AZ EVANGÉLIZÁCIÓK TÖRTÉNETE ÉS NÉHÁNY TANULSÁGA Ha az egyházhoz régebben kötõdõ emberek közül Magyarországon valaki ezt a szót hallja, hogy „evangélizáció”, akkor legtöbben arra az idényszerû(kampányszerû), több napon át tartó igehirdetés sorozatra gondolnak, melynek hallgatóit az igehirdetõ megtérésre szólította fel. Ezeknek az igehirdetés-sorozatok általánosan elfogadott tematikája volt: a bûn, kárhozat, megtérés, bûnbocsánat, Krisztus áldozata, örökélet. Mivel az evangélizáció fogalmának megfogalmazására a szakirodalom több, mint 70 meghatározást sorol fel, ezért fontosnak tartom már elõre jelezni, hogy a továbbiakban a fenti értelemben vett evangélizációról beszélnék. Azt az észrevételemet is szeretném megosztani a kedves Hallgatókkal, hogy az evangélizáció témája az eddig rendezett konferenciákon elég felszínesen került kitárgyalásra, amennyiben figyelmen kívül hagyták e téma teológiai, ekkleziológiai, missziológiai kontextusait. Ebbõl okulva, a következõkben szeretném az evangélizációk történetét és annak tanulságait az említett kontextusokban vizsgálni és analizálni. Az evangélizációk történetét a szakirodalom egy része az ébredésekkel összefüggésben tárgyalja, s ez a magyarázata annak is, hogy ha valahol egy egyház lelki alvásba merül, a gyülekezetek erõtlenné válnak, a templomok kiürülnek stb., akkor az evangélizáció témája, mint valami csodafegyver újra, meg újra elõkerül. Így került elõ ez a téma hazánkban is úgy, mint a gyülekezetek lelki válságából kivezetõ egyetlen út. 1. Mint említettem, az evangélizációk története szoros kapcsolatban áll az ébredések történetével. Mivel az a homiletikai mûfaj és gyakorlat, melyet hazánkban is evangélizációnak neveznek, a 18. század „terméke”, ezért most a 18-19. sz. ébredéseivel foglalkoznék igen röviden. 1.1. A misszió-történet írói annak az un. lutheránus-pietista ébredésnek kezdetét, mely egyébként az Anglián és Hollandián át érkezõ puritánus hatásra indult el Németországban, egyebek mellett, a hazánkban talán legjobban ismert Philipp Jakob Spenernek (1635-1705) nevéhez kapcsolják, aki a korai pietizmusnak, az ún. Halle-i pietizmusnak meghatározó személyisége volt. A Halle-i lutheránus-pietista ébredés másik fontos személyisége August Hermann Francke (1663-1727) volt, akit a protestáns evangélizáció atyjának, és az elsõ nagy német evangélistának neveznek. Õ volt, aki járva az országot templomokban, árvaházakban és oktatási intézményekben hirdette az evangéliumot, felszólítva hallgatóit a megtérésre. Ennek az ébredésnek képviselõi elsõsorban az erõtlenné vált, tradicionális egyházi életet szerették volna megújítani. 1.2. A 18. sz. másik ébredése Amerikában támadt, melyet misszió-történetírók az ún. elsõ nagy ébredésnek neveznek. Az amerikai elsõ nagy ébredés kibontakozásában jelentõs szerepet játszott, a német pietista hatás alatt felnõtt holland református Theodore Frelinghuysen, a presbiteriánus Jonathan Edwards (1703-1758), methodista John Wesley (1703-1791), a kálvinista George Whitefield (1714-1770). Ez az ébredés egymástól függetlenül, helyi gyülekezetekben kezdõdött, és az ébredés lelkészei is eleinte csak gyülekezetük életet szerették volna megújítani. Ez a helyzet azonban J. Wesley és G. Whitefield Amerikába érkezése után megváltozott miután Whitefield el kezdett nagy tömegek elõtt evangélizálni. (Az õ nevéhez füzõdik az ún. „tömegevangélizációs” módszer bevezetése Amerikában és Angliában.) Hamarosan ez az ébredés nemcsak a felekezeti határokat lépte át, hanem új felekezetek létrejöttéhez is vezetett. 