Bányai Tamás
Egy villanás az égen 1994 szeptember 8-án két magyar fiatalember indult útnak az észak-karolinai Charlotte-ból a pennsylvaniai New Castle-be, hogy felszereljenek egy világító reklámtáblát Gróf Gábor nagynénikéje síszaküzletének portálja fölé. A nagynéni, jómódú özvegyasszony, helyben is talált volna megfelelő szakembereket, ám a maga módján igyekezett mindenben támogatni unokaöccsét, aki hat évvel korábban érk ezett Amerikába. S ha már Gábor a barátjával együtt hírdetőtáblák készítésével és felszerelésével foglalkozott, természetesnek vélte, hogy a megbízatást nekik adja. Czipek Zsolt, ismerve barátját és üzlettársát, előre ódzkodott az úttól. Félelmét igazolva látta, amikor Gábor ellentmondást nem tűrően kijelölte az útvonalat. – Egy szakaszon az Ohio folyó mellett fogunk menni – mondta rábökve a térképre. – Bolond vagy? Hiszen ez hatalmas kerülő – tiltakozott Zsolti. – Látszatra. A valóságban közel sem olyan nagy. Talán húsz mérfölddel hosszabb, és időben alig egy órával tart tovább az út. Nem hajt a tatár. – A fenének akarsz te az Ohio folyó mellett menni egy ismeretlen úton, amikor négysávos autópályán is mehetnénk. Ne feledkezz meg az utánfutóról! – Éppen, mert ismeretlen, ahol láthatunk is valamit, nem úgy, mint egy freeway-ről – mondta Gábor, s magyarázni kezdte, miért szép és érdekes az út az Ohio folyó mentén. Zsolti némi ellenkezés után beadta a derekát. Ezt a munkát is - igaz, nénikéjének köszönhetően - Gábor szerezte, az ő szava döntött. Zsolti a nagynénitől is tartott. A vénasszony vendégei lesznek - hál'istennek csak három napig - s amit a barátjától hallott róla, nem sok jóval kecsegtetett. Gábor mondta, hogy a nagynénjének erőszakos, rámenős természete van, eléggé kiállhatatlan. Ezért is hagyta ott három hónap után, pedig a nagynéni szinte könyörögve marasztalta és anyagi lehetőségeinél fogva támogatta is mindenben. A saját elképzelései szerint, ami nem egyezett Gábor szándékaival. Mindazonáltal a kapcsolat nem szakadt meg közöttük, és az asszony még anyagi segítségét sem vonta meg unokaöccsétől. Zsoltival közös vállalkozásukhoz is ő adta az induló tőkét. A reklámtábla vázát helyezték fel az utánfutóra, és Zsolti közben arra gondolt, hogy Gábornak a nénikéjéhez hasonlóan erőszakos a természete. Családi vonás lehet náluk. S talán éppen ez a siker titka. Mert azt kénytelen volt elismerni, hogy barátját senki sem tudta egykönnyen lerázni, rámenősségével még a bizonytalannak tetsző megrendeléseket is megszerezte. Amellett szemfüles volt, mindig észrevette a kínálkozó lehetőségeket, ami igen gyakran hasznukra vált. Bár ez a szemfülesség... Zsoltit kimondottan irritálta barátjának mániákus hobbija. A fényképezőgép és a videókamera, amiket Gábor állandóan magával hordott, s még munkavégzés közben is elérhető távolságban tartott. Soha nem tudhatod, mikor kapsz lencsevégre olyasmit, amit érdemes megörökíteni, hangzott a magyarázat. Zsolti ezt még el is fogadta volna, ha mindez nem jár bizonyos hátrányokkal. Ismét eszébe jutott egy két héttel korábbi baleset, valójában csak egy koccanás az autópályán, ami azért elég hosszú időre okozott torlódást. Ahogy lefékeztek, Gábor azonnal kiugrott a kocsiból, kezében az elmaradhatatlan felszerelése. Videókamerájával egy egész filmet
Bányai: Egy villanás az égen
2
