AZ EURÓPAI SZOMSZÉDSÁGPOLITIKA ÉS A KAUKÁZUSI ORSZÁGOK

Az Európai Szomszédságpolitika és a kaukázusi országok

117

AZ EURÓPAI SZOMSZÉDSÁGPOLITIKA ÉS A KAUKÁZUSI ORSZÁGOK Szigetvári Tamás

Az Európai Unió a kilencvenes évek kezdete óta jelen van a dél-kaukázusi térségben, ám szerepvállalása leginkább koordinálatlan tevékenységekben testesült meg, hiányzott a régiót illető koherens politika. A három érintett országgal 1996-ban aláírt Partnerségi és Együttműködési Megállapodások a mindkét oldalon hiányzó lelkesedés és politikai szándék miatt sem válhattak sikeressé. Az ezredfordulót követően az Unió keleti kibővítése teljesen új helyezetett teremtett, láthatólag kölcsönösen megnőtt a két régió érdeklődése egymás iránt. A térséggel összefüggő politika kereteként az Unió megalkotta az Európai Szomszédságpolitikát (ENP). Ebben, bár a régió nem közvetlenül határos az Unióval, a kaukázusi országok is helyet kaptak. Szintén nyitva áll a kaukázusi országok előtt az Unió legújabb kezdeményezése, a Keleti Partnerség, amely a térség országaival fenntartott kapcsolatok még szorosabbra fűzését tűzte ki céljául. A tanulmány elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen érdekek állnak az EU, és milyenek a kaukázusi államok törekvései mögött, valamint hogy az ENP mennyiben képes ezeket a várakozásokat teljesíteni.

1)

A Kaukázus geopolitikai helyzete

A Kaukázus nyelvileg és kulturálisan is a világ egyik legösszetettebb térsége. Ez jelentős részben a rendkívül változatos történelmének köszönhető, az évezredek során a térség része volt a különböző iráni (méd, pártus, szasszanida) birodalmaknak, de rövidebb időszakokra a rómaiak és a bizánciák is meghódították. Az iráni hatásra elterjedt zoroasztrikus vallást a

118

Szigetvári Tamás

kereszténység (Örményország, Grúzia) szorította ki, majd a VII-VIII. századtól az iszlám (arabok, szeldzsukok, perzsák) befolyása vált meghatározóvá. A XIX. században a térség az orosz expanzió érdeklődésének egyik elsődleges célpontjává vált, melynek eredményeképpen a Kaukázus északi részét Oroszország annektálta, míg a Dél-Kaukázus fölötti uralom megszerzéséért hosszú ideig küzdött az Oszmán Birodalommal és Perzsiával. Az I. világháborút követően a Dél-Kaukázus a Szovjetunió részévé vált, kezdetben (1922-36) Transzkaukázus néven egy tagköztársaságként, később Grúz, Örmény és Azerbajdzsáni SZSZK néven három különálló egységként. A három állam 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával nyerte el függetlenségét, de a tagköztársaságokon belüli, és közöttük feszülő konfliktusok, amelyeket a szovjet időkben sikerült elfojtani, már a birodalom utolsó éveiben kiéleződtek. Az örmények és az azeriek között 1988-ban tört ki fegyveres összecsapás Hegyi-Karabah kérdésében, míg Grúziában a dél-oszét és abház szeparatista törekvések okoztak problémát. A függetlenné vált dél-kaukázusi térség országai közötti feszültségek, illetve a szomszédos országokkal fenntartott viszony lényegében máig nem változott. A legtöbb konfliktus „befagyott”, a Hegyi-Karabah-konfliktus máig háborús állapotot teremt az örmények és az azeriek között, míg DélOszétia és Abházia sorsa egyre kevésbé kezelhető grúz belügyként. A felek a legtöbb problémában alig hajlandóak a kompromisszumra, ami nemcsak a történelmi sérelmek, de a világpolitikai játszmák eredménye is. Sokan magának a Transzkaukázusnak, mint önálló régiónak a létét is kérdésessé teszik, a közös identitás hiánya és az együttműködésre való képtelenség legalábbis erre utal.1 A régió országainak a kapcsolatrendszere is szövevényes. Örményország Törökországgal és Azerbajdzsánnal is kimondottan ellenséges viszonyban áll, az utóbbi időszak néhány pozitív diplomáciai fejleménye (a török államfő Örményországi látogatása egy labdarúgó-mérkőzés apropóján) alig változtatott a helyzeten. A grúzokkal ambivalens a viszony, hiszen az örmények számára jelenleg Grúzia szinte az egyetlen lehetséges kapcsolat a világpiaccal, így a jó kapcsolat Grúziával az örmények elemi érdeke. A grúz-orosz feszültség, illetve a csővezetékek miatt is megélénkült török-grúz illetve török-azeri kapcsolat azonban lehetséges feszültségforrásként jelentkeznek. Oroszországgal viszonylag szoros szövetségesnek számítanak, 2008 augusztusában barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írtak alá (amennyiben harmadik fél megtámadná őket). Bár a szerződést Aliev azeri elnök amerikai látogatását követően jelentették be, az örmények nem kívánnak amerika-ellenes külpolitikát folytatni a térségben, és nem is érdekük a két fél közötti konfliktus eszkalálódása.

1

Ghazaryan 2008.


119

Felértékelődik Örményország számára Irán szerepe is, jelenleg az örmény szárazföldi kereskedelem 20 százalékát az iráni határon át bonyolítják. Irán az orosz energiafüggés csökkentésére is alkalmas partner lehet, az elmúlt években készült el a két ország közötti gázvezeték, amely fölött az ellenkezés leszerelése érdekében az oroszok is ellenőrzési jogkört kaptak. Azerbajdzsán a régión belül Örményországgal a karabahi konfliktus miatt ellenséges viszonyban van, az 1994 óta érvényes tűzszünet ellenére időnként fegyveres villongások is kialakulnak a két ország között. A grúzokkal a csőhálózat miatt közösek az érdekek, és alapvetően jó a kapcsolat, ezt azonban a határviták olykor beárnyékolják.2 Oroszországgal elsősorban a szoros örmény kapcsolataik miatt bizalmatlanok, az alternatív gáz- és olajszállítási lehetőségek kiépítésének egyik fő mozgatórugója is ez volt. Részben az orosz-örmény kapcsolatok miatt is jó viszonyt igyekeznek fenntartani az Egyesült Államokkal. A régióban érdekelt további hatalmak közül Törökországgal a nyelvi rokonság miatt szoros a kapcsolat, Iránnal viszont a vallási hasonlóság ellenére (mindkettő siíta iszlám többségű ország) az ott élő 15 milliós (tehát az anyaországinál is nagyobb!) azeri kisebbség kapcsán sokszor feszült a viszony.3 Grúzia mindkét régióbeli állammal jó viszonyban van, számára a fő konfliktusforrást Oroszország jelenti. A Grúzia területén lévő Abház és Dél-Oszét autonóm területek az oroszok támogatásával maradtak fenn, ami a 2008-as katonai konfliktus kapcsán egyértelművé is vált. Oroszország ugyanakkor az észak-kaukázusi orosz területekről átszökött terroristák támogatásával vádolja Grúziát. A 2003-as rózsás forradalom óta a grúz vezetés az amerikai támogatásban bízik, és fő céljává vált az ország NATO tagságának elérése. A külső szereplők közül ma a legjelentősebb Oroszország, hiszen a térség a Szovjetunió felbomlása után is az orosz érdekszféra része maradt. Az orosz közelkülföldi aktivitás elmúlt évekre jellemző élénkülésének egyik leglátványosabb terepe éppen a Kaukázus volt, a 2008-as grúz-abház konfliktusban katonai beavatkozásával tevőlegesen is kivette részét. A három ország közül az örményekkel sikerült szoros szövetségben maradnia Oroszországnak, az orosz katonai támaszpontokat is fenntarthatták, és egyre erősebb az érdekeltségük az örmény gazdaságban is. Az Egyesült Államok érdekei szintén több szálon kapcsolódnak a térséghez. A régió stratégiai földrajzi helyzete – Oroszország, Közép-Ázsia, és a Közel-Kelet találkozásánál – és az orosz hatalmi ambíciók korlátozása kiemelt szerepet kaphat az amerikai külpolitikában, de országonként eltérő 2

