K R I S Z T I N A PASSUTH
Back Home Again: The Paris-Budapest Odyssey o f the Tihanyi Estate
I . T H E FATE OF THE TIHANYI ESTATE
Totally unawares, I was drawn into the affair of transporting the Paris estate of Lajos Tihanyi (1885-1938) back to Hungary in the summer of 1970 upon a decision brought by the Ministry of Culture. The almost forty-year-old story might be of interest because it concerns the oeuvre of one of the most important Hungarian avant-garde painters. Starting out in the 1900s, Tihanyi first aligned himself with the Hungarian Neos and Fauves, then went on to try his hand at expressionism, cubism and even futurism to finally reach geometric abstraction in the 1930s, producing masterpieces both at home and abroad. Until 1919, he had had a role in the Nagybánya artists' colony, among the "Hungarian Fauves" in Paris, and the Hungarian avant-garde groupings The Eights and the Activists. Then, during his stay in Vienna and Berlin and after finally settling down in Paris, he developed an expressive and individual style few of his contemporaries could boast. In Paris, he adopted the stylistic features of French geometric abstraction, and joined the Abstraction-Création Group. Following his death in 1938, his estate remained in Paris, but happily it did not disintegrate or get lost thanks to the offices of three good friends, Brassai' (Gyula Halász), Jacques de la Frégonnière and Ervin Preiss Marton, who preserved it even during the vicissitudes of the Second World War. All I know about the reason why Tihanyi 's retrospective was arranged only in 1970, several decades late, is what I have been able to gather from the letters and recollections that have come down to us. Originally, there had been plans fostered by his old friends (Frégonnière, Marton and Brassai) to arrange a memorial exhibition for the 25 anniversary of his death, but they did not materialize until much later. In the following reconstruction of the story, I have primarily had recourse to the published literature (first and foremost, the two-volume monograph by Valéria Majoros) , the records in the Documentation Department of the Hungarian National Gallery, my own recollections and article. Even on the basis of all these, no full and authentic reconstruction is possible, missing links and blank spots continue to remain. The first official letter concerning the Tihanyi estate I know of was written by Anna Oelmacher, the head of the Collection of Prints and Drawings of the Hungarian National Gallery, on July 31, 1968, and was addressed to the head of the Museums Department of the Ministry of Culture, Antal Gönyei. In her brief, she stated that she had examined the paintings stored at the Hungarian Institute in Paris in the summer of 1968, and that she had 1
th
2
3
4
5
6
7
found them in a state of total desiccation. An approximate list of the paintings had already been compiled, and she herself put together an inventory of the drawings on the basis of the numbering and definitions by Brassai'. The next letter I am aware of was written by Gábor Ö. Pogány, the director general of the National Gallery, a year and a half later, dated January 8, 1970. In this, he designated Zsuzsa D. Fehér as the curator of the Paris memorial exhibition, and commissioned Mrs. Ervin Cséka, a restorer at the National Gallery, to repair the artworks in Paris. In view of these two documents, it is rather surprising that, after a month and a half, on February 23, departmental head Antal Gönyei sent him a list of the paintings that " M . de la Frégonnière selected and restored for the exhibition." The question whether Jacques de la Frégonnière actually had restored the pictures or no, and in what way, has not been clarified. But the fact that the National Gallery restorer could not fulfil her task is clear from a brief by Zsuzsa D. Fehér." In her letter, she reported that, in spite of all, the exhibition was finally opened at the Galerie Entremonde in Paris on April 7, 1970; however, only thirty-one pictures were put on display, the ones selected by Brassai at the Hungarian Institute. Due to restoration costs, no drawings were exhibited. "The oils were hung in a bad condition, without cleaning [...] The warped boards and wrinkled canvases will have to undergo thorough restoration before exhibition at home...," stated D. Fehér. Neither was a catalogue published, a stencilled list with a short biography and Brassa'i's commemorative words in French being handed out to visitors. I f we take into account that the Galerie Entremonde hardly belonged to the better-known Paris galleries, we may assume that the exhibition did not arouse the kind of attention Brassai* had probably expected it to. However, the Hungarian press did report it. Two other matters turned out from the brief by Zsuzsa D. Fehér. First: " I gave a few of Tihanyi's personal relics - photos and engravings made of him - to the Institute. These will be brought home together with the full estate." I surmise that this sentence may have referred to the contents of the "Tihanyi chest", which was later to acquire particular significance, and which is mentioned nowhere else. Zsuzsa D. Fehér also stated that Brassai had written letters to various museums to choose a picture each from the Tihanyi estate so a trace of his work would be left in Paris, too. As far as the Musée d'Art Moderne in Paris is concerned, the selection did take place, but the works chosen were not handed over. Finally, D. Fehér's brief reported: "The planned transport home failed to take place due to official difficulties." According to her, 8
9
10
12
13
ager of the Museum of Fine Arts Ferenc Fábián also travelled, but I know not how his trip was budgeted.) Nor do I remember whether there was a ministerial order - nor has any turned up since - officially assigning me, apart from collecting the material for the exhibition of Hungarian artists living abroad, the task of bringing home the Tihanyi estate (for precision's sake, to fulfil the administrative duties this would entail in France). Nevertheless, everyone, including myself, regarded this as my responsibility. However, it was only in Paris that I realized that I knew nothing of the antecedents, no one having advised me on them. But I was adamant, determined to bring home Tihanyi 's works even at the price of circumventing law. At the time, I was convinced that i f something were not to return home to Hungary, it would be forever lost for us. And, certainly, the greater part of the Tihanyi oeuvre could only be regarded as a virtual part of Hungarian art history, for no one had seen it or known it. In fact, what I wanted was to "save" the Tihanyi estate - something rather naïve of me looking back after decades have past. My motive, however, was fair and simple: I had an extraordinarily high opinion of Tihanyi's art, and had done quite a lot of work on him for my book on The Eights and for the Székesfehérvár show of the work of The Eights and the Activists back in 1965. 