Kabdebó Lóránt Bálint György és Szabó Lőrinc ∗
Közel egyidősek voltak, egy lap-konglomerátumban dolgoztak, Az Est-lapoknál. Mégis szinte semmi életrajzi kapcsolódást nem talált közöttük eddig a szakirodalom. Ha az egymással törődés más formáját is figyelembe vehetjük, akkor bizonyosak lehetünk mégis, hogy Bálint György alapvetően figyelemmel kísérte a költő életútját. És ha politikai véleményeik különböztek is (ezt az Új Szellemi Front Magyarország-beli napilap-publicisztikáját szigorúan felülbíráló Pesti Napló-beli szemléjéből – Támogatóének vagy farkasok dala? -világosan kiolvashatjuk), a költő útját és eredményeit klasszikus nagyságrendű értékének megfelelően tudatosította. A szintén a Pesti Napló-ban megjelent írása a költő Válogatott verseiről1 sornyitó az értelmezések sorában. Szabó Lőrinc válogatott versei Hogy Szabó Lőrinc költészete mit jelent a magyar irodalom számára, annak lemérésére nem ad apropót az a kis antológia, melyet most adtak ki Szabó öt megjelent és egy készülő verskötetének anyagából. A bíráló feladata ezzel az antológiával szemben csak az lehet, hogy igyekezzék megrajzolni ennek az egészen nagystílű íróegyéniségnek fejlődési vonalát huszonkét évestől harmincnégy éves koráig. E tizenkét év alatt izmusok tömege tűnt fel, és múlt el. Az izmusok a középszerű tehetségek számára készülnek. A zsenialitás nem ismer izmust. De távol áll-e azért korának ideológiai áramlataitól? Ellenkezőleg. Szabó Lőrinc fejlődését szükségképpen determinálták azok a társadalmi és ideológiai viszonyok, melyek közt élt. Ő is kifejezi társadalmi és szellemi környezetét – de közvetlenül, első kézből fejezi ki, nem iskolák és irányok közvetítő szervein keresztül. Magányos utakon halad, a mai magyar líra legtisztább magaslati levegőjében. 1
Cikke Szabó Lőrincről: Szabó Lőrinc válogatott versei. Nyugat, 1934. I., 341– 343. p. Kötetben uő: A toronyőr visszapillant 1–2. Bp., 1966, Magvető, 1. köt. 255–259. p.
Föld, erdő, Isten – Szabó Lőrinc első kötete. A cím is sokat sejtet. Erősen bukolikus hangulatok, közösség a természettel, robusztus, érzéki panteizmus. Egy ifjú óriás próbálgatja és élvezi erejét és az életet. Egy évvel később: Kalibán. A dionüszoszi hangulatok ebben a kötetben már nem egészen zavartalanok. Az ember és természet harmóniájába nyugtalanabb hangok vegyülnek. Az embert már nem fűzik szerves kapcsok az állatokhoz és növényekhez. Megjelenik egy bizonyos kisebbrendűségérzés. A költő már irigyli a vízipókot, melynek jobban sikerül „mindig mindenütt célba futni”. A civilizáció problémái nyugtalanítóan merülnek fel, és beköszönt egy intellektuális líra. Ez az átalakulás még fokozódik a Fény, fény, fény-ben. Az egyén még ujjongva ünnepli erejét: Óh, harsonás fény, győzelem! Rugókon táncol az ucca velem: szállok: sugárkezek emelnek fölébe házaknak, hegyeknek -- de ez a kozmikus életöröm már inkább csak szándék, mint spontán tény. A költő, kinek lírája eleinte csupa felelet volt, egyre többet kezd kérdezni. Elmélyül, és formanyelve is élesebb körvonalakat kap. Lassanként teljesen eltűnnek a régebben még érezhető Babits- és Ady-hatások, és kialakul az annyira egyéni Szabó Lőrinc-i stílus és formanyelv. Lényege a legnagyobb tömörség és egyszerűség. Mozgalmas képek sokaságát a legkevesebb szóval fejezi ki. Pattanásig feszülő indulatokat keményen fegyelmez, mint a gép a gőz erejét. Rövid, lüktető sorai kalapácsütések. Kérdései sokfélék. Természet, ismeretelmélet, szerelem, pénz: minden érdekli. Rettenetes ez a nyugtalanság: tízezer éhes nyíl vagyok. Bár csaphatnék a világ husába vagy hevernék már összetörve a porban! Mohósága, mellyel egyéniségét kiszélesíti, végül már szinte az egyéniség feloldására vezet: És amire nézek, az vagyok: fű és hajókazán, és vihar, ha fekete bikák dübörögnek a menny piacán.