A David Gareja kolostoregyüttes hovatartozása az egyik fő kérdés, a grúzok vallási és kulturális okokból is a magukénak szeretnék az egészet, és területcserét ajánlanak, az azeriek viszont a terület katonai stratégiai jelentősége miatt erre nem hajlandóak. 3 Irán igyekszik visszaszorítani az azeri kisebbség önállósodási törekvéseit, amit Azerbajdzsán nem néz jó szemmel.

Szigetvári Tamás

120

hangsúllyal. Míg Azerbajdzsán esetében energiatartalékai és az azeri mérsékelt muszlim irányzat propagálása lehet az elsődleges prioritás, a Grúziával kiépített szoros kapcsolatok leginkább az orosz dominancia ellensúlyaként szolgálnak. Az örmény kapcsolatokat az erős amerikai örmény lobbi befolyásolja, az összes volt-szovjet köztársaság közül Örményország kapja egy főre vetítve a legtöbb támogatást az amerikaiaktól. Törökország szintén aktív részese a kaukázusi regionális konfliktusoknak, hiszen a Grúziával és Azerbajdzsánnal ápolt baráti kapcsolatok mellett az örmény viszonylatra a történelmi múlt sérelmeire alapozódó csaknem évszázados konfliktus nyomja rá bélyegét, amit a két ország közötti diplomáciai kapcsolat hiánya is kifejez.

2)

A kaukázusi országok gazdasági helyzete

A három kaukázusi ország gazdasági helyzete sok szempontból eltér egymástól, az azonban mindegyikükre igaz, hogy méreténél és földrajzi helyzeténél fogva ha eltérő módon is, de kiszolgáltatott, nem csak a globális folyamatoknak, de a regionális viszonyoknak, ezen belül is a szomszéd országokkal fenntartott kapcsolatoknak.

2.1. Örményország A hárommillió lakosú Örményország helyzete talán a legkényesebb. Bár az elmúlt időszak tíz százalék fölötti átlagos éves GDP növekedése kétségtelenül impozáns, a kilencvenes évek komoly visszaesése után még hosszabb időszakra van szükség a tényleges felzárkózásra – a GDP az elmúlt években érte csak el az 1991-es függetlenné váláskori szintet. A szovjet időkben az Örmény SzSZK viszonylag hatékony ipart (elsősorban gép- és textilipar, valamint más feldolgozóipar) működtetett, amely termékeivel ellátta a többi tagköztársaságot, cserébe nyersanyagot és energiát kapott. Jelenleg a bányászat, a kohászat, a gyémánt-csiszolás, valamint az élelmiszer-feldolgozás a vezető iparágak, de dinamikusan nőtt az építőipar és a kereskedelem is. Az agrárszektor, bár jelentősen visszaesett, továbbra is a GDP több mint 20 százalékát adja. Az Oroszországgal fenntartott szoros kapcsolat a birodalom felbomlása után is megmaradt, jelentős részben az energia-függőség miatt. Az oroszok jelentős pozíciókat szereznek a jelenlegi örmény gazdaságban, a privatizált áramellátó-rendszert például az orosz RAO-UES vette meg.


121

Örményország 2003-ban csatlakozott a WTO-hoz, a világpiacra jutás fő nehézségei azonban az ország elzártságából adódnak: a török és azeri határok le vannak zárva, a közlekedési és kommunikációs infrastruktúra elmaradott, kapacitása szűkös.4 Az ország erőteljesen ráutalt az importra, mind az élelmiszereket, mind az energiahordozókat illetően. A külkereskedelmi mérleg 20-30 százalékos deficitjét a külföldi segélyek, a vendégmunkások hazautalásai (amelyek a GDP több, mint 10 százalékát adják) és az FDI (a GDP 5 százaléka körül) enyhíti. A külkereskedelmi partnerek között az EU (35-40 százalék) mögött Oroszország (15 százalék) és Izrael (10 százalék) következik. Az EU-ba irányuló export 63 százalékát, illetve az import 34 százalékát a csiszolásra szállított, illetve a feldolgozott gyémánt adja. A munkanélküliségi és ezzel összefüggésben a szegénységi ráta igen magas Örményországban, bár az elmúlt években itt is érvényesült némi pozitív tendencia. A lakosság öt százaléka ugyanakkor ma is „átmeneti” sátortáborokban él.5

2.2. Azerbajdzsán A három ország közül a kilencmilliós Azerbajdzsán helyzete változott a legkedvezőbb irányban az elmúlt években. A kőolaj és a földgáz új évezredben meginduló áremelkedése, és az azeri kitermelő- és szállítószektorban nyugati tőkével végrehajtott infrastrukturális beruházások hatása az azeri gazdaság páratlanul gyors növekedésében mutatkozott meg. A GDP éves bővülése 2006-ban és 2007-ben is rekordot döntött, az ország legfőbb gondjává éppen a hirtelen megnövekedett források megfelelő elköltése vált. A Baku-Tbiliszi-Ceyhan olajvezeték és az Erzurumba tartó gázvezeték új útvonalat nyitott az azeri energiahordozók exportjának, korábban Oroszországon, illetve korlátozott mennyiségben Grúzián át (a Boszporuszon keresztül) jutott ki az azeri olaj a világpiacra. A jókor jött olajárrobbanás óriási bevétel-növekedést eredményezett, amelyet a bevételeknek a költségvetéstől elkülönített felhasználásával próbálnak – mérsékelt sikerrel – sterilizálni. Az ország túlságosan is ráutalttá vált az olaj- és gáztermelésre, az export több mint 90 százalékát, és a kormányzati bevételek túlnyomó részét is ez a szektor adja.

4

A Világbank a GDP 10-18 százalékára teszi a határok lezárásából adódó közvetlen (magas szállítási költségek) és közvetett (nagyobb kockázat) veszteségeket. (Armenia Country Report 2005) 5 Karabahi menekültek, illetve az 1988-as földrengés áldozatai.

