Azért van a róráté nappal, Mert későn keltünk föl a pappal

46. oldal

András napja újabb fordulat a naptárban. A következő napon, december elsején indul a meteorológiai tél, s az András utáni első vasárnap pedig az egyházi év kezdete, vagyis advent első vasárnapja. A római egyházban az adventi böjti időszak az éjféli miséig tart, s az ez időben tartott hajnali misét a bevonulási ének, a Rorate coeli – Harmatozzatok egek – után roraténak nevezik. Advent azt jelenti Úrjövet a latin adventusból származtatva. Katolikus falvakban az advent péntekje szigorú böjtnek számított, húsételt, zsíros ételt egyáltalán nem fogyasztottak. Hajnalban minden reggel, vasárnap kivételével, hajnali misére, rorate-ra mentek. Még sötét volt a reggel, ezért kis lámpákkal, úgynevezett rorate-lámpákkal mentek a misére. A lámpákban gyertya világított. Református vidéken, például a Csilizközben advent idején reggel és este is istentiszteletet tartottak szinte az egész falu részvételével. Az istentisztelet nem kora hajnalban, hanem napkelte után szokott lenni. Kulcsodon tréfás mondókát is tudtak ehhez: Azért van a róráté nappal, Mert későn keltünk föl a pappal. December az ókori Róma naptárában a tizedik hónapot jelezte, amit a neve is bizonyít. A csillagászati naptárban Bak havának nevezik, a magyar naptár Karácsony havaként jelöli. December a legsötétebb hónap. Most vannak a legrövidebb nappalok és a leghosszabb éjszakák. December negyedikén a kisázsiai keresztény vértanút, Szent Borbálát ünnepli az egyház. Pogány apja, aki először, a legenda szerint a toronyba záratta, majd, amikor megtudta, hogy a leánya kereszténnyé lett, saját kezűleg lefejezte. A bányászok, a tüzérek, a várak védőszentje. Ő a jó halál patrónája is. Úgy tartják, a hozzáfordulókat megóvja a hirtelen haláltól. Éppúgy, mint Szent Katalin, Borbála is a hajadon leányok pártfogója. Ha a Borbála-napkor vízbe tett cseresznyeág kizöldül, hamarosan férjhez mennek. Somogyban kilencféle gyümölcsfaágat tesznek egy pohárba, egy-egy férfinevet aggatnak rájuk, s karácsonyig minden hajnali mise előtt megöntözik. Amelyik ág legelőször kihajt, az azon lévő név viselője lesz a férjük. December hatodika az egész világ legnépszerűbb, legismertebb szentjének, Szent Miklós püspöknek az ünnepe. Az ajándékot osztó püspök Diocletianus uralkodása idején a kisázsiai Myrában működött, s 327. december hatodikán halt meg. Myrából terjedt el a tisztelete, csodatevő híre már a tizenegyedik században egész Európában. A történelmi Magyarországon az Oláh Miklós, esztergomi érsek vezette, 1560-ban tartott zsinat még kötelező ünnepként említi. A kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte. Miklós a keleti egyháznak máig is legtiszteltebb szentjei közé tartozik, nevének jelentése: győzelem + nép: Nikolaosz, a szó első tagja a niké, ami győzelmet jelent, a másik tag a laosz, ami azt jelenti nép. Tisztelete a Csallóközben már az Árpádok uralma idején meghonosodott. A Mikulás-járás szokásáról pedig a 19. század első felétől tudunk. Ez a szokás osztrák hatásra, cseh közvetítéssel került hozzánk. Innét a név is: Mikulás. A csallóközi Mikulás nem ijesztgető, gyermekeket rémísztgető „krampusz” volt, hanem szelíd, fehér szakállú, püspöknek öltözött, karján ajándékokat tartalmazó kosarat vivő öregember kezében püs-

Marczell Béla: Naptár és néphagyomány, Csallóközi népszokások, 1997, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 9.

47. oldal

pökbottal, aki a jó gyermekeket cukorkával jutalmazta, a rosszakat pedig virgácsával megcsapkodta. Később már ezek a „mikulások mindenféle formába öltöztek, nyakukba kolompot akasztottak, így jártak házról, házra (Süly).” A kolompszóval a betegséget, a rossz szellemet tartották távol a háztól és a háziaktól. Csilizradványon a férfiak „maskarába” öltöztek, fejükre harisnyát húztak. A szakállukat kenderkócból készítették. A kezükben lévő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden roszszat elűzzenek még a ház környékéről is , s a betegségektől is megvédjék a lakókat. Várkonyban a fiatalabb legények közül egyikük volt a püspök, négyen-öten pedig ördögnek öltöztek. Álarcukat maguk készítették papírból. Az ördögök rossz „gúnyát” viseltek. Hátukon szalmából készített púp volt, s bent a házban bottal „pufálták” egymást, ezzel is jelezve, hogy a rosszak mindig elnyerik büntetésüket. A püspök pedig kikérdezte a gyerekeket, hogyan viselkednek, hogyan tanulnak, s ha kedvező választ kapott, cukorkát adott nekik. Városi, polgári hatásra terjedt el a csallóközi falvakban az a szokás, hogy a gyermekek este a nagy gonddal kitisztított lábbelijüket (csizmát, cipőt) az ablakba tették, hogy a Mikulás ajándékot tegyen bele. A jó gyermekek rendszerint diót, mogyorót, almát, cukorkát kaptak, a rossz magaviseletűek pedig virgácsot. December tizenharmadika a jeles napok egyik kiemelkedő dátuma. E napon emlékezik az egyház Szent Luca szűz és vértanúra. Szent Luca a legenda szerint előkelő szicíliai család sarja volt, s keresztény hitéért halt meg. Neve a latin lux szóból eredeztetve fényeset, fénylőt, fényt jelent. Napját a nép körében sok babonás hiedelem, ősi pogány hagyomány, szokás kísérte. Ezek elsősorban varázsló és bajelhárító célzatukkal mindig az érkező új esztendő sikerét szolgálták. Legtöbbjük a régi pogány hiedelemvilág, a téli napforduló gazdag hagyományainak csak a töredéke, de még így is nagyszerűen érzékelteti a népi képzeletvilág gazdagságát. A Luca-járás szokása a Csallóközben is körülbelül a múlt század elején alakulhatott ki. Kezdetben a „Luca – Lucca” csak férfi lehetett, mint minden más népi játék, kivéve a pünkösdölést, szereplője. Női, rendszerint fehér ruhába öltözött, az arcát jól megmosta hideg vízzel, de meg nem törölte, hanem vizes arccal egy tál lisztbe fújt, s így az arca is olyan fehér lett, mint a ruhája. A kezén fehér kesztyű volt. Az egész cselekmény ideje alatt nem volt szabad megszólalnia, nehogy megtörje a varázslatot, és fölismerjék. Kezében tollsöprű vagy meszelő volt, ezzel bent a házban söprögetett, meszelt. Körülmeszelte a család tagjait is, hogy minden bajt, betegséget, rosszat elűzzön róluk. Az a háziasszony, akit a lucák meglátogattak, körülmeszeltek, s leültek nála a székre, egész évben kitűnően főzött, s a házat is mindig nagy tisztaságban tartotta, ahogy ezt Szarván mondták. Azt is mondták, hogy Luca-napkor jó tollat fosztani, mert akkor a tyúkok és a ludak egész évben sokat tojnak. Csilizradványon a házba elsőként a söprűs ment be, kisöpörte a konyhát, utána a meszelős mindent megmeszelt. Mielőtt az udvarba léptek, megmeszelték a kaput is. A meszelés után megsimogatták a háziak arcát is, hogy ne legyen rajtuk sem kelés, sem kiütés. Bősön a Lucák az arcukat fátyolszerű kendővel takarták be, a kezükre pedig fehér kesztyűt húztak. Balonyban Luca-napkor járt az ún. „Szalmatörök” is. Ez alacsony, szalmával kitömött ember volt, hasonlított a képeken látható török basához, a nevét is ezért kapta. Vámosfaluban hárman jártak. Kettő táncolt, egy pedig kosarat vitt a karján. Ebben törek volt, ezt a szobában szétszórta, s ha a gazdaasszony rögtön ügyesen fölsöpörte, akkor egész évben ügyes volt minden munkájában. Alistálon a három Luca közül az egyiknek tollsöprű, a másiknak ciroksöprű, a harmadiknak bot volt a kezében, ennek a végén lánc volt. A házba mindig a botos kopogtatott be, utána bementek. A tollsöprűs kisöpörte a kemencét, és a kormos söprűvel bekente a háziakat. A ciroksöprűs közben a tyúkok alól szalmát lopott, ezt bent a szobában szétszórta, hogy a gazdaasszonynak a jövő esztendőben sok csirkéje legyen. A Lucák az istállóban is söpörtek, főként a pókhálót szedték le, hogy a boszorkányok ne tudják megrontani a barmokat. A Luca-naphoz tilalmak, időjárást jósló megfigyelések, termés- és szerelmi jóslások is kapcsolódtak. A Csallóköz-szerte általános volt az a tilalom, hogy ezen a napon semmit nem adhattak ki a házból, nehogy a kiadott dolog a bűbájosok – azaz a boszorkányok – kezébe kerülve bajt hozzon a házra és a ház népére.