Tulajdonképpen most is panteista, de tágabb és dialektikusabb értelemben: felismeri, hogy a társadalmi erők is voltaképpen természeti erők. A génuai kikötő viharos himnusza így kulminál: itt vagy, emelsz és eltiporsz, épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz, láthatatlan és személytelen, országok ura: Kereskedelem! Költői szemléletében egyre erősebb helyet kapnak a társadalmi erők. A Sátán műremekei-ben már ezek állnak előtérben. És ezzel együtt nő a költő nyugtalansága is, mely helyenként keserű rezignáltságba csap át. Ennek megfelelően változik formanyelve. Tompa, monoton kongással patakzanak a rímtelen sorok. Állandó enjambementok fokozzák ennek az egyhangú zúgásnak komor, fenyegető hangulatát: ...és bár azóta folyton dolgozom: széntől repedhet most a bányák szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek mégis a foga vacog, erdőket hurcolhatnak le a hegyekről roskadozó vonatok, nekem még jó, ha félmázsa hitelt ad az irgalmas uzsora. A költő eddigi fejődése sűrített kivonata az emberi sors változásának: a szabad testi erő primitív Paradicsomából, a zabolátlan függetlenségből a társadalmi rend gátlásai, a termelési folyamatok megkötöttségei, az osztálytagozódás nyomasztó hierarchiája felé. Ha a szépség jut eszébe, már csak: „egy pillanat volt az egész.” A zene, mely „kardot ránt”, és úgy rohanja meg dionüszoszi örömökkel, már csak a „megsemmisülés kimondhatatlan gyönyörét” hozza a számára. Ebből a nyomasztó helyzetből az egyén számára két út mutatkozik. Igyekezhet a tarthatatlanná vált körülmények fölé kerekedni, és a fennálló hátrányos emberi kapcsolatokat előnyösebb emberi kapcsolatokká átépíteni. Ez a lázadás. Sok költő ezt az utat követi. A másik út: gőgösen hátat fordítani a társadalomnak, magába vonulni, szemlélődéssel vigasztalódni. Ez a menekülés, Szabó Lőrinc ezt az individualista-pesszimista utat követi tavalyi verskötetében, a Te meg a világ-ban és – kevés kivétellel – legújabb verseiben is. Mint héjj az almát, borít a magány, körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!” Hordom az élet bőrét, burkomat
s látom, mindenki páncélt hord magán. Keserű megnyugvás hangulata tölti el új verseit. Szomorú öngúnnyal rója meg lelkét, ha időnként még nyugtalankodik, és kérdéseket vet fel. Merengve szemléli a bogarakat, virágokat, nőket, gyermekeket. A természethez most már inkább csak vigasztalásért fordul, és kínzó hangulatok enyhítését várja a szerelemtől. Ismét visszatér a rímhez, de most már halk és pátoszmentes rímek zárják le elcsendesedett, végtelenül egyszerű sorait. A költő nem ujjong, de nem is panaszkodik többé: befelé néz, és rezignáltan töpreng. Az öregedő Arany János legszebb lírai megnyilatkozásaival mutatnak helyenként rokonságot Szabó Lőrincnek ezek a csodálatosan tiszta költeményei. De ez a folyton fejlődő, nagyszerű költőegyéniség ezen a ponton mégsem időzhet soká. Ebben a helyzetben három lehetőség van előtte: 1. abbahagyni a lírát – de ez a veszély Szabó duzzadó alkotóereje mellett nem fenyeget, 2. miszticizmus: ez azonban egyéniségétől teljesen távol áll, 3. önmaga mély átbúvárlása, az egyéniség kielemzése után ismét eljutni a társadalomhoz, és megtalálni az aktív emberi kapcsolatokat. Azt hiszem és remélem, hogy Szabó Lőrinc előbb-utóbb elkerülhetetlenül el fog indulni ezen az úton.
Szabó Lőrinc utóbb mégsem ezt az utat választotta költőként. Jól tette, mert a politikába keveredve költészetét is veszélybe sodorhatta volna. Mégis az általa elképzelt jövőkép be is teljesedik a költő további alakulásában. Ezt már nem ő regisztrálta, hanem kritikusnemzedékek sora. A harmincas évektől, a költő klasszikussá válása időszakától kétféle megközelítésű kritikák, ismertetések, elemzések jelennek meg. Az egyik a Halász Gábor, Németh László, Radnóti, Szentkuthy majd Baránszky-Jób László nevével fémjelezhető poétikai elemzés, a másik pedig a szociológiai jellegű elhelyezés, szembesítés a korszak történelmével és mindennapi politikai és gazdasági eseményeivel. Ebben sornyitó jelentőségű a Bálint György írása. Ezt követi majd egy egyetemi doktori értekezés Debrecenből, Moravánszky Ákos tollából2 , majd a Magyar Csillag-ban a Szentkuthy-tanulmánnyal kiegészíthetően megjelenő Szegi Pál-féle
2
Moravánszky Ákos: Szabó Lőrinc lírája 1926-ig. A debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karához benyújtott doktori értekezés. Birálók: Dr. Bárczi Géza és Dr. Fest Sándor egyetemi ny. r. tanárok. Lehotai Pál Könyvnyomdája, Debrecen, 1943.