Szigetvári Tamás

122

A Baku-Tbiliszi-Ceyhan olajvezeték

Az olajszektor mellett gyorsan nőtt az építőipar és a szolgáltatási szektor (főként a vendéglátás és a telekommunikáció, valamint a közszolgáltatások) is, bár részben ezek is az olajszektorral összefüggésben. A GDP 13 százalékát kitevő mezőgazdaság jelenleg is a népesség közel 40 százalékát foglalkoztatja, igaz, az elmúlt években a szektor javuló termelékenységet mutat. A lakosság jelentős része továbbra is igen szegény, amit a kormányzat jólétnövelő intézkedésekkel próbál enyhíteni.

2.3. Grúzia Grúzia népessége a függetlenség elnyerésekor mért 5,4 millióról 4,5 millióra csökkent, ami sokat elárul az ország elmúlt időszakáról: részben a belső feszültségek, részben a rossz gazdasági helyzet miatt közel egymillió ember választotta a kivándorlást! Az észak-kaukázusi háborúk következtében ugyanakkor jelentős számú menekült is található Grúziában, amit anyagi forrás és tapasztalat hiányában nehezen tudnak kezelni. A grúz gazdaság 2006-ban 10 százalékos, 2007-ben 12 százalékos növekedést ért el, nem kis részben a külföldi tőke beáramlásának6 és a kormányzati költekezésnek köszönhetően. A függetlenség óta bekövetkezett visszaesés súlyosságát azonban jól mutatja, hogy a gazdaság teljesítménye máig sem

6

Az FDI is elsősorban az olaj- és gázvezeték építéséhez kapcsolódóan jut Grúziába.


123

érte el az 1991-es szintet. Az egyre súlyosabb kereskedelmi deficit és az infláció emelkedése is komoly kockázatot rejt magában. A grúz termelés jelentős része a mezőgazdaságból származik, fő termékeik a szőlő, a citrusfélék, és a mogyoró. A népesség felét az agrárszektor foglalkoztatja. Az iparon belül a kitermelőipar dominál, jelentős a mangán- és rézbányászat. Az egyéb ipari kapacitások meglehetősen korlátozottak, bár az elmúlt években az építőipar dinamikusan nőtt. Az energiaellátásban szinte teljesen importra szorul, de az Oroszországgal fennálló feszült viszony miatt a gázt és a kőolajat más (elsősorban azeri) forrásból szerzi be. A függetlenedés másik útja a vízi energia kiaknázásában rejlik. A privatizáció elsősorban a KKV-k körében valósult meg, a nagyvállalatok esetében azonban nehéz befektetőt találni. Grúzia 2000-ben vált a WTO tagjává. A kereskedelmi forgalomból az EU részesedése 34 százalék, Törökországé 15 százalék, Oroszországé pedig 10 százalék. További fontos regionális partner Azerbajdzsán, Ukrajna és Türkmenisztán. Grúzia stratégiai pozícióját egyre jobban kiaknázza, amit a BakuTbiliszi-Ceyhan olaj-, és a Baku-Tbiliszi-Erzerum gázvezeték megépítése, és a Kars-Akhalkalaki vasútvonal is mutat. A szegénység itt is jelentős, a lakosság fele él a szegénységi szint alatt, ebből 17 százalék extrém szegénységben. Az önfoglalkoztatás 66 százalékos, a munkanélküliség tíz százalék feletti, de a városokban (ahol nincs lehetőség mezőgazdasági önfoglalkoztatásra) a 25 százalékot is meghaladja.

3)

Az EU kapcsolata a dél-kaukázusi országokkal – a kezdetek

Az EU és a kaukázusi országok kapcsolatának története két szakaszra bontható. Az elsőt a bilaterális kapcsolatok megteremtése jelenti a kilencvenes évek első felében, amelyet az EU meglehetősen távolságtartó hozzáállása jellemzett. A második szakasz az ezredfordulóval kezdődött, amikor az EU a keleti kibővítéssel összefüggésben újraértékelte politikáját, és kinyilvánította, hogy aktívan kíván foglalkozni a régió kérdéseivel. Az EU kezdetben volt szovjet tagköztársaságokként tekintett a függetlenné vált dél-kaukázusi országokra. A térség konfliktusaival sem szívesen foglalkozott, hiányzott a megfelelően koordinált politika, és az Uniót a felbomló jugoszláv tagköztársaságokkal kapcsolatos problémák közvetlenebből érintették és lefoglalták.

124

Szigetvári Tamás

Az Európai Bizottság 1991-ben indította el a TACIS-t annak érdekében, hogy technikai segítséget nyújtson a FÁK-országoknak7 a gazdasági átmenet elősegítésében, a piacgazdaság kiépítésében és a demokratikus intézményrendszer létrehozásában. Az EU által támogatott programokkal céljaikat a közös érdekek alapján kívánták megvalósítani, ennek kiinduló pontját az egyes országokkal aláírt Partneri és Együttműködési Egyezmények (Partnerships and Cooperation Agreements, PCA) jelentették.

3.1. A TACIS működésének tapasztalatai8 Az EU által finanszírozott TACIS-projektek elsősorban a térség államainak gazdasági és politikai reformfolyamataihoz kívántak hozzájárulni. A TACIS működésének 1999-ig terjedő szakaszaiban az EU elsősorban a gazdasági és politikai átmenettel kapcsolatos technikai segítségnyújtásra koncentrált. A térség államaiban azonban a kelet-közép-európai országokéhoz képest sokkal erőteljesebb visszaesés következett be. Ráadásul az átmenet többnyire nem zárult le, hanem megrekedt, ami komoly gazdasági viszszaeséssel, és a szegénység, valamint a társadalmi feszültségek növekedésével járt együtt. Így az európai támogatási prioritások között megjelentek az ezzel kapcsolatos új prioritások is. Mivel a változások elmaradtak az európai várakozásoktól, ezért az EU a TACIS új szakaszában a reform-elkötelezettség alapján differenciálta a támogatásokat, illetve a hatékonyság növelése érdekében a támogatási programokat a korábbiaknál jobban igyekezett az egyes országok sajátosságaihoz igazítani. Az EU-s fejlesztési pénzek hatékonyabb elköltése érdekében 2000-ben elfogadták a TACIS alá tartózó országok esetében is az ország-stratégia koncepciót9. A térség együttműködésének erősítését szolgáló, több országot átfogó program hatásait gyengítette ugyanakkor, hogy ezeket a komplex programokat az érintett államok többnyire nem tekintették magukénak, aminek következtében motivációjuk és érdekeltségük a program végrehajtásában leromlott. A Bizottság megállapította, hogy a különféle segélyezési eszközei közötti koordináció javítása irányába tett lépések ellenére a régiónak nyújtott támogatások és segélyek (TACIS, költségvetési támogatások, Food Security Programme-ok, ECHO, EIDHR) továbbra is szétforgácsoltak maradtak, ami lecsökkentette az általuk elérhető pozitív hatásokat és az átláthatóságot.

7 8 9

A 12 volt szovjet tagállam mellett sokáig Mongólia is a program részese volt. EC No. 99/2000

uo.