1.3. A harmadik, s még az elsõnél is kiterjedtebb ébredés, mely 1850-tõl és 1914-ig tartott, Amerikában kezdõdött és átterjedt Európára is. Ezt nevezik egyébként a második nagy ébredésnek. Ez az ébredés egy olyan „imamozgalomból” indult ki, melyet laikusok kezdeményeztek Amerikában, majd hatása kiterjedt Angliára, Skóciára, Írországra, Németországra, Hollandiára stb. és tartott az elsõ világháború kezdetéig. Ennek az ébredésnek fõbb, hazánkban is ismert evangélistái voltak: Dwight L. Moody (1837-1899) John R. Mott (1865-1955) R. A. Torrey (1858-1928), stb. Ennek az ébredésnek kiterjedésében már igen nagy szerepet játszottak a tömegevangélizációk. Az egyház történetében talán nem is voltak olyan méretû tömegevangélizációk, mint a második nagy ébredés során. 1.4. A 20. században is szinte világszerte támadtak kisebb nagyobb méretû és kiterjedésû ébredések, immár nemcsak az amerikai és európai kontinensen. Ezeknek az ébredéseknek is meg voltak és vannak az ismert evangélistái, gondolok itt a legnépszerûbbre, Billy Graham-re(1918-). A 20. sz. ébredései teológiailag a korábbiaknál még többszínûek voltak, gondolok itt az ún. evangélikál jellegû ill. a mára legnagyobb méretûnek mondott ún. karizmatikus ébredésekre. E rövid történeti áttekintéssel szerettem volna azt érzékeltetni, hogy valamennyi ébredésben fontos szerepet játszottak az evangélizációk. 2. Témánk szempontjából érdemes megvizsgálnunk, hogy mik voltak ezeknek az ébredéseknek a jellegzetességei. 2.1. Az elsõ, amit feltétlen látnunk kell, a spontaneitás. Ha valahol joggal lehet idézni a János 3:8-at, „ A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jõ…” akkor ezt minden ébredés megindulásával kapcsolatban megtehetjük. Erre a momentumra szeretném felhívni mindenki figyelmét most is. Ha valahol felfedezhetõ a Szentlélek-Isten szuverénitása, akkor ezt az ébredésekben figyelhetjük meg! 2.2. Ezek az ébredések mindíg úgy indultak, hogy lelkipásztorok „csupán” hirdették az Igét ( Lásd az elsõ nagy ébredést!). Az igehirdetõk tulajdonképpen az erõtlenné vált népegyházi gyülekezeteiket akarták lelkileg felrázni. 2.2. Az ébredések másik kísérõ jelensége volt a napokon keresztül tartó, megtérésre felszólító igehirdetés sorozat, melyet
evangélizációnak neveztek. Az evangélizáló igehirdetések kialakulása mögött az, a pietizmus által erõteljesen hangsúlyozott meggyõzõdés állt, hogy mivel a keresztyén élet megtéréssel kezdõdik, ezért erre kell az embereket felszólítani. Ennek eszköze pedig az evangélizáció. Az evangélizáló igehirdetések ezért egy világosan artikulálható paradigma szerint hangzottak el: bûnös vagy és elveszett – de Jézus a kereszten életét adta érted – térj meg és megmenekülsz. 2.3. Az ébredések harmadik jellegzetessége a tömegevangélizációkat kísérõ tömeges megtérések eseménye volt. A megtéréseket úgy regisztrálták, hogy a megtérteket az igehirdetések után elõrehívták és megszámolták. Vagyis az evangélizáció célja a „megtérés elõidézése” (J.A. Packer) volt. 2.4. Az ébredések negyedik jellegzetessége az a törekvés volt, hogy a népegyházat hitvalló egyházzá tegyék, ezért a megtérteket megkülönböztették a meg nem tértektõl, és a tradicionális gyülekezeti alkalmakon kívül külön közösségekbe gyûjtötték össze õket és igyekeztek aktivizálni az evangélium továbbadására. Így az ébredésekben mindig felerõsödött egyrészt a szeparáció, másrészt az egyetemes papság elve. 2.5. Mindenképpen ki kell még emelnünk az ébredések, közöttük úgy ez elsõ, mint a magyar protestantizmusra is hatást gyakorló un. második nagy ébredés interkonfesszionális jellegét, mely késõbb az ökumenikus mozgalom megindulására is nagy hatással volt. 3. Az ébredések következményei és hatásuk 3.1. A történeti áttekintésben pietista-lutheránusnak nevezett