AZ IRODALOMTUDOMÁNY GYAKORLATA DIGITÁLIS FORDULAT ÉS TÁRSADALMI HASZNOSSÁG
A kutatás jelenlegi állása A természettudományokat évtizedek – legkésőbb B. Latour és S. Woolgar Laboratory Life (Princeton, 1979) c. kötete – óta kíséri módszertanainak és mindennapi tudományos gyakorlatainak kvázi-etnográfiai reflexiója. Ez a reflexió nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a természettudományok terén is viszonylagossá váljon a módszertani racionalitás és empirikus pozitivitás előfeltevése. Amíg ezek a vizsgálódások „science studies” néven önálló kutatási iránnyá fejlődtek (vö. pl. Ludwig Fleck, Hans-Jörg Rheinberger, Karin Knorr-Cetnia írásait), a szellem- és kultúratudományokban sokáig nem létezett ehhez hasonló kezdeményezés. Ezekben a tudományokban nem kezdték el leírni a saját tudományos gyakorlatokat emberi, technikai és mediális szereplők hálózatában végzett tudástermelésként. *** A szellemtudományos gyakorlatok elméletéhez ennek ellenére születtek egyes munkák. Az egyik mértékadó munka Marie Antoinette Glaser Literaturwissenschaft als Wissenschaftskultur (Hamburg, 2005) című könyve, egy jelenleg futó, ám kizárólag tudománytörténeti fókusszal bíró kutatási projekt 2009-es, programadó írása pedig Steffen Martus / Carlos Spoerhase, „Az irodalomtudomány gyakorlattana” (Filológiai Közlöny, 2015/2). A szellemtudományos gyakorlatok „kézműves” formáinak vizsgálatát leginkább a koraújkor-kutatások szorgalmazták, vö. pl. Anthony Grafton: Defenders of the Text (Cambridge, 1991), Glenn W. Most (szerk.): Aporemata (6 kötet, Göttingen, 1997– 2002), Martin Mulsow / Helmut Zedelmaier (szerk.): Die Praktiken der Gelehrsamkeit in der Frühen Neuzeit (Tübingen, 2001), Ralph Häfner (szerk.): Philologie und Erkenntnis (Tübingen, 2001). Már több kísérletet tettek arra, hogy a szellemtudományok egyes médiumokhoz kötődő gyakorlatait, vagyis elsősorban a feljegyzés különböző technikáit elemezzék, ld. pl. Jutta Schikore: „Doing Science. Writing Science” (in: Philosophy of Science, 2008), Christoph Hoffmann (szerk.): Daten sichern. Schreiben und Zeichnen als Verfahren der Aufzeichnung (Zürich / Berlin, 2008), Karin Krauthausen / Omar W. Nasim (szerk.): Notieren, Skizzieren. Schreiben und Zeichnen als Verfahren des Entwurfs (Zürich / Berlin, 2010). A filológiai gyakorlat elméleti reflexiója lényeges impulzusokat kapott Hans Ulrich Gumbrechttől, vö. The Powers of Philology (Chicago, 2003), „Miben áll a filológia hatalma?” (Filológiai Közlöny, 2015/2). A filológiaelmélet újabb lehetőségeiről áttekintést ad Jürgen-Paul Schwindt (szerk.): Was ist eine philologische Frage? (Frankfurt am Main, 2008). Az írás- és olvasásjelenetek kultúratudományos elméleteit térképezi fel Sandro Zanetti (szerk.): Kulturtechnik Schrift (Berlin, 2012). Franco Moretti idevágó olvasásmódszertani írásai mellett a digitális bölcsészet 1