125

Örményország 1991 és 2006 között 380 millió euró támogatást kapott, ebből 120 millió humanitariánus segítség volt a kilencvenes évek közepén az akkori nehéz helyzetben, 100 millió a TACIS-ból, további 100 millió körüli összeg pedig az Élelmiszer Biztonsági Programból (FSP) származott, 36 milliót makrogazdasági segítségként, közel 30 milliót pedig a nukleáris erőmű leállítására biztosítottak. Azerbajdzsán 1992 és 2006 között szintén 400 millió euró körüli összeget kapott, ami lakosság-arányosan jóval alacsonyabb, mint amihez az örmények jutottak. Ebből a TACIS 116, az FSP 57, a humanitariánus és egyéb 176 milliót tett ki. A 30 milliónyi makro-segélyt visszafizették. Grúzia 1992 és 2004 között 420 millió eurót szerzett különböző EU-s forrásokból, ebből 160 milliót humanitáriánus segítségként, 110 milliót a TACIS-ból, míg 70 milliót az FSP-ből. Makro-pénzügyi segítségként szintén 55 millió érkezett.

A TACIS-ban résztvevő országokkal az Unió Partnerségi Megállapodásokat (PCA-kat) kötött, a három kaukázusi országgal 1996-ban írták alá a szerződéseket, amelyek 1999-ben léptek életbe. A PCA-k az Európai Megállapodásokkal ellentétben nem tartalmazták preambulumukban a tagsági perspektívát, csak homályos célzást a fokozatos közeledés és az Európával való együttműködés erősítésére. Ezek a dokumentumok a politikai reformok területén szintén jóval kevesebb feltételt támasztottak, hiszen nem a tényleges tagság volt a cél. Bár a kapcsolatok egyfajta „politikai kondicionalitása” a PCA-kban is szerepelt, ez jóval kisebb erővel rendelkezett. Az Európai Egyezményekkel szemben, amelyeknél a Társulási Tanácsok mindkét felet kötelező döntéseket hozhattak, a PCA-k esetében létrehozott Együttműködési Tanácsoknak jóval kisebb súlyuk volt. A három országgal kötött egyezmény egyébként szinte szóról szóra azonos, ami jól mutatja, hogy az EU nem különböztette meg a régió országait. Az új évezred változást hozott az Unió hozzáállásában, a Tanács 2001 februárjában döntött úgy, hogy az EU kész aktívabb politikai szerepvállalásra a térségben. Az EU energia-függése felértékelte az alternatív energia beszerzési forrásokat (Azerbajdzsán), és az alternatív tranzitútvonalakat is (ebben mindhárom kaukázusi ország szerepe felmerül). Emellett a keleti bővítés hatására a Földközi-tenger és ezzel együtt a Kaukázus is közelebb került a Unióhoz, és stratégiai szempontból is felértékelődött. A grúziai politikai változásoktól indukálva kerültek végül be 2004-ben a kaukázusi országok az ENP-be, jóllehet az eredeti előterjesztésben nem szerepeltek. Nehéz azonban az eltérő érdekrendszerekben olyan politikát találni, amely az EU saját érdekeit is szolgálja, de ugyanakkor a régió államainak is megfelel.

Szigetvári Tamás

126 1. táblázat

A kaukázusi országok és az EU27 néhány fontos mutatója (2007)

Lakosság (ezer) Terület (km²) GDP (PPP)/fő GDP növekedés (2004-6, átlag, %) Munkanélküliség (%) Külkereskedelem* Folyófizetési mérleg* Költségvetési egyenleg* Államadóság* Mezőgazdaság* Ipar* Szolgáltatás*

Azerbajdzsán

Grúzia

8699 86600 7618 23,5 1,3 55,6 1,3 0,5 n.a. 7,1 65,0 27,9

4730 69700 4966 8,3 13,6 29,2 -14,9 -0,2 27,7 13,0 24,9 62,1

Örményország 3231 29800 5437 12,6 28,1 44,8 -1,4 -1,5 20,3 19,8 46,2 34,0

EU-27 496200 4325675 28100 4,8 7,9 39,5 -0,8 -1,7 61,7 1,8 26,4 71,7

* GDP százalékában Forrás: Eurostat, IMF

4) Az Európai Szomszédságpolitika (ENP) A 2002-es „nagy bővítésről” szóló döntést követően rögtön felmerült az igény a többi kelet-európai országnak felajánlható perspektíváról, ami a balkáni országok esetében a Stabilitási és Társulási folyamat formájában már megfogalmazódott. Az EU mediterrán tagállamai ragaszkodtak ahhoz, hogy az Euro-Mediterrán Partnerségi folyamatban résztvevő államokat is vonják be a tervekbe. A Bizottság kezdetben csak a közvetlen szomszédságban lévő országokban (Ukrajna, Moldova, potenciálisan Belarusz) gondolkodott, a grúziai „rózsás forradalom”-nak köszönhetően azonban ezt kiterjesztették a 3 kaukázusi országra is. A „legfontosabb szomszéd”, Oroszország azonban nem csatlakozott az ENP-hez, mivel speciális, bilaterális együttműködést szorgalmaz. A három kaukázusi ország 2004 közepén részesévé vált az ENP-nek, ami komoly előrelépés volt az EU-val fenntartott kapcsolatában. Az ENP szorosabb kapcsolatot jelent, mint a PCA-k által nyújtott keret, hiszen az egyszerű együttműködésen túl már egyfajta integráció irányába mutat. Európai részről egyértelmű volt a biztonsági szempontok figyelembe vétele, az ENP dokumentumaiban is középpontba került az Unió biztonsági érdeke. A három


127

pilléres megközelítés is lényegében az EU biztonsági igényeinek kielégítésén alapul.

4.1. Az ENP problémái A Bizottság az elmúlt időszakban azon volt, hogy új és hatékonyabb kezdeményezésekkel próbálja mélyíteni az ENP-t. A szomszédságpolitikát próbálják „közös tulajdonná” tenni, vagyis hogy ne egyoldalúan az EU, a Bizottság irányítson. Valójában azonban a Bizottság igyekszik továbbra is meghatározni a folyamatokat, ő dönti el ki hogyan halad, és ő végzi az értékelést. Az ENP-ben alapelv a differenciálás, aki gyorsabban, eltökéltebben halad, az több támogatáshoz jut hozzá, és az integráció magasabb fokára juthat el. Ez a gyakorlat is a partnerségi alap ellen dolgozik, hiszen így az ENP koherens politika helyett egyre inkább országokra szabott program lesz. A regionális differenciák is érzékelhetők, a déli (észak-afrikai és közelkeleti) országok esetében a terrorizmus elleni küzdelem a központi kérdés, a kelet-európaiaknál, így a három kaukázusinál is, a korrupció ellen harc. A keletiek hiányolták a tagsági perspektívát, a déliek a bilaterális formát nehezményezték, ami a korábbi multilaterális formát váltotta. Az EU a szomszédságpolitikában is sok tekintetben az előcsatlakozási politikáját alkalmazza, márpedig ez később komoly feszültséget idézhet elő, amennyiben az érintett országok ezt a taggá válás lehetőségeként értelmezik. Mindenesetre az ENP közelebb hozhatja a szomszédos országokat az Unióhoz mind politikailag, mind gazdaságilag, de úgy célszerű ezt elérni, hogy az érintett országok várakozásai is teljesüljenek. Vagyis finomítani kell a politikát, meg kell határozni, mi a vonzóerő. A kaukázusi országok ET-tagok, tehát elvileg osztják a közös európai értékeket. Az EU és a Kaukázus azonban földrajzilag és mentalitásában is sokszor nagyon távol esnek egymástól. Az EU – a Balkántól eltérően – máig sem kellően érdekelt még a térség problémáiban, és egyelőre azok is a NATO, az USA, Oroszország vagy Törökország szerepét és fontosságát érzik inkább. A 2008-as grúz konfliktus némileg változtatott a helyzeten, mindkét oldal részéről. Bár Románia és Bulgária 2007-es csatlakozásával két Fekete-tenger menti ország is az Európai Unió tagjává vált, a Kaukázus jövője e tekintetben nagyban függ a török csatlakozás kérdésétől, hiszen valójában így válhatnának tényleges – szárazföldi – szomszédaivá az EU-nak. A szakadár területek, Abházia, Dél-Oszétia és Nagorno-Karabah de facto nem részei az ENP-nek, a helyzetük megoldatlansága azonban hosszabb távon ellehetetleníti az ENP végrehajtását is. A kaukázusi országok regionális

