Németh László
Az iskola „összetétele” (Orvosi beszámoló a Medve utcai polgári iskola tanári értekezletén)
1. Feltűnhetett a tanári értekezlet tagjainak, hogy iskolánkban az idén két orvos és két gondozónővér dolgozik, egy-egy óráról nem hat, hanem csak két tanulót hívtunk le orvosi vizsgálatra; talán a gyerekek is elmondták, hogy mostanában új, szokatlan vizsgálatokat végeztek rajtuk, egy hosszú fémrúddal méregették őket, soknak az ujjhegyéből is vért vettek, a negyedikeseknek különféle feladványokat kellett megoldaniok, azonkívül kérdőíveket osztottunk ki, az egész család emlékezetét próbára tevő kérdésekkel. Tulajdonképp még az év elején be kellett volna számolnom valamelyik tanári értekezleten, hogy mi is az értelme az intézetünkben folyó fokozott orvosi munkának. Én ezt a beszámolót akkorra halasztottam, amikor a vizsgálatok javán túlestünk már, s itt-ott magyarázat közben a talált adatokra is hivatkozhatom. Azt gondoltam, hogy egy programnak, amely valamelyest már helyzetkép is, mindig több a meggyőző ereje, mint a puszta célkitűzésnek. Orvosok inváziója az iskolába joggal keltheti fel a tanárok gyanúját. Mi az, kérdik, most már két orvos esik egy tanári testületre? Még több tanórát fognak megzavarni? Orvosi kísérleteket akarnak az iskolában végezni? Kész feleletünk van ezekre a kérdésekre. Az iskolánkban folyó vizsgálatokra egyetlen új orvost sem alkalmaztak; az iskolaorvosi intézmény amúgy is túlterhelt orvosai vállalták egy évre ezt a többletet azért, mert fontosságáról meg voltak győződve. A részletesebb vizsgálatok miatt, igaz, több óráról kell gyerekeket leszólítani, de kérdés, mi nagyobb zavarás, ha három óráról két-két fiú még a tízpercben eltűnik, vagy ha egy óráról hatos-nyolcas csoportokban vonulnak le, esetleg két részletben. A szakorvosi vizsgálatokat úgy végezzük, hogy az előírt tüdőgondozói vagy sportorvosi kirándulásokkal essenek egybe; az értelmiség vizsgálatot helyettesítések alatt csinálom, a testnevelési órából elrabolt öt-tíz perc ugró-, mászó-, futógyakorlatokra fordíttatik. Nem igaz az sem, hogy az iskolában tanulókon orvosi kutatómunkát végzünk. Az ilyenféle, éveken át végzett vizsgálatoknak valószínű ugyan, hogy az orvosi eredménye is megvan (hisz az iskola az egyetlen hely, ahol a lakosság minden tagja és rétege igen hosszú időn át orvosi ellenőrzés alá vonható), az iskolaorvos azonban mégsem feledkezett meg arról, hogy ő az iskolába kihelyezett orvos, s kutatásait, ha orvosi területről is, de pedagógiai célok felé kell irányítania. Előadásomban vizsgálatainknak ezt a pedagógiai értelmét igyekszem a tanár kartársak elé tárni, hogy bizalmukat a szomszédságukban folyó munkához megnyerjem.
2. Azokon az íveken, melyeket a havi értekezletekre az osztályfőnököknek ki kell tölteniök, föltűnt nekem egy kérdés, mely, úgy látom, a tanár kartársaknak is elég gondot okoz: milyen az osztály összetétele. Sokan azt írják be ebbe a rovatba, hogy az osztályban elég sok az értelmes gyermek, mások, hogy a tanulók többnyire szegény szülők gyermekei, megint mások, zavarukban lakonikussá válva, azt, hogy az osztály összetétele tűrhető. Valójában erre a kérdésre nem valami könnyű válaszolni. Ebben a kérdésben egy új pedagógiai igény van
kimondva, amely egyelőre alig lehet több, mint igény. Összetételük a vegytanban a vegyületeknek vagy a földtanban a kőzet és talajrétegeknek van. Ez a kérdés tulajdonképpen azt mondja ki, hogy egy-egy osztály is vegyület vagy még inkább talaj, amelynek a tulajdonságait annak, aki műveli, ismernie kellene. A tanárt tömérdek jobb-rosszabb hasonlat hasonlította a magvetőhöz, s valóban, a tanterv magvait a miniszterig felnyúló bizottságok pácolják, csávázzák, szemelik, időnként meg is érjük egy-egy új csalhatatlan vetőgép vagy vetésforgó diadalát, a talajvizsgálatra azonban idáig elég kevés gond fordíttatott. Pedig erről tudjuk, hogy a kősziklától a humuszig milyen sokféle lehet. Igazán csak a legújabb időben történt egy-két kísérlet arra, hogy egy-egy iskola vagy osztály ifjúságát mint emberi talajt és pedagógiai szántóföldet tudományosan elemezzék. A gyermek az iskolába igen sok múltat hoz, nemcsak a maga múltját, hanem a szüleiét is. Ez a múlt, aszerint hogy milyen társadalmi rétegekből, foglalkozási körökből törtek föl vagy süllyedtek le a szülők, különböző. Minden iskolatípushoz más szülővilág tartozik, de az egyes iskolatípusokon belül is tömérdek. a változat. A polgári iskola vidéken ott lakó parasztok és kis állami alkalmazottak (vasutasok stb.) gyerekeit tanítja, Pesten faluról felhajtott vagy éppen idegen országokból bevándorolt, nyugtalan népelemekét. Más a talaja ott, ahol sváb beszivárgás színezi, s más, ahol zsidó a többség. A magyar nyelvű lakosság is más-más csoportokból sorozódik: a különféle iskolákban különböző alkati és értelmi sajátságok az uralkodók. Nyugodtan mondhatjuk, hogy néprajzilag erősen tagolt országunkban minden polgári iskolának más-más a szociológiája és az embertana, a talaj nem ugyanaz Sopronban és Fegyverneken, amint nem ugyanaz a Rottenbiller és a Medve utcában. E tarkaság fölött pedig mint bűvös kalap ott lebeg a tanterv, melyet minden fejre rá kell húzni. Hogy egy ilyen kalap van, azt tulajdonképp nem lehet helyteleníteni: hiszen a nevelés mindig ideálok felé tör, s míg az emberi változatok száma millió, az ideálé az egy. Az öreg kérdés, melyen annyi jó tanárt látunk vergődni: a hogyan. A gyakorlat természetesen megtanítja a pedagógust rá, hogy hol mit lehet s milyen eszközökkel. Az eredmény esetleg meggyőzi a felügyelőket is. De ahogy a tapasztalt gazdák tapasztalata sem teszi fölöslegessé a tudományos földelemzést, a tanári ösztön is rászorul a rendszeres iskolaelemzésre, különösen ha olyan sűrűn áthelyezgetett gazdákról van szó, mint a tanárok. Minden iskolának megvan a külön genius locija; amely a nevelőnek segítség vagy akadály. Ezt fölismerni, tudományosan rögzíteni a tanár számára nemcsak az ifjúsággal szemben lehet haszon, hanem a felügyelőhatósággal szemben is védelem. Az Árva megyei földből, ha tudja, hogy az, semmilyen főigazgató sem vár bánáti búzát. Másrészt tanári tapasztalatból mondom, a gyerekeknek igen sok képessége marad kihasználatlan, mert nem gondolnak rá, hogy megvannak. Régi benyomásom, hogy az iskolaegészségügyi intézmény orvosaival és nővéreivel segítségére lehetne a tanári testületnek ebben a talajvizsgálatban. A beteg gyermekek felügyeletén túl talán az is volna a magasabb célja, hogy e talajvizsgálat nagy