AZ EURÓPAI EGYSÉG MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE, VALAMINT ENNEK KULTURÁLIS ÉS VALLÁSI ASPEKTUSAI

BUDAPESTI GAZDAS[GI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI KAR NEMZETKÖZI TANULM[NYOK SZAK LEVELEZŐ TAGOZAT EURÓPA TANULM[NYOK SZAKIR[NY

AZ EURÓPAI EGYSÉG MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE, VALAMINT ENNEK KULTURÁLIS ÉS VALLÁSI ASPEKTUSAI

Készítette: Cserháti Viktória

Budapest, 2012

TARTALOMJEGYZÉK ÁBRÁK ÉS TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE ......................................................................... 4 I. BEVEZETÉS .................................................................................................................... 5 II. AZ EGYSÉG GONDOLATA ......................................................................................... 6 2.1

Középkor .............................................................................................................. 6

2.2

Elképzelések a XVII-XIX. század között ............................................................ 6

2.3

XX. század – az első komolyabb lépések az integráció felé................................ 8

2.4

Az integráció gondolatának új alapokra helyezése a II. világháború után .......... 9

2.5

A Montánunió létrejötte ..................................................................................... 11

2.6

További integrációs kísérletek: EVK, EPK, NYEU .......................................... 12

2.7

AZ EGK és az Euratom megalapítása ............................................................... 13

2.8

Merger Treaty – megalakul, majd folyamatosan bővül az EK .......................... 15

2.9

Maastricht – létrejön az Európai Unió ............................................................... 17

2.10

További tagjelöltek ............................................................................................ 19

2.11

Egy kényes kérdés: Törökország és az EU ........................................................ 20

2.12

Az EU jelene és a jövő – hogyan tovább? ......................................................... 24

III. MI IS A KULTÚRA? .................................................................................................. 29 3.1

Kultúra az Európai Unióban .............................................................................. 29

3.2

Az EU kulturális programjai .............................................................................. 32

IV. VALLÁS AZ EURÓPAI UNIÓBAN ......................................................................... 36 4.1

Vallás és bővítés ................................................................................................ 37

4.2

A vallási ellentétek megjelenése a mindennapokban ......................................... 39

4.3

Az EU és az iszlám kérdése ............................................................................... 41

4.3.1

Franciaország ............................................................................................. 44

4.3.2

Németország .............................................................................................. 47

4.3.3

Dánia .......................................................................................................... 49

4.3.4

Hollandia .................................................................................................... 49

4.3.5

Nagy-Britannia ........................................................................................... 51

4.3.6

Belgium ...................................................................................................... 52

4.4

Törökország speciális helyzete a vallás tekintetében ......................................... 53

V. ÖSSZEGZÉS ................................................................................................................ 55 VI. IRODALOMJEGYZÉK .............................................................................................. 57

3

ÁBRÁK ÉS TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE 1. ábra: A német költségvetési hiány alakulása……………………………………………26 2. ábra: Magyarország költségvetési hiányának alakulása………………………………...27 3. ábra: Európa vallási térképe…………………………………………………………….37 4. ábra: „Hiszek az Isten létében” – válaszolók aránya százalékban (2005)………………38 5. ábra: A muszlim lakosság aránya Európában …………………………………………..42 1. táblázat: A muszlim népesség változása (millió fő)…………………………………….44 2. táblázat: A muszlim lakosság megoszlása az EU tagállamaiban……………………….47

4

I. BEVEZETÉS Az európai integráció, azon belül is az Európai Unió megalakulásának, fejlődésének és folyamatos bővítésének történetét már sokan és sokféleképpen megpróbálták összefoglalni. Jómagam e dolgozatban az egyre egységesebbé váló Európa, azaz az Unió bővülésének bemutatására, valamint ennek vallási és kulturális aspektusainak vizsgálatára teszek kísérletet. Az európai egység gondolata – a szó mai értelmében – 700 évre nyúlik vissza. Az azóta eltelt időben többféle elképzelés is született ezzel kapcsolatban, ám az első komoly lépésekre sokáig várni kellett. Sajnálatos tény, hogy az egész világot felperzselő I. és II. világháborúnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az európai vezetők belássák: valóban szükség van egy magasabb szintű összefogásra. A Montánunió megalapítása óta eltelt bő 60 év pedig igazolta, hogy ez az együttműködés – bár néha megalkuvással és lemondással jár – gyümölcsöző is lehet. Napjainkban, amikor a gazdasági és politikai jellegű kérdések határozzák meg az életünket, egyre kevesebb figyelem fordul a kultúra és a vallás felé. A kultúra olyan sokadrangú területté vált, amelyre az emberek már nem költenek (gazdasági kényszerűségből, vagy pedig azért, mert egészen egyszerűen nem érzik szükségét), a vallás pedig már régen nem nyújtja azt a fogódzót, amelyet korábban. E tények ismeretében érdekes volt kutatásom során látnom azt, hogy az EU kulturális programjai milyen nagy sikerrel zajlanak, illetve azt is, hogy a vallás kérdése mennyire meghatározza az Unión belüli folyamatokat (például Törökország csatlakozásának kapcsán, amelyet többször is érintek majd a dolgozatomban).

5

II. AZ EGYSÉG GONDOLATA

2.1

Középkor

Az integráció eszméjének térhódítása nem új keletű gondolat, bár tény, hogy a világháborúk pusztítása után nagyobb hangsúlyt kapott, sőt, mondhatni reneszánszát élte a XX. század derekán. Az egységes Európa gondolata (és itt nem a bukásáig folyamatosan terjeszkedő Római Birodalomra gondolok, hiszen ott nem is annyira az egység volt a cél, hanem az, hogy egy uralkodó regnáljon minél nagyobb terület fölött – bár a Pax Romana jelzi, hogy a béke már ekkor is fontos szempont volt) azonban már jóval korábban felmerült. Erről először a XIV. század elején Pierre Dubois1, Szép Fülöp francia uralkodó jogi tanácsadója tesz említést a „De recuperation Terra Sancte” (A Szentföld visszafoglalásáról) című művében. Ez a munka – a címével ellentétben – azonban nem a Szentföld visszafoglalásáról szól, hanem a keresztény nemzetek közti béke fontosságát hangsúlyozza. A megoldást egy államok közötti konföderációban látja, amelynek vezetését az egyház látná el (nyilvánvalóan a kor berendezkedéséből adódóan fel sem merült, hogy világi vezetésű legyen az integráció). A fennhatóságot azonban ebben az esetben a francia király látta volna el. Dubois elgondolása végül csak tervezet szintjén maradt. Alapvetően az egész középkor folyamán az egyháztól várták az európai egység megteremtését, ugyanakkor a nagyobb gondolkodók az uralkodóktól is segítséget vártak volna e kérdés megoldásában (például az angol vagy a francia királytól).

2.2

Elképzelések a XVII-XIX. század között

Legközelebb a XVII. században merült fel komolyabban az európai egység megteremtésének gondolata, amikor Sully herceg, IV. Henrik francia uralkodó minisztere ismertette a tervét2: ő ugyanis már nem csak az államok közti összefogásban látta a béke fenntartásának zálogát. Tanulmányában rávilágít arra, hogy a kontinensen az „örök európai béke” és a hatalmi egyensúly csak akkor valósulhat meg, ha a vitás kérdések rendezését egy tanács intézné, amelyet az államok közösen állítanának fel. Ez volt az első alkalom a

1

http://web.axelero.hu/kesz/jel/04_06/guy.html (letöltve: 2011. október 4.) http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=7625 (letöltve: 2011. október 5.) – Kovács Gabriella: Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története 2. 2

6

történelem

folyamán,

amikor

az

európai

egység

gondolata

egy

intézmény

(intézményrendszer) megalapításával párosult. Mivel azonban Sully herceg elgondolása szerint az akkori tizenöt európai állam területét mesterségesen (tehát gyakorlatilag erőszakkal) nagyjából egyforma részekre kellett volna osztani, a terv nem aratott nagy sikert. Az európai uralkodók úgy vélték, ezzel visszaszorulna a Habsburgok fennhatósága alá tartozó területek mértéke, ugyanakkor a franciák nagyobb teret nyernének. Az országukat féltő vezetők nem adták áldásukat erre a tervre, így ez is csak gondolat szintjén maradt fenn. Fontosnak tartom azonban kiemelni Sully herceg tervének azt a részét, amelyben az egység megteremtésével párhuzamosan egy kulturális alapokra épülő törökellenes szövetség létrehozását javasolta. Hasonló gondolatmenetet követett Saint-Pierre abbé a XVIII. század elején, amikor a fentebb említett IV. Henrik és Sully herceg munkásságát folytatva megjelentette művét, amelyben egy „örökbéke” tervezetét mutatta be. Saint-Pierre abbé teljes munkásságát szinte elvakult pacifizmus jellemezte, számára haláláig a béke megteremtése és fenntartása volt a cél. Művei azonban nem arattak osztatlan sikert: olyan történelmi személyiségek kritizálták munkáit, mint például Rousseau, Voltaire, Leibniz vagy Herder 3. Egyedül Kant volt az, aki a francia forradalom kitörése után tovább vitte Saint-Pierre abbé elgondolását. A következő lépést Henri de Saint-Simon tette meg, aki titkárával, Augustin Thierryvel közösen 1813-ban kiadta „Az európai társadalom újjászervezéséről és az európai népek egy politikai korpuszba tömörítésének szükségességéről és eszközeiről nemzeti függetlenségük megőrzésével” című tanulmányát4. Újszerű gondolatként merült itt már fel az a felfogás, mely szerint az európai egység megvalósítható úgy is, hogy közben a nemzetállamok megtartják függetlenségüket és önállóságukat. Saint-Simon ennek az integrációnak a vezetését egy közös európai parlament kezébe adta volna, amely a kormányok felett áll. Bár ezt a tervezetet többen üdvözölték, mégsem valósult meg. A napóleoni háborúkat követő időszakban, 1815-ben alakították meg a Szent Szövetséget, amely már akkor jelezte: az európai államok akár hajlandóak is egymással együttműködni, sőt, erre igény is mutatkozik részükről. Ezt követően a felülről szervezett integráció gondolata helyett egyre nagyobb teret kezdett hódítani a „népek Európája” eszme, amelynek értelmében az önálló nemzetállamok 3

http://www.thefederalist.eu/index.php?option=com_content&view=article&id=111&lang=en (letöltve: 2011. október 5.) 4 http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=7625&pIdx=3 (letöltve: 2011. október 5.) – Kovács Gabriella: Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története 2.

7

alakítanának ki valamiféle egységet, de úgy, hogy szuverenitásukat közben nem adják fel. Egyre népszerűbb lett a konföderatív berendezkedés gondolata, amely az Európai Egyesült Államok tervét fogalmazta meg, az Amerikai Egyesült Államok mintájára. Az önálló nemzetállamok megszületésének és megerősödésének korában, azaz a XIX. század második felében Pierre-Joseph Proudhon francia újságíró (akit szokás az „anarchizmus atyjaként” is említeni) több művében is kifejezte aggodalmát: szerinte ugyanis a túl nagy mértékű hatalomra szert tévő államok között olyan viszály alakulhat ki, amely pusztító háborúkhoz vezet. Ha a harcot mégis sikerülne elkerülni, akkor viszont a legerősebbnek bizonyuló állam kényszerítené rá az akaratát az alul maradottakra. Mivel nyilvánvaló módon egyik lehetőség sem kecsegtet semmi jóval, Proudhon drasztikus megoldást javasolt: az államok eltörlését5. Meglátása szerint a kis helyi politikai közösségek együttműködésével megoldódna a probléma, hiszen azok betölthetnék a nemzetállamok szerepét. Az európai egység híveként Proudhon azt szorgalmazta, hogy az integráció alulról – ezekből a helyi közösségekből kiindulva – szerveződjön, és ne felülről irányítsák azt.

2.3

XX. század – az első komolyabb lépések az integráció felé

Az első komolyabb, reálisabb alapokon nyugvó elképzelések a XX. század első felében, egészen pontosan a világot felperzselő I. világháború után születtek meg. A párizsi békekonferencián

1919-ben

létrehozott

Népszövetséget

(a

mai

ENSZ

elődjét)

tulajdonképpen tekinthetjük az első olyan intézményesült szervnek, amely a későbbi integrációkra mutat előre. Pár évvel később pedig Richard Coudenhove-Kalergi előállt a Páneurópai Unió tervezetével, pontosabban 1922-ben mozgalmat indított e név alatt a világháborúban legyengült Európa közös erővel történő újjáépítésére. Kalergi is föderatív alapokon képzelte el az együttműködést, oly módon, hogy a nemzetállamoknak részben fel kellett adniuk a szuverenitásukat (bizonyos területeken). Terveihez nem kisebb támogatót talált maga mellé, mint Aristide Briand-t, aki hat cikluson keresztül volt Franciaország miniszterelnöke, és a XX. század első 3 évtizedében nem kevesebb, mint 26 miniszteri tisztséget töltött be több különböző kormányban. Kalergi volt az első, aki túllépett az

5

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_nemzetallamok_szuletese/ (letöltve: 2011. október 5.) – Hahner Péter: A nemzetállamok születése

8

elméleti síkon, és gyakorlati lépéseket is tett terve megvalósításának érdekében: Briand 1929-ben mutatta be a Népszövetségben a Kalergi elképzelésein alapuló tervezetét. A Briand-javaslatként (vagy Briand-tervként) fennmaradt elképzelés szerint egy olyan európai egységnek kell létrejönnie, amely garantálja és biztosítja minden abban résztvevő nemzetállam függetlenségét, önállóságát és szuverenitását. E ponton már némileg eltért Kalergi elképzelésétől, amely – eredeti formájában – végül csak társadalmi mozgalom maradt. Briand kezdeményezésének középpontjában – a kontinentális béke biztosításán túl – a vámhatárok megszüntetése és az egységes európai piac létrehozásának gondolata állt 6. Az általa megálmodott európai konföderációban a fizetőeszköz, azaz a pénz is közös lett volna. Briand tehát föderációról beszélt 1929. szeptember 5-én a Népszövetség közgyűlésén, valójában azonban inkább a gazdasági együttműködésre próbálta helyezni a hangsúlyt. A közgyűlés résztvevői pozitívan fogadták a javaslatot, azonban nem elhanyagolható körülményként meg kell említenünk, hogy beszéde után egy hónappal – 1929. október 24-én – bekövetkezett a nagy tőzsdekrach New Yorkban, amit azóta is csak „fekete csütörtök” néven említünk. A nagy gazdasági világválság kezdetét vette, és ez nagyban befolyásolta az európai országok integrációhoz – főként a gazdasági részéhez – való hozzáállását. Ezek mind előremutatnak a később ténylegesen létrejött európai integráció felé, ám az akkori helyzet, az 1930-as évek eseményei nem támogatták Briand terveit, sőt, a Népszövetség is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza a II. világháború kitörését.