1 was utterly enthused by the prospect of being able to use the huge trailer set to transport the material of Hungarian artists in France for bringing home the Tihanyi estate, too, and would have done anything possible to achieve that end. Of course, I had not the faintest idea what difficulties I would have to face. Ministry officials timed my trip for the worst possible moment July 14, which, being a national holiday, meant that all offices were shut. I thus lost one full day from my allotted seven. It immediately turned out that the transport of the 20 -century Hungarian material in France was more or less settled, but that of the Tihanyi estate was, to say the least, a far cry from it. I had been informed on all this by a kindly young woman official of the transport company, who invited me for an obviously compulsory business lunch. When she brought this home to me, I literally began to plead with her to arrange the transport in spite of everything. One of the conditions of this would have been to make photos of each artwork for the French customs authorities, from whom the permission for the transport was supposed to have been obtained. (Naturally, this should have been done long before I arrived in Paris.) As far as I remember, the French woman managed to get the French Customs Office to dispense with this requirement, as there was no time or money to have the photos made. The other condition was that the pictures the Musée d'Art Moderne had chosen months before should be handed over to it, the other authority that was to permit the transport. As the Hungarian Institute had failed to do so, I undertook to take the pictures to the Museum myself. Not being familiar with Parisian ways, I had myself driven in the Institute car to the museum at lunchtime without prior notice, and taking the pictures under my arm walked into the building - with the eyes of some of the visitors fastened on me. Fortunately, I managed to get hold of a museologist, who would take over the paintings, and, in a couple of days, authorize the transport. This was not the end of the quandary. As I went back to the Hungarian Institute in Paris, I was shown a large, greenish chest, which, as the Institute officials told me, contained nothing important, only the personal belongings of Tihanyi, and there was 17
1. André Kertész: Portrait of Lajos Tihanyi. HNG Archive,
th
inv. no.: 18872/1973/18
"all was not lost because the relatively weightless, unframed canvases and the drawings can be packed into two larger boxes, and brought home by train." She did not make it clear what she meant by "official difficulties". In my opinion, transport by rail, especially in view of the quantity and condition of the paintings, would hardly have been practicable. Furthermore, as always, the French authorities permitted the transport of such a large body of paintings and drawings home under very strict conditions - as I was to experience later. By the summer of 1970, when I went to Paris, the Hungarian side had not fulfilled all of these conditions. As far as I am concerned, I got involved in the matter without knowing it. As an assistant museologist of the Museum of Fine Arts at the time, I was charged with curating an exhibition called 20' -Centuiy Hungarian Artists Abroad. (The story of this show is even more adventurous than the homecoming of the Tihanyi estate, but I shall only dwell on it in so far as it relates to the latter.) The material of the exhibition, most of which was in France, was collected by a Paris firm contracted to do so. (If my memory does not fail me, it was in fact jointly performed by the larger Chenue and the smaller Mory companies.) The transportation of this material home had to be arranged in Paris, and, being the curator, I was assigned this task by the ministry. However, as I have now come to learn from an unsigned ministry memo, my one-week mission was to be funded from the provision originally allocated for the National Gallery colleague who was to arrange the transport of the Tihanyi estate. (Apart from me, the financial man14
h
15
16
18
19
The lorry arrived safely in Budapest, and its fifteen packages were placed in the Marble Hall of the Museum of Fine Arts until customs clearance, and were finally transferred to the Hungarian National Gallery on August 10, 1970. Upon the instructions of the director of the former, Dr. Klára Garas, I was to hand the chest over to the National Gallery after preparing a detailed list of its contents. As I was arranging the 20' -Century Hungarian Artists Abroad exhibition almost day and night, I simply had no time for this. For safekeeping, I put the chest on the top of the cupboard in my museum office. The chest remained there longer than it should have, as I failed to draw up the list, and I did not really mean to pass it on until thoroughly investigating its contents. (As a result of these investigations, I later published a study on Tihanyi in cluding some of the documents the chest contained.) What I was not aware of was that the National Gallery was preparing an exhibition from the Tihanyi material brought home from Paris. When I accidentally learned of this, I immediately rang Zsuzsa D. Fehér, the curator of the exhibition, and let her know that the posthumous papers and chattels of Tihanyi were with me, that she could have a look at them any time, use any of them she thought the exhibition needed, and could have them taken, etc. She never came. (None of the documents were dis played at or used for the exhibition.) Nevertheless, in a week or so, a letter did come from the director general of the National Gallery, Gábor Ö. Pogány, to Dr. Klára Garas, requesting disciplinary ac tion against me for having purposely concealed the existence of the chest from him and thereby impairing the success of the ex hibition. Klára Garas called me into her office, and asked me what the truth about the chest was. I told her that it was still with me, but I had had no intention of keeping it from the National Gallery, otherwise I would never have smuggled it home. Klára Garas then asked how Zsuzsa D. Fehér had learned about the box. I told her 21
h
22
23
2. André Kertész: Portrait of Lajos Tihanyi- HNG Archive, inv. no.: 18872/1973/24
3. Cover of the catalogue of the 1973 Tihanyi exhibition at the HNG
no use of taking any trouble with it. Moreover, as they had as a matter of fact forgotten to see to it, the chest and its contents did not appear in the National Bank transportation list or any other list issued by either the French or the Hungarian authorities, and thus it could not be taken home anyway. I would not be convinced, so I dug into the disorderly jumble of the box, and, to my great for tune, the first thing I pulled out was an Henri Nouveau collage and then another one. (I failed to take real notice of the André Kertész photos in the chest.). Without thinking, I immediately de clared that the box would be coming home with me. Unexpectedly, Ferenc Fábián came to my assistance, saying that I should leave the matter to him. By that time, the trailer had been loaded with the "cargo" (the works of 20 -century Hungari ans and Tihanyi), and the French Customs Office had already sealed it with the so-called "TIR" stamp, meaning that the trailer could not be opened until it reached its destination. Except, of course, for the driver's cab. It was under the driver's seat that Ti hany 's chest was put. (The driver agreed to do so because he had not been able to buy the knitting machine he had been asked to bring to Hungary absolutely unofficially by someone, and the hid ing place was thus vacant.) Ferenc Fábián went with the driver in the lorry, I took the train back home. This explains why the chest does not appear in any official document, and there is no record of how its contents found their way into the Archive of the Gallery. 20