részét elvégezze, s a rábízott emberanyagot a pedagógussal tudományosan ismertesse. A tantestület tagjai közül csak az iskolaorvos munkatársa, a gondozónővér látogatja meg a gyermekeket otthonukban, környezettanulmányaiból nálunk alakul ki az összegező kép, mi kezelhetjük legjobban a családtörténetet nyomozó kérdőíveket. A gyermek teljes emberi lénye is csak az iskolaorvos előtt bontakozhat ki. A lélek több, mint az ember agya. Sokkal mélyebbre ereszti gyökerét a szervezetbe, nem az agy a tokja, hanem a mirigyek, zsigeri idegrendszer egész szövevénye, az értelmi kép csak egy kis szektort mutat belőle, s hogy igazán megismerjük, e szövevény teljes hullámzását, a szétválaszthatatlan élet-lélektani sűrűt kell felkutatnunk. Ez a bozót csak az alkattan iskoláján átment orvos számára járható valamelyest. A rendelőben nyert alkati képet az iskolába kihelyezett orvosnak, aki maga is tanít, hospitál, helyettesít, értelemvizsgálatokat végezhet, sok alkalma van a tanuló szellemi képével összehasonlítani, s ő figyelmeztethet sok tanórai tünemény élettani hátterére. Ahogy van lombja egy iskolának, van gyökérzete is –
társadalomban, emberségben –, s az iskolaorvos a kertészek közül az, akinek ezzel a gyökérzettel kell foglalkoznia. Természetesen nem sokat ér, ha csak ő foglalkozik. Amit ő megtud, arról a tanári testületnek is tudomást kell szereznie. Meglehetős fölöslegesnek tartom azt a papírpocsékolást, amely ma az iskolában folyik. Mi, iskolaorvosok jórészt bürokraták lettünk. Ennek ellenére tudok egy nyomtatványt, amelytől sem magam, sem a tanár kartársak munkáját nem sajnálnám. Az osztálykönyvekben szerepel egy rovat: a tanuló jellemzése. Tulajdonképpen ebben a jellemzésben kellene megmutatkoznia az iskola elmélyedő munkájának. A bizonyítványnál, mely megítéli a gyermeket, fontosabb volna egy lelet, amely föltárja őt. Az ítéletet csak újabb ítélet követheti. A leletet azonban gyógyítás, gondozás. A jó tanár ma is elsősorban ismerkedik, azután nevel, s utolsósorban ítél. Könnyű belátni, hogy ez a részletes jellemzés (mely éppúgy végigkísérhetné a tanulót, mint manapság az iskolaorvosi törzslapok) lehetne a keret az iskolaorvosi és talajvizsgáló munka számára is. Meg lehetne találni egy olyan nyelvet, melyet orvos és pedagógus egyaránt megértene, s így az, ami egyelőre az orvosi rendelő titka marad, az oktatás hasznára is felszivárogna. Addig is, amíg ez az együttműködés meglesz (és soká lesz meg), lássunk néhány példát. 3. Arra, hogy milyen egyszerű eszközök milyen messzire vezethetnek ebben a „talajvizsgálatban”, kérdőíveink feldolgozásánál jöttem rá. Minden tanulónak a kezébe nyomtunk egy ötven-hatvan kérdést tartalmazó ívet, utasítva, hogy lehetőleg ő maga töltse ki, s csak azoknál a kérdéseknél forduljon szüleihez, amelyekre megfelelni nem tud. A kérdések úgy voltak föltéve, hogy a válaszokból egy rövid családtörténet bontakozik ki: szülők és nagyszülők születéshelye, kora, a vándorlások, halálozások, házasságkötés, testvérszám, foglalkozás, munkaviszonyok érdekeltek. Az ív kitöltésének nevelőértéke is van; a tanuló fölfedezi a családját, azonkívül színvonaljelző is: meglátjuk, mennyit tud maga a család is önmagáról. Ha osztályfőnök vagy az osztályban tanító tanár osztja ki az íveket, egy héten belül visszakerül, nekem kissé nehezebb mindenkin behajtani, úgyhogy még ma is vannak a gyerekek közt adósaim. A földolgozás is nagy munka: egy-egy osztály felületes földolgozása három-négy órába kerül, azonkívül az adatrendezés közben fölmerülő új és új szempontok is egyre további munkára sarkallnak. A kérdőívek kiaknázásától így egyelőre még elég messze járunk. Az azonban, amit elmondok, a továbbiak során már alig változhatik. Összeállítottam a tanulók születéshelyének statisztikáját. Körülbelül a tanulók egyharmada született vidéken. A tanulók szüleinek ezzel szemben már a háromnegyede, a nagyszülőknek 85%-a. Megegyezik ez azzal a képpel, amelyet tavaly az elsősök környezettanulmányaiból nyertem. A következtetés is ugyanaz: a polgári iskolához tartozó szülővilág: hordalékosztály, amely a vidékről ömlött fel a fővárosba. A felözönlés elég friss, 30%-ban a tanulók életében, 40%-ban a születésüket megelőző 15–20 évben történt. Iskolánk tehát jórészt vidéki gyerekeket vagy legalább vidéki emberek gyerekét tanítja. Az osztályok mögött olyan otthonokat kell elképzelnünk, amelyekben a lakók legalább éjjel, amikor az ember gyerekkorába tér vissza, szénakazlakkal és etetőjászlakkal álmodnak. Azt hiszem, ez nem elhanyagolandó pedagógiai szempontnak sem. A kérdőívekből azonban, melyeket már a tavalyi tapasztalatok alapján állítottam össze, más is kiderül. Az volt a feltevésem, hogy a háború előtt felvándorolt rétegnek különböznie kell a háború után fölvándorolttól. Úgy képzeltem, hogy az utóbbiak közt több lesz a nyomorúságtól fölhajtott napszámos, a városra zúdult munkanélküli. Nos, a két elem csakugyan különbözik egymástól, ha nem is egészen úgy, mint gondoltam. Ebből a rovatból az derül ki, hogy a háború előtt felvándoroltak csaknem egytől egyig mint legények és lányok kerültek föl Pestre, a háború utáni vándorok
mint házasok. Ha az ember házassága előtt vándorol: többnyire szerencsét próbál, kalandot keres, vállalkozik; ha a házasság után, többnyire menekül. Az első csoportban kecskeméti legényeket és székelyudvarhelyi lányokat látunk, akiket a főváros boronált össze, a második csoportban Kocsról vagy Nagykátáról idesodort, kész családokat, amelyek úgy jöttek hazájukból Pestre, mint a szent család Egyiptomba. Idáig tehát azt kaptam, amit vártam. A meglepetés akkor ért, amikor a két réteg foglalkozását, kereseti viszonyait állítottam össze. A később jöttek voltak a jobban elhelyezkedett emberek. A javarészük fixfizetéses: kalauz, altiszt, köztisztasági munkás. Más alkalmazott, iparosféle, egy-két hentes, gépész akad köztük, napszámos alig. A háború előttiek jó része: szerelő, kőműves, szabó, betűszedő, cipész, kertész, bádogos, asztalos, tehát iparosok; kiskereskedő, hivatali ember jóval kevesebb köztük. Tudjuk, hogy a polgári iskolák szülővilágában a házfelügyelőség a kormányfőtanácsosi rang. Házfelügyelőséget csak rendes ember kap, többnyire olyanok, akik az állásukat is kockáztatnák a házmesteri hűtlenséggel. Meglepő, de a háború után felvándoroltak közt a házfelügyelő is több. Az ember e szokatlan jelenség előtt hajlandó történelmi példákra gondolni: a később jöttek szívósabbak, elszántabbak, ostromra készebbek. A régieket