AZ ISZLÁM MINT A BÉKE ÉS A TOLERANCIA VALLÁSA

AZ ISZLÁM MINT A BÉKE ÉS A TOLERANCIA VALLÁSA Ibrahim Canan

A tömegkommunikáció megjelenésével és a közlekedés fejlődésével a világ egyetlen nagy faluvá vált. Egy ilyen „faluban” a média és a hatalom előtérbe kerülésével az embereket is jóval könnyebb befolyásolni. Sajnálatos módon a világ több táján - Törökországban is - napjainkban megkísérlik az iszlámot a terror vallásaként bemutatni. Válaszul a tudatlanságra, valamint a média, és más, befolyásos, rossz szándékú szervezetek részéről tanúsított tudni nem akarásra a muszlimok feladata, hogy az igazságot megismertessék az emberekkel. Ezek a szervezetek ugyanis épp azért tüntethetik fel a vallást ilyen rossz fényben, mert a muszlimok mindeddig képtelenek voltak rá, hogy széles körökben megfelelően bemutassák vallásukat.

Az iszlám vallás lényege és főbb vonásai Az iszlám elnevezésének eredete a silm szóra vezethető vissza, melynek jelentése béke, kibékítés, alázat, megszabadítás. Az iszlám előtt a korábbi isteni kinyilatkoztatások mind egy-egy nemzethez voltak köthetők. A korábbi vallások mindegyikének nemzeti jellege volt, vagy később vált nemzeti vallássá. Az iszlám lett az első olyan vallás, mely az egész emberiségnek szólt. Mohamed Próféta (béke és áldás legyen rajta) volt az első, akit a mindenható Isten azzal a feladattal tüntetett ki, hogy az egész emberiséget szolgálja. Így szólította meg őt:

10

Terror és öngyilkos merényletek: az iszlám szemszögéből Valamennyi emberhez küldünk téged, hogy örömhírhozó és intő légy. A legtöbb ember azonban nem tudja [ezt]. (Szúra Szaba’ 34:28)

Azonban az Irgalom Prófétája, nem csupán az emberiség számára, de minden létezőhöz küldetett. És csupán a teremtmények iránti irgalomból küldtünk téged. (Szúra AlAnbijá 21: 107)

Az iszlám az egység vallása. Ez azt jelenti, hogy a muszlim vallás alapja a hit az Egyetlen és Mindenható Istenben. Az egységesség világnézeti szempontból azt kívánja meg, hogy a társadalmi rendszer osztatlan legyen, melyben testvériség és egyenlőség uralkodik. Az alapvető emberi jogok területén pedig az iszlám eltöröl mindenféle etnikai, nyelvi vagy családi származásból eredendő megkülönböztetést. Az iszlám, mely a nemzeti vallások végének hírnöke volt, arra szólítja az embereket, hogy szabadságban éljenek, közös törvények kereteiben. Az iszlám eltörölt mindent a „tudatlanság korából” (az iszlámot megelőző periódus az arab félszigeten). Megszűnt minden, ami ennek a korszaknak a jellemzőit hordozta, így eltűnt az egoizmus, a brutalitás, az elnyomás és az igazságtalanság. Az iszlámnak sikerült mindezt magas fokon felszámolnia. Az élet nem küzdelem, hanem folyamatos együttműködés. A „dolgozzanak mások, míg én pihenek” hozzáállást felváltotta a segítség; az elnyomás átadta helyét az igazságnak, az embertelenséget megszűntette a könyörületesség és az irgalom. Az embereket többé nem a társadalmi hasznosságuk alapján ítélték meg, hiszen mindenki szabadnak és egyenlőnek teremtetett. Gyökerestül kiirtottak olyan igazságtalan elveket, mint „hatalmasoké a jog” és a „hatalmasoknak igazuk van”. Az új szabály szerint az Igazságé és a becsületeseké lett a hatalom. A társadalom elkezdett hinni az isteni igazságszolgáltatásban. A jog többé nem véletlenszerű törvényeken, uralkodó csoportok érdekein vagy erőszakos elnyomók akaratán alapult. Az iszlám kinyilvánította, hogy minden ember megbecsülést érdemel, tekintet nélkül bármiféle társadalmi, politikai, anyagi, erkölcsi, etnikai vagy kulturális hovatartozásra. Ezen kívül az embert az összes többi élőlény felé helyezte, melyről a Korán így szól: Ádám fiait valóban tiszteletben részesíttettük. (Szúra Al-Iszrá 17:70)