2.4

Az integráció gondolatának új alapokra helyezése a II. világháború után

Az európai egység gondolata a II. világháború lezárulta után merült fel ismét, amikor is a nemzetállamoknak be kellett látniuk: nem csak hogy nem képesek gazdasági fejlődésre, de még talpra állni sem tudnak önerőből. Ily módon ez nem csak egy gondolat maradt pár elméleti tudós fejében, hanem komoly igényként merült fel az európai államok részéről is. A vezetők nem csak egy újabb háború kirobbanásától, hanem egy esetleges gazdasági recessziótól tartva nyitottak egymás felé. Churchill vetette fel ismét 1946-os zürichi beszédében az Európai Egyesült Államok létrehozásának fontosságát (Nagy-Britannia részvétele nélkül). Az USA ehhez meg is adta a támogatást a Marshall-terv formájában, 6

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_briand_terv_es_magyarorszag/ (letöltve: 2011. október 6.) – Ormos Mária: A Briand-terv és Magyarország

9

amely nélkül aligha talált volna magára Európa a hosszú háborús évek pusztítása után. A segély folyósításának feltételeként az USA gazdasági tevékenységük összehangolására kérte a segélyben részesülő országokat; e célból alakult meg 1948-ban az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete, azaz az OEEC. Mint ismeretes, moszkvai utasításra a keleti blokk államai sem ebben a szervezetben nem vehettek részt, sem a segélyből nem részesülhettek, holott a Marshall-terv az eredeti elképzelés szerint nekik is juttatott volna támogatást. Mindeközben a Népszövetség utódjaként 1945-ben megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), amelynek alapító okiratát 50 állam írta alá (Lengyelország csak valamivel később tudta ezt megtenni, így valójában a szervezetnek 51 alapító tagja van7). Az ENSZ működését 1945. október 24-től számítjuk, mivel a tagállamok többsége ekkor ratifikálta az alapító dokumentumot. Még mindig az 1940-es évek második felében járunk: 1948-ban megalakul a NATO, azaz az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, amely katonai és védelmi célokat szolgál, és amely kifejezetten politikai jellegű. Alapját egy kétoldalú (angol-francia) szerződés képezte, amely eleinte a németek elleni összefogásra irányult, később azonban – főleg az NSZK csatlakozása után – már inkább a Szovjetunióból érkező hidegháborús fenyegetés elleni közös fellépés volt a cél. Ugyanakkor az integráció gondolatának egyre nagyobb térnyerésével különbözni kezdtek az elképzelések is. Az egyik elgondolás szerint minden államnak meg kell őriznie a szuverenitását, és az együttműködést csak kormányközi szinten kell fenntartani. A másik tervezet szerint – ezt támogatta Robert Schuman francia külügyminiszter és Jean Monnet, a francia tervhivatal elnöke is – azonban szupranacionális, azaz nemzetek felett álló hatóságot, szervezetet kell létrehozni. Az 1950-es évek elején a hangsúly a francia-német együttműködésre, pontosabban először is a megbékélésre helyeződött. Mindkét állam felismerte, hogy többre képesek együtt, így mindkettejük számára hasznos lehet, ha összefognak. Mind Monnet, mind Schuman e két állam összefogásában látta az európai integráció zálogát, pontosabban annak alapját. Rámutattak, hogy a német szénipar és a francia vasérc bányászatának közös felügyelete nem csak gazdasági jellegű előrelépést rejt magában, hanem egyúttal kiküszöböli annak a lehetőségét, hogy e két állam külön-külön háborús előkészületeket tegyen. Fontos azonban

7

http://www.un.org/aboutun/unhistory/ (letöltve: 2011. október 6.)

10

megemlíteni, hogy Monnet már 1946-ban papírra vetette az elképzeléseit, ott azonban még egyértelműen a francia fél dominált volna. Az akkori elgondolás szerint a német Ruhr- és Saar-vidék szénbányászatát, illetve az acéltermelést is francia ellenőrzés alá vonták volna, és a francia gazdaságban történt volna a hasznosításuk is. Ám pár évvel később már Monnet is másképp tekintett a helyzetre: a Schuman-terv már teljesen egyenrangú félként említi az NSZK-t8.

2.5

A Montánunió létrejötte

Az első hivatalos lépést Schuman tette meg francia részről, amikor 1950. május 9-én ismertette híressé vált tervét, amelyet Monnet-val közösen dolgoztak ki. (Ezt a napot azóta az Európai Unió születése napjának is tartják.9) Ebben vázolta az együttműködés fentebb említett előnyeit, amelyet a Konrad Adenauer vezette NSZK pozitívan fogadott. Schuman már ekkor jelezte: ehhez az – egyelőre bilaterális – egyezményhez később majd más országok is csatlakozhatnak. Nagy-Britannia elutasította ezt a lehetőséget, ők ugyanis nem kívántak a kormányközi szintű együttműködésnél magasabbra lépni, és egyáltalán nem támogatták azt az elképzelést, hogy egy szupranacionális szerv – jelen esetben egy ún. főhatóság – gyakorolja a felügyeletet. A Benelux-államokban és Olaszországban azonban legalább olyan lelkes fogadtatásra talált a tervezet, mint Németországban, így ezek az államok már igen korán jelezték csatlakozási szándékukat. Végül 1951. április 18-án 6 tagállam (Franciaország, NSZk, a Benelux-államok és Olaszország) írta alá az Európai Szén- és Acélközösségről (ESZAK, más néven Montánunió) szóló szerződést Párizsban, amely egy évvel később, 1952-ben lépett hatályba10. E szervezet intézményeinek megalakításakor – az eredeti terveknek megfelelően – a szupranacionális vonások kerültek előtérbe. Négy fő szervet hoztak létre: a Közgyűlést, a Bíróságot, a Tanácsot és a Főhatóságot – utóbbi első elnöke maga Jean Monnet lett. (Az ESZAK jogilag 2002-ben szűnt meg, mivel alapításakor határozott időre – 50 évre – kötötték a szerződést.) Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a 6 alapító ország közül 3 már korábban is szorosabbra fűzte egymással a kapcsolatot: a Benelux-államok, vagyis Hollandia, Belgium és Luxemburg már 1944-ben megállapodást írt alá az egymás közti vámok eltörléséről, sőt, 1948-ban a belső vámokat is kiiktatták, és közös külső tarifákat vezettek be. 8

Káldyné Esze Magdolna [2010] http://europa.eu/about-eu/eu-history/1945-1959/foundingfathers/schuman/index_hu.htm (letöltve: 2011. október 6.) 10 http://www.sulinet.hu/panorama/eu/szenacel.htm (letöltve: 2011. október 6.) 9

11

A Montánunió létrehozásával az alapítók az ún. spill-over hatást kívánták elérni, amelynek értelmében egy bizonyos gazdasági ág szupranacionális felügyelete nyomán előbb-utóbb a többi szektor is integrálódik majd, mivel felismeri ennek hasznosságát11. Az ESZAK éppen ezért egy olyan mérföldkő az európai egység fejlődésének folyamatában, amelyet nem vitathatunk el.

2.6 Az

További integrációs kísérletek: EVK, EPK, NYEU ESZAK

sikerét

látva

merészebb

gondolkodók

már

az

1950-es

években

megfogalmazták egy magasabb szintű kooperáció, vagyis egyfajta politikai integráció gondolatát, de a történelmi helyzet ekkor még nem volt erre alkalmas. Maradt tehát a gazdasági szintű együttműködés; ettől kezdve inkább ennek bővítésére, mélyítésére és fejlesztésére helyezték a hangsúlyt. Az 1950-es években azonban fokozódott a háború veszélye világszerte; elegendő, ha csak az időközben kitört koreai háborúra, a kettéosztott Németországra (érdekes párhuzamot lehet vonni e két helyzet között) vagy az egyre erősödő hidegháborús állapotokra gondolunk, amely az USA és a Szovjetunió között állt fenn. Bár a Montánunió sikerét látva a gazdasági együttműködés fejlesztése sok reménnyel kecsegtethetett, nem elhanyagolható szemponttá lépett elő a védelmi politika fejlesztése. A katonai téren történő együttműködés azonban koránt sem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogyan azt a gazdasági integráció nyomán elsőre gondolták. Az USA azt szorgalmazta, hogy az NSZK állítson fel egy korszerű, nagy méretű hadsereget; ezt az elképzelést azonban mind a franciák, mind a britek elutasították. Az egymással szöges ellentétben álló nézőpontok feloldására dolgozták ki a Pleven-tervet: ebben vázolták fel először egy egységes európai hadsereg létrehozásának gondolatát, amelynek természetesen az NSZK erői is szerves részét képezték volna. Ennek a szervezetnek az Európai Védelmi Közösség (EVK) nevet szánták, de a németek erejétől továbbra is rettegő franciák végül nem szavazták meg az erről szóló szerződés ratifikálását (pedig az EVK terve éppen francia javaslatra született meg). Ezzel egy időben merült fel az Európai Politikai Közösség (EPK) terve is, amely – érthető okokból – még kevésbé talált lelkes követőkre, mint az EVK gondolata. Mivel a két javaslat szoros összefüggésben állt egymással, az EVK-szerződés elbukása után borítékolható volt, hogy az EPK sem jön létre12. 11 12

http://zskflnk.uw.hu/nk/EU_integr_kerd_valaszok.htm (letöltve: 2011. október 6.) Horváth Zoltán [2001]

12

Ennek ellenére még ugyanebben az évben, 1954-ben létrejött a Nyugat-európai Unió (NYEU) a Montánunió hat tagállama és Nagy-Britannia részvételével, amely egy biztonság-politikai szervezet volt, de közel sem volt akkora jelentősége, mint a NATO-nak, amely továbbra is az első számú védelmi szervezet maradt. A NYEU-ban már nem dédelgettek olyan nagy ívű terveket, mint egy közös hadsereg felállítása: itt a cél kizárólag a védelmi politikák összehangolása volt.

2.7

AZ EGK és az Euratom megalapítása

E kudarcok után 1955-ben összegyűltek a Montánunió tagállamainak vezetői Messinában, hogy megvitassák: hogyan tovább? A fő cél továbbra is a gazdasági együttműködés elmélyítése maradt, ám ennek mikéntje nem volt egyértelmű. A konferencia után életre hívott bizottság – amely vezetője, Paul-Henri Spaak után a Spaak-bizottság nevet kapta – 1956-ban mutatta be a jelentését, amelyben megfogalmazták vámunió és a közös piac létrehozásának gondolatát13. Az előzmények ismeretében Spaak igyekezett óvatosan fogalmazni, kínosan került mindenféle utalást a szupranacionális jellegre14. Később ő maga is bevallotta, hogy egy működőképes intézményrendszer felállítását tűzte ki célul, és ennek rendelt alá mindent. A Spaak-jelentés nevesítette először azokat a fő intézményéket, amelyek a ma működő Európai Unióban is megtalálhatóak. Spaak a döntéshozatal fő szervének a tagállamok minisztereiből álló Tanácsot szánta, a Bizottság kezébe adta az előterjesztő és végrehajtói jogkört, míg a Közgyűlés az ő elképzelései szerint mindössze egy konzultatív szervezet lett volna15. A javaslat – talán éppen óvatos jellegénél fogva – minden résztvevőnél kedvező fogadtatásra talált, így röviddel később, 1957. március 25-én a hat tagállam részéről aláírásra kerülhetett a Római Szerződés, amellyel hivatalosan is létrejött az Európai Gazdasági Közösség (EGK), illetve az Európai Atomenergia Közösség (Euratom). Mindkét szervezet intézményrendszerének felállításánál az ESZAK-ot tekintették követendő példának.