elpuhította Budapest. A valóság az, hogy a polgári iskolában két olyan réteg gyerekei keresztezik egymást, amelyek közül az egyik lefelémenőben van, deklasszálódik, a másik emelkedik. A régibb felvándorlók közül a legszerencsétlenebbek, az újabbak közül a legszerencsésebbek adják ide a fiúkat. Tudjuk, hogy a háború előtt a városba özönlő ifjúság java mesterséget tanult, tanyai vagy falusi földmunkás gyerekből iparos lett. A háború után ez a réteg letört (kérdőíveink szerint is csaknem kizárólag az iparos és nem a napszámos réteg adja a munkanélkülieket), megmaradt azonban az igénye, hogy gyerekét nyomorában is taníttassa. Ha nem is adhatja gimnáziumba, mint szerencsésebb régi vándortársai, legalább a polgárit, esetleg a kereskedelmit el akarja végeztetni vele. A háború után fölözönlő elemnél még új igény a polgári iskola is. A szerencsétlenebb napszámossorban kallódó beéri az elemivel; elénk ennek az új felözönlő rétegnek az elitje küldi a fiát; olyanok, akiket katonakori összeköttetés, egy-egy méltóságos úr protekciója, ügyesség, szerencse a szegény emberek háború utáni paradicsomába: a fixumba besegített. Íme két réteg tehát: az egyik a lezüllés szélén, a másik a falu nyomorából kiszabadulóban. A bennszülöttek (akiknek még a nagyapjuk vándorolt be vagy már-már ősbudaiaknak tekinthetők) megoszlanak: vannak köztük az iparosréteg sorsában osztozó letörtek, de közülük kerül ki az a meggyökeresedett fél-tisztviselő elem is, amely iskolánk szülővilágának az arisztokráciája. Messze vezetne e három réteg további elemzése. Érdekes lesz nemcsak kérdőíveinket, de a környezettanulmányokat, alkati és értelmiség vizsgálatainkat is e rétegek szerint csoportosítani, s a három világ gyermekanyagát hasonlítani össze. Ez persze, mint minden új szempont, az egész munka újra- és újrakezdését jelenti. Itt most csak azt a kérdést teszem fel; nem helyes-e, ha a tanár kartársak is ismerik valamelyest ezeket a különböző hangulatú embercsoportokat, amelyekből kis seregük toborzódik. Igaz, hogy mindnyájan szegény emberek ők, de a szegénységnek éppúgy megvan a társadalmi tagozata, mint akár a főúri világnak. S nem fölösleges, hogy a tanár ismerje azt a szociális bánatot, megtört rátartiságot vagy pici arrivé-büszkeséget, melyben a gyerek a nap másik felében lélegzik. Pedig mindehhez egyetlen adat: a születéshelyek csoportosítása után jutottunk. S még ezt sem merítettük ki egészen. Nem mutattuk be például a szülőszármazás térképét, amelyben az látszana meg, honnan jött ez a hordalék, milyen tájakról, milyen fajokból. S hány szempont azonkívül! A testvérszám elemzése a tanulók és a szülők családjában például legalább ilyen nagy és hálás feladat. Ugyancsak a halálozásoké, életkoroké. Én megelégedtem itt egy kis mutatóval, hiszen útunknak még így is csak az elején vagyunk.
4. Arra törekszem, hogy az iskola minden egyes tanulójáról környezettanulmány legyen a kezemben. Véleményem az, hogy aránylag kevés környezettanulmányt végzünk. Ennél is nagyobb baj, hogy amit végzünk, az iskola nem használja, nem használhatja eléggé. Pedig az iskolával foglalkozó írók, Amicistől kezdve, mind fontosnak tartják, hogy ne csak az otthon zarándokoljon el időnként az iskolához, hanem az iskola is Fölkeresse a gyermeket otthonában. Fővárosi iskoláink abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nem az osztálytanítóknak, osztályfőnököknek kell ezt a látogatást elvégezniök; külön szervvel: az iskola- és gondozónővérekkel végeztethetik. A nővér tulajdonképp az iskola vándorszeme, aki otthonról otthonra járva az iskolának is betekintést nyújt a gyermekek életviszonyaiba. Nem helyeselhető, ha ez a működése a bürokratikus munka mögött háttérbe szorul. Én orvos létemre jobban örülök, ha a gondozónővér kinn jár a körzetben, mintha az én diktálásomra jegyez ívekbe adatokat. Ahhoz, hogy egy ezerötszáz főnyi körzet minden tanulójáról környezettanulmányunk legyen, évente körülbelül ötszáz környezettanulmányt kellene végezni. Örömmel fogadnám, ha megállapítanák, hogy ez hány munkaórát foglal el a délelőtti hatból, s a nővér csak azon felül volna segítségemre. Persze nem elég, hogy a környezettanulmány megvan. Ma is végeznek elég sok környezettanulmányt, de ez többnyire a nővérek vagy a nővér és orvos magánügye marad. A környezettanulmányoknak nyilvánosaknak kellene lenniök, az osztályfők, tanárok számára hozzáférhetőknek, mert csak így látja az iskola is, amit a nővér lát, így lesz a nővéri munkából egy nélkülözhetetlen televíziós eljárás. Lehetnek persze olyan adatok, amelyek nem valók a tanári testület, csak az orvos elé (pl. vérbaj a családban), ezek a nyilvános környezettanulmány helyett az orvosi törzslapba kerülhetnek. Arról azonban, hogy a gondozónővéri munkának az egész iskola hasznát lássa, ilyen aggályokért le nem mondhatunk. Egy osztályfőnök, aki a jellemrajzok elé bocsátott környezettanulmányokat átlapozná, fél óra alatt többet tudhatna meg az osztályáról, mint különben hónapok alatt. Én az előző évben még elég nagy kérdéslajstrommal küldtem ki a nővért a szülőkhöz. Idén már azért osztottam ki a fiúk közt a kérdőíveket, hogy ezt a faggatózást megszorítsam. A környezettanulmány igazi érdemének azt tartom, ha jó összképet ad az otthonról. Ahelyett, hogy a nővér kérdezősködik, többet ér, ha neki kezdenek beszélni, újságolni, panaszkodni. Hadd nyilatkozzék meg maga a szülői ház, hadd csapjon az iskola kiküldöttje felé minél önkéntelenebbül az otthoni légkör melegsége, szomorúsága, gőgje vagy segítségváró esdeklése. Ha környezettanulmányunkban maradtak is más kérdések, engem elsősorban a nővér összbenyomása érdekel: azok az apró szemléltető vonások, amelyeket a leírásába elegyít. Már maga az, hogy nyájasan vagy ellenségesen fogadják-e, rendes vagy rendetlen-e a lakás, milyen az udvar, vádolják vagy mentegetik-e a gyermeket, sokról tájékoztat. S emellett majd minden családban hamarosan kipattan valami sajátságos, egyszeri, csak ott előforduló dolog, amely az ember emlékezetében megmarad. Normális család, ahogy azt a tankönyvek leírják, alig van, s különösen kevés van itt lenn, ahol az emberi indulatokon kívül az anyagi gond is hazzájárul a családok eltorzításához. Csakhogy e kicsiny emberi közösségek mind másképp torzulnak el. Ha a környezettanulmányokat a kérdőíveknél nyert három osztályba sorozzuk (háború után, háború előtt felvándoroltak, bennszülöttek), a statisztikai kép élettel telik meg, s ami együtt jár ezzel: elveszti élet- s számkörvonalait. Nézzük például az elsőosztályosok környezetét! A legmegnyugtatóbb családi viszonyokat a háború után felvándorolt fixfizetésesek közt találjuk. Szó szerint idézem mindenütt a nővér (Horváthné Hauser P.) jellemzésének általános, bevezető részét. Egy szerencsés családnál az anyával beszél, „aki csendes, szorgalmas, szelíd vidéki asszony. Ragyogóan tiszta földszinti udvari, tágas, egészséges lakás. Mindenen rendezett viszonyok, sőt jómód látszik. Házfelügyelők is. Két gyermekük közül a nagyobbik