Az iszlám szerint, még ha valaki hitetlen is, javaiban, életében vagy

Az iszlám mint a béke és a tolerancia vallása

11

becsületében nem eshet kár. A testi és lelki egészség, a családalapítás szabadsága minden egyes embernek elidegeníthetetlen joga. Természetesen semmilyen más alapvető jog vagy szabadság sem sérülhet. Még a háborúban is meg kell kímélni a nőket, a gyermekeket és az idősebbeket, akik már nem harcolnak. A szent Korán szerint akár egyetlen ártatlan ember meggyilkolása ugyanolyan fertelmes bűn, mint a teljes emberiség elpusztítása. Az iszlám törvényei alapján a személyiségi jogokat semmilyen formában sem lehet megsérteni, még akkor sem, ha az a közösség javát szolgálná. Egyetlen ember joga épp oly sérthetetlen, mint az emberek összességének joga.1

Múltbéli példák a toleranciára A bölcsességnek és az emelkedettség érzésének köszönhetően, amellyel az iszlám megáldja az embereket, a muszlimok igazságot, szabadságot és emberséget terjesztettek, ahová csak mentek. A muszlim történelem folyamán a kalifák mindig Isten hírnökének példáját követve adtak utasításokat a csatába induló hadvezéreiknek, így például Abu Bakr ezeket a szavakat intézte a Szíriába induló Uszamához (Uszamához intézett beszédét a történeti források megőrizték.): Uszama! Ne legyél csaló, igazságtalan, fosztogató! Ne gyalázz meg holttesteket! Ne ölj gyermekeket, nőket és időseket! Ne vágd ki vagy égesd fel a fákat a datolyakertekben! Ne vágj ki fákat, melyek gyümölcsöt teremnek! Ne öld meg a birkákat, a marhákat, a tevéket, hacsak nem élelem céljából van rájuk szükség. Az utadon találkozhatsz emberekkel, akik kolostorokba vonultak vissza, ne érintsd őket, ne zavard őket hitük gyakorlásában…2

Helyénvaló felidéznünk egy pár sort annak a szerződésnek a szövegéből is, melyet a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a nadzsrani keresztényekkel kötött, tökéletes útmutatást nyújtván minden későbbi muszlimnak az Ítélet Napjáig. Minden jelenlevő és nem itt lévő nadzsraninak törvényes joga van Isten védnökségére és Mohamed gondnokságára, ami a javait, életét, vallásgyakorlatát és bármi hozzátartozóját illeti, teljes családjával és háza népével 1 … ha valaki megöl egy emberi lényt, anélkül, hogy [annak halála bosszú lenne] valaki másnak [a megöléséért], vagy [megtorlás lenne azért], hogy [a megölt] romlást [okozott volna] a földön – akkor olyan az, mintha az összes embert ölte volna meg. Aki ellenben életben tart valaki, olyan az, mintha az összes embert életben tartotta volna. (Szúra Al-Máida 5: 32) 2 Ibn Athir 2/335

12

Terror és öngyilkos merényletek: az iszlám szemszögéből együtt. Egyetlen püspököt sem helyezünk át más egyházközségbe, egyetlen papnak sem kell elhagynia parókiáját, egy szerzetest sem küldünk el kolostorából, melyben él. (...) Nem nyomhatnak el senkit, de őket sem nyomhatja el senki. Senki közülük nem lesz felelősségre vonva egy másvalaki által elkövetett bűnért vagy igazságtalanságért. (Hamidullah 2003, 1/622)