48. oldal

Vajkán Nagy Rózától (szül. 1898) a szomszédasszonya egy pohár cukrot kért kölcsön ezen a napon. Ő adott is neki, de ráfizetett, mert hamarosan minden baromfia elpusztult. Sőt a következő esztendőben sem volt semmiben szerencséje. Tilos volt a varrás és a szövés-fonás – tehát az asszonyi munka – mert aki Luca napján varrott, bevarrta a tyúkok fenekét, s azok abban az évben már nem tojtak. Fonáskor pedig teljesen „esszefűt” a fonál, így nem lehetett vele dolgozni. Felbáron, de több csallóközi faluban is úgy hitték, hogy ezen a napon azért nem volt szabad varrni, mert a pogányok is tűvel szurkálták ki Szent Luca szemét, s a szent ezt, ha a neve napján varrnak, újra érzi. Termésjósló eljárás volt, hogy egy tál vízbe búzaszemeket tettek, ezek karácsony estéjéig, szentestéig kicsíráztak, akkor a karácsonyi asztalra tették, hogy a jövő év termése olyan gazdag legyen, amilyen dús a kicsírázott gabona (Bacsfa). A szerelmi jóslást szolgálta a cédulaírás. Tizenhárom cédulát írtak, minden cédulára egy férfi neve került. A szentestéig minden nap egy cédulát eltüzeltek, megnézni nem volt szabad, s az utolsónak maradt cédula mutatta a jövendő férjet. Vajkán azt tartották, hogy ha Lucára virradó éjjel a leány a kapcáját a feje alá teszi és azon alszik, reggel a felkelés után kimegy az udvarra, az a legény, akit elsőként pillant meg, lesz az ura. A szomszédos Mátyusföldről, Szímőről került a Csallóközbe, Balonyra a Luca-napi almaevés szokása. A tizenhárom cédulára tizenhárom férfi vagy női nevet írtak. E mellé kiválasztottak egy szép egészséges piros almát, ebből karácsony estéjéig minden nap elfogyasztottak egy harapást. Az utolsó falatot szent este a tizenhárom cédulával együtt a kapcájukba csavarták, s éjszakára a fejük alá tették. Aki felől a tizenhárom név viselője közül álmodtak, az lett a következő esztendőben a férjük vagy a feleségük. Időjárást jósló tevékenység volt a lucanaptár jegyzése, amely megmutatta az új esztendő időjárását. A december tizenharmadikától az éjféli miséig, december huszonnegyedikén éjfélig terjedő időszak pontosan tizenkét nap, ez jelenti a következő tizenkét hónapot. Minden nap, minden órában ellenőrizték az aznapi időjárás-változásokat, ezeket fölírták. Ebből következtettek a jövő esztendei jó vagy rossz időre. Ez a többszáz éves megfigyelés nagyon sokszor beigazolódott, s napjainkban ismét sokaknál szokásban van. Luca-naptól kezdték készíteni a hagymakalendáriumot is. Egy tálba tizenkét hagymalevelet, és minden levélre egy kis sót tettek. A levél szár felőli része a hónap elejét (első felét), a gyökér felőli része pedig a hónap végét (a másik felét) jelölte. Ha a só elolvadt a levélen, azt jelentette, hogy az a hónap nedves lesz. Ha megmaradt a só, száraz hónapot jelzett. Lucától szenteste éjfélig tartották a tányéron a hagymaleveleket, akkor ellenőrizték és fölírták az eredményt. Így tudták meg, milyen lesz az új év tizenkét hónapja. Várkonyban Luca napján kezdték fonni a lucasugarat. Ez a munka éppúgy, mint a naptárkészítés, karácsony estéjéig tartott. Luca napjától szenteste éjfélig minden nap egy szemet fontak. Ezt az ostor végére kötötték, s ezzel az ostorral hajtották az igavonó állatokat, s akkor minden terhet könnyen elhúztak. A várkonyi lucák a házba egy tányéron két csirkeszemet vittek. A szem Luca megvakítását jelképezte. Volt perselyük is, ebbe tették el a kapott pénzt. Megfigyelték, hogy a Luca napján főzött tészta (mákos) mennyi ideig főtt, mikor dobódott föl, s ahány szem a tészta szűrésekor a tűzhelyre esett, anynyi évig élt még a szakács, illetve a tészta készítője. Jellegzetes Luca-napi készítmény volt a lucaszéke, amely fontos kelléke volt a karácsonyvárásnak. A széket Luca napjától egészen karácsony böjtjéig, tehát december 24-ig faragták, mindennap alakítva rajta egy keveset. A hagyomány szerint hét határ hétféle fájából kellett elkészíteni, vasszög nem lehetett benne, mert csak így őrizte meg varázserejét. A szék készítéséről még a házbeliek sem tudhattak, teljesen titokban kellett megcsinálni. Amikor a szék elkészült, készítője a kabátja, dokánnya alá rejtette, s magával vitte az éjféli misére. Itt Úrfelmutatáskor ráállt a székre, s meglátta a falu boszorká-nyait, akik hátat fordítottak az oltárnak. Előzménye is volt e varázslatos műveletnek. Az ember mielőtt a misére indult, a zsebeit telerakta kölessel vagy mákkal, s indulás előtt a kemencébe is jól befűtött, hogy mire hazaér, még égjen a tűz. Ezekre az óvó intézkedésekre azért volt szükség, hogy a leleplezett boszorkányok szét ne téphessék. Emberünk útközben a magvakat is elszórta, ezeket a madárrá változott boszorkányoknak kellett fölcsipegetniük. Amíg a boszorkányok a magvakat szedték, az illető, egérutat nyerve hazasietett, s a luca-