fiú kereskedelmibe jár. Szépen, nagy szeretetben, meleg családi életet élnek. Apa havi 140160 P-t keres a házfelügyelőségen felül. Kisebb fajta bérházban házfelügyelők.” Ennél is följebb jutott Pesten egy másik vidéki család: „Anya (akivel a nővér beszélt) kövér, elegánsan öltözött, mesterkélt modorú. Túl öntudatos, önérzetes. Ápolt. Amellett azonban jó anya, sőt tán majomanya, 16 éves kereskedelmista lány látogatásomkor otthon; görl-típus, modora is az. Elkapatott emberek. Apa altiszt, havi 200 P jövedelemmel. Házfelügyelők is. Tiszta lakás. Kedves, virágos, kertes udvarra nyílik.” Harmadik kép: „Apa magas ember, becsületes, nyílt arccal. Uradalmi kertész volt. Tavaly állását vesztette. Most a X. középiskolában kertész, havi 40 P-t és lakást kap. Egy szoba, konyha, földszinti, kertre nyíló, szegényes. Nagy szeretettel beszél fiairól; csak annyi becsületesen megkeresett pénzt kíván, amennyiből szűkösen eltarthatja családját. Igen sokat dolgozik, hónapok alatt megváltoztatta a kertet. Ház körüli munkát is végez az igazgatónál, az asszony szintén.” Ezek frissen érkeztek, s jó auspiciummal indulnak. Egy másik kertészsors Pesten: „Apa kertész, télen fűtő. Anya kövérkés, egyszerű asszony, vidéki kiejtéssel. A nagy család (9 gyerek) ellátása folyton hajszában tartja, a velem való beszélgetés is rablott idő számára. Apa havi jövedelme 100 P. Lakás egy szoba, konyhás, alagsori, nedves, havi bére 35 P.” Természetesen a fixfizetés sem hozza meg mindig a békét: Egy elvált altiszt családjánál ez a helyzetkép: „Szülők különváltak, s bár a gyermekek számtalanszor kísérelték meg az apa visszacsalogatását, nem sikerült. Két éve hagyta el őket, mással él. Eddig 90 P tartásdíjat kapott az anya, apa most csökkentette, s csak 30 P-t akar adni. A gyerekeket azért szereti, vesz nekik ruhát, tanszereket. Sőt a tizenöt éves kislány sokszor apjához szökik, s kicsalogat tőle néhány pengőt, melyből anyjának is ad. Igen szomorú helyzet, állandó vággyal a régi családi élet után. Anya takarít 15 P-ért. A válóper; mely még mindig folyamatban van, sok időt rabol el tőle. 16 éves fiú tanonc, 15 éves kislány a háztartást vezeti. Lakásuk 1 szoba, konyha, utcai, földszinti, tiszta, világos, havi 40 P.” Az iparosoknak (kevés van) ebben a rétegben is rosszul megy. „Egy korán öregedett volt szerelősegéd heti jövedelme 5–20 P körül ingadozik. Lakásuk mélyen a föd alatt, valahol a mennyezet felé pinceablak szolgál az utcára. Tisztátalan a lakás, nagy szegénység mindenen. Tizenegy éve laknak itt. Kert tágas, rendezetlen, itt töltik a fiúk szabad idejüket.” Egy másik iparos: „Apa tulajdonképp szabó. Háborúban azonban jobb keze megsérült, s ujjai érzéketlenekké váltak. Most kőműves-napszámos. Anya nyugodt, tisztességtudó falusi asszony. Házfelügyelők is, anya takarít fenn a háztulajdonosnál. Lakásuk alagsori, szegényes, közepes-tiszta. A levegő ideális (Rózsadomb!), a hegy védettebb oldalán. Anya szeretetben neveli gyermekeit.” A háború előtt felvándoroltak száma a felső osztályokkal szemben az elsősök közt észrevehetően csökken. (Valószínű, hogy ez az oka az iskola létszámcsökkenésének is; az egyik iskoláztató réteg fokozatosan kimerül.) De ha az előbbi rétegben előfordul szegénység, itt csaknem törvényszerű. Amellett több a szétzüllőben levő család is. „Anya varrónő. Nővére kórházak számára készít hálóruhát, neki dolgozik. Ez nemcsak keveset jövedelmez, de bizonytalan és nem állandó munka. Férjét (lovász) kenyere vidékre köti, havi 40 P-t küld, ő meg fiai miatt van Pesten. Már négy éve vannak így. Anya egyáltalán nem búsul emiatt. Lehet, hogy különváltak, csak nem mondja. Lakás: egy szoba, konyha, tiszta, földszinti, udvari, de igen nedves.” Egy másik elhagyott asszony otthona: „Igen elhanyagolt nyomortanya. A puhafapadlóból itt-ott kilátszik a föld. Az anya, bemondás szerint, különvált. Nincs otthon, nővére ad felvilágosítást. Hatalmas, fekete nő, lénye, arckifejezése, álmossága erősen keleti. Tarka pongyolában, fényezett körmökkel fát gyömöszöl egy aktatáskába. Mindhármukat anyai nagyapa tartja el. Lakás nedves, földszinti, udvari; kedves, tágas, macskafejes kövezetű, régi udvar.” Megható képet nyújt ez a leírás: „Anya igen kövér, de félszemére vak. A jelenlevő négy személy (két férfi, két nő) részben vagy teljesen világtalan. A gyermek nagynénje is teljesen világtalan,
széket font. Gyermek apja kefekötő, teljesen vak. Lakás kétszobás, utcai, tágas, nedves, igen szegényes, igen piszkos. Nyomortanya. Mégis rádió szól a sarokból; ez a vakok egyetlen szórakozása. Furcsa helyzete lehet a kisfiúnak ebben az idegen világban, ahol ő az egyetlen fiatal és épszemű. Dédelgetik, féltik. Heti jövedelem bemondás szerint 22-25 P. Négy albérlő.” Aránylag igen jó viszonyok közt van ebben a rétegben egy asztalos családja. „Heti 18-20 P-t keres, de néha hónapokig nem dolgozik. Házfelügyelők kisebb fajta bérvillában. Szoba-konyhás, alagsori, nedves lakás, fűtés, világítás. Ragyogóan tiszta, csinos bútorok. Anya furcsa fa-ember. Egykedvűen mosolyog. Meghalt egy nagyobbacska gyereke, ezt is mosolyogva mondja. Furcsa, igen vontatott, nehézkes beszédmodor.” A „bennszülöttekről” három jellemzést másolok le: „Apa áll. rendőrségi detektív, 10. fizetési osztályban. Saját kétszobás, kertes házukban laknak. Hibája, hogy a járda szintje alatt van. Anya jól öltözött nő; jó anya s jó gazdaasszony, szőke, kedves, jóindulatú.” „Általában feltűnő magas, igen karcsú, hosszú végtagú család. Bohémek. Őszenészek, nemzedékről nemzedékre öröklődő, nem mindennapos zenei tehetséggel. Miután ma zenéből nemigen lehet megélni, rendezetlen viszonyok. Az anya egyik fivére tehetséges hegedűs; ma villamoskalauz. Övé a kétszobás lakás, ő tartja el a többieket. Lakásuk világos, emeleti, száraz. Rendetlenség, szegénység mindenütt, főképp azonban bohémtanya.” „Gyermek apja két éve tbc-ben halt meg. Anya fiatal varrónő, második házasságkötés előtt. Inkább varrni jár továbbra is, csak a háztartási munkákat ne kelljen végezni. Könyörtelenül sorolja el fia hibáit. Talán tehernek érzi a gyereket a második házasságához. Anyai nagyszülőknél laknak. Nagyanya nyomdai munkásnő; nemsokára nyugdíjba megy; ő vezeti a háztartást. Nagyapa ősz, piros orral. Harminc év előtti, budai német szőlőmunkás típus. Anya heti 15-18 P-t keres.” Azt hiszem, az olvasó is érzi, mi ebben a három más-más féle környezetben, minden szociális távolság ellenére is a „bennszülött” jelleg. 