13

Az integráció lépcsői: szabadkereskedelmi övezet – vámunió – közös piac – egységes belső piac – gazdasági unió – politikai unió. 14 http://www.eduport.hu/eu/oktatas/j250.html# (letöltve: 2011. október 18.) – A Spaak-jelentés 15 Káldyné Esze Magdolna [2010]

13

Nagy-Britannia nem vett részt egyik szervezetben sem, mivel a nemzetek felettiségének eszméje szöges ellentétben állt mindazzal, amit a brit vezetés elképzelt. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Európában az EGK-t alkotó „Hatok” mellett Nagy-Britanniának volt a legnagyobb gazdasági súlya. Az integráció azonban így is megkérdőjelezhetetlenül nagy gazdasági szerephez jutott a kontinensen (és világszinten is). A britek azonban féltették nemzeti szuverenitásukat, és a Nemzetközösség tagjaival kialakított kapcsolatukat. Az EGK létrejöttére válaszlépésként azonban

Nagy-Britannia vezetésével

1960-ban

megalakult az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA), amelynek fő célja az ipari szabad kereskedelem volt (ez egyfajta negatív integráció16). A történelem során azonban ez a szervezet sem bizonyult túl erősnek, az idő előrehaladtával súlya folyamatosan csökkenni kezdett, miközben az EGK viszont egyre csak erősödött. Utóbbi hozta el – az összefogás nyomán – azt a tartós békét és folyamatos együttműködést, amelyről évszázadokkal korábban még csak elméleti síkon születtek művek. Az EGK működésének első másfél évtizede igazi sikertörténet volt: a fejlődés soha nem látott méreteket öltött, és a tagállamok közti kereskedelem is fantasztikus mértékben bővült. Életbe léptették a közös külső vámtarifákat, és a tervezett határidő előtt két évvel lebontották a mennyiségi korlátozásokat is. Ezt látva Nagy-Britannia is átértékelte a helyzetet, és az 1960-as években kétszer is benyújtotta csatlakozási szándékát – ám egyszer sem járt sikerrel, „köszönhetően” Charles de Gaulle francia elnök vétójának (attól tartott ugyanis, hogy a brit csatlakozással az USA a kívántnál nagyobb mértékben növelné a befolyását az európai kontinensen, Nagy-Britannia ugyanis köztudottan az USA érdekszférájába tartozott). Charles de Gaulle alakja nem csak ebből az okból kifolyólag érdekes az európai egység történetében. Abban az időben, amikor ő volt a francia elnök, az ő hozzáállása jelentősen befolyásolta az európai integráció fejlődését (vagy inkább annak stagnálását). Megállapítható, hogy ebben az időben, vagyis az 1960-as években az EGK politikai vezetését Franciaország látta el (gyakorlatilag de Gaulle egyszemélyes vezetésével), míg gazdasági kérdések tekintetében inkább Németország szava volt a döntő17.

16 17

Káldyné Esze Magdolna [2010] http://www.foruminst.sk/europa/index_body.php?TemaId=1 (letöltve: 2011. október 20.)

14

2.8

Merger Treaty – megalakul, majd folyamatosan bővül az EK

A három alapító közösség közös intézményi struktúrájának kialakítása 1965-ben történt meg, amikor aláírásra került az Egyesülési Szerződés (Merger Treaty). A párhuzamosan működő intézményrendszerek összevonása 1967-re valósult meg; ettől kezdve nevezhetjük Európai Közösségek (EK) néven az együttműködést. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a kvázi egyesülés ellenére – ekkortól kezdve ugyanis már csak egy Közgyűlés, egy Bíróság, egy Tanács és egy Bizottság működött – a három szervezet megtartotta önálló nemzetközi jogalanyiságát. Időközben – az 1960-as évek folyamán – Nagy-Britannia mellett három másik ország: Dánia (1961), Írország (1961) és Norvégia (1962) is jelezte csatlakozási szándékát az EKhoz. Nagy-Britannia felvétele a fent említett okokból nem valósult meg, azonban de Gaulle tábornok 1969-es távozását követően mégis megnyílt az út előttük az integrációba. A de Gaulle-t követő Georges Pompidou ugyanis nem látott semmi kivetnivalót északi szomszédjuk csatlakozásában. A négy tagjelölt 1970-ben kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat, ám 1973-ban végül csak három ország lépett be az EK-ba. Norvégiában ugyanis az időközben megtartott népszavazáson a lakosság 53,5%-os arányban elutasította a csatlakozást18. (Mint ismeretes, Norvégia a mai napig nem tagja az Európai Uniónak, csak az Európai Gazdasági Térséghez (EGT) csatlakozott. Az EU-hoz való csatlakozás lehetősége felmerült az 1990-es években is, de az 1994-ben tartott újabb népszavazás ismét elutasította ezt.19). Nagy-Britannia csatlakozásával bekövetkezett az, amire már korábban is utaltam: az EK olyan gazdasági súlyra tett szert, hogy már az USA is komoly partnerként kezdett rá tekinteni. Ily módon az EK az USA és Japán mellett a világ harmadik vezető hatalmává vált. Ennek ellenére a brit csatlakozás után egy évvel az akkori miniszterelnök, Harold Wilson komolyan fontolgatta az EK-ból történő kilépést, olyannyira, hogy e kérdésben népszavazást is kiírt, ám ennek eredménye azt mutatta, hogy a lakosság a tagság további fenntartását tartja előnyösebbnek. Az 1980-as években két körös bővítésre került sor: 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália lett teljes jogú tag. Görögország csatlakozását némi 18 19

Káldyné Esze Magdolna [2010] http://www.norvegia.hu/About_Norway/Kulpolitika/europe/policy/ (letöltve: 2011. október 20.)

15

szkepticizmus előzte meg a Bizottság részéről – negatív országvéleményt adtak ki, és nem javasolták a csatlakozási tárgyalások folytatását – nem is alaptalanul. A görög tagság némileg visszavetette az integráció fejlődését, hiszen az addigi tagokhoz képest meglehetősen elmaradott volt. Az 5 évvel később bekövetkezett újabb bővítést is hosszas egyeztetések előzték meg. Fontos és meghatározó tényező volt, hogy mindhárom déli állam hosszas katonai diktatúra után szabadult fel, és többek között az európai egységhez való csatlakozásban látták felzárkózásuk egyik zálogát. Az EK igyekezett ehhez minden támogatást megadni mindhárom országnak, ugyanakkor magának a szervezetnek is fel kellett dolgoznia azt, hogy három, a régebbi tagokhoz képest szegényebb állam csatlakozásával némileg átrendeződtek a prioritások. Előtérbe kerültek a szociális és gazdasági kérdések; ezek nagyobb hangsúlyt kaptak, hiszen az új tagokat valahogyan fel kellett zárkóztatni a többiekhez. Az is újszerű helyzetet teremtett, hogy az addig viszonylag hasonló területi adottságokkal és kulturális háttérrel rendelkező országok sorába olyanok kerültek be, amelyek sokszínűvé és változatossá tették az összképet. A következő bővítés váratott magára közel egy évtizedet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ibériai országok felvétele után 9 évig az EK inaktív lett volna! A vasfüggöny leomlásával, vagyis a kétpólusú világrend megszűnésével, és a keleti blokk kvázi szabaddá válásával több ország – köztük hazánk – is felvette a hivatalos kapcsolatot az EK-val. Csakúgy, mint a korábban említett déli államok esetében, a keleti országoknak is egyfajta fogódzó volt a csatlakozás lehetősége, az újjáépítés és a felzárkózás (egyik) záloga. Az EK is támogatta ezen országok fejlesztését, ennek részeként jött létre a PHARE-program (amely elsősorban Magyarország és Lengyelország támogatását célozta, később ezt kiterjesztették további államokra is), illetve az EK elkezdte alkalmazni a GSP (Generalized System of Preferences) rendszerét a szocializmus után éledező országoknak. Az 1990-es évek elején azonban konkrét tárgyalások csak négy ország: Ausztria, Svédország, Norvégia és Finnország esetében kezdődtek meg. Végül közülük csak három állam lépett be 1995-ben az akkor már Európai Unió névre hallgató szervezetbe, Norvégiában ugyanis ismét népszavazást írtak ki, amelynek eredménye újra a csatlakozás elutasítását mutatta. (Végül Norvégia – Izlanddal és Liechtensteinnel együtt – az Európai Gazdasági Térséghez (EGT) csatlakozott, amely jelenleg az EU összes tagállamát és az említett három államot foglalja magában.) E három ország csatlakozása azért is csúszott meg időben ennyire, mert az EK nem akart újabb tagokat felvenni azelőtt, hogy a jogi és intézményi kereteket megnyugtatóan 16

rendezték volna. A folyamatosan bővülő integráció eddigre már régen „kinőtte” az eredeti struktúrát, legfőképpen intézményi szempontból. Az alapításkor felállított cél a gazdasági együttműködés fejlesztése volt, az 1990-es évek elejére azonban a vezetők elérkezettnek látták az időt arra, hogy magasabb szintre lépjenek: azaz megcélozzák első körben a gazdasági- és monetáris uniót, később pedig végső célként a politikai uniót. (Véleményem szerint ez utóbbi elképzelés még ma, 2012-ben is igen utópisztikusnak tűnik, a szónak abban az értelmében, mely szerint egy közösen választott politikai vezetés „regnálna” az Unió összes tagállama felett.)

2.9

Maastricht – létrejön az Európai Unió

Ennek eredményeképpen született meg a maastrichti szerződés, amelyet az Európai Unió alapító okiratának tekintünk. A szerződés 1992. február 7-én írták alá, hatályba pedig 1993. november 1-én lépett. Ez a dokumentum egy újabb mérföldkő volt az integráció történetében, hiszen megnyitotta az utat abban az irányban, amelyről még az alapító atyák álmodtak az 1950-es években. Ebben fektették le többek között azt, hogy a monetáris unió létrehozásának érdekében 1999-ig a tagállamok közös valutát vezetnek be. Létrejött az EU három pilléres rendszere: a közös kül- és biztonság-politikai, valamint a bel- és igazságügyi együttműködés mellett a harmadik – sorban pedig első – pillér a három alapító közösség maradt. Bevezették a szubszidiaritás elvét és az uniós állampolgárság intézményét is (utóbbi nem helyettesíti a nemzeti állampolgárságot, csupán kiegészíti azt). Érdekesség azonban, hogy az EU nem kapott önálló jogalanyiságot, tehát a döntések tekintetében továbbra is három alapító közösséget kellett figyelembe venni (az Unió nem lépett ezek helyébe). Úgy tűnt azonban, hogy a vezetők túl nagyot álmodtak: a szerződés ugyanis nem hozta meg azonnal a várt sikert. Ennek legbiztosabb jele a szerződés létrejötte és hatályba lépése között eltelt majdnem két év; a ratifikáció folyamata ugyanis korántsem ment zökkenőmentesen a tagállamokban. Bár az eredeti elképzelés szerint a maastrichti szerződés még a korábbinál is szorosabbra fonta volna az együttműködés szálait (több területen is), úgy tűnt, néhány tagállam (például Franciaország és Dánia) mintha az utolsó előtti pillanatban visszakozni próbált volna. A franciáknál népszavazás döntött a kérdésről, ahol minimális többséggel végül megszavazták a ratifikálást, Dánia pedig élt a neki felkínált – Nagy-Britannia által egyébként már a szerződés aláírása idején igényelt – ún. 17

opt-out (kimaradási klauzula) lehetőségével. Ezzel tulajdonképpen részt is vesznek az integráció bővítésében és mélyítésében, mégis egy kicsit kivételezett a helyzetük. Jelen esetben a közös valuta tervezett bevezetése kapcsán született megállapodás ezzel a két tagállammal: ők így saját hatáskörben dönthettek arról, hogy feladják-e nemzeti valutájukat, és részt vesznek-e a monetáris unióban. Mint ismeretes, egyik állam sem kívánt ehhez csatlakozni, így Nagy-Britanniában a mai napig az angol font, Dániában pedig a dán korona a fizetőeszköz. Az eurózónába – azaz a közös valutát, az eurót használó országok sorába – az EU 27 tagja közül jelenleg 17 ország tartozik, valamint 6 további ország, amelyek nem az EU tagjai (Monaco, San Marino, Vatikán, Andorra, Koszovó, Montenegro)20. Az idő előrehaladtával egyes országok a közös valuta bevezetését is elhalasztották volna, mert az 1990-es évek elején jelentkező recesszió szerintük nem biztosította a feltételeket ehhez. Végül azonban ennek ellenére a tervezett időpontban, 1999-ben bevezetésre került az euró, egyelőre csak elszámolás egységként. A kézzel fogható pénzérméket és bankókat 2002-ben vehette először a kezébe az Unió lakossága. A következő bővítési hullám ismét váratott magára, többek között a fentebb említett okok miatt, valamint azért is, mert egyszerre nagyon sok ország jelezte csatlakozási szándékát (köztük Magyarország is). Az EU ekkora mértékű bővülésre nem volt felkészülve, és némileg az 1990-es évek elejéhez hasonló állapot jött létre: ismét alapvető módosításokra volt szükség ahhoz, hogy az EU ezeket az államokat mind a tagjai sorába fogadhassa. A volt szocialista blokk felszabadult országai 1994 és 1996 között mind benyújtották már csatlakozási kérelmüket, ám ennek elbírálása rendkívül hosszú időt vett igénybe (nem csak a jelölt országok száma, hanem azok helyzete miatt is, továbbá az EU „házon belüli” problémái is hátráltatták a tárgyalások menetét). A lassú haladás miatt végül a 10 keleteurópai ország csatlakozási tárgyalásának megkezdése időben egybeesett Málta és Ciprus felvételi folyamatának kezdetével. Az EU hivatalosan 1997 decemberében ismerte el tagjelöltnek az említett 12 államot (Törökország már jóval korábban beadta a kérelmét, de ők még ekkor sem kerültek tagjelölti státuszba – erre majd később bővebben kitérek). A tárgyalások nem sokkal később, 1998 márciusában kezdődtek meg, miközben az EU-n belül ezzel párhuzamosan nagy erőkkel azon dolgoztak, hogy a 12 ország csatlakozásának idejére az Unió minden tekintetben felkészült legyen. (Hiszen a tagállamok száma

20

http://europa.eu/travel/money/index_hu.htm (letöltve: 2012. március 13.)

