Az önismeret szerepe a vezető i munkában 1

Az önismeret szerepe a vezetői munkában

1

AZ ÉNKÉP KIALAKULÁSA A vezetői munkában (is) nagyon fontos szerepe van az önismeretnek. A tapasztalat azt igazolja, hogy nem mindenkit és nem egyformán ragad magával a téma, noha talán már senki nem tagadja, hogy személyisége hatékonyságának növelése, az önmegvalósításra való törekvés felettébb közkeletű témák manapság. Talán nem véletlenül. Azok az emberek, akik vezetőként, munkatársként és beosztottként munkahelyi tapasztalatokkal rendelkeznek, hamar felismerik, hogy a szakmai ismeretek mellett (és gyakran azok hiányában is) a legfontosabb képesség a másokhoz való kedvező viszonyulás. A siker útja az alkalmazkodáson keresztül vezet. De hogyan alkalmazkodjunk úgy, hogy közben megőrizzük személyiségünk jellemező vonásait. Hogyan oldódjunk fel a családi és munkahelyi gyümölcsszószban anélkül, hogy el kellene veszítenünk egyéni „ízünket” a személyes céljaink elérése érdekében? A személyiségünk egy olyan eszköz, amely hozzásegíthet céljaink eléréséhez, de gátat is vethet annak, ha nem tanulunk meg bánni vele, azaz bánni magunkkal, hiszen az eszköz és a cél ebben az esetben szinte szétválaszthatatlan. Akkor leszünk képesek a környezet ingereire megfelelő módon reagálni, ha megfelelő módon érzékeljük és észleljük a körülöttünk történteket. Az érzékelés nem azonos az észlelés folyamatával. Az érzékelés érzékszervi funkció, míg az észlelés már az érzékelt, befogadott ingerek mentális feldolgozását jelenti. Gondolatokat, képeket, érzéseket társítok a látottakhoz, hallottakhoz (ízlelt, szagolt, tapintott és bensőmben érzett), és annak megfelelően reagálok rá, amilyen jelentést tulajdonítok az így nyert információnak. Az észlelés torzulásai könnyen okozhatnak félreértést, és ez naponta sokszor előfordulhat velünk. Például az üzemben a kollégánk, akivel korábban parázs vitát folytattunk bizonyos szakmai témában, és nem vagyunk vele túl jó viszonyban, a vezető irodájából kijövet ránk mosolyog. Az előzmények ismeretében arra gondolhatunk, hogy „bemószerolt” a főnöknél, és most kárörvendő mosolya az elbocsátásomat ünnepli. Ilyen az, amikor a helyzetet a félelmeknek és az elvárásoknak megfelelően észleljük. Na jó, kiderülhet az is, hogy tényleg „bemártott”, de könnyen beláthatjuk, hogy ennek az elgondolásnak számtalan más alternatívája is beigazolódhat. Például az, hogy a főnök éppen most szúrta le a rivális kollégát valamilyen apróbb baklövése miatt, és zavarában mosolygott kifelé jövet, vagy egy másik esetben: azt tervezi, hogy egy jubileumi meglepetést készít elő az ön harmincadik cégnél eltöltött évfordulójára, és mint közvetlen kollégáját, tanácsot kért arra vonatkozóan, hogyan lepjék meg önt. A jelenség konzummázott mottója: a dolgok nem olyanok, amilyenek valójában, hanem olyanok, amelyeknek gondoljuk őket. A helyzet értékelésében az annak tulajdonított jelentés lesz a meghatározó. Mondanom sem kell talán, hogy mi sem a valóságnak, hanem tulajdonított jelentésnek megfelelően fogunk reagálni, és minden valószínűség szerint akkora bakot lövünk, hogy öröm lesz nézni.


2

Sok galiba abból kerekedik, hogy apró gondolkodási hiba csúszik a logikai műveletbe. A következő lényeges tényezőnk a gondolkodás. Mindenki gondolkodik valahogyan, még ha ez gyakran kétségbe is vonható. A hangsúly a valahogyan -on található. Tehát nem úgy, ahogyan a másik, vagy éppen a sok másik ember. Mindenkinek van egy csak rá jellemző mennyiségileg és minőségileg meghatározott egyedi gondolkodási stílusa. Azt is mondhatjuk, hogy mindenkinek megvan a kedvenc gondolkodási hibája. Néha ezt a jelenséget patológiás értelemben vonatkoztatásoknak, téveszméknek nevezik. Sokszor szinte semmilyen külső inger nem kell ahhoz az egyénnek, hogy meg legyen győződve arról, hogy üldözik, meg akarják mérgezni, vagy a párja éppen most hűtlen hozzá, Másik esetben meg lehet a személy győződve arról, hogy ő a legkiválóbb főnök, mérnök, gépkezelő, vagy épp maga Napóleon. Finomabb és sokkal rejtettebb formája a meggyőződés rendszernek közvetlenül kapcsolódik az önértékelésünkhöz. Ez nem más, mint az ember valódi értékének tudata, fontosságának, nélkülözhetetlenségének és egyediségének globális megfogalmazása. De vigyázat! Itt még inkább, mint általában érvényes a szólás-mondás: „Nem minden arany, ami fénylik.” Leggyakrabban igazán rejtett, belső érzésekről van szó, aminek sokszor még a személy maga sincs tudatában. Például, nézzünk meg egy fiatal lendületes technikust, aki szakmai kudarcait túlzott arroganciával kezeli, és ahelyett, hogy alázattal tanulmányozná az elkövetett hibákat (okulás végett), mások hibáztatásával kísérli meg csökkenteni saját vétkességét. Legbelsőbb érzései, például ilynek lehetnek: ”Úgy sem tudnám rendesen megcsinálni, mert nem értek semmihez.” „Nem is érdekel, minek foglalkozzak komolyan vele.” „Úgy is itt fogom hagyni ezt az egészet, minek akkor megfelelni mindenki elvárásának.” „Az apám szerint sem értek semmihez, és neki mindig igaza van.” Lehetne folytatnia sort azokról az önsors-rontó gondolatokról, amelyek a csökkent önértékelés alapját képezik, és rányomják a bélyegét a viselkedés minden aspektusára. Magától értetődően, nem csak negatív gondolatokkal lehet ezeket a vélekedéseket feltölteni, hanem kedvezőbb énképet biztosító, pozitív véleményekkel is lehet azonosulni. A lelki problémák hátterében mindig megtalálható a kedvezőtlen önértékelés, vagy legalábbis az énkép valamilyen torzulása. Az alkalmatlanság, nem megfelelés érzései mellett olyan kompenzációk jelentkeznek, amelyek olyan cselekedetekre indítják a „gazdatestet”, amelyek erejének, képességeinek határán túl mutatnak. A parazita gondolatok elszívják az életerőt, ahelyett, hogy energiát biztosítanának a számunkra. Az optimális terhelés a képességek, a belső és külső elvárások (motivációk) harmonikus hálójából gombolyított olyan fonál, amely rugalmasan tart meg. A merev belső elvárások nem engednek semmilyen rugalmasságnak. Olyan drótkötélhez hasonlatosak, amelyek tartós fix kötések, nem igazodnak a vontatott tárgy tömegéhez, állagához. Ebből kifolyólag a kötél súlya néha nehezebb lehet, mint az a tényező, amelyet magához láncol. Önértékelésünk adja az önbecsülésünk alapját. Ebből adódóan logikusnak tűnik a következtetés, hogy megfelelő önbecsüléssel is csak az rendelkezhet, akinek az önértékelése is rendben van. Ha egy orrhosszal még előbbre tekintünk, megláthatjuk azt is, hogy a mások megbecsülése mögött a sajátunk helyezkedik el. A munkakörnyezetben - de otthon még hangsúlyosabban - mindennapi élményeink egyike a megbecsültség, értékeltség érzése, vagy a meg nem becsültség keserű élménye. Nagyon gyakran élhetjük át azt, hogy amik, és akik vagyunk, azt mások kritikával illetik, nem fogadják el, vagy egyenesen elutasításban részesülünk. Ezek a szituációk igazi kihívást jelentenek az önértékelésünk számára. Többszöri hasonló élmények hatása mindenképpen rögzülni fog a negatív tartalmú információ az úgy nevezett énképünkben. Az énkép fogalma rokon értelmű az önértékelés fogalmával, de annak inkább másokkal való viszonyulásait hangsúlyozza. Az énkép formálásában sokkal nagyobb hatással bírnak az aktuális környezeti hatások. Mások ítéletei, normái, értékelése az énképre közvetlenebbül