Umar kalifa idejében, i.sz. 635-ben hódították meg Humusz városát. Egy évvel később, mikor megtudták, hogy Héraklész kétszázezer fős sereget toborzott a város megtámadására, a muszlimok úgy döntöttek, hogy kiürítik a várost. Ahogy a várost elhagyták, visszafizették Humusz lakóinak a fejpénzt, amit korábban szedtek. Így szóltak hozzájuk: „Amikor ezt az adót kivetettük rátok, garantáltuk a biztonságotokat. De most már nem vagyunk többé képesek megvédeni benneteket. Nektek kell magatokról gondoskodnotok.” Humusz népe, keresztények és zsidók, akik pontosan tudták, mint jelent a bizánci uralom, mindettől nagyon elkeseredtek. A keresztény népesség így szólt: „A ti uralmatok és az igazság kedvesebb számunkra, mint az elnyomás és igazságtalanság, amiben az érkezésetek előtt éltünk. Egyesítjük csapatainkat a ti uralkodótokkal, és együtt fogjuk megvédeni a várost Heraklész seregeitől.” A zsidók pedig ezt mondták: „A Tórára! Héraklész csak a holttestünkön keresztül léphet Humusz városába!” Így a helyi lakosság bezárta a kapukat és védte a várost. Mikor Héraklész seregei a vereség után visszavonultak, Humusz népe tárt karokkal várta vissza a muszlim lakosokat. Belazuri így ír a történtekről: „Ugyanígy tettek más keresztény és zsidó városok is, akik elégedettek voltak a muszlim irányítással. Azt mondták: „Ha a rómaiak és alattvalóik legyőzik a muszlimokat, úgy fogunk élni, mint annak előtte. De ha csak egyetlen muszlim is marad, mi tartani fogjuk magunkat a megállapodásunkhoz”. (Belazuri, 1987, 187.) A muszlimok megengedték, hogy minden irányításuk alá tartozó nép gyakorolja a saját vallását. Nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy dzsámik, templomok és zsinagógák épüljenek egymás közvetlen szomszédságában. Sőt, muszlimok és keresztények egyetlen imaház különböző részein együtt imádkozhattak. Ez a nagyfokú tolerancia tulajdonképpen már akkor elkezdődött, mikor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a keresztények vasárnapi szertartásának helyéül a dzsámit (Masjid al-Nabawi) jelölte ki. Az első kalifák folytatták is ezt a tradíciót. Hasonló eseteket örökített meg a történelem Córdobában az


13

Andalúziai Umayyad uralom alatt (Özdemir, 1994, 1/68.). Ez a tisztelet és tolerancia, mely a dzsámik, templomok és zsinagógák Isztanbul némely kerületében megfigyelhető együttesében is megmutatkozik, az iszlám lényegéből gyökeredzik, abból a felfogásból, melyet a Próféta (béke és áldás legyen rajta) írt elő. Ha ez az idők folyamán némely muszlim ország vagy muszlim egyén esetében meg is szűnt, annak valójában semmi köze az igazi iszlámhoz. Ezekben az esetekben érdemes inkább valamely társadalmi, pszichológiai, földrajzi vagy egyéni okokat keresni. Az eset, mely szerint a helyi népesség a muszlim uralmat részesítette előnyben saját vallástársaik kormányzása helyett, egyáltalán nem egyedi. Még sok számos hasonló példát is találhatunk erre. Figyelmet érdemelnek például a sorok, melyeket a néhai Osman Turan idéz egy urfai keresztény történésztől: „Meliksah, aki a legigazságosabb, legbölcsebb és a legerősebb volt minden ember közt, atyja volt mindenkinek, a keresztényekkel egyetemben. Minden bizánci származású, beleértve az örményeket is, saját szabad akaratából tartozott az ő uralma alá.” (Turan, 1969, 2/138.). Egy keresztény szerző a keresztények muszlim hitre való térése miatt panaszkodik írásában, melynek oka a toleráns és liberális muszlimtörök uralom, ami 1204-ben véget vetett a rómaiak zsákmányoló, fosztogató és elnyomó időszakának; a bizánci keresztények „Isztambulban a római püspöksüveg helyett a török turbánt választják.” (Turan, 1969, 2/153.). Az iszlám valódi elveit, melyeket a muszlimok követnek, olvashatjuk ki a szerző panaszából: Háromezer keresztes lovag menekült el az ortodox Bizánc uralma elől, és tért meg a muszlim hitre. Ó, Kegyelem! Te nagyobb úr vagy, mint az elhagyás! A törökök segítőkészségükkel és megértésükkel, amit a keresztények irányába tanúsítottak, szinte megvásárolták ez utóbbiak vallását. Sosem kényszeríttették őket arra, hogy áttérjenek. (Turan, 1969, 2/162.).