ébredésnek pozitív következményeirõl köteteket írtak a történészek. Ennek az ébredésnek hatására gyökeresen megváltozott az egyházi élet, a gyülekezeti élet spiritualitása, a teológiai oktatás, fellendült a teológiai és lelki irodalom, azelõtt soha nem látott mértékben fellendült az intézményes diakónia, stb. Az ún. elsõ nagy ébredés eredményeként új gyülekezetek, sõt új felekezetek alakultak, a régi gyülekezetekben pedig megújultak. Ez az ébredés is, mint a többi, harcot indított az alkoholizmus, a szerencsejáték, a káromkodás, házasságtörés stb. bûnei ellen, s ilyen értelemben társadalmi hatásuk is igen jelentõs volt. Történetírók, Amerikában a rabszolgaság megszüntetését, sõt magának a mai Egyesült Államoknak kialakulását is, az elsõ nagy ébredés egyik következményének tartják. 3.2. Az ébredések fontos következménye volt – úgy az amerikai, mint az európai kontinenseken – egyházi kollégiumok, és teológiai szemináriumok megindítása (melyek késõbb, pl. az USA leghíresebb egyetemei lettek). Továbbá annak a gondolatnak szorgalmazása is, hogy minél több gyülekezeti tagot kell kiképezni és bevonni a missziói munkába. 3.3. Az ébredéseknek azonban nemcsak pozitív következményei voltak! A tanulság kedvéért a negatívumokat is érdemes röviden számba venni. 3.3.1. Az európai ébredések nemcsak az egyházi élet megújulását eredményezték, hanem kisebb-nagyobb egyházszakadásokhoz is vezettek. Gondolok itt, pl. Angliára, Németországra, Hollandiára. 3.3.2. Az ébredések interkonfesszionális jellegével együtt járt a hitvallások ignorálása, mely gyakran a felekezetek identitás vesztéséhez és olykor szektásodáshoz vezetett. Figyelemre méltó, hogy az ébredéseket kezdettõl fogva kísérték az extatikus jelenségek, a rajongás, amely jelenségekkel szemben a tanításban sokszor járatlan ébredési vezetõk gyakran tehetetlenek voltak (mind a mai napig!). 3.3.3. Az ébredések ekkleziológiai fogyatékosságát három szóban szokták megfogalmazni: aktivizmus – szünergizmus individualizmus. Az aktivizmus abban jelentkezett, hogy az ébredés emberei maguk akartak ébredést csinálni. Mivel az ébredés legfontosabb eszközének az evangélizációt tartották (és az imádságot), ezért alaposan kidolgozták annak tartalmi és szervezési forgató könyvét. Azt tartották eredményes evangélizációnak, ha sokan tértek meg. A szünergizmus abban jelentkezett, hogy túl nagy jelentõséget tulajdonítottak az ébredés emberi faktorának, magának az evangélizációnak, a szervezésnek, imahadjáratnak és az érzelmi hatásgyakorlásnak, akaratlanul is elfelejtkezve a Szentlélek szuverénításáról. Ekleziológiai problémának tartjuk, hogy az ébredések a keresztyén hitet individualizálták, azaz magánüggyé tették. A tömegevangélizáció egyetlen célja is az egyén megtérése volt. Kidolgozták, hogy a bûnbánattól a megtérésig milyen út vezet, s azt fogadták el igazi hívõnek, aki be tudott számolni e sablon szerint, megtérése minden részletérõl. Az egyházról szóló bibliai tanítással vagy egyáltalán nem, vagy nem biblikusan és hitvallásszerûen foglalkoztak. 3.3.4. Mivel a megszentelõdésrõl sem volt biblikus mondanivalójuk, ezért sok helyen belecsúsztak a törvényeskedésbe, olykor a perfekcionizmusba. Szerény véleményem szerint az ébredések késõbbi hatástalanná válásának egyik fõ oka az volt és maradt, hogy vezetõiknek nem volt biblikus mondanivalójuk a megszentelõdésrõl. 