3

gyakorolnak pressziót, de hatásuk nem visszafordíthatatlan, és csak ritkán érik el az önértékelés szintjét. Énképünk nem velünk született, vagy mesterségesen összeállított vélekedések halmaza, hanem a születés pillanatától (egyesek szerint már a magzati korban elkezdődő) folyamatosan alakuló, változó képződmény, mint egy családi ház, úgy épül tégláról téglára a pincétől a padlásig életünk végéig. Ne legyenek illúzióink! Nem a felnőtteké a legkedvezőbb helyzet az énképük megformálására. Ebben a tekintetben - mint az emberi létben általában is - a legfontosabb időszak az alapozás évei, amelyet a korai gyermekkorra helyezhetünk. Ekkor legérzékenyebb az idegrendszerünk bizonyos biológiai és pszichológiai parancsok rögzítésére. Több kutató egybe hangzó állítása szerint 3 éves korunkig minden lényeges pszichológiai funkciónk megalapozódik, amelyeket később a rögzülés, kötés szilárdsága miatt nagyon nehéz megváltoztatni. Természetesen ez a megfigyelés nem csak a negatív esetekre vonatkoztatható, éppen úgy érvényes a kedvező irányú tapasztalatokra is. Mások későbbre helyezik ennek az érzékeny időpontnak a határát, és úgy hat éves korig adnak „laufot”. Azt javaslom, higgyük el nekik, mert állításaikat minden anya alá tudja támasztani. Nem is beszélve a nagymamákról, akik még az anyáknál is jobban tudnak mindent. Akkor miért is fontos ezzel a kérdéssel többet törődni, hiszem már minden eldől a gyermekkorban. Na ezért nem minden. Az alapok és a főfalak valóban a helyükre kerülnek, de a tetőszerkezet a cserepekkel, a vakolat, a gépészet, a belső elrendezés, burkolat és minden egyéb csak később változtatják csinos otthonná a házat. Nem is szólva a melléképületekről, amelyekkel később bővíthetjük az eredeti építményt. Tehát van remény arra, hogy akár a korai élmények ellenére is akár „generál átalakítást” eszközöljön a felnőtt saját lelki apparátusán, ha kellőképpen elszánt és elkötelezett a változtatásokkal kapcsolatosan. Erre azért nincs túl sok példa, és ennek oka is van. Mivel énképünk lényegében a másoktól kapott vélemények, kritikák alapján formálódik, változik, és a normális embertől a többiek a konzekvens, következetes viselkedést várják el, látszólag ellentmondásba keverednénk, ha nem a magunk önszántából kezdenénk ilyen vállalkozásba. A helyzet az, hogy akkor szoktunk jobban elgondolkodni a változtatás szükségességén, ha a régi megoldásaink sorra mondanak csődöt, és eléggé kétségbe vagyunk már esve ahhoz, hogy saját portánkon kezdjünk el söprögetni. A probléma megjelenésének első lépéseként egyszerűen rosszul kezdjük magunkat érezni. Ha ez a diszkomfort érzés huzamosabb időn keresztül megmarad, akkor gyanakodni kezdünk, hogy amit már korábban is sejtettünk igaz lehet. Vagyis, valami nincs velünk rendben. Énkép védésnek szokták nevezni azokat a manővereket, kommunikációban és viselkedésben megnyilvánuló technikákat, amellyel csökkenteni igyekezünk a szituáció okozta belső feszültséget és más szorongásokat. Szeretnénk konzekvensek maradni korábbi önmagunkhoz. Logikus magyarázatot igyekszünk adni arra a helyzetre, hogy például megbeszélés közben, amikor ránk került a sor, azt állítjuk, hogy a megfázás miatt ment el a hangunk, nem pedig a „szorongásgombóc” miatt szüntettük be fellépésünket. Számtalan ilyen helyzet létezik, amely mögött a meg nem felelés érzése található. A kisebbrendűség érzése a leggyakoribb önértékelési zavarok közé sorolható. Úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy mindenki másképpen és főképp máshogyan kisebbrendű. Az érzés tagadása nem egyenértékű annak hiányával. Amolyan gyűjtőfogalom, amely alá emberi érzések tág köre csoportosítható. A fogalom ALFRED ADLER pszichológus nevéhez kötődik. ADLER az egészséges személyiségről alkotott elméletében a személyiség alaptörekvésének célját, vagyis lelki dinamikánk mozgatórugóját a hatalomra törekvésben látta. Talán nem csoda, hogy a hatalommal, döntési jogkörrel és kompetenciával bíró személyhez, mint elérni


