.TANDORI DEZS◊.
.A(z írói) „sors”. H
a túlestünk az idézeteken – az íróin –, ígérem, a cím kacifántjának pontosan az ellenkez√i leszünk. Ha nem is t√mondatosan, de kicsontozásig egyszer∫ek.
Lenni vagy nem lenni? Ennek alapján vizsgáljuk, mi „sors” és mi nem „sors”. Az idéz√jel nem azt fejezi ki, hogy jelképnek, már jelzetnek, kétségekkel vesszük a sors fogalmát. Hanem… De err√l csak a végén.
Több csont nem lesz. Efféle csontok nélkül próbáljuk lecsupaszítani a kérdéseket. Mi nem és mi igen. El√bb pár idézetet. Nem is tudom, a szépség okán-e, aligha. Bár szépek ezek a költemények, prózai részletek. Mégse. Hanem mert azt mondtuk, írói. Miféle hatások értek spontán sorsfogalmam kialakításának/kialakíthatatlanságának érdekében. Rajta.
1
T
ényleg udvariatlanul és hiányosan ledarálom. A hozzám közeliek munkáiból. A legkézenfekv√bb: Füst Milán. Ahogy (a nevezetes esszékötet-regény-bevezet√ben) öregen már megáll ifjúságának egyik színhelyén, a macskasz√rkopott-vöröses udvarban, alkony táján már pompás prémbundában, na ja, elgondolkodik, hon-
9
Tandori Dezs√
nan jött √, innen, és hova jutott? Na ja, mondja kb. De hogyan? A munka keserves rabszolgájaként. Jutott el ebbe a fénybe. Fénybe? Hova jut „az ilyen”? Semmiféle fénybe. Ottlik sorsa a „Buda” lett. Hogy hosszú menet közben adta fel. Nem csinálta meg. Maradt a régi sors: a katonaiskola, házassága (igen!), helyettük a bridzs. Ez olyan átfogó emberi képlet úgyszintén, hogy nem tartanám ildomosnak ellene-mellette szóló idézet kiemelését. Talán a klasszikus „Hajnali”-mondás, azaz párbeszéd, a „léha” halászpéteriség, hogy „miért kellene?” mármint bármit is csinálnia az embernek az életben. (Hogy, Ottlik Bébé-alteregója szerint ezért kell írni festeni.) Nemes Nagy Ágnes sorskérdései végletesen a képekhez, tárgyakhoz, a h∫ség és a küzdés kérdéseihez köt√dnek. Jékely csodás könnyedsége-könnyelm∫sége szerint a sors tesz-vesz minket, próbál, rakosgat, s kicserél végképp, ha megunt. Pilinszky tudja, hogy a csillagok az ég helyett, tollpihék az üres ólban, és – meghaladható! – Van Gogh sorsa, a szerencsétlenség. Ez serdül√kori élményem volt nekem is, legföljebb hosszú serdül√korom volt. Sors a francia fogolyé! Az emberlényé, akit kettétépnek, talpig, mint egy zsákot. Legyen az áldozat, n√, férfi, politikai fogoly, kreatúra, egyszer∫en csak földi bárki-bármi. Kosztolányinál a pesti gyors, a pesti gyors, a messzi sors stb. új és új állomásra robog a kispolgári helyben maradók mell√l, kiket √ részvéttel néz. De sorsának van kiszolgáltatva maga „éjszaka az alvó mellett”, kinek halálával mindenét veszítené, mondja. Az Ének a Semmir√l világában meg már mintha nem is létezhetne sors. Babits balázsolása (metszett torok), különös hírmondói tudata (mit bánja a híreket √, a tépel√dés világa az övé, a tél puha, pusztítást hozó tigrislépteivel). Pet√fi nagy gesztusa, sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért… Petrinél már mai helyére kerül. Arany és a sors? Nem is jut eszembe semmi. Ady eltúlozza a stílust. József Attila viszont minden sorával sors, kimondatlanul is. És elemibb minden magyar nyelven író költ√társánál. Vörösmarty a nemzet sorskérdéseivel küzdött. Tóth Árpád a költ√ vigasztalan sorsával, szépségesen. Szentkuthy? Az ember sorsa a m∫veltség és (kicsit férfiközpontúan, mint Szabó L√rinc) a másik nem („a n√”, haha). Szabó L√rinc másképp nem költ√m, ahogy – jaj, mily messzi más kategória – Márai nem az íróm, mégis, a Semmiért Egészen hozzám kényszer∫en közel áll, csak nem férfi-n√, nem ember-és-másik-ember dolgában. A világirodalom nagy sorsfogalmait, ki tudja miért, hagyom most békén. Weöres igenis hozza a sors-fogalmat, az Ars Poetica gyönyör∫ zárószakaszában, ahol a lélek árján fényl√ forró igék sorsa örökélet, mint sorsunk, örökélet, társukként megölelnek, és megint messze szállnak. Ezek az igék nekem a madaraim (voltak, még vannak épp).