49. oldal

széket a kemencébe hajította. Ez az oka annak, hogy a Csallóközben, de más vidékeken sem lehetett, s ma sem lehet találni eredeti lucaszéket. Református falukban, így Patason is, a lucaszéket karácsony éjjelén, éjfélkor a keresztútra vitték, ott ráültek, s ekkor meglátták, hol és hogyan tisztítja magát az arany. A házba betérő „Lucákat” mindig leültették a konyhában, hogy a szeren-cse a házban maradjon, és a kotlók is nyugodtan üljenek a tojásokon. Az asszonyok a szomszédból ellopták a piszkafát, vagy a pemetet – ez szénvonó eszköz, ezzel tisztították sütéskor a kemencét – megpiszkálták velük a tyúkokat az „űkőn”, hogy sokat tojjanak. Szalmát pedig azért loptak a szomszéd kazlából, hogy korán legyenek kotlók. Ezen a napon kukoricafosztáskor a fias kukoricákat mindig ugyanabba a tálba morzsolták, hogy a tyúkok is mindig egy helyre tojjanak. A csallóközkürti asszonyok azt tartották, hogy Luca éjjelén olyan házat kell fölkeresni, ahol mindig sok a baromfi, szerencse van. Ott a tyúkólból egy marék szalmát kell elcsenni és az otthoni tyúkólban szétszórni. Akkor a tyúkok egész évben sokat tojnak, és egészségesek maradnak. Ugyancsak csallóközkürti hiedelem az is, hogy olyan házban, ahol még házasulandó legény is van, a lucáknak először őt kell körülmeszelni, körülsöpörni és megsimogatni, hogy még ebben az évben keressen és találjon magának menyasszonyt. December 24. Ez a nap Jézus születésnapjának, karácsony ünnepének a vigíliája, az ősszülők: Ádám és Éva emléknapja. Az egyház még az adventi böjt hangulatát idézi, de már az e napi imádságokból is kicsendül a reménnyel teljes várakozás, a derűs, könnyed vidámság. Ádám és Éva napját a népi vallásosság karácsony böjtjének is nevezi. Ugyanis ezen a napon estig böjtöltek, s csak az esti étkezéskor, a karácsonyi vacsoránál vettek magukhoz ételt. Húsételt azonban még ekkor sem fogyasztottak. Karácsony böjtjének estéje a szenteste, amely misztikus, titokzatos, érdekes helyi szokásaival is kiemelkedik a népi hagyományból. E napon már reggeltől ünnepi készülődéssel van tele a ház. Régen, amikor a falu nyáját még pásztorok őrizték, a falu pásztorai már az estét megelőző héten előkészítették ostoraikat, trombitájukat, amelyekkel már délután ostorpattogtatással, trombitaszóval jelezték, hogy megkezdődött a karácsony esti kerülő. Ez a kerülő benne volt a mindenkori pásztor, valamint a kisbíró járandóságában. Sok helyen a pásztorokat mezei embereknek is nevezték. Ezek a mezei emberek a vállukra tarisznyát akasztottak, sorra járták a házakat, ahonnét barmok jártak ki a legelőre. A gazdaasszonyaik minden házban sütöttek nekik kalácsot, egész kenyeret, ezenkívül kaptak még zsírt, szalonnát, kolbászt, pénzt, néhol pálinkát is. Rendszerint még az ablak alatt énekelték el az éneket: Csordapásztorok, midőn Betlehemben, Csordát őriztek éjjel a mezőben, Isten angyali jövének melléjök, Nagy félelemmel telik meg ő szivök. Örömet mondok néktek, ne féljetek, Mert ma született a ti üdvösségtek. Menjetek el csak gyorsan a városba, Ott találjátok Jézust a jászolba. Elindulának, és el is jutának Szűz Máriának jónapot mondának.


50. oldal

Nem találták őt fényes palotába, Hanem istálló szegény jászolába. Aki az ég s föld sarkait fönntartja, Nem lel más helyet, hol fejét lehajtsa. Ez a legrégebbről ismert karácsonyi énekünk, 1651-ben már nyomtatásban is megjelent Régi ének címen. A pásztorokat az ének befejeztével a gazda megajándékozta, ők pedig megköszönve az adományt: „Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget!” jókívánsággal búcsúztak el a háztól. Szőgyénben a pásztorok ezen a napon hordták a mustárvessző-köteget, amelyből a gazdaasszony egy szálat kihúzott és megőrzött, hogy ezzel is védje az állatokat a veszedelemtől. A szentestén igen nagy gonddal készítették el a karácsonyi asztalt. Az asztal lapjára búzaszemekből keresztet rajzoltak, ezt a csak karácsonykor használt, házilag szőtt fehér abrosszal terítették le. Az asztal egyik sarkába tették a földíszített fenyőt, a karácsonyfát. A fa alá pedig helyi szokás szerint a következő dolgokat rakták: fokhagyma, főzőkanál, egy maréknyi szalma, méz, ostya, alma, dió, öregbab, lencse, sodrófa, só. Voltak helyek, ahol ezen az estén bor is került az asztalra. A lélek nyugalma érdekében az élelem mellé tették az imádságoskönyvet, a rózsafűzért (olvasó), református vidékeken pedig a Bibliát meg a zsoltárt. A karácsonyfa mellé az egymásra rakott frissen sült kenyeret és kalácsokat (mákos, diós, pusztakalács) tették, ezeket szintén háziszőttes fehér asztalkendővel takarták le, s erre rátették a családfő „ünneplő” kalapját. Ezt a kalapot nevezték Szent József kalapjának. Az asztal hídjára (az asztallábakat összekötő, kereszt alakba helyezett két léc) tették a keresztté formált búza-, rozs-, árpaszalmából készített szalmaköteget, ennek végébe pedig a tiszta búzával töltött szakajtó vagy vájló-kosarat. Voltak faluk, ahol a búza közé rozs-, árpa- és kukoricaszemeket is kevertek. E kosár gabona mellé került még a földműves családoknál a sarló, a kötözőfa, a tokmány, a favágásnál használt fejsze s más háztartási szerszámok, a mesterembereknél pedig mesterségük legfontosabb szerszámai. Azt tartották, hogy az asztal hídjára helyezett kereszt alakú szalmakötegen fog éjfélkor megpihenni a megszületett Kisjézus. Az asztalra helyezett tárgyak, valamint az élelem jelképesen az érkező esztendőt képviselték. A fokhagymát, ha a ló megbetegedett, a farka alá kötötték, hogy mielőbb meggyógyuljon. A fokhagyma ezenkívül még az élet, az egészség megőrzését is szolgálta. A főzőkanál, a kenyér, a kalács és a méz, valamint az ostya az egész évi élelem biztosítását jelentette. A sodrófával megdörgölték a beteg ló hátát, hogy kigyógyuljon a betegségéből. A kalappal a szerencsét és a családi békességet takarták le, hogy a család minden tagja egész esztendőben egészséges, szerencsés legyen, mindig a legnagyobb megértés legyen közöttük. Az alma, a dió, a bab és a lencse az anyagi gazdagság jelképe volt. Az öregbabot – lóbabnak is nevezik – azért fogyasztották, hogy egész évben sok (elég) nagypénzük (papírpénzük), a lencsét pedig azért, hogy mindig elég aprópénzük legyen. A borsot a kakasnak adták, de tettek belőle a karácsonyi levesbe is, hogy megvédje a háziak egészségét. A kenyeret és a kalácsot a karácsonyi asztalon jó magasra „púpozták”, hogy az aratási asztagok is ilyen magasak legyenek a szérűn. Karácsony napjának előestéjén állítják föl az ünnep szimbólumát, a karácsonyfát. Ezt az északigermán eredetű szokást a protestáns világ a tizenhatodik században kezdte újra meghonosítani, hozzánk pedig a múlt század második harmadában került, ugyancsak német hatásra. Keresztény értelmezése a 18. században alakult ki. A fa díszítése mindig ünnep volt és ma is az a családban. A fára aggatott cukorka, csokoládé, a díszek közül pedig a dió és az alma a jó és gonosz tudásának a gyümölcsét, az angyalhaj s más papírból készített dísz pedig a kígyót, a rosszra csábító kísértőt jelképezte. Érdekes művelődéstörténeti emléke is van a fadíszítésnek. A jog kialakulásának a kezdetén a tulajdont általában a testükön hordták, s az ajándékozás is csak olyan formában történhetett, hogy az adományt a megajándékozott testéhez kötötték. Ez az ősi gesztus nyilvánul meg a tárgyak fára történő