th
it had been from me, I had spoken to her about it. To this Klára Garas said: "You certainly deserve disciplinary punishment, my dear girl, for not being able to keep your mouth shut." Thus, the disciplinary action was taken off the agenda, and the chest got to its proper place, the National Gallery (but I cannot recall when and how this actually happened). It is obvious from the story related why there was no regular hand-over and take-over with inventories, etc. made. At the Na tional Gallery, the papers in the chest were subsequently passed on to the most suitable art historian, Béla Szíj, who made an excel lent job of processing them; the catalogue cards he wrote of them several decades ago are still the starting point of any research on Tihanyi. The documents are now in the Archive of the Gallery properly placed, readily accessible, easy to survey. Now, after thirty-seven years, I have pored through them again. 24
I I . O N THE CONTENTS OF THE TIHANYI CHEST
In the following, I do not wish to make a study of the paintings and drawings brought home, as several books and essays have performed this task. What has not taken place, however, is the re construction of the contents of the chest, in other words, primarily the posthumous papers of Tihanyi. And the question arises: what is the significance of all this with respect to and what novelty has it to say about the oeuvre of Tihanyi? For perspicuity's sake, I have classified the material of the chest in the following way: 25
4. Metal icon containing a photograph of Tihanyi, HNG Archive,
Works of art, other chattels: - original works (Henri Nouveau, etc.); transferred to the Museum of Fine Arts; - photos (partly by André Kertész) of persons (mostly Tihanyi himself) and of studios, artworks; (Ills. 1-2) - three film reels, two of which were made of Tihanyi; - a metal icon with Tihanyi's photo; (111. 4) - personal belongings (pipe, wallet, penknife, etc.). Posthumous papers: - Tihanyi's confessions and personal notes in various languages; -Tihanyi's correspondence; - Tihanyi's address books, notebooks with entries; (111. 5) - order sheets for Robert Desnos 's monograph of Tihanyi (1936); - lists of pictures with Tihanyi's notes (owners' names, prices, etc.); - catalogues of Tihanyi's works, annotated; - studies of Tihanyi's works or other subjects; - newspaper clippings, shorter articles on Tihanyi's works or other subjects. For all their accidentality, these surviving documents reflect the personality, the concerns, the life course and relationships of Tihanyi. Most of the writings are from Paris, where he spent a sig nificant part of his life. He hardly preserved any keepsakes, letters or publications from Hungary and Germany, which is under standable since he had had to move several times, and could barely have taken along everything. (On the other hand, he was careful to save all his Paris restaurant menus.) Some of the papers
inv. no.: 18883/1974
have official aspects, being requests for rent reduction, attempts at selling pictures, letters on the issues of his sustenance, often hopeless administrative affairs. The order sheets for Robert Desnos's book on his work that Tihanyi sent to numerous friends, acquaintances and buyers witness to similar efforts. The signa tures on the sheets hint at the system of relationships Tihanyi
5. Page from one of Tihanyi's notebooks, with the addresses of Virgil Ciaclan, Béla Czóbel, Marc Chagall and Blaise Cendrars among others, HNG Archive, inv. no.: 18898/1973
6. Lajos Tihanyi: Portrait of Mihály Károlyi, 1924. HNG
maintained in 1936. Similar evidence can be drawn from two notebooks, one used in Paris in 1927 and the other probably in New York in 1929, with the names, addresses and telephone num bers of his friends, acquaintances, possible buyers and collectors, gallery owners. (111. 5) In his somewhat childish way, he tried to manage his life, his sales, the press coverage of his few exhibi tions. Much to no avail. This was partly why his letters and personal notes took on an increasingly bitter tone as the years passed. In 1927-29, it is ob viously corresponding with a young woman called Cécile Harphan that attracted most of his attention (at least, he painstak ingly kept all the notes and letters she had written him - in French and most of them illegibly). It is from a letter by Cécile that we know of a distressing event: the many drawings he had given her were burnt to ashes in an American picture-framer shop at end of 1928 or the beginning of 1929. Later on, however, he wrote des perate letters to his friend, the writer and journalist György Bölöni asking him to save him from utter destitution. From the order sheets, notebook entries, the drafts of letters he sent, the ones he received, and the critiques on his work, we can approximately re construct whom he had known, whom he maintained good rela tions with, whom he was angry with in particular (e.g. Lajos Kassák, an emblematic figure of Hungarian avant-garde), whom 26
27
he remained friends with, and whom he lost interest in. It is also possible to gather how his artistic concerns and approach changed in the course of his stay in Budapest, Berlin, Paris and New York. The names in his various lists include many I have never heard of, but equally many who are well-known personalities. It is cer tainly clear that Tihanyi made friends with not only artists and critics, and that the circle of his friends - and interests - was much broader, stretching from former prime minister Mihály Károlyi (111. 6) to the Polish-German art critic Adolphe Basler, to name only two extremes. Writers, politicians, photographers, architects, art historians belonged to his circle. When listing them, it should be taken into account that he had many friends and acquaintances he never mentioned in his letters or elsewhere, and, even though no trace of them remains, they did exist, and probably played a significant role in various periods of his life (this is particularly true of his many female friends). After his emigration, he continued to maintain (at least some degree of) contacts with many of his Hungarian friends and acquaintances, with writers such as Jenő Tersánszky Józsi, György Bölöni and his wife, Itóka, Sándor Márai; with painters like Ró bert Berény, Béla Czóbel, Rudolf Diener-Dénes, László MoholyNagy, Henri Nouveau; critics Lajos Fülep and Ernő Kállai; the collector Lajos Hatvány; the museologists Simon Melier and Elek Petrovics; the architect József Vágó; as well as Alexander Korda, the editor of Periszkóp György Szántó, the Paris and New York art-dealer Joseph Brummer, etc. Photographers stood out as a spe cial group among Tihanyi's friends - with André Kertész, Brassai' (Gyula Halász), Ergy (Erzsi) Landau among them, but even Moholy-Nagy can be reckoned with here (perhaps the painter's for mer studies in photography had had a role in choosing them). From among the politicians, Tihanyi had made a drawing of Tibor Szamuely, a leading figure of the 1919 Council Republic, and had a life-long friendship with Mihály Károlyi. The network of foreign friends and buyers was equally exten sive, and I wish to name only a few of the more important figures belonging to it. I would first mention Adolph Basler, who was ac tually Czóbel's great friend; then the American art-critic, col lector and avant-garde photographer Alfred Stieglitz; another photographer, Berenice Abbot; as well as Jean Arp, Alexander Archipcnko, Antoine Bourdelle, Albert Gleizes, Jacques Lipschitz, Louis Marcoussis, Oskar Kokoschka (111. 