2
A
mi innen jön, csak esszé, kísérlet. Mert „rólam szól”. Így nemigen lehet több. A születésig nem mehetünk vissza. Magam egyszer visszamentem. X
A szép stílusú, szellemes fél-irodalomtörténészek alól magammal kapcsolatban az utolsó sz√nyeget is ki akarom húzni, mikor cáfolni szeretném fizikai (s az ebben ott lév√ „szellemi”) valómmal, hogy TD hol meghízik, hol lefogy. Most, ha lefogyok, nem fogok visszaszedni. Mikor születésem helyét 1986 táján felkerestem, nagyon sovány voltam. Nem vagyok Marno Jancsi vagy Petri Gyuri alkata, hát nálam a 182 centihez az akkori 54 kiló igen tetszet√sen kis súly volt. (Nekik mosoly tárgya lenne, van.) Jó, a Gy√ri út felé préseltem át magam a Sportkórház, a hajdani (1938) Vöröskereszt-kórház (vagy ilyesmi) kerítésén, két rúd közt. Sötét téli alkony volt, az Alkotás utca fel√l jöttem, át a kórházkerten, s kiprésel√dve megalkottam magam. Visszahízás, újabb – csak 57 kilóig ér√ – lefogyás, ez eseménytörténet. Hagyom. Az eseménytörténet nem sorstörténet? Nem „sors”? Nem, önmagában véve nem. Az eseménytörténet akkor „sors” csak, ha úgy értelmezzük? A „sors” így ráfogás csak az eseményekre? Nem is létez√ összefüggés állítása? Hol igen, hol mégse. Err√l is lesz itt szó, egyebek között.
10
A(z írói) „sors”
3
N
em sorsszer∫ség, hogy mikor ezt írom, a másodpéldány papír, mely mindig „makulatúra” már, használt lap, valami fogyókúrás összefoglalót mutat, életreceptet a soványodáshoz. A véletlen nem okvetlenül „sors”, még ha elemi, akkor se. Az általam „evidenciatörténet”-nak elkeresztelt izé, vagyis hogy hirtelen evidensnek érz√dik valami, amit rémálmunkban sem hittünk volna addig (ilyennek, ennek, így), szintén nem okvetlenül „sors”. A legkacatabb divatos álzenét is úgy adják el√, úgy gajdolják, mintha evidens lenne. A vásári kikiáltó és a rangos amerikai reklámf√nök ugyanúgy bóvlit mond (bóvlit vagy igazit hirdet, jó, de nem olyan kötelez√ és elkötelez√ erej∫, hogy én azt vegyem stb.), mert úgy mondja. Semmi „sors”, sem neki nem okvetlenül (ismétlem a szót) sorsa, nem teszem idéz√jelbe, hogy így él, sem nekem nem az, hogy igen vagy sem, meg az áru sem az emberiség sorsa. Az elektromosság nem az emberiség sorsa. Ergo a fogpucolásfelejtést szolgáló f∫nyeszetel√-elektromos egérpusztulás sem az. (Például.) Nem tudok semmit se „nemzeti sors”-nak, ilyen „sorskérdésnek” érezni. Holott úgynevezett magyar vagyok, nagyon is. Nyelvemnél, íróságomnál fogva, meg érzületeim is elemien adják, hogy… Mit adnak? Hogy nem vagyok szlovén, horvát, szerb, román, ukrán, szlovák, osztrák. Miért adják? Mert ezek a közegek, lényegüknél fogva, idegen testként kilöknének. Én úgy érzem, így. Tehát „körülírt zuhanás” (Petri, ugye?), hogy „magyar” vagyok. Akinek ez kevés, dolgozzon magyar nyelven ugyanannyit, amennyit én dolgoztam most már 50 éves „pályámon”, utána beszélgethetünk. Ha már a születésig visszamentünk (kövérebben nem fértem volna át a sztoriban mesélt rácson!), ezt a kérdést sem kerülhettük meg. S itt el√jön egy „sors”-gyanús mozzanat.
