabályai. Nem tanít meg az ellenfél tiszteletére. Nincs benne semmi szép, nem fejleszti a jellemet. A krav-maga egyszerűen segít kiiktatni az ellenfelet. Ha lehet, örökre. Ha még nem mondtam volna: magyar találmány. Nem a tibeti fennsík szabadon száguldó szele, nem japán tornádó, nem indonéz cunami. Közönséges, kegyetlen leszámolás, magyar pusztákon süvöltő vihar. Be is pancsoltam neki rögtön egy betyárosat. Hogy valóban felment-e bennem a pumpa, vagy csak Eszter előtt akartam megjátszani magam – ki tudja már. Talán ez is, az is. Mindenesetre tenyerem élével torkon ütöttem a kamerádot, a másikat herén rúgtam, aztán tarkón – nem volt nagy ügy, alacsony fiú volt – úgy, hogy mind a ketten elterültek. Egy-egy fejbe rúgást még kaptak, de többre nem volt időm, mert Eszter két kézzel rángatott vissza.
– Úristen, te nem vagy észnél! – sikította, miközben lehajolt a fiúkhoz. – Te nem vagy normális! Meg akarod ölni őket? Jézus Mária… Meglepett, hogy a szemében nyoma sem volt csodálatnak, vagy legalább valami kis borzongásnak, csak megvetést és irtózatot olvastam ki belőle. Nem értettem, mi baja. Engem sértett meg a két bajtársam, vagy őt? Őt. Világos nem? Nem sokkal később egy közeli kávéházban – ilyet! – még én vigasztaltam őt! Hogy nem nagy ügy, meg ne aggódjon már annyira, meg mégse hagyhatom, hogy két ilyen alak, csak azért, mert bajtársaim… Nem hatott a szöveg, de valahogy csak megnyugodott. Néhány perc múlva már azon izgatta magát, hogy nagy rémületében elejtette az egyik szatyrot, pont azt, amiben az apja ajándéka volt. – Ne szomorkodj, még csak október van – próbáltam vigasztalni, de hamar megbántam. Hiszen az öregember nyilván nem éri meg a karácsonyt, azért kell ennyivel hamarabb az ajándék. Eszter rám nézett, megsimogatta az arcom, megvizsgálta a tenyerem, nem sérült-e meg, de hát persze nem, aztán a vállamra hajtotta a fejét és halkan elsírta magát. Maga a bevásárlás nagy élmény volt. Sosem jártam még azokban a boltokban, azokban az utcákban, talán abban a kerületben sem. Eszter állította, hogy ezek a „környék legjobb boltjai”, szerinte itt lehetett a legjobban „sopizni”. – Persze Versacét ne keress, se Dolce & Gabbanát – tette hozzá, és hangjában ugyanaz a megvetés, mint
annak idején abban az első mondatban: „Lőrincz L. Lászlót nem tartunk!” Sosem gondoltam még arra, az élet micsoda nagy pillanata, milyen nagy döntés lehet egy nadrág vagy ing megvétele. Én nem sokat vakaróztam, ha valami megtetszett, megvettem, ha otthon már nem tetszett, rá se néztem többé… De ezek az emberek itt valahogy mások voltak. Forgatták, nézegették a rongyot, felpróbálták, elmentek, visszajöttek, felpróbálták újra, nem értettem, miért. Eszter nyitotta fel a szememet. – Nem nagy titok, Bróker. Tudod, neked sok pénzed van. Igaz? Nem válaszoltam, csak hümmögtem valamit, de nem volt elég neki. – Igaz? – Hát igaz – mondtam –, bár persze ez relatív… Például a kamerád, akit majdnem lepofoztál a bulin… 25 – Éppen ezt akartam mondani – vágott közbe. – Ha te, mondjuk, beruházol, megvennél egy földrészt… – Egy földrészt – cöcögtem –, hol élsz te? – Jó, most ne úgy vedd – nagyot sóhajtott. – Legyen, mondjuk, egy sziget. Jó? Veszel egy szigetet. Megszámolod a pénzed, igaz? – Hát sok értelme… – Megszámolod, igaz? – Meg – hagytam rá, csak hogy hamarabb vége legyen. De nem lett. – És? Mire jutsz? – Hogy nem elég a pénz – feleltem azzal a hangsúllyal, amivel annak idején anyámnak mondtam fel a leckét.
– És akkor? Nem hagyja abba… – És akkor mi? – kérdeztem vissza. – Nyilván nem veszed meg. Megveszed? – Nyilván nem. – Remek. Hát, csak hogy tudd, így van ezzel az emberek többsége, amikor ruhát vesz. Egy cipőre még jut, de nadrágra már nem. Érted? Persze szívesen megkérdeztem volna, hogy ha nincs elég pénzük, miért nem dolgoznak többet, de nem akartam Eszter türelmét próbára tenni. Inkább azt mondtam, értem, és bámultam tovább a próbafülkék réseit… Meg sem próbáltam úgy tenni, mintha nem leselkednék – rég leszoktam az efféle alakoskodásról. De ma nem volt szerencsém. Egy árva melltartópánt, ennyi volt a termés. Szegényesebb már nem is lehetett volna. Pedig szinte csak nők vásároltak, persze egyetlen céllal: hamis illúziókat kelteni a férfiban, akihez hozzákötötték magukat. Nem is vagyok olyan öreg, nem is nő a bütyköm, egyáltalán nem szőrösödik az állam, ne cserélj le, az isten szerelmére, ne cserélj le egy másikra, és főként ne egy fiatalabbra. Egy elhízott asszonyság nagy üvegvázával lépett ki az egyik áruházból, feltehetően azért vette, hogy hazatérvén otthonosabbá, meghittebbé varázsolja a családi fészket, így pótolva bőrének hajdani – tán sosem volt – hamvát, leheletének üde virágillatát, így bírva rá urát, hogy ne a büdös kocsmában töltse minden szabad percét.
És ha odalépnék a nőhöz: „Nézze, asszonyom, értem én, miért vette ma ezt a vázát, tegnap meg a gyönyörű művirágot. Értem, hogy a férjéért küzd, de próbálta már koitusz közben bedugni egy ujját a férje seggébe? Vagy kettőt? Higgye el, csodát tesz. Minden férfi tudja, hogy a legpocsékabb furulyázás is ezerszer jobb, mint beleszagolni a legszebb rózsába. Vagy végignézni a legcsodálatosabb naplementét. Hallgatni a csilingelő gyermekkacagást. Persze a nők is tudják ezt, csak próbálkoznak a naplementével, meg a kacagással. Mi történne, ha csupa jó szándékból odalépnék a próbafülkéből éppen kiguruló hógolyó mellé, és azt mondanám neki: Kérem, ne vegye rossz néven, de húzzon vissza gyorsan a függöny mögé, mielőtt meglátja a női fehérneműosztályon sertepertélő férje, és a maradék kedve is elmegy magától. Ez a ruha itt magán húsz éve talán jól állt volna – bár, őszintén szólva, ezt is kétlem –, de most… Asszonyom, ön túl kövér, túl elhasznált ahhoz, hogy testhez tapadó fehér ruhát vegyen fel. Gyorsan le vele, ne hozza se a férjét, se a barátait olyan helyzetbe, hogy hazudniuk kelljen. Na, menjen gyorsan, és ne sírjon. Inkább köszönje meg. Eljátszom a gondolattal, hogy mindezt elmondom az ötven felé járó, töredezett körmű öreglánynak, de persze csak játszom a gondolattal, nem mondanám neki soha, ha tanult volna, ahogy én, ha dolgozott volna, legalább annyit, amennyit én, most lenne pénze edzőteremre, ha nem enne annyi töpörtyűt meg szalonnát (juj), meg – hogy is mondják? – 26
disznótorost, akkor felvehetne ezt a ruhát, bár, felteszem, ha pénze lenne, ízlése is lenne. És akkor soha nem venne fel ilyen ruhát. Közben hozzám lép Eszter, kezében diszkrét szatyor, talán felajánlhatnám, hogy majd viszem én, de nincs kedvem, különben is, biztos nem nehéz, úgyhogy hagyom. – Kész vagy? – kérdezi. Bambán nézek rá: – Én? Persze. – Akkor mehetünk, mondja, és megyünk, hátunk mögött a környék legjobb boltjai, jót sopiztunk, szerinte, mindent kaptál, kérdem, mit érdekel az téged, válaszolja, és lábujjhegyre állva megcsókolja az orrom hegyét. – Mik a terveid az estére? – kérdezi. – Ráérek – felelem, és bármilyen furcsa is, úgy érzem, jó nekem. Nem várt következményei lettek a verekedésnek. A kisebbik srác, az a senki junky majom feljelentett, még tanúkat is állított, úgyhogy egy enyhe kora téli délelőtt eljött értem a bankba a rendőrség. Csak nézett a sok kamerád, ahogy kísértek kifelé, jó, hogy pórázt nem raktak rám. Annyi emberség volt bennük. Mindenesetre már a kocsiban csörgött a telefonom, a Húsevő volt, hallott az ügyről, majd beszéljünk, mondta, de ne legyenek kétségeim, a cég mellettem áll. Ez jólesett, persze, az viszont már kevésbé, hogy két perccel később anyám hívott. – Mi van, kisfiam? Mi ez az egész? – Semmi, anya, de most nem tudok beszélni. – Beszéljen csak nyugodtan – mondta a rendőr mellettem –, amíg oda nem érünk, beszélhet.