51. oldal

felrakásában is. Régebben a Csallóközben a karácsonyfát csak a saját maguk készítette díszekkel ékesítették. A díszek között a legfontosabb volt az aranyozott dió, az alma és a szárazsütemény. A karácsony esti ajándékozás, az ajándékok fa alá rakása Bálint Sándor néprajztudósunk szerint a keleti mágusok, a háromkirályok emlékét példázza, akiket a csillag vezérelt az újszülött Jézus jászolához, s ott lerakták az ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. De van olyan magyarázat is, amely szerint az ajándékozás szokása még abból az időből maradt fönn, amikor az év a karácsonnyal kezdődött, s a családtagok azzal a céllal ajándékozták meg egymást, hogy az új év minden napján anynyi szerencse érje őket, mint az első napon. Egyébként az ajándékozás ismeretes volt a római szaturnáliákon is. A szentestén minden házban nagy áhítattal fogyasztották el a karácsonyi vacsorát: lencselevest, „mákos csikmákot” és öregbabot. A tésztát lekváros derelyével bélelték, s ezt a legtöbb faluban „dereglének” mondták. A vacsoránál a család minden tagjának az asztalhoz kellett ülnie, az ételt együtt, közösen fogyasztották el. A gazdaasszony sem kelhetett föl már az asztaltól – ezért már minden ételt előre az asztalra helyezett – hogy a kotlók is jól üljenek a tojásokon. Az együtt elfogyasztott karácsonyi vacsora egyik igen fontos hiedelme volt, hogy az a családtag, aki a következő évben hosszú útra megy, ha eltéved, gondoljon a közösen elfogyasztott karácsonyi vacsorára, s akkor biztosan megtalálja a helyes utat, hogy hazataláljon. A vacsorát a ház feje, az édesapa vagy a legöregebb férfi a házban az ünnep fölköszöntésével kezdte: Adjunk hálát az Istennek, hogy megengedte érni szent Karácsony estéjét. Kérjük, hogy jövőre is megérhessük, erőben, egészségben el is tölthessük. Utána következett a szokásos ünnepi köszöntés: Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget! Ezután imádkoztak, majd mindenki ivott egy korty pálinkát, evett a tányérba tett mézzel kent ostyából, utána fogyasztották el a vacsorát. A vacsora ideje alatt az asztalon gyertya égett éppúgy, mint a karácsonyfán. A fény Jézust jelképezte. A népi hagyományban igen fontos szerepe volt a piros almának valamint a diónak. E két gyümölcs a természet visszatérő erejét jelképezte, de mint szerelmi szimbólum is szerepelt. Már a görögöknél is szokásban volt az új házasoknak almát ajándékozni egybekelésük estéjén, s ezt megosztva közösen fogyasztották el. A karácsony esti almát vacsorakor a Csallóköz legtöbb falujában annyifelé vágták, ahány tagja volt a családnak. Az így, közösen elfogyasztott alma az egymás közti békét és a megértést biztosította. Sok helyen a lányok az éjféli misére is vittek magukkal almát, hogy a pap megáldja. Csilizradványon azt tartották, hogy kinek mennyi jutott a vacsorakor közösen elfogyasztott almában lévő magházból, abból megállapíthatta, hogy az új évben egészséges lesz-e. Ha csak kicsi magház került hozzá, tehát tiszta volt az alma, egészséget jósolt. Bálint Sándor írja, hogy a karácsonyi vacsora kezdetén több helyen a családtagok diót törtek. Akinek a diója egészséges volt, az a következő évben nem betegedhetett meg, aki viszont férges diót tört, nem remélhetett hosszú életet. Ez a szokás általános volt a történelmi Magyarország területén. A karácsony misztikumát sok babonás szokás vette körül. Várkonyban már a szenteste reggelén a Luca napján font sugárral pattogtattak, hogy a szekerek ne süllyedjenek meg a sárban. Nyárasdon és még sok más csallóközi faluban karácsony estéjére már minden kölcsönkért tárgyat, eszközt, pénzt, könyvet visszaadtak, nehogy az érkező esztendőben is tartozzanak. Cséfalván a férjhezmenendő lány kiment az ólakhoz, megrugdalta az anyadisznó óljának az ajtaját, mire a disznó röfögni kezdett. Ahányat röffentett, annyi évet kellett a leánynak a házasságra várnia. Patason a karácsonyesti vacsora után az asszonyok elmentek a szomszéd kazlához, abból egy maréknyi szalmát csentek. Néhány szálat a kotló alá tettek, a többivel pedig karácsony napján begyújtottak a tűzhelyen. Hitük szerint minden ilyen szalmára ültetett tyúk egész évben jól tojik, nyugodtan ül a fészkén, s az alája rakott tojásokból kikelt baromfiak is hasonlóak lesznek. Az elcsent szalmával való begyújtással pedig az egész évi szerencsét és az egészséget védelmezték. Ez a hiedelem, illetve asszonyi cselekedet kivételt tesz a néphit ama momentumában, amely a női nemet általában szerencsétlenséget hozó lénynek tekinti. Ebben az esetben viszont a szalmát csak nők szerezhetik meg, mert így érvényesül az ereje. Ugyancsak Patason hitték, hogy a karácsonyi kalácsból a család halottjai is fogyasztanak, mert ezen az éjjelen éjfélkor ők is hazalátogatnak. Csilizradványon karácsonyeste búzafejes kalácsot tettek a fa alá. Ez a búzakalászhoz hasonlóan megfonott kalács volt, négysoros, mint a búzafej. Medvén ezt kulcsos kalácsnak nevezték. A búza, a gabona a népi hagyományban mindig magát az életet jelentette, s jelenti még ma is. A karácsonyi kalács pedig a lelki és a testi erő, a benne lévő harmónia szimbóluma volt.


52. oldal

A radványi szokás szenteste a ruhákat sem hagyta lógni a szekrényben, sem a szárítókötélen, de még a házban sem. Lepedőt terítettek a padlóra vagy a szoba földjére, s erre helyezték el a ruhákat. Ez elsősorban az állatokat védte meg az elhullástól, de oltalmazta a ház népét is. A Patason és általában a Csilizközben szokásban volt karácsonyesti szalmalopáshoz Nyárasdon verset is tudtak. Ez a kis versike ma már csak töredékeiben létező varázsló formula: Karácsonyi ostya, Hét kazalból vitt szalma... Hogy a tyúk jó tojó legyen! Én tyúkjaim tojj, tojj!... Másé meg csak kotty, kotty! A gyermekek már az ünnep előtt egy héttel tanulgatták a „mendika” szövegét. Akik még nem jártak iskolába, az édesanyjuktól tanult mondókákkal köszöntöttek: Megjött a szép karácsony, Aranyozott szép szánon. Hozott diót, mogyorót, Jó gyermekeknek valót. A másik énekkel a születő Jézuskát köszöntötték: Kicsiny gyerek vagyok, Aranyhalat fogok. Cintányérra teszem, Kisjézusnak viszem. A karácsonyi vacsora elköltése után a ház népe éjfélig virrasztott, hallgatta az ablak alatt éneklő – a Csallóközben úgy mondták és mondják – mendikáló gyermeksereget, almát, diót és pénzt osztogatva nekik. A gyermekeknek vállán ott volt a tarisznya, ebbe tették mindig a kapott adományt. Dicsértessék a Jézus Krisztus köszöntéssel jelezték az ének kezdetét. Felhangzott a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok örvendezve, a Csordapásztorok, de szívesen énekelték a Gárdonyi Géza írta Föl nagy örömre, most született kezdetű mendikát vagy az Ó, gyönyörű szép titokzatos éj kezdetű, Czikéné Lovich Ilona szerzette éneket. A negyvenes években már a Csallóközben is ismertté vált a német Stille Nacht magyar változata, a Csendes éj. Református vidékeken, például a Csilizközben is, a Krisztus Urunknak áldott születésén, Az Istennek szent angyala, s több más népének volt ismeretes. Szentmihályfán a gazdaasszony a karácsony esti mendikálóknak egész kemence apró mákos vagy lekváros „kalácspatkót” sütött, és az ének befejezése után megajándékozta őket. Ők pedig elmondták a szokásos jókívánságot: Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szenteste a falu pásztorai éjfélkor hangos trombitával ostorpattogtatással, karikás ostorral köszöntötték a megszületett Kisjézust. Éjféli mise előtt a felnőttek is jártak mendikálni. Az áhítatos énekek közé néha tréfás szöveget is loptak be, például: Nem érem el fáré, Székrű szekundáré! Ha nem éred fáré, Szekrű szekundáré! Itt játékosan arra figyelmeztették a háziakat, hogy vigyázzanak, mert éneklés közben a székre állva kilopják a kolbászt a kamrából (Csiliznyárad). Az éjféli miséhez is sok hiedelem, varázslatos szokás fűződik. Ezeket a babonás hiedelmeket a mise szokatlan időpontjával magyarázhatjuk. A néphit szerint az éjfél a szellemjárás ideje. Ezért nem kiáltott valamikor a bakter, az éjjeliőr ebben az órában, ezért nem ment a halász a vízre, hogy halász-