5. Munkánk javát az alkati vizsgálatok emésztik fel. Két orvos heti 15–20 óra munkáján kívül a sportorvosi intézet, a tüdőgondozó, a szemészet segítségét is igénybe vettük. A legkülönbözőbb testi adatokat igyekeztünk egymás mellé állítani: csak a 30 testméret fölvétele közel négyszáz tanulónál két hónapig tartott; méteres lapjainkon a hőmérséklettől a vérsejtszámig és az elektrokardiográfiai leletig a fiúról nyerhető minden adat fölsorakozott, hogy az egymáshoz tapadó s egymást kizáró tulajdonságokat statisztikailag is kimutathassuk. Kétségtelen, hogy munkánknak ez a része az, amely leginkább orvosi érdekű. Abból indultunk ki, hogy amint a kórtan megalapozásához igen sok gondos kórtörténetre volt szükség, az alkattani megalapozáshoz igen sok gondos orvosi élettörténetre. Önkényesen felvetett alkattípusok helyett csak a tulajdonságok éveken, évtizedeken át megfigyelt sorsából tanulhatjuk meg a tulajdonságok értékét az alkattani jellemzésben, azonkívül a betegségek alkati talaját is csak ilyen orvosi élettörténetekből ismerhetjük meg igazán. A laikus is megértheti, mit érne, ha egy-egy cukor-, szív- vagy tüdőbeteg életéről ilyen orvosi élettörténetünk lenne, messze, nem-beteg korába visszanyúlón. Célunk mégiscsak másodsorban lehet ilyen orvosi élettörténetek gyűjtése, 10–15 év közt járó fiúkat vizsgálunk, ami azt jelenti, hogy alkati vizsgálataink tárgya nem is lehet más, mint a serdülés. Ez pedig elsőrangú pedagógiai tárgy is, hiszen a pubertás olyan a középfokú oktatásban, mint vízimalom mögött a zuhatag; vele kell a malmot hajtani, vagy egészen megáll. Nem tudom, gondoltak-e valaha is rá a tanterv készítői, hogy a polgári iskola minden másnál inkább pubertás-iskola. Sokszor tapasztaltam, hogy nem-orvosok, de még orvosok is a középiskola ötödik-hatodik osztályait tartják a kamaszodás esztendeinek. Lehet, hogy az ilyen korú úrifiúk „kamaszkodnak” (azaz: iskola s szülők ellen lázadozóban vannak), de a
kamaszodáson, bár nem vizsgáltam őket, úgy hiszem, az ő nagy részük is túl van. A polgáriról azonban határozottan állíthatom, hogy oda a pubertáson innen álló fiúk lépnek be, s csaknem kivétel nélkül a pubertáson túl levők lépnek ki. Aki tehát ebben az iskolatípusban tanít, annak a serdüléssel foglalkoznia kell. Ez itt a másik, láthatatlan rivális tanár, akinek a munkája a mienkkel szorosan kereszteződik. A serdülésről szóló könyvek elolvasása nem sokat segít itt. Ezek a könyvek többnyire Németországban készülnek, más klímán, más faji csoportokon nyert tapasztalatok alapján. Hibájuk az is, hogy a serdülés általános leírására törekednek, s nem adott csoportok serdülését tanulmányozzák. Pedig valószínű, hogy e téren egy éghajlat alatt is eltérések vannak. Fölemlítik például, hogy a falusiak később serdülnek, mint a városiak. Ellenőrizni ezt az állítást nem tudom, de hogy igen különböző sorsú, vérű csoportok adataiból nyert átlagoknak aligha lehet gyakorlati értékük, arról meg vagyok győződve. Sokkal okosabb, ha az ember maga körül néz szét, s a maga gyermekanyagán próbál e fontos jelenséggel szembenézni. Nekem például már az első, tájékozódó statisztika is nagy meglepetést okozott. A fiúkat mi nem osztályok, hanem korosztályok szerint csoportosítjuk. Mégpedig egy év ebben az életkorban túl hosszú idő lévén, fél esztendős korosztályok szerint. Az áprilistól októberig születettek a nyári félévbe, az októbertől áprilisig születettek a téli félévbe esnek. 1924.-es korosztály nálam: az 1924. április 1-től 1924. okt.. 1-ig születettek, 1924-25-ös korosztály az 1924. okt.–1925. április 1-ig születettek. Ez a fél éves tagolás a fiúk beéréséről is sokkal érzékenyebb képet ad, mint az esztendős. Hogy még hívebb legyen a kép, a teljesen érettek és a teljesen éretlenek közé két csoportot iktattam: az egyiken még csak jelei mutatkoznak a pubertásnak, a másikon teljesen elkezdődött. Az így nyert kimutatás, melyet az őszi vizsgálatok alapján a II–IV. osztályokból állítottam össze: a pubertás idejét a mi iskolánk anyagán feltűnő rövid időre korlátozta. Az 1924-25. korosztályig, tehát a tizenkettedik életévig befejezett pubertást egyet sem találtam, viszont a 22–23. korosztályon, tehát a tizennegyedik éven túl, pubertás előtt, több mint 60 fiúból csak két feltűnően elmaradt, 15 éves gyerek állt. A 24–25. korosztályig olyan, akinél a pubertás határozottan elkezdődött, 37ből csak 6 volt, a 22–23. korosztályon túl olyan, akinél a pubertás még nem fejeződött be teljesen, mindössze 8. De a tizenkettedik és tizennegyedik életév közt még tovább szorul a határ. Míg a 13 évesek (23–24) osztályában a pubertásban benn levő s a legföljebb jeleit mutatók közt az arány 16:24, a 13 1/2 évesek osztályában (24) az arány már 28:16, s ebből a 28-ból is 22 az egészen érett. A beérés tehát a nagy többségnél igen hirtelen következik be, a tizenhárom év táján. Hogy ez a beérés milyen gyors, kitűnik abból is, hogy a pubertásjelek száma a 13. évben a legnagyobb, 13 1/2 éves korban pedig már jóformán nem fordul elő. A három iskolai osztályra kiterjedő statisztikában a pubertáson túl levők száma 103, az innen levőké 49; pubertásjelek 39-nél vannak, serdülés alatt áll 45. A pubertáson túl és innen levőké tehát majd kétszer akkora, mint a serdülés folyamatában levőké. Az egész, gyermekből férfit csináló folyamat alig tart tehát tovább halvány kezdeteitől a befejezésig egy esztendőnél. Mert ha az általános testi fejlődés a serdülésen túl még évekig húzódik is, maga a genitális fejlettség ezzel az általános fejlődéssel szemben erősen előreugrott. A serdülés tehát nem lesz valami lassú, sokesztendős folyamat – fejlődés, ahogy mondani szoktuk –, hanem hirtelen betörő életlökés, valóságos élettani kataklizma. A polgári iskolai tanár, aki másodikban gyermekeknek magyarázott, a harmadikban jobbára férfiakat tanít, Egy későbbi nagy beszámoló dolga lesz bemutatni, hogy rántja magával ez a hirtelen élettani lökés az egész testi, szellemi világot s hogy színezik magát a pubertást a különféle sors és alkatbeli adottságok. Én most csak a kiinduló, tájékozódó statisztika pedagógiai következményeire szeretnék rámutatni. Minden tanterv a fokozatos fejlődés alapján áll: az ismeretadagok egy lépésről lépésre erősödő szellemet tételeznek fel a padokban. Az igazság azonban valószínűleg az, hogy fokozatos, egyenletes fejlődés sohasem volt, és sehol sincs a természetben. Az állatfajokat nem a természetes kiválasztás, hanem a mutáció hozta létre, a