7), Mikhail Larionov; Henri-Pierre Roche (the author of Jules et Jim), who mostly made a living from selling Brancusis; Brancusi himself and his Japanese photographer friend Yasuo Kunioshy, his sculp tor and gallery-owner friend Isamu Noguchi, who moulded T i hanyi's portrait; the famous American collector and co-founder of the Société Anonyme, Katherine S. Dreier; Peggy Guggen heim; Friedrich Kiesler; the Austrian stage designer Ivan Göll (with whom he quarrels in his letters; 111. 8); Tristan Tzara (Colour Plate XIII); Henry Miller; the owner of the Galerie Goldschmidt; Jan Slivinsky, who owned the music shop and gallery Le Sacre du Printemps, and who exhibited his work; Igor Stravinsky; and the French Communist writer Henri Vaillant-Couturier, who cor responded with him (presumably even wanted him to be invited to Moscow). Tihanyi knew scores of other interesting and colour ful personalities; I have mentioned the ones who in one way or another appear in the material of his chest. Apart from the written material, it is worth mentioning some of the models of the drawings brought back to Hungary: Endre 28
7. Lajos Tihanyi (sitting on the floor) and Oskar Kokoschka (back row to the right), 1920-22. HNG Archive, inv. no.: 18782/1973/5
ters of a like nature. In this respect, the letter he wrote to his French monographer Robert Desnos probably in 1936, i.e. in or before the year of the publication of the book, seems to be partic ularly interesting. Valéria Majoros did not publish this almost utterly illegible letter and the curriculum vitae included in it in her monograph (see Appendix). For us, posterity, the text is most fascinating, laden with information. However, the person whom it had been addressed to did not use as much as half a sentence from i t . Perhaps Tihanyi, for a reason no one knows, never copied his draft letter and sent it to Desnos. This will only be known i f someone manages to trace it among the remains of Robert Desnos. Even more surprising is the fact that the documents that have come home, or, to be more precise, their contexts, reveal how far Tihanyi was devoted to his left-wing ideals and memories even after having been estranged from Hungary, from Hungarian in tellectual and political life. This is evidenced by not only the photo he made of Szamuely, but the emigrant journals, e.g. the three is sues of the ÉK (Wedge), he owned. This might have been due to the fact the March 1923 issue of ÉK published his essay entitled "Cultural Revolution", the draft copy of which, with a portrait sketch drawn over it, is now in the possession of the Archive of the Gallery. Similarly, Tihanyi's chattels included copies of the fifth issue of the Vienna magazine Akasztott Ember (The Hanged Man; January, 1923) and the Párisi Munkás (Parisian Worker; 1924, no. 6 and 1925, no. 1). Obviously due to their personal friendship, he also had a copy of Mihály Károlyi's 1931 Üzenet a magyar föld műves szegénységnek (Message to Hungarian Peasant Poor), as well as a copy of László Rubin's novel entitled Egy ember, aki tőke és kamat (A Man Who Is Capital and Interest) published by Népszava (no date). The only reason for mentioning this is that at least by the evidence of the chest - these were the books and magazines he kept apart from those about him. This attitude of his is also attested by the draft of a letter he presumably sent to the board of the Abstraction-Création in 1935. In this he defined new tasks and objects for the group. In his opinion, revolutionary artists and writers were to be sought out and asked to cooperate. Naturally, the designation "révolutionnaire" implied not only a political, but also an artistic position. 29
30
31
32
8. Lajos Tihanyi: Portrait of Ivan Göll, 1924. HNG
33
Ady, Mihály Károlyi (111. 6), Tibor Szamuely, Madame Eckstroem, the wife of a Swedish collector; Diego Rivera, Vincent Huidobro, Ivan Göll (111. 8), Johannes B. Becher, George Antheil, Karin Michaelis, Miguel Unamuno and several others. His paint ings are better known, and I am not dealing with their models here. Many of the models of the photo and fdm material have still to be identified. What is quite clear from the correspondence, the notebooks and order sheets is that few European artists maintained such a wide-ranging network of relationships as did Lajos Tihanyi. And i f we also take into consideration the fact that the deaf and dumb Hungarian painter had to learn also some French, German and English, we have to acknowledge that he must have had extraor dinary talents and a superior willpower to be able to establish and uphold all these connections - mostly through correspondence. For all his attempts, he could not overcome his solitude and lone liness. Perhaps he needed no real, permanent companion, for, in view of the writings and accounts of his personality that have come down to us, he seems to have been fundamentally egocen tric. The letters do not reveal whether he was capable of truly and durably loving anybody. The most important part of Tihanyi's posthumous papers is made up of his confessions, notes, fragments, and sections of let
The posthumous papers and chattels in the chest represent mere fragments of the ideas, life and connections of Tihanyi, and it is only a few characteristics of these that I have been able to point out. It seems increasingly clear that, for all the excellent publications on him, the Tihanyi question cannot yet be regarded closed, the many loose threads left untied still promise numerous discoveries, whether in the material in the possession of the Archive of the Gallery or elsewhere. April 29, 2007
NOTES
1 See Majoros, Valeria Vanília ed. Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Bu dapest: Monument-Art, 2002, p. 7. 2 Molnár, Géza. " A hazatérés. A Tihanyi-hagyaték sorsa." In: Uj Művészet, 1994, no. 11, pp. 76-77. 3 Majoros, op. cit. (see Note 1) and idem. Tihanyi Lajos. A művész és művészete. Budapest: Monument-Art, 2004. 4 I owe particular thanks to György Szűcs for seeking out the papers in question. 5 Passuth, Krisztina. "La carrière de Lajos Tihanyi." In: Acta Históriáé Artium 20 (1974) pp. 125-149.