53. oldal

szon, s a boszorkányok is ekkor voltak a legfélelmetesebbek. Ismeretlenségüket ezen az éjjelen azonban nem tudták megőrizni, mert a lucaszék készítője a misén Úrfelmutatáskor a székre fölállva meglátta a falu boszorkányait, akik háttal álltak az oltárnak. A Dunaszerdahely környéki falvakban, így Kisudvarnokban is még néhány évtizeddel ezelőtt is meggyőződéssel vallották, hogy az éjféli mise kezdetekor az állatok is megszólalnak az istállóban. Elmondják, hogy a gazdájuk hogyan bánt velük az esztendő folyamán. A rossz hírt elkerülendő, a gazda ezen az éjszakán, illetve még a szentestei vacsora megkezdése előtt telerakta a barmok jászolát eleséggel. Megtörtént esetként emlegették, hogy az egyik gazda éjfélkor kihallgatta az állatok beszélgetését. „Szegény gazdánk, pedig mindig milyen jó volt hozzánk, mégis az új évben meg fog halni.” A gazda ezt hallva szörnyethalt. Az éjféli mise a szerelmi varázslatoknak is igen kedvező ideje volt. Szinte az egész Csallóközben hitték, hogy a miséről hazatérő lányok, ha megkerülték a gémeskutat, s beletekintettek a vízbe, meglátták benne jövendőbelijük arcát. Több helyen a leányok a ruhájuk alá rejtett edénykében mézet vittek magukkal a misére, a pap áldásosztáskor ezt is megszentelte anélkül, hogy tudott volna róla. Ezzel a megáldott, megszentelt mézzel kenték be titokban a választott (udvarló) legény ruháját, s így egész életre megnyerték a szerelmét és a hűségét is. Az egyházban az éjféli mise az egyedüli megmaradt vigília, igazi virrasztás Jézus bölcsőjénél. A pásztorok a betlehemi mezőkön virrasztanak. Egyszerre csodálatos fény veszi őket körül és angyali szózat adja nekik hírül Krisztus születését. A ragyogóan kivilágított templomban is Krisztus fénye az ural-kodó. Ezen a szentmisén kétszeresen is az emberek békességéért imádkozik az egyház. December 25-e nagykarácsony ünnepe, Jézus Krisztus születésének a napja. Rómában a negyedik század derekán vezették be Jézus születésnapjának a megünneplését. I. Gyula pápa 350-ben nyilvánította december 25-ét kötelező ünneppé. A pogány Rómában főként éppen a negyedik században igen virágzott a Nap kultusza. Minthogy a téli napforduló alkalmával, az antik számítás szerint, december 25-én a legrövidebb a nap, a látszat szerint a Napot legyőzte a sötétség. A nappal azonban hosszabbodni kezd, ezért ünnepelték a Legyőzhetetlen Nap, latinul a Sol invictus születését. Az egyház, hogy ezt a pogány szokást ellensúlyozza, erre a napra tette a kereszténység fényének, Jézus Krisztusnak a születésnapját. Nagykarácsony napjának is megvoltak a sajátságos szokásai. Ezek közül sok, már az előző napon, a szentestén megkezdett szokás befejezése volt. Ezen a napon régen csak a templomba mentek, egyébként a házat a nagy ünnepre való tekintettel nem hagyták el. Még a rokonokat sem látogatták meg. Így őrizték a család szerencséjét. Bősön azt tartották, hogy karácsony napján nem szabad az udvaron ételt fogyasztani, még almát sem, mert akkor megbetegszenek az állatok. Ezért az éjféli misén megáldott almát a lányok az utcán ették meg arra várva, hogy legénnyel találkozzanak. A hit szerint olyan nevű legény vette őket feleségül, amilyen nevet az viselt, aki látta őket almát enni. Cséfalván a karácsonyi asztalról lepotyogott morzsával dobálták meg korán hajnalban, hogy senki ne lássa őket, a gyümölcsfákat, hogy egészséges, gazdag termést hozzanak. Eperjesen a karácsonyi morzsákat ott szórták szét az udvaron, ahova a kiscsirkéket akarták szoktatni. A medveiek a karácsonyesti bab és gyümölcs héját elégették, s a füstjével megfüstölték a teheneket, hogy a tőgyük mindig egészséges legyen, és sok tejet adjanak. Felbáron az éjféli miséről hazamenet mindenki elfogyasztotta a már előre elkészített és az asztalra helyezett kocsonyát, mert – ahogy ők mondták – „főszabadút a bűt.” Bodakon, Sülyben a kocsonya mellett a sonka is szerepelt. Az éjfél utáni étkezéssel, mint az ünnepi szokások minden cselekedetével, az érkező esztendő bőségét, gazdagságát, az emberi és az állati egészséget védelmezték. Az ünnep méltóságára való tekintettel, meg a ház és a háziak szerencséjét védelmezendő, nem söpörtek, a szemetet sem vitték ki a házból. Felbáron és Bodakon a karácsonyi asztalról a morzsát a tűzbe dobták, elégették, hogy a kéményből kiszálló füstje elűzze a rosszat a ház környékéről is. Sülyben viszont megőrizték, s ha a kisgyerek megbetegedett, a füstjével gyógyították. Az asztal alatti szénából és a gabonából az éjféli mise után azonnal adtak a barmoknak és a baromfiaknak is, hogy az érkező esztendőben semmi veszedelem ne érje őket. A szalmából pedig kis csutakokat kötöztek a gyümölcsfákra, hogy megvédje azokat a téli fagytól, és gazdagon teremjenek.