– Na, mindegy. Majd hívlak – mondtam anyámnak, de ő nem tágított. – Mit csináltál már megint? Verekedtél? Vagy mi ez az egész? Miért válaszoltam volna? Nem sokáig voltam bent. Fél órát várakoztattak, aztán felvették a vallomást, ebéd után már az utcán voltam. Első gondolatom az volt, hogy megkeresem a kis pöcst, és lerúgom a fejét, de aztán rájöttem, hogy igazából nem is haragszom rá. Így aztán visszamentem a bankba, és folytattam a munkát. Ahogyan a főnököm ígérte: zavartalanul. Csendesen teltek a napok. Igazán gondolhattam volna mindarra, ami kimaradt az életemből Eszterrel. A magányosan induló, csoportosan folytatódó, párosban végződő szombat estékre, a mámoros órákra a kamerádokkal, heti két krav-magára Rudival... De nem gondoltam. Csak arra az időre váltunk el, amíg az edzőteremben gyúrtam, vagy dolgoztam – és bár halálra kerestem magam, azt nem mondhatnám, hogy halálra is dolgoztam. Vagyis lemondtam mindenről. Neki – úgy ítéltem meg – könnyebb volt a helyzete. Valójában csak a firenzei ösztöndíjról kellett lemondania, illetve arról se kellett volna, miattam legalábbis nem, de ő lemondott, önszántából. Kérdésemre, hogy nem fogja-e megbánni, azt felelte, nem, ez élete legjobb döntése. Rendben, gondoltam, nekem csak jó, szerettem együtt lenni vele, igazán kellemes társaság volt. Csalódást csak a karácsony hozott – na, nem nekem, neki. Bármennyire készült is,
az apja éppen rosszabbul volt, így elmaradt a közös ünneplés. Mindegy, megfogadtuk, hogy jövőre egyszerre két szentesténk lesz, kerül, amibe kerül. Ez később többször is szóba jött köztünk, és minél közelebb jártunk a decemberhez, annál nagyobb volt a várakozás. Persze inkább benne, de miért rontottam volna el az örömét... – Mi a terved estére? – kérdezte egy péntek délután. Éppen azon voltam, hogy felhívom az egyik bajtársamat, hol vannak, eléggé kiestem a pörgésből, lett volna bepótolnivalóm. Még az is megfordult a fejemben, hogy Esztert is 27 magammal viszem, hadd lássa a zalai lány, milyen egy nekivadult este Budapesten, de a kérdése nyomán nyilvánvaló volt: ma sem lesz anyagozás. Nem is baj. – Ráérek – válaszoltam. – Mi a nagy ötlet? Nem volt nagy ötlet. Étterembe mentünk, néhány hónapja még divatos hely volt, persze azóta lecsúszott, egyetlen komoly arc sem jár már oda, kicsit ciki, gondoltam, nem baj, legalább nem találkozunk ismerőssel. Ismertem már annyira, hogy észrevegyem viselkedésében a feszültséget. És most nem volt nehéz észrevennem. Kapkodott, valahogy furcsán félbemaradtak a mozdulatai, láttam már ilyennek, ha nem is sokszor. Szemmel láthatóan mondani akart valamit, de nem kezdett bele, én meg nem faggattam. Kicsit tartottam tőle, hogy előveszi a munkadolgot. Nem élvezte a tanítást, kicsit sem, amit igazán meg tudtam érteni. Persze jobb lett volna egy gimnáziumi
állás, ha már az egyetemen nem volt hely, de reméltem, hogy a hetedikesek, nyolcadikosok is lekötik majd. Hát nem. Főként, mert alig volt művészettörténet-órája, inkább kisegített, meg napközizett, olykor még tornaórát is tartott. Sosem panaszkodott, de láttam rajta, hogy nem így képzelte. A másik tippem az volt, hogy az apjáról akar beszélni velem. Micsoda szívós arc! Évekkel túlélte a halálát, szerintem minket is túl fog élni, nevettem egyszer, de Eszter nem nevetett velem. Szóval attól féltem, fel kell hozni az öreget, hiszen lassan már járni se bírt, a Margitka, vagy ki, etette, meg ki tudja, mi mindent csinált még vele, hát, ezt nem. Csak egyszer célzott rá Eszter, de rakétákkal lőttem szét az ötletet. Ok, mondtam, de nem hozzám, nem velem. Nem látszott rajta, hogy bántotta volna az elutasításom, vagy csak én nem vettem észre, mindenesetre csend volt azóta. Mostanáig. Mert megvolt az előkészítés, most nyilván jön a finom rávezetés, aztán majd egy liter bor, meg csomó figyelemelterelő kedveskedés után beviszi a találatot. Csakhogy nem viszi be, de nem ám. Legalábbis nem nekem! Bárányt rendeltem, mint mindig, ő valami salátát, elég drága étterem volt, még a saláta is sokba került. Fél éve talán még ízlett volna, de a sok lepusztult arc, ez az egész világvége-hangulat – mit mondjak, nem voltam feldobva. Körbenéztem, és kezdtem kifejezetten rosszul érezni magam. A szomszéd asztalnál idős pár, erős negyvenesek, nem értettem, miért nem otthon eszik a marhapörit, mit keresnek egy ilyen étteremben. A férfi nevetségesen csapott vállán elállt a halszálkás zakó, az
asszony évtizedes ruhában, mi ez, kékfestő? Könyvtáros lehet az öreg, az asszony magyartanár, jó, Eszter is az, vagy majdnem, de nem ilyen. Nem ilyen! És még mondják, hogy nem fizetik meg a bölcsészeket, persze, étterem, mi? A sarokban ifjú gerlepár, a srácon világos farmer, lehet, hogy Lee? Van még Lee farmer? Nem hagyott nyugodni a dolog, elővettem az iPhone-omat, és ki hitte volna, boltjuk is van! Mit keresek itt? Eszter messziről futott neki. Ahogyan vártam. A kapcsolatunkról beszélt, igazán szépen, de aztán kérdezett is, aminek nem nagyon örültem. Mit mondhattam volna? Hogy jól vagyok? Vagy mit? Igazán nem értettem, mit vár tőlem. – Tudod, Bróker… – Aha! Most jön a feketeleves. De nem ér felkészületlenül, az biztos. – Tudod, sokat gondolkodtam. Rajtunk. Meg az iskolán… – Ja, igen… – mondtam mindenre elszántan és mindenre felkészülten – hát… az iskola. Az szar. – Nem, nem szar. Nem jól látod. A gyerekek édesek. Sőt. Nagyon édesek. Néha nézem őket, és arra gondolok, hogy… Csend. A föld mélyéről tört fel ez a csend. – Arra gondolok, tudod, Bróker, hogy nekem is lehetne… egy… gyerekem. Neked nem lenne dolgod vele – pörgeti bele magát –, ha nem akarod, nem is látnád. Amikor hazajössz, mindig bezárnánk a pincébe. A hangját se hallanád. Nem is lenne hangja… 28 Hm? Néma gyerek lenne… Igazán nem zavarna semmiben… Hallgattam, így tovább locsogott.
– Valami nagyon drága, nagyon márkás gyereket szülnék, hm? Cerutti gyerek? Na, mit szólsz hozzá? Egy-két év, és menne veled kokózni. Veled, meg a… a… bajtársakkal, nem igaz? Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, mi járt az eszemben. Egyfelől megkönnyebbültem, hiszen nem a kedves papáról akart beszélni. Ugyanakkor a papadolog mégiscsak átmeneti, valahogy látszik a vége. De egy gyerek? Egy gyerek, az végleges. Te nem vagy az neki, de ő az neked! Eszter, minthogy – ez láthatóan meglepte – nem ütközött azonnali és durva elutasításba, szinte mámorosan folytatta. – Tudod, már van elemes gyerek. Ha unod, kiveszed belőle az elemet. És lerakod a sarokba. Aztán, ha kedved van játszani vele, visszateszed az elemet, aztán újra kiveszed, na, Bróker, miért nézel ilyen bambán? Mondjam számokban? Ok. Egy gyerek mintegy ötvenmillió forint befektetést igényel. Körülbelül huszonkét év után kezd hasznot hajtani, de szerencsés esetben már tizennyolc év után nulla az üzemi eredmény, nem nő a ráfizetés. Döbbenten néztem rá. – Honnan veszed ezeket a számokat? Meg a szavakat? – kérdeztem, bár sejtettem a választ. – Készültem, édes brókerem. Készültem. Nagy dolgot akarok eladni neked. Hosszú távú befektetést ajánlok. Úgy hívják – közelebb hajolt, mintha valami hatalmas ipari titkot árulna el –, úgy hívják: boldogság. Hallottál róla, tudom. Érezted is. Olyan, mint a kokó, csak nem
kell érte fizetni. Illetve, nem akarlak becsapni, kell, nagyon sokat, de nem úgy. Na? Értesz engem? Értesz? Kortyoltam a vízből. Mit mondhattam volna? Nem telt el egy hónap, és a lakásban megjelent az első idegen tárgy. Egy cipő volt, vagy valami afféle. Lábravaló, de mekkora lábra! Egy kolléganőjétől kapta, születésnapjára. Hagyjuk a kolléganőt, de a születésnapja. Amit elfelejtettem, pedig figyelmeztetett nemegyszer. – Figyelj, Bróker! Nem akarok megsértődni, úgyhogy ne felejtsd el, februárban születésnapom van! – Figyelj csak, tudod, nem szeretnék megsértődni, jövő héten születésnapom van! Még előző nap is eszemben volt, de aztán – annyi volt a gond – valahogy kiment belőle. Épp akkoriban bonyolódtam bele kissé egy nőügybe, az elején nem látszott komolynak, és a végén nem is bizonyult annak, de a kettő között eltelt pár nap, hogy is mondjam, olyan… bizonytalanságban, na, pont akkorra esett az a pár nap, így akár felmentést is adhattam volna magamnak, hiszen – lássuk be – egy szerető mégiscsak fontosabb, mint egy születésnap, de nem adtam: az igazat megvallva bántott a dolog. Így aztán elvittem vacsorázni Esztert, egy vadonatúj helyre, nekem tetszett, jót ettem, remek volt a bárány, kitűnő a társaság, bár arról nem voltam meggyőződve, hogy ezt mindketten egyformán értékeljük. Minden feledékenységnek meg kell fizetni az árát: hát én megfizettem. Először fel sem ismerte, hogy a fehérarany-platina foglalat közepén az ott egy hatalmas igazgyöngy, de segítettem neki. Szívesen elárultam
volna az árát is, hogy érezze, mennyire figyelmes vagyok, de nem akarta hallani. Valami gyenge baloldali szöveggel jött, de azért örült neki, láttam rajta. Jól elbeszélgettünk, bár érezhetően nyomta valami a lelkét. Magam sem értettem, miért, de rákérdeztem. Meglepetten emelte fel a fejét, és azonnal válaszolt. – Megjött a menzeszem. Ez van. 29 – Hát az nem olyan nagy baj, te kis buta – mondtam neki, némi megkönnyebbüléssel. Szeretőm többet várt tőlem az átlagnál, így nem bántam egy kis tűzszünetet ezen az oldalon. – Vagyis nem vagyok terhes – vágott közbe szemrehányóan. Annyira édes volt, ahogy lebiggyesztette az ajkát, félig nyilván viccelt, de félig – komoly volt! – Hát ez engem is kikészít – ütöttem el a dolgot tréfával, amin nagyot nevetett, még egy puszit is kaptam. – Nocsak, viccel a Bróker! – rikkantotta olyan hangosan, hogy a közeli asztaloktól felénk fordultak. – Még ilyet! Hát akkor fejlődőképes vagy! Szóval van remény! Egyszer, úgy lehet, még az ágyban is jó leszel! Na, ez már az én Eszterem volt, a régi Eszter, a pimasz Eszter. Vele nevettem, és úgy éreztem, mondanom kell valamit, valamit, amit soha nem mondtam még, sem neki, sem másnak, vagy ha mondtam másnak, biztosan nem gondoltam komolyan. Már a nyelvemen volt, úgy éreztem, Eszter tudja is, mire készülök, de akkor odalépett a pincér, halandzsázott valamit a créme brűlée-ről, egy szavát sem értettem, mondanom se kell,
de rendeltünk, és amikor elment, valahogy elszállt a pillanat is. Vártam, Eszter is várt, hátha, aztán megfogta a kezemet, és némán, csak a száját mozgatva, mint aki előre mondja a katonáknak az eskü szövegét, betűket formált az ajkaival, az sz-t, az e-t, az r-et, aztán megint az e-t, és végül a t-t és az sz-t. Aha, súgtam, vagy leheltem inkább, majd töltöttem egy pohár vizet, mielőtt megérkezik a desszert. Egy napon reggel fél kilenckor megcsörrent az iPhoneom. A Húsevő neve villódzott a kijelzőn, ahol öt alapszín adta ki a minden korábbinál jobb minőségű képet és élességet. – Olivér! Benn vagy? Fél éve, hogy utoljára ezt kérdezte, akkor még velünk dolgozott az öreg, lélegzett, félnapos meetingeket tartott, szőrös volt a füle – bár a füle miért ne lenne szőrös ma is? –, akkor még minden más volt. – Nem, de… mindjárt benn leszek. Van valami fenyegető egy ilyen kérdésben, hiszen, persze, nem KELL még benn lennem, de hol lehetnék máshol? És ő már, ugye, ott van, vagyis nekem is ott kéne lennem, mégsem vagyok, ami nem baj, de mégis… Ezt jelenti egy ilyen telefon, és a Húsevő ezt pontosan olyan jól tudta, mint én. – Mikor nézel be hozzám, te hűtlen! Mi? Mikor? Nem is beszélt, inkább búgott a telefonba, és persze nem lehetett tudni, vajon komolyan beszél, vagy ugrat. – Emlékszel, ígértél nekem valamit… – Nem ígértem semmit – válaszoltam hasonlóan évődő hangon. – Te ígértél nekem.
Tudtam, ha megérzi rajtam a bizonytalanságot, végem, inkább dolgozna egy lobotómián átesett emberrel, vagy egy hároméves Down-kóros gyerekkel, mint olyasvalakivel, aki a bizonytalanság jeleit mutatja. Ha nem tudod, mit akarsz, az a halál. Csak egyszer valld be, hogy nem értesz valamit, hogy nem tudsz valamit, csak egyszer lássák rajtad, hogy nincs kész a válasz... – Na és? Hogy tartsam meg? Közben megnősültél, megállapodtál, unalmasabb vagy, mint valaha… és mintha a bicepszed is összecuppant volna. Ez öv alatti volt, el is hallgattam egy pillanatra. – Aha. Szellemes riposzt – folytatta a sárkány váratlanul hűvös hangon. – Hányra érsz be, pontosan? 30 Hát persze, éppen voltak nála, amikor megérkeztem. Ahhoz képest, hogy legutóbb a folyosóra jött elém, ez az üldögélés most az előszobában… Aztán végre nyílt az ajtó, az egyik emberem lépett ki, igazi középszerű alak, annyira fantáziátlan, hogy lefagy tőle a komputer, nem az én klasszom, mit kereshetett itt, és én vajon miért nem tudok róla? Mindenesetre tudja, hogy itt vagyok, tudja, hogy nem tudtam róla, és tudja, hogy azért várakoztam, mert a Húsevő vele beszélgetett. Zavartan odabiccentett, főnököm pedig, ahelyett, hogy végre beinvitált volna, kedvesen rám mosolygott, és még két perc türelmet kért. Egy telefont még el kell intéznie, „egy röpke pillanat”. Negyedóra lett a röpke pillanatból, tizenöt perc, egy életre elég ebből a műfajból. – Olivér. Gyere. Nem haragszol, ugye? Ülj le és mesélj. Töviről hegyire. Mindent tudni akarok.