18

majdnem megduplázódott, a korábbi 15-ről 27-re növekedett ezzel.) A csatlakozási tárgyalások két körben folytak: 1998-ban a felkészültebbnek tartott 5+1 országgal (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Észtország, Szlovénia, Ciprus) kezdték meg az egyeztetéseket, majd 1999 végén a többi országgal (Szlovákia, Litvánia, Lettország, Románia, Bulgária, Málta) is megkezdték a folyamatot (Törökország is ekkor kapta meg a hivatalos tagjelölti státuszt). Végül 2002-re a 12 tagjelöltből csak 10 országgal sikerült lezárni a tárgyalásokat, Bulgária és Románia e tekintetben némileg lemaradt. A felkészülés lezárultával 2003-ban aláírásra került a csatlakozási szerződés, ami 2004. május 1-én lépett hatályba (erre mi, magyarok is jól emlékezhetünk). Románia és Bulgária végül 2007-ben vált az EU teljes jogú tagjává. Az Európai Unió ezzel 27 tagúra növekedett, olyan méretűre, amiről a kezdet kezdetén, az 1950-es években talán még álmodni sem mertek volna.

2.10

További tagjelöltek

Ezzel azonban nem ért véget a bővítési folyamat: a tárgyalások a további tagjelölt országokkal

eközben

folyamatosan

zajlottak

a

háttérben.

Horvátországgal

és

Törökországgal hivatalosan 2004 végén kezdték meg az egyeztetéseket, ám míg előbbivel viszonylag olajozottan folytak a tárgyalások (hivatalosan 2005 októberétől), utóbbi kapcsán ismét fellángolt a vita. Horvátország csatlakozása előreláthatólag 2013-ra várható. Macedónia már 2005-ben megkapta a hivatalos tagjelölti státuszt az EU-tól, ám a tényleges csatlakozási tárgyalások a mai napig nem kezdődtek meg, mivel az ország egyelőre nem képes teljesíteni a koppenhágai kritériumokat. Montenegró alig több, mint egy éve, 2010 év végén vált tagjelöltté. Erre sokkal korábban nem is lett volna lehetőség, hiszen az ország csak 2006-ban kiáltotta ki függetlenségét. Csatlakozásával ismét új helyzet állna elő, hiszen Montenegró lenne az EU egyik legkisebb, és egyben legszegényebb állama. Méreténél fogva az EU keretein belül inkább tekinthető egy nagyobbfajta régiónak, mint egy országnak. Szakértők szerint azonban éppen kis méretében rejlik az előnye: lemaradását be tudná hozni néhány, az EU által kínált nagyobb volumenű projekttel. A balkáni államok közül folynak az egyeztetések a társulásról Szerbiával, BoszniaHercegovinával és Albániával is. Szerbia már 2009-ben benyújtotta a csatlakozási kérelmét, amelynek nyomán nemrégiben hivatalosan is tagjelöltté vált. Ehhez először egyezségre kellett jutnia Romániával, mivel a román vezetés kisebbségi jogokra 19

hivatkozva sokáig igyekezett megakadályozni azt, hogy Szerbia közelebb kerüljön a csatlakozáshoz21. (Szerbia tagjelölt státuszának a koszovói viszony rendezése is feltétele volt.) Arra nézve többféle találgatás is napvilágot látott, hogy Románia vajon mit vár el cserébe azért, hogy félreállt a szerb tagjelöltség útjából (pl. teljes körű schengeni csatlakozást próbál magának biztosítani, esetleg nagyobb összegű uniós támogatásra számít22). Izland is 2009-ben jelezte csatlakozási szándékát; erről még népszavazást terveznek tartani az országban, de pozitív visszhang esetén akár már 2013-ra teljes jogú tagok lehetnek. Izland helyzete azért lóg ki egy kicsit a többi tagjelölt sorából, mivel ez az ország már tagja az EGT-nek, így szinte félig már tagja is az integrációnak.

2.11

Egy kényes kérdés: Törökország és az EU

A tagjelöltek sorában speciális helyet foglal el Törökország. A koppenhágai kritériumok értelmében az az ország nyerhet felvételt az Európai Unióba, amelyben megszilárdult a jogállam, működik a piacgazdaság, képes teljesíteni a tagsággal járó kötelezettségeket, illetve csatlakozása nem veti vissza az Unió fejlődését23. Ki nem mondott, ötödik feltételként az is elvárható egy csatlakozni kívánó országtól, hogy Európa területén helyezkedjen el (ha már európai egységről beszélünk). Törökországnál rögtön felmerül a kérdés: most akkor inkább európai, vagy inkább ázsiai országról van-e szó? A földrajzi adatokat tekintve megállapítható, hogy az országnak mindössze 3%-a fekszik Európa területén. Másik hasonló jellegű elvárásként említhetjük a vallás kérdését: az integráció alapvetően magukat kereszténynek valló országokból állt, sőt, a több körös bővítés során is csak ilyen államokkal gyarapodott az Unió. Törökország kapcsán viszont ez újabb kérdést vet fel: csatlakozhat-e egy olyan ország az EU-hoz, amely muzulmán vallású? A csatlakozást ellenzők igen nagy része ezzel érvel, miközben ez az indok szöges ellentétben áll azzal a nyitottsággal, amelyet az EU hirdet magáról. Az ország teljes jogú taggá válása geopolitikai szempontból sem elhanyagolható előnyökkel járna (járhatna), hiszen az EU teljesen megvethetné a lábát a Földközi-tenger 21

http://nol.hu/kulfold/szerbia_eu-tagjelolt__de_koszovo_is_az_eloszobaba_keszul (letöltve: 2012. március 13.) – Szerbia EU-tagjelölt, de Koszovó is az előszobába készül (Népszabadság) 22 http://hvg.hu/vilag/20120302_szerbia_eu_lapreakciok (letöltve: 2012. március 13.) – Szerbia EU-tagjelölt lett – belgrádi lapreakciók (HVG) 23 Káldyné Esze Magdolna [2010]

20

európai részén (gyakorlatilag az EU államai vennék körül a tenger teljes európai szakaszát), és közvetlen földrajzi kapcsolat alakulna ki a közel-keleti térséggel. Törökország már 1959-ben benyújtotta a csatlakozási kérelmét az akkori EGK-hoz, amelynek nyomán 1963-ban alá is írták a társulási egyezményt (ez akkor még a gazdasági szintű együttműködésre korlátozódott, vagyis vámunió jött létre). Bár az integráció elnevezése azóta többször is változott (Európai Gazdasági Közösségről előbb Európai Közösségekre, majd Európai Unióra), a társult státusz megmaradt. Több, mint két évtizeddel később, 1987-ben Törökország ismét benyújtotta a csatlakozási kérelmét az EK-hoz, amelyet akkor elutasítottak, többek között a tisztázatlan ciprusi helyzetre hivatkozva. Bár 1995-ben vámunióra lépett az EU-val, és az unió 1999-ben hivatalosan is tagjelöltként ismerte el Törökországot, a csatlakozási tárgyalások mégsem gyorsultak fel (az előzmények ismeretében véleményem szerint ez egyáltalán nem is meglepő). Újabb évek teltek el, mire 2005-ben ténylegesen megindultak a tárgyalások, annak ellenére, hogy Ausztria ellenezte ezt, és áthidaló megoldásként azt javasolta: ajánljanak fel Törökországnak a tagság helyett egy ún. „kivételes partneri viszonyt”. (Az EU ezt a lehetőséget nem fogadta el.) Abdullah Gül, a török államfő idén tavasszal személyesen is kifejtette Ausztriában, hogy csatlakozásuk az Unióhoz több előnnyel járna, mint hátránnyal, és hogy Törökország végső célja a teljes jogú tagság elérése24, nem pedig holmi „középutas” megoldás. A csatlakozási tárgyalások nem sokkal később felfüggesztésre kerültek (többek között a ciprusi válság ismételt elmélyülése miatt), majd újra indultak – ebből is látszik, mennyire ingoványos talajra lép az EU azzal, ha Törökországot felveszi a tagjai sorába. A korábban említett Ausztrián kívül Franciaország és Németország is hevesen ellenzi a török csatlakozást (ez a két ország úgy tekint az EU-ra, hogy az egy „keresztény klub”, és ezt mindkét fél vezetői gyakran hangoztatják). Előbbinél nyilván közrejátszik a saját belső problémája az iszlám kisebbséggel, utóbbi pedig leginkább a pozícióját félti, hiszen ha Törökország csatlakozik, a legnagyobb lakosságú EU-tagállam lesz. (De természetesen nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy Németországnak is megvannak a maga problémái a török bevándorlókkal.)

24

http://hvg.hu/vilag/20110428_torokorszag_tobbet_akar_partnereseg (letöltve: 2011. október 24.) – Partnerség az EU-val: Törökország többet akar (MTI)

21

A HVG által 2009-ben megkérdezett magyar szakértők a csatlakozási tárgyalások lassulásának okaként többek között az Ankara által korábban nagylelkűen beígért, majd nem teljesített ígéreteket jelölték meg, illetve felhívták a figyelmet arra, hogy az utóbbi másfél évtized bővítései után talán maga az EU sem áll készen arra, hogy egy ekkora lépést megtegyen25. Ők ekkor úgy vélték, 15-20 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a török csatlakozás megtörténhessen. Ugyanakkor a törökök ennél sokkal optimistábbak voltak: ők már 2013-ra reális esélyt láttak a csatlakozásra. A tárgyalások azóta is folynak, és bár az EU – nagy általánosságban – látszólag biztatja Törökországot, mégis mindig akad kifogásolható tétel vagy fejezet a török oldalon26. (Érdekesség, hogy az EU jelenlegi tagállamai közül inkább az északi fekvésűek – NagyBritannia, Svédország – támogatják a török csatlakozást. Rajtuk kívül még az USA is nyíltan szorgalmazza Törökország felvételét az EU-ba.) Hazánk e tekintetben tartózkodó álláspontot képvisel, azaz a magyar vezetés szerint „Törökország európai érdeklődését fenn kell tartani, de további lépéseket nem szorgalmaz hazánk”27. Megfontolandó az a tény is, hogy egy esetleges végső elutasítás az EU részéről milyen reakciókat váltana ki a török vezetésben. Törökország évtizedek óta próbálkozik azzal, hogy az európai integrációba felvételt nyerjen, így ha hosszas hitegetés után mégsem kerülne be az EU-ba, könnyen elképzelhető, hogy az erejét ezután arra használná fel, hogy iszlám többségű, Európa-ellenes mozgalmat indítson a térségben. Talán részleteznem sem kell, hogy ez mekkora veszélyeket rejt magában diplomáciai, katonai és gazdasági szempontból egyaránt. (Törökország teljes jogú taggá válásával viszont mindezeknek elejét lehetne venni, ezzel mintegy „lekötelezve” az országot.) A csatlakozást pártolók az 1923-ban Musztafa Kemal Atatürk által keresztülvitt reformokra hivatkoznak: a Török Köztársaság megalapítója ugyanis olyan nagy változásokat vezetett be országában, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Többek között: eltörölte az oszmán szultánságot, a kalifátust és a vallási iskolákat, betiltotta a hagyományos ruházatot, bevezette a családnév használatát, valamit a latin betűs írást, alkotmányban rögzítette az egyház és az állam szétválasztását. A támogatók szerint ha Törökország képes volt ekkora erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy minél 25

http://hvg.hu/torokeu/20090118_torok_eu_csatlakozas (letöltve: 2011. október 24.) – Törökország és az EU: messze még a török EU-csatlakozás (MTI) 26 http://hvg.hu/vilag/20110419_Trkorszag_EU_csatlakozas (letöltve: 2011. október 24.) – További erőfeszítéseket vár az EU Törökországtól (MTI) 27 http://kitekinto.hu/europa/2011/10/03/hogyan_tovabb_eu__izgalmas_csak_most_lesz_az_erdekervenyesite s/ (letöltve: 2012. március 22.) – Hogyan tovább, EU? Izgalmas csak most lesz az érdekérvényesítés

22

„európaibb” legyen, akkor a XXI. században is kész lehet arra, hogy igazodjon az EU-hoz minden téren. Intézményi szempontból viszont többen aggályosnak tartják a török csatlakozást, ugyanis az Európai Parlamentben a képviselők száma az adott ország lakosságával áll egyenes arányban. Ha Törökország is az EU teljes jogú tagjává válik, akkor innen kerülne be a legtöbb (vagy Németország után a második legtöbb) képviselő a Parlamentbe. Így viszont a törökök – gyakorlatilag „indokolatlanul” – olyan fölényhez jutnának az unión belül, amelyet esetleg túlzott mértékben fordítanának saját érdekeik érvényesítésére. (Sokan és sokáig

egyébként

az

intézményrendszer

elmaradottságára

hivatkozva

ellenezték

Törökország felvételét, holott egyértelmű: ezen nem a törökök integrációból történő kiutasítása, hanem gyökeres reformok tudnak csak változtatni.) Újabb ellenérvként merül fel az a tény, hogy a 2004-es bővítés „az Európai Uniót, a fejlett ipari országok közösségét egy fejlődő közösséggé alakította át, melyben néhány fejlett ország is helyet kap”28. Ez tehát az újonnan csatlakozó ország fejlődést visszavető hatására figyelmeztet – az ő álláspontjuk szerint elegendő a vámunió megléte, és ennél magasabb szintű együttműködésre nincs szükség Törökországgal. Véleményem szerint azonban az EU fejlődése során nem volt olyan bővítési fázis, amikor a lendület ne tört volna meg (kisebb vagy nagyobb mértékben), bár valóban megfontolandó, hogy ez mennyire fejt ki hosszú távú hatást egy ekkora ország esetében. Az egyetlen pozitív előjelű érv a török csatlakozás mellett, amelyet mind Törökország, mind pedig az EU-tagállamok elismernek: az ország belépésével valószínűleg felgyorsítható lenne a közel-keleti békefolyamat29. Még Törökországban sem teljesen egységes az álláspont az uniós csatlakozást illetően. Bár a társadalom túlnyomó része (közel 70%-a) eleinte támogatta a csatlakozást, a lelkesedés az idő előrehaladtával némileg alábbhagyott. A mindenkori török vezetés azonban az időnként felmerülő kételyek ellenére továbbra is azért harcol, hogy az ország az EU teljes jogú tagja lehessen.