4

kívánt ideálhoz igazította a szorongással és önbizalom hiányával járó tünet-együttest, és azt kisebbrendűségnek nevezte el. A hatalommal kapcsolatban lévők nagyon gyakran ki vannak téve ennek az érzésnek, amelynek nem mindig az a gondolati koncepciója, hogy gyengébbnek, inkompetensnek érzi magát a másikhoz képest, hanem az, hogy a másik képességeit idealizálja, nagyítja föl, ruházz rá olyan adottságokat, amelyekkel összehasonlításban ő semmiképp sem állhatja meg a helyét. Nagyon gyakran a szülők idealizált képe jelenik meg a vezetők, rivális kollégák bőrébe bújtatva, hogy aztán a valódi apa és anya helyett a „felnőtt gyermek” velük vívhassa meg függetlenségi harcát. Sok szervezet struktúrája, vezetői filozófiája és irányító testületének tagjai mintegy ki is használják a hierarchia adta lehetőségeket, és patriarchális stílusukkal könnyebben ébresztenek föl a beosztottakban hasonló érzéseket. Talán már nem is kellene mondanom, de azok között is, akik ilyen érzéseket keltenek a másikban, hasonló érzésekkel küszködnek sokan. Ezen az önértékelési problémán nem könnyű változtatni, mert legtöbbször maguk az érintettek sincsenek tisztában azzal, hogy pontosan mit is éreznek, mi okozza viselkedésükben a zavart. Az önismeret itt visszacsatolásként olyan felismerésekhez segíthet hozzá, amelyek birtokában szakember segítségével (de nélküle is lehet) hatékonyabb beavatkozásokat eszközölhetünk. A negatív énkép mögötti csökkent önbizalom érzete a munkahelyi és az otthoni konfliktusok kerülésének kedvez, mert a kihívások (a konfliktusok számára kedvező megoldása) elkerülése megegyezik a kudarcok kerülésével. „Ha nem próbálom ki magam, nem is veszíthetek!”alapelv érvényesül. SZEMÉLYES KÉSZSÉGEK Mindannyian rendelkezünk bizonyos adottságokkal és képességekkel, amelyek ahhoz segítenek hozzá, hogy kiaknázhassuk az életünkben rejlő lehetőségeket. A képességek jó része egész életünkben rejtve marad még saját magunk előtt is. Sőt, néha úgy tűnik, mintha szándékosan rejtegetnénk nem mindennapi tehetségünket ebben vagy abban a dologban, mert magunk sem hiszünk abban, hogy az nem közönséges, hétköznapi attrakció, amire képesek vagyunk. Az önbizalom hiányával küzdők szinte soha nem merik megmutatni sokszor zseniális egyediségüket, kiemelkedő tehetségüket, mert úgy vélik, hogy mások szemében az nevetségesen egyszerű teljesítmény, amire bárki képes lehet. A képességekből úgy lesznek készségek, hogy el kezdünk foglalkozni velük, csiszoljuk, fejlesztjük, gyakoroljuk, hogy aztán tudatos munka eredményeként magabiztosan uralhassuk felette és magabiztosan használjuk őket. A készség szinten művelt tevékenység lényege a tudatosítás, a tudatosság elemének a genetikailag adott mintába építése, gazdagítása. Készség szinten nem csak muzsikálni, vagy autót szerelni lehet, hanem gondolkodni is. A filozófusok és más teoretikusok is ezt teszik, és amikor így cselekszenek, személyes adottságaikat használják ki. A pályaválasztási tanácsadás egyik fő kérdése a tanácstalan pályaválasztók felé az, hogy milyen képességekkel rendelkezik, és ezek közül melyeket használ készség szinten. A következő kérdés az érdeklődés, a motiváció felé irányul. Önismereti munka által feltérképezhető a saját képességeink tárháza, és a kívánt képességeket készséggé fejleszthetjük a tudatos akarati tevékenységgel. A figyelmes olvasó most joggal tehetné fel a kérdés: akkor miért nem fejleszti mindenki a képességeit tökélyre, és mindenki azt csinálhatná, amihez a legjobban ért. Hát igen. Azt mondják, hogy mindent meg lehet valósítani, csak akarni kell. A bökkenő éppen csak ott van, hogy nem tudunk úgy akarni, ahogyan szeretnénk.


5

Ha bizonyíték kellene erre az állításra, rögtön felhívnám az olvasó figyelmét az egészséges életmódhoz való személyes viszonyára. Hogy is áll ezzel a kérdéssel? Talán nem él elég tudatosan, vagy csak éppen mindig a holnapi napra halasztja az életmentő program „életbe léptetését”? Nézzünk kicsit jobban körbe a saját portánkon! A tudatosság kérdése már a korai gyermekkorban is azonnal maga után von egy másik kérdést, még pedig az önállóságét. A beszélni tanuló gyermek első szava a „mamma”, közvetlen utána következő pedig a „nem”. Persze ez nem mindig van így, néha a sorrend felcserélődik. Az öntudatára ébredt gyermek az önállóságát hangsúlyozza az elutasítással. Jó játék. A kedvenc ételét felkínálva harsány visítással reagál, és „nem, nem, nem”-el válaszol, pedig majd eleped érte a nagy önállóságának tudatában. A folyamat később sem változik, csak néha színt és tünetet vált. Helyzeteket, amelyekben demonstrálhatja önálló akaratát. A felnőttnek látszó gyermekek közöttünk élnek, és tagadnak, tagadnak és tagadnak körmük szakadtáig. A személyiségfejlődés másik lépcsőfokán megjelenik a közösségi érzés, a felelősség tudat. Érdekes, de felelősséget vállalni először mindig másokért szoktunk, és csak majd valamikor a későbbiekben érünk meg arra, hogy önmagunkért is képesek legyünk ezt a felelősséget „bevállalni”. Egy fiatal taxi vezető naponta több tucat utast juttat el a célállomásra. Feleségével gyermeket várnak, és látszólag felelőssége teljes tudatában végzi tevékenységét. Míg egyszer figyelmetlenségének és gyorshajtásának következtében halálos kimenetelű balesetnek lesz az okozója. Gyalogosátkelő helyen, iskola közvetlen közelében, az úton átkelni szándékozó gyalogost gázol. Nos ez a triviális példa talán új színben képes megvilágítani a döntéseinkért vállalt felelősség kérdését. Nem lehet minden egyes pillanatunkban a felelősség súlya alatt tevékenykedni. A túl nagy a teher jó táptalaja az infarktusnak. Ám teljes felelősségtudatunk birtokában kell kritikus kérdésekben döntéseinket meghozni, mert különben nem a mi döntésünk születne meg. Ha döntéseinkért nem vállaljuk, részben vagy egészében áthárítjuk a felelősséget, külső körülményeket és a balsorsot okoljuk a következményekért, akkor lényegében elismertük önállótlanságunkat. Önálló az, aki döntéseit szabadon, a körülmények mérlegelését követően hozza meg, figyelembe véve saját képességet és lehetőségeit, és döntéseinek kihatását másokra. Önállóak ugyanis csak a másikkal való viszonyunkban lehetünk. Nem a mama kedvéért leszünk önállóak, sőt gyakran annak ellenére válunk azzá. A teljes mértékű önállóság természetesen csak egy ideáll, amely elérése fizikai képtelenség, mert szükségünk van a másikra ahhoz, hogy életünket élhessük. Az érett, felnőtt személyiség ismérvei nagyon emlékeztetnek arra az önálló emberről felvázolt képre, amelyet az imént említettem. Mi is zajlik tehát az egészségviselkedés hátterében? Parancsra nem vagyunk képesek tudatosítani valódi értékeinket, és nem leszünk arra sem képesek, hogy érdekeinket felismerjük. Az egészség a létezés alapvető érdekét képviseli. Amikor valaki képes felelősséget vállalni magáért, olyan önálló döntést hoz meg, ami már önmaga az egészségtudatosság. Képes felismerni és elfogadni létezésének szükségességét (ha értelmét, célját még nem is látja) és igyekszik ezzel a mércével kalibrálni viselkedését is. Figyeljük csak meg bátran a szótövet, amely az „egész”, vagyis a teljes meglétére utal. A test-lélekszellem „szentháromsága” éppolyan egész, mint amennyire teljes és mindent átható. Ma már nem lehet csak testi betegségekről beszélni, mert minduntalan összevegyül a testi tünet a lelki bajokkal. A súlyos betegségekben szenvedők jó része egyáltalán nem leplezi spirituális törekvéseit. Gyógyulása érdekében felsejlik benne a hit, és az addig csak pislogó remény az ember fölötti hatalomban, fohásszá növi ki magát. A hit által a lélek ereje is megsokszorozódik, a testi erő pedig újra a régi lehet.


