A TERMÉSZETES ÉS ÉPÍTETT KÖRNYEZET VÉDELME
6.2
Az ökológiai hálózatok és a tájtervezés helyzete Európában Tárgyszavak: tájtervezés; tájgazdálkodás; ökológia.
A tájtervezés története A tájtervezés és az ún. ökológiai hálózatok („zöld folyosók”) tervezése igen népszerűvé vált az Egyesült Államokban és Kanadában, amely program támogatást kapott nemcsak a kormánytól, hanem a civil szervezetektől, a tudományos élettől és nem utolsó sorban a lakosságtól is – mind vidéken, mind a kisebb-nagyobb városokban. Az USA-ban már a 60-as években megjelentek az első „zöld folyosók” a bostoni parkrendszer formájában. A „zöld folyosóknak” ma legalább három definíciója létezik: 1. ökológiai szempontból jelentős átjárók és természeti rendszerek, 2. pihenési céllal kialakított vagy megőrzött „zöld folyosók”, ahol a felhasználók ösvényeket és vizeket találnak a természetes vizekre épülő üdülő- és pihenőhelyeken, és 3. olyan „zöld folyosók”, ahol történelmi és kulturális értékek találhatók. Vannak helyek, ahol több említett funkció együtt fordul elő. Az USAban a „zöld folyosó” program igazán a 90-es években gyorsult fel egy ezzel kapcsolatos könyv megjelenése után, és szakirodalma sajnos még ma is elég gyér. (Egy 1995-ben a témával foglalkozó folyóirat különszámban 26 cikkből még csak hármat írtak európai szerzők.) Azóta azonban világszerte megnőtt az érdeklődés a „zöld folyosók” iránt, többek között Európában és Ázsiában is. Éppen ezért érdemes és fontos megvizsgálni, hogy a különböző országokban tájtervezéssel foglalkozó szakemberek milyen módon közelítik meg a problémát, és miként igazít-
ják hozzá a megoldást országuk földrajzi, kulturális és politikai viszonyaihoz. A téma számos vetületét érdemes megvizsgálni: 1. Hogyan fogadja a lakosság a „zöld folyosók” megjelenését, különösen a folyók mentén? 2. Milyen történelmi és modern példák ismertek a „zöld folyosók” városi szintű tervezésére és telepítésére? 3. Hogyan használhatók a „zöld folyosó” hálózatok a talaj konzerválásában közösségi szinten? 4. Történelmi és kulturális „zöld folyosók”. 5. A „zöld folyosók” nagy léptékű (regionális, nemzeti és nemzetközi szintű) megtervezése. Mivel a zöld folyosók kialakításakor mind állami, mind magánterületeket igénybe kell venni, gondosan tanulmányozni kell annak lakossági szintű elfogadását. Különösen fontos ez a nagyvárosokban kialakítandó „zöld folyosókkal” kapcsolatban. Az empirikus vizsgálat kimutatta, hogy az elfogadás mértéke és jellege különböző csoportokban eltérő, és függ a felhasznált növényzet kialakításától is. Az USA keleti partvidékén, a sűrűn lakott vidékeken sokszor ki sem alakíthatók a pihenő célú zöld folyosók, ha nem vonnak be magántulajdonú földeket, ezért ott különösen sok tanulmány foglalkozik a földtulajdonosok reakcióival. A „zöld folyosók” fejlesztése és a városépítészet (különösen a városfejlesztés) kapcsolata ugyancsak érdekes és bonyolult problémákat vet fel – pl. az épülő parkolók ilyen célra való hasznosításának lehetőségét. A folyópart környezetét mint természetes „zöld folyosót” különös gonddal kell megőrizni. A „zöld folyosók” arra is alkalmat adnak, hogy még az urbanizáció kiteljesedése előtt megóvjunk egyes természeti és kulturális értékeket, és ezek megfelelő tudatos tervezés esetén jól betagolhatók a városfejlesztésbe. Fontos a magántőke és a magánterületek önkéntes bevonása is, hogy lehetőleg minimális közpénzből minél nagyobb közérdekű beruházás valósulhasson meg. A közös haszon része a pihenőhely, a környezet védelme és az alternatív közlekedési utak kialakítása. Portugáliában a portói borvidéken, amely az ENSZ Világörökség része lett, a „zöld folyosó” stratégiát használták az értékes természeti környezet és az ültetvények megóvására.