6 I told my recollections o f these events at the launching o f Majoros's Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok in the building o f the Hungarian Academy o f Sciences on November 22, 2002. It was published in: Majoros. Tihanyi Lajos. A művész és művészete, op. cit. (see Note 3), pp. 478-479. 7 Hungarian National Gallery Documentation Dept., reg. no.: 863-20-1970. 8 There were 178 works in the list she attached. Anna Oelmacher even wrote an article on her visit: "Tihanyi Lajos (1885-1938). Látogatóban Párizsban élet müvénél." In: Magyar Nemzet, August 13, 1968. Reprinted in: idem. A szocia lista képzőművészet nyomában. Budapest: Kossuth Kiadó, 1975, pp. 113-115. 9 HNG Doc. Dept., reg. no.: 863-10-1970. 10 HNG Doc. Dept., reg. no.: 84447-1970. This letter includes the list mentioneda mere rough-and-ready list including but 45 items with no mention o f tech niques and sizes. 11 D. Fehér, Zsuzsa. Jelentés a párizsi Tihanyi kiállításról. Budapest, April 21, 1970, HNG Doc. Dept., reg. no.: 863-313-1968. 12 Déli Hírlap, Népszabadság, Magyar Nemzet issued articles on the exhibition on April 8, 1970, the Esti Hírlap on April 9. 13 This is somewhat contradicted by the fact that, to the best o f my knowledge, there were no engravings in this material, but there was a great number o f photos. 14 D. Fehér, Zsuzsa. Jelentés a párizsi Tihanyi kiállításról, op. cit. (see Note 11 ). 15 XX. századi magyar származású művészek külföldön. Műcsarnok (Arts Hall). 1970. The exhibition displayed not only the works of fine artists (Etienne Beöthy, Márta Pán, Lajos Tihanyi, etc.), but also photographers (Brassai and André Kertész) and architects (Marcell Breuer). 16 Feljegyzés a Kulturális Kapcsolatok Intézetének. Tihanyi Lajos hagyatékának hazaszállítása tárgyában [ . . . ] . HNG, Documentation Dept. The memo to the In stitute o f Cultural Relations on the transportation home o f the Tihanyi estate states that the Ministry of Cultural Affairs has brought the decision to transfer the budget fund for the seven-day mission originally provided for the HNG to the Museum of Fine Arts to collect the material of artists living abroad; the document has no date, no signature, no registration number. 17 Passuth, Krisztina. A Nyolcak festészete. Budapest: Corvina, 1967; L'Art Hon grois du vingtième siècle. Le cercle des Huits et des Activistes. L'exposition a été réalisée par Krisztina Passuth et Márta Kovalovszky. Texte d'introduction Krisztina Passuth. Székesfehérvár, Galerie István Csók, 10 octobre - 31 décembre 1965. Székesfehérvár: Fehér M . Ny., 1965. 18 I called Valéria Majoros's attention to the Tihanyi paintings in the Musée d'Art Moderne, and she did manage to trace and identify them there. 19 Earlier on, I had thought, obviously due to being misinformed, that this had been Tihanyi's military kit box. But this is refuted by the fact that Tihanyi had never been a soldier.
20 Upon returning home. I handed over the works mentioned to the Department o f Prints and Drawings of the Museum o f Fine Arts, namely: Composition, 1930s, collage, 123x83 mm, signed below right: H . N . , inv. no.: 72.4 K; Composition. 1930s, collage, 207^148 mm, signed below right: H. N . , inv. no.: 72.5 K 21 See the papers on this: HNG Doc. Dept., reg. no.: 863-20-1970. 22 Passuth. "La carrière..." op. cit. (see Note 5) 23 Tihanyi Memorial Exhibition, HNG, March 1973. A catalogue in Hungarian and French was published with an introduction by Zsuzsa D. Fehér and Brassaï's commemorative words at the 1970 Paris exhibition. 24 During my researches, Lívia Orbán (Mrs. Lakos) came to my aid with particular skill and helpfulness, for which 1 owe her many thanks. 25 Since no catalogue of the contents of the chest was ever made, it is only from the date of registration (1973 and sometimes 1974) that we can infer that a given Tihanyi document went into the collection from the Tihanyi chest. 26 She is probably Mrs. Fred M . Harphan, who sent her letters and notes in French first from Paris (79 Rue Notre Dame de Champs), then her "transatlantique" journey, then finally from Ohio. See HNG Archive, inv. no. 18856/1973, and Cécile's correspondence, HNG Archive, inv. nos: 18858/1973, 18861-18863/1973. 27 Cécile's letter to Tihanyi dated January 2, 1929, reads: "Vos magnifiques dessins ont été détruits, brûlés [7] complètement." HNG Archive, inv. no.: 18862/1973/8. 28 See the article: Basler, Adolphe. "Le Salon d'Automne 1946." In: Les chroniques du jour, Paris, November 5, 1926, no. 6, p. 171. The Tihanyi estate, HNG Archive, inv. no.: 18762/1973, andBarki, Gergely. "The Evolution of Czóbel's Fauvism in the Mirror o f his Early Portraits." In: Passuth, Krisztina and Szűcs, György eds. Hungarian Fauves from Paris to Nagybánya 1904-1914. Cat. Bu dapest: Hungarian National Gallery, 2006, pp. 133-148. 29 Tihanyi's letter to Robert Desnos, manuscript in French, undated. HNG Archive, inv. no.: 18791/1973. Written in a spontaneous, faltering French style, it is quite revealing on the character o f its writer. 30 In some o f its details, this confession is identical with the "Autobiographie" Ti hanyi drafted on a sheet o f paper with the Periszkóp letter-head in Hungarian in February, 1927. which is preserved in the literary remains o f György Bölöni. National Széchényi Library Archives, Fond 198-1. First published in: Bölöni, György. Képek között. Ed. by Erki, Edit. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1967, pp. 597-599. 31 Tihanyi Peintures 1908-1922. Présentées par Robert Desnos. Paris: Éditions "Ars", 1936, pp. 5-10. 32 Tihanyi's untitled manuscript, HNG Archive, inv. no.: 18842/1973. Published in: Majoros. Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok, op. cit. (see Note 1), pp. 267-268. 33 Manuscript beginning with the words " M o n cher Président et Camarades", no date, HNG Archive, inv. no.: 18798/1973.
APPENDIX
c.