6

SAJÁT KORLÁTAINK FELISMERÉSE Születésünk pillanatától elvárások záporoznak felénk, melyek célja az úgy nevezett szocializáció. Lényege abban áll, hogy minél gyorsabban megtanítsák számunkra a társas együttélés kőbe vésett és íratlan szabályait. Ez persze csak némi döccenőkön keresztül történhet meg. A csecsemő még akkor szeretne táplálkozni, amikor éhes, nem pedig akkor, amikor a család többi tagja az asztalhoz sorakozik az ebédnek idején. Aludni sem akkor akar, amikor azt a szülei szeretnek. Néha már úgy tűnhet, hogy csak azért sem akkor és nem azt csinálja, amit a szülei elvárnak tőle. De semmi pánik, kevés kivétellel minden gyermeket sikerül betörni, vagy a szülőknek, esetenként a pedagógusoknak, néha pedig sajnos a fiatal korúak büntetés-végrehajtási intézetének angyal-mosolyú személyzetének. Normál esetben a külső elvárások azonosulás útján belsővé válnak. Anyukák szoktak meglepetten felfigyelni gyermekükre, ahogy az a kisebb testvérét milyen komolysággal és precízen oktatja a kulturált viselkedés etikettjére, noha az imént még szülei őt magát feszítették keresztre valami zsiványság miatt. „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!”- vagy éppen ne vedd el - tartja a mondás. A szülői mintáknak jó esélyük van megjelenni a gyermekek viselkedésében is, és mire „komoly” felnőtté érnek, rengeteg hasonlóságot figyelnek meg maguk is saját viselkedésük és a felmenők magatartása, hanghordozása, szójárása között. A korábban velünk szemben támasztott követelmények, igények ugyanúgy belénk ívódnak, szabályokká merevednek. Erre azért van szükségünk, mert ezek az elvárások, illetve az a képesség, hogy ezeknek az elvárásoknak eleget tudunk tenni, a biztonság érzését nyújtják számunkra. Csakhogy ezeket a sokszor megkövült előírásokat később elég nehéz lesz cenzúráznunk még akkor is, ha tökéletesen felismerjük azok értelmetlenségét, vagy gyakorlatilag káros voltát. Igényeink ezekkel a belsővé vált elvárásokkal vannak kapcsolatban, és többféle síkban értelmezhetjük azokat. A „Szentháromság” (test-lélek-szellem) minden dimenziója lényegessé válik. Ki ne ismerne rá a munkahelyén, vagy lakókörnyezetében olyanokra, akik a ruházatuk makulátlanságával demonstrálják elvárásaikat. Vagy azokat, akik az ételben, italban keresik az „igazságot”. Az igényszint globális meghatározásakor komplexen jelennek meg a külső és a belső elvárások rendszerei és az önkifejezés gyakorlati módjai. Fontos lehet tudni azt, hogy a mérnöknek mi a preferált igénye. Betartva a határidőt, olyan technológiát kidolgozni, amely nem lesz tökéletes, vagy makulátlan tervvel előállni, ami perfekt, de már lekésték a projekt beadásának végső időpontját. Mindkét megoldás lehet jó, és lehet zátonyra vivő. Lényege, hogy ismerjük fel saját képességeink, vagy lehetőségeink (képesség + környezeti hatások) határait. Mindig csak az adott, jól ismert határainkon belül lehet szabad játékterünk. A korlátjainkon túli terület elaknásított zóna. Nem ismerjük, félünk tőle, de rettentően kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi lenne, ha oda merészkednénk. AZ ÖNISMERETSZERZÉS FOLYAMATA A korlátok felismerése rendkívül hasznos, életmentő képességünk. Lehet, hogy most arra gondol az olvasó, hogy a korlátok olyanok, mint a lovardában a villanypásztor. Már megközelíteni is veszélyes. Á dehogy! Éppen ez a rendkívüli a dologban. Amint a határaink közvetlen közelébe kerülünk fizikai vagy szellemi portyáink során, a határjelzés mintha mindig kicsit előttünk járna néhány lépéssel. Szinte olyan érzés, mint amikor az árnyékunkat kergetjük. Megnyugtathatok mindenkit: bátran ugorjon neki képzeletbeli belső (de csak a belső!) kerítésének, soha nem fogja rajta összetörni magát. Ennek a különös jelenségnek nevet is adtak a tudósok. Csak röviden, „tanulásnak” nevezték el a határok szélesítését, belső

7


világunk területének gyarapítását. A határok szélesítése által nagyobb lesz a kompetenciaterületünk. A sportolók is a teljesítőképességük határait keresik, és nem is marad megdönthetetlen világcsúcs, amíg ember él a földön. Az önismereti munka is erre a képességünkre, és természetes kíváncsiságunkra számít, amikor arra bíztat: „Ismerd meg önmagad”. Határtalan korlátozottságunkat jól szemlélteti a Johari-ablaknak nevezett „önismereti nyílászáró” berendezés. ÉN MÁSOK

ISMEREM MAGAM

NEM ISMEREM MAGAM

TUDJÁK RÓLAM

ARÉNA

VAK

NEM ISMERIK, NEM TUDJÁK RÓLAM

ZÁRT

SÖTÉT

ISMERIK,

1. ábra: Johari ablak

Az ablak sajátossága az, hogy nyitogatni és csukogatni is lehet. Az ábrából kitűnik, hogy vannak olyan személyes területeim, amelyeket csak én ismerek, és olyanok is, amelyeket csak mások ismernek belőlem. Gyakran érezhetjük úgy, hogy mások korlátoznak bennünket valamiben, valami módon és valami által. Jusson majd eszünkbe saját lelki kisablakunk, és azon területeink, amelyeket mi még nem, de mások már jól megismertek. Valójában a saját tudásunk hiánya hat ránk a legkorlátozóbban. Mi hát a teendő? A nyílt területünket minél jobban kitágítani a többi parlagon hagyott, megműveletlen birtokunk rovására. Indítsunk bátran offenzívát a tudatlanság ellen és csatoljuk az elfoglalt javakat a már megismertekhez. Aki eddig attól rettegett, hogy mások visszaélhetnek a róla szerzett ismeretekkel, most igazán nagyot csalódhat. Ugyanis gyorsan fel fogja ismerni, hogy mások csak azokkal a róla szóló ismeretekkel élhetnek valamiképpen vissza, amelynek önmaga nincs még birtokában. Fusson versenyt az idővel, és most kivételesen ön fog nyerni (nem az idő): mégpedig tapasztalatot. Az pedig az önismeret legdrágább kincse amit magával vihet az üveghegy csúcsáról. Amolyan mini bölcsek köve, mini bölcseknek, hétköznapi használatra. A korlátok nem csak gátolnak, hanem óvnak is bennünket megtenni olyasmit, amire még nem készültünk fel. A kutatók egy kísérlet során a bölcsőde udvarának kerítését felszedték. Korábban azt figyelték meg, hogy szinte minden gyerek a kerítés mellet „ólálkodik”, és talán ki is szökne, ha a fizikai akadály nem korlátozná abban. A kísérlet azzal a tanulságos eredménnyel zárult, hogy a szorongóbb gyerekeken kívül a bölcsi legvagányabb kis lurkói is a gondozónő szoknyája közelébe telepedtek le. Eszük ágában sem volt abban a félelmetes és mindenféle veszélyekkel teli világban szerencsét próbálni, meglépni. A nagy szájúak elcsendesedtek és valahogy védtelenebbnek tűnt minden gyermek a kutatók számára. (A gondozó nőt nem vizsgálták.) A kerítést természetesen visszaállították, és már másnap a pelenkás hősök újra egymásra licitáltak a bátorságukkal a kerítés mellett. És ez így van rendben. Korlátok kellenek, de azokat folyamatosan illik karban tartani, megvizsgálva, hogy elég jól korlátoznak-e.