A „zöld folyosó” program és az ökológiai hálózat Európa országaiban Annak ellenére, hogy már jó száz éve környezetvédők, kormányzati és nem kormányzati szervek részéről próbálkoztak, hogy regionális vagy
nemzeti szinten minél több fajt, élőhelyet, természetes erőforrást őrizzenek meg, az iparosítás, a mezőgazdaság, az úthálózat és egyéb földhasználat következtében a természetes környezet egyre széttagoltabb, ami az ökoszisztéma romlásához, a természetes élőhelyek megszűnéséhez vagy legalább is átstrukturálódásához, újabb fajok kihalásához vezet. Különösen igaz ez Európa sűrűbben lakott részeire. Mivel a megmaradt természetes élőhelyek egyre inkább szigetekké válnak a „civilizáció óceánjában”, a köztük megnehezült vagy lehetetlenné vált közlekedés hozzájárul a fajpusztuláshoz. Az élő fajok létfeltételei közé tartozik a mozgás lehetősége élelemért, lakóhelyért vagy a fajfenntartás érdekében. Ha a helyi élettér természeti vagy emberi beavatkozás miatt alkalmatlanná válik a lakásra, az állatfajok csak vándorlással tudnak válaszolni. Az összeköttetés, az ökológiai hálózat megléte fontos feltétele a fennmaradásnak, ezért a környezet védelmével törődő hatóságok politikája egyre inkább arra irányult, hogy a szigetszerűen fennmaradó lakóhelyek között természetes összeköttetést, új, „zöld folyosókat” is biztosítsanak. A hálózati megközelítés lényege, hogy a folyosók vagy mint a patakokba helyezett „lépegető kövek” elszórt szigetekként csökkentsék a távolságot az összefüggő természetes területek között, és javítsák a mobilitást. Közép- és Kelet-Európában a „természetes terhelhetőség”, az „öntisztuló képesség”, az „ökológiai kompenzáció” és az „ökológiai stabilitás” fogalmait használják a tájtervezésben, amibe a „zöld folyosók” rendszere is elhelyezhető. Az Európa Tanács 1996-ban fogadott el egy programot, az ún. „Páneurópai biológiai és tájdiverzitási stratégiát”, amelynek célja az ökoszisztémák konzerválása, javítása és helyreállítása, amibe beleértendők a fajok, élőhelyek és tájak – és mindezt a Páneurópai Ökológiai Hálózat létrehozása és hatékony igazgatása foglalja keretbe. A továbbiakban a program regionális és nemzeti vonatkozásairól lesz szó a különböző európai országokban. Az áttekintésből látni lehet, hogy vannak bizonyos megkülönböztető jellegzetességek a nyugati és keleti, az északi és déli országok esetében, vannak azonban közös, öszszekötő elemek is.
Az elmélet és a gyakorlat fejlődése A városokat körülvevő zöldövezetek kialakításának igénye már a 20. sz. elején megjelent mind nyugat- mind kelet-európai nagyvárosok kör-
nyékén. Akkoriban ennek célja elsődlegesen az volt, hogy pihenési lehetőséget biztosítsanak a zsúfolt nagyvárosok lakóinak. Az eredeti szándéktól függetlenül ezek a gondolatok indították el a „zöld hálózat” kialakítását. A 20. sz. első felére az iparosítás és a haszonelvű, funkcionalista területhasználat volt jellemző, amit tovább súlyosbított a városi lakosság földigénye. Ez a koncepciót összhangba lehetett hozni mind a tervgazdasággal Kelet-Európában, mind a kapitalista szemlélettel és a föld magántulajdonával Nyugaton. Az akkori környezetgazdálkodás inkább csak szép pihenőhelyek megtartásában gondolkodott az egyre növekvő lakosság számára. Azóta az integratív, multidiszciplináris szemlélet erősödött meg, aminek része az ökológiai hálózat (összeköttetés) biztosítása is. Ez nem szükségképpen mond ellent a pihenési funkciónak, de jóval több annál (stabilitási, ökodinamikai, populációdinamikai1 funkciók). Kialakult egy jellegzetes különbség