128

Szigetvári Tamás

konfliktusaik kezelését is várják – kölcsönös megelégedésre azonban itt vajmi kevés esély van.

4.2. Az Akciótervek (AP) értékelése Az Akciótervekről 2005 novemberében kezdődtek tárgyalások. Az Akciótervek részben az EU kívánságait tartalmazzák (elsősorban a jogállamiság, a demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartását illetően), részben pedig az EU ajánlatait, vagyis a részvétel lehetőségét egyes programokban, illetve a kereskedelmi együttműködés bővítésének kérdését. Az AP jogilag nem kötelező erejű szerződés, inkább politikai dokumentum. A kaukázusi országok esetében már ötéves időszakra szól (ellentétben Ukrajnával és Moldovával, ahol ez csak három év), ami kedvezőbb abból a szempontból, hogy hosszabb idő áll rendelkezésre valamilyen eredmény eléréséhez. Kezdetben nem volt teljesen világos, mi kerüljön az Akciótervekbe, inkább kívánságlistára hasonlítottak az elképzelések, amelyek a stratégián alapuló hierarchiát is nélkülözték. Az EU-nak a szabadkereskedelem előnyeivel és a belső piaci hozzáféréssel kecsegtető ígéretei is a hitelüket vesztették, hiszen az agrár- és a munkaerő-piacokat továbbra sem nyitja meg, és a „szomszédok” elszántsága is visszafogott volt. Az EU-t sok szomszéd ország túlzott merevséggel vádolja, Grúzia saját Akciótervére vonatkozó felvetését és prioritásait az Unió lesöpörte az asztalról, jóllehet elméletben egyenrangúak a felek. A programok elfogadása is késlekedett. Az ENP bár alapelvként fogalmazza meg az országok közötti differenciálást, nem mindig működik következetesen: ahogy a moldáv és ukrán AP az Izraellel folytatott tárgyalások elakadása miatt késett, úgy a kaukázusiak esetében az azeri–észak-ciprusi közvetlen légijárat miatti ciprusi ellenkezés hátráltatta mindhárom országgal a tárgyalások megkezdését. Az Akcióterveket végül 2006. november 14-én fogadták el.

4.2.1. Az Akciótervek általános jellemzői A 40 oldal körüli terjedelmű Akciótervek az általános célok mellett tartalmazzák az egyes országok partnerségi perspektíváit, illetve az Akcióterv fő prioritásait. Az alapvető hangsúly mindegyik AP-nél az eddigi együttműködésnél sorosabb gazdasági integráción és politikai kooperáción van, amely a biztonság, a stabilitás és a jólét megteremtését szolgálja a térségben. A közös értékek tiszteletben tartása szintén alapelem, de a megfogalmazás, a jelenlegi gyakorlat kritikája nem mondható túlságosan keménynek. Általá-


129

nosságban is megállapítható, hogy a kondicionalitás nem túl szigorú, az „európai standardok” átvétele a politikai, gazdasági és intézményrendszerben elég széleskörű értelmezésre ad lehetőséget. Szintén fontos elem a regionális konfliktusok megoldására törekvés, hiszen ez mindhárom ország esetében problematikus terület. Az integrációs perspektívák terén a fő vonzerőt a belső piacba való bekapcsolódás növekvő lehetősége jelenti, ami a csökkenő piacralépési akadályok, a szorosabb kereskedelmi és beruházási kapcsolatok, és a rendelkezésre álló szerkezet-átalakítási és fejlesztési támogatások révén valósul meg, de a politikai kapcsolat erősödése is fontos a térség országai számára. Az AP-k e mellett vízumkönnyítést, a beutazás egyszerűsítését vetítik előre, valamint a különböző kulturális, oktatási, tudományos együttműködésekben való részvétel kibővítését. Lehetőség nyílik arra is, hogy az adott országok megfigyelőként bekapcsolódjanak az általuk is elfogadott EU-szabályozások további alakításába. Új gondolat, hogy a Közös Kül- és Biztonságpolitika keretében elfogadott határozatokhoz és akciókhoz is csatlakozhatnak. Az AP-k országonként különböznek is ugyanakkor (pl. míg Azerbajdzsán esetében 10, Örményországnál és Grúziánál 8-8 prioritás szerepel), így érdemes külön-külön is áttekinteni az egyes országokat.

4.2.2. Örményország Bár semleges megfogalmazásban, de nagy hangsúlyt helyez az örmény AP a politikai rendszer demokratizálására, ami a korábbi „elnéző” európai uniós hozzáálláshoz képest jelentős változás. Az örmények esetében kiemelt témaként szerepel a személyek szabad mozgásának könnyítése, ami az Európában élő örmény diaszpórák miatt kapott kitüntetett helyet. A karabahi rendezés szerepel ugyan az Akciótervben, de későbbi prioritásként, mint az azeriek esetében. 1. A demokratikus struktúrák erősítése, így a bíráskodás reformja és a korrupció elleni küzdelem fokozása; 2. Az emberi és alapvető szabadságjogok erősítése (pl. média szabadsága); 3. A gazdasági fejlődés támogatása, szegénység csökkentése, társadalmi kohézió javítása és a környezet védelme; 4. A beruházási környezet javítása, magángazdaság erősítése; 5. A jogrendszer és adminisztratív gyakorlat közelítése az európai standardhez; 6. Az energiaszektor fejlesztése, a Medzamor nukleáris erőmű bezárása; 7. Hozzájárulás a karabahi konfliktus megoldásához;

130

Szigetvári Tamás

8. A regionális együttműködés javítása (kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem, közös környezetvédelmi projektek, Fekete-tengeri együttműködés). A kereskedelmi rész itt is megemlíti egy EU-örmény szabadkereskedelmi övezet lehetőségét, de kevésbé hangsúlyosan, mint a grúzok esetében. Az ENP AP alapján 98,4 millió euróhoz jut Örményország 2007 és 2010 között, amit az első 3 prioritás (jó kormányzás, szabályozási reform, szagénységcsökkentés) céljaira fordítanak.

