Az írástörténettõl az információtörténelemig. Egy atléta hazatér

Az írástörténettõl az információtörténelemig. Egy atléta hazatér

Reveláció. Nehéz jobb szót találni arra az élményre, amit Hajnal István munkásságának ismerõi és tisztelõi érezhetnek, félszáz év után végre magyarul is olvasható könyvét, legeredetibb és legsajátabb mûvét, egy igazi Opus Magnumát lapozgatva. Nem túlzás azt állítani és remélni, hogy a szerzõ újrafelfedezésének második hulláma indulhat el, azt követõen, hogy a nyolcvanas évek közepének és végének rendszerváltással megkoronázott intellektuális megpezsdülése többek között Bibó Istvánnal, Magyary Zoltánnal vagy Hamvas Bélával együtt méltó helyére, a huszadik század gondolkodástörténetének hazai óriásai közé emelte Hajnal Istvánt is. Reprint kiadásban megjelentetett újkortörténete1, vaskos kötetté rendezett tanulmányai és töredékei2 révén két évtizede nyílt meg az út az értelmezés, az elemzés, az összehasonlítás és az értékelés számára. Eredetisége, színvonala, okfejtéseinek zavaróan megtermékenyítõ mivolta, sokoldalúsága, borzongató elmélyültsége vagy éppen poézissel keveredõ absztrakciós ereje mögött egyre többen találtak kihívást, szellemi izgalmat és inspirációt. Az idõben legelsõ Lakatos László3 és Glatz Ferenc nyomában különösen Nyíri Kristóf4 és

1

Hajnal István: Az Újkor története Akadémiai Kiadó, 1988 (H. Balázs Éva elõszavával I–VI.). 2 Hajnal István: Technika, mûvelõdés. Tanulmányok (Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt, a jegyzeteket és az összekötõ szöveget írta Glatz Ferenc). História Könyvtár 2. Budapest, 1993, História-MTA Történettudományi Intézete. 3 Lakatos a hetvenes évek közepén kezdett Hajnallal foglalkozni, kutatásainak foglalata könyvben két évtized múltán jelent meg (Az élet és a formák. Hajnal István történelemszociológiája. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1996). A Magyar Panteon sorozatának Hajnal István c. kötetéhez (Új Mandátum, 2001) írt Bevezetése (7–63. o.) Hajnal gondolkodói univerzumának legteljesebb összefoglalása, sok elemében továbbfejlesztve és pontosítva a korábbi tanulmányokat. 4 Nyíri Kristóf: Hajnal István idõszerûsége. Világosság, 1992/8–9., 682–687. o.

8


Márkus István5, legújabban Kosárkó László6, Kondor Zsuzsanna7 vagy Kovács Gábor8. És természetesen sokan mások, akik nem írtak veretes tanulmányt róla, hanem csak olvasták, értették, szerették és tanították – akiknek a gondolkodását, szellemi fejlõdését meghatározták Hajnal (most már egyre inkább az interneten is elérhetõ, néhány szöveg esetében több újrakiadást is megért) tanulmányai. Történt mindez anélkül, hogy bárki valaha is a maga teljességében feltárta és elemezte volna az életmû kétségtelen csúcsát, legmeggyõzõbb történészi teljesítményét jelentõ, francia nyelven megjelent írás- és oktatástörténeti munkáját, a sajnálatosan korán lezárt életmû foglalatát jelentõ L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales címû monográfiát9. A középkori egyetemeken folyó írás-oktatás tényének és mikéntjének imponálóan részletgazdag bemutatása elõször 1954-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó idegen nyelvû történettudományi szakkönyvsorozatában, majd – immár Hajnal halála után – ismét kiadásig jutott10, 1959-ben. Az egykori tanítvány, H. Balázs Éva szerint „ha nem magyarul… ír, hanem tegyük fel franciául, világhírességgé vált volna”. Micsoda paradoxon: éppen5