Az élethez való jog, a vallásgyakorlás szabadsága, más nyelvek, kultúrák, jogrendszerek és öltözködések elfogadása, melyet a muszlimok a nem muszlim lakosság irányában tanúsítottak, magából az Iszlámból fakad. A következőt mondja ki az a hadísz, ami előírja, hogy a muszlim vezetők jól bánjanak a nem-muszlimokkal: „Én mindenkinek az ellensége vagyok, aki megsért egy nem muszlimot. És bárkivel, aki az ellenségem,

14

Terror és öngyilkos merényletek: az iszlám szemszögéből

elszámolok majd az Ítélet Napján.”3 Egyetlen muszlim sem, aki hisz a halál utáni életben, vállalhatja önként annak kockázatát, hogy a túlvilágon a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ne álljon mellé. Egy másik hadíszben ez áll: Bárki, aki egy nem muszlimot házasságtöréssel rágalmaz, büntetésül tűzzel korbácsoltatik meg az Ítélet Napján.4 Meg kell még azt is jegyeznünk, hogy a nem-muszlimok saját jogrendszerüket szabadon alkalmazhatták az igazságszolgáltatásban. Ez annak az eredménye, hogy szabad vallásgyakorláshoz való jogukat is elismerték. Ugyanakkor azonban, ha egy nem-muszlim muszlim bírósághoz fordult, ügye igazságos elbírálásban részesült. A Korán azt mondja: Ha azonban [döntőbíró gyanánt] ítélkezel, akkor méltányosan ítélj közöttük! Allah szereti azokat, akik méltányosan járnak el. (Szúra Al-Máida 5:42)

A fentiek alátámasztására helyénvaló megemlítenünk azt a császári rendeletet, melyet III. Musztafa ottomán szultán írt nagyvezérének. A Moldáviából és Havasalföldről érkező panaszokból úgy tűnik, nem foglalkoztál megfelelően az ott élő keresztény népek problémáival. Azokban az időkben, mikor épp új helytartókat igyekszünk küldeni Morába és Hidzsázba, azt várom el a Nagyvezéremtől, hogy olyan emberek közül válasszon, akiknek a becsületessége közismert. Nem akarom azt látni, hogy nem fektetsz megfelelő hangsúlyt erre a kérdésre, csak azért, mert az itt élő népeknek más a vallása és a nyelve. Tekintettel rá, hogy ők az alattvalóim, tudatom veled, hogy őket is ugyanazok a jogok illetik meg, mint isztambuli alattvalóimat. Legyen rá gondod, hogy egyiküket se érje bántódás…5

Az iszlám bemutatása és képviselése Az iszlám az emberi fajt az összes más teremtett létezőnél feljebbvalónak tartja. Az embernek tudata és akarata van, így az ember szabadon eldöntheti, melyik vallást gyakorolja, ha akarja. Az iszlám egyik alapelve azoknak az akadályoknak az eltörlése, melyek az emberi intellektus és akarat, valamint Isten között állnak. Hangsúlyozza, hogy azoknak, akik képviselik valahol a muszlim vallást, követniük kell az utat, melyet a „bemutatás és megértetés” útjának nevezhetünk. Ez az iszlám lehető legjobb gyakorlását jelenti, hogy más emberek az iszlámot valódi oldaláról ismerjék meg. 3 An-Nabahi, 3/144; Ajluni, 2/218. 4 Tabarani, Al-Mu’jamil al-Kabir, 22/57. 5 idézet a Tercüman nevű újság 1983. február 9.-i számából