28

Csizmadia Szilárd [2005] 187.o. http://www.euractiv.hu/kulpolitika/linkdossziek/trkorszag-az-europai-unioban--mit-gondolnak-azallampolgarok (letöltve: 2011. november 8.) – Törökország az Európai Unióban – Mit gondolnak az állampolgárok? 29

23

2.12

Az EU jelene és a jövő – hogyan tovább?

Az eleinte lineáris, majd a XX. században egyre magasabbra ívelő fejlődés lendülete azonban megtörni látszik napjainkban. A 2008-ban kezdődött világgazdasági válság természetesen az EU-ban, az EU-tagállamokban is éreztette hatását, de közel sem volt olyan súlyos a helyzet, mint most, 2012-ben (amikor a gazdasági válság politikai krízissel párosul). Bővítés szempontjából is moratóriumot hirdetett az Unió – a csatlakozási tárgyalások természetesen tovább folynak, de a közösség már óvatosabban bánik a kérdéssel, mint korábban. Az EU – és az egész világ – jelenleg Görögországra, illetve Olaszországra fókuszál; felmerült az a gondolat is, hogy a görögöket ki kellene zárni az euróövezetből. Ez azonban nem kivitelezhető úgy, hogy az ország közben továbbra is tagja az EU-nak, mivel erre nem létezik jogi szabályozás, és az EU vezető tagállamainak vezetői el is zárkóznak ettől a megoldástól. Magam úgy vélem, hogy az elmúlt évtizedekben (ha úgy tetszik, évszázadokban) akkora lépéseket tett Európa a közös jövő érdekében, hogy ezt nem lenne szabad veszni hagyni. Úgy gondolom, az együttműködést továbbra is fenn kell tartani, sőt, szükséges a további fejlesztés is. A globális kihívásokra együtt könnyebb reagálni, de ehhez természetesen elengedhetetlen az is, hogy a különböző nézeteket valló tagállamok vezetése közös nevezőre jusson. Példaként említeném itt a görög államcsőd megelőzésére megszavazott államadósság-elengedést: a piacok a hírre kedvezően reagáltak, az EU vezetése fellélegezhetett – mire a görög kormányfő erről népszavazást óhajtott kiírni. Ha ezt valóban megrendezték volna, az biztos bukást jelentett volna, de szerencsére ezt belátta Jeorjiosz Papandreu miniszterelnök is, és elállt az ötlettől30 (később le is mondott). A világgazdasági válság kitörésekor (2008. október) úgy tűnt, hogy bár az egyes országokat érzékenyen érinti a kialakult helyzet, az Európai Unió létét és működését ez nem befolyásolja jelentős mértékben. Az idő előrehaladtával azonban kiderült: több tagállamban is a vártnál nagyobb mértékben romlottak a gazdasági mutatók. Mára már egyes szakértők kijelentették: a több éve húzódó válság legnagyobb vesztese világszinten

30

http://index.hu/gazdasag/vilag/2011/11/03/lefujjak_a_gorog_nepszavazast/ (letöltve: 2011. november 14.) – Lefújják a görög népszavazást (MTI)

24

is az Európai Unió31. Az ő véleményük szerint a vezető hatalmak többsége már kilábalt a recesszióból, az EU-ban viszont egyre több tagállammal szemben kell túlzottdeficiteljárást32 indítani. Az első ilyen lépéseket az Unió vezetése már 2009 elején kénytelen volt megtenni; ekkor Franciaország, Spanyolország, Görögország, Írország gazdasági helyzete indokolta33 (Nagy-Britannia ellen már 2008 óta folyt az eljárás), de rövidesen sorra került Lettország, Lengyelország, Litvánia, Málta és Románia is34. Sajnálatos módon hazánk helyzete sem volt jobb, mint ezen tagállamoké, így a Magyarország ellen 5 évvel korábban (2004-ben, azaz a csatlakozásunk után) indított eljárást lényegében meghosszabbították: a világgazdasági helyzetre való tekintettel kitolták a végső rendezés céljából kitűzött határidőt 2011-re (az eredetileg tervezett 2009 helyett)35. Néhány hónappal később, 2009 októberében az Európai Bizottság újabb 9 ország – Németország, Ausztria, Belgium, Csehország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Szlovákia és Szlovénia – ellen volt kénytelen eljárást indítani36. Így 2009 végére a 27 tagállam közül már összesen 20 esetében kellett az Uniónak figyelmeztetéssel élnie (mára ez a szám már elérte a 23-at). Meglepő, hogy a nagyobb, ebből következően stabilabb gazdasággal rendelkező tagokat (pl. Nagy-Britannia, Németország) is ilyen mértékben elérte a válság, pedig annak kitörése előtt még remek mutatókat tudhattak magukénak. Több ország – köztük újonnan csatlakozottak is, mint például Szlovénia vagy Lettország – még államháztartási többletet is elkönyvelhetett 2008 őszét megelőzően37. Ezzel együtt fontos megjegyezni, hogy az Európai Unió vezetése – bár a Stabilitási és Növekedési Paktumban foglaltak alapján megtehetné – korábban sosem alkalmazott szankciót azon országok ellen, amelyek túllépték a 3, illetve 60 százalékban megállapított határértéket. Az euróövezet tagállamainak ilyen esetekben az EU-nál kell elhelyeznie 31

http://www.hir24.hu/kulfold/2012/02/29/az-eu-a-gazdasagi-valsag-nagy-vesztese/ (letöltve: 2012. március 17.) – Az EU a gazdasági válság nagy vesztese (MTI) 32 A túlzottdeficit-eljárást az EU indíthatja tagállamaival szemben, amennyiben azok nem teljesítik a maastrichti szerződésben foglaltakat, vagyis költségvetési hiányuk meghaladja a GDP 3%-át, vagy az államháztartási hiány kúszik a GDP 60%-a fölé. Az eljárás pontos menetét a Stabilitási és Növekedési Paktumban rögzítették, ám annak szigorán később (2005-ben) enyhítettek. 33 http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=6007 (letöltve: 2012. március 17.) – Deficit-eljárási dömping Brüsszelben – új határidőkkel (MTI/EUvonal) 34 http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=5877 (letöltve: 2012. március 17.) – Túlzott hiány eljárás indult négy tagállam ellen (MTI/EUvonal) 35 http://www.jogiforum.hu/hirek/20994 (letöltve: 2012. március 17. ) – Túlzott költségvetési hiány – Két év „haladékot” kapott Magyarország (EUvonal) 36 http://hvg.hu/gazdasag/20091007_tulzott_deficit_eljaras_eu_9_tagallam (letöltve: 2012. március 17.) – Túlzott deficit miatti eljárást indít Brüsszel újabb kilenc EU-tagállam ellen (HVG) 37 http://hvg.hu/gazdasag/20081022_eu_allamhaztartas_euroovezet (letöltve: 2012. március 17. ) – EUállamháztartás: tovább javítottak az euróövezeti országok (HVG)

25

meghatározott összeget nem kamatozó letét formájában38. A pontos összeg a hiány mértékétől függően a GDP 0,2 és 0,5%-a között mozoghat39. Amennyiben az adott tagállam a letét elhelyezését követő két éven belül sem tudja jelentős mértékben csökkenteni a hiányát, úgy a letét pénzbüntetéssé alakul át. Az eurót nem használó országok esetében az Unió büntetésképpen megvonhatja a kohéziós támogatásokat. Az EU története során először éppen hazánktól von el kohéziós forrásokat (a tervek szerint 2013 év elejétől az éves keret 29%-át, azaz 495 millió eurót fagyasztanának be40), amennyiben Magyarország idén év végéig nem teszi meg a kívánt kiigazító lépéseket a hiány megszüntetésére. A Wall Street Journal szerint ez a lépés – illetve már maga a döntés is – azt mutatja, hogy „az Európai Unió valójában nem egyenlő tagországok klubja”41. Nyilvánvalóan ezzel arra céloznak, hogy például Németország költségvetési hiánya hiába lépte túl a maastrichti küszöbértéket (ld. 1. ábra) 2002 és 2005 között folyamatosan – ezért minden évben meg is indult ellene a túlzottdeficit-eljárás – tényleges szankciók alkalmazására mégsem került sor. Ebből úgy tűnhet, hogy az EU tagállamai között mégis vannak olyanok, amelyek kicsit „egyenlőbbek” a többinél.

1. ábra: A német költségvetési hiány alakulása 42

38

http://europa.eu/legislation_summaries/economic_and_monetary_affairs/stability_and_growth_pact/l25020 _hu.htm (letöltve: 2012. március 17.) – Korrekciós ág: a túlzott hiány esetén követendő eljárás 39 http://euvonal.hu/index.php?op=kerdesvalasz_reszletes&kerdes_valasz_id=1421 (letöltve: 2012. március 19.) 40 http://szegedma.hu/hir/szeged/2012/03/495-millio-euro-kohezios-forrast-fagyaszt-be-az-eu.html (letöltve: 2012. március 17.) – 495 millió euró kohéziós forrást fagyaszt be az EU (MTI) 41 http://www.magyarhirlap.hu/gazdasag/wsj_kettos_merce_az_unioban.html (letöltve: 2012. március 18.) – WSJ: Kettős mérce az unióban (Magyar Hírlap) 42 Benczes István – Váradi Szilvia [2011] 94.o.

26

Napjainkban sem Magyarország az a tagállam, amely a legrosszabb adatokkal rendelkezik e téren: a jövő évre prognosztizált hiány mindössze 0,25 százalékponttal magasabb a 3%ban megszabott küszöbértéknél (ld. 2. ábra). (Bár az EU álláspontja szerint ez az érték 3,6% lesz, ha Magyarország nem teszi meg a megfelelő lépéseket. 43) Németország, NagyBritannia vagy éppen Hollandia deficitje ennél lényegesen magasabb, mégis úgy tűnik, az EU valamilyen oknál fogva hazánkkal kíván példát statuálni. A Wall Street Journal fentebb már idézett cikkében érdekes magyarázattal szolgál minderre: szerintük „az uniós pénzek felfüggesztésével az EB az új alaptörvény vitatott rendelkezéseiért akarja megbüntetni az Orbán-kormányt, noha ragaszkodik hozzá, hogy a két ügy független egymástól”44.

2. ábra: Magyarország költségvetési hiányának alakulása 45

Spanyolország költségvetési hiánya is lényeges magasabb, mint Magyarországé – ez késztette arra Ausztria vezetését, hogy a védelmünkre kelve kettős mérce alkalmazásával vádolta meg az EU-t (Spanyolországot ugyanis „csak” arra kötelezték, hogy idén év végéig csökkentse le a hiányt 5,3%-ra46). Látható, hogy az Európai Unió további működésének biztosítása érdekében jelenleg az EU vezetését a fentebb vázolt problémák megoldása köti le. A gazdasági kérdések az aktuális helyzet miatt kiemelt fontosságúvá váltak, hiszen ha az egyes tagállamok léte veszélybe 43

http://nol.hu/gazdasag/meg_150_milliardos_megszoritast_var_az_eu (letöltve: 2012. március 18.) – Még 150 milliárdos megszorítást vár az EU (Népszabadság) 44 http://www.magyarhirlap.hu/gazdasag/wsj_kettos_merce_az_unioban.html (letöltve: 2012. március 18.) – WSJ: Kettős mérce az unióban (Magyar Hírlap) 45 http://www.magyarhirlap.hu/gazdasag/wsj_kettos_merce_az_unioban.html (letöltve: 2012. március 18.) – WSJ: Kettős mérce az unióban (Magyar Hírlap) 46 http://www.bbc.co.uk/news/business-17394894 (letöltve: 2012. március 18.) – Hungarian PM Viktor Orban denounces EU’s ’colonialism’ (BBC)

27

kerül, az magával ránthatja a többi országot is. Ezért is fektetnek napjainkban nagy hangsúlyt arra az Unió vezetői, hogy a legrosszabb helyzetben lévő tagállamoknak (ezalatt legfőképpen Görögországot értem) minden segítséget megadjanak. Ezzel a céllal hozták létre – átmeneti jelleggel – 2010-ben az európai pénzügyi és stabilizációs mechanizmust, elsősorban a görög, a portugál és az ír helyzet rendezésére. Ennek keretein belül az euróövezet pénzügyi gondokkal küzdő tagállamai támogatásban részesülhetnek, amelyet szigorú feltételekhez kötnek47. A tervek szerint ezt 2013 januárjától az európai stabilizációs mechanizmus váltaná fel, amelynek kidolgozásában Németország és Franciaország fontos szerepet vállal. A két ország vezetői e célból 2011 januárjában összeállítottak egy ún. versenyképességi paktumot is48.