Márkus István: Hajnal István igaza. Valóság 1993/12., 1–17. o. Kosárkó László: Írástörténészek és szociográfusok. Hajnal István recepciója az 1930-as, 1940-es években. Korall, 2000/2. 7 Kondor Zsuzsanna: A kreativitás mintázata: Hajnal István. In Békés Vera (szerk.): A kreativitás mintázatai Áron Kiadó, 2004, 204–230. o. 8 Kovács Gábor: Hajnal István pozíciója a pozitivizmus és a szellemtörténet vitájában Uo. 231–257. o. és Szokásszerû és okszerû társadalom. Történelemtipológia és kultúrkritika Hajnal István történelemfelfogásában. Világosság, 2000/2 3–21. o. 9 Leginkább autentikus módon Nyíri Kristóf (i. m.) nyúlt – talán egyedüliként mindkét kiadást kézbe fogva – a mûhöz, de például nem született olyan összefoglalás vagy kivonat, amelynek révén legalább a könyv tartalma bekerült volna az elemzés véráramába. 10 Studia Historica Academiae Scientiarum Hungariae 7. 1954 (Akadémiai Kiadó, Budapest). A második kiadást átnézte, „javította” és utószóval Mezey László látta el (1959, Akadémiai Kiadó, Budapest). Jellemzõ, hogy a Hajnal-bibliográfiák a legritkább esetben említik az 1959-es editiot, pedig ebbe már beleszerkesztetett Hajnalnak a bírálókra adott válaszából kinövõ, önálló tanulmányként meg is jelent szövege (A propos de l’enseignement de l’écriture aux universités médiévales. Scriptorium. International Review of Manuscript Studies, 1957) és egy gyakorlatilag új fejezetnek tekinthetõ rész a mester-írnokokról. Mezey László terjedelmes utószava gyakorlatilag nem foglalkozik Hajnal mûvével, néhány óvatosan támogató fordulat mellett saját dán és cseh oklevéltörténeti kutatásainak eredményeirõl ad számot – ezért közlését nem láttuk indokoltnak ebben a kötetben. Az érdeklõdõk elolvashatják a Hajnal István életmûvének és személyének szentelt online „kikötõben”: www.bibl.u-szeged.hu/hajnal/. A kötetünkben közölt képmellékletek csak „kóstolók” az eredeti kiadvány gazdag anyagából. Mivel a másolatok kizárólag illusztrációs célt szolgálnak, és a kiadást nagyon megdrágította volna a teljes kollekció, ezért döntöttünk a megrostált közlés mellett. Valamennyi, az eredeti változatban mûnyomó papíron megjelent képet közzétesszük viszont a hivatkozott weboldalon, így azok megtekinthetõk lesznek a kutatók és az érdeklõdõk számára. 6


9

hogy francia nyelvû tanulmányaival és könyvével sikerült átmeneti nemzetközi figyelmet kivívnia, miközben a magyar nyelvû eredeti kézirat elveszett (vagy lappang)11, a kis példányszámban megjelent két francia nyelvû kiadás pedig bibliofil ritkaság, így éppen hogy anyanyelvén nem válhatott – mind ez idáig – közkinccsé az életmû betetõzése. Elsõ látásra a „veszteség” nem tûnik akkorának: hiszen 1921-es, debütáns munkájában (Írástörténet az írásbeliség felújulása korából) már megfogalmazza legfontosabbnak tûnõ két tézisét, t. i. hogy az okleveles gyakorlat alapos vizsgálata nyomán a kora középkorban az íráshasználat európai szinten egységesnek volt tekinthetõ, a centrum és a periféria között alig volt érzékelhetõ különbség az egyes írásfajták használatában, s mindez az oktatás és a képzés Párizs-központú kontinentális kisugárzásának és az egyetemek írástanítási praxisának volt köszönhetõ. Csakhogy az ötvenes évek eleji visszatérés a fiatalkori témához nem egyszerûen a vitatott hipotézis megerõsítése, friss adatokkal való alátámasztása, hanem sokkal átfogóbb kontextusba helyezése. Hajnal vadonatúj és aprólékosan feltárt oktatástörténeti rekonstrukcióval áll elõ, amelyben az íráshasználatról az írástanításra helyezi a hangsúlyt. Szinte kitapintható, miként „húzza be” az örvény a mind betegebb, szívszorítóan méltatlan körülmények között élõ és alkotó tudóst, akit tudományos hitelességének és szakmai becsületének megõrzése többéves, megfeszített munkába hajszol. Hiszen meg kell ismernie és „hézagmentesen” be kell tudni mutatnia azt a „szabályos és lépcsõzetes iskolarendszert”, amelynek révén az írás (el)terjedt Európában. A színterek a rétoriskolák, zsoltáriskolák, kórusiskolák, káptalani iskolák, apátsági iskolák, kollégiumok, klerikusi iskolák és elsõsorban természetesen az egyetemek – de nem akárhogy. A tetõt leemelve a mindennapok apró részleteiig kell lelátni, hogy elkülöníthetõk legyenek azok a változatos oktatási funkciók és helyzetek, amelyek döntõen meghatározzák, mikor, miért és milyen írásokat milyen életkorú és tudású mesterek és diákok milyen társas közegben tanulnak és használnak. Nem mindegy, hogy mi a stúdium: artes, teológia vagy grammatika. De az sem mindegy, hogy mikor és hol kerülnek elõ, mert ezek tartalma az idõvel változik, és egyetemtõl függõen lehet más és más. És akkor még nem beszéltünk az Alpokon inneni és túli területek elkülönülésérõl, az eltérõ társadalomfejlõdések és íráshasználati specializációk nyomán kialakuló, sok esetben egymással gyökeresen szemben álló gyakorlatokról, Itália „különutas” fejlõdésérõl. S hogyan lehetne egymás mellé illeszteni az így finoman szétszálazott darabkákat, ha nem tárjuk fel a korabeli joggyakorlat, a politika és a diplomácia, valamint az egyházszervezet intézményes tudástermeléssel kapcsolatos igényeit és azok változásait? 11 Hajnal magyarul írta könyvét, s Révainak írott levelében tõle magától tudjuk, hogy ebbõl készült a francia változat: „nagyarányú írástörténeti munkám… most fordítás alatt van”. Lásd Gyáni Gábor: „…ne deklaráljanak mesterségesen ellenfélnek”. Hajnal István levelezésébõl halála 50. évfordulóján Korall, 24–25 (2006) 19–20. o.