15

A Korán több versében is találkozhatunk azzal a kijelentéssel, miszerint a Prófétára, és más előbbi prófétákra, nem hárul más feladat, mint hogy a vallást tiszta formájában megismertessék.6 Továbbá Isten felszólítja a Prófétát arra is, hogy ne gyakoroljon nyomást az emberekre. Intsél hát! Hiszen csak intő vagy, és nincsen hatalmad fölöttük. (Szúra Al-Gásija 88:21-22)

Az iszlám előtt néhány medinai megfogadta, hogy ha gyermeke életben marad, azt a „Könyv Népe”7 vallásának fogja szentelni. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) idejében ezért a medinai pogányok gyermekeinek egy része a „Könyv Népéhez” tartozott. Mikor az iszlám Medinába érkezett, ezekből a családokból néhányan megpróbálták gyermekeiket a muszlim vallásra kényszeríteni. Erre válaszul a következő ája lett kinyilatkoztatva: Nincs kényszer a vallásban! Immár megkülönböztetett az Igaz Út a tévelygéstől. (Szúra Al-Bakara 2:256)8

A Korán ezen elveinek köszönhetően a muszlimok sosem kényszeríttették a helyi lakosságot arra, hogy az iszlámra térjenek. Egy angol szerző fel is hívta a figyelmet az iszlámnak erre a sajátosságára a következő meglepő vallomásban: „Ha az európaiak uralkodtak volna Ázsiában az arabok és a törökök helyett, az ortodox görög katolikus egyházból semmi sem maradt volna. Nem mutattak volna olyan toleranciát az iszlám felé sem, mint amit ezek a pogányok (értsd: a muszlimok) gyakoroltak a kereszténységgel szemben.” (Toynbee, 1978, 285.). A muszlimok sosem zavarták meg a helyi kultúrák értékeit, bárhová mentek is. Épp ellenkezőleg, a néprajzkutatók tudatosságával óvták meg ezeket. Erre példa, hogy mikor az Ottománok elhagyták KeletEurópát, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet, olyan államok alakulhattak, melyek megőrizték saját vallási, nyelvi és öltözködési szokásaikat.

Az iszlám embertisztelete A másik ok, amiért a muszlimok sosem használnak erőszakot a 6 Lásd az alábbi Korán-ájákat: 16:35, 16:82, 3:20, 5:92, 5:99, 13:40, 14:5 7 Bár Az ahl al-kitab (a könyv népei) kifejezés általában a keresztényeket és zsidókat (egyistenhitűeket) jelöli, az iszlám hagyomány elfogad más hitrendszereket is, mint a zaraasztriánus, buddhizmus és a hinduizmus, mivel e vallások alaptanai is mutatnak rokonságot az iszláméval. 8 Al-Zuhayli, 1991, 3/20.

16


vallás terjesztésére, az az „emberiség tisztelete”, mely szintén benne foglaltatik a Koránban. Ez a tisztelet többek között azt jelenti, hogy a teremtés során az emberiség a többi létező életformáktól, állatoktól, növényektől, angyaloktól eltérő vonásokkal teremtetett. Az ember születésétől fogva hajlik mind a rosszra, mind a jóra, tud következtetni és megérteni. Az emberek dolga, hogy a jó felé igyekezzenek, választásaikban részesítsék előnyben a kedvező, szép és jó dolgokat. Megadatott nekik az értelem és a szabad akarat, hogy ezeket a döntéseket maguk hozhassák meg. Így fel kell ismerniük a szép és kedvező dolgokat, és szabad akaratukból kell azokat kiválasztaniuk. Az ember a döntéseiért felelősséget kell, hogy vállaljon. Az, hogy az ember egy olyan teremtmény, amely a tetteiért felelősséggel tartozik, abból a tényből fakad, hogy az itt felsorolt képességekkel lett felruházva. A muszlimok számára az evilági élet amolyan próbatétel, amelyen, ha sikeresen helytállunk, biztosíthatjuk túlvilági életünket. E „próbatétel” alatt a szabad emberi akarat alapvető fontossággal bír. Mivel az emberek nem felelősek azokért a bűnökért, melyekre feltehetően rákényszerítették, az is kétséges, hogy volna bármi értéke azon jó cselekedeteknek, melyeket ugyancsak kényszerből hajtottak végre. Következésképpen, a kényszert az iszlám terjesztése során sohasem alkalmazták, és soha nem is fogják.