gyakorlatait és metodológiáját térképezi fel, vö. Matt Erlin / Lynne Tatlock (szerk.): Distant Readings. Topologies of German Culture in the Long Nineteenth Century (New York / Rochester, 2014). *** A tervezett együttműködés ilyen és hasonló gyakorlatokat, műveleteket és eljárásformákat kíván rendszerező igénnyel leírni. De nem csupán általános leírásukra vállalkozik, hanem az „éjszakai tudománynak” – vagyis a tervek és vázlatok készítésének, az oktatás dokumentálatlan műfogásainak, a publikálatlan és láthatatlan munkák szférájának stb. – specifikusan filológiai változatát is meg kívánja világítani. (Az „éjszakai” és az ún. hivatalos, látható „nappali” tudomány megkülönböztetéséhez ld. Hans-Jörg Rheinberger: „Scripts and scribbles” [MLN, 2003].) Ennek megfelelően a tervezett kutatást az érdekli, ami a filológiai munkában rendszerint rejtve marad, mert nyitott, hibrid és kísérleti jellegű gyakorlatokként nem jelenik meg a tudomány „hivatalos”, nyilvános dokumentációiban. A filológiai tevékenységhez mint kísérletezéshez ld. pl. Falko Schmieders: „’Experimentalsysteme’ in Wissenschaft und Literatur” (in: Michael Gamper [szerk.]: Experiment und Literatur [Göttingen, 2012]). Ez a gyakorlattani kutatás az irodalomtudomány olyan korai dokumentumaihoz és kezdeményezéseihez is kapcsolódik, mint például Wilhelm Scherer munkája, akinek elhíresült megfogalmazása szerint a filológiai szemináriumok a 19. század végén irodalomtudományos „laboratóriumokként” kezdenek működni. És már léteznek kutatások, amelyek ehhez a megfogalmazáshoz kapcsolódnak, pl. Franco Moretti újabb kezdeményezése a Stanford Egyetemen, amelyet „Literary Lab”-nak keresztelt. A tervezett projekt éppen ezért fontosnak tartja annak vizsgálatát, hogy a filológiai munka mikortól vált leírhatóvá valamiféle laboratóriumi munkaként, és hogy leírható-e még ma is ekként, amikor a digitális médiumoknak köszönhetően, úgy tűnik, helytől függetlenül válik végezhetővé és hálózatba szervezhetővé. A közös projekt előzményei Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében 2007 óta folynak intenzív kutatások a filológiai munka történetéről, elméletéről és gyakorlatáról. Ezt a kutatást nem csak magyar nyelvű cikkek és kötetek dokumentálják (vö. www.aitk.hu), hanem számos idegen nyelvű publikáció is (pl. Kelemen P. / Kulcsár Szabó E. / Tamás Á. [szerk.], Kulturtechnik Philologie, Heidelberg, 2011). Az ELTE-n folyó kutatások annyiban újszerűek, hogy a modern filológiák képviselői és a klasszika filológusok a kezdetektől fogva együtt dolgoztak. Éppen ezért képviselteti magát a klasszika-filológia is egy adjunktussal és egy doktorandusszal a tervezett együttműködésben. Az utóbbi években a filológiakutatások Budapesten is elmozdultak gyakorlattani irányba, de mindvégig a papíralapú filológiai eljárások álltak a középpontban. A filológiai munka digitalizált formáinak reflexiójára még nem történt kísérlet. A feladat tehát az, hogy ezt a tudománytörténeti távlatot hozzuk párbeszédbe a Kölnben zajló intenzív kutatásokkal, amelyek a természet- és szellemtudományok „történeti episztemológiájára”, a digitális médiumok archeológiájára és az ún. „aktorhálózat-elméletre” irányulnak (vö. Nicolas Pethes, „Actor Network Philology”, 2015;
2
Torsten Hahn: „Die Diabolik der Medien als Intriganz von Schreibern und Sekretären”, 2009). A párbeszéd sikerességét a kölni és a budapesti kutatások kultúratudományos profilja garantálhatja. A tervek szerint az együttműködés során a két kutatási irány kiegészíti egymást: a kölni hálózatelméletek a budapesti eredmények gazdagodásához vezethetnek, a budapesti történeti gyakorlattan és klasszika-filológia pedig a kölni elméleti nézőpontot szélesítheti. *** Német részről Nicolas Pethes régóta a kultúratudomány és az irodalomtudomány határterületein dolgozik. Elsősorban irodalom és kulturális