kultúrák nem korallzátonyokként keletkeztek, hanem merész alkotásként álltak elő. Az egyén sem úgy nő, mint a cseppkő, hanem el-elakadó, erős növés-lökésekben. Egy-egy biológiai tendencia vagy eszmei erő elkap bennünket, egész lényünket a maga irányába csigázza, aztán elengedi, míg új erő, új eszme nem lesz úrrá rajtunk. A pubertás, e második születés, nem valami kivételes jelenség tehát. Ellenkezőleg, hevességével, félelmetes méreteivel ő leplezi le igazán a természet módszereit: az egyenletes fejlődésnek ő a jól szemlélhető biológiai cáfolata. De ha egyenletes fejlődés a szervezetben nincs, az egyenletes ismeretadagolás sem lehet eredményes a nevelésben. Az átlagpedagógia olyan tevének képzeli a gyermeket, aki napról napra több terhet bír el. A serdülőből azonban csodás hirtelenséggel egy táltos pattan ki, akit meg kell lovagolni. A tanárnak tudnia kell, hogy a pubertásban olyan erő lép fel, amelyen a maga szellemi túlsúlyával egy személyes aktusban úrrá kell lennie, ha egyáltalán hatni akar rá. A tanítás kevés itt; megragadni kell és elragadni. Ha valahol meg lehet teremteni az új pedagógiát, amely az igazi természetbeli fejlődéshez alkalmazkodik, éppilyen iskolatípusokban lehet, mint a mienk, ahol a nevelő feladat a serdüléssel felszabaduló erők befogása magasabb célokra. Evvel kapcsolatban el lehet gondolkozni, jó-e a mi iskolatípusunk korhatára. Helyes-e 10–15 éves fiúkat zárni egy épületbe, amikor e diáknépet a pubertás két annyira különböző rétegre szeli, amennyire embereket csakis a pubertás tud szétválasztani. Bizonyára sok érvet lehetne fölhozni amellett, hogy a tizenkét év legyen az elemi és polgári (s általában középiskola) közt a korhatár. Az előbbiben egy pubertáson inneni, az utóbbiban egy pubertáson túli pedagógia lehetne így az uralkodó. A mostani rendszernek mégis igen nagy előnyei vannak: ugyanaz a tanár vezeti át a serdülésen a fiút, aki elébe vezette; az osztályban felcsapó új erők a régi gazda presztízsével kerülnek szembe. Csak ismerje a tanár ezt az erőt, s figyeljen rájuk. A mi ideálul kitűzött jellemrajzainkban az első pubertásjeleket vörös betűvel kellene bejegyezni; figyelmeztetőül, hogy jön, készülj rá. 6. Az értelmiség-vizsgálatokat a Pedagógiai Szeminárium füzeteivel végeztük. Ezekben, mint tudják talán, tizenkét feladatcsoport van: számsorokat, hiányos szövegeket kell kiegészíteni, adott szóhoz ellentétét beírni; kockahalmokat megszámolni, csigarendszerek forgásirányát meghatározni, kulcsírást megfejteni, idegen szavakat megtanulni, rendszertelen szóhalmazt fogalmi rokonság alapján rendezni stb. A vizsgált igyekezete: az előírt idő alatt minél több helyes megoldást jegyezni be a füzetbe. A füzetet a vizsgáló feldolgozza, s a próbák értékelése után a tanuló intelligenciaindexét is meghatározza. Tavaly az első osztályok vizsgálata után már egybevetettem az így nyert eredményeket a tanulók tanulmányi előmenetelével és alkatával. Be is számoltam róla, hogy bár a jó tanulók általában jobb eredményt érnek el, mint a rosszak, vannak feltűnő eltolódások. Ha ezeket az alkati vizsgálatok figyelembevételével magyarázzuk, azt találjuk, hogy az értelmiségvizsgálatokon az osztályzatokhoz képest erősen előreugró fiúk: kiváló alkatú, az átlagosnál jóval fejlettebb tanulók, míg az erősen visszaesettek közt sok a korához képest fejletlen. Vagyis az intelligenciaindex közelebb esik az alkati indexhez, mint az osztályzatok eredménye. Tavaly az Iskola és Egészség-ben elmondtam már ennek a valószínű magyarázatát. Most azt említem csak meg, hogy az idei vizsgálatok sem bizonyítanak mást. A III/b osztályban például az első öt tanuló is ott van az értelmiségpróba tíz első helyezettje közt; a hat tanuló közül azonban, aki legalább öt hellyel előbbre került a próbán, mint az osztályzásnál, öt a pubertáson túl levő, jól fejlett fiú, míg a legszembetűnőbben visszaesettek közt most többségben vannak a szerény, jó viseletű, de fejletlenebb fiúk. A verseny győztese ebben az osztályban egy átlag kettes diák, aki alkatilag azonban remekbe készült gyereknek mondható. Ez nem azt jelenti persze, hogy fizikai és értelmi fejlettség egybeesnek, hisz ennek ellenkezőjére minden tanár tömérdek példát tud:
csak azt, hogy a nyers értelmi erő sokkal többször jár együtt fizikai kiválósággal, a fizikai gyengeség szellemi gyengeséggel, mint azt az osztályzatok alapján hinni lehet. Tavaly az értelmiségvizsgálatokat Cser tanár úrék dolgozták föl, s én csak a végeredményül nyert intelligenciaindexet használtam fel egybevetéseimmel. Idén magam végzem a feldolgozást, s ez a keserves munka sokkal termékenyebbnek bizonyul, mint gondoltam. Az értelmiségindex számokká változtatja a fiúkat, az egyiknek nyolcvan pontja van, a másiknak ötven, s az ember hajlandó a nyolcvanas és ötvenes számmal manipulálni a gyerek helyett. Pedig e számeredményeknél sokkal jellemzőbbek a feladatok ellenőrzése közben nyert tapasztalatok. Olyan minőségbeli, elmealkati különbségeket fedez itt föl az ember, melyek az orvost és pedagógust egyaránt érdekelhetik. Egyetlen próba elemzése alapján igyekszem ezt szemléltetni. A Cser-féle füzet első feladata: a „szabad asszociáció” vizsgálatára szolgál. A tanulónak tizenöt percen át szavakat kell írni úgy, ahogy az eszébe jutnak, tulajdonfőnéven kívül bármit. Rendkívül termékeny próba ez: a fiú egyetlen gondja, hogy igen sok szót írjon: sebesen önti ki, ami tudatában felnyomul vagy benyomul, s előrerohantában eszébe sem jut, hogy mi oldalról láthatunk bele e szavak hadrendjébe, s a szavakból nemcsak képességre, de szenvedélyeire, észjárására, vérmérsékletére is következtetni tudunk. Jellemző már a szókör is, melyben a fiú mozog. Szűkebb agyú vagy kisebb gyereknek a szó: csak konkrét főnév lehet. Ha figyelmeztetésünkre be is dob egy-két színt jelentő melléknevet vagy helyváltozást jelentő igét, csakhamar visszatér a tárgyak világába, s miután kimerítette az osztályteremben látható iskolai felszerelést, a térképet, padot s az elmaradhatatlan intőkönyvet, végigmegy ruhadarabjain, az állatvilág egy részén; szorultságában kiüríti