4
1946–47?
Ilyesmi id√. A háború után. Budai kibombázottak, apám jöv√tlenül (már 1941-ben kibillentették egy koholt kormányzósértési perrel a MÁV kereskedelmi igazgatói állásából, pénzügyér ambícióinak világából, bár apám azt állította, neki sose voltak ambíciói; lehet, hogy csak velem kötözködött így; de akkor még jól keres√ ügyvéd maradt), fels√ kishivatalnoki út el√tt, Cs√- és Szerelvényértékesít√, alosztályvezet√, 1962-ig, míg én végeztem az egyetemen, apám akkor 67 éves… persze, hogy anyám kapva kapott a lehet√ségen, engem az Actio Catolica, jól írom? révén Hollandiába küldhet. Hamarosan megkezdtem a templom mellé járást, kés√bb a házibulik és az egyetem mellé jártam, minden karrier mellé, de a Ferenciek udvarában nem voltak egyházi szempontjaim… ma sincsenek. Nem! Ez alakult ki bennem. Nem megyek Hollandiába. Nem megyek el innen. S elvonszoltam anyámat. Ez a mozzanat meghatározta az életemet. Alkatom, jellegem vált „sorssá”. De ez „sors” volt, fix. Kés√bb hányszor ismétl√dött ez az el innen! Már házasságomban is, de el√tte: mikor az idegenvezetést hagytam abba 1964-ben rohamszer∫en. Apám biztatott, vigyem még az utolsó csoportot valahová az NDK-ba, aztán jó, hagyjam. (Megjegyzem, Bécsbe mehetett az a csoport, melyet vittem volna. Hála az égnek, nem vittem. Bécsbe, mellesleg, 1989-ben, már ötvenévesen jutottam ki el√ször, messze London és Koppenhága után.)
5
V
agy mikor 1997-ben a „Londoni Tandori”-t forgattuk, na ja, ki kellett mennem Londonba. Szpéró verébkém halála után kezdtem újra utazni, s mert további madaraink voltak és kutyánk, feleségemmel azóta így csak külön jár(t)unk, most egyikünk se nagyon jár külföldre. 1977-ig az Adrián nyaraltunk (házasságkötésünk évét√l, 1967-t√l fogva). Feleségemmel sem volt sorsszer∫ a megismerkedés? Ezt én er√ltettem ki. Valahogy sorsszer∫ volt. ◊ javasolta, házasodjunk össze.