emlékezet, irodalom és médiumok, valamint irodalom és tudástermelés témakörében jelentek meg írásai, t.k. a filológiák történetéről és önreflexiójáról, továbbá a digitális bölcsészet irodalomtudományi alkalmazhatóságáról. „Antropologizálás és újrafilologizálás” című tanulmánya bekerült a t.k. Kelemen Pál által szerkesztett Metafilológia 2 (Budapest, 2014) című szöveggyűjteménybe. „Serial Individuality” című tanulmánya a digitális bölcsészetről szóló újabb viták számára alapvető jelentőségű, „Distant Readings” (szerk. M. Erlin / L. Tatlock, 2014) című gyűjteményes kötet részét képezi. Programadó tanulmánya az aktor-hálózat-elmélet irodalomtudományi alkalmazhatóságáról a Medienphilologie című (szerk. F. Balke / R. Gaderer, 2015) kötetben jelenik meg hamarosan. A Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik „Turn, turn, turn” (2014) című tematikus füzete számára írta a „Catastrophic Turns: Wir sind nie Germanisten gewesen” c. tanulmányt, amely az irodalomtudomány jelenlegi önértelmezéseit vizsgálja az egyes alkalmazott elméletek tükrében. Magyar részről Kelemen Pál a Filológiai mint kultúrtechnika (2007–2011) című kutatási projektnek négy évig volt munkatársa. Ebben a projektben fiatal kutatókból és doktoranduszokból álló csoport szerveződött, a csoport a modern filológiák és a klasszika-filológia elméletének és történetének terén végzett alapkutatásokat. A Filológia (Budapest, 2009–2014) című könyvsorozat eddig megjelent köteteinek társszerkesztője, így annak a kétkötetes Metafilológia című szöveggyűjteménynek is, amely lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon is felfedezzék a filológiai munkában rejlő kultúratudományos potenciált. Ezen kívül évek óta dolgozik azon, hogy médiatudományi távlatból mutassa be a filológiai tevékenységet, és feldolgozza a tudománytörténetét. E kutatások eredményeinek tekinthető t.k. a Prae folyóirat Friedrich Kittlernek szentelt tematikus száma (2014/4), valamint a „Mi volt előtte? Kittler filológiája” című tanulmánya a Partitúra (2014/1) folyóiratban. Annak lehetőségét, hogy mennyiben lehet médiaelméleti és tudománytörténeti kutatások alapján a tudományos és nem tudományos íráshasználati formák viszonyát új módon leírni, és hogy mennyiben lehet a filológiai tanulmányok funkciójára és társadalmi hasznosságára vonatkozó kérdést megválaszolni, a Filológiai Közlöny általa társszerkesztett Mindennapi filológia (2015/2) című száma, valamint Miscellanea. Irodalmi és tudománytörténeti tanulmányok című könyve (2015) járja körül. A német és a magyar pályázó több mint 10 éve, a 2003-ban az ELTE Germanisztikai Intézetében rendezett Archiv – Zitat – Nachleben. Die Medien bei Benjamin und das Medium Benjamin című konferencia óta áll kapcsolatban egymással. A főként budapesti eredményeket publikáló Kulturtechnik Philologie (szerk. Kelemen P. / Kulcsár Szabó E. / Tamás Á., Heidelberg, 2011) c. tanulmánykötet, valamint a Metafilológia c. szöveggyűjtemények (Budapest, 2011 és 2014) profilja kettejük
3