47

http://www.euvonal.hu/index.php?op=kerdesvalasz_reszletes&kerdes_valasz_id=1632 (letöltve: 2012. március 18.) 48 Benczes István – Váradi Szilvia [2011]

28

III. MI IS A KULTÚRA? A kultúra szó a latin ’colere’ igéből alakult ki, amely művelést, gondoskodást jelent. A kor adottságaiból kifolyólag a római érában ez elsősorban a föld megművelését jelentette. Cicero volt az első, aki először használta egy kicsit más értelmezésben ezt a szót: a filozófia meghatározását úgy írta le, mint a lélek művelését49. Az ezt követő századokban a szó jelentése nagy mértékben átalakult. A középkori gondolkodók kezdték el használni a kultúra szót más kontextusban; ők ugyanis ez alatt már az elme gondozását, ápolását értették. A XVIII-XIX. században pedig már a kulturáltság mértéke, a műveltség szintje húzta meg a határvonalat a társadalmi rétegek között (és nem a származás, mint korábban). A kultúra általános megfogalmazása és definiálása ma is akadályokba ütközik: nincs ugyanis egységes álláspont arra nézvést, hogy mit is értünk pontosan e fogalom alatt. Egy, az 1950-es években készült tanulmányban több, mint 100 féle definíciót találtak a kultúra szóra50, ám egyiket sem fogadták el tökéletes meghatározásként. Ez is bizonyítja a fogalom összetettségét, komplexitását. Kulturális antropológiai szempontból „a kultúra magában foglalja egy adott társadalom mindazon ismereteit, értékeit, normáit, melyek a közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják”51. Röviden talán úgy foglalhatnánk össze, hogy a kultúra alapvetően egy adott társadalom által létrehozott szellemi és anyagi javak összességét jelenti. Véleményem szerint a kultúra fontos alkotóeleme (vagy legalábbis így kellene rá tekintenünk) az európai összefogásnak, hiszen mely más területről mondható el, hogy még csak közös nyelvet sem kell beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egy más nemzetiségű alkotó által létrehozott műalkotást? (Gondolok itt például festészeti, szobrászati művekre, de akár opera-, színházi vagy egyéb jellegű zenei alkotásokat is említhetnék.)

3.1

Kultúra az Európai Unióban

Jean Monnet-nak tulajdonítják azt a kijelentést, mely szerint „ha az európai integrációt újrakezdenék, nem a gazdasággal, hanem a kultúrával kellene kezdeni52”.

49

http://www.phil-inst.hu/uniworld/kkk/crosscul/kondor/1.htm (letöltve: 2011. október 17.) – Kondor Zsuzsanna: A kultúra fogalmának és tartalmának változása Cicerótól Carey-ig 50 http://www.interkulturalis.hu/pagesMO/Alapfog_aNYITO.html (letöltve: 2011. október 17.) 51 http://www.kormany.hu/hu/nemzeti-eroforras-miniszterium/felelossegi-teruletek (letöltve: 2011. november 9.) 52 Rónai Iván – Zongor Attila [2003] 3.o

29

Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi nemzet (szinte) zökkenőmentes együttműködése csak úgy valósulhat meg, ha a kulturális összefogás is nagy hangsúlyt kap. (Véleményem szerint ez legalább annyira fontos feltétele a tartós békének, mint a gazdasági vagy a politikai együttműködés.) Egy másik alapító atya, Robert Schuman pedig úgy fogalmazott a Római Szerződés megkötése idején, hogy „mielőtt Európa katonai szövetséggé vagy gazdasági egységgé válna, a legnemesebb értelemben vett kulturális közösséggé kell lennie”53. Európa igen sokszínű kontinens, mind vallási, mind pedig kulturális szempontból. Tökéletes egység a történelem folyamán ezen okok miatt nem is igazán tudott kialakulni (mint ahogy ez az integráció fejlődéséről írt fejezetből is kiderül: az integrációs törekvéseket elsősorban mindig is politikai és/vagy gazdasági érdek motiválta). Már a gazdasági – és ehhez kapcsolódó, eleinte minimális szintű politikai – összefogás gondolata is akkora lépésnek számított az 1950-es években, amelyről pár évtizeddel korábban még álmodni sem lehetett volna. Éppen ezért nem is meglepő, hogy a korábban említett hat állam által aláírt Római Szerződés még semmilyen szinten nem tér ki a kultúrára54; ez az okirat ugyanis szinte teljes egészében az integráció gazdasági részére szorítkozott. Ha fel is merült a kultúra gondolata, ekkoriban még minden vezető úgy vélte: ez egy olyan terület, amelynek felügyeletét és kezelését meg kell hagyni a tagállamok kizárólagos hatáskörében. A Közösség ebbe hosszú ideig nem is kívánt beleszólni. Első ízben az 1970-es évek közepén merül fel az EK tagjaiban, hogy az együttműködést a kultúra területén (is) bővíteni lehetne. Az idő előrehaladtával azonban egyre több olyan probléma merült fel, amely arra mutatott: a kulturális értékeket, adottságokat igenis harmonizálni, és valamilyen szinten szabályozni kell a Közösségen belül. Előfordult ugyanis, hogy valamely közösségi szabályozás alkalmazásának kulturális „mellékzöngéje” is akadt, ezt viszont egységes álláspont híján képtelenek voltak kezelni. A kultúráról mint önálló közösségi politikáról csak az 1992-ben aláírt, az Európai Uniót mai formájában létrehozó maastrichti szerződés óta beszélhetünk (itt még 128. cikk, később módosításokkal 151. cikként került be az amszterdami 53

http://ec.europa.eu/news/culture/110218_hu.htm (letöltve: 2011. november 14.) – Reflektorfényben az európai kultúra színe-java 54 Egyedül az oktatás kérdését említik az alapító okiratban, de azt is csak a gazdasági kérdésekhez szorosan kapcsolódó szempontból (munkaerő szabad áramlása). Tágabb értelemben kapcsolható a kultúrához (és az oktatáshoz) a tudományos kutatás és a műszaki fejlesztés területe – erre vonatkozó részek már a Montánuniót létrehozó szerződésben is szerepeltek. Később az audiovizuális szektort is érintették a szabályozások.

30

szerződésbe). Itt rögzítették a jogi alapokat ahhoz, hogy minden tagállam részt vehessen az EU kulturális programjaiban, amelyek elsősorban arra irányulnak, hogy minden, az EU területén folytatott kulturális tevékenységet támogassanak. Ezzel együtt azonban azt is deklarálták, hogy a kultúra továbbra is az egyes tagállamok kompetenciája marad (itt is érvényesül tehát a szubszidiaritás elve), viszont minden EU-s országnak biztosítják a lehetőséget, hogy részt vehessen az Unió által finanszírozott kulturális projektekben. Így tehát az egyes államok kultúrájának gondozásához, megőrzéséhez az EU kiegészítő jelleggel kíván hozzájárulni, és nem óhajt semmilyen szinten beleavatkozni abba. Mottóként fogalmazták meg, hogy a cél az „egység a különbözőségben” (unity in diversity – ez később az egész Európai Unió jelmondata lett). Ennek megfelelően tehát az EU alapvetően csak ajánlásokat fogalmaz meg kulturális téren az egyes tagországok felé. Ebből adódóan a programokban történő részvétel sem kötelező, hanem önkéntes alapú. Elenyészően ritka a kötelező érvényű jogi szabályozás, szankciók még kevésbé fordulnak elő. Utóbbira olyan esetben lehet példa, ha valamely, a kulturális élettel/tevékenységgel összefüggő cselekmény közösségi érdeket fenyeget, azaz szükséges a beavatkozás magasabb szintről. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy bár az EU igyekszik magát távol tartani az egyes tagállamok kulturális életének szabályozásától, a négy szabadság elve – azaz a munkaerő (személyek), az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása – az Unión belül így sem sérülhet. A tagországok között folyó kulturális együttműködés, a határokon átnyúló programok és rendezvények során óhatatlanul áramlanak az integráción belül azok a termékek, amelyeket a kultúra kézzel fogható megjelenítéseként (eredményeként) nevezhetünk meg. Ezekkel egyszerre nyilvánvalóan ezek alkotói, a kulturális élet résztvevői, azaz személyek is mozognak egyik országból a másikba. A négy szabadság közül így már rögtön kettő is megjelenik; ezek akadálytalan mozgását biztosítani szükséges annak érdekében, hogy az egységes piac valóban működni tudjon. A kulturális javakkal kereskedő vállalkozásoknak is természetesen be kell tartaniuk minden versenyjogi szabályozást annak érdekében, hogy senkinek ne sérülhessenek az érdekei. Az EU a következő területi felosztást alkalmazza a kultúra esetén: építészet, vizuális művészetek, film és audiovizuális média, táncművészet, művészeti oktatás és gyakorlat, könyvkultúra, zene, kulturális örökség, színházművészet55.

55

Zongor Attila [2005]

31

Én ezt még egy ponttal egészíteném ki: mégpedig a nyelv kérdésével. Úgy vélem, a nyelvi kultúra, a nyelvi eltérésekből adódó ellenétek és feszültségek feloldása rendkívül nagy kihívást jelent egy ilyen sokszínű integrációban, mint az EU. Mint látható, a nyelv nem tartozik az Unió hivatalosan elismert kulturális területei közé, én viszont úgy gondolom, nagyon is fontos részét képezi egy nemzet identitásának. Ez is egy olyan terület, ahová közösségi szinten nem lehet beavatkozni, a kulturális értékek ápolása szempontjából azonban elengedhetetlen feltétel. Az azonban az EU-ban is szembeötlő, hogy a nyelvi kérdés nem elhanyagolható, hiszen az Unióban a tagállamok nyelve mind hivatalos nyelvnek számít. Az EU költségvetésének rendkívül nagy részét a fordítási és tolmácsolási költségek teszik ki, mert bár elvileg bárki felszólalhat az anyanyelvén (pl. a Parlamentben), nem biztos, hogy egy cizelláltabb megfogalmazású beszédet mindenki meg is értene (még ha beszéli is az adott nyelvet). És bár a képviselők közül angolul és/vagy franciául szinte mindenki beszél, egyáltalán nem biztos, hogy a gondolatait megfelelően meg tudja fogalmazni egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelve. Az Európai Parlament honlapján megfogalmazottak szerint „bár nem könnyű 23 nyelven dolgozni, a nyelvi egyenlőség mindenek felett álló”56. A bővítések során természetesen időről időre növekedett az Unió hivatalos nyelveinek száma, ezzel párhuzamosan a fordítók és tolmácsok száma is. Az Európai Parlament az az intézmény, amely a világon a legtöbb tolmácsot és fordítót alkalmazza; számuk 1500 fő, és ezzel az intézmény személyzetének egyharmadát teszik ki. Nem sokkal azután, hogy az EU 27 tagúra bővült (a hivatalos nyelvek száma pedig ezzel 23-ra emelkedett), 2007-ben létrehozták a többnyelvűségért felelős biztosi pozíciót is. Hosszú távú célként pedig azt tűzték ki, hogy – a nyelvoktatás támogatásán keresztül – minden uniós állampolgár még legalább két nyelven képes legyen megértetni magát az anyanyelvén kívül.

3.2

Az EU kulturális programjai

Az Európai Unió határain belül a kultúrához kapcsolódó iparágak összesen több, mint 7 millió embernek adnak munkát. Éppen ezért az EU nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ezeket az embereket támogassa, mégpedig különböző pályázatokon és projekteken elnyerhető

56

http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+IMPRESS+20071017FCS11816+0+DOC+XML+V0//HU#title6 (letöltve: 2011. október 26.)

32

támogatások formájában. (A 2008-as évet pedig kinevezték a kultúrák közötti párbeszéd évének.) Az első közösségi programokat e célra az 1990-es évek közepén állították fel. A konkrét, fantázianévvel rendelkező programok beindítása előtt is igyekeztek támogatni a kulturális életet: 1989 és 1993 között éves szinten 494 millió ECU összegben támogatták az ilyen jellegű projekteket (ebben az időszakban indult a Media-program, az Európai Kulturális Hónap és az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat is). A tényleges programok közül sorban az első volt a Kaleidoscope elnevezésű program, amelynek keretein belül 1996 és 1999 között 518 projekt finanszírozására összesen 36,7 millió eurót fordítottak. Ennek fő célja a művészeti jellegű tevékenység támogatása és a kulturális piac létrehozása volt. Ezzel párhuzamosan, 1997-ben indult az Ariane program, amely szintén 1999-ben ért véget. Ez idő alatt 767 projekt részesült összesen 11,1 millió euró összegű támogatásban. Ennek célja az irodalmi művel szélesebb körű megismertetése volt, azok több nyelvre történő lefordításával. Időben szinte ugyanekkor, 1997 és 2000 között működött a Raphael program, amelyre 30 millió eurót szántak. Ebből az összegből 360 projekt támogatását sikerült megvalósítani. Ennek fő célja a kulturális örökség védelme, megóvása és megőrzése volt57. E programok lezárultával kezdődött meg az első nagyobb szabású kulturális program, a Kultúra 2000. Ez magába foglalta az előző három program szinte összes célkitűzését, és időtartama már nem 2-3, hanem 6 év volt (tehát a 2000 és 2006 közötti időszakra szólt). Ebben elérendő célként egy közös európai kulturális térség kialakítását fogalmazták meg. Eredetileg 4 éves időtartamra tervezték (2000-2004), és 167 millió euró összegű támogatást irányoztak elő, de már 2003-ban meghosszabbították újabb 2 évvel, és 69,5 millió euró plusz forrás bevonását is megszavazták. A programban az EU akkori 25 tagállamán kívül részt vehettek az EGT országai is, valamint a két, akkor még csak tagjelölt ország (Bulgária és Románia) is. Szóba került, hogy bevonják Horvátországot és Törökországot is, de erre végül nem került sor58 (pontosabban részt vehettek, de nem teljes jogú, csak társult tagként). A program folyamán minden évben megneveztek egy területet, amely abban az időszakban prioritást élvezett, tehát az e területről érkező pályázatokat 57 58

Horváth Zoltán [2001] http://www.kulturpont.hu/content.php?hle_id=9790 (letöltve: 2011. október 26.)