nagyívű pályakép 3 . Ennek lesz megkoronázása az 1955-ben írott, és 1956 könyvnapjára megjelent Illyés-tanulmány, amely Szabó Lőrinc költészetét és személyes viszonyrendszerét egyként szembesíti korszakával. Ez a tanulmány jelenti a Bálint György-féle előrelátás beteljesedését is 4 . Éppen ezért a költő korai halála után a Bálint György írásait közreadó -- már idézett -- kétkötetes válogatás éppen a legjobbkor jelenik meg, hogy a költő utóéletét a könnyen hozzáférhetővé váló Bálint György tanulmánnyal lehessen megindítani. Ebben nagy szerepe lesz Koczkás Sándornak, aki egy évtizeden át Szabó Lőrinc költészetének egyik legfontosabb méltatójává vált. Ő mindegyik előadásában a Bálint-tanulmányból kiindulva mutatta be és elemezte a költőt. De Bálint György nemcsak összefoglaló tanulmányt írt a költőről, verseit külön-külön is figyelemmel kísérte, sorai benne éltek emlékezetében. Mintha az idézett tanulmányból emelnl át, már mint klasszikust idézi mottóként 1936-ban egy Pablo Casalst bemutató írásában; a Katalán a dobogón című lelkes üdvözlést kezdi a költőtől vett idézettel: „A zene kardot ránt (Szabó Lőrinc)”. Majd jóval halála után viszont „visszaadja a „kölcsönt”: hiszen 1945-ös Napló-jában Szabó Lőrinc éppen egy -- a költő addigi köteteiből hiányzó -- versének apropójából emlegeti meg Bálint György nevét5 : „Elővenni, és végleg megcsinálni azt a régi verset, amelyikben arról van szó, hogy ki-mi is vagyok én, arról, hogy hogyan láttak, elképzelt halálom után, és mit mondtak rólam az emberek, a legellentétesebb dolgokat: hogyan jön létre egy hamis kép 3
Szegi Pál: Szabó Lőrinc. Teremtő nyugtalanság és klasszicizmus. Magyar Csillag, 1943. II. kötet, 57–65. Szentkuthy Miklós: Szabó Lőrinc. Szenvedély és értelem. Magyar Csillag, 1943. II. kötet, 66–77. és Sz. M.: Múzsák testamentuma. Magvető, Bp. 1985. 28–41.
4
Illyés Gyula: Szabó Lőrinc – vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? = Szabó Lőrinc válogatott versei. [Bevezető.] i. k. 1956. 5–48. és I. Gy.: Iránytűvel. Szépirodalmi, Bp. 1975. 2. kötet, 181–227. 5
Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. In: Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. (Napló és védőbeszédek 1945-ből). Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvető, Bp., 1990. 77--78.
valakiről stb. Legidőszerűbb!!! Volt vagy öt-hat nyolcsoros strófa a Pesti Napló-ban, Bálint György figyelt föl rá. Hogy megjegyezzük az ilyesmit!... De azt a verset meg kell csinálni végleg, jól, kitűnő alapanyaga van és alapvázlata, nagy kár, hogy nem került bele az Összesbe.” 6 Íme a vers: Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál? Álmomban magamat kerestem (vagy már a jövő keres engem?) mert én már sehol sem vagyok, sem apámban, se gyermekemben. Láttam egy tájat, s valakit aki hasonlít egy kicsit rám és szóltam: -- ,,Itt, igen, ez volt!" de felelt a tétova Mégsem: -- ,,Nem ez voltam és jaj, nem ez volt a nap sem, a föld sem, az ég sem!" Jött március, mikor a felhők szép régi lelkemet idézik: -- ,,Barátai fák s nemes erdők, keresd a tavaszban a régit!…" Valaki erdőben csavarog, meglesem, hozzárohanok, nem látom, hogy káprázat és rákiáltok: -- ,,Megvagy, te voltál!" S egy fa felel: -- ,,Ő csak idéz s aki barátunk volt, halott már!" Barangoltam érte a várost: itt élt valaha, tudom, érzem, de sehol sincs, templomba nem jár s nincs itt a vörös tüntetésen. Néztem a fiatalokat 6
Hol vagy? Ki vagy? Milyen? Mi voltál? Megjelenése: Pesti Napló, 1928. ápr. 8. Nem került bele Összes versei-nek 1943-as kiadásába, s egyáltalán nem rendezte kötetbe életében. A lapbeli megjelenést követően először én közöltem nagymonográfiámban: Szabó Lőrinc lázadó évtizede. Bp., 1970, Szépirodalmi Kvk., 526. p. Kötetben először Szabó Lőrinc Összes versei-nek 1998-as kiadásában szerepel.
