Barátságos bokortanyák Kalauz a Nyíregyháza környéki bokortanyás és tanyás térség természeti értékeihez
Az I. katonai felmérés (1782-1785) térképszelvénye
Köszöntő „Isten hozta a bokortanyák városában” - köszönthetné a főutak bevezető szakaszán álló tábla a Nyíregyházára érkezőt. Sajnos ilyen, vagy hasonló üzenettel nemigen találkozni. Ez sokat elárul arról, hogyan tekint a szabolcsi megyeszékhely és a környező, bokortanyás múltú települések mai közvéleménye egyedülálló örökségéhez. A tirpák múltról, a városalapítókról, a fejlődést megalapozó, nagy áldozatokkal járó örökváltságról ugyan olykor ünnepélyes keretek között megemlékezünk, és mint néprajzi kuriózumról, a bokortanyákról is vannak fél-ismereteink. Ezzel szemben alig került bele a köztudatba, hogy elődeink nem csupán egy modern város alapjait teremtették meg, hanem egy olyan tájhasználati-mezőgazdasági rendszert is létrehoztak, amely úgy látta el kenyérrel, zöldséggel, gyümölccsel, tejjel, mézzel, hússal, bőrrel, gyapjúval a teljes lakónépességet, hogy a táj természeti erőforrásait is megőrizte az egymást követő generációk számára. Ma ezt fenntartható tájhasználatnak nevezzük. Ennek a gazdálkodásnak volt az alapja Nyíregyházán a bokortanya, mint egyfajta (nagy)családi gazdaság és sajátos településforma. A bokortanyákon folyó évszázados fenntartható használat egyik eredménye, hogy a térségben bámulatosan sok természeti érték (rét, mocsár, szikes tó, stb.) fennmaradt. Ezek az oly kevéssé ismert látnivalók - a tanyás táj egyéb szépségeivel, az itteni élménygazdag életmóddal és a helyi hagyományokkal együtt - olyan kihasználatlan lehetőséget jelentenek a térség és lakói számára, ami segíthet új életet, megélhetést és méltó fejlődési irányt találni a sajnos hanyatló, gyökereit és jövőjét egyre inkább elveszítő bokortanya-világ számára. Kiadványunkat azért készítettük, hogy mindenki számára bemutassuk a bokortanyás és tanyás térség csodás természeti örökségét. Reményeink szerint az olvasó kedvet kap egy hétvégi kirándulásra, hogy saját szemével győződjön meg ennek a tájnak a szépségeiről és elgondolkodjon arról, mit is tehetne a bokortanyákért. Tehát túrára fel!
Fotó: Szigetvári Csaba
Tájegységek és korszakok határán Ha meg szeretnénk érteni, hogyan alakult ki a természet és ember sajátos együttműködésén alapuló bokortanya, először madártávlatból érdemes a tájra tekintünk. Nyíregyháza települése két kistáj határán alakult ki: Eleink keleten az Ős-Tisza szélhordta homokjából felépülő nyírségi tájat találták, sovány talajú buckákkal, a laposokban, völgyekben pedig vizenyős rétekkel, lápokkal, tavakkal, időszakos vízfolyásokkal. Nyugati irányban a homokot fokozatosan felváltja a zsíros termőföldet adó löszös talaj, viszont az itteni táj (a hullámos felszínű Nyíri Mezőség) vízben szegény. A táj sajátosságaihoz még hozzátartozik, hogy ez a vidék - szemben a Nyírség nagy részével feltehetőleg már a történelem előtti idők óta (részben természeti, de jelentős mértékben emberi behatásra) jóformán erdőtlen. Hogy kik voltak ezen a vidéken az első megtelepülők, nem tudjuk. Mindenesetre a térségben található számos kunhalom azt bizonyítja, hogy az eurázsiai térség halomsíros temetkezésű pusztai lovas népei már a Kr. e. 2-3000es években itt éltek. A különböző nációk áramlása folyamatos volt ezen a tájon. A római császárkorra datálható, az Alföld szinte teljes hosszán végighúzódó több száz kilométeres sánc- és árokrendszerből álló védműnek - a „Csörsz árkának” - is ismert ezen a vidéken maradványa. Számos honfoglalás kori lelet tanúskodik a magyarok X. századi megtelepedéséről, a középkori Magyarország virágzásának idején pedig több település is kialakult ezen a helyen. A tatár- majd a törökdúlást követően viszont csak Nyíregyháza maradt talpon, Sima, Cserkesz, Királytelek és környéke lakatlan pusztává vált. A térség újbóli benépesülése, majd a bokortanyás szerkezet kialakulása a szlovák népesség 1753-ban kezdődő betelepítésével indult meg. Az