10


Hajnal István kutatói és emberi teljesítménye félelmetes és lenyûgözõ. Olyan eleganciával, könnyedséggel, pontossággal és magától értetõdõ, lefegyverzõ logikával rendezi össze ezer apró darabból álló, csapdákkal, forráshiánnyal, rivális értelmezésekkel nehezített tárgyát, érvelése annyira letisztult, könnyed és meggyõzõ, hogy miközben a szerzõ szinte „lebeg” a tárgya felett, az olvasóban kialszik a kritikai szándék szikrája is. Mindennek úgy kell lennie, ahogy históriai túravezetõnk mondja12. Az életmû nagy tömbjei közé pedig a majdani biográfusoknak mostantól be kell emelni az írástörténettel párosított oktatástörténetet is. De ezzel nincs vége. A következõkben azt igyekszem bemutatni, hogy a fentiek mellett legalább három olyan területet tudunk elkülöníteni, ahol az életmû polifón lezárása sarkalatos kérdésekben értelmezteti újra velünk a szövegfolyamból felépülõ teljes gondolati építményt, árnyalva, módosítva, gazdagítva, néhol inkább továbbépítve mindazt, ami a Hajnal-filológia és a kiváló elemzõk diskurzusából eddig kikristályosodott.

Technológia: fordulat helyett szintézis „Elkerülhetetlen, hogy átérezzük: a középkori iskolában egy új típusú intellektuális technikáról, egy olyan módszerrõl van szó, amely természetébõl következõen alapjaiban különbözik bármely elõzõ kultúra iskoláiban használt módszerektõl.”

Lakatos és mások nyomán ma erõsen elfogadott a harmincas évek közepi „technikatörténeti fordulatról” beszélni Hajnal esetében, annak „ellenhatásaként”, hogy miután nem sikerült megbirkóznia azzal, hogy az írásbeliséget a társadalmi fejlõdés végsõ magyarázó elvévé tegye, a félt szellemtörténeti áthallásoktól mentesebb, anyagközpontú technikatörténet felé fordult. A „hidat” az a felismerés építette volna az új partok és magaslatok felé, hogy már eddig is egy „speciális technika történetével foglalkozott” (Lakatos 2001: 25), a továbblépés pedig annak lett volna köszönhetõ, hogy az „ellentét” feldoldódott a társadalomfejlõdés visszavezetésével a struktúraképzés (objektiváció), illetve az ok- vagy szokásszerûség típuspárosának a dinamikájára. Hajnal azonban ennél a kétségkívül elegáns, ám némiképp leegyszerûsítõ értelmezéshez képest már korábban is „többdimenziósan” kezelte technoló12

