Barcza Sándorné (született: Jakab G. Magdolna, 1938. 10.01., Dudar) 55. éve Zircen lakom, fél éve özvegyen. Remélem, hogy a zirci atyafiak elfogadnak és megadják a Zirc – állampolgári jogomat ahhoz, hogy leírhassam az „Elmesélem Neked” című megéléseimet, átéléseimet. (Csak egy részét.) 50 éve milyen volt? Nehéz. Mert mindig az a legnehezebb, amit per pillanat a válladra rak a sorsod. De az adója, erőt, lehetőséget is ad a bölcsességgel, szabadsággal. Hogy hogy sáfárkodunk vele, az már a mi dolgunk. Az igaz, hogy az ember a legsikeresebb az Úr Istennek, de az emberrel dolgozni a legnehezebb. A vigasztaló az, hogy az emberért dolgozni a legnemesebb feladat. Tenni, igen mi vagyunk a sorsunk kovácsai. Mert ki mint vet, úgy arat, mondja a közmondás. Hát a vetésre kellett nekünk nagy erő, kaptunk hozzá erőt, hitet, segítséget, de ezekkel a dolgokkal kellett igazán bölcsen élni. Több nap, mint kolbász alapján. Nahát, minket úgy hozott össze a mindenható, hogy szépen kiegészítettük egymást. Emlékszem, az első fizetésünk 300 Ft volt. Na jó, ne a pénzt nézzük, hanem az akkori értékét. De akkor is jól jött szüleinktől a hétvégi vendéglátás, a hóvégi kölcsönkérés, amit legtöbbször nem kellett visszaadni. Ezt volt a legnagyszerűbb támogatás. Igyekeztünk addig takarózni, ameddig a dunyhánk ért. Szerencsénkre volt erőnk és komoly elhatározásunk, hogy családot alapítani csakis a mi erőnkből lehet. Noha jöttek az OTP-s gyerekek, mert úgy hívtuk őket, mert akkor már a nagycsaládosok kaptak kölcsönt, elfogadható terheléssel. De akkor is volt gond és nehézség, mert sokszor jó lett volna TV, Rádió, szórakozás, de miből? A csekkek voltak a fontosabbak. Megtanított a sors bennünket a beosztásra. De jó! Így évről évre gyarapodni tudtunk, küzdöttünk, ahogy Madách idézete: „Ember küzdj és bízva bízzál.” Mi tettük ezt. Milyen jó, hogy megfogadtuk az intelmet. Így tudtunk egyről a kettőre jutni. Akkor is volt fennhatóság, mert az embereknek - már ha vannak - vezetőkre is szükségük van, akik végzik az irányítást, ők erre lettek kitalálva és kaptak hozzá kellő bölcsességet, hogy ki hogyan élt vele, vagy netán vissza élt vele, azt már a mindenkori emberi gyarlóság tette azzá. Közben emelkedett az életszínvonalunk, fizetésünk, így kicsit többet megengedhettünk magunknak. Kedvezményesen eltudtunk menni 2 hetes üdülésre, a Balatonra, kirándulni a szomszédos országokba, majd jött Hévíz, a Bányász Üdülő, ott helyrehozták a megfáradt gerincünket. Azután folytattuk tovább a becsületes munkát, a családfenntartáshoz, és jobb létért. Egyszobás lakás után, amit a dudari Bánya utalt ki, jött a kétszobás, majd a felejthetetlen Trabant 45 ezerért. De jó volt vele bejárni – na nem az egész földet – mint Harangozó Teri énekelt akkoriban, csak az országunk kis részét. Ez erőt adott a további spóroláshoz és küzdéshez. Nagyon sok reggel az 5 órai kezeléshez, és térdig érő hóban netán tolni a bányász járatú buszokat bodzalekváros gőzzel! Az esztergári dombig. Hol volt még akkor a fizikoterápia? De legyőztünk az Istenadta erőnkkel. Szeretetünk megmozgatta a vérkeringésünket és újra mehetett a munka. Elért bennünket a „Nők Emancipációja”. Na ezt még ma sem tudom, hogy jól jött- e nekünk ez! Szerintem jobban ment a dolog, ha a férfi dolgozott, a nő (az anyja) nevelte a gyerekeket, persze a férjnek ehhez kellő anyagi juttatás mellett. Így az Anya megtudta volna teremteni a meleg családi fészket. Nem lett volna kérdés kinek a feladata a gyereknevelés. Az iskoláé, vagy a szülőé? Az iskola tanítson, a szülő meg neveljen ez az én nézetem. De én csak egy vagyok a sok közül, aki szeretett mindig a gyerekeknek friss ebédet és házi süteményt traktálni és meleg szavakkal vigasztalni, ha netán rossz jegyet hozott az iskolából. Nem rohantunk, hogyha mégis, tudtunk megállni, hogy utolérjük magunkat. 50 éve így volt jó. Ezt kimerem jelenteni. Dolgozhattunk és tudtunk boldogulni szépen. Került munkaruhára, tellett már báli ruhára.