a nyugat- és a kelet-európai környezettudományos gondolkodásban. Az angolszász országokban inkább az ökoszisztémákban gondolkodtak, ami a táj vertikális (kronológiai) vonatkozásaira koncentrál, míg a német és a kelet-európai kutatás inkább a földrajzi (geográfiai, topográfiai), horizontális vonatkozásokra koncentrált. A határterületen sok helyen mindkét szemlélet elemei megtalálhatók. A volt Szovjetunió területén a területi tervezést teljes mértékben alárendelték a tervgazdasági szempontoknak, ami a táj nagymértékű lepusztulásához és az ökoszisztéma destabilizációjához vezetett. Szakmai szinten ezekben az országokban már viszonylag korán, a 80-as években megjelent az ökológiai stabilitást biztosító rendszerek gondolata, amelynek célja az volt, hogy „polarizált környezetben” az intenzíven használt mezőgazdasági és ipari területek mellett szigorúan el kell különíteni a természetes funkcióiban meghagyott területeket. Ez logikus következménye volt a tervezési gondolkodásmódnak és a közben felhalmozódó ismereteknek. Ez a koncepció elfogadja az intenzív kihasználást, ha vannak ezt ellensúlyozó területek is. Az „ellensúlyozó” természetes zónák közötti összeköttetés gondolata is megjelent, valamint annak igénye is, hogy a „kompenzációs területek” és az azokat összekötő folyosók számára tudatos tervezéssel elegendő helyet kell biztosítani. Az egész ökostabilizációs szemlélet mögött alapelvként ott volt a tájszintű folyamatok, az áramlások, az öntisztító és regenerációs képesség feltételezése. 1
populációdinamika = az adott élőhelyen levő, különböző fajokhoz tartozó egyedek számának változása
Vándorlás, terjeszkedés, összekötöttség és átjárhatóság A vándorlás az evolúciós feszültségek következménye, ami jelentősen hozzájárul az állatok túléléséhez és szaporodásához. Az ökológiai tudomány többféle mozgást is megkülönböztet: – helyi mozgások: a lakóhelyen belül, kisebb léptékben; – terjeszkedés (szétszóródás): a születési helyről a szaporodás helyére történő mozgás, gyakran a lakóhelytől távol és általában visszatérés nélkül; – vándorlás (migráció): rendszeres mozgás, rendszerint évszakhoz kötött, ismétlődő, különböző lakóhelyek között. A helyi mozgások a táplálkozással, rejtőzködéssel stb. kapcsolatosak. A terjeszkedés (diszperzió) és a vándorlás (migráció) közti legfontosabb különbség annak egyszeri (egyirányú) vagy ismétlődő (kétirányú) jellege. A terjeszkedés jelentős szerepet tölt be a demográfiai és a populációdinamikai folyamatokban, de egyelőre nagyon sok részletkérdés tisztázatlan ezzel kapcsolatban. A vándorlás (migráció) inkább az évszakos változásokkal van kapcsolatban, de ez is gyakran nagy távolságokat ölel fel. A vándorlás általában kötött élőhelyek között történik, és a vándorló állatokra sokszor jellemző a tartós párkapcsolat fenntartása is. Mind a növények, mind az állatok terjeszkedésében szerepet játszik a szél, a víz, más állatfajok, ill. saját mozgásuk. A terjeszkedés életfontosságú az adott faj fennmaradása és a biotópok működése szempontjából. A terjeszkedéshez azonban kell a közeg és kell olyan helynek lennie, ahová a terjeszkedés irányulhat. A populációdinamika csak akkor eredményez stabil állapotot, ha lehetőség van a kivándorlásra, bevándorlásra, az élőhelyen belüli mozgásra és a megüresedő helyek elfoglalására. Ha a mozgást korlátozzuk, nő a kihalás veszélye. Az élőhelyek közötti funkcionális és geográfiai összekötöttség és átjárhatóság (ami együtt járhat, de egymástól el is különülhet) fontos paraméterek a fennmaradás szempontjából.