11
Tandori Dezs√
Élve megúsztuk. Sorsszer∫en? Miért? Nem érzek elhivatottságot semmire se úgy, hogy nekem pedig élnem kell(ett). A mai helyzet más. Medvéink (Dömötör F√medvémék) és Totyi madárkám (és a feleségem miatt is) – befejezhetetlen mondat. Ültem, tériszonyos, én, két lábam a semmibe lógatva harmadik emeleti ablakban, elkeseredetten, dühödötten (én barom), nem estem ki. Jó, sokat ültem ablakban régen, csak úgy, napozgatva a magam passziójára. Vagy sokszor léptem villamos elé. Aludtam el italtól (??) közpadon, vittek kijózanítóba. Ezek nem sors-elemek. Hogy megúsztam az ügyeket. Most, hogy bitangul meghúztam a derekam, hasfalam, sorskérdés, hogy dolgozni, írógépelni tudjak. (Mechanikus gépen írok, beteg testnek nagy igénybevétel.) S dolgoznom kell, ez sorskérdés, nem állhatnék át egy másik, egy semmittev√, netán magnetofonba diktáló pályamódra. 1997-ben már nem akartam volna menni. Aztán 1999-ig elhúztam-nyúztam. Dublinnal zártam, évtizedekre talán (ha élek addig), örökre a repül√sdit. Utána csak Bécs. Most már bécsi utak sincsenek. Nem annyira a sorsszer∫t érzékeltem soha, inkább – nem, nem ellentétét, de komplementerét – az aprónak nevezett részletet. Dublini utolsó utam 4 napja alatt ott tartottam már „a dolgot lelassulásában”, hogy es√ben a sapkám alig bírtam fejembe húzni. Passzivitás. Nem ittam többet három-négy kétdecis borocskánál (üvegecskék). Most, hogy feleségem egy nap véletlenül rendhagyó id√ben kényszerült „lemenni”, hajnali fél ötkor, azt éreztem: hát ezért nem megyek többé sehova. Mert a bécsi vonathoz így kéne fölkelnem. Négykor kelek én minden nap, de nem „valamihez”. Ha „sors” van, ebben hát a saját „sorsomat” élesen, prepotensen elválasztom a bármiben-való-részvételt√l. Semmiért Egészen! A magam „sorsát” óhajtom csak elviselni, ám nem nevezem „sorsnak”. Módozat, állag, milyenség – mit tudom én. Evidencia. De nem „sors”. Ugyanígy nem járok sehova szerepelni. Ugyanígy alakult ki globál- és emberanorexiám. Az anorexisztencializmus. Valóban favorizálom a soványkór kialakulását magamban. Err√l még mesélek. Ám ez is csak létezésem elemisége, nem sorsszer∫ség!
6
I
tt tartunk hát, ennél az alaknál, aki életében két „sors” hatását véli elfogadhatni: az íróságét (ezt külön nem is említettem,? adva van) és az ittmaradásét. De ez nem okvetlenül „Magyarország”. Csak a szomszédban már Ausztria etc. lenne, és sehol másutt nem tudtam volna élni. Hanem ezt, mint Show! Johannájának trónörököse el√l atyja, Bölcs Károly az észbeli képességeket, Ady és József Attila és Pilinszky boldogítóan elvitte el√lem: hogy ebbéli életemet sorsnak érezzem. A harmadik „sors”: a madárkák. Mindig eltemettem a halott verebeket gyerekkoromban, feleségemmel sok madarat mentettünk, segítettünk. Így a „sors” behozta életünkbe az els√ pár szárnyast, kiket megmenteni még nem tudtunk, de aztán csodás körülmények között, 1977 júliusában, Szpérót. (Neve nem a „remény”, hanem szimplán az angol „Sparrow!” szóból. Mellesleg csupán Kaliforniában 13–14 fajta „sparrow!” létezik!) A madár lett a harmadik „sors”. Azóta is van madár, a madár – van.
7
I
tt hát egy pofa (én), akinek három sors-elemét mutathattuk ki. De van egy negyedik is. Apám „sorsa” volt, hogy 1941-ben megszabaduljon a MÁV kereskedelmi igazgatóságtól. A borzalomszállítmányok idején le kellett volna farcolnia úgyis. Mellesleg, a német nagyvezérkar már „ideüzent”, hogy az olajszállítmányok megvámolása révén ne szórakozzon a nácikkal. Holott apám nem volt ellenálló. Ügyvédként „zsidókat”, „kommunistákat”, „gyáriparosokat” egyként képviselt. Munkához 1945 után nem gyáriparos és nem kommunista barátai segítették. Na.