Lajos Tihanyi's draft letter to Robert Desnos. HNG Archive, inv. no.: 18791/1973
9
Újra itthon A Tihanyi-hagyaték kalandos hazatérése Párizsból Budapestre
Tihanyi Lajos párizsi hagyatéka hazaszállításának intézésébe 1970 nyarán, a Művelődésügyi Minisztérium elhatározásából kevered tem bele - mdtomon kívül. A művész 1938-ban bekövetkezett ha lála után hagyatéka Párizsban maradt, de szerencsére nem kallódott el, ami három jó barátjának, Brassainak (Halász Gyula), Jacques de la Frégonniére-nek és Preiss Marton Ervinnek volt kö szönhető. Hogy miért csak 1970-ben került sor Tihanyi párizsi k i állításának megrendezésére, arról csak annyi tudomásom van, ami a megmaradt forrásokból kiderül. Eredetileg halálának huszon ötödik évfordulója alkalmából szerettek volna barátai emlékkiál lítást rendezni, de akkor nem tudták megszervezni, csak évekkel később. A következőkben a történet rekonstruálására részint a meglévő szakirodalmat (elsősorban Majoros Valéria kétkötetes monográfiáját), a Magyar Nemzeti Galéria Irattárában található feljegyzéseket, valamint saját emlékeimet és cikkemet használom fel. Mindezek alapján sem lehet a hazahozatal történetét teljes egészében hitelesen rekonstruálni, maradnak még hiányzó lánc szemek és fehér foltok. A Tihanyi-hagyatékra vonatkozó általam ismert legkorábbi fel jegyzést Oelmacher Anna, az M N G Grafikai Gyűjteményének vezetője intézte a minisztérium Múzeumi Főosztályának vezető jéhez, Gönyei Antalhoz 1968. július 31 -én. Ebben leírta, hogy át vizsgálta a párizsi Magyar Intézetben tárolt Tihanyi-képeket, és a festmények a teljes kiszáradás állapotát mutatták. Ezekről már lé tezett egy hozzávetőleges lista, a rajzokról pedig ő maga készített leltárt Brassai számozása és meghatározása alapján. Tudomásom szerint a következő levelet Pogány Ö. Gábor, az MNG főigazga tója írta másfél évvel később, 1970. január 8-án. Ebben D. Fehér Zsuzsát jelölte ki a párizsi emlékkiállítás rendezőjéül, és az MNG restaurátorát, Cséka Ervinnét bízta meg a kint elvégzendő restau rálási munkákkal. Az ezt követő jelentésből kiderül, hogy a res taurátor nem mdta a munkát elvégezni. A kiállítás 1970. április 7-én végül mindennek ellenére meg nyílt a párizsi Entremonde Galériában, ám mindössze 31 fest ményből állt: azokból, amelyeket Brassai válogatott ki a Magyar Intézetben. A restaurálás költségei miatt nem mutattak be rajzokat, és a festményeket is rossz állapotban állították ki. D. Fehér Zsu zsa jelentéséből még két dolog kiderül. Az egyik: „Néhány sze mélyes emléket - fotó és rézkarc Tihanyiról - átadtam az Intézetnek. Ezek a teljes hagyatékkal együtt jönnek haza." Ez a mondat vonatkozhat a későbbiekben nagyjelentőségű „Tihanyi láda" tartalmára is, amiről másutt nem esik szó. D. Fehér Zsuzsa azt is említi, hogy Brassai leveleket írt a különböző múzeumok nak, hogy egy-egy müvet válasszanak ki maguknak a hagyaték
ból. A kiválasztás - legalábbis a párizsi Musée d'Art moderne ré széről - megtörtént, viszont a müvek átadására nem került sor. Végül a jelentés egy mondatban leszögezi: „A tervezett hazaszál lítás hivatalos nehézségek miatt meghiúsult." Mint utólag kide rült, a hatalmas kép- és rajzanyag hazaszállításának engedé lyezését a francia állam, mint más esetekben is, szigorú feltéte lekhez szabta. Ezek közül 1970 nyarán, amikor én kiutaztam, magyar részről még nem mindegyiket teljesítették. Ami engem illet, ekkor kerültem a történetbe. A Szépművé szeti Múzeum segédmuzeológusaként éppen a 20. századi magyar származású művészek külföldön című kiállítás megrendezésével voltam megbízva. A kiállítás anyagának jelentős részét Párizsban gyűjtötte össze az ezzel megbízott cég. A hazaszállítást ott kellett elintézni - ezzel, mint rendezőt, engem bízott meg a miniszté rium. Méghozzá (ahogy ez most számomra egy aláírás nélküli MNG feljegyzésből kiderült) annak az egyhetes kiküldetésnek a terhére, amely eredetileg egy MNG-s muzeológusnak volt szánva, a Tihanyi-képek hazahozatalának intézése céljából. Nem emlék szem, hogy létezett-e - most sem került elő - olyan minisztéri umi leirat, amely engem hivatalosan megbízott volna, hogy a 20. századi magyar származású művészek mellett a Tihanyi-hagyaté kot is hazaszállíttassam. Ennek ellenére ezt mindenki a felada tomnak tekintette - én magam is. Az életmű nagy részét ugyanis addig legfeljebb virtuálisan lehetett a magyar művészet szerves részének tekinteni, hiszen eredetiben senki sem látta, senki sem is merte. Rendkívül sokra tartottam Tihanyi festészetét, s már ko rábban is foglalkoztam vele a Nyolcakról szóló könyvem megírása, illetve előzőleg a Nyolcak és aktivisták 1965-ös szé kesfehérvári kiállításának megrendezése kapcsán. Kiküldetésemet a lehető legrosszabb időpontrajúlius 14-ére munkaszüneti napra - időzítették, így eleve késéssel tudtam be lekezdeni az ügyintézésbe. Azonnal kiderült, hogy a 20. századi magyarok szállítása nagyjából rendben van, Tihanyié viszont annál kevésbé. Mikor megértettem a helyzetet, szabályosan kö nyörögni kezdtem a szállítócég munkatársának, hogy mindennek ellenére intézze el a hazaszállítást. Ennek eredetileg egyik felté tele az volt, hogy az összes hazaszállítandó Tihanyi-műről a fran cia vámhatóság számára fotót kell készíteni. Emlékeim szerint a cég valahogy elérte, hogy ettől eltekintsenek, hiszen sem idő, sem pénz nem volt a fényképezésre. A másik feltétel: a Musée d'Art moderne-nek - amelynek ugyancsak engedélyeznie kellett a k i vitelt - át kellett adni az általuk már hónapokkal korábban kivá lasztott Tihanyi-müveket. Mivel a Magyar Intézet ezt addig nem intézte el, magamra vállaltam ezt a feladatot is.