lomtára kedvenc tárgyait: a dobozt, szöget, dugót, jelvényt, anélkül hogy egy tárgykört igazán kiaknázna. A serdüléssel (s értelmesebb gyereknél már előbb is) ez a tárgykör bővül. A szókincsben megmutatkoznak a gyerekek szenvedélyei. Ha egy-egy sorozatból olyan szópárok bukkannak fel minduntalan, mint: levegő-szivattyú, villany-szellőztető, konnektor-zseblámpa; valószínű, hogy a gyermekben technikai érdeklődés dolgozik. Az ilyen sorozat, mint: labda, uszoda, medence, ugróállvány, cimbalom, mandolin, hárfa, gordonka, xilofon, trombita csak olyan gyerek ceruzájából szaladhat ki, akit a zeneszámok izgatnak. A betű, szó, mondat, írásmű, ritmus, színdarabsorozat a tananyagból is megmagyarázható, de miért csak egyetlen fiúnál nyomul fel, amikor írásban kell hadarnia? Egy kitűnő tanulónál feltűnik a sok „konstruktív” szó egymás után: ima, mise, templom, ház, haza, nemzet. Egy igen rossz előmenetelű, de nagy szóbőségű fiú ezt a sort vágja ki: „távíró, vasút, sín, vezeték, szigetelés, vízvezeték, kanális, kézigránát, repülő, bomba, termit, gyújtóbomba, sziréna, őrhely, oxigén, tank, ágyú, toltam, revolver, rozetta, fagylalt, fizikaterem, gázcsap” s így tovább. Amíg olvassa az ember, akaratlan is Matuskára gondol. A szókör tartalmánál is érdekesebb azonban a szósorakoztatás módszere. Az, hogy egyik szó miként rántja elő a másikat, rendkívül jellemző az észjárásra és a vérmérsékre. Természetes, hogy a legtöbb kapcsolás magától kínálkozik. A pad után toll, a toll után tolltartó, tinta, ceruza semmi különöset nem mutat. De a kínálkozó felsorolás mellett és alatt többnyire felfedezhetők más kapcsolási módok is. Sok gyerek játszik a szóval, mint a költő. Ezeket sokszor játékos hangegyezések viszik át egyik szóról a másikra. Ha gyakran fordulnak elő ilyen csoportok, mint: korcsolya, kilincs, kocsi; vagy fülke, folyó, fürdő, biztos, hogy a gyereket részben vagy egészben az alliteráció vitte. Mások rímelnek: határ-jaguár, falashavas, szülő-szellő egymás után ugyanabban a füzetben nem véletlenek. Játék az is, ha sárga után spárga, sajt után ajtó, kecske után fecske következik. Egy fiú az egy sorba írt te-én szavak alá a tehént írta. Serdülő fiúknál ez a játékhajlam csökken, de ha megmarad, bonyolódik. Egy ilyen fiú próbájából írom ki a szíj-szív-szivar, olló-illó és tápló-tapló-tapadó hármasokat. E játékhajlam megmaradása a serdülő koron túl, érzésem szerint, fontos szkizoid vonás. E játékot a serdülőknél inkább a szavak kétértelme iránti érzék (az élc-érzék egy faja)
váltja fel. Egy gyerek, aki már összebarátkozott a kártyával, ezt a sorozatot vetette papírra: ász, adu, makk, tölgy, fenyő, bükk, hársfa, tea, cukor. Az első ugrópont kétségkívül a makk két értelme volt (makk mint kártya, makk mint tölgytermés). Két gyereknél is volt hasonló ugrópont az orgona két értelme („zongora-harmónium-orgona-virág-bokor” és „fa-orgona-sípcserkész”). Sokszor érdekesen visszaüt a szójátékból az eredeti sor. Egy fiú ezt írta: korlát-lócsikó-nyújtó. Ez föltétlenül nagyobb fiúra valló sorozat, kisebbnél legföljebb ilyeneket találunk, mint: rigli, ár, zár. Értelmi és hangzásbeli interferencia lapul meg az ilyen sorozatokban is mint: olasz-német-orvos-fog-has-norvég. A gyerek orvos helyett oroszt akart írni, de ezt valamiért elfödte az orvossal, a norvégnál azonban az elnyomott nemzetiség utoljára még egyszer kiugrott. Hangzásbeli sorakoztatás az is, ha a gyerek a fülébe ragadó verssorok szavait írja be egymás után: kis-kacsa-fürdik-nagy-tó. A nagy a fekete helyett áll itt. Egy másik, a játékosnál bensőségesebb kapcsolási mód a képkapcsolás. Itt az egymás után sorakozó szavakból egy kicsiny látomás alakul ki. Gyerekeknél naivabbak, a serdülőnél képzeletgazdagabbak. Az elsős ezt írja: csengő, folyosó, pénz, kifli, zsemlye; a harmadikos: forrás, patak, víz, zuhatag, malom. Ezek a képkapcsolások azonban ritkábbak, mint várná az ember, a sebes szóáradatban, úgy látszik, nincs meg a képfelidézéshez szükséges csönd. Annál jellemzőbb az érettebb, értékesebb fiúkra a kimerítő és mégis választékos kiaknázás. Ráveti magát egy fogalomkörre, de ezt a kört szűkebbre vonja s távolabb választja, mint az állatkertet vagy a festékdobozt kiürítő kisgyerek. Látszik, hogy öröme telik a ritkább, majdnem tudományosan előhívott szavakban, s tizenöt percnél jóval hosszabb időre rendezkedik be fogalomkincse leltározásában. A III/b igen jó értelemre valló, nyertes füzetéből írom ki ezt a sorozatot: kasza, sarló, fenőkő, marok, kötél, kereszt, kéve, szalma, pelyva, búza, liszt, korpa, szél, turbina, élesztő, só, piros, sör, árpa, tűz, kemence, kenyér. Hogy mégsem valami tudós bogárral van dolgom, elárulja a kávé, kanna, lábas, fazék, gáz, árvíz, tűzhányó, alszik-sorozat szép fokozása. A tréfához is ért, mert fa után azt írta: kutya. A kapcsolás módján kívül határozottan van majd minden asszociációpróbának bizonyos érzelmi, indulati színe. Az előbb bemutatott fiú például jól egyensúlyozott, férfias benyomást tesz. Alapos és képzeletgazdag sorozata mellett van ilyen is, mint: vizsga, szünet, farsang, mulatás: megengedi magának a répa-retek-mogyoró hármast, s ő indul el leghiggadtabban a próba elején azzal, hogy: szó, írni. Egy Matuska-karaktert már bemutattam. De sokszor igen nyomott, csendes gyerekek sorozataiban is visszatér valami zaklatottság; folytonos „pihen, fut, rohan, verseny, vesztett, adott, nyert, pénz” adja meg a próba ütemét. Máskor igen alacsony intelligenciájú gyerekben is megvan a feltűnésre, modorosságra, ritkább szavakra törekvés. Feltűnő például, hogy valaki ily három szóval kezdje, mint „kötet, nagytiszteletű, nemes” s később átlagszavakba essék vissza. Az érzelmi élet egész kivételes zaklatottságára, emelkedettségére vall egy közepes tanuló rendkívül szóbő próbája. Ez a fiú az örül-csillogcsilingel szavakkal kezdte s noha mondtam, hogy szót elismételni nem szabad, még nyolcszor írta le az örül szót, egyszer örvendez változatban. Az egész próbája csupa mozgás, indulat, elevenség. Sokkal több igéje van, mint főneve; a sor (ordít, üt, ver, ugrál, verekedik, vág, őrjöng, fintorít) egy mániás benyomását teszi. A sok mozgásba azonkívül költői kifejezések keverednek, mint harmatos, rózsa, zöldell, szellő. Nem elég, hogy leírta „virág”, alája külön szónak odajegyezte „szépvirág”. A próba annyira elüt a többitől, hogy az embert ismerkedésre unszolja. Szó sincs arról, hogy e sorozatok elemzéséből valóságos grafológiát űzzek. Csak arra akartam fölhívni a figyelmet, hogy a minőségbeli elemzés mennyivel fontosabb e próbáknál az intelligenciaindex kiszámításánál. Ez az elemzés persze nem minden próbánál megy ilyen mértékben, de még a legunalmasabb, figyelemerőltető számolási gyakorlatoknál is sok érdekeset találni. Ha az ember a különféle próbák eredményét csak együtt értékeli, s magát az értelmiségvizsgálatot a sok közül egyetlen eszköznek tekinti: a gyerek jellemzésében bő és