elsősorban Békés megyéből érkező szorgos családokra hatalmas kiterjedésű, művelésre alkalmas földek, rétek, legelők vártak Nyíregyháza környékén. Megoldani ezeknek a területeknek a használatát csak úgy lehetett, hogy az egyes családok kialakították a határ különböző részein a gazdálkodás helyi központjaként szolgáló ún. „szállásokat”. Ez lett a későbbi bokortanyák őse; a szállások helyén ugyanis fokozatosan kialakult a nyári, később egész éves tartózkodásra alkalmas tanyák, lakóházak és gazdasági épületek csoportja. A „családi gazdaságokból” így fokozatosan faluszerű, korlátozott önkormányzatisággal (választott tanyabíró) és bővülő szolgáltatásokkal (tanyasi iskola, bolt, kocsma) bíró településhálózat alakult ki. Mindeközben a XIX. század második felére Nyíregyháza dinamikusan fejlődő várossá vált. A bokortanyás fejlődésmenettel szemben a - ma részben vagy egészben Nyíregyházához csatolt - orosi, nagykállói, újfehértói, határban inkább a szórt tanyás településszerkezet fejlődött ki ebben a korszakban. A két századon át szervesen fejlődő bokortanyák ugyanakkor nem tudtak lépést tartani a XX. század életidegen ütemével. A szocialista rendszer erőszakos kollektivizálásához ugyan néhány nagyobb tanyaközpont tudott alkalmazkodni, de a kisebbekben megindult a pusztulás. Az ötvenes évekre több bokortanya és tanya egyesüléséből önállósodott Nagycserkesz, Kálmánháza és Nyírtelek. A rendszerváltást követő gazdasági átalakulás és a mezőgazdasági termékek globálisan torzított piaca a még működő struktúrákat is nagyrészt lerombolta: a bokortanya jelenleg nem képes megélhetést, perspektívát nyújtani az itt lakó családok egy jelentős része számára. Ma - a városhoz közeli, kertvárosiasodó helyeket kivéve - szemünk láttára pusztul ez az egyedülálló örökség: népessége fogy, elszegényedik, a szolgáltatások színvonala csökken, a közbiztonság romlik. Mi adhat ma esélyt a bokortanyáknak? Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy egyre nagyobb az igény az egészséges, helyi élelmiszerre, a csendes, tiszta levegőjű környezetben való életre, a természetben való kikapcsolódásra. Meggyőződésünk, hogy a Nyíregyháza környéki bokortanyás, tanyás térség mindezt képes nyújtani. Ráadásul nem csak a jómódúak számára.
Fotó: Szigetvári Csaba
Fotó: Lesku Balázs
Fotó: Vácz Sándor
Fotó: Lesku Balázs
Kis édenkertek A modern nagytáblás, monokultúrás, vegyszerfüggő mezőgazdaság madárdaltól mentes ökológiai sivatagokat hozott létre. A bokortanyás térségben szerencsére nem jutottunk el idáig: rengeteg élőlény a tanyákon, művelt területeken lelt otthonra. Ennek fontos oka, hogy a földet itt a mai napig kis parcellákban művelik. Kis területen belül váltakoznak (a teljesség igénye nélkül) a búza, rozs, tengeri, napraforgó, repce, dohány, lucerna mezői alma, körte, barack, meggy gyümölcsösökkel. A táblák között meghúzódó tanyabokrok pedig az istállókkal, konyhakertekkel, gyümölcsfákkal, virágoskertekkel paradicsomi állapotokat nyújtanak az élővilág számára. A szerencsésebb portákon a gólya is fészket rak, de füstifecskét szinte minden tanyán látunk. A fán fészkelő dallamos hangú feketerigó, sárgarigó ugyan hajlamos belekóstolni a cseresznyébe, de hálából sok kártevő rovart is elpusztítanak. Hasonlóan hasznosak a faodúban fészkelő cinkék, a ház réseiben lakó rozsdafarkú és barázdabillegető. A termést pusztító pockot, hörcsögöt a fasorokban fészkelő egerészölyv, az odúban vagy régi épületekben lakó kuvik és macskabagoly fogyasztja, a lótücsköt pedig a búbos banka szedegeti ki lyukaiból. A régi épületekbe, faodúkba denevérek is beköltözhetnek, s szorgalmasan elkapkodják a szúnyogokat, éjjeli lepkéket. A bokrokban meghúzódó sün földön mozgó rovarokat fogyaszt. Látványos pillangóink, mint a védett nappali pávaszem vagy az atalanta lepke hernyói a csalánon fejlődnek. A szántóföldek szegélyein olyan - egykor gyakori, mára erősen megritkult - „gyomnövények” pompáznak, mint a kék búzavirág, a pipacs, vagy a védett konkoly.
