Életünk nagy kérdései a sok színhez, villódzó képhez képest szürkének tűnnek. Valaminek a bensővé tétele nem történhet gombnyomásra. Ennek megfelelően hiába hangoztatjuk a tolerancia szükségességét, ha nem visszük mélyre, nem forgatjuk odabenn és a magunk számára nem tisztázzuk, hogy mindez milyen változásokat követel tőlünk. Hiába tolunk magunkba minden „jót”, ha alapvető „emésztési” problémáink vannak. És hiába tartják a levegőbe a bölcsek mutatóujjukat feddő szavak kíséretében, ha közben nem számolnak a fiatalok aktuális léthelyzetével. Jóllehet igen gazdag szakirodalma van, talán mégsem a papiros, vagy a tematikus naptár a fő profilja a toleranciának. Mivel „mai fiatal” vagyok magam is, akit sodor a kor, a föntebb taglaltakból mélyenszántó következtetést levonni nem tudok. Leginkább kérdéseim vannak. Bölcsességért úgy hiszem, a minden modorosságtól mentes tiszta szemlélőkhöz, a gyerekekhez érdemes fordulni. Egyik barátom kisfia azt mondta múltkor, hogy a szeretet egy labda. Azt hiszem, ráérzett. Ha ezt a labdát adogatjuk egymásnak, nem lehet kérdés a tolerancia. Kinyik Anita
Tolerancia a kegyességben Élmények, kérdések Pályakezdő éveim egyik meghatározó élménye volt az a fiatal felnőttekből álló közösség, ahonnan megannyi új tapasztalatom, baráti kapcsolatom származott. Itt kaptam az első leckét a hitbeli toleranciáról. Sokfélék voltunk, de volt köztünk két, egymástól nagyon különböző ifjú. Ma már látom, hogy ők evangélikus egyházunk teljesen eltérő kegyességi irányát képviselték. Az egyik szigorú és következetes, a másik szabadabb, ám olykor következetlen. Az egyik a fundamentumokat alaposan ismerő, de olykor „életszerűtlen”, a másik kissé felszínesebb, de barátságosan hétköznapi. Mindkettőt szerettük, mindkettőhöz ragaszkodtunk. Mindketten Krisztus-követő emberek, ma lelkészi karunk értékes tagjai. Ez a kegyességbeli nagy különbség a csoporton belül hol áldott, hol áldatlan állapotot hozott. Sokszor éltük át a csodát: a látásbeli és (nem lényeget érintő!) véleménykülönbségek szikraként hatottak és
65
adtak lendületet a közös gondolkodásnak. Ebben a sokszínűségben erő és lehetőség van! De olykor az intolerancia nehéz levegője vett körül minket. Néha nehezen viselte egyik a másikat – és ez kihatott a közösségre. A különböző kegyességek egymást kritizáló vitái során sokan sérültek a „gyengébbek”, mert szívük mélyén az elutasításokban saját hitük megkérdőjelezését látták, s ez a hitben való növekedés helyett megtorpanást eredményezett. Néhány „kívülről jövő” ember pedig megütközött azon, hogy egy ilyen körben is olykor ennyire nehéz elviselni egymást. És bizony volt úgy, hogy csak időt, energiát pocsékolunk azzal, hogy az egyik fajta kegyesség a másiktól bizonyos kifejezéseket akart hallani, és ha nem azzal a szóhasználattal fejezte ki valaki hitét, akkor már „gyanús” volt. Utólag erre az élményemre gondolva és persze a jelen különböző közösségi helyzeteire is a megoldást keresve teszem fel a kérdést: mi ad alapot és határt a különböző kegyességű embereknek egymás tolerálásához? Ha „kegyesség” alatt a hit gyakorlati megélésének módját értjük (látásmódunk, ahogy beszélünk, ahogy imádkozunk, amilyen szokásokkal élünk…), a „toleranciát” pedig egyfajta türelemre való készségnek látjuk, akkor az alapkérdésünk így is fogalmazható: milyen elméleti és gyakorlati határok között kell türelemmel elviselni a más kegyességűt, és mi az a határ, ahol a különbözőség már tűrhetetlen? Ezekre a kérdésekre keresem választ most – röviden, a teljesség igénye nélkül – az újszövetségi és reformátori hagyomány felé fordulva.