s néha megcsalt egy pillanat: ott beszél! ő az! ráakadtam! vár, hisz, rajong benne az élet! -De csak egy perc, s a pillanatban nem férnek el a férfi-évek. Kerestem barátainál s szeretőit is fölkerestem. -- ,,Zsidóbérenc lett!" -- ,,Bolsi!" -- ,,Kár!" -- ,,Fenét kár!" -- mondták, s: -- ,,Elfeledtem!" Egy nő szólt: -- ,,Gyöngéd volt nagyon!" -- ,,Brutális, éhes izgalom!" -- mondta a másik, s erre száz: -- ,,Jó volt!" ,,Rossz!" ,,Tűz!" ,,Víz!" ,,Kicsi!" ,,Sok!" S égetett a kíváncsi láz, hogy ki voltam és hol vagyok? -- ,,Milyen volt hát?" -- kérdeztem végül kétségbeesve, és az álom palotát épített elém, (életem volt ez és halálom). Beléptem. Szűk sikátorokban s arany termekben tántorogtam, s minden szoba egy régi nap volt, régi napjaim, melyeket az álom-út most összekapcsolt s lassan megelevenitett. Minden szoba egy régi nap volt s mindegyiknek lakója más, s mi eddig külön pillanat volt, lett most együtt és folytatás. Az utolsó fekete volt, benne ének és zene szólt, zümmögő és édes moraj, millió hang összekuszáltan, amit csak annak füle hall, ki járt már egyszer a halálban. S egyszerre megtisztult az ének és szólt: -- ,,Az Idő erejével akarsz bírkózni és a véget kötözgeted az elejével?
A sok együtt az egy, a vég, a többi mind csak töredék. Vedlik az élet és akit most keresel, az már csupa emlék, mert mint a ruháit a gyermek, úgy nőtte ki ő is a lelkét. Régi lelkeidet kinőtted, a mának a tegnap halott már s csak ilyenkor van mind előtted, ami történt és ami voltál. De míg változtál, megmaradt sok régi tetted és szavad: régi napjaid megmaradtak barátságnak, gúnynak, veszélynek, az elmult szavak megfakadtak s ti most nem egymásról beszéltek. Ezért nem értik, mit beszélsz s ezért nem látja senki egymást s talán magát sem… Amíg élsz ezért jelenthet örömed gyászt. Minden ember egy és ezer, mindenki egy mindenkivel, egyszerre egy és más, amíg minden részlete külön él, mert valahol mind él, amit tett, mondott, gondol és beszél. Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál? Csak én tudom és senki más. Van s nincs minden, ami halott már, de kell hozzá a folytatás, melyben a sok rész egybeáll és lesz igazság és halál!" -- ,,Most ébredj", búcsúzott a Hang az éjben -,,s amit mondtam, mondd el az embereknek!--" …Felébredtem. Álmomat elmeséltem s nem haragszom, ha érte kinevettek. (Pesti Napló, 1928. április 8.)
1945-ben két szempontból is hangsúlyossá válik ez a vers visszatekintve a költő pályáján. Előretekintve -- 1928-ból --bizonyítja, hogy nincs homogén emberi személyiség: egyrészt belülről is számtalan nézet és vélemény származik egyetlen emberből is; másrészt ahány ember, annyi vélemény a másik embertársról. Mindenki mást és másképp tud ugyanarról az egyetlen emberről megfogalmazni. Ez lesz majd az 1945-ös igazolási eljárások vizsgálódási szempontja is. De túl a szocializációs tematikán, Bálint György figyelme a versben az évtizedekkel későbbi poétikai alakulást is szinte megelőlegezte a költő pályáján. Hiszen ez a vers lehetne a teljes Tücsökzené-nek is a kiindulása: az egyetlen emberbe zárt ellentmondások rendszerének felmutatása. Imigyen ez az egyetlen versre utaló megjegyzés bizonysága annak, hogy az igazi kritikus nemcsak ideologikumokban gondolkozva ítélkezik, hanem beleélve magát az alkotó pályaalakulásába a mások – sőt maga a szerző által is -- szinte észre sem vett, rejtett mozzanatban évtizedekre előre meg tudja magában rajzolni az eljövendő pályaképet. Jelen esetben: Bálint György alkalmiként feltűnő megjegyzése túlélve magát a kritikust, előre jelezte egy nagy költő pályaalakulását, sőt a magyar líra tovább vezető útját. Kabdebó Lóránt ∗
Elhangzott: 2006. nov. 16. Bálint György emléknap.
