Tóth Erika BME KGKIEG 2006
Az üzleti terv nem szokványos megjelenési formája a magyar költészetben Majdnem minden költőnek található az életművében „eredmény típusú” és „mérleg típusú” vers is hiszen ezek az ars poetica versek, a számadó, számvető versek, amelyeket a művészek többnyire a pályafutásuk vége felé vetnek papírra, osztanak meg a közönséggel. „Üzleti terv típusú” költeményt már egy kicsit nehezebb találni, mert úgy gondolom, hogy ennek a kritériuma, hogy valamilyen hosszabb távú, konkrét cél (akár erős vágy is lehet) legyen megfogalmazva a műben. Minden kornak megvolt az adott célja, amiért a költők tollat ragadtak, és magukat vagy a népet buzdították az elérésére. Összegyűjtöttem egy pár ilyen véleményem szerint „üzleti terv típusú” verset a magyar költészetből, amit szeretnék ezúton megosztani. Petőfi Sándor a XIX. Században célként a haza függetlenségét, a magyar nép győzelmét tűzte ki, és verseiben, mint ahogy az alábbi példák is mutatják, ennek az elérésére buzdítja a honvédeket, a költőket, sőt fogalmaz meg számukra konkrét tennivalókat. „Az egy gondolat bánt engemet” című vers pedig annyiban különbözik az előző háromtól, hogy ott konkrétan magával szemben állít követelményt Petőfi. Petőfi Sándor: A HONVÉD Isten után legszebb és legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged! Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek, A véres halálbért. Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok,
Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint Nehéz istenátok. Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékennyé: Véreteket issza most, mint eddig itta Saját népe könnyét! Jőjetek! ismerjük már egymást; ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a másvilágon is a Honvédek nevére! Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom - Mi tagadás benne? Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segítettem koronát leütni A király fejérül! Hej te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hej be tönkretették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van mégis, mint nektek, Cifra uraságok. Van bizony énnékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is, akit csak magasztal Egy szívvel, egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája? Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez,
És ideszorítom rendre valamennyit Dobogó szívemhez! Hej az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arcáról, akik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon! Pest, 1849. (június 1-10.) Petőfi Sándor: A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz, Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed; Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Elôre hát mind, aki költô, A néppel túzön-vízen át! Átok reá, aki elhajítja Kezébôl a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ô árnyék alatt! Vannak hamis proféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bôség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. Pest, 1847. (január)
Petőfi Sándor: BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR... Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert sohasem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar... Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicső lesz élted, boldog és szabad, Amilyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tüzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, Akiknek vére volt keresztvized,
S halálhörgése bölcsőéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midőn áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk az öröm mián, Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, Amelyért lantom s kardom fáradott! Marosvásárhely, 1849. (március 6-7.)
Petőfi Sándor: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET... Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kôszirt, mit a hegyrôl a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: "Világszabadság!" S ezt elharsogják, Elharsoják kelettôl nyúgatig, S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva. Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével Es fátyolos zászlók kiséretével A hôsöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! Pest, 1846. (december)
A gyermek (6 év körüli) József Attila versében nagyon konkrét vágyat fogalmaz meg: gazdag szeretne lenni. A 32 éves korában írott verséből kiderül, hogy ez nem sikerült neki, sőt egy másik célja, a tanárrá válás sem. Viszont a vers végén ott a csattanó, az igazán hosszú távú terv, hogy nem fogja feladni, és az egész népet fogja tanítani, méghozzá nem középiskolás fokon! József Attila: Kedves Jocó! De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni. Míg a cukrot szopogatnám, Új ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fűnek fának, Mi jó dolga van Attilának. József Attila : Születésnapomra Harminckét éves lettem én -meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám,
Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a "Nincsen apám" versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: "Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén" -gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj -Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani! (1937. április 11.) Radnóti Miklós a háború és a koncentrációs táborok borzalmai között a túlélésre (egy emberhez méltóbb halálra) buzdít, a költőknek és egyben magának is a tisztaság és bűntelenség megőrzését tűzi ki feladatul.
Radnóti Miklós: JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT! Járkálj csak, halálraítélt! bokrokba szél és macska bútt, a sötét fák sora eldől előtted: a rémülettől fehér és púpos lett az út. Zsugorodj őszi levél hát! zsugorodj, rettentő világ! az égről hideg sziszeg le és rozsdás, merev füvekre ejtik árnyuk a vadlibák. Ó, költő, tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói és oly bűntelen, mint jámbor, régi képeken pöttömnyi gyermek Jézusok. S oly keményen is, mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok. 1936
Radnóti Miklós: ERŐLTETETT MENET Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Bor, 1944. szeptember 15.
Pilinszky János pedig önmagának írt versében a keserű magány elviselése a cél. Konkrétan megszabja magának, hogy milyenek kell lennie, mit kell tennie az elviselésére. Pilinszky János: Magamhoz Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet. Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat. Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra. S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek: az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se.