Természetesen ha az egyes bekezdéseket vagy mondatról mondatra az önálló állításokat tesszük nagyító alá, akkor a felszín alatt felbukkannak problematikus mozzanatok: eltérõ idejû források egybecsúsztatása, feltételezések evidenciaként való kezelése, túlzottan merész „visszakövetkeztetések”, a források (korrekten jelzett) hiányát túl meredeken áthidaló hipotézisek. De már csak ez a természete az effajta munkáknak, emiatt teremhetnek a szakmai kifogások (amelyek elsõ hullámának érdekes foglalata és a hatástörténet elsõ dokumentuma is egyúttal a „Külföldi kritikák egy magyar írástörténeti munkáról” címû rövid áttekintés (Századok, 1956. 470–473. o.)


11

gia és társadalom kérdéseit, és letisztult fõ mûvében egyfajta ultima argumentatióval részben közvetlenül, részben közvetve meg is jeleníti evvel kapcsolatos pozícióját. Hajnalnál ugyanis a technológia nem homogén minõség: csak az egyik tengely a technológiai cselekvés voltaképpeni tárgya, hogy az írástechnika, gondolattechnika, intellektuális technika, avagy valamilyen energia- vagy mechanikai mûveletet támogató „anyagi” technika-e. A technológiai rendszerek ezenfelül mélységben (komplexitásban) tagoltak: az eszköztõl a szerszámon át a gépig és az üzemig futnak. Ha ezt a fogalmi sort az információs- és tudásmûveletekre képezzük le, akkor jól látszik, hogy Hajnal tisztában volt ezzel a rétegzettséggel, ezért húzódik horizontja az elemi információs eszközöktõl az intézményes tudásátadás technológiai csúcsának tekintett oktatási intézményekig. A szerszám természetû „módszer” pontosan úgy viselkedik, mint a kovács üllõje és kalapácsa: az eszköz egyetlen funkciója, hogy egy másik eszközt állítsunk elõ vele. Az oktatást szabályozó eljárások rendszere úgy mûködik, mint a vízimalom gépezete. A sokfajta gépet rendszerben tartó bányaüzemnek a kancellária vagy az egyetem tökéletesen megfelelõ intellektuális üzem, és az iparágakhoz hasonló gyûjtõkategória a hálózati makrostruktúrákba rendezõdõ diplomácia, egyházszervezet, pénzügyi szektor vagy épp a tudománymûvelés. Hajnal jól látja, és néhol megjeleníti azt is, hogy a technológia e két oldala soha nem önmagában létezik, hanem szorosan és elszakíthatatlanul egymásba ágyazódva. Írástechnikáról nem lehet a tollmetszésre és tinta-kémiára vonatkozó tudások nélkül beszélni, a tanuló célú jelrögzítéshez viasztáblára, a tartós jelrögzítéshez pergamenkészítésre van szükség. A másolóüzemek (nem is beszélve az õket felváltó nyomdagépekrõl) végül is fizikai tárgyként sokszorosítják a jelhordozókat. És fordítva: az „anyagi” oldalon soha nem az eszközök állnak csupán, hanem az elõállításukkal, technológiai sorba állításukkal, használatuk módjaival kapcsolatos rendszerezett tudás. A „holt” eszközben – ahogy Hajnal írja egy helyen – még a vasbádogban és vasszögben is mindig ott a beléfagyott tapasztalat, nemzedékek lassú innovációja. Nem véletlenül érzékeny Hajnal a mesteremberek közti tudásátadásra, a klerikusok szerepére a kézmûvességben és a kereskedelemben. Minél magasabbra emelkedünk a technológiai rendszerek méretében és komplexitásában, annál inkább egyértelmû és szerves lesz „a különbözõ foglalkozások közti számtalan kölcsönös kereskedelmi és technikai kapcsolat”. A szellemi és kézmûves vagy intellektuális és fizikai munka (mindkettõ Hajnal szópárja) végzését megkönnyítõ technika változását így nem a technikából magából, hanem „a társadalommal való folyamatos kölcsönhatásból” vezethetjük le. Adjuk át a szót Hajnalnak: „Ez az intellektuális és a fizikai munka fejlõdésének azonossága, amelyet a társadalom egységes fejlõdése magyaráz. Az emberek, a munka elvégzésére alakult szervezetek a munka közben megteremtik az anyagiasult formák sokaságát, olyan eszközöket, amelyekre rábízhatják az összes olyan tevékenységet, amelyet technikai eljárások segítségével el lehet végezni – ezek révén pedig felszabadítják lelküket vagy kezüket bizonyos feladatok alól.”