A problémák ezzel nem oldódtak meg. A Magyar Intézetben mu tattak nekem egy nagyméretű ládát, ami - az Intézet munkatársai szerint - Tihanyinak csak értéktelen személyes holmiját tartalmazza, amivel nem is érdemes foglalkozni. Különben is, mivel elfeledkez tek róla, nem szerepel semmilyen kiviteli papíron és szállítási listán, tehát úgysem lehet hazavinni. Nem tudtak azonban meggyőzni, így benyúltam a láda rendezetlen kupacai közé, és szerencsére éppen egy Henri Nouveau-kollázst húztam ki, aztán még egyet. Ezek után közöltem, hogy márpedig én ezt a ládát hazaviszem. A terv megvalósításában egészen váratlanul a Szépművészeti Múzeum gazdasági igazgatója, Fábián Ferenc sietett segítségemre - ő ugyanis szintén kiutazott. Kijelentette, hogy a ládát bízzam csak rá. Addigra a kamionban már benne volt a szállítmány, a francia vámhivatal le is zárta az ún. „TIR"-plombával - ez azt jelentette, hogy a célállomásig nem lehet kinyitni. Kivéve termé szetesen a sofőrfúlkét. Ennek ülése alá került - teljesen szabály talanul - a Tihanyi-láda. Mindez azt is megmagyarázza, hogy a hivatalos iratokban miért nem szerepel sehol a láda, és hogy miért nincs róla feljegyzés az MNG Irattárában vagy Adattárában sem. A kamion szerencsésen megérkezett, és az elvámolásig a t i zenöt csomagot a Szépművészeti Múzeum márványtermében he lyezték el, végül 1970. augusztus 10-én hivatalosan is átvette az MNG. Dr. Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója utasítása értelmében a jegyzékekben nem említett ládát csak úgy adhattam volna át a Galériának, ha előzőleg egy részletes listát készítek tartalmáról. Mivel én ekkoriban a 20. századi magyar művészek külföldön című kiállítását rendeztem szinte éjjel-nap pal, a jegyzék nem készült el, s én addig nem is igen szándékoz tam a ládát átadni, amíg anyagát alaposan át nem tanulmá nyoztam, fel nem dolgoztam. (A feldolgozás eredménye lett az után az 1974-es, Tihanyiról szóló cikkem, amelyben az újonnan talált dokumentumok egy kis részét publikáltam.) Véletlenül tudomásomra jutott, hogy közben a Magyar Nem zeti Galériában Tihanyi Lajos-kiállítást készítenek elő a hazaho zott képekből. A tárlat rendezőjével, D. Fehér Zsuzsával telefonon azonnal közöltem, hogy ott van nálam az írásos hagyaték, bármi kor átnézheti, felhasználhatja. Soha nem jelentkezett. (A doku mentumokból nem is került semmi a kiállításra). Viszont egy-két hét múlva megérkezett a Galéria főigazgatójának, Pogány Ö. Gá bornak dr. Garas Klárához intézett levele, amiben fegyelmit kér ellenem, arra való hivatkozással, hogy én szándékosan eltitkol tam előle a Tihanyi-láda létezését. Garas Klára behivatott magá hoz, és megkérdezte, mi igaz ebből. Mondtam, hogy a láda sajnálatos módon még mindig itt van, de eltitkolni nem akartam a Galéria elől, különben nem csempésztem volna haza. Garas Klára erre megkérdezte, honnan is értesült tulajdonképpen Fehér Zsuzsa a láda létezéséről? Azt feleltem, hogy tőlem, én mondtam meg neki. Mire Garas Klára azt felelte: „Ezért tényleg meg is ér demelnél, kisfiam, egy fegyelmit, miért kell neked annyit be szélni." így a fegyelmi lekerült a napirendről - a láda pedig átkerült rendeltetési helyére, a Galériába (de hogy pontosan mi ként és mikor, arra nem tudok visszaemlékezni). Mindez érthetővé teszi, hogy miért nem volt szabályos átadásátvétel, jegyzék stb. A láda írásos anyagát aztán a Galériában az arra legalkalmasabb művészettörténész, Szíj Béla dolgozta fel igen alaposan; a cédulák, amelyekre több évtizede írt, ma is a Ti hanyi-anyag kutatásának egyik kiindulópontját jelentik. A doku mentumok az MNG Adattárában szakszerűen vannak elhelyezve, jól hozzáférhetők, áttekinthetők.
A hazahozott festmények, rajzok elemzése már számos könyv ben, tanulmányban megtörtént. Ezért itt most inkább a láda tar talmával, vagyis Tihanyi Lajos írásos hagyatékával foglalkozom. Az anyag két nagyobb részre osztható: műalkotásokra és más tár gyakra (eredeti művek, fényképek - részben André Kertész müvei, három filmtekercs, egy fémikon Tihanyi fényképével, sze mélyes tárgyak), valamint írásos dokumentumokra (Tihanyi sze mélyes feljegyzései, levelezése, katalógusok, tanulmányok, újságkivágatok). Az írások, nyomtatványok nagy része Párizsból való, ahol élete jelentős részét töltötte. Egy részük hivatalos jel legű: lakbércsökkentési kérelem, képeladási kísérletekkel és meg élhetésével kapcsolatos, többnyire reménytelen ügyintézések iratai. Ilyen erőfeszítéseket mutat az az előjegyzési ív is, amit Ro bert Desnos róla szóló könyvének megjelentetése, illetve eladása érdekében küldött szét számtalan ismerősének. Az aláírókból nagyrészt kirajzolódik az 1936-ban létező kapcsolatrendszere, ahogyan abból a két noteszből is, amelyekbe előbb Párizsban, 1927-ben, majd feltehetőleg New Yorkban, 1929-ben írta fel ba rátainak, ismerőseinek, lehetséges vásárlóinak, a gyűjtőknek és galériásoknak nevét, címét, telefonszámát. A levelek, személyes feljegyzések hangvétele az évek során egyre keserűbbé, reménytelenebbé vált. Míg 1927-29 között még láthatóan egy Cecilé Harphan nevű fiatal nővel való levelezés állt érdeklődése középpontjában, a későbbiekben már barátjához, Bö löni Györgyhöz intézett segélykérő leveleket, hogy mentse meg a teljes nyomortól. Tihanyi barátai nemcsak művészek (pl. Berény Róbert, Czóbel Béla, Moholy-Nagy László) vagy kritikusok (pl. Fülep Lajos, Kál lai Ernő) voltak - érdeklődési (és baráti) köre