4. Ezek után szeretném feltenni azt a kérdést, hogy mitõl függött az ébredések megindulása és késõbbi alakulása és hatása? E kérdéssel visszaérkeztünk az evangélizáció egyik lényeges és alapvetõ teológiai kérdéséhez. Kérdésem más szavakkal az, hogy vajon az ébredéseknek feltétele, netán elõidézõje volt a fenti értelemben vett evangélizáció, vagy csupán katalizátora és fõként továbbvivõje? Mi volt elõbb, az evangélizáció vagy az ébredés? A válasz attól függ, hogy kitõl kérdezzük ezt? Ha pl. Wesley-t, Moodyt, vagy Finney-t, vagy Billy Graham-et kérdezzük, azt felelik: „kezdetben volt az evangélizáció.” Ha viszont pl. Jonathan Edwards-ot, G. Whitefieldet kérdezzük, õk azt felelik kezdetben volt az ébredés, aztán jött az evangélizáció. Ez az egyáltalán nem lényegtelen szemléletbeli különbség természetesen meghatározta az evangélizáció üzenetét, de az ébredések további sorsát is.
Wesley szerint az ember üdvössége teljességgel az ember szabad akaratától függ, ezért az õ üdvrendjében az üdvösségre vezetõ úton elsõ volt a megtérés és utána következett az újjászületés. Mivel Wesley igehirdetéseiben az ember szabad akaratára apellált, ezért nevezhetjük õt az antropocentrikus evangélizáció atyjának is. Wesley az evangélizáció eredményességét a megtérésekben mérte le. Vele szemben a kálvinista Whitefield meg úgy tette fel a kérdést, hogy mi volt kezdetben; a szuverén és ellenállhatatlan kiválasztó kegyelem vagy a szabad akarat? S tudjuk a választ! J. Edwards és G. Whitefield mindent a Szentlélektõl vártak. Hirdették az Igét és várták a Szentlelket. Az elsõ nagy ébredésben még párhuzamosan evangélizált a kálvinista Edwards, Whitefield és az arminiánus Wesley, késõbb viszont felerõsödött az ember szabad akaratára apelláló ún. „agressziv evangélizációs” irányzat. A 19. századi ún. második nagy ébredésben pedig már az arminiánus szellemiségû evangélizáció dominált, hozzátenném, hogy hazánkban is. Ha a kétféle evangélizációt csak az egyén megtérése szempontjából vizsgáljuk, akkor mondhatnánk, teljesen közömbös, hogy egy ember milyen típusú evangélizációra tér meg, az a lényeg, hogy megtérjen. Ha azonban a gyülekezeti élet és az egyház jövõje szempontjából (vagyis ekleziológiai kontextusban) vizsgálom az evangélizációkat, akkor már nem mindegy az, hogy miként evangélizálunk. Az evangélisták által ritkán kérdezett „hogyan tovább”-ra, vagyis a megszentelõdés nagy kérdésére nézve ugyanis az arminiánus evangélizáció által adott válasz gyakran vezetett a perfekcionizmusba, következésképpen képmutatásba. (Szerény véleményem szerint egyebek mellett, ennek lett áldozata mára a nyugateurópai keresztyénség is.) A megszentelõdés útjának kérdésére adott, az egyház és a megtért egyén jövõjét döntõ módon meghatározó, kálvinista kegyelemközpontú válasznál viszont eddig nem hangzott el jobb és biblikusabb válasz. (Erre kellene több figyelmet fordítanunk!) Az eddig elmondott szempontok alapján el kellene készítenünk az elmúlt 50 esztendõ magyar ébredés- és evangélizációtörténet elemzõ értékelését is. Lehet, hogy aki ezt megtenné, kapna hideget-meleget. Pedig ezt az elemzést nem kerülhetjük el. Erre egyébként, véleményem szerint egyházunkban, az evangélizáció teológiájával kapcsolatosan forgalomba lévõ sokféle félremagyarázott, és bibliailag megalapozatlan elmélet miatt is igen nagy szûkség lenne, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évtizedek evangélizációs gyakorlatunk csõdjének és zsákutcájának okait végre ki kellene elemeznünk és mondanunk. Úgy gondolom, hogy mi, akik a református egyházban nemcsak egy világrendszer összeomlását értük meg, hanem a 21. század küszöbét átlépve, egészen új kontextusba kerülve, új kihívásokkal kellett szembenéznünk, útkeresésre vagyunk kötelezve! 