együttműködésének köszönhetően nyerte el végleges formáját. 2012 őszén Nicolas Pethes az ELTE BTK Babits Előadások (http://www.btk.elte.hu/babits) sorozatának előadója volt, Kelemen Pál pedig 2015-ben a kölni Archivfiktionen. Sammeln, Speichern und Publizieren in der Literatur des 19. Jahrhunderts című konferencián adott elő. *** A projekt a tervek szerint a Kölni Egyetem és az ELTE között meglevő Erasmusszerződések bővítését is megalapozhatja annak érdekében, hogy az anglisztika, valamint a színház- és médiatudomány szakok mellett a germanisztikai intézettel is eleven kapcsolat épülhessen ki mind hallgatói, mind oktatói szinten. Tudományos célkitűzések A tervezett együttműködésnek hármas célja van: javaslatot tenni a filológiai kutatás és oktatás funkciójára a digitális szövegfeldolgozó technikák uralta környezetben, amikor gyökeresen átalakulnak a szövegek tudományos és nem tudományos használati formái; választ keresni arra a kérdésre, miben áll az irodalomtudományos kutatás és oktatás társadalmi haszna az általános digitalizáció korában; felvázolni az irodalomtudományos munka olyan specifikus gyakorlattanát, amely humántudományi megfelelője volna az ún. „science studies”-nak, egy olyan kutatási iránynak, amely etnográfiai megfigyelésekre támaszkodva ír természettudomány-történet. A budapesti és kölni résztvevők – nagyrészt doktoranduszok és fiatal kutatók – összesen négy alkalommal, félévente egyszer vitatnák meg ezeket a kérdéseket. A tervezett alkalmak hasonlóképpen épülnek fel: mindegyikhez tartozik vendégtanítás (egy vagy két vendégtanárral), doktoranduszcsere (a disszertációk aktuális állásának kölcsönös bemutatásával; a magyar doktoranduszok számára önálló kutatási lehetőséggel) és workshop. *** A projekt különösen aktuális és tudománypolitikai szempontból kardinális jelentőségű kérdést feszeget: mennyiben alakul át a hagyományos filológiák munkája a digitális médiumok terjedésének következtében, és mennyiben változik az irodalmi hagyománnyal való foglalkozás szerepe a 21. században? Ezt a kérdést egyszerre kívánjuk feltenni „gyakorlattani”, valamint „média- és kultúraelméleti” távlatból. Reményeink szerint ezáltal leírhatóvá válnak az irodalmi és nem irodalmi szövegekkel való tudományos foglalkozás formái a maguk tárgyi, társadalmi, időbeli és médiahasználati vonatkozásaiban. A fenti kérdés sokkal konkrétabban így is feltehető: hogyan néznek ki azok a filológiai gyakorlatok, amelyek középpontjában már nem a kanonikus szövegek „szoros olvasata“ (close reading) áll, és milyen változáson mennek keresztül a filológiai gyakorlatok a technikai változások következtében? Itt elsősorban azokra a digitális szövegfeldolgozó eljárásokra gondolunk, amelyeken a „digitális bölcsészet“ jelenlegi konjunktúrája alapul. A szövegekkel való foglalkozás újabb tudományos formáinak leírása kettős elhatárolás révén tehető különösen gyümölcsözővé: egyfelől el kell határolnunk a papíralapú filológia történeti eljárásmódjaitól, másfelől a szövegek előállításának és
4
befogadásának jelenbeli nem tudományos, vagyis mindennapi formáitól. Ezen elhatárolások révén lehetőség nyílik olyan kérdések megválaszolására, amelyek az irodalom kutatásának és oktatásának hangsúlyozottan gyakorlati jellegére vonatkoznak (melyek az olvasás és az elemzés hatékony gyakorlatai?), kultúrtörténeti távlatúak (hogyan néztek és néznek ki a filológiák professzionális eljárásai?) és nem utolsó sorban társadalompolitikai jellegűek (milyen társadalmi kontextusai és funkciói vannak a tudományos eljárásoknak és módszereknek?). A digitális bölcsészet (digital humanities) szakmódszertani áttörésének a körvonalait és következményeit kell tehát megvitatni és történeti szempontból