33

részesítették előnyben az elbírálásnál (pl. 2002-ben a vizuális művészetek, 2003-ban az előadó-művészetek, 2004-ben az épített örökség volt a fő támogatott terület). A jelenlegi, 2007-2013 közötti időszakra szóló Kultúra program keretein belül 6 milliárd eurót terveznek költeni kulturális célokra. Ebből 3 milliárd fordítható a kulturális örökség megőrzésére, 2,2 milliárd infrastruktúra-fejlesztésre, 775 millió pedig a kultúrával összefüggő szolgáltatások támogatására59. A Kulturális fővárosok elnevezésű program eleinte határozott időre szólt – volna, de a nagy sikerre való tekintettel meghosszabbították azt (1999-ig Európa Kulturális Városa volt az elnevezés). A koncepció alapján – amelyet Melina Mercouri görög kultuszminiszter vetett fel még 1985-ben – minden évben egy (vagy több) városnak ítélik oda ezt a címet. A cím birtokosa nagy összegű támogatásban részesül, melyért cserébe vállalja, hogy az adott térség és/vagy ország kulturális életét bemutatja, számtalan formában (kiállítások, rendezvények, koncertek, stb.). Ezekre a rendezvényekre az Unió szinte minden országából érkeznek vendégművészek, ezzel is elősegítve az országok közötti kulturális kapcsolat erősítését. A Kulturális fővárosok program fő céljai60:

-

kulturális párbeszéd ösztönzése,

-

uniós állampolgárok mozgósítása,

-

az adott város történelmi örökségének, hagyományainak megismertetése minél szélesebb körben,

-

a rendező városhoz köthető kulturális mozgalmak támogatása.

Az egy éven át tartó programsorozat a tapasztalatok alapján rendkívül sok látogatót vonz, ennek nyomán pedig – a kulturális élet pezsgésén túl – fellendül a turizmus és a vendéglátás is az adott régióban. Ennek természetesen hosszabb távon érzékelhető pozitív hatásai is lehetnek, amennyiben a térség vezetése megfelelően használja ki ezt az egy évet arra, hogy a helyszínt népszerűsítse. Az eredeti program 2004-ig szólt, de a sikerre való tekintettel meghosszabbították újabb 15 évre61. Így kerülhetett sor arra is, hogy Európa egyik kulturális fővárosa egy évig (2010-

59

http://ec.europa.eu/regional_policy/activity/culture/index_hu.cfm (letöltve: 2011. október 26.) http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=5871 (letöltve: 2012. március 19.) 61 http://europa.eu/pol/cult/index_hu.htm (letöltve: 2011. október 26.) 60

34

ben, Essen és Isztambul mellett) egy magyar város, nevezetesen Pécs legyen (2011-ben Turku és Tallinn, 2012-ben Maribor és Guimaraes nyerte el ezt a címet, 2013-ban pedig Marseille és Kassa lesznek az EU kulturális fővárosai62). A kultúrával összefüggő területek támogatására az EU kétféle programot kínál fel lehetőségként: transznacionális források, illetve a Strukturális Alapok63. Előbbi keretein belül európai szintű projektekhez lehet elnyerni kis- vagy közepes méretű támogatást, míg a Strukturális Alapokból kisebb földrajzi térségre összpontosuló projekteket támogatnak, az előzőekben említettnél nagyobb összegben. A transznacionális források is két részre oszthatóak aszerint, hogy azokat az Európai Bizottság Kulturális Főigazgatósága nyújtja-e.

62 63

http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=5871 (letöltve: 2012. március 19.) Rónai Iván – Zongor Attila [2003]

35

IV. VALLÁS AZ EURÓPAI UNIÓBAN Az európai egység fejlődése során – évszázadokra visszamenőleg – talán a vallás, az egyház volt az egyetlen olyan „elem”, amely valamilyen szinten összefogásra tudta bírni az egyébként más nézeteket valló országokat (területeket). Igaz, hogy a legtöbb országban a történelem során előbb vagy utóbb megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, mégis úgy gondolom, a vallás egyáltalán nem elhanyagolható tényező az összefogás vizsgálata során. A vallási kérdésekhez még annyira sem kíván hozzányúlni az EU, mint a kulturális problémákhoz. Ez is egy olyan terület, amelyet az Unió meg kíván hagyni az egyes tagállamok hatáskörében (érzékeny jellegét tekintve ez egyáltalán nem is meglepő). Az alapító szerződésekben erről sem esett szó, még közvetett módon sem (mint említettem, a kultúrát azért valamilyen szinten érintették, még ha nem is abban a formában, ahogyan ma teszik). A kontinens békéjét garantáló integráció gondolatával párhuzamosan a vallás fel sem merült. Véleményem szerint ez nem is meglepő, hiszen a két világháború pusztítása, valamint az azokat követően kialakult helyzetben a hit szerepe igen csak háttérbe szorult. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy az integrációt alapító atyák még mind mélyen hívő keresztények voltak (neveltetésükből és a kor elvárásaiból adódóan), döntéseiket azonban igyekeztek racionális alapon meghozni. Ily módon azonban – kimondatlanul is – az újonnan létrejött közösség is keresztény alapokra épült. A folyamatosan bővülő együttműködés során eleinte csak kereszténység különböző ágai közötti arány változott azzal, hogy új tagországok csatlakoztak az Unióhoz. A kereszténység három fő irányzatának hívei: a katolikus, a protestáns és az ortodox keresztények alkotják az Unió lakosságának döntő hányadát (ld. 3. ábra). A zsidóság jelenléte nyilvánvalóan állandó és visszatérő kérdésként merült fel, azonban az iszlám csak kisebb tömbökben volt jelen – gondolok itt a francia és német területeken élő muszlim közösségekre. Itt merül fel azonban a bővítés kapcsán Törökország kérdése vallási szempontból, amelyre a következő fejezetben térek majd ki bővebben.

36

3. ábra: Európa vallási térképe64

A vallásról először a maastrichti szerződés „folytatásának” tekinthető 1997-es amszterdami szerződésben esik szó, amelyben az egyik nyilatkozat a tagállamok egyházi és vallási közösségeiről szól. (Bár itt is csak annyit fektettek le írásban, hogy „az Európai Unió tiszteletben tartja az azokra vonatkozó nemzeti törvénykezést”65.) Az EU azonban mindenkor siet hangoztatni, hogy a szabad vallásgyakorlás egy olyan alapvető emberi jog, amelynek gyakorlásában a közösség egyetlen állampolgárát sem kívánja megakadályozni.

4.1

Vallás és bővítés

A bővítés kapcsán Dean Carroll fogalmazta meg azt a tézist, mely szerint „az EU-nak csak gazdasági és társadalmi szempontból kell szigorú válogatásnak alávetnie a csatlakozni vágyó országokat. Vallási és kulturális eltérésekre hivatkozva nem vétózhatja meg egy állam jelentkezésének jogosságát sem, amíg az adott vallás vagy kultúra nem megy szembe az uniós emberjogi és demokratikus alapelvekkel.”66

64

http://www.profudegeogra.eu/wp-content/uploads/2012/02/Harta-Religiilor-in-Europa.png (letöltve: 2012. március 21.) 65 Tomka Miklós [1998] 23.o. 66 http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2011_01/cikk.php?id=1947 (letöltve: 2012. március 19.) – Dézsi Tímea: Mennyire lehet válogatós az Európai Unió az új tagállamok kiválasztása kapcsán?

37

Érdekes lehet a vallás és a bővítés kérdését vizsgálni abból a szempontból is, hogy a csatlakozó országokban a vallásosság milyen szinteken és milyen mértékben van jelen. Az sem elhanyagolható tény, hogy az elmúlt bő fél évszázadban az alapító-, illetve a később csatlakozott államok vallásos hozzáállásában is változások következtek be (ld. 4. ábra).

4. ábra: „Hiszek az Isten létében” – válaszolók aránya százalékban (2005)67

Ha gondolatban felállítanánk egy 3 fokú skálát, annak egyik pólusán – többek között – Belgium helyezkedne el, ahol az aktív vallásgyakorlás mértéke drasztikusan lecsökkent az utóbbi évtizedekben. Egy 2009-es felmérés szerint a lakosságnak már csak 5,4%-a járt vasárnaponként templomba68. A skála másik végén foglalnának helyet az olyan államok, amelyeknek életében rendkívül nagy szerepet játszik a vallás (és itt nem a hétköznapi ember vallásgyakorlására gondolok). Én ide sorolnám Lengyelországot, amely köztudottan mélyen vallásos ország, de még inkább Olaszországot, ahol a katolikus vallás szorosan összefonódik az állam működésének más területeivel (ezzel kapcsolatban azonban egy érdekes ellenpéldát említek majd a későbbiekben). Az egyházat az állam látja el teljes egészében pénzzel. Teljesen ismeretlen például a polgári házasságkötés fogalma; a templomban kimondott igen az állam előtt is törvényesnek számít. A vallást napi szinten gyakorlók aránya a 67

http://manna.ro/velemeny/europa_vallas_nelkul_gallup_felmeres_2009_02_13.html (letöltve: 2011. november 9.) – Czika Tihamér: Európa vallás nélkül? 68 http://mindennapi.hu/cikk/egyhaz/belgiumban-kihalt-a-hit/2011-06-16/4102 (letöltve: 2011. október 31.) – Belgiumban kihalt a hit (MTI)

38

lakosságra vetítve igen magas értéket mutat. Amint az ábrából is kiderül, hasonlóan magas (ha nem magasabb) értékeket mutat a vallásosság Romániában is. Póczik Szilveszter idézi tanulmányában a Gallup Intézet 2000-ben készült felmérését, melyből kiderült, hogy „a nyugat-európaiak 48%-a, a kelet-európaiak 44%-a sohasem járt templomban. Az olaszok, írek, spanyolok és kelet-európaiak körülbelül harmada rendszeres vallásgyakorló, viszont a skandináv lakosság fele elutasítja a vallást. Ezzel szemben az USA lakosságának 62%- kifejezetten hisz Istenben.”69 Valahol a két véglet között helyezném el azokat az országokat, ahol némileg kiegyensúlyozottabb a viszony a magukat vallásosnak, illetve kevésbé vallásosnak tartók között. Ide sorolnám hazánkat is, hiszen nem vagyunk egy mélyen vallásos ország (bár nem volt ez mindig így), de ateistának sem nevezném magunkat. Ha azonban vallási jellegű kérdés merül fel, akár politikai szinten is, az ország rögtön képes akár azonnal két táborra szakadni, ezzel is jelezve, hogy az arány a vallásosak és nem vallásosak között szinte egyforma.

4.2

A vallási ellentétek megjelenése a mindennapokban

Olaszország köztudottan vallásos mivoltát alapjaiban kérdőjelezte meg egy eset, körülbelül 10 évvel ezelőtt. Történt, hogy a finn származású, ám olasz állampolgárságú Solie Lautsi kifogásolta: az általános iskola tantermeiben található feszület két – akkor 11 és 13 éves – gyermekét zavarja a szabad vallásgyakorlásban70. A hölgy minden létező olasz jogi fórumot végigárt a problémájával, ugyanis ez volt a feltétele annak, hogy később egészen Strasbourgig elmehessen a panaszával. Olaszországban mindenhol elutasításban volt része, hiszen – mint említettem – a katolikus vallás olyannyira része a mindennapi életnek, hogy mindenki számára teljesen természetes tény a feszületek osztálytermekben történő elhelyezése.

Az

Emberi

Jogok

Európai

Bírósága

azonban

meglepő,

egyben

precedensértékű ítéletet hozott: a kereszt látványa szerintük igenis sértheti azoknak a jogait, akik nem kívánnak a katolikus vallás követői lenni (függetlenül attól, hogy más vallás hívei, vagy pedig ateisták-e). Az ügy hosszú éveken át húzódott, megosztva ezzel nem csak az olasz, hanem szinte a teljes európai közvéleményt.