12
A(z írói) „sors”
De nekem így volt „sorsom”, hogy 1956-ban az iskolagy∫lésen, valami okból, ne kiáltsam el magam, ahogy már-már elkiáltottam volna: „Le a vörös csillaggal.” Lázításért börtön, vagy ha nem is – hát egyetem nyista. Így is rezgett a léc, apám kormányzósértési perével érvelt Bóka és S√tér professzor a bizottságnál, hagyjuk. De így lehettem íróvá. Négy ellógott, átirodalmazott-gombfocizott-magányozott év segítségével. S hogy Ottlikkal, Mészöllyel lófrálhattam. Nemes Nagy Ágnesék köréb√l, mint afféle „anti-brancember”, hamar kikerültem. A jó kapcsolat maradt. Szentkuthyt, hanyagságomból, sajnos, sosem ismerhettem személyesen, Weöresnél ez, többször megírtam, nem maradt el, az ismeretség. Sorsocskám, ha nem is „sorsom” volt a nagy lóghatnék. Ezt meg kellett alapozni, mondom, már az 1948 körüli balatoni magány idején. (Apámék barátaihoz voltam kicsapva, szegények voltunk, anyám h√siesen fizette értem a napi 10 forintot, nagy pénz volt akkor, s én egy b√ egyholdas telken csináltam, amit akartam. Szenvedtem eleinte. Ellenálltam az „er√szaknak” – kötelez√ látogatások, templom, vitorlázás. Ez utóbbit: csak ha akartam. Volt atlétikai pályám, magam ástam a gödröt, készítettem a magasugróállványzatot, volt csónakom stb. Labdám, íjam.) De fura világ volt ez kés√bb is. „Sorsom” volt, hogy végül itt döntöttem úgy, „inkább” leend√ feleségemnek írok lapot s nem másfelé indulok. Igen, ez is „sors” volt, sorsocska mindenképp. „Sorsom” felé haladtam-e, lázongva, mikor 4 nagy lógós évem véget ért, s jött a próbatanítások esztendeje? Nagy, balatoni búcsúsétám: le apámtól kapott szabadjeggyel Füredre, át Tihanyba, minden 10 forint volt akkor… Dosztojevszkijt√l a herceg történetét vittem, Miskinét. Kés√bb, anyámtól kapott (10 Ft) ebédpénzemen Graham Greene-t, Camus-t, Jékelyt vettem. Az egyetemi menzán egyszer voltam. Aztán se soha. Négynaponként összegy∫lt kis maradék pénzem, 14 Ft volt itt a Halászkertben a bugaci aprópecsenye. Nem voltam követel√z√ gyomor, de igényes. Ennyit súlyomról. Sajnos, hízásra hajlamos vagyok.
8
E
llenben itt nem életrajzot mesélünk (csak mégse a feketelukbugylibicska megprotonálásának nanojánál kezd√dik a „sors”, nem ott, igaz?), hát a lázongásról annyit: persze, rémes volt, hogy vége a teljes lógás szabadságának. Lidérc se volt, nemhogy „sors”, hogy miféle állásom lesz. Apám már eléggé unta a munkát. Bár utána is szakért√ maradt. Inkább a bejárást stb. elégelte meg. Jól értem √t! Nem volt tehát „sors” el√ttem. Mert evidencia volt az irodalom. 1960-ra, 1964-re végképp lett valami kis veszett hírem, reménység-hírem. „Sorsomat” evidenciám pecsételte meg: magam sem értettem, mit√l versek azok a dolgok (a Töredék Hamletnek pár tucatnyi valóban érvényes darabja), de kitartottam. „Sorsom” nem, de segít√m lett az akkor sokkal szabadabb Újvidék lapja, a HÍD, meg Bori, Ács Károly, kés√bb kicsit Bányai. Így jött „Jugó” is, Adria, Hvar szigete, Jelsa. Belgrád, de jó volt akkor még Belgrád. Nem volt „sorsom” a nevel√tanár-portásság, a nyelvoktatás se feln√tteknek, 1971-ben már annyi m∫fordítást kaptam, hogy úgynevezett szabadfoglalkozású lehettem. „Sorsom” lett a m∫fordítás. A negyedik ilyen elem. „Sorsom” lett az alkatom is, vagyis hogy bírtam ezt a kötött kötetlenséget. Manapság, ahogy az anorexisztencializmus szépen elindult, majd a két (párban járó) emberi alaphiba miatt átmenetileg megfeneklett (egyszerre vagyunk elbizakodottak és kishit∫ek; értsd, sok régi nadrágom rám jött már újra, de nem mind, hát akkor? igyunk újra… és nálam az ivás, érdekes, a hízást hozza ma már; akkor régen, fura, nem hozta, akkor összevissza ittam, 1984–86, és mégis collstokk lettem, na, ki érti ezt, változunk), mostanság, mondom, elszégyellve magam e gyengeségen, fanatikus mód célzom meg, s eredménnyel, nemcsak a fogyást (melyet gyógyszernek nem min√sül√ bogyókkal is megtámogatok, jó pénzért), de az anorex hajalmot is kivívtam. A globál és a humán vonatkozás ebben az anorexiában: elmondom ezennel.