ennél sokkal tágabb körbe rendeződött Károlyi Mihálytól a lengyel-német mükritikus Adolphe Basierig, hogy csak két végletet említsünk. írók (pl. Tersánszky Józsi Jenő, Márai Sándor, Bölöni György), politikusok (pl. Károlyi Mihály, Szamuely Tibor), fotóművészek (pl. André Kertész, Brassai), építészek (pl. Vágó József), műtörténészek (pl. Melier Simon, Petrovics Elek) tartoznak ide. A külföldi barátok, ügyfelek hálója legalább ilyen gazdag, az említett Baslertől Jean Arpon, Alekszandr Archipenkón, Oskar Kokoschkán vagy Mihail Larionovon át Henry Millerig. Az írásos dokumentumokon kívül a hazakerült rajzanyag modelljei közül megemlíthető többek kö zött Ady Endre, Károlyi Mihály, Szamuely Tibor, Diego Rivera, Ivan Göll vagy Miguel Unamuno. A feljegyzések, levelek közül a mi szempontunkból az a levél tűnik a legérdekesebbnek, amelyet Tihanyi Desnos-nak írt, felte hetően 1936-ban, a könyv megjelenésének évében. (Ld. Függe lék) Desnos egy fél mondatot sem használt fel belőle - lehetséges, hogy Tihanyi végül nem másolta le levele piszkozatát, és nem jut tatta el hozzá. Ami viszont elég meglepő módon kiderül a hazakerült doku mentumokból, az az, hogy Tihanyi emigrációjában mennyire ra gaszkodott a baloldali eszmékhez és emlékekhez akkor is, amikor már eltávolodott a magyar szellemi és politikai élettől. Ezt nem csak egy Szamuelyről készült fotó, de a hagyatékban fennmaradt emigrációs újságok is bizonyítják. Tihanyi életének, gondolatainak, kapcsolatainak csak kis töre déke a ládába rejtett írásos hagyaték, s mi ennek is csak néhány jellegzetességére tudtuk felhívni a figyelmet. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a számos kiváló publikáció ellenére a Tihanyi-kérdést ma sem lehet egészen lezárni, a sok elvarratlan szál még sok fel fedezést ígér, az MNG Adattárának anyagában vagy másutt.
FÜGGELÉK
Kedves Desnos-m! Ahelyett, hogy megkeresném az életrajzi adataimat, inkább ahhoz próbálok kedvet csinálni, hogy írjon rólam. Legszebb reményeim szerint a könyve felkelti majd az ér deklődést irántam, származásom és életem iránt. 1885-ben születtem - idén 50 éves leszek! - , de minthogy ezt senki nem akarja elhinni, minek erősködjek? 11 éves voltam, amikor elkaptam egy náthát, és az agyam „megégett" az influenza miatt. Az utolsó iskolai bizonyítványom az elemi negyedik osztályából való. Ez minden intellektuális ne veltetésem. Később Budapesten jártam egy városi iskolába,' ahol festő-de koratőr növendék voltam, de már előbb elkezdtem festeni, és ezt a két évet csak késlekedésnek éreztem, annyira lefoglalt a geo metrikus rajz, a díszítőrajz stb. Nem emlékszem pontosan a dátumokra. Márpedig ez nem volt elveszett idő, mert később úgy találtam, hogy ez a legjobb mód szer, kockák, négyzetek stb. után kezdeni a rajzolást, amit külön féle ceruzákkal, szénnel és akvarellel csináltunk. A terveim - dekorációk - a legjobbak között voltak, mindet elküldték egy kiállításra Milánóba, ahol egy nagy tűzvész során mind elpusztultak. Amikor befejeztem ezt az iskolát, szerettem volna természet után készíteni tanulmányokat és aktokat - az apám hallani sem akart róla - , így azután kénytelen voltam kí vánsága szerint a festészeti tanulmányok előtt mesterséget tanulni. Fényképész-tanonc lettem. De utáltam a fotókat retusálni, így a ta nulás 3 évét könyvtárakban töltöttem. Amikor festéket tudtam sze rezni, tájképeket és a családom barátainak arcképeit festettem. Több évet töltöttem el így, és 2-3 évig egyfajta potyázó [„resquilleur"] 2
voltam a szabadiskolákban, a hivatalos és magániskolákban. Egy rövid, vidéken, a nagybányai festőkolónián töltött idő után, meg hívtak egy kiállításra, ahol a legjobb impresszionista magyar festők állítottak ki (Szinyei-Merse vezetésével). Tisztes erkölcsi sikerem volt. Ez (azt hiszem) 1908-ban vagy 1909-ben volt Budapesten, tehát pontosan 27 [?] éve számítok festőnek. A kritika egyből forradalminak mondott, és később, 1919-ben, első kollektív kiállításom alkalmából egy barátom, az író Fülep Lajos ezt írta rólam: „Tihanyit mindeddig s még ma is »tehetseges kezdő«-ként kezelték. Attól tartok, még sokáig így lesznek vele." Ez a jóslat bevált, még ma is így látom. 3
4
A kritika és a közönség szerint a portréim spirituális, metafi zikus, sőt szimbolikus „víziók". Mint már több ízben hangsú lyoztam, az igazság az, hogy én soha nem az emberi lélekkel foglalkoztam, hanem csak a vásznammal és a festékkel, de annyi igaz, hogy mivel magányra kényszerülök egy társadalomban, ahol nem hallom a szavakat, de megfigyelem a mozdulatokat - a gesz tusokat - , gondolkozom és észreveszek sok mindent - talán ez okozza a portréim mély kifejezését. Én azonban nem számolok ezzel, annyira elfoglal a képem festése! És ha a modclljeim teste ott is volt, fogalmam sincsen, hogy a lelkük ott volt-e vagy távol. 5
Fordította és jegyzetekkel ellátta: Földi Eszter
Tihanyi Lajos levélfogalmazványa Robert Desnos-nak. 1936?. M N G Adattár, lis/.: 18791/1973 1 Tihanyi 1903-1905 között a Székesfőváros Iparrajziskolájában tanult. 2 Az 1906-os milánói nemzetközi iparművészeti kiállításról van szó. ahol a magyar pavilon leégett. 3 Tihanyi 1909-ben a Nemzeti Szalonban, a MIÉNK második tárlatán állított k i . 4 Fülep Lajos: „Tihanyi Lajos - Az arckép festőjéről." Nyugat, 1918. 21-22. sz. A kiállításra 1918 októberében, a M A kiállító helyiségében került sor. 5 A „les couleurs" egyaránt jelenthet színt és festéket is.