– About what? – kérdeztem, ugyan miről, de nem válaszolt. – Egy kávét? Olivér? Vizet? Isteni Nikike kávéja. De hát ezt tudod. Tudtam. – Szóval. Mi a szent szar ez? Várjál. Mielőtt válaszolnál, tudnod kell, hogy én melletted állok. Melletted álltam akkor is, amikor az öreg helyéért harcoltál, akkor is, amikor a Vezér rákérdezett az ügyedre. Szerencse, hogy nálam kérdezett rá. Tudod, ennek a dolognak azért – lássuk be – több olvasata van. De a Vezér a miénket ismeri. Nyugodj meg. Szóval. Mi van? Elég bambán nézhettem, mert elővett a fiókjából egy újságot, és az asztalra dobta. A lap szerint megint nem csajozott be az ismert színész, aki egyébként se szokott becsajozni. Na, ezzel most mit kezdjek? Ez is az én bűnöm volna? – Nyisd ki a hetedik oldalon – parancsolta a sárkány –, ott van, ami téged érdekel. – Bimbót villantott az ismert híresség… – megint értetlen képet vághattam, mert ismét rám szólt. – Lejjebb. Lejjebb. Ott. Igen. Ott voltam. „Ököllel vett elégtételt a sztárbróker.” Mi az istent vettem? Ököllel? Sztárbróker? Ököllel vett elégtételt két kollégáján az ismert sztárbróker. A nyílt utcán keveredett szóváltásba a … Bank három alkalmazottja. A járókelők megrökönyödésére, Sz. Olivér (28) ököllel esett neki a két gyanútlan fiatalembernek a délutáni belvárosi forgalomban. A rendőrök garázdasággal gyanúsítják a
férfit, akit egyelőre nem függesztettek fel az állásából. Kérdés persze, hogy vajon az ügyfeleket is hasonló módszerekkel „regulázza-e”, ha valami nincs ínyére. Sz. Olivért nem értük el, a … Bank teljes hírzárlatot rendelt el az ügyben… – Nem értek el? Nem is kerestek. – Nem hiszem – mondta fejét csóválva főnököm, hogy ez most a legfontosabb kérdés, Olivér. – Nem, persze hogy nem – hebegtem, úgy éreztem, elhagyott az életösztönöm. Meztelenül, kiterítve fekszem, és egy horda vérszomjas kannibál vesz körül. – Na jó, menjél most. Dolgozzál. A többit bízd rám. Tartom a frontot, amíg tudom. Rendben? Mit mondhattam volna? 31 Esztert egyre jobban lefoglalta a kudarc, engem pedig egyre jobban lefoglaltak gondjaim a bankban. A rendőrségi nyomozás egy rendőrségi nyomozás sebességével haladt előre, lényegében nem történt semmi, helyzetem mégis megváltozott. Mindenki érezte, hogy fogy körülöttem a levegő, egyre több meetinglistáról felejtették le a nevem, ami persze gyakorlatilag nagy könnyebbség, elvileg viszont súlyos probléma. Helyettesem feladatai megsokszorozódtak, nem egy projektjéről csak utólag értesültem, olykor utólag se. Tudtam, hogy feljár a Húsevőhöz, nem is titkolta, ha kértem, be is számolt, azt persze, hogy mit hallgat el, nem tudhattam. Készültem a halálra. Egyre idegesebb voltam, és egyre szánalmasabbnak éreztem Eszter gondjait. Újabb hónapok teltek el, az már világos volt, hogy a tervezett
nagy karácsonyi ünnepség HÁRMASBAN elmarad. Hazudnék, ha azt mondanám: bántott. Sőt. Akkor is, ha azt mondanám: érdekelt. Bár magamnak sem vallottam be, valamennyire mégis Esztert okoltam a helyzetemért. Sérthetetlenségem az ő feltűnésével vesztettem el, lett egy gyenge pontom, ami nem volt soha. Ha megkérdezte, mi újság a bankban, azt mondtam, semmi. Ha faggatott volna még, talán beszéltem volna, de nem faggatott. Legalább nem játszotta meg magát. Nem érdekelte. Ahogyan az iskola sem. Érdeklődési köre nem volt, csak érdeklődési pontja. Egyetlen pont. A gyerek. – Figyelj ide, Bróker – szólalt meg egy napon a vacsoraasztalnál –, szerintem te impotens vagy. Mellényeltem a falatot, köhögni kezdtem, aztán nevetni. – Mi vagyok? – Impotens. Vagy steril. A kettő nem ugyanaz? – Nem egészen – éppen magyarázni kezdtem volna, amikor rájöttem, hogy viccel. Valójában soha nem tudtam, mikor viccel, és mikor beszél komolyan, felfoghatatlan volt, honnan tudják ezt az emberek. Nyilván nem is tudják. – Figyelj, Bróker. Szerintem meg kellene nézni. – Mit? Hogy impotens vagyok-e? Gyere, nézd meg. Szívesen alávetem magam a vizsgálatnak. Manuális vagy műszeres? – Ószeres – válaszolta, amit egyáltalán nem értettem. – Komolyan beszélek – nem volt drámai a hangja, de súlya volt annak, amit mondott. – Ez komoly, brókerkém. Megvizsgáltatjuk magunkat. Hm?
– Jó, jó – feleltem bizonytalanul, hiszen nem tudtam pontosan, miben áll a vizsgálat. – Jó, most kicsit sűrű, de megnézem, mikor. Megnézem, mikor. Nem volt, igaz, nem volt időm. Meg Eszter se sürgette annyira, hogy megértsem, milyen fontos ez neki. Ha szóba került, bólintottam, tudom, persze hogy tudom, csak ne ezen a héten, ez a hét rémes, de a következő, az már rendben van. Jövő hét. Rendben? Jövő hét. De csak nagy sokára jött el a jövő hét. Anyám telefonjai megsokasodtak. – Apád nagyon rosszul van, fiam. – És te? Hogy vagy? – Én mindig jól vagyok. Tudod te azt. Nem látunk valamikor? – Nem tudom, most asszem nem megy… – Apádat elküldték egy vizsgálatra. Veszélyes vizsgálat. Rá is mehet. Jövő héten bent vagyunk Pesten. Esetleg azt a szép lányt is bemutathatnád. – Minek? Hogy ellássa életre szóló jó tanácsokkal? – Fiam, előbb-utóbb találkoznod kell apáddal. Amíg lehet… – Anya, ne kezdd már megint. 32 – Rendben, fiam. Mindig mondd meg, mit kezdhetek és mit nem. És akkor nem lesz félreértés… Nem emlékszem, hogy beszélgetésem anyámmal valaha is másként végződött vagy kezdődött volna. – Bróker! – Hm? – szóltam vissza a fürdőszobában motozó, zörgő Eszternek. – Döntöttél?
– Nem, valójában egyik sem érdekel. Sem a Szex és New York 4, sem a többi szerelmes film. Nem voltam nagy szerelmes kedvemben, úgy általában nem voltam nagy kedvemben. Két gyönyörű ember valami irtó vicces módon összetalálkozik – mondjuk, mindkettejük unokaöccse ugyanabban az iskolai baseballcsapatban játszik, vagy egyszerre intenek le egy taxit a zuhogó esőben –, egymásra néznek, és nyomban egymásba is szeretnek. És minthogy semmi akadálya, össze is házasodnak. Addig persze egyikük még hisz valamit a másikról, amiről hamar kiderül, hogy nem igaz, így el is telik a másfél óra. Nem tudom, miért, nem volt kedvem moziba menni… – Nem úgy értem. Azt szeretném tudni, döntöttél-e, mikor megyünk vizsgálatra. – Jaj, drágám, most tényleg ez a legfontosabb? Komolyan? Megállt a fürdőszobaajtóban. Csak fürdőköpeny volt rajta, semmi más, haja hullámos a víztől, nem egyszerűen a lelke, a szíve, egész valója meg volt bántva, pedig… – Igen, drágám – utánozta a hanglejtésemet. – Ez a legfontosabb. – Na figyelj – kezdtem –, tudod… Hogy magyarázzam el neked? Ha menedzser vagy, nem bízhatsz senkiben. Hiába világos számodra, hogy Jóskának fel kell tennie a nyolcas kulcsot a harmadik polcra, az egyáltalán nem biztos, hogy Jóska számára is világos. Érted? Bizonytalanul bólintott. – Tehát. Ha azt akarod, hogy Jóska tegye fel a nyolcas kulcsot a harmadik polcra, akkor ezt kell mondanod
neki, úgy, hogy meg is hallja: Jóska, tedd fel a nyolcas kulcsot a harmadik polcra. Érted, miért mondtam ezt most neked? – Nem. Nem egészen. Csak azt tudom, hogy szeretem a világ legönzőbb emberét, ne kérdezd, miért, gyereket akarok tőle, hónapok óta próbálkozunk, és semmi. Csak azt tudom, hogy hetek óta kérlek: gyere el velem arra a kurrrva vizsgálatra (így mondta: kurrrva), de neked minden fontosabb. Csak azt tudom, hogy most megmondod, mikor alkalmas, érted? Jóska meg mehet a picsába. Mit mondhattam volna? Szerelmes kora tavasz, még szürke volt a város, de már beleláthattad a színeket, ha nagyon akartad. Én persze nem akartam. Csak a rám váró kellemetlenségekre gondoltam. Az orvosi vizsgálatra, a nyomozásra, ami állítólag lassan véget ér, és ami mindenki szerint egy vergődés, a bankra, ahol hetek óta nehezen megy minden, ami régen könnyen ment, és a jövőmre, ami most korántsem tűnt olyan fényesnek, mint a két pofon előtt. Szóval csupa olyan dologra gondoltam, amire nem szerettem volna gondolni, sőt az lett volna a legjobb, ha ezek a dolgok egyáltalán nincsenek. Én az Univerzum ura vagyok, a szemétből is pénzt csinálok, előttem térdel egész Budapest és a város minden nője, én nem azért vagyok, hogy gondjaim legyenek. Összecsippentettem derekamon a bőrt, és dühösen gondoltam az aznapi elmaradt edzésre, újra kiesem a ritmusból, nem fogok tudni visszailleszkedni. Ráadásul a legritkábban fért bele a hétbe a négy edzőterem mellett két krav-maga, örültem, ha háromszor mozoghattam a héten.
33 Megérkeztünk az intézethez, meglepően nagy, fehér épület, valahol a város határában, bezártam az erre a célra bérelt hangulatos kis roadsteremet, és követtem Esztert. A vizsgálat – persze tudhattam volna – közel sem volt annyira kellemetlen, sőt. Tudjuk. Most már én is. Eszter eltűnt egy órára, már éppen aggódtam, hogy egész délelőttre kiesem a munkából, amikor falfehéren, szó szerint előtámolygott a rendelőből. Egy orvos kísérte, vastag nyakú, nagy pocakú, negyvenes bácsi, leültette egy székre, és megkérdezte, jobban van-e. – Kollár doktor vagyok – nyújtott kezet már-már barátságosan –, a felesége rosszul lett. – Rosszul? – kérdeztem bárgyún, inkább értetlenül, mint ijedten. – Igen. Néhány pillanatra elvesztette az eszméletét. De már jól van. Biztosan a feszültség az oka – tette hozzá. – Tud most pihenni, Eszter? – kérdezte, de a feleségem csak a fejét rázta. – Vissza kell mennem dolgozni. Órám van – mondta, és megpróbált felállni. – Azt most nem javasolnám – nézett az órájára az orvos –, ha rám hallgat, beteget jelent. A rendelőben már többen morgolódtak a csúszás miatt, és most, hogy kint látták az orvost, csak még dühösebbek lettek. – Jól van már, na – vetette oda egy nálam fél fejjel magasabb, kigyúrt, rakodómunkás-külsejű, kevés fogú, tar fejű úr. – Már rendbe jött a kis hölgy, nem kell annyit abajgatni. Van neki ellenállása, tessék hagyni a
doktor úrnak, aztán menni, csinálni, mert nincs ám gumiból az időm. Nehéz volna elmondani, mit éreztem. A kopasz emberre néztem, és tudtam, hogy ő az. Ő jelentett fel, és ő volt a tanú is. Ő fordult ellenem a munkahelyemen, ő volt a Húsevő, és ő volt a Vezér, miatta nem élhetem a megszokott életem, miatta vagyok itt, és miatta lett rosszul Eszter. Hát persze, ő az, aki még be is szól, de nem baj, legalább most elintézhetem, most megoldom az összes problémám… Felegyenesedtem, alapállásba álltam, a férfi meghökkent, ösztönösen hátralépett, és már mozdult a karom, mozdult a derekam, egyetlen másodperc, és az arc ott fekszik összezúzott nyelőcsővel, fuldokolva, hörögve, emelte a kezét, de tudtam, hogy későn, egyetlen pillanat, és vége, vége a sok bosszúságnak, vége a kellemetlenségeknek, és vége, vége neki. Egyetlen pillanat… amikor valahonnan nagyon távolról, a világ végéről meghallottam Eszter sikolyát, látta a szememben, látnia kellett, hogy ölni akarok – ne csináld, Olivér – sikította, Olivér, Olivér… soha nem szólított még így… lábam lelassult, karom lehanyatlott, a kopasz szemében halálfélelem, pedig vége, magamhoz tértem, megúsztad, öreg. Élsz. Örülj. – Apám aggódik – sóhajtotta Eszter, félig ülve, félig fekve a kanapén. – Apád mindig aggódik – feleltem, de tudtam, nem vagyok igazságos. Valójában azt akartam mondani, hogy nem kell. Nem kell aggódni. És ezt sem Eszternek, vagy az apjának címeztem. Inkább magamnak. Mert én is aggódtam. Ha így hívják ezt az érzést.