Újszövetségi gyökerek Nagyon tanulságos bepillantani az óegyház közösségeinek ezzel kapcsolatos küzdelmeibe. Láthatjuk a jeruzsálemi gyülekezetben a zsidó hátterű keresztyének közötti véleménykülönbséget például a farizeusi múltból jövők vitáját a mózesi törvény súlyáról, szokásairól (ApCsel 15). Általában megfigyelhetjük, hogy a misszió során született kisázsiai és „európai” közösségekben az egyik első konfliktus a zsidó és az úgynevezett pogány háttérből jövők között feszült. Nem kevés ellenérzést kellett feldolgozniuk a gyülekezeteknek, hiszen az ókori szemlélet elég kemény volt a másikról alkotott véleményében: a zsidók mindenki mást „tisztátalannak”, saját törvényfelfogásuk alapján másodosztályúnak tekintettek. A görög-római oldalról mindenki
66
más „barbár”, műveletlen, tehát másodrangú polgár volt. Ennek az ellentétnek a megbékéltetésére Pál sokszor és többféle választ adott, az egyik legjellemzőbb talán az, amit az Efezusi levél 2. fejezetében fogalmaz meg egy szemléletes kép segítségével: „Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.” (2,20–22) Már igen korán továbbárnyalódott a gyülekezeten belül megélt hit gyakorlata. Ennek nyomait fedezhetjük fel például a korinthusi levelekben, amelyekből kiderül, hogy a régi görög gyülekezetben nem csak az előbbi kulturális különbség miatt jelentett harcot a tolerancia megélése. A korinthusi gyülekezet „híres” megosztottságát sok kommentáríró szerint az eltérő szociális helyzet mellett az eltérő teológiai látásmód is okozta. (Az elmélyült bölcselet iránti igény, a mélyebb titkok megértésének vágya, a Kéfáshoz, Apollóshoz vagy Pálhoz tartozás vitája, a karizmák miatti különbségek.) Pál mindezekkel együtt egynek látta a gyülekezetet. Az apostolon keresztül a türelmes elfogadás felé terelő híres ige a levél 12. fejezetének képe: „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (12,27) Ha az egyik szerv a másik ellen támad, annak betegség lesz az eredménye. Milyen egyszerű üzenetek ezek! A toleranciának a határait teszik érthetővé és jól megjegyezhetővé: ami Krisztusra mint alapra épül – mivel közös ház –, türelemmel elhordozandó. Ami Krisztus mint „fej” uralma alatt van – azzal toleránsnak lehet és kell lenni, hisz a másik másmilyensége csupán az egy test másik tagjának egyedisége. Ugyanakkor az apostol bizonyos esetben intoleráns. Világossá teszi, hogy mit nem lehet türelemmel elviselni. A bűn – szintén „sokszínű” – valóságával szemben határt húz: paráznaság, részegesség, bálványimádás, szitkozódás stb. Ne tartsatok kapcsolatot az ilyennel – mondja a levél 5. fejezetében.
A reformátori hagyomány Luthernek nehéz dolga volt, hiszen kora hagyománya rengeteg vallásos szokást tartott életben, melyeket ő maga is (mint rendkívül kegyesen élni akaró ember) végigpróbált. Reformált hitével azonban át kellett gondolnia, hogy mivel lehet toleráns és mivel nem. A refor-
67
mációi válasz az volt a sokféleség kihívására, hogy a Szentíráshoz és annak közepéhez, Krisztushoz igazított mindent, visszatért az igei alapokhoz. Mint valami tengely körül fordult meg ezzel minden Lutherben. Ami a Szentírással ellentmondásban volt, sőt ami a Szentírás „egyedül Krisztus, egyedül hit által, egyedül kegyelemből” elvét elhomályosította, azzal intoleráns volt. Így hagyta el az érdemszerző zarándoklatot, ezért helytelenítette az ereklyék tiszteletét, ezért értelmezte át a böjt korabeli jelentését. Érdekes látni, hogy ebből a szempontból is különbözött a genfi (kálvini) reformátori indulattól, amely sokkal szigorúbb volt az eltűrhető különbségek tekintetében. Az Ágostai hitvallás a VII. és VIII cikkejében foglalkozik az egyház fogalmával. Maga a megfogalmazás fontos iránytű lehet témánkban: az egyház az evangélium tanításában és a szentségek helyes kiszolgáltatásában kell hogy egy legyen. „De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek.”