12


Ha pontosak akarunk lenni, akkor itt nem a lélekrõl, hanem algoritmizálható agymunkáról kellene beszélnünk inkább, voltaképpen Hajnal is erre gondol: „nem csupán egy új intellektuális technikáról van szó: általánosságban véve a technikai eljárások egyre inkább elárasztják az értelmiségi munka minden területét” Amikor egy pillanatra felvillantja elõttünk „az ujjakkal és ízületekkel számolás módszerét, amellyel olyan fejlõdést értek el, hogy e módon egészen 10 000-ig el tudtak számolni”, s mellérendeli az ókortól örökölt abakusz használatát, majd kiegészíti mindezt a sok gyakorlati célhoz szükséges „computus” oktatásával, egészen közel kerül ahhoz, hogy a neolit kori vadászok önkioldó csapdájától a számítástechnika mai forradalmáig húzódó technikatörténeti ív13 végsõ értelmét is megadja: a puszta létfenntartástól és a fizikai munka támogatásától az egyre magasabb rendû és egyre nagyobb méretû közösségeket átható elmetevékenységig továbblépve annak „kiszabadítása” a mindenkori természeti, társadalmi és gazdasági korlátok közül.

Tradicionalizmus helyett kontrollstruktúra Azt, hogy a szóbeliségben kijegecesedett viselkedési, cselekvési minták, amelyek nemcsak a mindennapi élet elemi eljárásait, hanem akár bonyolult és összetett, intézményi mûködésmódokat (például teljes joggyakorlatot) is képesek hosszú idõn át hatékonyan fenntartani, Hajnal már 1934-ben megjelent, szintén francia nyelvû tanulmányában megfogalmazza (Le rôle social de l’écriture et l’évolution européenne, Revue de l’Institut de Sociologie, Bruxelles). Ahhoz, hogy fõ mûvében bemutathassa, miként elõfeltételezi „a szóbeli kultúra aprólékos kidolgozása és társadalmi szerepének kialakulása… (azt), hogy az írás termékeny civilizációs metódussá válhasson”, minden korábbi áttekintésnél részletesebben és alaposabban kellett a fejlett szóbeliség szokásszerû mechanizmusait feltárnia. Ebbõl azonban – talán kicsit Hajnal szándékai ellenére is – az derül ki, hogy a szóbeliségre épített szokásszerûség, ha kell, egyszerûen köntöst vált, és a tiszta szóbeli formák helyett elõször hibrideket képez, majd tiszta szokásszerû írásbeli formákat „fejleszt” a megváltozó igényekre. Nem arról van szó tehát, hogy a szokásszerûség szabályozna, hanem a szabályozás tud megvalósulni döntõen (de nem kizárólag) szokásszerû megoldásokon keresztül. A szabályozás azonnal új formákat keres, legyenek azok szokásszerûek vagy sem, szóbeliek vagy írásbeliek, ha új típusú vagy új mennyiségû kihívással találja magát szemben. „… amikor az egyetem tökéletesítette, rendszerezte az írás módszereit és a kötelezõ képzés menetét, ezzel egy idõben elengedhetetlen szervvé, az íráshasználat központi szabályozó intézményévé vált.” A jó megoldások, a versenyképes13

Lásd errõl a „technikatörténész” Hajnalt méltó helyen kezelõ pályatárs mûvét. Endrei Walter: A programozás eredete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.