– Ez igaz – mondta váratlanul Eszter –, gyere ide. Figyelj, Bróker. Ugye, egyszer majd elárulod, hogy szeretsz-e. Szerinted egyszer megtudhatom? Csak üldögélek majd itt azzal a boldog tudattal, hogy szeretsz. Lesz ilyen? És közben pasziánszozok. Vagy tévét nézek. – Hiszen tudod – feleltem a tőlem telhető leglágyabb hangon, bár attól tartottam, hogy más ezt a parton üvöltöző úszóedző lágyságához hasonlítaná. – Bróker, nem tudom. Hidd el. Nem tudom. – A te bajod. – Az enyém. –… – Telefonálni kell az iskolának. 34 – Hagyd most az iskolát. Csendben voltunk. Nem emlékszem hasonló beszélgetésre. Sem Eszterrel, sem mással. Éreztem, helyes volna, ha megsimogatnám az arcát. Biztosan örülne. De az nem én volnék. Így hát felálltam. – Mennem kell. – Menj, Bróker. Vár a háború, nem igaz? Nem értettem. Milyen háború? A bank várt csak, bár igaz, ami ott zajlik, néha rosszabb egy háborúnál… – Pihensz? – kérdeztem, miközben az iPhone-om után nyúltam. Nem emlékszem, mit válaszolt. Hogy az apja aggódott, az nem kifejezés. Másnap ott volt – mondhatnám: a nyakamon –, nem is értem, hogy csinálta. Hiszen már többet volt kórházban, mint otthon, ereje pedig éppen a vécéig elég – most mégis itt
lábatlankodott a lakásomban. Szerencsére akadt dolgom a bankban, így csak éjjel értem haza. De megvárt. Eszter már aludt, az öreg a lakás legkényelmetlenebb székén kuporgott, előregörnyedve, könyökét a térdén nyugtatva. Egy percig se bírnám, de ő, úgy tűnt, órák óta várt így. Amikor meglátott, felállt, megölelt, erős öregszaga volt, szerencsém, hogy kezet nem nyújtott. – Na jó, aztán te is eleget dolgozol, fiam, nem igaz? – Hát, muszáj – feleltem kényszeredetten, pedig mostanában nem is dolgoztam sokat, és az igazat megvallva, nem is volt muszáj. Egyre inkább úgy éreztem, hogy terhükre vagyok a bankban, ahogy terhemre volt az öreg, vagy lett volna bárki más. – Na jó, hát persze. Fiatalok vagytok, nem igaz? Mikor dolgozzon az ember, ha nem fiatalon. Az persze más kérdés, hogy szórakozni is fiatalon jó. Nem tudtam feloldani ezt a paradoxont, így aztán nagyot sóhajtottam, és valami olyasmit nyögtem, hogy „hát igen”. – Kérsz-e valamit? Éhes nem vagy-e? Zavarba ejtett apósom kérdése, mégiscsak én voltam a házigazda, ő még sose járt itt, de szemtelenkedés helyett csak intettem a fejemmel, hogy nem. – Na és? Hogyan látod Esztert, fiam? – Énszerintem… – kezdtem, de nemigen tudtam, hogyan folytassam. Nem láttam sehogy, na, ez az igazság. Túl sokat izgult, a feszültségtől lett rosszul, ezt mondta az orvos, és ezt gondoltam én is. Bosszantott, miért kerítünk ekkora feneket a dolognak. – Tudod, én már nem sokáig vigyázok rá…
Na, megint a régi nóta. Tudtam – bár sose mondta, igazából még csak célzást sem tett rá –, hogy az öreg nem bocsátotta meg Firenzét, és legalább annyira okolta érte a lánya önfejűségét, mint az én önzésemet. Pedig én nem vagyok önző. Csak azt csinálom, amihez kedvem van. Mit ártok ezzel másoknak? Csinálják ők is! Mondtam Eszternek, hogy ne utazzon? Nem mondtam soha. Mondtam neki, sürgettem, hogy legyen már meg az a gyerek? Ugyan! Én mondtam, hogy izgulja halálra magát az orvos előtt? Fejébe vette, hogy nem lehet gyerekem, aztán meg, hogy neki nem lehet. Hát tessék. Most majd kiderül. De engem okolni? Sokáig maradt fenn az öregúr, hallottam, ahogy fel-alá járkál a vendégszobában – nem sok vendég piszkolta még, az igaz –, zörgött a székkel, zörgött a csappal, na, legalább mosdik, gondoltam. Bármit akart is, nem sokra ment velem, hiába várt rám olyan sokáig. Ha volt farba, nem jött elő vele. Ha meg csak valamit meg akart tudni, hát tőlem nem tudta meg. 35 A lehető legrosszabbkor kezdett villogni az iPhone-om. Hosszú ideje nem hívtak olyan fontos és olyan szűk körű meetingre, mint ez a mostani. Nem is valamelyik űrhajóbelsőt idéző tárgyalóban tartották, hanem egyenesen a vezér bőr–mahagóni irodájában. Hatan voltunk. A Húsevő, a három alelnök, a Vezér – és én. – A kihelyezéses üzletág szervezeti átalakítása miatt hívtalak benneteket, köszönöm, hogy eljöttetek. A három alelnök bólintott, én meg csak azt figyeltem, merről jön a vihar. De nem jött.
– Tudjátok, hogy az átvilágítás megtörtént, és jó néhány dokumentumot tettek le az asztalomra, tele megszívlelendő tanáccsal. Ezeket mind megkaptátok. Ha nem is vihar volt, de apró fuvallat, amiből bármi lehetett – mindenesetre feltettem a kezem. – Igen, Olivér? – Elnézést, de én nem kaptam meg. – Te nem kaptad meg – ismételte meg rezzenéstelen arccal a Vezér. – Értem. Hát ez baj. Furcsa, mintha rám neheztelt volna. – Akkor most mi legyen? Üljön itt, mint a sült hal, vagy nélkülözzük a társaságát? –a kérdés valójában költői volt, mindannyian tudtuk a választ. Ekkor kezdett rezegni a telefonom, a kijelzőn Eszter neve villogott. – Vedd fel nyugodtan, Olivér. Úgyis nélküled folytatjuk. Jó? Szervusz. Kikullogtam, vagy inkább kitámolyogtam az irodából, kis híján beleütközve a kávés tálcával egyensúlyozó titkárnőbe. – Elmész, Olivér? – kérdezte, de úgy tettem, mintha telefonálnék, így legalább bejelentenem nem kellett a távozásomat. – Az orvostól kerestek – kezdte Eszter, amikor visszahívtam. – És? – Úgy értem, téged. – Hogy? – Téged kerestek, és én megadtam a számod.
– Értem. És ez volt ennyire fontos? Jó, tudom, fontos. Csak, tudod… Mindegy. Nem érdekes. Leteszem, jó? Keresnek közben. Lehet, hogy az orvosod… – A te orvosod is – mondta szokatlanul hűvös hangon, mintha máris tudná, és mintha máris a tudomásomra akarná hozni, hogy én, csakis én lehetek kettőnk közül az „impotens”, hiszen engem kerestek, tehát velem van baj. Valóban az orvos volt, illetve az asszisztens, és időpontot adott. Egyet. – Holnap reggel kilenckor várja a doktor úr. Megfelel? – És ha nem? – Mi és ha nem? – Ha nem felel meg? – Azt nem tudom, nekem ez van ide felírva. De akkor keresünk másik időpontot. Persze. Keresünk. – Megfelel. – Hogy? – Megfelel! Ott leszek kilenckor. Nem tudja… Megszakadt. Vagy letette. Nyilván letette. Este moziba mentünk Eszterrel, ezúttal én választottam, és jól! Űrlények támadták meg a Földet, őrült lövöldözés, itt kicsit bealudtam, de nem volt gond, mert amikor felébredtem, még mindig lövöldöztek. És végig. Én olykor az idegeneknek szurkoltam, de végül győztünk, ezek meg elkotródni sem tudtak, mert elpusztultak az utolsó szálig. Nem 36 mondom, az emberek közt is nagy volt a veszteség, de ahogy ki tudtam venni, a fontos szereplők mind megmenekültek. Elégedetten dobtam ki az üres
kukoricásdobozt és a kóláspoharat, két óra elröpült, huss! De Esztert valami bántotta. Nem beszélt kevesebbet, mint szokott, de a hangja valahogy másmilyen volt. Mintha kerülne egy számára fontos témát, és szóba hozna mindent, csak azt nem, ami érdekli. Aztán már szinte a ház előtt kibökte. – Nagyon fog zavarni? – Mi? – Hát, ha te vagy impotens. – Nem vagyok impotens. – Jó, steril, érted. Szörnyű ez a szó. – Téged nagyon fog zavarni? Vagy zavarna? Érted, na. Ha úgy lenne. – Szeretlek. A nyelvemen volt, hogy „ezt már mondtad, sokszor”, de inkább hallgattam. – Felmenjünk? – kérdeztem. – Vagy álldogálunk még kicsit lent? – Olyan romantikus, nem? Mintha hazakísértél volna. Vagy én téged. Tényleg, mikor kísértél utoljára haza valakit? Idejét se tudtam, arra könnyebben feleltem volna, hogy mikor csaltam meg utoljára. De nem ezt kérdezte. – Felmenjünk? – Hát – vártam egy kicsit –, gondoltam rá. – Szerinted mi változik holnaptól? Furcsa kérdés. Magamban számba vettem a lehetőségeket. Nem lesz állásom… nem lesz pénzünk… Vagy ellenkezőleg: új feladatokat kapok? Ránéztem, és láttam, nem ilyen válaszra számít.
– Hát, szerintem – húztam kicsit az időt – semmi. Abszolút semmi. Miért változna bármi is? Nem igaz? Mit válaszolhatott volna? Útban az intézetbe felhívott a Húsevő. Nem is beszélt, énekelt a telefonban. – Hol vagy? – már megint ez a kérdés. – Hát… orvoshoz megyek – hebegtem, bár azon túl, hogy a munkaidő már elkezdődött – nem sok köze volt hozzá. – Jaj. Csak nincs valami baj? – Nem, dehogy, csak… – Csak… Eszter? Csak nem… na, jó, semmi közöm a mások boldogságához. Ha már nekem nem jutott. Nem emelnek ellened vádat. – Hogy? – Nem emelnek ellened vádat. Lezárták a nyomozást. Te karatekirály. – Nem karate. Krav-maga. – El ne magyarázd a különbséget. Beperled az újságot? – Nem… is tudom. Kicsit hirtelen jött. – Olivér. Nem is kérdezed, honnan tudom? Csalódtam benned. – Tényleg, honnan tudod? Nem nekem kéne először… – Jaj, de nehezen megy… Szerencsére pénzügyekben jó vagy. Olivér, mondták már neked, hogy az érzelmi intelligenciád nulla? Hogy más szóval egy tuskó vagy? Szörnyű lehetsz az ágyban. „Gyerünk, anyukám, lökjed, lökjed, hoppá, kész van…” Olivér, valld be, hogy ilyen vagy! Kezdett visszatérni belém az élet. 37
– Úgy tűnik, elég részletesen elképzelted, milyen lehetek az ágyban – vágtam vissza. – Mondd, mennyi időt töltöttél ezzel? A Húsevő nagyot nevetett, hosszabban és őszintébben, mint elvárható lett volna. Lehet, hogy tényleg kedvel? – Na jó, mikor jössz? – Orvoshoz… – Persze, bocs. És mikor jössz? – Igyekszem. És ígérem, keresek ma neked egy kis pénzt. – Jól van, drága. Aztán este, ha van kedved, és nem sietsz az állapotos feleségedhez, szívesen látlak egy pohár italra. Megiszunk egy konyakot, aztán mehetsz haza az asszonyhoz, meg a gyerekhez, te hű lovag. – Jó, ez jó – mondtam és gondoltam. Úgy éreztem, egyetlen perc alatt visszakaptam mindent. Az életemet, a kamerádokat, a kokót, a krav-magát, a rengeteg pénzt. Összecsippentettem derekamon a bőrt, és megállapítottam, hogy néhány hét múlva újra formában leszek. – Tartozol – a hangja hűvösre váltott, fagyosra inkább. – Hogy? Nem értem. – Azt mondtam, Olivér, hogy tartozol. Ezt most elintéztem neked, kihúztalak a szarból, ne is beszéljünk róla. Tudod, ha az ember nem kerülheti el a kudarcot, legalább járuljon hozzá valamivel. Csak emlékezz rá. Rendben? – Nem is tudom… Köszönöm – mondtam olyan meleg hangon, amilyen csak telt tőlem, és éreztem, hogy a Húsevő máris halálos ellenségem. Alapszabály: senkit ne kötelezz le, ha nem akarod, hogy az ellenségeddé
váljon. Furcsa, hogy a Húsevő nem tudja. Mindegy. Ha alkalmam lesz rá, elvágom a torkát. És lesz alkalom. Csak ki kell várni. Tudtam, hogy a túléléshez mindent el kell árulni… Hiszen a szabályok mindig csak egy ideig érvényesek. Még a legjobb szabályok is. De ez nem érdekes. Mert mindig a győztes írja a történelemkönyveket. Miközben szép szüzek hada veszi körül. – Siess. Ha beértél, gyere be hozzám! Köszönés nélkül rakta le a telefont. Megérkeztem az intézethez, leparkoltam nemrég bérelt speciális Mercedesemet, és feldobva léptem be az épületbe. Mintha filmet néznék. Látom magam, huszonöt-harminc éves, tökéletes fizikumú, rövidre nyírt hajú, szemmel láthatóan gazdag fiatalember. Mozgása csupa erő és önbizalom. Belép a rendelőbe, az elhízott, homlokát törölgető orvos hellyel kínálja. Hallom, ahogy megkérdi, kér-e kávét, vagy egy pohár ásványvizet, esetleg megkínálták már kint? Látom a fiatal férfi arcán – a saját arcomon – a megrökönyödést, hallom, ahogy rátér a lényegre: – Na, doktor úr! Melyikünk az impotens? – Impotens? – kérdez vissza az orvos, fejét rázza, nem érti. – Úgy értem, melyikünk a bűnös. A hibás? – Nem használnám ezt a szót, sem a hibást, sem a bűnöst. Főként nem az impotenst – értetlenkedik, talán a kelleténél is színpadiasabban. – Jó, persze, értem, illetve nem úgy értem, a lényeg, hogy hol a baj.