Az eddigi eredmények értékelése Örményország a Bizottság értékelése szerint10 több, az Akciótervben megfogalmazott prioritás esetében is előrehaladást mutatott, így az adó- és vámreform, a pénzügyi szolgáltatások, valamint a versenypolitika területén is. Pozitív lépések történtek a kormányzati döntéshozatali rendszer transzparenciája és a non-profit szervezetekkel történő együttműködés esetében. Szintén bíztató elem a regionális konfliktusok megoldása terén a Törökországgal megkezdett dialógus, illetve a Nagorno-Karabahi kérdésben Azerbajdzsánnal (1994 ót először) aláírt közös dokumentum. Az EU és az Európa Tanács nyomására a politikai életben több területen is hajtottak végre reformlépéseket, a 2005-ös alkotmánymódosítás korlátozta az elnöki hatalmat, és megnövelte a bíróságok függetlenségét. A végrehajtás azonban nem problémamentes, az 1998 óta hatalmon lévő Kocharian elnök sokszor meglehetősen autoriter módszerekhez folyamodott. A 2008. februári elnökválasztást követően bevezetett szükségállapot az alapvető szabadságjogok komoly korlátozásával járt, melynek következményei máig hatnak. A média szabadsága, az ellenzékkel való párbeszéd, a korrupció és az emberi jogok védelme területén nemhogy javult, de sok esetben még romlott is a helyzet.

4.2.3. Azerbajdzsán Azerbajdzsán esetében a szuverenitás, a területi integritás elérése és a nemzetközi határok sérthetetlensége kiemelten szerepel az akciótervben, ami a karabahi kérdés rendezésének fontosságát mutatja az azeriek számára. A demokrácia és a sajtószabadság kérdésében viszont meglehetősen visszafogott az AP, láthatólag az azeriek esetében – az energiaforrások megléte miatt – az EU gazdasági érdekei felülírják ezeket a megfontolásokat. Prioritások11: 1. A karabahi konfliktus békés rendezése az EU segítségével; 10 11

Progress Report Armenia, SEC(2009) 511/2, Brüsszel, 2009. április 23. A prioritások sorrendje a „cselekvés” megindításának sorrendjét jelzi.


131

2. A demokrácia erősítése, a választások tisztaságának biztosítása; 3. Az emberi és alapvető szabadságjogok védelmének erősítése; 4. Az üzleti és beruházási környezet javítása, főként a korrupció elleni harc révén; 5. A vámrendszer működésének javítása; 6. A fenntartható és kiegyensúlyozott gazdasági növekedés támogatása, elsősorban diverzifikálás, vidékfejlesztés, a szegénység csökkentése, a társadalmi kohézió javítása és a környezet fokozott védelme révén; 7. A jogrendszer és az adminisztratív gyakorlatok további harmonizációja; 8. Az EU-azeri energetikai kapcsolatok elmélyítése; 9. Az igazságügyi és biztonsági együttműködés erősítése, pl. a határrendészet területén; 10. A regionális kooperáció fejlesztése (hasonló az örményhez, bár kevésbé kidolgozott). Azerbajdzsán a 2007-2010 közötti időszakra 92 millió eurót kap a három megfogalmazott prioritás, a jó kormányzás, a társadalmi-gazdasági reform, az infrastruktúra és környezetvédelem területekre.

Az eddigi eredmények értékelése Azerbajdzsán esetében viszonylag kevés előrelépést jelez a Bizottsági értékelés,12 főként a politikai reformok területén. A 2008. októberi választások a korábbiakhoz képest ugyan demokratikusabb keretek között zajlottak, de még nem tekinthetők valóban szabad és demokratikus eseménynek. Az emberi jogok és a média szabadsága területén inkább negatív tendenciák voltak megfigyelhetők. A korrupció továbbra is komoly problémát jelent. Ahol történt változás, az a gazdasági és üzleti környezet javítása, főként az egyablakos cégalapítási és vámügyintézés bevezetése. Szintén pozitív a már említett karabah kapcsán aláírt dokumentum Örményországgal.

4.2.4. Grúzia A grúz AP a „legperspektivikusabb” a három közül, az „Új partnerségi perspektívák” része jóval kidolgozottabb. A EU oktatási programjaiban való részvétel, valamint egy lehetséges EU-Grúzia Szabadkereskedelmi Megállapodás is az elérendő célok között szerepel, sőt a négy szabadság fokozatos kiterjesztését is említi a dokumentum.

12

Progress Report Azerbaijan, SEC(2009) 512/2, Brüsszel, 2009. április 23.

132

Szigetvári Tamás

Prioritások: 1. A jogállamiság erősítése, a szabályozás és az intézményrendszer reformja, az emberi és szabadságjogok tiszteletben tartása; 2. Az üzleti és beruházási környezet javítása, átlátható privatizáció és a korrupció elleni harc folytatása; 3. A gazdasági fejlődés, a szegénység csökkentésének és a társadalmi kohézió növelésének támogatása, a fenntartható fejlődés és ezen belül a környezetvédelem előmozdítása. (Részvétel pl. a TEMPUS, Erasmus, Marie Curie, Jean Monnet, és FP7 keretprogramban; szabadkereskedelem lehetőségének vizsgálata); 4. Az igazságügyi és biztonsági együttműködés erősítése, pl. a határrendészet területén; 5. A regionális együttműködés erősítése (az örményhez hasonló, bár kevésbé kidolgozott); 6. A belső konfliktusok békés megoldásának elősegítése (pl. téma felvetése az EU-orosz megbeszéléseken); 7. Együttműködés a Közös Kül- és Biztonságpolitikában; Közlekedés és energia (Grúzia tranzit-szerepének kiaknázása, bevonása a TENS – Trans European Networks – egyezménybe, részvétele az energetikai programokban). Grúzia 2007 és 2010 között 120,4 millió eurót kap az ENP akcióterv prioritásainak megvalósítására. A fő elérendő célok: jogállamiság és jó kormányzás, gazdasági fejlődés, szegénység csökkentése, és a belső konfliktusok békés rendezése.

Az eddigi eredmények értékelése A „rózsás forradalom” óta Grúzia jelentős reformokat hajtott végre mind politikai, mind gazdasági berendezkedésében. A demokratikus jogállam egyik főpróbája a 2008. januári elnökválasztás volt, amely az első, valódi többjelöltes megmérettetésnek bizonyult. A választásokon azonban elég sok viszszásságot tapasztaltak a nemzetközi megfigyelők, így e téren további változtatásokra van szükség. A gazdaságot dinamikus növekedés jellemezte az elmúlt években, ami részben a privatizációhoz, részben a tranzit-csőhálózat építéséhez kötődött. A gyengébben teljesítő termelőszektorban az örményekkel „közös beruházási övezet” létrehozását tervezik. Ha ez megvalósulna, akkor vonzóbbá válhatna a térség a külföldi befektetőknek, és a két ország közötti intenzívebb kereskedelmi kapcsolatok létrejöttét is elősegítenék (pl. az örményországi orosz befektetők is lehetőséghez juthatnánk Grúziában). A két ország közötti javuló kapcsolat segíthet a geopolitikai patthelyzet feloldásában is.