8

AZ ÖNFEJLESZTÉS KÉPESSÉGE Első hallásra amolyan „fából vaskarikát” procedúrának tűnhet a fogalom értelmezési tartománya. Meglepően hangzik, de mégis lehetséges a lelki tartalmakkal történő asztalos és kovács munka, méghozzá egyazon térben és időben. A fa szítja a tüzet, amely megolvasztja a vasat. A vasfa (szén) tartalma adja a vas ridegségét, keménységét. Ahhoz, hogy acélos damaszkuszi pengeként használhassuk személyiségünket, hát bizony néha nem árt, ha jól kikalapáltatjuk magunkból a nem oda illő fölösleges, korlátozó, rideggé tevő dolgokat. A mai modern munkaerő piac értékmérőivel mérve az önfejlesztési képességgel rendelkezők (mindenki rendelkezik vele, de nem mindenki él önrendelkezési jogával) tőzsdei árfolyama igen magas. Erre az embertípusra az a jellemző, hogy rugalmas (acélos), rendkívül jó alkalmazkodó képességgel és helyzet felismerő képességgel rendelkezik. Könnyen illeszkedik a struktúrába, könnyen, gyorsan tanul be. Nyitott az újdonságok iránt, mert van egy tulajdonsága, amelyet néhányan ellentmondásosan értékelnek. Kíváncsi. Mert szeretne többet tudni, jobban átlátni a rendszert, hatékonyabban és gazdaságosabban üzemeltetni saját magát. Nagyon sok szervezet vagyonokat költ a dolgozói továbbképzésére, amely bizonyos szinten (magas százalékban) kidobott pénz az ablakon, ha a dolgozókban nincs meg eme titokfürkészési kedv. Önmagunk fejlesztésére akkor válunk legalkalmasabbá, ha szabadon mozoghatunk örökké bővülő határainkon belül. Áthat a tanulási vágy, mert kíváncsiságunk, tudásszomjunk kielégíthetetlen. Paradox módon az önfejlesztéshez is másokon keresztül vezet a „királyi út”. A legtöbbet abból tanulhatjuk, amit másoktól hallunk önmagunkra vonatkozóan. Nem képes fejlődni az, akinek nincs füle mások szavára! A szociális visszajelzések jelentik számunkra mindazt a jót, amiből sose elég. Még akkor is, ha az a „jó” momentán fricska az orrunkra és nagyon nem értünk egyet vele. Éppen ezzel fejleszt, gyakorol ránk elemi hatást. Elgondolkodtat bennünket és ezzel már gyakorlatilag az önfejlesztés rögös mezsgyéjére terelt bennünket. Őszintén szólva, hálásnak kellene lennünk minden visszajelzésért, amivel illetnek bennünket, mert azok így vagy úgy a javunkat szolgálhatják. A NYITOTT (EXTRAVERTÁLT) ÉS A ZÁRT (INTROVERTÁLT) SZEMÉLYISÉG Néhány tudós ember nem egészen egy évszázaddal ezelőtt arra volt kíváncsi, hogy mik azok a legjellemzőbb személyiség vonások, amelyek alapján az embereket többé-kevésbé egyértelműen kategorizálni lehet. Sok ötlet, vizsgálat volt a kérdéssel kapcsolatban, de abban mindenki egyet értett, hogy nem elégsége kategóriának számít például a „szereti a kelkáposzta főzeléket” és a „nem szereti a kelkáposzta főzeléket” kétpólusú besorolás. Ettől többre vágytak. Summa summarum oda jutottak, - bár indulni más elméleti megközelítésből indultak ki - hogy a legbiztosabban ezzel a fentebb említett két kategóriával vagyunk jellemezhetőek. A kategórián belül elég nagy a szóródás. Tehát lehet valaki kevésbé nyitott, mint a másik, de egyáltalán nem zárt és fordítva is így van. A lényeg az, hogy az ezen vonásokkal jellemzett emberek az életük folyamán stabilnak mutatkoznak az említett jellemzőikben. Ez azt jelenti, hogy egy szélsőségesen nyitott ember soha nem lesz mértéktelenül zárkózott. Mire jó ez a megfigyelés? Arra, hogy az ingerfeldolgozásuk módjából következtethessünk a várható reakcióikra. A következtetés bejóslást jelent, ami által döntési helyzet jön létre. A nyitott személyiség jellemzői: könnyen teremt kapcsolatot, társaságkedvelő, nem rágódik sokat a problémákon, kommunikatív, felülete, felszínes, külső ingerek kötik le, indulatait