13

séget biztosító innovációk azonnal rendszerbe állnak, és vagy szokásszerû, vagy racionális (okszerû) alátámasztással kerülnek használatba. Római vagy liturgikus naptár alapján történjen-e a datálás? Mely neves klerikus módszere szerinti legyen az ars dictaminis oktatása? Ha a döntés hierarchikus, és elõírásokkal történik a szabályozás, az nagyon az okszerûség felé mutat. Ha a választás önkényes, és belsõ tartalmakat tükröz, abból azonnal „szokásszerûségi ciklus” indul. Ahol az írásbeliség továbbviszi a szóbeliség formai jegyeit (mint például amikor a mnemotechnika recordatiójából nõ ki az írásos feljegyzésnek nevet adó új terminus), ott egyszerûen a szokásszerûség folyamatosságát érjük tetten. Ahol „a szóbeliség formái… alkalmasabbnak tûntek a szokásjogi viszonyok kifejezésére”, ott a fejlettebbnek tartott, de valójában gyengébb hatékonyságot biztosító írással szemben is a szóbeliség lett a szabályozás választott eszköze, pontosan értelmezve az írásreakció (az íráshasználat elutasításának) ökonómiáját – a hatékonyabb szabályozás nem igényelte a bonyolultabb technológiát. A szokásszerûséget, a tradicionalizmust tenni meg „végsõ” kategóriának, amelybõl levezethetõvé válik Hajnal gondolati építményének többi, alacsonyabb szintû segédfogalma, mindenképp óvatos felülvizsgálatra szorul. Ahogy a hagyományozódás, illetve a múltba rögzõdés csak az egyik jellemzõje, de nem a lényege a szokásszerûségnek, s ahogy az egymásra halmozódó tapasztalatok is sokkal inkább a jelent, mint a múltat értelmezik, úgy lesz mind elfogadhatóbb magyarázat, hogy ha van „befoglaló” fogalom, amely a legátfogóbbnak tûnik, akkor az a kontroll, a szabályzás, vezérlés, irányítás, koordináció, döntés és visszacsatolás mechanizmusainak jelentését együttesen tartalmazó gyûjtõkifejezés. A kontroll – messze Norbert Wiener kibernetikája vagy a fogalmat társadalmi kontextusban újrafelfedezõ James Beniger elõtt – a kortárs Norbert Eliasnál születik meg, akit voltaképpen ugyanúgy a középkori struktúrák és premodernné fejlõdõ alakváltozataik kialakulása érdekel, mint Hajnalt14. Úttörõ munkájában egyszerre mutatta meg a személyiségstruktúra szabályozásának mechanizmusát, Hanák Péter (1987: 21) szavaival: „a tiltások és korlátozások egyéni interiorizálásának folyamatát” (a kontroll mikrostruktúráját) és az érintkezés, a kölcsönös függés, az interdependencia révén kiformálódó makrostruktúrákat (mint például a nagy birodalmi alakulatokat összefogó politikai képleteket). A kontrollfolyamatok tehát átjárják az individuumokat, az egyes közösségeket és a közösségközi viszonyokat is. Ám nemcsak „tiltásokon és korlátozásokon” keresztül érvényesülnek, hanem regimentnyi, a viselkedést illetve a (technológiát is magában foglaló) intézményi mûködést szabályozó elem is ren14 Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Gondolat, Budapest, 1987, 2004., illetve Hanák Péter: Elias és a civilizáció címû elõszava, 11–26. o. Több mint érdekes, hogy Elias fõmûvének sorsa is némiképp emlékeztet Hajnaléra: elsõ kötetének 1937-es megjelenését követõen mintegy harminc év után fedezték fel újra, és kezdte meg hódító kiadás- és gondolkodástörténeti útját.