Az orvos újra megtörli a homlokát, nem izgul, nem feszeng, egyszerűen meleg van. Elmélyed a papírokban, aztán felemeli a tekintetét. – Olivér. Szólíthatom Olivérnek? A férfi a filmen, aki én vagyok, nem válaszol, csak bólint, fejét félrebillenti, nem érti a helyzetet. – Szóval, Olivér, maga tanult ember. Ugye, az? Tanult ember. 38 A válasz ezúttal is csak egy, csak bólintás. Mondhatni, tanult ember. – Csak, tudja, járnak ide… Nem is hinné. A betegeim egy része azt sem tudja, hol megy be a gyerek, és hol jön ki. A személyes higiéniájuk nulla. A magzatra nem vigyáznak. Mindegy, hagyjuk, nem akarom ezzel terhelni. Csak, tudja, naphosszat nincs kivel egy értelmes szót váltanom. A fiatalember egyre jobban feszeng, nem tudja, mire megy ki ez az egész. Merthogy kimegy valamire, az nem kétséges. – Nem könnyű, higgye el, nem könnyű. De hát mindenkinek megvan a maga baja, nem igaz? – Akkor tehát – vág közbe a fiatalember –, én tehetek róla? Miattam nem lehet gyereke? – Nem – feleli az orvos –, maga egészséges. Teljesen. – Akkor Eszter… – A felesége beteg, Olivér. – Beteg? Mi baja? Mennyire súlyos? Soha nem lehet gyereke? – Nem ez a baj. Nagyobb a baj.
A fiatalember hallgat. Csend. Pillanatnyi, mégis végeérhetetlennek tűnő csend. A felesége – itt, mint a rossz filmekben, megköszörüli a torkát – nagyon beteg. – Nagyon? Hogy… hogy… – Meg fog halni. Itt, ahányszor nézem, kimerevedik a film. Az orvos egyenesen a szemembe néz, én az övébe, ő lát engem, én nem látom őt. – Huszonöt éves – mondja, mondom. – Tudom – feleli az orvos –, sajnos tudom. – És mi baja? – Leukémia. Fehérvérűség. Ahogyan a betegek mondják: vérrák. – Mint az apjának – mormolja maga elé a fiatalember. – Hogyan? – kérdezi az orvos. – Az apjának. Neki is az van, huszonöt éve diagnosztizálták. És még mindig él. Tudja, doktor úr, nincs jól, nehezen mozog, de él. Pálinkázni akart velem, amikor megismerkedtünk. Nemrég járt Pesten. Lehet, hogy Eszter elkapta? – Olivér – futna át egy mosoly az orvos arcán, de elnyomja –, a leukémia nem fertőző. – Jó, persze, persze, tudom, nem is úgy értettem, hanem hogy esetleg örökölte vagy valami… Nem? – Nem gondolnám. Persze nem kizárható, hogy hajlamosít… – Jó, de az öreg huszonöt éve… és pálinkázik. Meg fest. Ha látná. Nagyon szépen fest. – Sokféle leukémia van, Olivér – az orvos türelmes, végül is ez egy magánrendelő, a vizsgálat ki van fizetve,
de szemmel láthatóan szeretne már túl lenni a dolgon. Kinn vár egy tucat asszony, két beültetése is lesz még, ma sem jut kettő előtt ebédhez. Ez mindig kihozza a sodrából. Nem nagy igényű, de délben ennie kell. Különben nem bírja ki. Így hát megpróbálja lezárni a beszélgetést. De nem könnyű. – Értem. És ez egy másféle leukémia? – Nem ismerem az apósa esetét, de ha huszonöt éve diagnosztizálták nála, és még él, akkor ez másféle, igen. – Eszternek… mennyi… még? A férfi, aki én vagyok, egyre összefüggéstelenebbül beszél, még nem érti, még csak sétál befelé az erdőbe, nem tudja, mi van odabenn. – Erősnek kell lennie, Olivér. Tudja, hogy erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. – Értem, de mégis. Egy év? Öt? Mennyi? 39 – Olivér, a felesége nagyon súlyos állapotban került hozzánk. És ez egy nagyon gyors lefolyású betegség. Egy-két hónapja jobbak lettek volna az esélyeink, talán. De már az átültetés sem megoldás. Csontvelő. Tudja. A fiatalember bólint. – Egy-két hónapja lehet. Talán, de nem biztos. Egy év. Ha szerencsénk van. De lehet, hogy két hónap. Fel kell készülnie… – Mi? – kérdi, kérdem. – Micsoda? Két hónap? – ordítom, biztosan hallják kint is. – Azt mondja, két hónap? A huszonöt éves feleségemnek két hónapja van hátra? – Nyugodjon meg – vág közbe az orvos, de láthatóan fogytán a türelme.
– Nyugodjak meg? – üvöltöm. – Hogy az istenbe nyugodjak meg? Maga félrebeszél! Hát elkevertek valamit! Elbaszták, hé! – Háromszor ellenőriztük. – A doktor hangja meglepően halk. – Higgye el, nincs tévedés. Én lennék a legboldogabb, ha nem ezt kellene mondanom. Hirtelen csend a filmben, az orvos az óráját nézi, a fiatalember észreveszi, lehiggad. – Elnézést, gondolom, más dolga is van. Kérdezhetek még? – Persze, tessék csak, ezért vagyunk – feleli az orvos, és két karját keresztbe fonja a melle előtt. – Tudja? Fejével nemet int. – Magával akartam először beszélni. – Értem. Meg kell tudnia? – Ez csak magán múlik. Előbb-utóbb úgyis észreveszi, hogy baj van. Akkor meg kell mondani. De hogy az mikor lesz, csak a Teremtő tudja. Meg a természet. Addig viselkedjen, amennyire lehet, természetesen. – Mostantól kezelésekre kell járnia? – Nem szükséges. Illetve… nem sok értelme. Amennyit megnyerünk a réven, elvesztjük a vámon. Lassíthatjuk a folyamatot, esetleg, de kínszenvedéssé tesszük az utolsó heteket. Persze ha ragaszkodnak hozzá… de nem javaslom. – Ilyen… izé… hókuszpókusz? – Természetgyógyászra gondol? Már hivatalból sem ajánlom. De persze megpróbálhatja. Szörnyű, hogy ezt kell mondanom, de ártani nem árthat. Már nem. Sajnos.
Megköszöni, feláll, még nem érzi a súlyt, még csak az ürességet érzi, még nem fogta fel, az orvos kezet nyújt, elfogadja, az ajtóhoz lép. Kint süt a nap, a Mercedes a parkolóban vár, felveszi Armani napszemüvegét, mellette az ülésen Eszter kardigánja, a félig üres almalés doboz, amiből tegnap ivott, most haza, vagy hova, elindul, üres a feje. – Miért nem hívtál a kocsiból? És mit keresel itthon? És egyáltalán: mit mondott az orvos? – Bocsánat, mondhatom sorban? Eszter fogyott az utóbbi időben, ezt nem lehetett nem észrevenni, bár én mostanáig nem vettem észre. Fehér, márkátlan atlétatrikót viselt és buggyos török bugyogót, gyönyörű volt, én legalábbis annak láttam. – Fontossági sorrendben. Na. Először is, itthon hagytam valamit, azért jöttem vissza. Az orvos szerint te rendben vagy… – Igen, nekem is ezt mondta tegnap… – Ok, szóval te rendben vagy, és valószínűleg én is, csak meg kell ismételni egy vizsgálatot, mert elszúrtak valamit. – Elszúrtak. – Nem így mondta, de ez volt az értelme. A kocsiból meg azért nem hívtalak, mert egy kamerád… – itt a szükségesnél hosszabb előadás következett valami balul sikerült 40 tranzakcióról, amit hamar elunt, azt viszont készségesen elhitte, hogy a dolog fontosabb volt számomra, mint az ő tájékoztatása.
– Te nem vagy komplett, Bróker. Tudod, mit álltam ki ezalatt? – Jaj, ne – torkolltam le –, mit csinálsz ebből ekkora nagy ügyet? Elfelejtettem, ok? Most megyek dolgozni. Eszembe jutott a Húsevő, meg a telefonja, meg hogy „tartozom”, meg a bajtársak, akik már nagyon várnak, és – most, hogy újra fontos ember lettem – nyilván ünnepelni akarnak. Nem volt kedvem egyikhez sem. – Te, mi lenne, ha maradnék? – Mi? – kérdezte, de nem figyelt rám. Az ujjain számolt valamit, annyira édes volt, hogy kettőt nem tudott összeadni néggyel, csak ha kiszámolta a kezén. – Mit mondasz? – Mi lenne, ha ma nem mennék be dolgozni? – rám nézett, és akkor eszembe jutott, amit az orvos mondott, hogy viselkedjem, amennyire lehet, természetesen. – Na mindegy, csak egy kósza ötlet volt – folytattam –, nem érdekes. Megyek már. Este jövök. Becsuktam magam mögött az ajtót, otthagytam, homlokát ráncolva, jobb keze mutatóujja a bal középső ujjbegyén, a napokat számolta nyilván, nem is vette észre, hogy nem vagyok ott. A napokat számolja… Egy pillanatra megszédültem, eszembe jutott, hogyan fogjuk majd együtt számolni a napokat… Nem mentem be dolgozni. Beültem egy moziba, ettem valami pirosat és csípőset egy gyorsbüfében, aztán a szokottnál korábban hazamentem. Délelőtt többször is keresett a Húsevő, de délután már nem – úgy látszik, lemondott rólam. Ez a lemondások napja volt. – Apád szeretne megismerkedni a nászával.