54. oldal

A Csallóköz-szerte szokásban volt, hogy a karácsonyi asztalt csak az ünnepek eltelte után szedték le. Addig az ételmaradékokat is gondosan őrizték. Nem vitték ki a szemetet sem, nem is söpörtek, hogy a szerencsét nehogy kisöpörjék a házból. Az asztal szétbontása után az ételmaradékot, a morzsát és a kosárban lévő gabonát a tyúkoknak és a többi baromfinak szórták. Az asztal alá helyezett szalmából is tettek alájuk, hogy a kotlók nyugodtan üljenek mindig a tojásokon, és minden tojás fias legyen. A takarmányt pedig az állatok kapták meg. Az ünnepek alatt összegyűlt szemetet azok eltelte után az udvar közepére öntötték. Ekkor a leány ráállt a kiöntött szemétrakásra, s amely irányból kutyaugatást hallott, arra vitték feleségnek. A karácsony misztériuma népi megünneplésének igazi hangulatot a szokások, az ünnepi játékok és más népi hagyományok adtak. Ilyen, néhol még napjainkban is élő, sokszor újjáéledő játék volt a Csallóközben is a betlehemezés. Egyes ünnepekkel kapcsolatban már a pogányok vallásában is találunk sok drámai ábrázolást, s ezt a hagyományt fogadta el az egyház is, amikor engedélyezte az ún. misztériumjátékokat. Ezeket a játékokat a középkorban már az egész keresztény Európában megtaláljuk. Ilyen dramatizált misztériumjáték a betlehemezés is. Karácsony táján megjelentek a házaknál a betlehemesek – ezzel is jelezték az ünnep közeledtét – s eljátszották Jézus születésének a történetét. Ez a történet volt tulajdonképpen az a központi gondolat, amely ezeket a játékokat kialakította. A régi pogány istenek, varázslók, sámánok alakját és helyét most már a szentek foglalták el. Így került be a játékba a háromkirályok látogatása és más, a karácsonnyal összefüggő bibliai jelenet. Kezdetben a templomban mutatták be ezeket a játékokat. Majd, az eredetileg latinul előadott vallásos történet, kikerülve a nép közé, átalakult szinte teljesen világias, csak a formájában néhol még vallási ízt mutató népi színdarabbá. Külsejében még megőrizte egyházi jellegét, de a tartalmában már erősen világias, nevettető jelenetekkel tarkított előadássá kerekedett. A szenteket népibb alakok váltották föl: kifordított bundát viselő pásztorok, fehér ingbe öltöztetett angyalok. A láncos bottal táncot járó pásztorok ősi pogány szokásnak hódoltak, ennek segítségével űzték el a gonosz szellemeket a ház környékéről és a házból, ahova bebocsátást nyertek. Ezt a pogány szokást szimbolizálta a kifordított suba is, amely a régi állatalakoskodó játék viselete és maradványa. A betlehemezés még néhány évtizeddel ezelőtt is általánosan elterjedt, egyik legnépszerűbb ünnepi játéka volt népünknek. Advent beköszöntével már megkezdték a tanulást, hogy minél tökéletesebben, hűen tudják előadni a születés és a látogatás történetét. Az ünnep előtt jó tíz nappal kezdték el a betlehemezést, vagy ahogy a Csallóközben mondták, a betlehemjárást. Rendszerint négyen járták a házakat: az angyal, a pásztor, a bojtár (bujtár) és az „öreg”, azaz a legöregebb pásztor. A betlehemes játék a következő állandó részeket tartalmazza: Beajánlkozás Jézus születésének a hírüladása A pásztorok jelentkezése, hírhallása, hódolása a jászolnál Elbúcsúzás és áldáskívánás A beajánlkozást versben mondták. Előlépett az angyal, s így énekelt: Jó estét kívánunk, Bötlehemme' járunk. Kisjézust imádunk. Szabad-é bészánunk? Utána az öreg is megkérdezte: Be szabad-e hozni a Kisjézuskát? Amikor erre engedélyt kaptak, az angyal belépett a szobába a magával hozott templom alakú betlehemmel. A vékony színes papírból készített templomocska belsejét zöld mohával bélelték ki, erre helyezték el a jászolban fekvő Gyermeket Máriával és Józseffel. A jászolt pásztorok állták körül, velük voltak az állataik is.


55. oldal

Az angyal hóna alatt a betlehemmel Dicsértesséket köszöntött, majd énekelni kezdett: Betlehem tündöklik, mint a tűz. Támadott egy csodálatos, szép tiszta Szűz, Aki szülte Jézust, És fenntartja Jézust, Mégpediglen fény nélkül. Erre az emberi elme csak elrémül. Glória, glória, pajtás, hát gyere be! A hívásra belépett a pásztor, köszöntött: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Letérdelt a betlehem elé, és ezeket mondta: Látom Kisjézuskám, Fázik a Te lábacskád. Majd varrok én tenéked Szurkos fonállal szép piros csizmácskát. A pásztor térdelve maradt a betlehem előtt, az angyal pedig beszólította a bojtárt, aki így beszélt: Dicsérjük a Jézust, Ki jászolban fekszik. De sok hegyet, völgyet bejártam, De még ilyen szépet sosem találtam. Most az angyal az öreget szólította: Glória, glória, öreg, hát gyere be! Az öreg tréfásan – mintha nagyon elfáradt volna a hosszú vándorlásban – befordult (bedűt) az ajtón, majd térdelve így beszélt: Megérkeztem a messzi országból, Még az Óperenciás tengeren is túlról. Alig várom, hogy a hírt elmondhassam, Messiás, Kisjézus született Betlehemben. E mondóka után mind a négyen körbejártak a szobában, az angyal pedig énekelte: Eriggy bojtár előre, előre! Vidd a lámpást előre, előre! Ragyognak a csillagok, Kik az égen csillognak, Vigyázz az égre! A vers befejezése után az öreg így bíztatta a pásztort és a bojtárt: Aludjunk hát egyet pajtások! Mindhárman ráborultak a botjukra, mintha aludnának. De az angyal nem hagyja őket aludni, ébresztgeti őket: Glória, glória in ekszcelszűz Deusz! Keljetek föl pásztorok! Nyájatoknak enni adjatok! Messiás, Kisjézus született Betlehemben.


56. oldal

Az énekre a bojtár ébredt fel elsőnek, és ezt mondta: Keljünk föl hát az angyali szózatra! Az öreg pedig azonnal megkérdezte: Mit álmodtál pajtás? A bojtár válaszolt: Túrós-mákos galuskákat. Erre a feleletre mindhárman fölugrottak, és az angyalt körbe járva, az öreg a csörgősbottal nagyokat ütve a padlóra, énekelték: Amint egyszer friss álmomból fölugrottam, Ezt a rongyos bocskorkámat fölrántottam. Hallod-e pajtás, mi dolog ez? Juhaim sietnek Betlehembe. Ha mivélünk el akartok Betlehembe jönni, Siessetek túrós-mákos galuskákat enni. A Jancsi citorál, a Pista furuglál, Félreveti a bundáját, igyengeti a lábát. Az ének után az angyal az asztalra helyezte a betlehemet, meggyújtották a benne lévő gyertyát, és megkérték a háziakat, hogy tekintsenek bele. Amíg a háziak a betlehemben gyönyörködtek, dicsérték, ők így énekeltek: Most született Betlehemben Egy kisdedecske. Heródesnek ellensége e kis gyermecske. A próféták királyságát Imádd avégre, A csábító kígyónak is Most hullik feje. Gyertek tehát, Boruljunk le Jézus lábánál! Áldjuk őtet és Imádjuk hideg jászlánál! Betlehemnek pusztájában, Ökör, szamár jászolában, Üdvözítőnk született. És a barmok rálehelvén, Szűzanya így énekelvén: Aludjál, nyugodjál, Kisded Jézus aludjál! Az ének befejeztével dicsértesséket mondtak, a háziak pedig megjutalmazták őket almával, dióval, kaláccsal, kevés pénzzel. Mielőtt elbúcsúztak volna, ezt énekelték: Jó gazda, jó gazda bocsáss minket Utunkra! Házadra, nyájadra