Egy törvényes cél, törvényes eszközök és szelíd szavak Az iszlám hangsúlyozza a törvényes célok törvényes utakon való megvalósítását. Ahogy a célnak, ugyanúgy az ennek eléréséhez felhasznált eszközöknek is törvényesnek kell lenniük. Következésképp az iszlám nem ismeri el a kényszert, a kínzást, az anarchiát vagy a terrort vallási eszköznek. Továbbá az iszlám elvárja, hogy még az olyan elnyomókhoz is, mint egy fáraó, kizárólag enyhe szavakkal szóljunk, ha a vallást kívánjuk reprezentálni. A Koránban is megtalálható ez a történelmi emlékeztető Mózesnek és Áronnak címezve: Menjetek mindketten Fáraóhoz! Bizony, ő túlkapásokra vetemedett. Szóljatok hozzá szelíd szóval! Talán hallgat az intő szóra, vagy félelem fogja el! (Szúra Tá-há 20:43-44)


17

Az egyik olyan Korán-ája mely meghatározza, hogy milyen kapcsolatot kell ápolni a Könyv Népével, ezt mondja ki: És ne szállj perbe az Írás népével csak úgy, ahogy az a legjobb – kivéve azokkal, akik igazságtalanok! És mondjátok: „Hiszünk abban, ami leküldetett hozzánk és hozzátok! A mi Istenünk és a ti Istenetek egy, Kinek alávetjük magunkat.” (Szúra Al-Ankabút 29:46)

Álljon itt egy másik ája arról, hogyan lehet a vallást bemutatni mindenki számára, beleértve a Könyv Népét is: Hívjál a te Urad útjára bölcsességgel és szép buzdítással! És csak kifogástalan modorral vitázz velük.(Szúra An-Nahl 16:125)

A Korán egy másik verse pedig a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) szelíd viselkedését idézi fel, amit „Isten kegyelmeként” mutat be. Figyelmeztet rá, hogy ha a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) keményen viselkedne, talán a hozzá legközelebb állók is elhagynák: Allah irgalmától indítatva enyhültél meg irányunkban. Ha durva és keményszívű lettél volna, akkor ők szétszóródtak volna körülötted… (Szúra 3:159) A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az emberek meglássák az iszlám szépségeit. Igyekezett a vallást saját személyében képviselni. Ő a mecsetet ablakként, bemutatóhelyként használta e cél érdekében. Szívesen látott például idegen földről érkezetteket is ott. Ezek az emberek itt ehettek, ihattak, aludhattak is, közben megfigyelhették, hogyan sorakoznak fel a muszlimok az imára. Éjszaka Korán-felolvasásokat hallgathattak.9 A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) néha bűnözőket köttetett a mecset oszlopaihoz. Ezek a bűnözők is a fönt leírt jeleneteket figyelhették meg, így hatásos oktatásban részesülhettek, és még azok is megtérhettek, akik korábban pogányok voltak. Sokan nyertek így megbocsátást és áldást az iszlám által. Sumama ibn Usal, aki egy nagy bűnt követett el, egyike volt ezeknek a személyeknek. A Prófétának sikerült őt elfogatnia, majd a mecset egy oszlopához köttette. Három nap múltán Sumama megtért az iszlámra, majd a későbbiekben nagyon nagy szolgálatokat tett a vallásért.10 9 Waqidi, 1966, 3/964-65. 10

Bukhari, Maghazi, 70; Muslim, Jihad, 59.