9

könnyebben reagálja le, sodorható, befolyásolható, nyugtalan, elmélyült munka unalmas a számára. A zárt személyiség jellemzői: a külső ingereket befelé reagálja le, zárkózott, nehezen oldódó, nem csábítja a külvilág, inkább magányos, vagy kevés barátja van, inkább megfontolt, nyugodt, céljai mellett elkötelezett, kitartó. Hosszan lehetne még sorolni a jellemző tulajdonságokat, de a tendencia már így is biztosan jól látható. Igazság az, hogy a legtöbben a kevert típusba tartoznak. Némely esetben extravertáltak, bizonyos helyzetekben inkább introvertált módon reagálnak. A tiszta típus viszonylag ritkán fordul elő. Biztosan az olvasóban is felmerült a kérdés: melyik típus a jobb, - vagy még inkább szerencsésebb feltenni a kérdést így - melyik típus a kedvezőbb. Mindkettő, és egyik sem. Helyzete válogatja, melyik képes hatékonyabban megoldani egy-egy feladatot. Bizonyos pozíciókban, ahol a kommunikációs és kapcsolatteremtő képesség kiemelkedő jelentőséggel bír, előnyt látszik élvezni az extravertált karakter. No de kellő befelé fordulás és elmélyülés nélkül sokszor semmit nem ér a könnyen megszerzett új kapcsolat. Vállalati szinten talán az a szerencsésebb, ha a munkacsoportokon belül egymást kiegészítve vannak jelen a típusok. Valahogy majd csak elviselik egymást. Az erre a szituációra is vonatkozó bölcsességet a párkapcsolatok elemzésének népi megfigyelése adja. Az első direktíva: „Az ellentétek vonzzák egymást!” Második direktíva: „A hasonló a hasonlót kedveli!” Itt bizony be kell látnunk, hogy nehéz igazságot tenni, mert látszólag ellentmondásokba keveredtünk. De ilyen esetekre is ismert a népi regula: „Borban az igazság!” Azért én azt ajánlanám, csak csínján azzal az igazsággal is, mer már többeknek megártott. Nem árt viszont odafigyelnünk kollégánk irányultságára, nyílt vagy zárkózott magatartásmintáira, mert azt mindenki szereti, ha tiszteletben tartják viszonyulási módját, és feleslegesen nem zaklatják mindenféle ingerekkel. Sok konfliktus köthető ezen személyes határok durva megsértéséhez, és összegészében az ilyen helyzetek valószínűleg évente nagyobb kért okoznak a világgazdaságnak is, mint amit a Katrina nevezetű forgószél okozott Amerika partjainál. Ha már odafigyelünk a másikra, észre fogjuk venni, hogy érdeklődőbbek leszünk saját lelki nyitottságunk vagy zárkózottságunk irányába is. Az olvasó is biztosan besorolta már magát valamelyik kategóriába. Felhívom szíves figyelmét a csapdára, amelyet úgy sem fog tudni kikerülni. De én legalább szóltam! Nos, előszeretettel véleményezzük magunkat olyannak, amilyennek látszani szeretnénk, miközben gyakran fogalmunk sincs, milyenek is vagyunk valójában. A mély önismerettel rendelkező mazohista fakír már elég szöges ágyon feküdt ahhoz, hogy ránézésre is megállapítsa, mennyire fog fájni a következő produkció. Nekünk is meg kell tanulnunk odafigyelni a többiek véleményére, mert egy régi kínai bölcsesség szerint is: „Mi mindnyájan okosabbak vagyunk, mint bárki egyedül.” Az önfejlesztést ne tekintsük csupán tisztán pszichológiai folyamatnak, mert ettől sokkal összetettebb, dinamikusabb jelenségről van szó. A munkáltatók gyakran nem szeretik, ha a beosztottjaik pszichológiai tréningeken „okosodnak”, mert a lélektannal kapcsolatban szinte mindenkinek az érzelmek jutnak eszébe. Minek annyit érzelgősködni? Igaz, néha valóban nem a legcélravezetőbb technika a problémák emocionális megközelítése. Van más lehetőség is. A tanulás. Azt szokták mondani, hogy aki tanul, képzi magát, az változáson megy keresztül. Csoport veszi körül, ahol visszajelzéseket kap, motivációi keletkeznek és kizökken a hétköznapok ingajáratából. Ebben a tekintetben még az is majdnem mindegy, hogy atomfizikát, vagy éppen az ágyúöntés rejtelmeit kívánja az illető jobban megismerni. A tanulási vágy olyan energiák meglétére utal, amelyeket minden vezetőnek ki lehetne


10

használni a cég (és ezáltal saját maga) hasznára is. „Ha már mindenáron tanulni akarsz, képezheted magad ebben az irányban, mert terveink vannak veled.” Ez a mondat néha még scifi-be illőnek tűnhet, de attól még jól hangozhat. Ne feledjük tehát, aki tanul, az fejleszti magát! A LELKIISMERETES SZEMÉLYISÉG A lelkiismeretnek a szó jelentéstartalmával ellentétben nem sok köze van a lélek ismeretéhez. Valami másról van itt szó. Olyan mintha nem mi magunk, a tudati funkcióink latba vetésével irányítanánk a lelkiismeretünket. Éppen ennek fordítottjáról számolnak be azok, akik ilyesmivel rendelkeznek. (Állítólag mindenkinek van, csak nem mindenki meri megmutatni.) Mintha az implikált morális értékek irányítanának, kérnének számon és büntetnének, ha megérdemeljük. Biztosak lehetünk benne, hogy a lelkiismeretünk tökéletesen ismeri a lelkünket. Spirituális megközelítésben a Szentléleknek vélhetnénk azokat a funkciókat, melyeket a lelkiismeret magába foglal. A szóban forgó embereknek biztos az átlagnál is nagyobb vesekövük lehet, mert a tízparancsolatnak valahogyan bele kellett vésődni. Megfigyelték már, ha megszegik a parancsolatok bármelyikét, égető, szúró érzésük keletkezik a has tájékon, amely gyorsan kúszik felfelé a szív felé, hogy intő kezével megrovásban részesítse a vétkest. Bizony gyakran elég fájdalmas dolog lelkiismeretesnek lenni. Felérhet egy átokkal is, ha nem tartjuk rendszeresen karban az ezzel kapcsolatos érzéseinket. Lehet, hogy túl sok manapság a kísértés a lelkiismeretlenségre. Mindenki maga döntse el, hogy ez jó, vagy inkább korlátozó tulajdonsága az embernek, de mindenképp a nehezebb útja az érvényesülésnek (és könnyebb útja az üdvözülésnek). A munkavállalók és a legtöbb feleség is magasan értékeli ezt adottságot. A humán faj eme rétegének legfőbb külső ismertetőjele a megbízhatóság. Nagy kincs, melyet legalább annyira óvni kellene, mint a pénztárcánkat a 6-os villamoson. Ezt az alkalmat ragadom meg arra, hogy felhívjam a mai és a jövendő vezetők generációinak figyelmét arra, hogy a lelkiismeret nem tanulható lelki funkció. Parancsra pedig rendkívül rosszul reagál, ugyanis visszafejleszti magát. (A lelkiismeretes ember legnagyobb kritikusa, mumusa önmaga.) Nem tanulható, de tanítható, mégpedig személyes példákon keresztül, soksok türelemmel és bizalom által. A kitartás meghozhatja gyümölcsét, mert nem megtanulja, hanem megtapasztalja a lelkiismeretet. Még egy tanács a vezetők számára. Kérem őket, ne tegyék kiváltságosokká a megbízható, teljesítménymotivált kiváló dolgozóikat. Ne jutalmazzák őket azzal, hogy nagyon fontos munkákra jelölik ki, vagy nélkülözhetetlenné teszik azáltal, hogy csak őt keresik, ha valamit el kell intézni. Emberünk bizonyosan nem fog nemet mondani az újabb és újabb megkeresésekre, csendesen vagy dohogva viszi a terhet, még ha bele rokkan, akkor is. Ha jót akarnak, még csak fel se figyeljenek erre a különlegesen jó munkaerő típusra. Ezáltal néhány évvel meg fogják tudni hosszabbítani az átlag lelkiismeretes polgár életét. Kevesen vannak azon vezetők, akik ezekkel a strapabíró, de rendkívül érzékeny műszereknek számító emberekkel jól tudnak gazdálkodni. Külön tudomány ág az erős önkontrollal bíró beosztottakkal való hatékony bánásmód. Ha viszont egyszer elsajátítja valaki, akkor hegyeket lesz képes elmozgatni általuk úgy, hogy közben minden érintett fél élvezni fogja a „sziklatologatást”. SIGMUND FREUD személyiségről alkotott elméletének strukturális modellje a lelkiismereti funkciókkal a szupergót látja el. A morál elv azt a célt szolgálja, hogy megfékezze az ösztönös impulzusokat, lecsendesítse a szexuális késztetéseket. Lényegében a szülői tiltások gyűjtőtárává neveződött ki ez a képződmény. Lényege a „tilos” és a „nem szabad” korlátozó parancsok beültetése a késztetések és a cselekedetek közé. Meg kell említenem azt, hogy a