forgatott a helyszínről, a sérült autóról, a sopánkodó károsultról, a bámészkodókról, a kiérkező rendőrökről, akiknek végül úgy kellett őt elzavarni az útból. Miért nem megy az ilyen ember fotóriporternek? Egyszer megkérdezte tőle, s erre azt a választ kapta: még az is megeshet. Most meg hajtsak végig egy kanyargós folyóparti úton, duzzogott magában, mert a barátom gyönyörködni és fényképezkedni akar egy folyónál. Miért nem megy oda nyaralni, ha egyszer úgy odavan érte? Megszorította a fémkeretet rögzítő hevedert, s közben az orra alatt dünnyögve káromkodott. – Mi baj van? – kérdezte Gábor. Zsolti legyintett. – Semmi – felelte. Indulás előtt még egyszer ellenőrizte, kellőképpen rögzítve van-e minden az utánfutón, égnek-e a féklámpák. Alapos ember volt, nem bízott semmit a véletlenre. Munkája során is igyekezett minden lehetséges hibát megelőzni. Vitathatatlan kézügyessége, műszaki érzéke mellett ez a mindenre kiterjedő figyelme tette jó szakemberré. – Mondd csak – fordult hozzá Gábor, mielőtt beszállt a Buickba –, miért nem veszünk egy kisteherautót? Azzal könnyebb lenne az ilyen behemót vázakat, létrákat, szerszámokat szállítani. Nem gondolod? Zsolti elengedte füle mellett a kérdést. Ahogy Gábornak a filmezés-fotózás, úgy neki ez a közel tíz éves Buick LeSabre volt az érzékeny pontja. Az autót tip-top karban tartotta, vigyázott rá és szerette. Talán jobban is a kelleténél. Nem is engedte volna Gábort a volán mögé ülni. Hogyne, hogy mindenre figyeljen, csak az útra nem. A Buick még az utánfutóval is könnyen vette az emelkedőket. Márpedig a 77-es államközi autópálya másból sem állt. Három államon keresztül hegynek fel, hegyről le. Gábor az út nagyobb részén szótlanul bámult kifelé, mint akit maradéktalanul lenyűgöz a táj szépsége. Persze a fényképezőgépe folyamatosan kattogott. Mariettánál léptek át Ohio államba és tértek le a 7-es útra, amely a Buckley sziget csücskénél került közel a folyóhoz, és Gábor azonnal megálljt parancsolt. Kiugrott a kocsiból, vállán a videókamera, kezében a fényképezőgép, szaladt le a partra. Hol filmezett, hol fotózott, s ha Zsolti nem figyelmezteti, képes lett volna estig fotografálni. – Ha nem indulunk tovább, reggelre se érünk oda. – Máris, máris – mentegetőzött Gábor –, csak megmártom a lábam. Lehúzta cipőjét, térdig felgyűrte farmernadrágját, s két-három lépést gázolt a vízbe. – Ezt is megéltem! – lelkendezett az autóhoz visszatérve, mintha élete legnagyobb élményében lett volna része. Az út további részén a lehúzott ablakból fényképezett, s többször is arra kérte Zsoltit, álljon meg, mert valami kihagyhatatlan csodát látott. Zsolti kétszer engedett a kérésnek, s hogy a további megállásoknak elejét vegye, megpróbálta elterelni Gábor figyelmét a folyóról. – Mit mondtál – kérdezte –, mikor érkezik vissza a nénikéd? – Vagy ma, vagy holnap, nem tudja biztosan, de minket ez ne zavarjon, az üzletében felvehetjük házának a kulcsát. Ismerem a házat, elvégre laktam nála egy ideig, jó helyünk lesz. Nem kell a kocsiban aludnunk, akkor sem, ha egy hétig nem jön haza. – Tulajdonképpen, hol van most?
Bányai: Egy villanás az égen
3
– Chicagóba ment valami szemészprofesszorhoz, mert állítólag szürkehályogot találtak a szemén, és szerinte az a pasas ott Chicagóban csodákra képes. Még egy vaknak is visszadja a szemevilágát. Gondolom jó sok pénzébe kerül, de megengedheti magának. Megjön, amikor megjön, minket ez nem érint. Felszereljük ezt a kasztnit, a pénzt meg Jozef, az alkalmazottja is kifizeti. Zsolti bólintott. Egy pillanatig sem tartott attól, hogy nem kapják meg a fizetségüket. Noha nem ismerte, a Gábortól hallottak alapján minél kevesebb időt akart eltölteni a nagynéni társaságában. Feltételezte, hogy két ilyen önfejű, makacs ember inkább előbb, mint utóbb hajbakap valamin, s neki semmi kedve nem volt családi vagy egyéb vitákhoz statisztálni. Végezzük el a melót gyorsan, aztán söpörjünk haza, gondolta magában. Gábor még nyaggatta, hogy álljanak meg néhány helyen, ám Zsolti, mintha meg sem hallotta vona. Hat óra körül járt az idő, mögöttük a nyugati égbolton még magasan tündökölt a nap, amikor Gábor izgatottan felkiáltott: – Állj meg! Állj meg! Oda nézz! Béna kiskacsa legyek, ha nem egy ufó volt. De tényleg! Szerencsére sikerült