5. Református egyházunkban az evangélizáció kérdésében ma, két markáns véleményt figyelhetünk meg. Az egyik szerint az a baj, hogy nem evangélizálunk eleget, a másik szerint viszont az evangélizációra egyáltalán nincs szûkség. Ez utóbbi vélemény képviselõi – természetesen – nagy ellenállásra számíthatnak, mégis érdemes lenne megkérdezni õket, hogy tulajdonképpen mire gondolnak. Ha ugyanis arra gondolnak, hogy a régi arminiánus tartalmú és régi célokat kitûzõ, azaz megtérést „kipréselõ”, elõrehívásos, evangélizációs kampányra nincs szûkség, ezzel a magam részérõl én is egyetértek. Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy kell-e evangélizáció vagy nem, hanem az hogy van-e szûkség alvó és névleges gyülekezeti tagok felébresztésére, ill. az Istentõl elidegenedett emberek hitre és megtérésre segítésére? Van-e szûkség a kiválasztottak egybegyûjtésére? Ha ezekre a kérdésekre az egyházban valaki nem-mel válaszol, azt tragédiának tartom, mert aki a fenti kérdéseket vitatja az, az egyház lényegét tagadja meg. (Lásd Heid. Káté 54.) Azt viszont valóban meg kell vizsgálnunk, hogy az említett, és nem vitatható célokat ma, hogyan érhetjük el? Azt vitatom, hogy csak a régi módszerrel és a régi tartalommal végzett evangélizációval! Ha pedig mindenképpen ragaszkodunk ehhez az evangélizáció fogalmához, akkor fogalmazzuk meg egyértelmûen és világosan, hogy mi mit értünk tartalmilag és módszerileg a biblikus és református evangélizáció fogalmán. 6. Mi lenne hát a biblikus, református evangélizálás lényege? 6.1. A válaszadásban kiinduló pontunk a Missio Dei bibliai elve. Vagyis: az Atya küldi a Fiút, a Fiú és a Szentlélek pedig küldi a tanítványokat az evangélium hirdetésére (János 20:21-22). Felhívom ezuton is a figyelmet arra a Forgács Gyulára, aki az evangélium hirdetését nevezte evangélizálásnak, megkülönböztetve azt az evangélizáció 18. sz.-ban alkotott methodista fogalmától. Az evangélium hirdetését tehát Krisztus elsõsorban nem egyénekre, hanem közösségre, a Krisztus-testre bízta (Mté 28,18-20; Acta 1,8;) Tehát az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testnek a feladata és tevékenysége. Ez vonatkozik egy tradicionális gyülekezeten belüli és a gyülekezeteken kívülre irányuló evangélizálásra is. Az evangélizálást tehát nem szabad különválasztani az egyháztól. Ha az evangélizálás nem kapcsolódik mindahhoz, amit az egyház tesz, akkor az egyház identitásával nagy baj van. Vagyis nincs egyháztól, ha úgy tetszik gyülekezettõl független, magánvállalkozáson alapuló evangélizálás. Ha van ilyen, az nem biblikus! 6.2. Tartalmilag nézve, az evangélizálás tanúságtétel arról, hogy kicsoda Isten. Továbbá arról, amit ez az Isten a múltban, a jelenben, a jövõben tett, tesz és tenni fog. Deklarálása annak a hatalmas üdveseménynek, amit Isten az emberi történelemben Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által érettünk és helyettünk végbevitt és befejezett. Ennek fényében az evangelizálást nem a megtértek számában lemérhetõ eredményesség minõsíti, hanem az hogy Istenrõl, Jézus Krisztusról, a megváltásról, a megigazulásunkról szóló örömhírt hitelesen, azaz biblikusan adta e tovább.
6.3. Az evangelizálás ugyanakkor meghívás is a szent és kegyelmes Istennel való közösség örömébe. A meghívásban a szent Isten szeretetének és kegyelmének kell oly módon felragyognia, hogy az embereket Krisztushoz vonzza. De vigyázzunk, mert a 21. század evangélizáló igehirdetése nem lehet hízelgés sem korunk önmagát dicsõítõ embere felé, sem pedig lelki csodaszer kínálat minden frusztráció és csalódás ellen. De nem lehet fenyegetõzés sem, hogy aztán a kétségbeesés és a félelem ûzze az embereket Krisztushoz. Az ember helyzete önmagában is kétségbeejtõ, s ezt korunk embere érzi is, nem kell ezt feltétlenül fokoznunk. Az evangélizálás igen nagy problémája lett mára, hogy miként kezelje és artikulálja