9
K
önnyen maradt el, bár sok kínos lerázósdi árán, a szereplés (fellépés, dedikálás, hozzászólás, tévé, rádió, külföldi estek… nem lett „sorsom”, hogy németországi magyar író legyek, ennek különféle „összetev√i” vol-
13
Tandori Dezs√
tak, pályatársiak is, de a lényege: én nem akartam valami igazán nagyon, elve nem hajtottam rá… tehát mit kezdjek másokat hibáztatni, az √ dolguk!). Az utazás (csak a magam bels√ ügye). A találkozósdi (már nehezebb), a telefonosdi (ha nem iszom, szinte sose telefonálgatok, és most? állítólag már sosem fogok inni). Megéri a magány. Munkák összejönnek azért, s kialakul az a „kör” (négyszögesült kör, haha, rossz vicc), amely érti ezt, elfogadja, akiknek mindegy, számosan vannak, akik… akik és akik. Az ilyen „magány” nem „sors”, de „sorssá” válik, ami lesz bel√le. Ahogy meghatározza az embert. Ez nyilvánvaló, ugye? Szpéró mell√l nem utaztam. Halála után igen. Így Alíz (Szpéró II., a Sánta Verébhercegn√, imádóm) mell√l sokat jártam el, mint bolygó hollandi. De Totyi mellett lecövekeltem. Elmondok egy igazi „sors” dolgot itt.
10
M
ániám ez az elderítés-felhárítás. Értsd: az író nem „felderít” dolgokat, végképp nem az angyalok kémje (mint Ottlik írta), az író senkinek se a semmije, ellenben amit kiderít, azt elhomályosítja (írtam a „Töredék”ben!), elderíti, nem tisztítja ki a képet, ugye, a derítés az sz∫rés, ülepítés. Az író anyaga kavarcos marad. S el sem háríthat semmit az író. Nemzet felljül veszedelmöt, satöbbi. Maga felljül se („sors”!) semmit. Az emberek általában istenükre, „sorsukra” hárítják, fels√bb instanciára fogják, ami van velük, felhárítják. Ennyiben az író is ember. Meg sok másban. Hát gyermekkoromtól kezdve volt bennem ez a „kerüljük ki és el” elv. Templom, vitorlázás, házibuli. Amikor (szerencsére magam, feleségem vidéken járt, csak összevesztünk és rosszul döntöttünk volna a Nagy Pillanatban!) egymagam voltam itthon egy vasárnap d. e. kutyánkkal, a félvak Szuszikával, meg Totyival, aki akkor már egyetlen-veréb volt, szóló-veréb, ez az els√ ilyen (bevált, nem ide tartozik) próbálkozás volt verébkével, csodásan emberközeli alannyal, ahogy a veréb, egyáltalán, a házi veréb eredend√en ilyen, „sorsa” részben az ember! na, t∫z ütött ki a szomszéd lakásban. Ez a szomszéd lakás eredetileg dr. Tandori Dezs√ MÁV kereskedelmi igazgató bérlakásának fele volt. (A Rákosi-korszakban, mikor a kibombázottságból a lakás helyreállítódott, adtuk le felét, kitelepítést√l félve.) Itt ütött ki a t∫z. Kis t∫z volt, de óriási cirkusz, nagy süt, t∫zoltóság. A lakók dörömbölésére nem nyitottam ajtót. Majd rám kezdik törni, ha a t∫zoltóknak úgy kell. Akkor nyitok. Szuszika és Totyi életét mentettem meg. Totyival mai „sorsomat” is. A t∫z 2000-ben volt, ma 2004/05-öt írunk. Totyi az életem, de ezt nem romantikusan mondom. Totyi az, aki mellett, de most egy szóló-veréb mellett, összen√ve (Szpéróval olykor még 12–13 madár élt itt!), kitartok. Ez egy új „sors”. Kellett hozzá a kidolgozott elderít√-felhárító lélekalkat. Kapásból ezt nem lehetett volna ilyen evidensen, jól. „Sorssá” tenni egy hajlamot, egy evidenciát. A magam milyenségét. Nem szeretek ajtót nyitni ma aztán végképp. Kéréseknek eleget tenni, ha nem pászolnak az életembe. Ezért már m∫vésztársak „bosszúját” is meg kellett (kell) élnem. Így járok jobban. Ahogy széttalálkozni sem tudnám id√igényes (talán nehézkes) életemet. Ez együtt, ez az elzárkózásnak látszó magány, már „sorsot” határoz meg, ilyen utakat, tereket, er√vonalakat, eredményeket. Ezzel kell együtt élnem. Helyb√l helyben (mint „helyb√l magas, távol” etc.).