elkapnom. Láttad? Zsolti ingerülten válaszolt. – Nem. És nem is vagyok kíváncsi rá. Azt hiszem kezd az agyadra menni ez a sok filmezés. Most egy ufó, egy fél óra múlva meg majd marslakókat látsz. – Apám! Pedig, ha láttad volna... – Nekem erre a kacskaringós útra kell figyelnem, ha nem akarod, hogy az ufók on vigyenek fel a mennyországba. – Azt hiszed meghülyültem – erősködött Gábor –, de nem kamuzok. Egy vörös villanás, valami lobbant az égen, aztán egy fénycsík, mint amikor egy ufó villámgyorsan a földre ereszkedik. Még jó, hogy az egészet sikerült elkapnom. – Sokra mész vele – jegyezte meg Zsolti kelletlenül. – Talán eladhatom egy újságnak. Akad néhány bulvárlap, amelyik bukik az ufós sztorikra és még fizetni is hajlandó. Meglátva a 61-es utat jelző táblát, Zsolti fellélegzett. Végre maguk mögött hagyják ezt az átkozott folyót és New Castle innen már bemérhető távolságra van. Megfogadta magában, visszafelé ő határozza meg az utat, s abból egy fikarcnyit sem enged. Beaver Fallsnál megálltak tankolni. Meglepően sok autó parkolt a kutak körül, mintha messze környéken nem lenne más benzinkút. Az épület bejárata előtt kisebb tömeg verődött össze, hevesen gesztikulálva tárgyaltak valamiről. Gábor ment a pénztárhoz fizetni. Futva tért vissza a kocsihoz, s még be sem ült, máris izgatottan újságolta: – Apám, ezt nem fogod elhinni! Nem ufó volt, amit lefényképeztem, hanem egy repülőgép. Zuhanás közben! Érted? Sikerült elkapnom, éppen, amikor zuhanni kezdett. Ez a fotó egy kisebb vagyont ér. Zsoltit megdöbbentette a hír, de még jobban az, hogy barátja ilyen lelkesedéssel számol be róla, mint aki örömteli eseményként éli meg a katasztrófát. – Na, erre a képre aztán harapnak majd, meglásd. Ezért mondom mindig, hogy az ember állandóan tartsa nyitva a szemét. És előbb-utóbb elkap valamit, aminek nagy jelentősége van. – Hirtelen felkiáltott: – Hé! Fordulj vissza! Elfelejtettem mondani, hogy erre nem mehetünk. Lezárták az utat, mert az a gép valahol itt zuhant le a közelben.
Bányai: Egy villanás az égen
4
Ekkor már Zsolti is észrevette az úton keresztben álló és kék fényét villogtató rendőrautót. – Kösz, hogy szóltál - jegyezte meg mogorván. – A benzinkútnál könnyebb lett volna megfordulni. Ha nem tudnád, egy utánfutót húzunk, amivel nem olyan egyszerű forgolódni. Most akkor merre? Gábor továbbította a benzinkutastól kapott útbaigazítást. Időközben besötétedett, kétszer el is tévedtek az ismeretlen úton, s a tervezettnél jó két órával később álltak meg a síszaküzlet előtt, ahol Jozef, az ötven körüli, osztrák származású alkalmazott már türelmetlenül várta őket. Amint Gábor kiszállt a kocsiból, hevesen gesztikulálva, dühösen támadt rá. – Na végre! Csakhogy ideértek! Már azt hittem, reggelig kell itt toporognom – mondta ellenségesen, mint akit élete nagy eseményétől fosztott meg a várakozás. Gábor felé dobta a nagynéni házának kulcsait, s már lódult is az autója felé. Két lépés után azonban hátrafordult, s a válla fölött bosszúsan mondta: – Tizenegy előtt nem leszek itt, ne is jöjjenek korábban. Zsolti fejcsóválva nézett utána. – Nem nevezném barátságos fogadtatásnak. Látni rajta, úgy hiányzunk neki, mint púp a hátára. Biztos attól fél, hogy neki kell majd takarítani utánunk. Régi bútordarab? Gábor egykedvűen vonta meg a vállát. – Évekkel ezelőtt még a nagynéném férje vette fel. Síoktató volt Kitzbühelben, az öreg Putz, aki maga is osztrák volt, ott ismerte meg. Ennek már vagy tizenöt éve. Állítólag érti a dolgát. Én akkor se kedvelem, mert néha úgy viselkedik, mintha az övé volna ez a kóceráj Másnap reggel Gábor ébredt elsőnek és türelmetlenül rázta fel Zsoltit, aki álmosan tekintett az órájára. – Hova rohansz? – kérdezte. – Az a Jozef, vagy hogy hívják, azt mondta, tizenegy előtt ne menjünk. Még kilenc