a bûn kérdést. Már csak azért is, mert korunk embere a bûn fogalmán egészen mást ért, mint a Biblia. A bûnnek legfeljebb etikai aspektusáról sejt valamit, miközben a bûn lényegérõl, teológiai, transcendens aspektusáról fogalma sincs, mint az athénieknek (Acta 17). Ebben a vonatkozásban is tanulhatunk a presbiteriánus J. Edwards-tól vagy a kálvinista Whitefieldtõl aki a bûn lényegét az ember önszeretetében határozta meg! Ezért hat egyre anakronisztikusabban és taszítóbban az etikai-bûn-centrikus evangélizáció. A bûn-centrikus evangélizáció másik nagy problémája, hogy nem tudja vonzóvá tenni a megtérést. „Miért térjek meg, mondjak le a bûnök élvezetérõl, mikor abban jól érzem magam?” kérdezi korunk hedonista embere. Felvetem hát a „botránkoztató” kérdést: vajon a bûnlátás feltétele, vagy következménye a kegyelem elnyerésének? Ha következménye, akkor merjünk bátrabban szólni arról a feltétel nélküli kegyelemrõl, melyrõl Pál a római levélben hatalmasan tesz bizonyságot (Róm 5,6-8). Csak halkan kérdezem, hogy tudunk e kegyelem-centrikusan evangélizálni? 6.4. Az evangelizálás nemcsak meghívás, hanem kínálat is, mely jelenvaló ajándékként kínálja a bûnbocsánatot, az értelmetlen élettõl és haláltól való szabadítást, és egyúttal az örök üdvösséget. Újra ajánlatos lenne az üdvösség fogalmának tisztázása is, mivel a régi típusú evangélizációk nagy kísértése volt egy olyan hamis, individualista, beszûkített üdvösségfogalom meghirdetése, mely csupán a bûnbocsánatra és a túlvilági boldog élet ígéretére szorítkozott. „Ha megtérsz, nagyon boldog leszel”, s ezen szinte mindig egy érzelmi állapotot értettek. Így vált sok evangélizáció boldogság-centrikussá, mely az evangéliumot a fogyasztói javak szintjére süllyesztette, melynek „megtértjei” úgy tekintettek magukra, mint egy csodálatos magánvagyon birtokosaira, Krisztusra pedig, mint a speciális ajándékok osztogatójára. Így „termelõdött ki” egy olyan érzelmi-, élvezet- és boldogság centrikus keresztyénség, melyet csak az kérdés foglalkoztatott hogy Istentõl, egyháztól mit kaphat. A mi evangélizáló igehirdetéseinknek mi a kínálata, mi mit ígérünk? Érdemes lenne elemezni ilyen szempontból is evangélizáló igehirdetéseinket! Kiderül-e evangélizáló igehirdetéseinkbõl, hogy Isten legnagyobb ajánlata maga Krisztus? Tudunk-e az evangélium legnagyobb ajánlatáról, Krisztus személyérõl úgy prédikálni, hogy az emberek ne az ajándékait, hanem magát Krisztust kívánják? 7. Újra kellene gondolnunk azt is, hogy mi az evangélizálás célja? 7.1. Kétségtelenül az, hogy az emberek „térjenek meg és higgyenek az evangéliumban”, vagy más szavakkal, hogy Isten meghívását és kegyelmét elfogadva, megmeneküljenek az örök kárhozattól. S ha az elfogadás „eszköze” és „aktusa” a hit, vajon nem ehhez a hithez kellene segítséget nyújtania az evangélizálásnak? Természetesen a hit Isten ajándéka, de a hitébresztés eszköze a hirdetett evangélium, az Ige. Ha pedig célunk a hitre segítés, evangélizáció egyik nagy feladata, hogy pontosan megnevezze a hit tárgyát, azaz adjon a hallgatóknak biblikus Isten-képet, biblikus kegyelem és megváltás képet, biblikus megtérés- és üdvösség fogalmat. Az evangélizálás visszatérõ kérdése, hogy vajon hallgatóink tudják-e, értik-e pontosan és világosan azt, aminek elhívésére felszólítjuk õket? Világos lett elõttük az, hogy mi Isten nagy kínálata számukra? Sõt világos lesz-e az, hogy Isten ajándéka kegyelembõl, hit által lehet az övéké, vagyis nem cselekedetekbõl. Világos lesz-e evangélizálásunkban, hogy a bûnbocsánatnak és örökéletnek nem a megtérés az ára, hanem a Krisztus keresztáldozata? 