Anyám telefonja a legrosszabbkor jött, bár nem emlékszem, hogy ez valaha másképp lett volna. – Nem fog. – Jaj, kisfiam, miért mondod ezt? Hát olyan nagy kérés, hogy még a halála előtt… – Kinek a halála előtt, anya? Több tippem is volt, de apám egyikben sem szerepelt. Többen is álltak a sorban, legelöl Eszter apja, aztán Eszter. Vagy lehet, hogy fordítva? – Tudod, hogy ilyenkor engem kínzol, ugye? Nem szegény apádat. Engem. Kicsi fiam. Légy könyörületes. Apád nagyon szeret téged. – Anya, ne hazudj magadnak. Nem szeret, és téged sem szeret. Csak magát szereti. – Mi a baj, Olivér? Ne mondd nekem, hogy semmi, hallom a hangodon. – Semmi, anya. Tényleg semmi. – Tudom, hogy hazudsz. Mindig tudom. Azt hiszed, nem jövök rá a hangodból? Tremolózik. Na, ne ijedj meg, nem annyira, hogy más is hallja. Amikor kicsi korodban elbújtál a szófa mögé, kikandikált a kezed meg a lábad, de nem láttál, és azt hitted, hogy akkor én sem látlak, kérdeztem, itt vagy-e, ugyanezen a hangon mondtad, hogy „nem vagyóóók”. Vagy amikor reggel megkérdeztem – nagyfiú voltál már –, mikor értél haza, „éjfélre itthon voltam”, felelted, és azt hitted, nem vettem észre, hogy lódítasz. – Anya, ha már itt tartunk, te meg azt hiszed, nem vettem észre, hogy az ablakban álltál, amikor hazajöttem? Hogy minden este, amikor befordultam a sarkon, meglebbent a függöny? Hiszen minden este ott
vártál, bármikor értem is haza, az ablakban álltál, azt hiszed, nem tudom… – Féltettelek… És különben se mindig. – Mindig. És én csak a terrort láttam benne. Nem az volt az üzenete, hogy anyád szeret, anyád félt, hanem hogy anyád tudomásodra akarja hozni: azért kell órák óta az ablakban állnia, mert neked nem méltóztatik hazajönnöd időben! 41 Anyám elsírta magát, ami persze megint csak a terror része. Most nekem kellene nagyon, de nagyon gonosznak éreznem magam, de nem érzem. Érted, anya, érted? Legszívesebben ordítottam volna. Nem, apa nem találkozik a „nászával”, aki mellesleg haldoklik, de ma is többet gondol a gyerekére egyetlen óra alatt, mint amennyit te, apa, egész életedben gondoltál. És Eszter is haldoklik, igen, jól hallod, vén szaros, haldoklik, de nem úgy, mint te, harminc éve, ő igazából, és meg is fog halni egy-két hónap, egy év múlva, értitek, értitek már? De nem ordítottam. Nem szóltam egy szót se. – Majd keresek időpontot – dünnyögtem megadóan. – Dehogy keresel. Utoljára. Most értettem meg, mit jelent ez a szó. Most értettem meg, mit érezhetett Eszter apja, amikor arról beszélt: mindent úgy csinál, mintha utoljára csinálná. Reggel felkel, és arra gondol, vajon felkel-e még másnap is. Felkel-e még valaha? Amikor megfőzi a kávét, hosszan szagolgatja, újramelegíti, megint szagolgatja, kortyonként issza, és arra gondol: mit ér az élet kávé nélkül? Vagy a halál. Mennyire más íze van a
kávénak, ha csak a szokásos napi kávé, vagy ha az utolsó kávé. Azt mondja, nem lehet megszokni. Amikor beteg lett, huszonöt éve, egy zsidó barátjától kapott egy mezüzét, ki is tette a bejárati ajtó mellé, ahova kell. Nem törődött vele, mit szól a postás, mit a szomszéd, ha átjön lisztért, mit ugat a falu kutyája, ha elsomfordál a ház előtt. Pedig szólt a postás, szólt a szomszéd, és ugatott a kutya rendesen. Nem számított. Minden reggel kinézett a házból, megsimogatta a mezüzét, míg olyan fényes nem lett az évek alatt, hogy kilométerekről látszott a csillogása, ha ráesett a délutáni napfény. Végigsimította minden reggel, mert örült, hogy végigsimíthatja újra. „Úgy lehet, utoljára, de máma még igen.” Néha, amikor biztos volt benne, hogy nem látja senki, még csókot is nyomott a hideg ezüstre. Nem lett vallásos, és nem lett zsidó, az életnek adta a csókot, a saját életének. Ki gondolta volna, hogy túl fogja élni a mezüzét, meg azt is, aki adta. Barátja egy évtizede halt meg, a szíve vitte el, a mezüze meg néhány évvel azután tűnt el a falról. Nem is került elő soha, így Eszter apja a falat simogatta minden reggel, ott, ahonnan elvitte a kis emléket, ki tudja, ki, egy gonosz ember. És én most értettem meg, mit jelent az a reggeli felkelés, az a kávé, az a kis vacak a falon. Vagy a helye. Eszter – nyár se volt még – karácsonyra készült. Ezt vesszük, azt vesszük, ide tesszük, oda tesszük. Álmaiban eleinte kiságy állt a nagy fa alatt, most már meg, hogy kifutott az időből, gömbölyű hassal látta magát, nagyokat nyögve, derekát fájlalva. Én meg arra gondoltam, hol leszel te már karácsonyra, kicsi kis bogár… És hol leszek én?
Elmúlt a nyár, és nem történt semmi. Én úgy mondanám: semmi rossz. Ő úgy mondta: semmi jó. Ő az életre gondolt. Én a halálra. A Húsevő megbékélt, de meg nem bocsátott, keveset dolgoztam és sokat kerestem, Eszter szórta a pénzt, ette marékszám a vitaminokat, tucatszám olvasta a könyveket, a munkahelyén felmondott, csak gyereket akart, meg engem. Az apja minden nappal kicsit gyengébb lett, egy életnyi betegség, ki sem jött már a kórházból, arra is csak szomorúan bólintott, hogy betörtek a házába és elvittek mindent, amit csak elvihettek, de a képeket otthagyták, még ezzel is megalázták szegényt. – Akkor már múzeum – viccelődött az üres házra utalva, mert a legrosszabbat nem mondtuk el neki: a képeket meghagyták, meg a falakat, ahol lógtak, de mást nemigen. Se ajtót, se keretet, se drótot a falban. Sejtette, sejtettük, hogy a szomszédok voltak, de 42 feljelentést tenni nem akartunk, nem volt ott érték semmi, csak az öreg, az meg már nem jön ki a kórházból. Összeszorult a szívem, amikor a romot megláttam, elővettem volna a sok jóakaratú embert, akik csak hümmögtek, meg a vállukat vonogatták, de nem tehettem. Még egy pofon, ha kitudódik, engem üt ki, nem azt, aki kapja. Hazamentünk tehát, Eszter csendesen sírt a kamionnyi terepjáróban, amivel a szomszédokat bosszantottuk, és nem tudom, mit siratott – a házat, az apját, vagy a gyerekkorát.
De az egészségével nem volt baj. Nem is tudom, ahogy teltek-múltak a hetek, valahogy minden pasztellszínű árnyalatot kapott. Újra lelkesen edzettem, a kravmagában jelentős előrehaladást értem el, nem volt ellenfél, akit ne tudtam volna másodpercek alatt földre küldeni. Néha összecsippentettem a derekamon a bőrt, és megállapítottam, hogy örökké fogok élni. Volt, hogy napokig nem gondoltam a dologra, és egyre kevésbé sajnáltam magam. Mintha... nem is tudom. Mintha élni kezdtem volna újra. Eszter – tény – nem volt a régi, de ezt a szomorúságának tulajdonítottam, a csalódásnak, ami minden hónapban érte. Tudtam, hogy nincs tovább, egyetlen pillanatra sem reménykedtem benne, hogy meggyógyulhat – jó pár orvoshoz elvittem a leleteket –, de már nem esett annyira nehezemre a színjáték. Bíztam benne, hogy egy évünk is lehet még, hogy lesz egy nyugodt karácsonyunk, amit annyira várt, másnak ennyi se jut, biztattam magam. – Mi lenne, ha elutaznánk? – kérdeztem egy forró augusztusi napon, nem is tudom, miért… – Na? Ketten. Valami meleg helyre. Vagy hidegre. Nincs munka, nincsenek bajtársak, Eszter, mit szólsz hozzá? Lassan emelte fel a tekintetét. – Nem, Bróker. Nem így játsszuk ezt. – Játszunk mit? – kérdeztem bizonytalanul, ám szemébe nézve megértettem mindent. De hiszen tudja. Eszter tudja. Nem én hagytam őt boldog tudatlanságban, hanem ő hagyott engem. Nem én engedtem, hogy folytassa az életét, hanem ő, hogy folytassam a játékom…
– Nekem nem kell meleg hely. Se hideg. Nekem te kellesz. Meg idő kellene, de az nincs – tette hozzá, és nem láttam se szomorúságot, se kétségbeesést a szemében. Csak szeretetet, hálát, odaadást. – Eszter – kezdtem volna bele, mibe is? De félbeszakított. – Nem tetszett, hogy nem esem teherbe. Nem tetszett, hogy megváltoztál. Nem tetszett, hogy nem érzem jól magam. Visszamentem a dokihoz. Rákérdeztem, ő meg elmondta. Elmondta, hogy rák, hogy nagyon szar lesz a vége, és hogy pár hónap van hátra. Meg se vizsgált. Érted ezt? Pénzt se fogadott el… Azt mondta, te mindent rendeztél. Az nem kifejezés – gondoltam az intézetben hagyott százezrekre, de nem szóltam egy szót se. Nem is tudtam volna. Hetek, hónapok óta hol áldozatnak éreztem magam, hol hősnek, és most kiderült, hogy átvert, átvertek. A fotelbe roskadtam. Eszter a karfára ült, és megsimogatta a hajam. – Szegény kis milliárdos Brókerem. Te aztán bevásároltál velem. Nem értem az üzletet, nem szeretem a kokót, nem keresek egy vasat se, halálra unom a „bajtársaidat”, semmiben sem vagyok a partnered, és most még meg is halok neked… – Dehogy halsz… – kezdtem, de a számra tette a kezét. – Csitt – mondta, mint egy kisgyereknek –, ne beszélj marhaságokat, semmi olyat ne mondj, amit megbánnál később. – Bocsánat… – kezdtem, de újra közbevágott. – A szeretet azt jelenti: soha nem kell bocsánatot kérni. Érted? Érted már, buta tőzsdei kereskedő?
43 – Tőzsdei kereskedő… – ismételtem göcögve. Jó, hogy ezt mondta. Így nem kellett válaszolnom a kérdésére. Hogy nem. Nem értem. Mit jelent a szeretet? Attól a szörnyű naptól kezdve valahogy… egyszerűbb lett minden. A hazugság roppant időigényes és fáradságos dolog – kényelmesebb nélküle. Sok időt töltöttünk együtt, minden percet, amit lehetett, de keveset jártunk el – Eszternek rengeteg intéznivalója akadt. Addig az életünket menedzselte, most a halálát. Ezer elintézetlen ügye volt. – Sose érek a végére – sóhajtott, aztán nagyot nevetett. – Dehogynem – mondta –, mindjárt a végére érek. Semmi vicceset nem találtam benne, fapofa, biccentette meg a fejét, ahogy elment mellettem, semmin se nevet… Hát ezen nem volt kedvem nevetni, valóban. Egyszer megpróbált megtanítani, hogyan működik a mosógép. Leveszed, beteszed, kiteszed, leteszed, már bele is zavarodtam, és nem is nagyon érdekelt. – Nem érted, te mamlasz, hogy meg kell tanulnod? – kérdezte, és magyarázta tovább, akárhogyan ráztam is a fejemet. Aztán megállt, ledobta a vizes ruhát, lehajolt érte, visszatette a helyére. Mint aki megértett valamit. – Hát persze, Bróker. Persze hogy nem kell megtanulnod. Majd megcsinálja valaki, nem igaz? Valaki… más… Betegsége alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor sírni láttam. Nem rázta a zokogás, csendesen folyt a könny az arcán. Letörölte, aztán nedves kezével megérintette az arcomat.
– Ígérd meg, hogy mész tovább. Hogy élsz tovább. Figyelj, te, osztalékcápa… – Osztalékcápa… – Az vagy, nem? Egy igazi cápa. Egy ragadozó, ígérd meg nekem. Mert akkor is megy tovább az élet, ha nem ígérsz semmit, csak így könnyebb lesz. Ígérd meg, ha most nem is értesz. Rendben? Megígértem, bár igaza volt. Fogalmam sem volt, mit ígérek meg. A bankkal nem volt gond. Keveset jártam be, de így is több pénzt pörgettem meg, mint bármelyik kamerád. Érinthetetlen voltam, igazi nagymenő. Viszont a nyári bevásárlás után az őszi is elmaradt, előfordult, hogy valamelyik tavalyi ruhámat voltam kénytelen felvenni, ez félreérthetetlenül a lecsúszás jele, így hát olykor azért újítanom kellett, hol egy méregdrága… cipő, hol egy még drágább… óra, nem én diktáltam a budapesti divatot, de lépést kellett tartanom vele. Ezzel elhúzhattam egy ideig, főként, mert sikereimtől volt hangos – nem is értem, miért – az egész fővárosi parkett. A krav-magáról fájó szívvel lemondtam, de az edzőteremre mindig szakítottam időt, ha nem is négyszer-ötször hetente. Ahhoz elég volt, hogy formában tartson, éreztem ugyan, hogy híztam valamennyit, de látszani nem látszott rajtam. Majd ledolgozom, gondoltam, de hogy mikor dolgozom le, arra nem akartam gondolni. Majd. Eljön annak is az ideje. A bajtársakat nem érdekeltem többé. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, kicsusszantam a
szövetségesi hálóból, inkább veszélyes alak voltam, mint kamerád. Rendben, nincs ezzel semmi baj. Alapvetően rendben mentek a dolgok. Csak egyvalamit kerülgettünk: hogy mikor mondjuk meg az apjának. Valamivel jobban érezte magát az öreg, haza éppen nem mehetett, hová is ment volna, de a kórházban szabadon mozgott. Eszter attól tartott, hogy a hírtől rosszabbodna az állapota. Márpedig, ha megyünk, eltitkolni nem lehet. Eszter nagyon sovány volt, jó tíz kilót fogyott, pedig nem volt miből. Így hát vártunk, bár fogalmam sem volt, mire. 44 Anyám ritkábban hívott, apám képzelt betegsége komolyra fordult, az utolsó hetekben eluralkodott rajta a paranoia. Azzal vádolta anyámat, hogy megpróbálta őt vízbe fojtani. Nem ébredt bennem együttérzés, mindvégig azt gondoltam, megérdemli, így bünteti a sors. Sors János, maga. Egyszer csak megcsörrent a telefon. – Kisfiam, nincs időd… – Nincs – vágtam közbe, túl hamar. – ...találkozni velem? – Baj van? – Elhagyom. – Mi? – Vagy megölöm. – Mi történt? – Semmi. Minden. Ami mindig. Fejébe vette, hogy szeretőm van. Megvert. – Megvert? – Meglökött. Nekiestem a kandallónak.