11
A
lakul azért ez. Nincs is sok hátra. Ami elmondható, abból – itt járunk a mánál. S nem akarok hosszú dolgozatot. Hasfalam is fáj, mi lesz ebb√l! (Túler√ltetés. Mégis, most kellett megírni.) Nem az, hogy alakul. Megvan. Semmi egyebet nem mondhatok magamról.
14
A(z írói) „sors”
Mi nem „sors”? Véleményem a világról. A globálról (ami a sok álesemény, álzene, álfordulat, áltörekvés stb.), a környez√r√l. Ez már alkat, ízlés, esetlegesség stb. Jelenleg súlyos sérüléssel küzdök, mégis írom ezt. Ez sem „sors”. Ez… az, hogy író vagyok. Az íróság, együttesen, „sors”. Lebontott részei nem azok. „Sors”-e, hogy 1944-ben, mikor belövés nyomán ablakunk ízekre tört, a padlóba vágódott nagyanyám feje s fejem fölött, épségben maradtunk (ott játszottunk Víg Lóverseny társasjátékot. A lovak nálam [lófogadás] nem voltak ily „sors” részei.)? Nagyanyám „sorsa” volt az ostrom, Budapest ostroma. (Feljött a pincébe a Duna vize, √ tüd√gyulladást kapott, meghalt.) Az író „sorsa” után… A halála utáni sors (nem idéz√jelben) jön. Ez azonban nem „sorsom”, ett√l elhatárolom magam, én, anorex (globál-humán, kor-kiódoltság stb. anorex lény, remélem, hamarost 60 kg alatti hús, csont, rost, vér). A t∫zoltóautó, mely alá csaknem beléptem itt, unt pátriám egyik terén (mert önkényesen, magam akartam meghatározni irányát, merre jön), „sors” lett volna-e, ha húst, csontot, rostot, vért stb. szétcsap bel√lem az aszfalton? S micsoda „sors”, ha még élek is utána, felébredek az irdatlan pokolragyogásra, mint egy vér-bélsár-csontvel√-szín∫ m∫anyag inkubátor alatt, mely a halálra szül meg?! Mit láttak volna szemeim, sic! Ez sors lett volna. Akkor lett volna „sorsom” még életemben sorssá. Így marad az emlék, átpréselem magam a kerítésen. Marad a drukk, ne legyen, hogy ennek egy-a-végte vágta írásával hasam túlstrapáltam. Gyógyuljak meg, hogy mint Nemes Nagy arccsontjait tapogatta a versben, én a valóságban tapogathassam minden tagom: semmi hús, csak csont és b√r. Ezt akarom. Nincs az, hogy „elcserélném Totyi örök életére”. Ezek a dolgok nem függenek össze. Ha lenne igazi sors, netán Sors, lenne életemben nagyobb összefüggés. Semmiért adom Egészen az életemet. Életem semmijéért adom egész törekvésevidenciámat. Törekvésevidenciám semmijééért… elég. Egy rajz hadd zárja ezt, egy „móka”. Bár semmi elviccelésének nem vagyok híve. Voltam akkora bliccel√, hogy tudjam: az elviccelés – elbliccelés. „Sorsolás…”
Vázlat A végtelen-éj fel√l
A végtelen-éj felé Fontos a köt√jel. De ez sem „sorsa” a m∫vecskének. Ahogy munkáimnak lesz sorsa, úgy lesz nekem is. Ma még, mert élünk s alakulunk, ennyi van csak: „sorsunk”. Ami még csak úgynevezett. Mert nevezgetni próbáljuk. Holtunkban már csak mások neveznek – ha, ha! – minket. Na, m∫vecském, eriggy te is. Én meg megyek „ebédelni”. Már amennyit én elfogadok. Az anorexisztencialista etetése szigorúan tilos! Kafka. „Sors”, ne etess!!