A folyók különleges szerepe az ökológiai hálózatokban A folyók kulcsszerepet játszanak az élőhelyek összekötésében részben a vízi út, részben az őket körülvevő „zöld folyosó” révén. A folyó jóval több, mint egyszerűen víz és meder, inkább egy dinamikus biológiai kontinuumnak tekinthető. A kontinuumban élő makroszkópos gerinctelen fajok folyamatos változást mutatnak a forrástól a torkolatig. Az alsó fo-
lyás táplálékellátását befolyásolja a felső folyás környezete, élővilága is. A folyók általában jó táplálékellátást és könnyű vándorlási lehetőséget jelentenek sok állatfaj számára. A folyó és környezete komplex ökoszisztémát alkot. A rendszer leírásához legalább három térbeli dimenziót kell figyelembe venni: longitudinális (folyásirány), laterális (oldalirányú, a folyó és parti környezete) valamint a vertikális (függőleges irányban, öszszefüggés a folyóággyal). Az időnkénti áradásimpulzusok sokféle módon szabályozzák a folyó és környezetének élővilágát (többek között az élőlények közvetlen és közvetett mozgatásával). A folyó és folyópart állandó anyagcserében van tápanyagok és bomlástermékek tekintetében. A folyók juttatják el a hegyek és fennsíkok anyagát a mélyebben fekvő medencékbe. A halak, az emlősök és a növények más-más sebességgel vándorolnak a folyók mentén. Az alsó folyásnál bonyolultabb az ökoszisztéma, több a faj, lassúbb az áramlás, ezért a környezettel való kölcsönhatás is összetettebb, mint a felső folyásnál. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a folyókat az ember is vízi útként vagy pl. pihenési lehetőségként hasznosítja.
A környezettervezés kritériumai A legtöbb európai országban megtörtént a biotikus és abiotikus források, készletek felmérése, és ez segít az ökológiai hálózat kialakításában. A kelet-közép-európai országokban a 70-es években indult meg a környezeti felmérés, akkor elsősorban a mezőgazdasági hasznosíthatósággal összefüggésben. A 80-as években hatalmas mennyiségű földrajzi, geológiai, hidrológiai, talajtani stb. adat gyűlt össze, amire épül a különböző országok ökológiai hálózat koncepciója (1. táblázat). Litvániában pl. a városi és ipari tevékenységet légtisztító, víztisztító, pihenést és erőforrás-védelmet biztosító területekkel próbálják ellensúlyozni. Szlovákiában az ökológiai stabilitást biztosító területi rendszer kialakításban három szempontot használnak: – kiválasztási kritériumok (válasz a „mi?” kérdésre): reprezentativitás, ökológiai jelentőség, belső ökológiai stabilitás, méret, alak; – lokalizációs kritériumok (válasz a „hol?” kérdésre): elhelyezkedés a geo-ökoszisztémán belül, talaj- és vízvédelmi követelmények, eróziómegelőző intézkedések, szűrés, mikroklíma, higiéniai és esztétikai funkciók, ökostabilizációs intézkedések; – megvalósítási kritériumok (válasz a „hogyan?” kérdésre): milyen meglévő elemek használhatók fel, milyen törvényi (tájvédelmi) feltételek adottak stb.
1. táblázat Az ökológiai hálózatok és „zöld folyosók” kialakítására vonatozó tervek jellegzetességei különböző európai országokban A hálózat neve
Funkciója
Megjegyzések
Belgium: Flandria Ökoló- ökológia giai Hálózata
olyan területek összefüggő rendszere, ahol a természetvédelmi politika megvalósítása a fő cél
Belgium: Vallónia Ökoló- ökológia giai Hálózata
regionális alapelvekre épülő helyi, közösségszintű tervek rendszere
Cseh Köztársaság: Táj- ökostabilitás, ökológiai Stabilitás Terü- ökológia leti Rendszere
ökológiai szempontból jelentős tájegységek rendszere, amelyeket funkcionális kritériumok alapján választanak ki, és amelynek célja a biodiverzitás megőrzése, a természetvédelem és a multifunkcionális földhasználat
Dánia: Ökológiai Hálóza- ökológia, tok folyók
„magterületek” és ökológiai folyosók kifejlesztése országos terv keretében, amelynek célja a pihenésen túl a fajok mozgásának biztosítása
Észtország: Kompenzáló ökostabilitás Területek Hálózata