– Látszik? – Látszik. Elhagyom. Vagy megölöm. – És tényleg szeretőd van? – ezt már a Cserepes kávézóban kérdeztem, anyámék házához közel, egy leginkább Kabulra emlékeztető városrészben. Nem jártam Kabulban, de ilyennek képzelem. – Bár lenne. – Sose volt? – Azt nem mondtam. Azon tépelődtem, akarom-e tudni. Nem akartam, de már késő volt. Anyám első szeretője egy asztalosmester volt – anyám és egy asztalosmester! – valamikor születésem előtt. Apám nem tudott róla, nem is tudta volna meg soha, de anyám, amikor vége lett a kalandnak, úgy érezte, nem bír hazugságban élni, és mindent bevallott apámnak. Anyám apró részletekbe is beavatott, hogy miben volt az asztalos jobb, mint apám – mennyire nem voltam kíváncsi rá! –, de anyámat nem lehetett leállítani. A második egy Székesfehérváron szolgáló orosz katona volt, jóképű, vágott szemű, de mosdatlan, büdös. Erről már nem szerzett tudomást az öreg, ahogyan az ismert tévériporterről sem, akivel valami vidéki kiküldetésben jött össze anyám, és aki még évekig a nyakára járt, velem is találkozott, ha nagyon megerőltetem a memóriám, emlékszem is rá. – Szóval két vége van a szaláminak, azt el kell ismerni – sírta el magát anyám, aki nagy közhelygyáros volt, és ezek szerint nagy kurva is. – Miért kell ezt nekem… – gondoltam, és tudtam: mire véget ér a mese, nemcsak apám, de anyám se lesz már.
Talán már Eszter is elhitte, hogy megy ez így még. De nem ment. Egy kőgazdag ingatlanfejlesztőről beszéltem le éppen a kabátját, amikor megcsörrent az iPhone-om. – Bocsánat – vetettem oda a mukinak, és kimentem a szobából. Az ajtóból még láttam arcán a meglepetést – csak így otthagyom őt és a milliárdjait? Hát ki hívhatott vajon? Pedig csak Eszter volt. – Bróker, haza tudsz jönni? – Most? – kérdeztem „hogy tudnék most” hangsúllyal. – Azt hiszem, szükségem van rád. Éppen csak beköszöntem az üzletembernek, és persze tudtam, hogy nemcsak tőle köszöntem el, de a pénzétől, és nagy valószínűséggel az állásomtól is. 45 Eszter nem véletlenül hívott haza. A fotelben ült, és annyi ereje sem volt, hogy a karját felemelje. – Jól kiszúrtam veled, mi? Rohanhattál haza. Remélem, legalább valami unalmas meetingről rángattalak ki… Segítettem felállni, nem kérdeztem, de láttam, hogy… vége… – Segíts csomagolni – sóhajtotta, de nem látszott szomorúság az arcán. – Elmegyek, Bróker. Leemeltem a nagy bőröndöt, de rám szólt, hogy elég lesz a kicsi is. – Még sok is – mondta –, mindent adnak a kórházban – azzal eltűnt a fürdőszobában. Amikor előkerült, ott ültem, ahol ő ült az imént, és azon gondolkodtam, látom-e még itthon. Hallom-e még a motozást a fürdőből, hallom-e még, ahogy elzárja a
csapot – olyankor mindig tudom, mindjárt végez, és én újra látom… Ha még egy hónapunk lenne, gondoltam, mennyi mindent csinálhatnánk… Nem ülnénk ám itthon, de nem ám! Nem hagynám lebeszélni magam, utaznánk, nagyokat sétálnánk, ha még egy hónapunk volna… Egy hetünk… Apró neszesszerét a táskába ejtette, aztán a kanapéra roskadt. – Kivennél pár dolgot a szekrényből? – fordult felém, de nem mondta meg, mit, rá kellett kérdeznem. – Látod, milyen hülye vagyok? Semmi nem jut eszembe. Na, most figyelj, Bróker. Pár dolgot tudnod kell. A befizetett számlák az íróasztal felett vannak. Azt akarom, hogy odamenj és mondd: látom. Rendben? – Kell ez? – kérdeztem, de rám förmedt. – Ne beszélj velem úgy, mint egy haldoklóval. Rend volt eddig, és rend is lesz. Na, mozgás. Látod? Láttam valamit, rávágtam: igen. – Jó – nyugtázta a másik szobából –, van ott néhány befizetetlen csekk is. Mellettük. Megvan? Megvolt. – Csak pár napod van, ne felejtsd el. Utána büntetnek. Gyere vissza. Sorolta a tennivalókat, alig hallottam, amit hallottam, el is felejtettem rögtön. Következett a hűtő, meg a kaják, mi hány napra elég, ne felejtsem el a konténert intézni, mert megint cirkuszolnak a szemetesek. – Ez most a legfontosabb? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam. – Igen – válaszolta –, nekem most ez a legfontosabb.
Tovább sorolta a tennivalókat, időnként visszakérdezett, vizsgáztatott, tudtam, vagy nem tudtam, ha nem, elmondta újra. Aztán nagy levegőt vett. – Mehetünk. Ettől a szótól rettegtem. Hogy kilép az ajtón, és nem jön vissza soha többé. És persze itt marad minden. Ezer tégely, tubus és zacskó a fürdőszobában… Amikor először kipakolta, megkérdeztem, tudja-e mindegyikről, hogy micsoda és mire való… Itt maradnak a könyvei, a sok jegyzet, egy köteg dolgozat, amit elfelejtett kijavítani, aztán meg már késő volt, a számítógépen az íméljei, itt maradnak a ruhák, a rövidnadrág, amit AZON a napon viselt, és amire annyira vigyázott, bár régen nem hordta már. Itt maradnak a tányérok, a kések, a villák, amiket gondosan elmosott, mielőtt berakta a mosogatógépbe, a kis útitáska, rosszul komponált, homályos képek az iPhoneomon, amiket én készítettem, és egy csomó tökéletes, amiket ő csinált, és itt marad az illata, a gardróbban, a konyhában, a párnáján, itt marad minden. Csak ő nem marad itt. Az ajtóhoz lépett. Ha csak egy óránk lenne még – gondoltam –, nem kellene egy hét, egy hónap, ugyan, csak egy óra! Ha még egyszer levehetnem azt a táskát, vagy csak a 46 tudnivalókat sorolná még egyszer, csak öt perc, vagy tíz… Csak egyetlen perc még, egy pillanat, amíg itthon van a feleségem, amíg még tart ez az élet, amíg még tart az élet…
Elindult, mint aki megfogadta, hogy nem néz vissza, aztán visszanézett mégiscsak, mint aki nem tudja tartani a fogadalmát. Nem sírt. Nem szólt. Csendben indult a taxihoz. Erre az alkalomra nem béreltem autót. A sofőr mókás kedvében volt. Először megkérdezte, első terhesség-e. Azután a „kis hölgy” állapota felől érdeklődött, majd megnyugtatta, hogy csak „az első hónapok nehezek”, meg hogy az ő felesége „úgy hányt, mint a lakodalmas kutya”, de „ne tessék elkeseredni, más is túlélte már”. – Hát én nem fogom – súgta Eszter, de a taxis nem hallotta. – Elhallgatna? – kérdeztem. – A feleségem nincs jól. – Bocsánat, én csak… – nézett a tükörbe sértődötten, de hogy mit „ő csak”, azt már nem osztotta meg velünk. – Jön az ősz – súgta Eszter, tudtam, arra gondol, ez az utolsó ősz. Meg persze az utolsó taxi. Meg az utolsó percek kettesben. Amennyire. A hídon elhúzódott, nézte a várost, sejtettem, mi jár a fejében. Aztán újra vállamra hajtotta a fejét. A málladozó, omladozó pesti házak, a csövesek, a bálás árut reklámozó kirakatok már nem érdekelték. És véget ért ez is. – Megérkeztünk – lökte oda a taxis, de nem szállt ki, nem nyitott ajtót Eszternek. Én meg nem adtam borravalót. – Büdös kommunista – morogta, amikor odébb léptünk. Szívesen kinyomtam volna a szemét, de Eszter megfogta a karomat. Alig volt benne erő. A portánál senki nem várt, bár telefonáltam, hogy jövünk.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte a vaksi portás, amikor az ablakhoz léptünk. Bemondtam az orvos nevét, hosszan keresgélt a listán, aztán telefonált, a fejét rázta, végül közölte, hogy a professzor úr nincs bent. Felvilágosítottam, hogy várnak minket, és hogy Eszter nincs jól, de kár volt türelmetlenkedni. – Jól van, kérem – mondta a kívánatosnál hangosabban –, ide senki sem azért jön, mert olyan fene jól érzi magát. Tudja, hogy hasogat a lábam nekem is? Például? Tessék oda leülni, majd szólítva lesznek. Eszter rám nézett, többre nem futotta az erejéből. Csendben a széksorhoz kísértem, ragad a kosztól, gondoltam, letörlöm, körülnéztem, mosdót kerestem, de csak málló vakolatot, lepattogzott ajtókat, rozsdás csöveket láttam. Lerogyott, nem érdekelte a kosz. Mintha nem is ő lenne, gondoltam, hol van az én Eszterem? Egyre lejjebb csúszott a széken, fehér köpenyes, fontoskodó alakok jöttek, mentek, hozzánk nem szólt senki. Az egyiket megszólítottam, de közbevágott, „nem felvételis a kórház”, és „hogy nem tehet semmit”. A portás szemmel láthatóan elfeledkezett rólunk, tett-vett, mint akinek rengeteg a dolga. Ezt az időt otthon is tölthettük volna, kettesben, gondoltam, amikor egy ragyás arcú, szemüveges, szigorú tekintetű orvosnő lépett hozzánk. Vagy nővér, nem voltam biztos benne. – Maguk várnak a professzor úrra? Bólintottam, mire a mappájába mélyedt.
– A professzor úr éppen értekezletet tart. A, szóval mégis bent van. A professzor úr. – Tessenek velem jönni – vetette oda, egyetlen pillanatra sem titkolva, mennyire terhére vagyunk, ezer dolga volna, üzente minden mozdulata, és mind fontosabb, mint hogy minket kísérgessen. – Itt tessék várni – szól rám egy üvegajtónál. – Arra – mondja Eszternek, és szemrehányás érződik a hangjában: miért kell ezt egyáltalán mondani? Miért kell 47 ezredszer is elmondania? Miért tétováznak a betegek, hogy merre menjenek? Nyilván csak azért, hogy őt bosszantsák – mennyivel nagyobb rend lenne, ha nem járna ide fű, fa, virág. Ugye, ez nem az a pillanat? – gondolom. – Ugye, nem most látom utoljára ruhában, utoljára embernek, és nem orvosi munkadarabnak, ugye, nem most látom utoljára KINT, ugye ez nem az… Kinyitja az ajtót, megtámasztom, mert nem bírná, úgy néz rám, ahogyan visszanézett a lakásajtóban, na, Bróker, ezt mondja a tekintete, készen állsz? – Hát… – sóhajtja. Többre nem telik. – Tessék már menni, nem a világ vége – a nő egyre türelmetlenebb, szólnék, de Eszter megint leint, inkább becsúsztatok a banya zsebébe egy ötezrest, nem tenném, ha tudnám: színét se látjuk többé, perceken belül eltűnik a végeláthatatlan halálgyárban. Morog valamit, köszönet is lehetne, de nem az, inkább azt jelenti, mit gondolsz, mert pénzed van, mindened van? Hát nem, barátocskám, szart se kapsz ezért az ötezresért.