57. oldal

Szálljon Isten áldása! A betlehemesek közül csak az angyal öltözött hosszú, fehér ingbe, a fejére pedig püspöksüvegszerű sapkát tett. A templomocskát mindig az angyal vitte. Kísérői, a pásztorok ruházata a mindennapi öltözet volt, erre húztak magukra kifordított bundafélét. Az öreg pásztor hátán púp is volt. Kezében csörgős botot tartott. A másik két pásztor csak egyszerű botot vitt. Az öreg a csörgősbottal rá-ráütött a padlóra, hogy minden rossz, betegség, nyavalya elhagyja a házat. A betlehemi születéstörténet a kultikus, rituális mondanivaló mellett tréfás, világi gondolatokat is tartalmazott. A leírt köszöntőnek a Csallóközben több variánsa is van. Ezt főként a Felső-Duna menti falvakban ismerték. A betlehemezés mellett ismert volt még a Betlehem kis falucskában kezdetű, balladai hangvételű ének is, amelyet már az iskolában a vallástani órán tanultak meg. Az éneket 1983-ban az akkor hetvenkét éves Sánka Móricné Majtényi Mária így adta elő Süly községben: Betlehem kis falucskában, Karácsonykor éjféltájban Fiúisten ember lett, Mint kisgyermek született. Őtet hívták Jézuskának, Édesanyját Máriának, Ki pólyába takarta, S befektette jászolba. Az angyalok fönt az égben, mennyei nagy fényességben Zengették az éneket: Dicsőség az Istennek! Pásztorok a falu mellett Báránykákat legeltettek. Meghallván az éneket Jézuskához elmentek. Ájtatosan letérdeltek Jézuskának jászla mellett, Hogy őt szépen imádják, Mennynek s földnek királyát. Azután meg Napkeletről Ragyogó, szép csillag tűnt föl És elindult nyomába Három király utána. Imádták a Kisjézuskát, Köszöntötték Szűz Máriát. Ajándékot adtak át: Aranyat, tömjént, mirhát. Később Jézus növekedett, Napról-napra kedvesebb lett. Én is épp ilyen legyek, Szófogadó, jó gyerek.


58. oldal

Sok jót tett az embereknek, Akik őtet kérni jöttek. Betegeket gyógyított. Halottakat támasztott. Mégis sokan nem szerették. Gonosz emberek üldözték. És egy éjjel elfogták, Iszonyúan kínozták. Korbácsokkal ostorozták, Tövisekkel koronázták. Véres arcát leköpték, Náddal verték a fejét. Elítélték a halálra, Fölszögezték keresztfára. Ott meghalt nagy kín után Nagypénteken délután. Levették a keresztfáról, Sírt csináltak kősziklából. Testét oda temették, És katonák őrizték. De sokáig nem maradt ott, Harmadnapra föltámadott. Végre negyven nap múlva Mennyországba ment vissza. Elküldötte a Szentlelket, Ki megszentelt minden lelket. Pünkösd napján szállott le És itt maradt örökre. December 26. Ez a nap a hét első diakónus (szerpap) egyikének, Szent István első vértanúnak az ünnepe. Története a Szentírásban, az Apostolok cselekedetei című részben olvasható. A görög nevű István (Sztephanosz) a zsidók és a keresztények közti vallási türelmetlenség első, név szerint is ismert áldozata. December 27-én ünnepli az egyház a negyedik evangélista, Szent János apostol emlékét. János Zebedeus fia, az idősebb Szent Jakab apostol testvére. Jézushoz való csatlakozása előtt Keresztelő Szent János tanítványa volt. Ő is halász, mint a tizenkettő közül majd' mindegyik. A negyedik evangélium szerzője, de ő írta a Jelenések könyvét, az Apokalipszist is, amikor Patmosz szigetén élt száműzetésben. Az Arany legenda szerint a Domitianus-féle üldözések idején szenvedett „vértanúságot”, forró olajba dobták, de csodás módon egészségesen került ki belőle. A hagyomány szerint száműzetésének a helyén, Patmosz szigetén halt meg, százéves korában. A két szent, István és János napja a népi hagyományban névnapi köszöntő alkalom volt, amikor a rokonok, barátok, ismerősök meglátogatták egymást, s köszöntő verseket mondtak. Nemcsak a rokonság, a falu fiatalabb legényei is jártak köszönteni. A köszöntőt mindig versben, sokszor énekelve adták elő. Ezek a köszöntő formulák a 18. század második felében terjedtek el, valamikor népi ihletésű versek lehettek. Ekkorra már azonban csak iskolás könyvekben, naptárakban voltak olvashatók. Még néhány évtizeddel ezelőtt a Csallóközben is minden faluban ismerték ezeket a köszöntő verseket, ma már azonban csak töredékeikben lelhetők föl.


59. oldal

Csölösztőn, Somorja mellett így köszöntöttek: Örvendj, vígadj egészségben, Hogy megérted e napot. Mert Szent István patrónáddal Elnyerted gráciádat. Míg itt lészen maradásod, Ebben földi életben, Tiszteletben, becsületben Módod legyen mindenben. Áldjon meg a nagy Úristen Téged testben, lélekben. Holtod után lelked menjen Az örök dicsőségben. (Süke Károly 1901 Csölösztő. A verset 1984-ben mondta el.) Medvén a maradék szöveg így hangzik: ... Hány csillag a fényes égen, Annyi csöpp víz a tengerben, Annyi jeles napjai legyenek S víg órái... A balonyi köszöntő így hangzott: Örömforrás támadt az én szívemben. Nagy vidullást érzek ma a lelkemben, Mert látom, hogy fénylik Szent István csillaga, Nagy örömöt hozott kedves nevenapja. Kérem a Jóistent, sokáig megtarcsa, S ha meghal, majd maga mellé juttassa. Gyöngyvirágbokrétát tegyenek fejére, A mennyei fölség vegye kebelére. Ezeket, míg élek, szívemből kívánom, Hű szeretetébe magamat ajánlom. Balonyban több változata is élt e köszöntőnek, például a Zengedezve, énekszóval, valamint a Szent Jánosnak érdeme kezdetű, sajnos ma már csak néhány soros töredékben létező vers. Bősön János napján így köszöntöttek: Mosolyog a hajnal Szent János napjára. Hozzád is eljöttem Fénye világára. Kívánom Istentől, Sokáig éltessen, Kegyelmes kezéből Soha ki ne vessen... Szoktak mondani tréfás versikéket is: Zörög a kocsi a fagyon János nevenapja vagyon. Nékem egy koronát adjon!


60. oldal

Ha nékem nem ad Egy koronát, Csikó rúgja ki A fogát! E két napon a nép körében még éltek a karácsonyi szokások is. Bodakon István napján a leány kivitte a karácsonyi szemetet az udvarra, ott széthintette, utána kinézett az utcára, s amilyen nevű férfit látott meg először, olyan nevű férfi lett az ura. A kisunokák is köszöntötték István vagy János nevű nagyapáikat: Úgy örül a szívem, lelkem, Örömnap virradt reám, Hogy köszönthetlek neved napján Kedves, drága nagyapám. Szívből azt kívánom néked, Őrizzenek az angyalok Bútól, bajtól Téged! (Horváth István 1909, Bős) December 28-án tartja az egyház aprószentek ünnepét. Ez a nap már az ötödik században is december 28-án volt. A heródesi gyilkosság áldozatainak az emlékét a népi hagyomány is századok óta ünnepli. A betlehemi gyermekek vérükkel tettek bizonyságot Jézus mellett, s így vérükben megkeresztelkedve az ő kísérő csapatát alkotják. A Csallóközben még néhány évtizeddel ezelőtt is nagy kultusza volt az aprószenteki korbácsolásnak vagy vesszőzésnek. Az aprószentek-napi korbács a tizenöt-tizenhatodik században még az egyházi szentelmények közé tartozott. A betlehemezéshez hasonlóan később alakult át világi szóra-kozássá. Több csallóközi faluban ezen a napon tartották a legényavatást is. A cselekményhez kapcsolódó szertartások mindig mágikus, varázsló célzatúak voltak, pl. a korbácsolással űzték ki a betegséget, a betegségre való hajlamot a szervezetből. Hitték, hogy a megkorbácsolt személyt nem lepik el a kelések sem más kiütés. Nagybodakon a vesszőből font korbácsot a leányok szalagokkal díszítették. Azok a leányok, akik a korbácsra szalagot kötöttek, mindig első leányok voltak a bálban. A legényeket a vesszőzés befejezése után a leányok megvendégelték. Az a leány lett mindig az első lány a faluban, aki a legszebb szalagot kötötte a korbácsra. A korbácsokból koszorút kötöttek, ezt magukkal vitték a kocsmai mulatságra. A reggelig tartó mulatozás után a kocsmáros a díszes koszorút borral „megváltotta”, az ivó mestergerendájára akasztotta, s itt lógott a következő évi vesszőzésig. A korbácsolás szertartása így zajlott le: a vesszőző legény beköszöntött a házba: Dicsértessék a Jézus neve! Elmondanék egy szép verset, ha meg lenne engedve. Ekkor a gazda kiszólt: Lehet. Erre a legény így verselt: Elérkezett aprószentek estéje. Ezeket a Heródes megölette. Ezek vért ontottak ártatlanokért, És nyertek a mennyországban tiszta bért. A vers elmondása után sorra megvesszőzte a házban lévő asszonyokat, leányokat, leánykákat, közben pedig ezt mondogatta: Egészséggel, üdvösséggel, több jóval, kevesebb rosszal, kelés soha ne legyen a hátadon! A balonyiak szép sárga fűzfavesszőből font „aranyvesszővel” korbácsol-ták meg a nőket. A szalagokkal díszített korbács hétágú volt, azaz hét szál vesszőből fonták. Nádasdon nyolc szálból, Sülyben pedig kilenc szálból fonták a korbácsot.