11

túlzások általában semmiben nem célravezetők, így lelkiismeret-ügyben is inkább károkat okoznak az embernek. Létezik egy személyiségtípus, az úgy nevezett kényszeres karakter, akinek rendkívül jól beszabályozott viselkedésrepertoár áll rendelkezésére ahhoz, hogy tökéletesnek látszó dolgozó váljék belőle. Alapos, precíz, teljesítménymotivált és rendkívüli az önkontrollja, miközben halálra szorongja magát a munkatársai „tökéletlensége” felett, vagy mert a határidőt képtelenség tartani. Ha teheti, inkább maga végez minden munkát, mert csak ő tudja jól csinálni. Mondanom sem kell, hogy egyéb perfekcionista hajlamai miatt sem fogják kedvelni a többiek, és ha lehet magára hagyják, vagy ő hagyja magukra a többieket. A lényeg a konfliktus helyzet, ami a teljesítményt általában vissza szokta vetni néhány százalékkal, még akkor is, ha egyenként a munkások akár a kiírt norma kétszeresét is könnyű szerrel teljesíteni tudnák. A túl erős önkontroll hosszú távon szintén nem szolgálja sem az egyén, sem pedig a munkáltató érdekeit, mert az ilyen ember általában képtelen lesz kikapcsolni, lazítani. Szórakozás közben is behúzva tartja a kéziféket. Gyakran megfigyelhetjük, hogy a konszolidált családos, felelősségtudatos kollégák, ha elég sokat noszogatjuk és kínáljuk jófajta rizspálinkával, pillanatok alatt teljesen kivetkőzhet önmagából, és szinte rájuk sem lehet ismerni. Az alkohol jó szorongásoldó szer. A túl gyakori használata viszont maga is szorongáshoz vezet. Mi hát a megoldás ebben a kérdésben? Természetesen az emberiség legjobbjai azok, akiket a sorsuk kiemelkedő lelkiismerettel áldott meg. Viszont elég nehéz ezzel az embertípussal bánni azoknak, akik liberálisabban viszonyulnak a lelkiismeretükhöz. A továbbképzések és tréningek fontos elemének tartom a lelkiismeret karbantartását, amely által számukra is nyílik lehetőség érzéseik megszellőztetésére, és a folyamatos alkalmazkodásra. Az ideális az lenne persze, ha mindenki a csapatban ilyen önvezérelt, autonóm, kiszámítható és megbízható lenne, de ez még álomnak is túl szép gondolat. Mint már említettem, különös odafigyeléssel és gondoskodással vegyük körül és mintegy példagépül állíthatjuk a többiek elé, akik szintén lelkiismeretesek, csak még nem annyira gyakorlottak ebben a dologban, mint az emberünk. ÉNVÉDŐ MECHANIZMUSOK, PATOLÓGIÁS TÜNETEK A MUNKAHELYEN Azt bizonyára mindenki érzi magán, hogy a biztonság iránti szükséglete elég kiemelt helyen szerepel a preferencia listáján. Ránk, emberekre ez általában jellemző, de ne gondoljuk, hogy az állatvilágban esetleg másként van. Egyetlen gazelláról sem tételezném fel, hogy legfőbb vágya átharapott torokkal egy kifejlett nőstény oroszlán agyaraira tűzbe lógni. Bár ki tudja, manapság olyan gyorsan változik a világ. Képzeljük el, hogy a testünk a bőrtakaró által védi meg magát a baktériumoktól, bacilusoktól, hidegtől és általában a külső világ veszélyes és kellemetlen behatásait. Ha mégis átjutott valami kórokozó ezen a védelmi zónán, az immunrendszerünkön a sor, hogy garanciális nagytakarítást végezzen a szervezeten belül. A testünk tehát védve van, de mi van a lelkünkkel? Természetesen azt is meg kell védenünk valahogyan. A pszichológiai immunrendszer azonban más fajta technikákkal és logika szerint biztosítja lelki nyugalmunkat. A lelket nem lehet vastag bőrrel felvértezni a támadások ellen (csak az arcot a pirulás ellen). Képzeljünk magunk elé egy kellemetlen helyzetet, amelyben érintve vagyunk, és nem tudjuk hogyan kellene megoldanunk. Vívódunk, rágódunk, emésztjük magunkat, álmatlanul forgolódunk kedvenc fekhelyünkön. Szorongunk a környezetben, amely a kellemetlen helyzetre emlékeztet, vagy ha kénytelenek vagyunk újra és újra arra a helyre visszatérni, ahol az eset bekövetkezett. Kezdünk összezavarodni, tehetetlenségünket tapasztalva mindenféle negatív gondolat fordul meg a fejünkben. Telik-múlik az idő, és fokozatosan csökkeni kezd a


12

szorongás szintünk (feltéve, ha közben nem ér újabb esemény) és halványodnak az emlékek. Már pontosan nem is emlékezem mi volt, csak a rossz érzés marad bennem, azzal a személlyel kapcsolatosan, aki megbántott, továbbra is kapcsolatban kell maradnom. Ha a főnököm az illető, akkor annál inkább fontos lesz, hogy érzéseimet minél gyorsabban a háttérbe szorítva, a jövő évi bérfejlesztés reményében megtartsam a jó viszony látszatát. Amíg a látszattal foglalatoskodom, az érzéseim is változásokon mennek keresztül. A lélek nem képes túl hosszú ideig magas izgalmi állapotot elviselni anélkül, hogy valami zűrt ne csinálna. Betegség és idegösszeomlás nagyon gyakoriak a palettáján, de ezt ő sem akarja. A lélek alapvetően egy jó szándékú képződmény, amely arra törekszik, hogy elkerülje a kínokat, és örömökben lubickoljon. Hogyan lehet a lélek legegyszerűbben boldog ebben a szituációban? Ha minél előbb elfelejti az egész eseményt. Ez élmény emlékei elfojtásával olyan mintha nem is lett volna semmi, ami miatt izgulnunk kellett. Én már nem is emlékezem rá. És Önök? Elfojtással valóban elkerülhetjük a kínos eseményekkel való szembesülést. Ha nincs a tudatosan elérhető emlékeink között, akkor olyan mintha nem is történt volna semmi. Az igaz, hogy néha fura álmaim vannak, amelyek mintha valamit nagyon szeretnének közölni nekem, de hát én ugyan nem hiszek az ilyesmiben, ezért nem foglalkozom többé velük. A baj csak az, hogy mostanában kissé mintha ingerültebben viselkednék. Látszólag minden ok nélkül kiakadok, vagy csip-csup dolgokon is felkapom a vizet. Ki érti ezt? Tiszta agyrém! Az emlék „lomtárba” juttatása nem oldotta meg a felkavart érzelmek lecsillapításának kérdését. Az érzések immár konkrét háttér nélkül rátelepedhetnek bármire, ami útjukba kerül. A fenti események, konfliktusok relatív gyakori ismétlődése a feszültség fokozódásához, az általános lelki adaptációs képesség csökkenéséhez, végső soron pedig „valódi” megbetegedésekhez vezet. A lélek tehát úgy védekezik, hogy csökkenti az aktuális feszültséget, de teljes mértékben nem oldja meg a problémát, csak félre teszi azt Önnek holnapra, vagy későbbre, amikorra már remélhetőleg fel lesz készülve a konfliktus valódi megoldására. Az elhárító (védekező) mechanizmusokat tágabb értelemben úgy határozhatjuk meg, mit olyan tartós és ismétlődő lelki működéseket, melyek célja a belső konfliktusokkal együtt járó feszültségek megelőzése, megszüntetése vagy csökkentése abból a célból, hogy a személyiség integritása megmaradjon a változó körülmények ellenére is. Több fajta védekező mechanizmust sikerült azonosítani a szakembereknek: így például az elfojtás, tagadás, regresszió, meg nem történtté tevés, projekció, racionalizálás, identifikáció… és még néhány másik típus. A sokszínűség sokféle probléma megoldásában nyújt hathatós segítséget. Az énvédő mechanizmusaink által valóban védelmet nyerünk az aktuálisan elviselhetetlen lelki teherrel szemben, ugyanakkor rengeteg probléma is származhat abból, ha sokáig nem vagyunk képesek adaptívabb megoldást keresni, és addigi kevésbé hatékony, átmeneti megoldásainkból vissza maradó lelki „hulladékot” feldolgozni. Ehhez a munkához nem árt szakember segítségét is igénybe venni. Önismeretünk folyamatos bővítése azt is eredményként hozhatja, hogy ráismerünk saját preferált elhárítási mechanizmusainkra, és azok alkalmazásának negatív következményeire. Miért is kell foglalkozni ezzel a kérdéssel a munkahelyen. Példának okáért említek meg rendőröket, akik már nem bírták tovább „cérnával” és fegyvereikkel mások és önmaguk ellen fordultak. Családi tragédiák özönét ismeri a családjogi praxis és a kriminológia. Aktív életünk majd egyharmadát munkával töltjük. A munkahelyek nagyon gyakran képezik le az otthoni családi konfliktusok tematikáját. Közismert jelenség a főnökében az apját látó beosztott, aki otthoni meg nem oldott konfliktusát a munkája színterén próbálja jól megoldani. Természetesen nem tudatosan, és pláne nem szándékosan. A munkahelyi közösségekben rejlő