árnyalatos lehet, anélkül hogy egy-egy csapáson túl messzire szaladva eltévedne. Egy olyan próbafüzettel, melyet külön e jellemzés céljaira készítenénk, a jellemvonások kiolvasása is gyorsabban és könnyebben menne. 7. A tanári értekezleteken, a sok intésre szoruló mellett, néha szó esik a kiváló tanulóról is. Az osztályfőnökök által kitöltött kérdőív is megemlékezik róla; olykor-olykor meg is dicsérünk egy-egyet. Ezentúl azonban elég keveset elmélkedünk a kiváló tanulóról. Pedig kevés pedagógiai kérdés van, amely jobban megérdemli az eszmélkedést. Ki a kiváló gyermek? Ki a kiváló tanuló? Tanárra és módszerre egyaránt jellemző, ki számít kiválónak előtte s alatta. Az iskolai szóhasználat útbaigazít, hisz nem is annyira kiváló, mint inkább kiváló előmenetelű tanulókról beszélünk. Miben mennek előre kiválóan ezek a kiváló előmenetelű tanulók? Nyilván a tananyagban. Tapasztalatból tudjuk, hogy van egy speciális iskolai kiválóság: alkalmazkodás az iskola követelményeihez, s van a kiválóság önmagában, az embertünemény elemi ereje, a nyers biológiai-lélektani fajsúly. A tökéletes, életrevaló tanítás az, amelyben ezek a nagy fajsúlyú tanulók kapnak kedvet ahhoz, hogy a legjobb tanulók legyenek, s az előmenetel hierarchiája nagyjából egybeesik azzal a hierarchiával, melybe az Isten bennünket születésünkkor beosztott. Ha az alkati és értelmi vizsgálatoknak semmi más hasznuk nem volna, mint hogy az alkalmazkodási és reprodukáló értelmiség alatt egy mélyebb, teljesebb embertani kiválóságra hívják fel az oktató figyelmét, már megérdemelték a rájuk fordított munkát. A tanár akarva, nem akarva is vezetőket teremt az osztályban. Megvannak a bizalmasai, akiken át a fiúkhoz közelebb hatol, segédei, akiktől magyarázat közben erőt kér, pilléremberei, akikre az osztály boltját ráhelyezi. Ezeket a „vezéregyéniségeket”, ahogy a kérdőív hívja őket, a tanár emeli ki az osztályból, ösztönös emberismeretével, tapasztalatai alapján, külön értékrendszere szerint. Anélkül hogy osztályozna, valamilyen értékrendbe állítja a tanítványait, s ez az értékrend sorsszerű, rá és a fiúkra egyaránt. Iskola és osztály összhangja függ tőle, hogy ez az értékrend nagyjából egybeesik a valósággal, melyet az abszolút alkatiértelmi kiválóság teremtett s amely iránt a gyerekek nagyon is érzékenyek. Mert a gyerekek egymást nem mint ismeretfelvevő akkumulátorok nézik, hanem mint emberek, fejlettségük, ügyességük, képességük teljes szövevényében. Az alkati fajsúlynak egy ilyen szűk társadalomban éppúgy érvényesülnie kell, mint egy kis községben vagy családban. Minden gyerek annyit számít, amennyit nyom. Ha a tanár, vagy mondjuk, az iskola a gyereknek ezt a természetes súlyát nem veszi észre, a súlyos embereket nem hódítja meg, hanem álvezéreket állít, súlytalan tekintélyekkel keresztezi a valódiakat; iskolai előmenetel és valóságos emberi érték közt túlságosan is fölhívja a figyelmet a különbségre, elveszti az osztályt; bizalmijainak nincs befolyásuk a többiekre, a mellőzött, elzüllött vezérek pedig valósággal iskolaellenes bandavezérekké válnak, akiknek megfélemlítő hatalmuk nagyobb, mint a tanároknak. Kétségkívül vannak olyan fiúk (a vizsgálataink is kimutatják), akik nagyobb testi fejlettségükkel, erőnek ható durvaságukkal, a többiek képzeletét megfogó tapasztalataikkal bandavezéreknek igen veszedelmesek lehetnek, osztályvezetőknek azonban durvább eszükkel nem válhatnak be. Ezek azonban csak addig félelmetes ellenfelei a tanárnak, amíg igazi vezéregyéniségeket nem tud ellenük támasztani, akikben a vonzó és parancsoló erő mellett az alkati és szellemi ruganyosság is megvan. Az ilyen fiúk száma vizsgálataink szerint nagyobb, mint a predesztinált bandavezéreké, s ha az iskola önbecsülésük kielégítésével a maga oldalára vonta őket, fölényes riválisokkal tarthatja féken azokat, akiknek az osztály különben gúnyos semlegességgel szolgáltatja ki tanárait. A mi iskolánkban épp most van egy ilyen rossz hajlamú osztály, s aki elgondolkozik, miért ilyen az, s miért ideális a vele párhuzamos másik
osztály, azt hiszem, igazat ad nekem. Mindebből az derül ki, hogy az osztályok összeállítása rendkívül kényes, nagy előrelátást kívánó feladat. Az osztályok alakulását nem szabad véletlenre, sorshúzásra, beiratkozási rendre vagy előmeneteli jegyekre bízni. Előre kell látnunk, kik lesznek az osztály pilléremberei, s kik a közömbösítendők. Az osztályrendezésnél arra a valóságos kiválóságra kell gondolnunk, amely az osztály belső tagozódásában, mint munkánkat segítő vagy aggató erő, érvényesülni fog. Hogy az iskolaorvosi és a tanári kar közös jellemzései nagy szolgálatot tehetnének itt az osztályrendezést végzőknek, nyilvánvaló. 8. Kissé hosszúra nyúlt ez a beszámoló, tisztelt kartársaim, pedig igazán nem az egész anyagot tekintettük át, és egyáltalán nem összefüggőn. Egy-két kilátóponthoz vezettem fel önöket, ahol az apró részletekből is az egészre nyílik pillantás. Akit érdekel a dolog, az Iskola és Egészség évvégi beszámolójában többet is talál majd, én csak az intézetünkben folyó munkát ismertettem, s arról adtam valamelyes képet, mit is ért egy orvospedagógus az „iskola összetételén”. Tudom, hogy a bürokratikus teendőkkel elhalmozott tanár kissé fásultan hallgatja az ilyen fejtegetést – s nemcsak a tanár, az iskolaorvos is. Engem azonban épp a mai poros, aktatologató szellem bírt rá, hogy hasonló kérdésekkel foglalkozzam, s az, hogy foglalkozhattam: fáradságos, de mulatságos védekezés volt a mustárgázként észrevétlen ölő aktagáz ellen. Évekkel ezelőtt egész más téren állítottam fel a tételt, hogy a legfontosabb forradalom a minőségmunka forradalma a sablonos tömegmunka ellen. Akkor azt is megkockáztattam, hogy nagyon kevés foglalkozás van, amelyen minőségmunkát nem lehet végezni, s mivel épp az iskolaorvoslással keresem a kenyerem, ezt a foglalkozást tartoztam bizonyító például választani. Meggyőz-e valakit a bizonyítás, nem tudom. De hogy a munka közben támadt eszmények alkalmasak nemcsak az iskolaorvosi, de a pedagógiai tömegmunka megnemesítésére, hiszem. (1936)