61. oldal

A korbácsolás a Csallóköz legtöbb falujában a legényavatással kapcsolódott össze. A fölserdült fiút, amikor elérte tizennyolcadik életévét, szertartásosan avatták legénnyé a falu legényei és a legénybíró, valamint a legényhívó hadnagy társaságában. Nádasdon a legénybírót szeptember 15-én, Hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén választották, mert ekkor van a falu búcsújának a napja. A legénybíró feladatai közé tartozott a mulatságok szervezése, a népszokások megtartásának a szorgalmazása. A mulatságot is mindig neki kellett befejeznie. Ezenkívül fegyelmező, még bírságoló joga is volt. Az avatandó legény az avatása előtt már kiválasztotta az úgynevezett körösztapát az idősebb, tapasztaltabb legények közül. A kocsmába csak a körösztapával együtt mehetett be. Itt már várták a falu legényei. Bodakon egy fertály bort (2-3 liter), Nádasdon tíz liter bort kellett fizetnie. Ez az avatandó anyagi tehetségétől is függött. A borból a körösztapa egy pohárral a legény fejére öntött ezekkel a szavakkal: István vagy János (illetve az illető neve), én tíged ezennel megkörösztűllek. Ezután embersígesen vise'd magad, böcsűd meg az öregeket, tanítsd a fiatalabbakot, szeresd az embereket és az Istent! A keresztelés után mulatság kezdődött. Reggelig mulattak. Több faluban olyan szokás volt, hogy ha a legény nem akarta kikérni a kocsmárostól a fertály bort, az ajtóhoz húzott pad alatt kellett kibújnia, s így mindenki megkorbácsolhatta, a kocsmából is kitették. Aki nem kérte, hogy legénnyé avassák, nem mehetett be a kocsmába. (Szegi Lajos 1898, Szap) A fölavatott körösztfiú hívta meg ezután mindig a leányt a bálba a körösztapa részére. Illendően beköszöntött a házba: Jó estét kívánok! Vígh Sándor úrékat kéreti Illés Béla körösztapám, hogy Böske leányukat elengednék-e egypár fordulóra a bálba. Ha engedélyt kapott, a leányt elvitte a körösztapának. Tárnokon említették, hogy gazdakeresztelő is szokásban volt valamikor, s ugyanúgy zajlott le, mint a legényavatás. Csak itt sokkal több, huszonöt-harminc liter bort is elvártak az avatandó gazdától. Muzsikaszó mellett mulatoztak reggelig (Tóth József, 1901, Tárnok) December 31-e, Szent Szilveszter pápa emléknapja, az év utolsó napja is. Az egyház ezen a napon Nagy Konstantin császár barátját és tanácsadóját ünnepli, aki a katakombákból a világosságra került kereszténység egyik nagy képviselője. Elsőként védelmezte az igaz tanokat az ariánusokkal szemben. Ezért hívta össze a niceai zsinatot is 325-ben. 335-ben halt meg. Szilveszter napja egyben a polgári év utolsó napja is. A csallóközi ember ennek a napnak az estéjén elment a templomba, hogy meghálálja az Istennek az egész évi segítséget, és kérje a jövőbeli pártfogását. A pap is számadást végez az egész esztendőről. Régebben a szószékről szokta kijelenteni, hogy hogyan gazdálkodott a plébánia, hány ember született (fiú - leány), hány házasságot kötöttek az év folyamán, és hányan haltak meg (férfiak - nők). Szilveszter napján is szokásban volt, ugyanúgy, mint szenteste délutánján, a zajcsinálás, kolomprázás, a durrogtatás, az ostorpattogtatás. A hálaadás után a templomból először haza kellett menni, hogy elfogyasszák az erre a napra készített „jeles ételeket.” Bősön erre az alkalomra is lencselevest főztek, és sok rétest és kuglófot sütöttek. A rétest jól kinyújtották, hogy olyan hosszú legyen az életük, amilyen hosszan takarja a rétes az asztalt. Balonyban sok pogácsát sütöttek, hogy gazdag legyen az érkező esztendő. A Mátyus-földi Szímőn a pogácsa közepébe lúdtollat szúrtak annyi pogácsába, ahány tagja volt a családnak. Akinek sütés közben megégett a pogácsája, illetve a beletett toll, arról azt tartották, hogy az új évben meg fog halni. Csiliznyáradon a II. világháború végéig dívott az ólomöntés. A lavórba öntött hideg vízbe megolvasztott ólmot csöppentettek, s ami abból kialakult, az hozta a jövőt. Bodakon úgy mondták: az ólom sorsot mutatott. Ha a vízbe csöppentett ólom kard formát mutatott, akkor a leány katona férjet várhatott. A cipő alakja a cipészt jósolta, a koszorú pedig a közeledő férjhezmenést jelentette. Az egyik bodaki adatközlő, az 1983-ban nyolcvankét éves Fegyveres Gézáné rigmust is mondott az ólomból kialakult figurára: „Mírnökkaró, mírnöklánc, tígöd Bözske mírnök vár.” Sülyben a leányok gombócba tett férfinevek segítségével kutatták ki a jövendő férj nevét. A forró vízbe tett gombócok közül, amelyik elsőként földobódott, az abban lévő név jelezte a férj nevét. Bacsfán a leányok a disznóhúsból kiszedett csontokat női nevekkel, a saját nevükkel is jelölték. Ezeket kidobták a fal mellé, s amelyiket elsőként kapott föl a kutya, az a leány ment férjhez az új évben.


62. oldal

Felbáron az esti templomi hálaadás után minden családnál sonkát ettek, hogy az új esztendőben mindenből elegendő legyen. A szilveszteri bál közepén, éjfélkor „elfújták a lámpit”, később „leojtották a villant” ,s egy percnyi sötétség után fölzengett az ének: Ó, szép Jézus, ez új esztendőben, légy híveidben. Az ének befejezése után a legények közül többen elmentek a templomba, meghúzták a harangokat, s elénekelték a Himnuszt. Úgy mondták: „kiharangozzuk az óesztendőt, köszöntjük az újat.” Bősön is minden évben elénekelték a Himnuszt, ezzel zárták le az évet. A szapiak a Himnusz éneklése után ehhez az áhítathoz kapcsolták a tréfás mondókát: Dicsértessék az Úr Jézus Drága szent neve! Három fehér szőlőtőke, Három fekete. Uram Jézus, segíts meg, Ezt a kis bort igyuk meg! Utána folytatódott a szilveszteri mulatozás.


Azért van a róráté nappal, Mert későn keltünk föl a pappal

Recommend Documents