14


delkezésre áll, a kontrollstruktúra egyes szakaszaihoz igazodva. Hogy csak néhányat mondjunk: a „konvenció” (mint mondjuk a kézfogás), a tömegkultúrán keresztül újratermelt világkép és morális mintázatok, vagy a szokásszerûségen keresztül ható közösségi hagyományok. Kontrollfunkciót teljesít például a divat. Hajnal kiemeli, hogy a szinkronizáció és a standardizáció számos mozzanata a klerikusi közösség munkája nyomán alakult ki. Az ünnepek, az imarend, a munka ritmusa számításteljesítményre épült, és akusztikus szignál, a harangszó segítette a lokális koordinációt. A közösségközi hírhálózatokon szállított új információk, legyenek azok szóbeliek (közvetlenek, migrációval, vagy közvetettek, futárral) netán írásbeliek (a postaszolgálat révén) a vezérlés és a visszacsatolás nélkülözhetetlen eszközei. Hajnal a legapróbb elemektõl a makrostruktúrákig valójában kontrollszerkezetek köré fûzi fel a kifejtését: minden egyes szótól, amelynek kimondása kritikus egy 11. századi perben, s emiatt ki kell, hogy alakuljon egy „fegyelmezett képesség a gondolatban és a fennhangon való fogalmazásra”, egészen az egyre nagyobb méretû közösségek együttmûködését lehetõvé tevõ nyelvi (az Angliától Észak-Itáliáig terjeszkedõ lingua franca) és okleveles standardizációig. Könyvének tárgya is voltaképpen egy kontinentális kontrollstruktúra: „szerte Európában egy folytonos közös fejlõdésrõl van szó, aminek csak az iskola lehet a mozgatója”. Mivel Hajnal visszatérõen utal rá, hogy a szabályozást biztosító információáramlásnak számos olyan további területe van (köztük az elõzõ bekezdésben kiemeltek), amelynek vizsgálatára ezúttal nincs módja, de fontosságával tisztában van, jogosan feltételezhetjük, hogy ha adatik még számára egy alkotó évtized, és módjában áll megismerni az ötvenes évek közepétõl felfutó (társadalom)kibernetikai iskolát, talán maga jut el valamiféle szintézisig, és válhatott volna Elias ikercsillagává.

Írástörténet helyett információtörténelem Lakatos (2001: 22-23) mesterien és érzékenyen mutatja be, miként kísérti meg Hajnalt visszatérõen az, hogy az írásbeliséget minden fejlõdés magyarázó elvévé tegye, s miért távolodik el ettõl az igénytõl éppen saját felismeréseinek súlya alatt. Eközben azonban érzi, hogy „ez a nehezen védhetõ megoldás valamiként mégis igaz” – éppen csak az utolsó lépést nem sikerül megtenni, hogy a, végül is az írásbeliség fölé rendelt, „érintkezési módszerek”, illetve„emberközi viszonyulás” rendszertermészetének anatómiáját feltárja. A „kulcs” lehetett volna a kontrollstruktúra kategóriájának megfelelõ fogalom megalkotása, és abban a pillanatban helyére kerültek volna az életmû darabkái, mondjuk egy efféle szerkezetben: A közösségegész fennmaradását/fenntartását és a változó körülményekhez való alkalmazkodását biztosító kontrollstruktúrák mûködése és a mindennapi tevékenység is információ- és tudásfolyamatokon, az információ és a tudás szaka-


15

datlan termelõdésén és áramlásán alapul, a kultúrával mint információraktárral15 és az információ- és tudástechnológiával mint a céltevékenységeket megkönnyítõ kulturális vívmányokkal a háttérben. Ahhoz, hogy az írástörténet helyére az információtörténelmet emelje, felismerve, hogy nem a technológia és a forma, az objektiváció, hanem az „életfolyamatokat” és a kontrollstruktúrák mûködését aktualizáló információ és tudás a legáltalánosabb kategória (amelyre „lefordítható” és amelybõl „felépíthetõ” a többi), legközelebb ebben a könyvében jutott Hajnal. Az írásbeliség, az íráshasználat, az írástanítás és a szóbeliség mellett itt jelenik meg, még ha csak említésszerûen, számos más információs alrendszer, kerülnek nagyító alá az írástanítás apropóján információs üzemek és tudásgyárak, nyomul elõtérbe az akkumuláció és a megosztás néhány izgalmas részletkérdése. S ha teoretikus szintézisre nem is kerül sor, megfelelõ kulcs-metaforák, fogalmi fogódzók, támogató szakmai környezet és szellemi partnerek híján, mégis bízvást állíthatjuk: Hajnal István, az információtörténeti gondolkodás és megközelítés pionírja ennek a mûvének a révén vált klasszikussá, a szó minden értelmében.

Egy könyvsorozat elé Megfelelõbb darabbal nem is indulhatna tehát a Gondolat Kiadó új sorozata, „Az információtörténelem klasszikusai”. Terveink szerint a következõ kötetek között Harold Adams Innisnek, az információtörténelemhez a kommunikációtörténet felõl megérkezõ Hajnal-kortárs kanadai tudósnak régóta hiányolt alapmûveit, valamint könyvnyomtatás társadalomformáló erejét mindenki másnál alaposabban és izgalmasabban áttekintõ Elisabeth Eisenstein monográfiáját üdvözölhetjük majd. (Mellesleg: mindketten részei a vékonyka, de jelentõs „nyugati” Hajnal-recepciónak.) Készülünk a szintén kanadai Leonard Dudley páratlanul izgalmas tanulmányainak kötetté rendezésére, aki egészen újszerûen kapcsolja össze az információáramlást a középkor és a kora újkor gazdasági és katonai vonatkozásaival. Reméljük, hogy az amerikai és német információtörténeti iskola legfontosabb darabjai mellett egyszer majd újabb magyar szerzõk bemutatására is sor kerülhet.