-3-
A kicsi Trabanttal elvittük barátainkat kirándulni, hogy megosszuk örömünket és szeretetünket. Most már barátokkal összefogva dolgoztunk. „Pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az Égen, mert csak úgy érdemes.” Sikerünk kovácsai mi voltunk. Szép emlék az is, mikor annak idején minden hónap elsején kaptunk fizetést, én kimentem a piacra és vettem egy csirkét és azon a napon ünnepi ebéd volt (rántott csirke). A többi nap, a beosztás megpróbáltatása. Ugye az ember eredendő bűne miatt lett azzá, hogy „orcád verítékével keresd kenyered”, hát mi megkerestük és így egyben vezekeltünk is. Hogy milyen lett az életünk? „Arról beszéljen az utókor, mint: Dr. Bubóról!” Na nem kell bennünket sajnálni, mert a mi férjeinkkel kiálltunk a gátra és itt vagyunk és most egy vidámabb részét mesélem el nektek az életutunkról. De ehhez kellett az említett harc, hogy soha, sehol nem volt és nem lesz kolbászból a kerítés, ha csak nem magunk töltjük a kolbászt, és főzzük a pálinkát, de azért keményen meg kell dolgozni és vigyázva megbecsülni azt, amit teremtettünk, nehogy a rosszak ledöntsék a szépen felépített kerítésünket. Én személyesen, Barcza Sándorné, köszönöm, hogy kérdeztetek, köszönöm, hogy felelhettem. Köszönöm, hogy ezzel a pályázattal, átélhettem és elmesélhettem, Férjemmel eltöltött boldog időnket… Köszönöm, hogy elmesélhettem, de kérlek benneteket, ezt ne mesének, hanem megtörtént igaz történetnek vegyétek részemről. „Most engedjétek meg, hogy innen üzenjek az én Férjemnek, a magasságos Égbe fel! Köszönöm, hogy Téged adott a sors nekem! Fáj, hogy elmentél, de köszönöm, hogy itt hagytad nekem azt a csodálatos erőt, ami Benned is megvolt.„ Köszönöm, hogy a 75 évemmel megérhettem, az 55 házassági évfordulónkat, elmesélhettem 50 évvel ezelőtti életünket, köszönöm a 2 lányunkat, 5 fiúunokánkat, kinek Te voltál és vagy a példaképük.
-3-
Szépkorúak Emlékezése Érdekes, hogy pont ma - a Magyar Kultúra Napján - 2013. január 22-én kaptam kellő ihletet, hogy leírjam, mi szépkorúak milyenek voltunk 50 évvel ezelőtt. Ne döbbenj meg, épp ilyenek, mint ti most fiatalok. Nekünk is voltak az Arborétumban kinevezett szerelmesek padja, ahova jártunk csókolózni. És ott állt akkor is, igaz kopottan a Luszt Ház a park közepén, ahova szívesen mentünk fényképezkedni átölelkezve és utána elégedett szívvel néztük a gyönyörű halastavat, itt- ott egy hal, rák bujkálását. Ez maga a fiatalságnak és a szép Zirc szerelmeseinek védő helye volt, amit azóta is csodálattal, elmerengve nézek, és most újra átélek. Már 5 éve házasok voltunk - 50 évvel ezelőtt – mikor Zircen letelepedtünk, de szinte már akkor éreztük ez nekünk jó, ez nekünk szép és építő lehet a további életünkben. Nagyon sok és szép emlékeim vannak. Párat megosztanék veletek. Szép fiatalságunk idején jó volt a zirci szokásokat, tradíciókat élni, megélni és hozzá alkalmazkodni. Sok kedves barátot tudtunk magunk mellett, akikre jó visszaemlékezni és kulturális megmozdulásainkat felidézni. Meghívtak bennünket, a csapatot esküvőkre, hogy csináljunk hangulatot, prominens emberek, akik zirci vezetők voltak. Mert mi tiszteltük mindig a vezetőinket, ők meg értékelték az építő jellegű vidámságunkat. Akkoriban szokás volt minden névnapon, születésnapon összejönni és jó házias vacsora mellett elbeszélgetni, tervezgetni a jövőt és közben dicsérni a finoman elkészített ételeket (halászlé, libasült, rántott csirke, töltött káposzta, kocsonya, finom húslevesek, színes köretek, na meg a sütemények, torták, de jó is a visszaemlékezés. Én személy szerint egy saját