133

A 2008-as évet különleges események (a grúz-orosz háború) és az Akcióterv végrehajtásának lelassulása jellemezte. A Dél-Oszétia és Abházia kapcsán kialakult konfliktus lezárásában komoly szerepe volt az EU-nak, amely jelentős kiegészítő támogatást ígért Grúziának a harci cselekmények következményeinek felszámolására, illetve számos egyéb eszközzel (speciális megbízott, civil monitoring bizottság) is hozzájárult a bilaterális kapcsolatok erősítéséhez. A nehéz körülmények ellenére Grúzia több területen is előrelépett az Akcióterv megvalósításában,13 így a korrupció elleni harc, a jogállamiság, a büntetés-végrehajtás, az embertelen bánásmód felszámolása területén. A gazdasági szabályozásban is történtek pozitív lépések. Kevésbé voltak sikeresnek tekinthetők a média szabadsága, vagy a politikai pluralizmus esetében tett lépések. A háború és a globális válság komoly nehézségeket teremtett a hosszú távú társadalmi-gazdasági problémák megoldása terén.

5)

A Partnerség fontossága a kaukázusi országok szempontjából

5.1. Örményország Örményország egyszerre hangsúlyozza európai orientációját és a stratégiai kapcsolatok fontosságát Oroszországgal, amellyel szoros politikai és katonai szövetséget ápol. Bár sohasem deklarálta, hogy csatlakozni kíván az EU-hoz, az európai integráció az ország egyik prioritása. Valójában azonban inkább a gazdasági szükségszerűség, mint az örmények európai identitása motiválja az Európához való közeledést. Ásványkincsekben szegény kis országként rákényszerül a szorosabb kereskedelemi kapcsolatokra. Mivel a CSTO14 tagja, Grúziától vagy Ukrajnától eltérően a NATO amúgy nem lehet számára a kapcsolatok szorosabbra fűzésének eszköze, bár Egyéni Partnerségi Akcióterv keretében (Oroszországhoz hasonlóan) együttműködik a NATO-val, és a NATO-tagok közül szoros katonai kapcsolatot tart fent Görögországgal és Romániával.

13

Progress Report Georgia, SEC(2009) 513/2, Brüsszel, 2009. április 23 A CSTO (Collective Security Treaty Organisation), a FÁK közös biztonsági szervezete, amelynek Örményország mellett Oroszország, Belarusz, a közép-ázsiai köztársaságok (kivéve Türkmenisztán) a tagja még. 14

134

Szigetvári Tamás

A gazdasági együttműködés lehetőségét az EU is támogatja. Az örmények FÁK-tagsága nem jelent problémát az együttműködésben, hiszen a FÁK nem támaszt politikai vagy gazdasági feltételt a tagsághoz. Örményország nem tagja az EurAsEC-nek, az oroszok által támogatott vámuniós kezdeményezésnek, és láthatólag nem is akar olyan kötelezettséget vállalni, amely nem egyeztethető össze az EU követelményeivel. Brüsszel számára az örmények a „jó tanulók”. Hajlandók megtanulni Brüsszel nyelvezetét, amely a meglépendő kereskedelmi és gazdasági intézkedésekre, és az acquis átvételére összpontosít. Az örmények orosz-barát külpolitikáját az EU egyelőre nem tekinti akadálynak. Sőt, az örményeknek a grúzokénál kisebb ambíciói a további bővítéstől ódzkodó EU számára szimpatikusabbak.

5.2. Azerbajdzsán A Kaszpi-tengertől induló csőhálózatok kiépülése, és az energiahordozók áremelkedése, valamint a rendszeres ukrán-orosz vita az energiatranzit kapcsán rendkívül kedvező helyzetbe hozták Azerbajdzsánt az EU-val való tárgyalásokon. Az azeri elnök, Ilham Aliev brüsszeli meleg fogadtatása is arra utal, hogy az EU hajlandó behunyni a szemét bizonyos demokratikus hiányosságok felett, ha stratégiai érdekei és (energia)biztonsága ezt megkövetelik. Az azeriek nem túlzottan elkötelezettek az „európaizálás” iránt, az Unióval sem kívántak soha szoros kapcsolatot kiépíteni, vagy akár az európai demokratikus normákat mindenáron érvényesíteni. Jól látják, hogy speciális helyzeténél fogva az ország sokkal jobb tárgyalási pozícióban van a másik két kaukázusi országgal összehasonlítva.

5.3. Grúzia A politika komoly szerepet játszik az EU-grúz kapcsolatokban, egyrészt, mivel a grúzok politikai szerepük miatt „vonzzák” a befektetőket, másrészt a grúzok erőteljesebb politikai támogatást várnának az Uniótól, mint a másik két ország. A három kaukázusi ország egyszerre vált az ENP részesévé, ami megfelel az EU hagyományos regionális megközelítésének. Grúzia ugyanakkor inkább a fekete-tengeri országokkal, Ukrajnával és Moldovával szeretne egy


135

régiót alkotni15, nem pedig a kaukázusi szomszédaival, talán attól is félve, hogy a régió konfliktusai hátráltatják a szorosabb és gyorsabb integrációt.16 A 2007-ben az EU kezdeményezésével létrejött Fekete-tengeri Szinergia az Euro-Mediterrán Partnerséghez vagy az Északi Dimenzióhoz hasonló jellegű, mintegy kiegészíti az EU határa mentén létrejövő regionális kooperációk hálózatát. Fő célja az érintett unión kívüli országokban előmozdítani a jó kormányzást, a demokráciát, az átláthatóságot, a környezet védelmét, az energiabiztonságot és a szervezett bűnözés elleni küzdelmet. Az EU korábban nem támogatta a GUAM-hoz hasonló regionális elképzeléseket, mivel nem látta sem alapját, sem hasznát, és ráadásul az adott szervezkedések az oroszok számára is ingerlőek voltak. A 2006-os energiaválság, illetve a román és bolgár csatlakozás miatt is az elmúlt években jóval aktívabbá vált az EU a térségben. Mivel már létezik a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) és a Fekete-tengeri Fórum, így az EU ennek intézményesítését nem tervezi, ahogy további források hozzárendelését sem, inkább a koordináció erősítése lenne a cél. Az Északi Dimenzióval szemben, ahol Moszkva és Brüsszel egyenrangú partnerek, az EU a Fekete-tenger melletti kezdeményezésben domináns szerepben van. Az energiabiztonság központi szerepet játszik a fekete-tengeri kérdésekben is. Lengyelország, Litvánia, Ukrajna, Grúzia és Azerbajdzsán vezetői 2007 májusában tárgyaltak a szorosabb együttműködésről. Az energiaszektort, egy új energia-korridort középpontba állító megbeszélés némileg orosz-ellenes koalíció jellegét öltötte.

6)

Az ENP és a kaukázusi országok perspektívája

A 2003-as grúziai „rózsás forradalom” volt az első jel Brüsszel felé, hogy a Kaukázus nem egy statikus, változásra képtelen szöglete Európának, mint ahogy azt permanens konfliktusai és lassú reformfolyamata alapján sokan gondolták. Az ENP részeseként a térség három országa előtt új perspektívák nyílottak az Európai Unióval való együttműködésre. Az ENP inkább a biztonsági kihívásokra felel, semmint a demokratikus normák terjesztésére a régióban. Az ENP fő problémája továbbra is az, hogy se nem bővítés, se nem külpolitika, s nem áll rendelkezésre hatékony kondicionalitás, de a szomszédos országok nem kezelhetők pusztán a külpolitika eszköztárával sem. A dél-kaukázus bevonása az ENP-be a biztonságpo15

Erre utal a GUAM-beli tagsága is, bár ennek Ukrajna és Moldova mellett Azerbajdzsán is tagja. 16 Ez az Akciótervek azeriek miatti későbbi elfogadásánál rögtön beigazolódott.