Füsti fecske - fotó: Szigetvári Csaba
Atalanta lepke - fotó: Lesku Balázs
Konkoly - fotó: Lesku Balázs Nappali pávaszem - fotó: Hoványi Péter
Búbosbanka - fotó: Molnár Antal Keleti sün - fotó: Szigetvári Csaba
Kék búzavirág - fotó: Lesku Balázs
Virágpompás rétek A szénatermő rétek, fűzfákkal, vízállásokkal tarkított legelők a bokortanyák népe számára az egyik legfontosabb megélhetési forrást biztosították: itt nevelkedtek az igavonó ökrök, lovak és tejet, húst, szerves trágyát „termelő” szarvasmarhák, gyapjas juhok. A réteken nem csak a jószág hízott, de csodásan gazdag természetes életközösség is virult. A műtrágya és a traktor korában a rétek, legelők szerepe lecsökkent, területük visszaszorult. A bokortanyás vidéken szerencsére még most is jellemzőek a virágpompás füves élőhelyek az időszakosan vízjárta területeken. A lápos jellegű réteken a vadon termő védett orchideákban gyönyörködhetünk. Leggyakoribb a május-júniusban nyíló, kizárólag a Kárpát-medencében előforduló pompás kosbor, de egy-egy helyen a mocsári- és a poloskaszagú kosbor, a hússzínű ujjaskosbor és a mocsári nőszőfű is előfordul. Nem csak tavasszal, de ősszel is tarkák ezek a rétek: többek között az őszi vérfűvel és a ritka, védett buglyos szegfűvel találkozhatunk. A más típust képviselő szikes, sós talajú réteket nem csak vadvirágok (pl. a védett kisfészkű aszat) teszik látványossá, hanem az is, hogy a térszín pár centiméteres váltakozását leképezve láthatunk vöröses füvekkel borított dombocskákat, kék mézpázsittal fedett laposokat, sziki kákás tocsogókat, vagy éppen sótól fehérlő vakszik foltokat. Ősszel a lilás sziki őszirózsa mezői teszik egyedivé ezeket a réteket. A szárazabb szikesek ritka védett élőlénye hazánk legnagyobb pókfaja, a féltenyérnyi szongáriai cselőpók. A rétek látványát sok helyen meghatározzák a csoportokban vagy egyenként álló fűz- és nyárfák, amelyek nem csak a jószág és a pásztor számára nyújtanak árnyékot, de a madarak fészkelőhelyéül is szolgálnak.
Fotó: Molnár Antal
Pompás kosbor - fotó: Szigetvári Csaba
Nagy tűzlepke, kisfeszkű aszaton fotó: Szigetvári Csaba
Buglyos szegfű - fotó: Szigetvári Csaba Mocsári nőszőfű - fotó: Szigetvári Csaba
Ahol a víz az úr A bokortanyák kialakulásának idején a Nyírség még a vadvizek országa volt: mocsarak, járhatatlan lápok, időszakos vízfolyások, fehér vizű szikes tavak jellemezték a tájat. Ezek a halászattal, nádvágással hasznosított élőhelyek ma már elképzelhetetlen gazdagságú vadvilágnak adtak otthont. A XIX. század végi lecsapolások révén az egykori vízivilág kiterjedése töredékére csökkent. Szerencsére a bokortanyás térség - annak is elsősorban keleti és déli része - sokat megőrzött a hajdani vizes élőhelyekből. A szikes (azaz természetes okokból magas sótartalmú) tavakból van a legtöbb. Ránézésre ezek sokszor nem is tűnnek tónak, mivel gyakran nádas növi be őket. Nagyobb nyílt vízfelületet csak a Felsősima melletti Hosszúháti-tavon (Nagyszék), illetve a javarészt Újfehértó területére eső Nagy-Vadason találunk. Utóbbi hazánk egyik legszebb, legérintetlenebb szikes tava: tavasszal tengernyi víz borítja, de aszályos nyarakon teljesen kiszárad, és vakítóan fehér sziksó borítja be a medret. Széles nádas zónájában ritka gémfélék költenek, a nyílt vízen récék úszkálnak, alacsony vízállás esetén parti madarak turkálnak az iszapban. Különösen gazdag madárvilág él még a Hosszúháti-tavon, a Szelkó-tavon, a Nyírtelki Sóstón, de a Manda- és Lóczibokor és a Nyírjes melletti szikeseken is sok érdekességet láthatunk. Lápok a bokortanyás térségben kevésbé jellemzőek, de Bálintbokor, valamint Rozsrét, Oláh-rét, Butyka környékén találunk néhány szép zsombékost, rekettyés fűzlápot. Kisebb-nagyobb nádasok, békakeltető vízállások pedig szinte mindenfelé találhatók, s különösen csapadékos években akár a belvizes szántókon is találkozhatunk a rejtett életmódú vízimadarakkal. Természeti értékük és veszélyeztetettségük miatt hazánkban minden szikes tó és láp védett! Balintbokor-láprét - fotó: Szigetvári Csaba
Nagy-Vadas - fotó: Szigetvári Csaba
Nagy-Vadas - fotó: Lesku Balázs
Bálintbokor-láprét - fotó: Szigetvári Csaba
Nagykócsag - fotó: Molnár Antal Bakcsó - fotó: Molnár Antal
Vizisikló - fotó: Hoványi Péter