7.2. Mert hamis és manipulatív evangélizálás az, amelynek az a célja csupán, hogy az embereket érzelmileg, esetleg értelmileg kielégítse és gyönyörködtesse, s nem az, hogy az embereket hitre segítse. Az evangélizálás további célja, hogy a kétségbeesett és az élet értelmét keresõ embernek felmutassa egy igazán értelmes földi élet alternatíváját. Mert látnunk kell, hogy ma az embereket nem bûneik szorongatják, nem az ítélettõl félnek, hanem az élet értelmét keresik lázasan és nem találják. Az evangélizálás célja tehát, hogy úgy mutassa be a Jézust követõ tanítványságot, mint a legértelmesebb életformát és életcélt. Ezért a biblikus evangélizálás nemcsak az üdvösségbe, hanem abba a közösségbe is hív, ahol másoknak is ugyanez a célja. Ne feledjük, hogy Jézus amikor Pétert elhívta, nem az üdvösséget és a bûnbocsánatot ígérte neki azonnal, hanem azt, hogy ha követsz, emberhalász leszel (Luk.5,10) Az evangélizálás tehát a misszióra is hív. „Az embereket Jézusnak megnyerni annyit tesz, mint Isten dolgainak nyerni meg õket. Isten nemcsak a pokoltól kíván megmenteni, hanem azt akarja… hogy bennünk és szolgálatunk által a minket körülvevõ társadalomban ’Krisztus teljessége’ teremtõdjék újjá…”, írja David Bosch a neves missziológus. Nem kellene ezeket a célokat jobban szem elõtt tartva az evangélizálás új ösvényeire lépnünk? 7.3. Végül, de nem utolsó sorban az evangélizálás célja az is, hogy bátorítsa az embereket arra, hogy Jézus Krisztus ajánlatára pozitív választ adjanak. Ezért hangsúlyozzuk a személyes felelõsség, a személyes döntés fontosságát. A személyes döntés nem kerülhetõ meg. Csak az nem mindegy, hogy a döntésre milyen motiváló eszközöket használunk. Az evangélizációknak örök kísértése volt és maradt a pszichologiai manipuláció. Pedig nekünk illene tudnunk, hogy a református evangélizáció fõ motiváló érve : „azért dönts Jézus Krisztus mellett, mert Isten már rég döntött melletted.” Az elsõ nagy amerikai ébredés evangélizációiban a hangsúly Isten kegyelmén, és a megigazulás evangéliumán volt.
8. Amin mindenképpen el kell még gondolkoznunk az, hogy az általam vázolt evangélizálást hogyan végezzük egy tradicionális gyülekezetben és hogyan a templom falain kívül élõk között? Erre az izgalmas kérdéskörre azonban most, idõhiány miatt nem kívánok kitérni. Nem akarom befejezni elõadásomat úgy, hogy ne szóljak az evangélizálás feltételeirõl. Itt most nem arra a tanításra gondolok, amit a nagy evangélista Ch. Finney képviselt, amikor pontosan leírta az eredményes evangélizáció feltételeit, mintegy a Szentléleknek is kijelölve ezzel az igazán járható utat. Vallom, hogy az ébredést Isten Lelke támasztja akkor és ott, ahol Õ akarja, s ezt mi befolyásolni vagy irányítani nem tudjuk. Viszont azt is egyre világosabban kell látnunk, hogy mivel az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testének tevékenysége, amelybe a hitre jutott emberek beépülnek, hogy aztán kegyelmi ajándékaikkal építsék a Krisztus testet, ezért sok múlik azon, hogy a gyülekezet mennyire tud egy vonzó „fészekmeleget” kínálni a felébredt és megtért embereknek? Mert az egyház, a létével is vonz, vagy taszít. Ha egy gyülekezet, nem tud vonzó közösségként élni, nem tudja a saját, hitre még nem jutott tagjait hitre segíteni, a hitre jutottakat pedig befogadni és tovább vezetni, akkor onnan elfogynak az emberek. Ezért az is kérdés, hogy vannak-e missziónáló gyülekezeteink, melyek létükkel is evangélizálnak, és az embereket magukhoz vonzzák? Vajon mennyire felelnek meg ezeknek a kihívásoknak ma, református gyülekezeteink? Elhangzott Budapesten, a Dunamelléki Ref. Egyházkerület missziói konferenciáján, 2008. június 7-én. Elmondta: Dr. Sípos Ete Álmos lelkipásztor