– Na – mondja Eszter, vagy inkább leheli –, ne húzzuk az időt. Hallod, nem a világ vége. Benézel majd… néha? – Hol fog feküdni? – kérdem a szörnyet, de csak a karját tárja szét, honnan, tényleg, honnan tudhatná? – Menjél dolgozni – súgja haldokló feleségem –, engem itt találsz. Nem megyek sehova. Amíg… Érzem, elszorul a torkom, tényleg menni kéne, valahogy GROTESZK, ahogyan itt állunk az ajtóban. Hárman. – Mi a terved estére? – kérdi Eszter, na, nem, ezt nem kellett volna, ráérek, súgom vissza, az jó, mondja, én is. – Szia, Bróker – és belép, engedem becsukódni az ajtót, most nem néz vissza. Hogy is mondjam… Talán az éjszakák… Nappal még az illúzió. A felmondás a bankban, a sétálópapír, az üzemgazdálkodáson már aláírták (Vikike zokog), de a könyvtár tartja magát. Pedig mennék már, nem olyan kellemes ez, szavamat adom, az életemre esküszöm, nincs és nem is volt nálam könyv… Hanem volt itt egy könyves lány, lent a pultnál, amíg volt pult, emlékeztek? Hogyhogy nem? Meleg gesztenyebarna szem, szemüveg, fekete keretes, na, ugye hogy. Rémlik már? Hogy mi lett vele? Hát elment, felmondott. Férjhez ment, így mondják. Most meg beteg. Nagyon beteg. Aztán a bujkálás, anyám hív, nem veszem fel, dehogy veszem, egy bajtárs csörög, emlékszik még rám, érdekes. El akar köszönni nyilván, hát tőlem ne köszönjön senki el. Ebéd vagy hasonló, dobozból, zacskóból, aztán irány a kórház. Hétvége jön, orvos van? Hová tetszik gondolni?
Az adjunktus úr egyedül, de egész éjjel műtött, csak nem képzeli. Narancs Eszternek, miért visz az ember kórházba mindig narancsot? Nehéz hámozni, meg büdös is, meg ragad is… ráadásnak Eszter még csak nem is szereti. Küldi is haza, ahogy hoztam, én meg dobom a kukába. Vizsgálatok? Á, ilyenkor? Hétvége jön! Enni adnak? Adnak, de nem nagyon kérek. Na, csak egyél. Te se ennél, ha látnád. Hozzak? Ne hozzál. Elmegy a nappal, elmegy az este, hanem az éjjel! Annak nincs vége, sose. A zajok. Távolban a villamos, a szomszéd kutyája, a takaró suhogása. A szagok, az illatod a párnán, kicseréltem, a tiéden alszom, ettől persze múlik az Eszter-szag, utánpótlás sincs, mindenhonnan múlik. Felébredek, kinyújtom a kezem, ahol a takaró megtört régen, ott nem törik most, megijedek, tapogatódzom a karod után, sehol, tisztul a fejem, szólítalak, zuhanok. 48 Felkelek, lámpát gyújtok, az íróasztalhoz lépek, iratok, csekkek, számlák, szerződések, az életmű, amire az utolsó pillanatban annyira büszke voltál, és amiről megkérdeztem: tényleg ennyire fontos? Lehetett volna Firenze. Nem engedtelek. Nem akartad. Ezt választottad. Ezt az életet. Ezt az életművet. Fülemben cseng az orvos mondata: ha néhány hónappal hamarabb jönnek, talán lett volna esély, persze az sem biztos. És persze miattam nem mentünk, nekem nem volt fontos. Alig tudott rávenni, így is.
A kanapén még ott a mélyedés, ahol ültél mindig, a tévé még az utolsó csatornán, amit néztél, csupa félbehagyott mozdulat, csupa félbemaradt pillanat. Már tavaly kiválasztottad a karácsonyfa helyét, plafonig érjen, azt akartad, szóltam, nem fogja még értékelni a gyerek, nem is azért, válaszoltad, nekem lesz… Három hónap még, meg egy kicsi… Mi lesz velünk akkor? És ha csoda történik? Meggyógyulsz, hazajössz, mi ez a rendetlenség, kérded, na, szép, szerencséd, hogy itt vagyok, mi lenne veled nélkülem… Mi a terved estére? Sose lesz vége az éjszakának. Nagy nap volt a hétfő a kórházban. Megérkezett a főigazgató, a főfőigazgató, ott voltak a főorvosok, a főfőorvosok, meg a slepp, csupa fontoskodó alak, suhanó köpenyek, latin halandzsa, szorgos asszisztensek, professzor úr így, professzor úr úgy. Mindezek ellenére Eszter orvosával szót lehetett érteni. Megérkezett, kiküldött, ránézett, beszélt vele, aztán tapintatosan a szobájába hívott. – Üljön le. Meg kell ezt beszélnünk. Először is elnézést a szobáért, nincs most… Intettem, hogy nem számít, pedig számított. – Lát valami… hogy is mondjam, doktor úr… esélyt, mondjuk így… – Esélyt mire? – kérdezte megszégyenítő pontossággal. Persze nem tudtam, mire. Nem tudtam semmit. Ostobának, erőtlennek és kövérnek éreztem magam, nem volt munkám, nem voltak bajtársaim, nem volt apám, nem volt anyám, és nem volt már Eszterem sem. – Hm? – kérdezte újra. – Mire?
Hogy esetleg valamikor haza… hazajöhet. – Olivér. Ezt már megbeszéltük. Sajnos a felesége rákos, végső stádiumban… – Mennyire végső? – hangzott az ostoba kérdés. – Legvégső – hangzott a tárgyilagos felelet. – Olivér. Ne csapja be magát. Eszternek napjai vannak. Jó esetben. A fájdalmait csillapítjuk, de teljesen megszüntetni nem tudjuk. Alighanem tudatánál lesz az utolsó pillanatig. És ez nem lesz kellemes. Nem mondhatok mást. Megadta az osztályon a telefonszámát? Arra az esetre, ha… – Jobban tenném, ha el se mennék? – kérdeztem, bár biztosra vettem, hogy nem tartunk még itt. – Ezt magának kell eldöntenie. Maradhat, ha akar. Függönnyel elválasztjuk a többi ágytól. Maradhat, ha akar. – Maradjak? – láttam, hogy kezdem idegesíteni. – Én maradnék. Valami furcsa bizsergést éreztem a lágyékomban, mint a hullámvasúton lefelé, megköszöntem, a zsebébe gyömöszöltem a borítékot, százezer forinttal, nem ment simán, elvétettem a nyílást, ügyetlenkedtünk, adja csak ide, mondta, és elvette a pénzt. – Sajnálom – sóhajtotta, és még valami együttérzést is felfedeztem a hangjában. –Szörnyű. Ilyen fiatal nő. Tudja, azért ez minket is megráz. Megköszöntem, és kinyitottam az ajtót. – Bár… szerintem itt se jobb – mondta búcsúzóul, aztán behúzta mögöttem az ajtót.
Négyen feküdtek Eszter kórtermében, de öten voltak odabenn. Meg sem ismertem először. Uramisten! Az öregúr! 49 Hajlott háttal ült a piszkosfehér kórházi sámlin, alvó lányát nézte, nem vett észre, csak amikor odaléptem hozzá. – Na, fiam. Hát itt vagy – megpróbált felemelkedni, de visszanyomtam. – Maradjál csak, papa. – Papa, miket beszélek! – Fel ne állj. – Hogy van? Eszter? – kérdezte. – Hogy van a lányom? Kihívtam a folyosóra, utolsó erejével vonszolta ki magát, nem is értem, hogy jött fel Pestre. – Az én hibám – sírta el magát –, egyedül az én hibám. Mit mondhattam volna? Valamikor éjfél előtt Eszter magához tért. Csend volt a kórházban, apja mozdulatlanul aludt kint a folyosón. – Bróker, itt vagy? Hány óra? Megmondtam. Megértette. – Hát ennyire vagyunk? Már éjjel sem mész haza? – Á – mondtam –, nem azért… – Nem miért? Te nagy rétor… Nem tudtam, az mi, de nem kérdeztem vissza. – Apád is itt van. A szeme megtelt könnyel. – Beküldjem? – Ne – suttogta, de már alig hallhatóan –, csak te kellesz. – Jó, csak ha már, szegény…
– Maradj most – zihálta csendben. – Mi is annak a Magritte-képnek a címe? Ég a lámpa, este van, világos az ég. Nem tudod? – elfordította a párnán a fejét, mint aki rájött, butaságot kérdezett. – Na, jótól kérdezem. Istenem, minden képének tudtam a címét. Ha hazamész, megnézed? Megnézhetem, gondoltam, de ha én innen hazamegyek, neked már nem fogom elmondani, kis okostojás bölcsészem, de nem ezt mondtam, persze. – Festményekről fogunk beszélgetni? – kérdeztem nagy bölcsen, de letorkollt. – Miről beszéljünk, temetésekről? Megborzongott. – Hűvös van – mondta –, jön a karácsony. – Ó, az még… – kezdtem, de elharaptam a mondatot. – Bróker. Meg kell valamit beszélnünk. Az utolsó pillanatra hagytam, hogy ne mondhass nemet. Rendben? – Rendben, de mi? – Apám. Vigyáznod kell rá. Még ha túl is él téged. – Azért csak nem fog… – Én is azt hittem. Ígérd meg. Ugye, megígéred? Bólintottam. – Mondjad. – Megígérem. – Feküdj ide mellém. Féloldalt az ágyra ültem, csövek lógtak ki belőle, furcsa szaga volt. – Ölelj meg. Megöleltem. – Ne így. Rendesen. Melléfeküdtem, fejét a vállamra hajtotta. Halkan szuszogott.
– Ugye, tudod, hogy nem tehetsz róla. Firenzéről sem. Én akartam így. Nem kellett más, csak te. Most sem kell más. Meg egy kis idő még. Pár perccel beérném… – Ugyan – simítottam meg a kezét –, pár perc. Ne viccelj. – Szeretlek – mondta, olyan halkan, hogy alig hallottam. Csend volt. Mondanom kellett volna? 50 – Menjél most. – Hagyjalak? Bólintott, de amikor feltápászkodtam, csontsovány kezével utánam intett. – Olivér! Olivér! – Ráérek – válaszoltam, bár nem is kérdezte, és csendesen kilopództam a kórteremből. Kettesben ebédeltünk, a belvárosban, én választottam az éttermet. Eszter temetése óta először léptem ki a lakásból, apám hívott, azt mondta, találkozni akar velem. Ráálltam, nem is tudom, miért. Keveset beszélt, én szinte semmit. Nem adott tanácsokat. Öltönyben volt, egyetlen, legalább harmincéves öltönyében. Nyakkendője apró gombolyagra kötve, álla rosszul borotvált, száz szál haja ezerfelé állt. Anyáról mondott valamit, orvosnál járt, de nagy baj nincs, a kicsire meg nem figyelünk, szellemeskedett, de nem zavart. Nem kérdezett semmit. Megebédeltünk, felálltunk. Előreengedtem, az utcán zavartan megölelt. Visszaöleltem, nem is tudom, miért. – Szólj, ha valami kell. Tudod, anyád és én…
Mit mondhattam volna. 51 Well. This is how it turns out. There is nothing more, we can do, dad. Nos. Így alakult. Már semmit sem tehetünk, Apa. 52 A könyvben eredeti vagy torzított formában idézetek találhatók a következőktől: Tristan Tzara, Jerofejev, Palahniuk, Erich Segal, Charles Bukowski, Philip Roth, Julius Caesar, valamint Ridley Scott és Scorsese egy-egy filmjéből. 53 MEGJELENT Bárdos András Ítélet Valamikor, a jövőben, a majdani negyedik Magyar Köztársaságban az emberek ügyesbajos dolgaik után futnak. Az orvos a hálapénz, a politikus a korrupció és a karrier, a tévés főember a nők és a szenzáció, a polgármester a nyugodt élet, a rendőr a titokzatos, értelmetlen gyilkosság után. A tehetséges katona pedig a politikai csatározások elől egészen az afganisztáni misszióig menekül. De mit tesznek ezek az emberek, ha egy halálos, gyógyíthatatlan vírus kezdi viharos sebességgel áldozatait szedni? Öt februári nap története ez a krimi, amikor ezek az életek, ezek az egyszerű vágyak a drámaian gyors fertőzés nyomán keresztezik egymást, és felfordul a világ. Utána már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt – sem cigánynak, sem magyarnak, se
szervezkedő szélsőségesnek, se nyomozónak. Sőt még a cigánykutyáknak sem. Bárdos könyve sok szálon futó, letehetetlenül izgalmas politikai krimi, a legjobb amerikai mintára, de nyugtalanítóan ismerős, magyar ízekkel. Rémisztő és valóságos víziója üzeni: ha nem vigyázunk, ide juthatunk!