vidéki területek tervszerű karbantartása az optimális tájdiverzitás kialakítása és megőrzése érdekében, ökológiai infrastruktúra kialakítása a regionális tervezés keretében
Németország: Bioszisztémák Hálózata (Rajna-Pfalz)
ökológia, folyók
természet és természeti közösségek megőrzésének tervezése, magterületek és összekötő folyosók kialakítása a fajok megőrzésére
Olaszország: Ökológiai Hálózat
ökológia
tartományi szintű projektek ökológiai hálózatok kialakítására (fejlesztés alatt), része az EU-Life projektnek
Litvánia: Litvánia Termé- ökostabilitás, szeti Keretprogramja folyók
tájgazdálkodás a természet megőrzése és helyreállítása érdekében
Hollandia: Nemzeti Öko- ökológia, lógiai Hálózat folyók
politikai dokumentum a fajmegőrzés és a koherens területi szerkezet kialakítása érdekében, tartományi és országos szinten
Lengyelország: Nemzeti Ökohálózat
ökostabilitás, ökológia, folyók
magterületek és az összekötő tájkapcsolatok, főleg folyók felhasználásával
Portugália: Zöld folyosó Rendszer Lisszabon és a Portói Borvidék számára
ökológia, a védett területek közötti szakadások vizsgálata, a pihenés, folyók biodiverzitás, kultúra és pihenés szempontjából védelemre érdemes területek hálózatba foglalása (egyetemek, civil szervezetek, helyi önkormányzatok)
Oroszország: Védett Természeti területek Rendszere
ökológia
védett területek rendszere, amely számos minisztériumok és helyi hatóságok által felügyelt alrendszerből áll
1. táblázat folytatása A hálózat neve
Funkciója
Megjegyzések
Oroszország: „Zöld övezet” (Karélia, Orosz Karélia, Belső Oroszország, Orenburg, Volga-Urál terület)
ökostabilitás ökológia
a terület zónák szerinti beosztása, polarizált zónák, célja a széttagolt erdők és erdős területek összekötése, nemzeti és nemzetközi civil szervezetek szerepe
Ukrajna: Ökológiai Hálózat
ökostabilitás
törvényre épülő ökológiai hálózat, célja a természetvédelem (készítette a Környezetvédelmi Minisztérium), magába foglalja a természetvédelmi, a pufferterületeket és az ökológiai folyosókat
Szlovákia: Ökológiai Stabilitás Területi rendszere
ökostabilitás, ökológia
ökológiai szempontból jelentős tájegységek rendszere, amelyeket funkcionális kritériumok alapján választanak ki, és amelynek célja a biodiverzitás megőrzése, a természetvédelem és a multifunkcionális földhasználat
Spanyolország: Természetvédelmi Területek Katalóniai Hálózata
ökológia
katalán biodiverzitás-megőrző stratégia, a védett területek és más vidéki területek felhasználásával
Egyesült Királyság: Ökológiai Hálózat, Chesire megye
ökológia
regionális projekt, bevezetés alatt. Magterületek, öszszekötő folyosók és pufferzónák, az EU-Life projekt része
A közép-európai országokkal szemben Nyugaton inkább a még meglévő területek védelmére és kihalással fenyegetett, széles területen szétszóródott fajok megőrzésére koncentrálnak. Gyakran hivatkoznak a biodiverzitásra, de nem mindig veszik figyelembe, hogy maga biodiverzitás is egy komplex fogalom, ami sok szűkebb fogalmat takar (tájdiverzitás, ökoszisztéma-diverzitás, lakóhely-diverzitás, biotóp-diverzitás, populációdiverzitás, fajdiverzitás, formai diverzitás, genetikai diverzitás stb.), amelyek megőrzésnél sokszor ellentétes szempontok érvényesülnek. A fajok elterjedésének segítése is komplex kérdés, mert az egyik faj elterjedése a másik kihalását okozhatja stb. Az, hogy egy adott ökológiai hálózat milyen fajokat véd, függ az élőhely nagyságától, a „folyosó” hosszától és szélességétől és egyéb tényezőktől. Oroszországban pl. a védett területeket elsősorban a rajtuk élő értékes növény- és állatfajok alapján jelölik ki. Máshol az emberi beavatkozás mértékét vagy a helyi biodiverzitást tekintik fontosabb tényezőnek. A kismértékű befolyás jele, hogy hiányoznak a nem őshonos fajok. A Cseh Köztársaságban pl. a hidrológiai, klimatikus viszonyokat, a faji összetételt és a fajdiverzitást veszik figyelembe a területek kijelölésekor. Portugáliában fontos szem-
pont az összefüggő élőhelyek közti rések megszüntetése összekötő „zöld folyosók” révén.