feldolgozni. A digitalizált szövegek mennyiségi kiértékelési lehetőségeinek mindeközben módszertani újításként kell a látótérbe kerülniük – ez tehetné újra elevenné a filológiai tudományok identitásáról szóló vitákat –, és egyben az eddigi filológiai gyakorlat alapvető alternatívájaként is. Az automatizált és statisztikai elemző eljárások esetében, szemben az elmúlt évtizedek elméleteinek és „fordulatainak” következményeivel, sokkal inkább az válik kérdésessé, hogy miben áll maga a filológiai tudás. A filológiai tudományok digitális jelenét érintő megfigyelés azonban egyáltalán nem valamiféle válság látlelete, hanem e tudományok új távlata: csak a digitális fordulat vet fényt azokra az eddig inkább csak elvétve feldolgozott technikai, „kézműves” gyakorlatokra, amelyek mindeddig a filológiai tudás előállításának alapját képezték. Így a tervek szerint a filológiák módszertanainak és elméleteinek a történetét nem modellek és koncepciók alapján rekonstruáljuk, hanem olyan papírmunkaként (Bruno Latour), amelyet szövegek, intézmények, médiumok, írók, olvasók, fogalmak és elméletek keretei között végeznek. Más megfogalmazásban a filológiai tudást is visszavezethetőnek tartjuk konkrét társadalmi gyakorlatokra, amelyek nem csupán a filológiai megismerés feltételrendszerét képezik, hanem ezek alkotják az irodalom elsődleges valóságát: a szövegek megjelenítésének formáját, elrendezésüket az archívumokban, befogadásuk kereteit, az olvasók közti interakciókat, az olvasmányok újraelbeszélését és láthatóvá tételét vagy éppen megvitatásuk, megjelentetésük és didaktikai közvetítésük kommunikációs formáit. Ily módon tervezzük kidolgozni a filológiák ismeretelméletét a maguk médiumfüggő és gyakorlattani kontextusában. A filológiai tudományok közvetítő közegeiként megkülönböztethetők egyfelől a papíralapú technikák (könyv, cédulakatalógus, könyvtár) és a digitális archívumok. E tudományok gyakorlataiként megkülönböztethető az olvasás (keresés, elemzés, értelmezés), az írás (kivonatolás, tudományos cikk) és a kommunikálás (publikálás, előadás, megvitatás) az éppen adott intézményi keretek között (iroda, szeminárium, konferencia, kiadó vagy éppen támogató szervezetek). A filológiák ismeretelmélete érinti az önreflexió alakzatait a szövegben és az olvasatban, az irodalom fogalmát a nemzeti kultúra és a globalizáció között, a kánonról folytatott vitákat, az esztétikai elméleteket. Arról van tehát szó, hogy történeti szempontból mutassuk be a filológiai tudás előállításának kontextusait és eljárásait a társadalmi és technikai változások háttere előtt. A filológiai tudományok kultúrájának ún. „gyakorlattani” vizsgálata válasszal szolgálhat arra, hogy a filológiai munka milyen funkciót tölt be a modern tudás- és médiakultúrában, miben áll a társadalmi hasznossága a nemzeti irodalmi örökség megőrzésének és továbbadásának a tekintetében, és hogy milyen intézményes jövő előtt áll. Az ilyen vizsgálatok ezáltal járulhatnak hozzá ahhoz, hogy körvonalazzuk a
5