óra sincs. – Az nem számít. Visszamegyünk az üzlethez, lekapcsoljuk az utánfutót, aztán elmegyünk a helyi újság szerkesztőségébe, el akarom adni nekik a felvételeket. Ez olyan szenzáció, ami ritkán kerül a címlapjukra. Erre azonban nem került sor, mert - legnagyobb megdöbbenésükre - alig fordultak be az üzlet elé, Jozef már messziről integetett nekik és szaladt az autóhoz. Majd fellökte a kocsiból kiszálló Gábort. Arcán rémült kétségbeesés jelei mutatkoztak, erős osztrák akcentusából alig tudták kihámozni, mi az, ami ennyire felzaklatta. – Frau Putznak tegnap kellett volna Chicagóból... szóval fel is szállt a repülőre... ez rettenetes... pont arra a gépre, amelyik... Nem hallották a hírekben? Amelyik az este lezuhant. Ez szörnyű! Borzalmas! Elhallgatott, s kezeit tördelve, meggyötört ábrázattal, segélykérően nézett Gáborra, aki tágra meresztett szemekkel tekintett vissza rá, mint aki képtelen megemészteni a hallottakat. – Most mi lesz? – kérdezte Jozef aggodalmas hangon, miközben árgus szemekkel figyelte Gábor reakcióját. – Fogalmam sincs – nyögte ki Gábor, s a tőle egy lépésre álló Zsoltihoz fordult tanácsért. Zsolti nem válaszolt rögtön. Láthatóan töprengett, mérlegelte az új körülményeket. Végül magyarul szólalt meg, hogy Jozef ne értse, amit mond.
Bányai: Egy villanás az égen
5
– A helyzet kézenfekvő. A reklámtáblával most nem foglalkozunk. Te itt maradsz, én pedig visszamegyek Charlotte-ba. Gábor elképedt. – Miről beszélsz? Mi a fenének kéne nekem itt maradni? – Mert most itt lesz dolgod – felelte Zsolti. – Szép, szép, hogy állandóan nyitott szemmel jársz a világban, felfedezed a természet szépségeit, észreveszed az orrod előtt bekövetkező katasztrófákat, de néha az emberekre is odafigyelhetnél. – Nem értem – motyogta Gábor zavartan. – Nézd meg ezt a szerencsétlent - bökött állával Zsolti az értetlenül mellettük tébláboló Jozef felé –, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint tegnap este. – Na és? Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy mióta ideérkeztünk figyelem minden mozdulatát, az arcának mimikáját, a hanghordozását. Látni rajta, ő már tudja azt, amit te szerintem még mindig nem értesz. Nézz rá! Most is téged vizslat, érzi, hogy tőled függ a sorsa, ezért olyan izgatott. – Hülyeségeket hordasz össze. Még, hogy tőlem függ a sorsa! Mi közöm hozzá? – Az, hogy mától te vagy a főnöke. Megtarthatod, kirúghatod, te döntesz a jövője felől. Ha csak egy kicsit is jobban odafigyelnél az emberekre, magadtól is rájöhettél volna. A nagynénikédnek, ha jól értettem mindazt, amit eddig meséltél róla, te vagy az egyetlen örököse. Tied a bolt, és minden, ami vele jár. Jozef most már a te alkalmazottad, és ő ezt nagyon jól tudja. Többek között ezért is kell itt maradnod, lesz itt éppen elég elintéznivalód, amiben én nem segíthetek, és valakinek Charlotte-ban is vinnie kell a boltot. Gábor, ha nehezen is, de végre felfogta mivel kell szembesülnie. Gondterhelt, s e pillanatban koránál idősebbnek tetsző arcáról lesírt, nehéznek ítéli meg az előtte álló napokat, s talán az is csak most tudatosult benne, hogy a repülőszerencsétlenségben a nagynéni is elpusztult. Nincs többé. Jozefet is Zsolti veregette vállon, biztatólag: nincs mitől félni, minden rendeződni fog. A két barát elköszönt egymástól. Zsolti messze elkerülte a folyópartot, az államközi autópályán hajtott vissza Charlotte-ba, s útközben az járt a fejében, milyen érdekes, hogy emberek, mint a barátja is, akik képesek egy kínálkozó üzleti lehetőséget időben észrevenni, amikor még senki sem sejti mit lehet kihozni belőle; akiknek úgy jár a szemük, mint a motolla, hogy elsőként lássanak meg bizonyos dolgokat, képtelenek felismerni a saját szerencséjüket. Már, ha egy tragédia hozadékát szerencsének lehet nevezni.
***