receptúrát gyűjtöttem össze a két lányomnak, mint emlék, vagy vendégvárást megkönnyítő példának, remélem hasznát veszik). Azután a gyermeknevelés, munka mellett mindig volt időnk elmenni a Cuha étterembe (Tar Pista vezette), Patkó vendéglőbe (Ticc Jóska vezette) esténként, szombaton, vasárnapon, egy kis szórakozással egybekötött jó nagy mulatságra. Gondolok a Szilveszteri, Újévi vigadozásokra. Akkor mi rendeztünk szüreti bálokat a Művelődési házban, nem kis sikerrel a Sportkör égisze alatt. Mindig a férjem volt a főrendező. A zenekar tagjai: Hegedűs Laci, Kalocsa Lajos, Szurgyi Jani, Józsa Lajos, Nádasdi Elemér. B. Csicsóról és még más jó borvidékről hoztuk a finom borokat, szőlőt, amivel feldíszítettük a termet, középen mindig volt egy nagyon szőlőfürt, képzeljétek el erről lehetett lopni, de akit elkapott a szőlőcsősz busásan megfizettette, ebből volt a nagy bevétel. Na meg a farsangi bálok, jelmezes szigorúan, nagyon jó volt, mikor a férjem beöltözött Ludas Matyinak, igazi libát kértünk, ahonnan a tejet hordtuk a gyermekeinek: Horák nénitől, szabályosan a hóna alatt ballagott be Matyi az élő libával, ami közben levergődött és végig cifrázta a tánctermet, amin csúszkáltunk, mint a banánhéjon. Nagy tetszést váltott ki, persze több is volt, Döbrögi, Cigánybáró, Báli tündér és még sokan mások. A zsűrinek nagyon megtetszett Ludas Matyi, ki is hirdették a győztes nevét: 1. helyet nyerte: Barcza Sándor, alias Ludas Matyi. De miért is? Mert eredeti volt a liba, eredeti volt a Matyi, na meg az ötlet, volt kreativitás benne. Azt meg mondanom sem kell, hogy a Matyi nagy sportember volt, a zsűri elnöke szintén sportolója (Kertész Zoltán), aki hogyan, hogyan sem, tudta, hogy Barcza Sancinak a jobb hüvelykujja fel tudott görbülni szinte a keze fejéig. Ezt az elnök tudta és meglátta, így mindenképp emelte a helyezést, felismerte, hogy a maskara alatt ki van. Körbe ugráltuk és kiabálva mondta: Uraim, az S.K. elnök nyerte az első helyet a farsang legjobb jelmeze díjat. Majd jöttek a Bányásznapi mulatozások, bálok. Egyik alkalommal éjjel mentünk haza a bálból, de már a vásáros sátrak álltak a téren, és igen bátor ötlete támadt az egyik kézilabdás fiúnak, a Kasztinak! Hogy ő nyulat akar fogni.
-3-
Benyúlt az egyik sátor alá, ami a keze ügyébe akadt, kikapta. Talán éhes volt, nem tudom, de beleharapott és megcsócsálta és úgy habzott a szája, mint egy versenylónak. Kiderült, hogy egy babaszappan volt a fogás. Na volt nagy röhögés hazafele. Vigadalmunk közben valakinek korszakalkotó ötlete támadott, hogy adjunk szerenádot az egyik tanárnőnek, mert rossz jegyet adott az egyik srácunknak. Na mit? Egy jó mozgalmi dalt! Fel vörösök, proletárok…. Na ennek meglett a következménye, mert feljelentett bennünket, hogy gúnyt űztünk a mozgalmi dalból! Volt is nagy herce- hurca belőle, mire tisztára mosta valaki az ügyünket. Akkor volt egy picike bakter a vasúton, a Jani. Hát nem pont vele találkoztunk. Az Imre szobor mellett feltettük a kőkerítésre, hogy látszódjon ő. Könyörgött a templom Istenére, hogy vegyük le. Hát persze, hogy levettük. Mert hát mindenki ismerte az Urak Istenét, hiszen, ha máskor nem az év végi éjféli misén mindenki ott volt. Na de a mi jó focistánk felöntött a miseborból és aludt a karzati lépcsőn. Reggel, mikor kezdődött a korai mise, ott sétált a padok között panaszkodva a plébánosnak, hogy őtet valaki bezárta ide! Hát annyi utóhatása lett, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba be íratták és talán le is érettségizett. Rendeztünk mi útközben a ligeti padon fenn állva szavalóversenyt: (Varga Jolán szépen tudott szavalni, Ő nyerte meg a versenyt. S. Lné) Hálából olyan Szülői Munkaközösségi tagok lettünk, hogy az iskolába is mi rendeztük a bálokat! Itt is Csicsói bor volt. Árpi barátunk úgy belerúgott egy 50 literes üvegballonba, hogy az összes bor elfolyt. Hogy mit csináltunk, felemeltük a bor árát, hogy ne fizessünk rá. Jó volt, szép volt, de az osztályzatok maradtak. Nem méltányolta senki a dolgunkat. Az Úttörő Olimpia szervezése is a mi dolgunk volt. Szép eredményekkel. Csak egy volt a baj, hogy sehogy sem tudtuk férjhez adni az úttörő vezetőt, nagyon válogatós volt. Így hát marad csak a téli hangulat feledhetetlen élménye mindenkinek! Minden verseny után irány a Patkó vendéglő, a zenekar fogadása – Újra itt van a jó csapat… Csakhogy a trombitásnak a fúvókáját teletömték erős paprikával, így nem tudta fújni, csak szidni, aki tett azt. A zongoristának csomagot hoztunk a fogadásért. Tudni kell, hogy épp protézis cseréje volt, így a legutóbbi disznóölésről egy teljes alsó fogsort kapott. Mit mondjak. A mai nyelven szólva ez durvára sikeredett, de a kávé – konyakkal meghozta a kibékülést. Komoly volt ez a társaság, mert segíteni is szoktak a rászorulóknak. A kihajszolt és jó étvágyú sportolóknak kalória pénzt adtak, hogy a kondi jó legyen. Így jöttek a győzelmek, birkózás, bokszolás, kézilabda, röplabda, síelés. Szépek ezek az emlékek, és vidámak! Pláne 50 évre visszatekintve. Össze tudott tartani és fogni a fiatalság és építeni az akkori nehézségekben a jövő reménységét a fiatalokban. Volt együtt és külön, külön erkölcsi hitele mindenkinek. Szerettük a zirci hangulatot, az öregeket, a Kossuth utcai lakosokat, becsültük a termelői munkát és jó hazai és falubéli módjára tőlük vásárolt a bányász fiatalság, tejtermékeket, zöldségeket, tojást, szerettük őket. Az iparosokat is úgyszintén megbecsültük. Velük dolgoztattunk. Órás, villanyszerelő, cipész, szabó, fűszeres. Megbecsültük az orvosokat, gyógyszerészeket, ápolókat, mentősöket. Nem az volt, hogy ki milyen vallású, vagy honnan jött, most zirci és szeretetre méltattuk. Jó volt itt kezdeni a nagybetűs életet! Náncsi néni megkérdezte a férjemet: - Sancit, hol találtad ezt a lányt? - Miért? - Mert olyan szeretetreméltó Ő. Én válaszoltam. Dudari vagyok, ott vannak a gyökereim, szeretteim és nem feledem honnan jöttem, én hazajárok szeretettel, sőt az öregapám emlékét a Hősök szobránál minden Mindenszentekkor megkoszorúzom és gyertyán gyújtok az emlékére. Gyermekeinknek mindig a komolyabbik oldalunkat mutattuk, ami bizonyítja a jelenbe betöltött sok szép és vezetői pozíciójukon való helytállást, és erkölcsi megbecsülésüket a lehetőségekhez mérten. Persze voltak nehezebb időszakok is az 50 évben, de legyőztük, mert volt hitünk, erőnk, akaratunk, bátrak voltunk a munkahelyünkön, bizonyára segített a Mindenható Isten, adott
-3-
józanságot, hogy ne lépjük át a józanság határait, így meg tudtuk őrizni annak emlékét, és örömét. Én azt vallom, minden korszaknak meg van a maga varázsa a munkában, a szórakozásban, példamutatásban és magában az Élet megélésében, amit komolyan vettünk és meg is őrizzük azt. 55 év után megszépült számomra Zirc és zircinek vallom magam azért a sok mindenért, amit adott nekem. Köszönöm az ’50-es években kapott 50 filléres fagyit a Pil bácsinak, ami épp elég volt, hogy végigsétáltunk a szép hársak alatti téren. Igazi élmény volt. Megadtuk a Császárnak, ami az övé, most adjuk meg Istennek, ami jár: Imáinkat a jövőért! Szép korunk boldogulásáért és gyermekeinkért, unokáinkért, az egész Zircért!
-3-