13

ilyen és hasonló konfliktus lehetőségek száma végtelen. A paranoid tüneteket produkáló vezető, aki mellől mindenki elmenekül, mert elüldözi őket, és e közben fogalma sincs róla, hogy mit is művel. A hisztériás személyiség jegyekkel „megáldott” titkárnő, aki képes a főnökénél is fontosabbnak feltüntetni magát. Ha körüludvarolod, akkor nagy kegyesen eljuttatja a vezetődhöz a milliárdos vállalati megtakarítást érintő javaslataidat. Végeláthatatlan a példák sora, ugye Önök is belátják. Azért ki ne hagyjuk a nárcisztikus középvezetői szintet: „se vele, se nélküle.” Bármit is teszel, csak neki címezd és bánj vele úgy, mint a gyermekeddel, kényezted, de meg ne érezze, hogy csak játszol vele, mert akkor bosszúját el nem kerülheted. A hangulati élet zavarai is jócskán „bezavarnak” a képbe. Nincs lehangolóbb látvány és csüggesztőbb értés, mint nézni a depressziós, melankóliás kollégát, miközben mardos a bűntudat, hogy talán nem vagy jó ember, mert nem tudod felvidítani. Valószínűsítem, hogy a munkahelyen elkövetett öngyilkosságoknak is némi köze lehet a kollektívában uralkodó légkörhöz. Olyan megérzésem is van, mely szerint a munkahelyi balesetek túlnyomó része pszihopatológiai háttérrel rendelkezik. A cipész ezért darabolta le öt ujját a szabászgéppel, mert a feleségével való válóperben vesztésre áll, és épp az járt az eszében, hogy az asszony az egy aki mindent visz. Most viheti az ujjait is. A szorongások a hétköznapi élet részévé váltak. Segítik a túlélésünket a civilizációs dzsungelekben. A súlyos szorongások viszont már azt is lehetetlenné tehetik, hogy kimenjek az utcára. Számtalan pánik-zavarral, fóbiával és kényszeres betegséggel terhelt, amúgy makkegészséges ember éli (ha egyáltalán életnek lehet nevezni a vegetálást) életét otthon a négy fal biztonságában. Valamikor ők is munkavállalók voltak, vagy éppen lehettek volna, ha időben felismerik tüneteik jellegét, és nem szégyenkeznek segítséget kérni. Mi a megoldás? Ma már széles körben propagált mentálhigiénés szaktanácsadói rendszer működik. Az önmagáért felelősséget vállalni kész embernek nem lehetősége csupán, hanem kötelessége problémáira gyógyírt keresni. Vannak jó és még annál is jobb lehetőségek a már kialakult problémák megoldására, de én azt ajánlanám, hogy ne várja meg senki azt, amíg átéli lelki csődjét, hanem éljen a megelőzés logikus és sokkal kellemesebb eszközével. Megelőzni a bajt csak annak sikerülhet, aki felméri a rizikófaktorokat, tájékozódik a lehetséges probléma területekről és valamilyen önismeretet elősegítő technikával vértezi fel magát a konfliktusokkal szemben. Természetesen nem mindenki lesz képes belátni a szükségességét az említet prevenciós tevékenységnek. Sokan félnek ettől a munkától, mert attól tartanak, hogy lelepleződhetnek maguk és mások előtt is. Bizony nehéz felvállalnunk valódi önmagunkat, érzéseinkkel és néha furcsa gondolatainkat. A szigorú vezetőről is kiderülhet, hogy valójában érzékeny galamb lelkű és mélyen empatikus személy, aki a vezetői státuszával járó szerepbe bújva tűnik csak engesztelhetetlennek. Az önismereti csoportok közelebb hozzák egymáshoz az embereket, és ami talán a legfontosabb minden hatása közül, lehetőséget biztosít mindenkinek azzá válni aki lehetne, akivé válni szeretne. Minden résztvevő annyiban részesül az önismereti fejlődéséből, amennyi „munkát”, őszinteséget, aktivitást, intellektuális és főleg emocionális befektetést eszközöl. Az ilyen céllal szerveződött csoportok olyan bankok, amelyek az invesztált tőkét akár órák alatt is hihetetlen magas kamattal emelheti meg. Van úgy, hogy néhány embernek annyira megnyerővé válik ez a fajta befektetés, hogy egyéni konzultációban, terápiás üléseken kívánja tovább forgatni a tőkéjét. Közhelynek tűnik, de leírom, hátha még valaki nem hallotta: a legjobb befektetés, önmagunk fejlesztése. Előnyei: nincsenek likviditási problémák, mert a tudás, a személyiség varázsa szinte bármikor azonnal készpénzre váltható. Aki mer, az nyer! Veszíteni valója semmi nincsen, vagy ha mégis, azok


14

csak az illúziói lehetnek. Ha valaki jobban ragaszkodik az elképzeléseihez, fantáziáihoz, mint a realitáshoz, az álomvilágban él. Vessen magára, ha az elképzelt csodás kert helyett, ahol szeretne lenni, és ahova álmodta magát, hirtelen egy külvárosi gettóban ébred fel. A FEJEZETET ÍRTA: Posta Imre

Az önismeret szerepe a vezető i munkában 1

Recommend Documents