A megvalósításban használt eszközök Sok változás ment végbe a környezetvédelem jogi szabályozása területén az elmúlt évtizedben. A legtöbb ország törvénybe foglalta a biodiverzitás megőrzését, amelynek alapját a Riói Konvenció képezi. Sok országban kialakítottak természetvédelmi politikai programot, de ennek mélysége és hatása helyenként eltérő. A kelet-európai országok közül Csehország, Szlovákia, Litvánia és Észtország alakított ki hatékony természetvédelmi stratégiát, amely minőségileg meghaladja a korábbi megközelítést. Az ezekben az országokban kialakuló ökológiai hálózatok szerepe nem korlátozódik pusztán a természet megóvására, eltérnek a korábbi védekező stratégiáktól. Új természetes elemeket próbálnak beépíteni a széttagolt, töredezett és monotonná vált tájba. Hollandiában, amelynek hosszú hagyományai vannak a természettel való, harcokkal tarkított együttélésben, az intenzív mezőgazdaság ugyancsak fontos szerepet játszik. A különböző országokban találkozhatunk centralizált, decentralizált és hierarchikus megvalósítási rendszerekkel. Sok országban még csak formálódik az ilyen jellegű törvénykezés és alakulnak a végrehajtási tervek.
Néhány tanulság Az országok és régiók összehasonlításából néhány tanulságos következtetést lehet levonni. A kelet-európai országok tervgazdasága egyrészt bizonyos területeken jelentős rombolást okozott, másrészt viszont a magán kezdeményezések korlátozásával általában jól megőrzött természeti örökséget eredményezett. Sok helyütt a jól megőrzött területek további védelmére, ill. a mezőgazdasági művelésből kikerült területek „revitalizálására” (újjáélesztésére, a természeti körforgásba való visszavezetésére) koncentrálnak. Oroszországban a „polarizált tájegység” koncepció keretében a védelmi zónákat a kisebb gazdasági aktivitású körzetekben helyezik el, az adminisztratív egységek határán. Ebben hasonlóság mutatkozik a nyugat-európai országokkal, ahol a magántulajdon és a gazdasági tevékenység minél kisebb zavarása érdekében ugyancsak a gazdaságilag inaktív körzeteket próbálják bevonni az ökológiai hálózatokba. A „határsáv” modell azonban, amely az adminisztratív és egyéb területek határvidékére épít, nem jelent egységes léptéket egész Euró-
pában, és nem is biztos, hogy kielégítően funkcionál. Nyugaton a mezőgazdaságilag intenzíven művelt területeken ezek a határok sok esetben valóban geometriai vonalakká szűkültek össze, ezért csak elvben alkalmasak ökológiai zónák fenntartására. Az ökológiai hálózatok kiépítése mindenütt helyi tradíciókra épít, és megadott értékeket realizál. A specifikus elképzelések rendszerint csak bizonyos problémákra adnak választ, és többnyire csak ott használhatók változtatás nélkül, ahol létrehozták őket. Egészen más a környezeti hálózat koncepciók bevezetésének nehézsége egy olyan óriási országban, mint pl. Oroszország (itt nincs is értelme országos programról beszélni), és könnyebben kivitelezhetők a ritkábban lakott országokban, mint ott, ahol nagy a népsűrűség és intenzív a gazdasági tevékenység. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy mivel a koncepciók kialakítása és kivitelezése szinte minden országban kezdeti szakaszban van, érdemes minél több eszme- és információcserét folytatni ezen a területen, hogy minél többet tanulhassunk egymás ötleteiből és hibáiból. Összeállította: Bánhegyiné Dr. Tóth Ágnes Fábos, J. Gy.; Ryan, R. L. = International greenway planning: an introduction. = Landscape and Urban Planning, 68. k. 2/3. sz. 2004. máj. 30. p. 143–146. Jongman, R. H. G.; Külvik, M.; Kristiansen, I. = European ecological networks and greenways. = Landscape and Urban Planning, 68. k. 2/3. sz. 2004. máj. 30. p. 305– 319. Fábos, J. Gy.; Ryan, R. L.: An introduction to greenway planning around the world. = Landscape and Urban Planning, kiadás alatt. Ribeiro, L.; Barao, T.: Greenways for recreation and maintenance of landscape quality: five case studies in Portugal. = Landscape and Urban Planning, kiadás alatt.
Egyéb irodalom A Kormány 276/2004. (X. 8.) Korm. rendelete a természet védelmét szolgáló egyes támogatásokra, valamint kártalanításra vonatkozó részletes szabályokról = Magyar Közlöny, 2004. 143. sz. okt. 8. p. 11817–11819. A Kormány 275/2004. (IX. 8.) Korm. rendelete az európai közösségi jelentőségű természetvédelmi rendeltetésű területekről. = Magyar Közlöny, 2004. 143. sz. okt. 8. p. 11756–11759.