szövegekkel és elméletekkel végzett szellemtudományi munkát a digitalizálás és a kulturális emlékezet globalizálódásának a korszakában. A tervezett együttműködés a fenti kérdéseket eleve tudomány- és nemzetközi távlatban vizsgálja, miután a digitális bölcsészeti fordulat alapvetően, a maga mindennapi gyakorlatában lépi át a nemzeti filológiák és a nemzeti tudományos kultúrák hagyományos határait, ezzel is ráirányítva a figyelmet e határok történeti jelentőségére. A magyar és német tudományos hagyományban előállított filológiai tudás különböző gyakorlatainak történeti összehasonlításától azt várjuk, hogy differenciáltabban lássuk az egyes nemzeti hagyományok fejlődéstörténetét. Ezzel együtt a digitális szövegfeldolgozás technikáinak és gyakorlatainak filológiaspecifikus teljesítménye (szabványosítás, hozzáférhetőség stb.) jobban leírható a maga összetettségében, ha ezek működését eleve két különböző tudáskultúra kontextusában – a magyaréban és a németében – vitatjuk meg és tesszük próbára. A tervezett munka formáit az alábbi táblázat tartalmazza. *** Tevékenység
Időtartam
Helyszín
2016. tavaszi félév: workshop 2016. tavaszi félév: doktoranduszcsere 2016. tavaszi félév: vendégoktatás 2016. őszi félév: workshop 2016. őszi félév: doktoranduszcsere 2016. őszi félév: vendégoktatás 2017. tavaszi félév: workshop 2017. tavaszi félév: doktoranduszcsere 2017. tavaszi félév: vendégelőadás 2017. őszi félév: workshop 2017. őszi félév: doktoranduszcsere 2017. őszi félév: vendégelőadás
2 nap 7 nap 7 nap 2 nap 14 nap 7 nap 2 nap 7 nap 7 nap 2 nap 14 nap 7 nap
ELTE Budapest ELTE Budapest ELTE Budapest Universität zu Köln Universität zu Köln Universität zu Köln ELTE Budapest ELTE Budapest ELTE Budapest Universität zu Köln Universität zu Köln Universität zu Köln
Doktoranduszképzés A projektbe német részről 4 doktoranduszt, magyar részről 3 doktoranduszt kívánunk bevonni. Kiválasztásuk a doktori témájuk és az eddigi tudományos eredményeik alapján történt (ld. „A közös projekt előzményei”-nek leírását). A német doktoranduszok egy-egy hétre látogatnak Budapestre egy professzor vezetésével, a magyar doktoranduszok két-két hétre látogatnak Kölnbe, őket egy-egy hétre két adjunktus kíséri. Mind a magyar, mind a német doktoranduszok előadóként és diszkutánsként részt vesznek a közös workshopokon (összesen 4 ülésen). Ezen kívül budapesti, illetve kölni tartózkodásuk idejére olyan üléseket is szervezünk, amelyeken (összesen 4 alkalommal) a projektvezetők irányításával bemutatják és megvitatják a doktori projektjük aktuális állását és problémáit. A magyar doktoranduszoknak ezen kívül rendelkezésre áll majd kétszer 1 hét önálló kutatásra és kapcsolatépítésre a Kölni Egyetemen. A projekt tehát úgy segíti a doktoranduszképzést, hogy alkalmat ad 1) a magyar doktoranduszoknak önálló kutatásra idegen nyelvű környezetben, 2) a kapcsolatépítésre hasonló projekteken 6
dolgozó német doktoranduszokkal és oktatókkal, 3) idegen nyelvű előadások tartására, 4) a német workshop-, vita- és projektprezentációs kultúra megismerésére, 5) idegen nyelvű tanulmányok elkészítésére és publikációs tervek kidolgozására, 6) interdiszciplináris kutatás tervezésére és elvégzésére. A magyar doktoranduszokat különböző doktori projektekből válogattuk össze, hogy már tudományos karrierjük legelején gyakoroltassuk velük a tudományágakon átívelő, ám hangsúlyozottan személyközpontú, hálózatos együttműködési formákat. Ezen kívül a projekt keretében a magyar doktoranduszok aktív részeseivé válhatnak annak, ahogy az ELTE-n megismertetünk és bevezetünk egy olyan kutatási irányt, amely vélhető jövőbeni humántudományos szerepét tekintve egyetemünkön egyelőre nincs kellőképpen reprezentálva.
7