18


A „világbéke” és az iszlám Ahhoz, hogy megértsük, az iszlám mekkora hangsúlyt fektet a békére, előbb több oldalról is meg kell vizsgálnunk azokat a csatákat, melyeket a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) vezetésével vívtak. Ha alaposan szemügyre vesszük ezeknek a harcoknak a főbb sajátosságait, észre fogjuk venni, hogy azok többnyire védekező jellegűek voltak. Az első ütközet Mekka lakóival a Badr-i csata volt. Ennek egyik célja az volt, hogy a Kurejs törzsbeliek, akik nem hittek Isten egyedüli voltában, felismerjék Medina gazdasági jelentőségét, befejezzék az ellenségeskedést, és kössenek velük békét. A másik célja, hogy a muszlimok visszaszerezzék javaikat, melyeket maguk mögött hagytak, amikor Mekkából Medinába vándoroltak. Ezeket a Kurejs törzs akkortájt egy karavánba gyűjtötte össze, hogy Szíriába küldve értékesítsék azokat. Tehát valójában eme összeütközésben a muszlimok célja javaik visszaszerzése és a béke helyreállítása volt, nem a háborúskodás kedvéért viseltek háborút. A Badr-i ütközetet a Uhud-i csata követte. Mekka népe tört Medinára, hogy bosszút álljon az elszenvedett vereség miatt. A muszlimok oldaláról ez e harc tisztán védekező jellegű volt. Az Árok-ütközet szintén védekező harc volt. A muszlim seregek a Medinát körülvevő árkokban viseltek hadat. Céljuk az volt, hogy ellenálljanak nem csak a mekkaiaknak, de minden más pogány törzsnek is, akik a mekkaiak oldalán harcoltak. Azoknak a katonai megmozdulásoknak, melyekben a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) részt vett, szinte mindegyike vagy a muszlimok ellen toborzott óriási haderő visszaverését, vagy az ellenük gyűjtött csapatok akcióinak megakadályozását célozta (melyekről a muszlimok természetesen értesülést szereztek). Khajbar, Bani Mustaliq, Tabuk és más komoly harcok, mint Badr, Uhud és az Árok-küzdelmek, mind a fent említett két típusú harc valamelyikébe sorolhatóak. Mekka meghódítása, mely az egyik legjelentősebb csata volt, egy addig nem látott erőfeszítést jelentett a hódítás és a békefenntartás érdekében. Mekka meghódításának sikere a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) bölcsességét dicséri. Sikerült ugyanis a várost békés úton megszerezni. A város elfoglalása előtt, alatt, valamint az elfoglalása után a várost nem fosztották ki, a népességet nem ölték meg vagy végezték ki, nem álltak bosszút valamint véres viszály sem tört ki.


19

A harcok befejeztével általános amnesztiát hirdettek, néhány ellenség kivételével, akik életüket szentelték az iszlám és a muszlimok támadására és továbbra sem akartak felhagyni ezzel, továbbá viselkedésükkel súlyosan megszegték mind a háború íratlan szabályait, mind az akkoriban mindenki által elismert közösségi törvényeket (ma háborús bűnösöknek tekintenénk őket). A mekkaiakkal való bánásmód az emberiség tiszteletének egy gyönyörű példája volt. Muhammad Hamidullah állítása szerint a tíz év alatt, míg a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Medinában tartózkodott, összesen körülbelül 250 bálványimádó halt meg. Ez alatt az időszak alatt az Arabfélsziget egésze (több mint másfél millió négyzetmérföld) muszlim fennhatás alá került. (Canan, 1998, 2/298-301).