Körvonalazódó válaszok Mi az alapja és határa a toleranciánknak? Isten igéjében megfogalmazott, az apostoli korban kipróbált, a reformációban újra felfedezett egyszerű képek adják a ma is használható választ: Krisztusra építve egy ház, az Úr fősége alatt egy test vagyunk. Egyedül őt a hitben középen tartva, evangéliuma és szentségei őrzésével vállalhatjuk egymás eltérő hitszokásait. Ebben a sokszínű egységben szövetkezhetünk, hogy a Lélek segítségével intoleránsak maradjunk a minket megkörnyékező bűnnel szemben, és ellene álljunk minden olyan szellemiségnek, amely Megváltónk kegyelmébe vetett hitünkből kimozdítana. Azt hiszem a kegyesség egyfajta nyelv, amelyet megtanulunk, elsajátítunk. Nagy szerepe van ebben azoknak, akiktől tanultuk. Különbséget jelent e tekintetben, hogy a sváb vagy a tót kegyesség énekhagyományával bírunk, bibliaszövetséges vagy meviszes táborokban kaptuk a hitet, vagy épp egy nagyvárosi gyülekezet intellektuális szóhasználatához szoktunk hozzá… Fontos megkülönböztetni ugyanakkor, hogy amikor egy másfajta nyelvezetet vagy szokásrendszert elfogadunk, azzal nem hitünkhöz leszünk hűtlenek,
68
de még csak nem is elődeinkhez, hanem egyszerűen önállóvá, felnőtt keresztyénné válunk. Az egyház Urának Lelke növeljen egyénileg és közösségileg minket, adjon türelmet és bölcsességet újszövetségi és reformátori módon toleránsnak lenni. Felhasznált irodalom CSERHÁTI Sándor: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele. Luther Kiadó, Budapest, 2008. Az evangélikus egyház hitvallási iratai. 1. köt. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1957. JUNG, Martin: Fasten, Pilgern, Beten? Fromm sein nach Luther. http://www. luther2017.de/20151/fasten-pilgern-beten-fromm-sein-nach-luther. Sefcsik Zoltán
Tolerancia a pénz birodalmában Amikor a 19. század végén Aix-en Provence-ban a nagy francia festő, Cézanne megfestette képét két kártyázóról, nem sejtette, hogy a világ legdrágább festményét alkotta meg, melyért 35 000 átlagos magyar dolgozónak vagy 106 000 közmunkásnak kellene egy évig dolgoznia. Illetve ha valaki szorgalmas munkával meg szeretné vásárolni a remekművet több mint 35 000 évig napi nyolc órában kellene dolgoznia, hogy a nappali falára akaszthassa a 60 milliárd forintos képet. A pénz birodalma ma a mértékek elszabadulásának területe, ahol a józan mértékletesség átadta helyét a fent említett képen szereplő kártyások szerencsejátékának. A német társadalomtudós, Jürgen Habermas a pénz gyarmatosító tevékenységéről beszél. Arról, ahogyan az a társadalmi élet minden területére kiterjeszti befolyását és saját logikáját, ahogyan a végesség, a haszon és a megtérülés kalkulusa alá rendeli a világot. Van-e értelme a szédítő különbségek birodalmában toleranciáról beszélni? A modern gazdaság alapja az egyéni érvényesülés vágya. Ennek azonban kettős hatása van: miközben az egyén saját hasznát keresi, ezzel a tevékenységével egyben a közösség is fejlődik. Mandeville híres meséje a méhek életéről szól. Arról, ahogyan a sok önző egyed, aki csak a saját érdekét nézi, tudatlanul mégis a közjót
69