Epilógus. Hajnal István redivivus „Következtetéseimnek nem lehet más célja, mint hogy a késõbbi kutatásokhoz segítségül szolgáló feltevéseknek tekintsék õket”. „…megszámlálhatatlan sok új út nyílik a további kutatások elõtt…” 15

Jurij Lotman: Kultúra és információ. In Szöveg-modell-típus. Gondolat, Budapest, 1973, 269–280. o.

16


„állandóan azzal foglalkoztunk, hogy belsõ összefüggéseik fényében tanulmányozzuk a különbözõ tudományokat, miközben európai léptékû összehasonlító vizsgálatainkat folytattuk. Röviden szólva, mi az efféle tanulmányokra »specializálódtunk«, és úgy véljük, hogy az ilyen típusú kutatásoknak igen nagy jövõje van”.

A magyar történésztársadalomnak illetve társadalomtudománynak minden eddigi „törlesztés” ellenére hatalmas adósságai vannak Hajnal Istvánnal szemben. A méltó elismerést már sokféleképpen megkapta, de a valódi, érdemi recepcióhoz még sok minden hiányzik. Jut a feladatokból a Hajnal-filológiának (a teljes szövegkorpusz hozzáférhetõvé tételével, „kritikai” feldolgozásával, a kéziratos anyag precíz feltárásával, idegen nyelven megjelent tanulmányainak további fordításaival, a magyarul megjelent rokonszövegekkel való összevetéssel), a Hajnal-biográfiának (az életút néhány kritikus vonatkozásának oknyomozó tisztázásával – többek között épp az Opus Magnum kiadástörténetének is számos homályos pontja van még). A legméltóbb tett azonban a Hajnal által megkezdett kutatások folytatása, betetõzése, kiteljesítése volna. A szerény és anyatudománya iránt alázatos Hajnal sok esetben maga mutatja meg az utat, egy tanítványi-követõi körnek merre kellene elindulnia. Középkorkutatók, foglalkozzatok a magiszterekkel, ezekkel a különlegesen fontos információspecialistákkal. Az internet korában nem lehetne gond annak az összehasonlító írástörténeti adatbázisnak a felállítása és használatba vétele, amelyre Hajnal egykoron európai kutatóintézet létrehozását tervezte. És volna itt még egy feladat, kétségkívül. Az információtörténelem hazai óriását újra felmutatni a világnak, meghozva a késõi elismerést, a diskurzusokba való becsatornázást, valamiféle megérdemelt világhírt. Vajon mikor születnek kompendiumok, kivonatok, elsõsorban angol nyelvû szövegközlések és Hajnal méltó helyét kijelölõ tanulmányok vezetõ folyóiratokban? Hajnal, minden szerénysége ellenére, tisztában volt vele, hogy írástanítás-történeti munkái, de különösen fõ mûve méltóak a nemzetközi figyelemre. Révai Józsefhez írt 1952. augusztus 1-i levelében az elsöprõ magyar sikereket hozó helsinki világversennyel közel egy idõben így ír errõl: „Kezeskedem olyan eredményekrõl, amelyekre a mostani Olimpiához hasonlóan büszkén fog tekinteni kormányzatunk” (Gyáni, 2006: 18). Így áll elõttünk a tudomány bajnoka (athleta scientiarum), holtában is fenyegetést jelentve a stallumaik megszerzésébe vagy megvédésébe belefáradó, karót nyelt faktológusoknak, de folyamatosan reményt és inspirációt adva – József Attilával szólva - annak a játékos, erõs, békés és szabad fiatal kutatógenerációnak, amely az igazi vendég lehet a „múlt s jövõ asztalainál”. Z. Karvalics László

Az írástörténettõl az információtörténelemig. Egy atléta hazatér

Recommend Documents