136

Szigetvári Tamás

litikai aspektus erősödésére utal. A balkáni tehetetlenség, de még inkább a NATO afganisztáni akciói, az iraki megszállás és a terrorizmus elleni nemzetközi harc is a biztonsági aspektusok felértékelődését eredményezte. Az uniós külpolitika hiányosságai ezen konfkitus-helyzetek kezelése kapcsán nyilvánvalóvá váltak. A három ország integrációs útja leginkább az Uniótól függ, vagyis hogy milyen szerepet szán az EU az ENP-nek, és ezen belül a három kaukázusi országnak. A 2007-es német elnökség által szorgalmazott ENP Plusz például, ami a közép-ázsiai országok felé is nyitott, visszafogott volt a dél-kaukázust illetően. Az elképzelés a szoros német-orosz barátságon alapult, tekintettel volt az oroszok fokozott érzékenységére a térségben, és a programban is Oroszország konstruktív bevonását szorgalmazta.

A Keleti Partnerség A 2008 májusában Lengyelország és Svédország kezdeményezésével elindított, és 2009. elején a cseh elnökség által is felkarolt Keleti Partnerség kezdeményezés új távlatokat nyitott az ENP-ben résztvevő kelet-európai országok (Ukrajna, Moldova, Belarusz, illetve a három kaukázusi ország) előtt. A kezdeményezés az Északi Dimenzióhoz és a Mediterrán Unióhoz hasonlóan a regionális párbeszéd intézményesített keretét nyújtja, bár állandó titkársága a Mediterrán Uniótól eltérően nem lesz.17 A Keleti Partnerség megerősíti a korábban elindult partnerségi folyamatot, és perspektívaként ezen országoknak az integrációba, annak különböző politikáiba és programjaiba történő fokozatos bevonását ajánlja fel. A cél egy mély és átfogó szabadkereskedelmi övezet létrehozása, amely a csaknem teljes körű (és asszimetrikusan megvalósuló) kereskedelem-liberalizáció mellett a kereskedelemmel összefüggő szabályozás harmonizációját, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabadabb mozgását is magában foglalja. Hosszabb távon az Európai Gazdasági Térhez hasonló Szomszédsági Gazdasági Tér létrehozására is lehetőség nyílik. A gazdasági együttműködés mellett a vízum-kérdésben középtávon a személyek egyszerűbb mozgása, hosszabb távon a vízummentesség is realitásként merül fel, természetesen az adott országokban végrehajtott reformok gyorsaságának függvényében is. A szorosabb kapcsolat feltételeit vállalni hajlandó és arra képes országokkal a szerződéses keretet a megkötendő Társulási Szerződések jelentenék, amelyek felváltanák a PCA-kat. A Keleti Partnerség elsődleges „címzettje” természetesen az Unióhoz sok szempontból is közelebb álló Ukrajna és Moldova voltak, de a felajánlott szorosabb partnerség nyitva áll a kaukázusi országok előtt is, a régió belső

17

A kezdeményezés egyik ki nem mondott célja az volt, hogy a Sarkozy francia elnök által kezdeményezett Mediterrán Unió reakciójaként a keleti szomszéd országokra terelje vissza az Unió figyelmét.


137

problémái ugyanakkor komoly akadályt jelentenek a szorosabb integráció előtt. A karabahi kérdés nehéz dió, csakúgy, mint Abházia és Dél-Oszétia kérdése. Ezen kérdések megoldása komoly feladatot és elkötelezettséget jelent az Uniónak, ráadásul a helyi érdekek mellett más regionális szereplők (oroszok, amerikaiak, törökök, irániak) érdekeit is figyelembe kell venniük.18 A jelenleg folyó Akciótervek megfelelő végrehajtása ugyanakkor azért is fontos, hiszen az EU ebből indul ki a PCA-k lejárta után a következő szerződés megkötésekor, és így érhetnek el az érintett országok egy kibővített, az elképzeléseikhez közelebb álló szerződést. Valójában majd 2011-ben, az egyes Akciótervek újratárgyalásakor derül igazán ki, mit értek el ezek az országok, és a kapcsolatok alakulásában mire lehet számítani a jövőben. *****

Felhasznált irodalom Di Puppo, Lili (2007): The South Caucasus countries and the ENP: Three different paths to Europe? caucasus.com, 08/01/2007 Di Puppo, Lili (2007): The European Union begins to think strategically about the Black Sea. caucasus.com, 15/05/2007 Ghazaryan, Narine (2008): The ENP and the Southern Caucasus: Meeting the Expectations? Global Europe Papers 2008/5, University of Bath – University of Nottingham Khachatrian, Haroutiun (2007): Armenia and the EU: When economics trump politics. caucasus.com, 30/10/2007 Mayer, Sebastian (2007): Challenges of the EU’s new ‘Ostpolitik’ in the South Caucasus and Central Asia. causasus.com, 16/04/2007 Missiroli, Antonio (2008): The ENP five years on: looking backward – and forwars. European Policy Center, Conference paper Popescu, Nicu (2006): The EU and South Caucasus: learning lessons from Moldova and Ukraine. Journal of Foreign Policy of Moldova, 04/2006

18

Dél-Oszétia és Abházia esetében az Európai Unió ugyan Grúzia területi szuverenitása mellett tette le a voksot, azonban Oroszország, elismerve a két szakadár terület önállóságát, és katonai erővel is megerősítve álláspontját, nehezen feloldható helyzetet teremtett.

138

Szigetvári Tamás

Dokumentumok Európai Bizottság (2005): European Neighbourhood Policy. Country Report Armenia, SEC(2005)285/3 Európai Bizottság (2005): European Neighbourhood Policy. Country Report Azerbaijan, SEC(2005)286/3 Európai Bizottság (2005): European Neighbourhood Policy. Country Report Georgia, SEC(2005)288/3 Európai Bizottság (2008): Implementation of the European Neighbourhood Policy in 2007. Progress Report Azerbaijan, SEC(2008)391 Európai Bizottság (2008): Implementation of the European Neighbourhood Policy in 2007. Progress Report Armenia, SEC(2008)392 Európai Bizottság (2008): Implementation of the European Neighbourhood Policy in 2007. Progress Report Georgia, SEC(2008)393 Európai Bizottság (2009): Implementation of the European Neighbourhood Policy in 2008. Progress Report Armenia, SEC(2009)511/2 Európai Bizottság (2009): Implementation of the European Neighbourhood Policy in 2008. Progress Report Azerbaijan, SEC(2009)512/2 Európai Bizottság (2009): Implementation of the European Neighbourhood Policy in 2008. Progress Report Georgia, SEC(2009)513/2

AZ EURÓPAI SZOMSZÉDSÁGPOLITIKA ÉS A KAUKÁZUSI ORSZÁGOK

Recommend Documents