A hudajbijai béke és a béke fogalma a Koránban Ahhoz, hogy megértsük a hódítás fogalmát, elég csak annyit megjegyeznünk, hogy a Korán a hódítás kifejezést használja például a hudajbijai békeszerződésre (isz. 627). A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ezerötszáz követőjével együtt a Kába-zarándoklatra indult, amikor a városhoz közeli mekkai katonai egységek újukat állták a Hudajbijánál, kijelentvén, hogy nem engedik meg a látogatást a Kába-kőnél. A vitákat és az egyezkedéseket végül sikerült békés úton rendezni, mivel a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) mindig a béke pártján állt. Hitt abban, hogy szükség van a békére és a párbeszédre ahhoz, hogy az emberek megértsék a muszlim vallást. Véleménye szerint, ha az iszlámot -amely összhangban van az emberi természettel és értelemmelsikerülne a maga igaz valójában bemutatni, senki, akinek józan ítélőképessége van, nem tudná azt elutasítani vagy lehetne annak ellensége. E célból tehát készíteni kellett egy szerződést, és barátságos hangulatot kellett teremteni, amiben az emberek üzleti kapcsolatokat létesíthettek a muszlimokkal, hogy közelebbről megismerkedhessenek azok életmódjával, valamint az iszlámmal. Ezzel szemben a mekkaiak rengeteget ügyködtek azon, hogy meggátolhassák a béke helyreállítását, például elfogadhatatlan kitételeket próbáltak a szerződés szövegébe bevenni. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azonban a béke érdekében mégis elfogadott ezekből néhányat, annak ellenére, hogy ezek meglehetősen nehéz kitételek voltak a muszlimok számára.

20


Ezek közül példaként kiemelhetjük, hogy abban az évben a muszlimok egyáltalán nem léphettek Mekkába, és a következő évben is szigorú feltételekhez kötötték a Kába-kő meglátogatását. Azoknak, akik áttértek az iszlám hitre és Medinában kerestek menedéket, vissza kellett térniük Mekkába. Azokat pedig, akik el akarták hagyni a medinai közösséget, el kellett engedni. Ez csak néhány a számtalan nehéz feltétel közül, ám mindezek ellenére a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) mégis elfogadta a békeszerződést, mivel el akarta kerülni a háborúskodást. Amikor erre a szerződésre utal, a Korán az „egyértelmű győzelem” kifejezést használja (Szúra 48:1).

Összegzés és egy kis emlékeztető Nagyon sajnálatos, hogy még manapság is van néhány olyan iszlám-ellenes kör, amely azt gondolja, hogy a békehangulat az iszlám javára válik; ezért nem akarják, hogy a muszlimok békében élhessenek a nem muszlim világban, és azon fáradoznak, hogy a muszlimok örökös feszültségben éljenek a nem muszlimok között, valamint hogy fenntartsák az állandó konfliktust e két réteg között. Ezek azok a körök, amelyek minduntalan olyan „muszlim” vezetők neveit idézik, akik az iszlámmal valójában egyáltalán nem megférő viselkedést tanúsítanak, olyan emberek neveit, akiknek alapvető tévhitei vannak az iszlámmal kapcsolatban, valamint olyan muszlim országok vezetőit, akiknek a valláshoz való viszonya amúgy is megkérdőjelezhető. Ennek fényében a globális társadalom egészének nagyon óvatosnak kell lennie a kérdés megfontolásakor. Ezek olyan vezetők, akiket ugyan tudatosan tipikus muszlimként mutatnak be, de tulajdonképpen ez része a szándékos manipulációnak, mellyel az iszlámot befeketítik.

Felhasznált irodalom: Belazuri, Futuh al-Buldan,Bejrút, 1987 Canan, Ibrahim Peygamberimizin Tebliđ Metodlarý (Prófétánk üzenetközvetítői módszerei) Isztambul, 1988 An-Nabhani, Yusuf. Al-Futh al-Kabir. Hamidullah, Muhammad Muhammad Rasulullah (Mohamed Próféta), Párizs: Centre Culturel Islamique, 2003


21

Ibn Abdulbarr, al-Istiab. Ibn Athir, Al_Kamil Fittarikh. Özdemir, Mehmet Endülüs Müsülmanlarý (Andalúziai muzulmánok), Ankara, 1994 Toynbee, Arnold A Historian’s Approach to Religion,(A vallás egy történész szemszögéből) London,1956 Turhan, Osman Türk Cihan Hakimiyet Tarihi, Isztambul: 1969 Waqidi, Muhammad ibn ’Umar Kitab al-Maghazi,Oxford University Press, 1966

22


AZ ISZLÁM MINT A BÉKE ÉS A TOLERANCIA VALLÁSA

Recommend Documents