15
Tandori Dezs√
E dolog – dolgának – mániákusa, „az” író (és hagyjuk a „sorsot”!) megírta ezt, s most drukkol, iszonyú hasfájások ne lennének büntetései. SORS volt az utcánkbéli ház emberié: a két leégett emelet, az oltás során totálkárossá ázott lakások… hogy ott maradtak minden holmijuk nélkül, egy szál kabátban, hogy bérelt lakásban kell lakniok, hogy senki nem segít rajtuk egyel√re, a ház nem épül még vissza… Jó, rajtam hogyan segíthetne bárki??? Ez a SORS, az ilyesmi. A t∫zoltóautó-történet is akkor lett volna nem „sors”, de SORS, ha nem lépek vissza egyet. Épp ahogy az orrom el√tt elhúzott a sok vörösl√ tonna. Most itt abbahagyom. Totyi tünemény, mert mit sem ért. Mi az, hogy „író”. Mi az, hogy „sors”. Marad, amit már a görögök is tudtak. Mit sem ért Totyi, és mégis mindent tud. F√leg Zenón. Az √ szellemében nincs meg nekem a kezd√, kimozduló érték se, mert a ∞ az a micsoda? És a 0 után indul az 1/∞ meghatározhatatlan. Így, mert van „a legrövidebb távolság egy pont KÖZT”, naná, van, a pont sem hozható létre. Ez a gondolkodás elmélete. A t∫z a gyakorlat, az írás az elioti rózsa, de sosem lesz egy a kett√. Totyival meg fogok halni, de élek. Mert egy sem lesz. Azt élem. Meg nem tudom. El√re semmit. Er√szakhatalom, hogy létezünk, és minden dolga életünknek er√szakhatalmi dolog. Teljesen felesleges, hogy ezen „belül” megkülönböztetünk-e olyat, hogy SORS, sors, „sors”. MEG FOGUNK HALNI. Kreatúrák vagyunk. Minden geometriánkkal, irodalmunkkal, nanopunceás krapuszkulsugárosztott ecografikai elnökrendszerünkkel, és az els√ földrengés elvihet mindent. Ennyit a hívószóról. És most hívnak ebédelni. Módjával, fogyasztani fogok. Befejezés Sors, zárj nekem tért Pet√fi után szabadon
Amikor úgynevezett koanjaimat írtam (önellentmondásos logikájú „keleti” versszövegek, nálam legalábbis), európai voltam a javából, hiszen a „keletiséget” az amerikaiak és az európaiak (Salinger, Michaux etc.) csak eredeti kötöttségeik jegyén hasoníthatták magukhoz, a hatvanas évek derekén tehát, negyven éve, ezt is mondtam: „Már csak azt a jöv√ id√t kívánom, ami elmúlt. Ne legyen több pillanatom, ami el√tte nem volt. Feledhessen, ami leszek. Az legyen, aki nélkül. S én – mint aki félrehajol egy teljes térnyi szélb√l.”
16
A(z írói) „sors”
Itt nagyon nehéz tartalmak követik egymást. Kérek-e sorsot? Nem ezért írtam-e végig „sors”-nak az általam így beláthatót? A többi rajtam túl van. Majd az lesz, amikor félre leszek hajolva a teljes térnyi… szélb√l, életb√l, mindenb√l. A teljes térnyi mindenb√l „hajlunk félre”, ez a sorsbeteljesülés. A közbees√ rövid id√re sors minek is kéne? „Sors”, meg ha nagyon komolynak kell hinnünk valamit, SORS. De ez utóbbi minket soha ne tépjen. Ne legyen oly pillanatunk, ami el√tte nem volt. Halálunké se?!
Asztrológusok Illusztráció The Travels of Sir John Mandeville cím∫ könyvb√l
17