69

Póczik Szilveszter [2005] http://eduline.hu/kozoktatas/2009/11/3/20091103_birosag_feszulet_olasz_iskolak (letöltve: 2011. november 7.) – Nincs helye a feszületnek az iskolákban (MTI) 70

39

Nemrégiben egy másik eset is nagy sajtóvisszhangot kapott: egy londoni bíróság kimondta, hogy a keresztény dolgozók nem viselhetnek nyilvánosan keresztet vagy feszületet a munkahelyükön71. Ha mégis megtennék, akár elbocsátásra is számíthatnak, ugyanis az ítélet értelmében a kereszt viselete nem kötelező a kereszténység szerint. Az ügyben érintett két nő az Emberi Jogok Európai Bírásághoz kíván fordulni jogorvoslatért (csakúgy, mint a fentebb említett esetben). Több helyen is a vallásszabadság durva megsértéseként említik az ügyet, amely nagy valószínűséggel – bár hivatalosan ezt így nem állította senki – „válasz” a római katolikus egyház felé; az Apostoli Szentszék ugyanis tiltakozik az ellen, hogy a britek legalizálni kívánják a melegházasságot72. A mindennapi életet érintő vallási ellentétek tárgyalása kapcsán meg kell említeni a zsidó lakosság ellen irányuló, antiszemita indíttatású eseteket is. A zsidóság jóval régebb óta van jelen nagy lélekszámban a kontinensen, mint a muszlimok, így a velük történő együttélés lényegesen „olajozottabban” működik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy időről időre ne lennének emiatt konfliktusok Európa különböző pontjain, de a helyzet mégis más, mint az iszlámellenes megnyilvánulások esetében. Ennek – többek között – az az oka, hogy a zsidók nem tömbökbe tömörülve élnek (szemben az iszlám közösségekkel). A zsidó vallásúak ellen irányuló atrocitások egyik legfrissebb példája a közelmúltban zajlott le, amikor a franciaországi Toulouse-ban egy Mohamed Merah nevű, algériai származású francia állampolgár először három francia ejtőernyős katonát ölt meg, majd nem sokkal később egy zsidó iskolánál végzett az egyik tanárral és két kisfiával, valamint egy harmadik tanulóval is. Utóbbi esetben mind a 4 áldozat francia-izraeli kettős állampolgár volt73. A francia kommandósok egy hosszúra nyúlt akció után végeztek a támadóval. Az eset azért is történelmi jelentőségű, mert a 2005-ös londoni merényletek után Franciaországban bevezetett, ún. Vigipirate-tervet74 első ízben emelték skarlátvörös szintre75.

71

http://mno.hu/kulfold/elbocsathatjak-a-munkahelyerol-azt-aki-keresztet-visel-1059402 (letöltve: 2012. március 19.) – Elbocsáthatják a munkahelyéről azt, aki keresztet visel (MTI) 72 http://mno.hu/ahirtvhirei/keresztenyellenesseg-az-eu-ban-1059453 (letöltve: 2012. március 19.) – Keresztényellenesség az EU-ban? (MTI) 73 http://index.hu/kulfold/2012/03/21/kommandosakcio_toulouse-ban/ (letöltve: 2012. március 22.) – Akcióba lendültek a francia kommandósok 74 A közterületek ellenőrzésére és a különböző terrorizmusellenes intézkedések bevezetésére vonatkozó intézkedéscsomag. 75 http://kulfold.ma.hu/tart/cikk/b/0/126606/1/kulfold/Zsido_gyerekeket_meszaroltak_le_Toulouseban_riadot _fujtak_a_franciak (letöltve: 2012. március 22.) – Zsidó gyerekeket mészároltak le Toulouseban: riadót fújtak a franciák

40

Az antiszemita indíttatású atrocitások meglehetősen gyakoriak például Franciaországban: 2004-ben – az év első felében – 135 ilyen esetről tudott a francia rendőrség. Az esetek nagy részében a támadók észak-afrikai származású arabok voltak76 (akik maguk is elnyomott kisebbségként élnek Franciaországban – erről bővebben a következő fejezetben szólok).

4.3

Az EU és az iszlám kérdése

Amikor felmerült az európai egység létrehozásának gondolata, kimondatlanul is az volt az egyik szempont, hogy az integrációhoz csatlakozó ország fő vallása a keresztény irányzathoz tartozzon. Mivel az összefogás a kontinens „szívéből” indult, eleinte ez nem is okozott problémát, hiszen az Uniót alapító államok, illetve a később csatlakozott országok mindegyikében a kereszténység volt a fő vallás (itt a kereszténységet mint egységes vallási irányzatot említem, nem részletezve azt, hogy mely országban melyik ága terjedt el jobban). A zsidó vallás mellett a kereszténységen kívül az iszlám terjedt el a legnagyobb mértékben Európában (számadatok azt mutatják, hogy a muszlimok alkotják a második legnagyobb vallási csoportot a kontinensen77). Az iszlám közösségek lélekszáma jelenleg az Európai Unióban 20,4, Európa területén pedig 42,7 millió főre tehető 78 (ld. 5. ábra). Viszonyításképpen: az 1950-es években a mai EU területén 1,5, Európában pedig 10,4 millió iszlám hívő élt, nagyrészt a Balkánon. A muszlim lakosság növekedése a bevándorlási hullám megindulásának volt köszönhető, amikor a II. világháború utáni helyreállítás során még örömmel is fogadták az Európán kívülről érkező olcsó munkaerőt. Ám mivel ezek az emberek alapvetően azzal a céllal érkeztek kontinensünkre, hogy anyagi biztonságot szerezve később hazatérjenek családjaikhoz, nem fordítottak különösebb energiát arra, hogy megtanulják a befogadó ország nyelvét, vagy megpróbálják magukévá tenni annak kultúráját. Különböző okok miatt (pl. családegyesítés, hazájuk még rosszabb helyzete, stb.) azonban a munkavállalók igen nagy százaléka végül nem ment haza – ők azok, akik mára már elérték a nyugdíjas

76

http://regi.sofar.hu/hu/node/17474 (letöltve: 2012. március 22.) – Antiszemita támadás egy párizsi vonaton Muslims in the European Union – Discrimination and Islamophobia [2006] 78 Csiki Tamás – Justh Krisztina [2010] 77

41

kort, és jelenleg gyermekeik, unokáik néznek szembe a kulturális és vallási különbségek okozta kihívásokkal.

5. ábra: A muszlim lakosság aránya Európában79

Az 1970-es években tapasztalt gazdasági válság miatt már nem volt szükség annyi olcsó munkaerőre, mint korábban, a bevándorlás üteme ettől azonban nem lassult le. Az 1990-es évekre

az

arab

világból

Európába

irányuló

bevándorlás

két

fajtáját

lehetett

megkülönböztetni: 1. az Észak-Európába érkező menekültek legális úton próbáltak letelepedni, és munkát találni, 2. a Dél-Európába áramló iszlám tömeg azonban inkább csak a földrajzi közelséget próbálta kihasználni, és az esetek nagy részében illegálisan próbálkozott a határátlépéssel. Fontos megemlíteni, hogy az iszlám közösségeken belül a kor-összetétel lényegesen különbözik az európaitól: míg a kontinens „eredeti” lakóinak korfája elöregedést mutat, addig a muszlim fiatalok aránya jóval magasabb, mint az idősebbeké. Az iszlám hívők körében csaknem háromszor akkora a népszaporulat, mint a nem muszlimok esetében80. Ők azonban nagyrészt a népesség improduktív rétegét növelik tovább, tehát a csökkenő 79

Csiki Tamás – Justh Krisztina [2010] 41.o. http://www.hetek.hu/hatter/201109/nyugat_europaban_tobb_a_muszlim_tinedzser_mint_az_oshonos (letöltve: 2012. március 20.) – Nyugat-Európában több a muszlim tinédzser, mint az őshonos 80

42

lélekszám ellensúlyozására nem „képződik” megfelelő számú kvalifikált munkaerő. A prognózis szerint pár évtized múlva lényegesen több eltartandó nyugdíjas jut majd egy aktív dolgozóra, mint ma (pedig ezek az értékek ma sem túl jók). Az ENSZ előrejelzése egyenesen azt mutatja, hogy az európai őslakosság lélekszáma 2050-ig közel 100 millió fővel csökken majd81 (miközben – a fent említettek értelmében – a muszlim közösségek mérete folyamatosan növekszik). Az

iszlám közösségek és

a „tősgyökeres” európaiak között

feszülő

ellentét

antagonisztikusnak, feloldhatatlannak tűnik, amely így viszont egy olyan spirálhoz vezet, amelynek a vége – egyelőre – nem látható (erről majd bővebben szólok Franciaország példája kapcsán). Nem kívánnék jóslatokba bocsátkozni e téren, de úgy vélem, több ország vezetésének is komolyabb lépéseket kellene tennie annak érdekében, hogy egy beláthatatlan következményekkel járó társadalmi katasztrófának elejét vegye. Nem véletlenül említem többes számban – „iszlám közösségek” – a vizsgált csoportot. Egységes muszlim kisebbség ugyanis nem létezik; ők legalább annyira differenciáltak, mint mi, akik más vallást gyakorlunk. Több tényező alapján vizsgálhatjuk az iszlám kisebbségek különbözőségének okait82:

-

etnikumhoz tartozás (török, kurd, stb.),

-

származási hely,

-

generációs különbségek,

-

valláshoz való viszonyulás,

-

befogadó országhoz való viszony (erről bővebben később),

-

szektariánus irányultság (szunnita, siíta, szúfi),

-

vallásjogi iskola (szunnita irányzaton belül hanafita, hanbalita, málikita, sáfiita, valamint a siíta dzsaafárita iskola).

Az iszlám közösségek száma az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben nőtt az Európai Unió területén belül (vannak olyan országok, ahol 20 év alatt megduplázódott a muszlim lakosság – ld. 1. táblázat).

81 82

Póczik Szilveszter [2005] Rostoványi Zsolt [2011]

43

1. táblázat: A muszlim népesség változása (millió fő)83

E téma kapcsán az Unió kérdését vizsgálva több országot is bemutatok, két országra: Franciaországra és Törökországra pedig bővebben kívánok kitérni (illetve ellenpéldaként említem még Németországot is). Előbbi azért érdekes, mert az ország alapvetően kereszténynek vallja magát, viszont a történelmi okokból a területére Afrikából betelepült nagy számú iszlám kisebbséget nem lehet figyelmen kívül hagyni. Érdekes, hogy míg a törökországi iszlám-kérdés egy különleges sarokpont az EU napirendjén, addig a franciaországi kisebbséggel különösebben nem is foglalkoznak. Nyilvánvalóan köszönhető ez annak a ténynek is, amelyet már korábban említettem: nevezetesen, hogy az EU a kulturális és vallási kérdéseket meg kívánja hagyni a tagállamok kompetenciájában, azaz nem óhajt beleszólni abba, hogy az egyes országok vezetése miként oldja meg határain belül az ilyen jellegű problémákat. 4.3.1 Franciaország Franciaországban korábban (például az 1950-es években, az első integrációs szerződések létrejöttének idején) a keresztény államban élő iszlám kisebbség nem is jelentett különösebb problémaforrást (nyilvánvalóan voltak már akkor is ellentétek, helyi konfliktusok, de ezeket mindig meg tudták oldani határokon belül). Úgy vélem, a mai helyzet egy sajátos öngerjesztő folyamat eredményeként alakult ki: az Allahhoz hű lakosok nem kívántak semmilyen szinten asszimilálódni a – magukat történelmi hagyományokhoz

83

Póczik Szilveszter [2005]

44

kötődően kereszténynek valló – franciákkal. Ez eleinte „csak” szegregálódáshoz vezetett, de nem generált olyan méretű problémát, amellyel már állami – netán uniós – szinten kellett volna foglalkozni. A muzulmánok igyekeztek összefogni, és mivel magukat a lakóközegükben egyre inkább kitaszítottnak érezték, ez még jobban egységbe kovácsolta őket. Az idő előrehaladtával egyre kevésbé kaptak munkát (vagy éppen elvi megfontolásból vállalni sem akartak), hiszen sokan az iskolát sem voltak képesek elvégezni, így szakmát sem tanultak. Az ebből következő elszegényedés gettósodáshoz vezetett, amely – mind átvitt, mind pedig valós értelemben – falat húzott a „valódi” és a betelepült franciák között. Úgy vélem, a mindenkori francia vezetés igyekszik ezt a kérdést a szőnyeg alá söpörni, és némileg struccpolitikát folytatva csak akkor foglalkoznak ezzel a problémával, amikor már nem tehetik meg, hogy szemet hunynak felette. Viszont az ilyen esetekben alkalmazott „megoldás” sem éppen üdvös: általában a rendfenntartó erők lépnek közbe, amelyre a válasz muszlim részről nem ritkán a tüntetés, megmozdulás, lázadás, amelyet ismét csak erőszakkal lehet letörni állami részről. Értelemszerűen ilyenkor mindig a francia rendőrség „győz”, erőfölényénél fogva, de ettől a problémát még nem lehet megoldottnak tekinteni, hiszen az ellentétek még ugyanúgy megmaradnak. (Példaként említeném azt az esetet, amikor néhány évvel ezelőtt a francia rendőrség egy arab fiatalt üldözött, akit eközben halálos áramütés ért – hetekig tartó forrongás, lázadás, gyújtogatás jellemezte utána Franciaországot.) Hasonlóan drasztikus beavatkozás volt kormányzati részről például a burka viselésének betiltása. Sőt, nem csupán tiltották a hagyományos muszlim viseletet, hanem szankciókat és pénzbírságot helyeztek kilátásba, ha valaki mégis magára öltené ezt a ruházatot 84. Azért is tűnt különösen aggályosnak ez az intézkedés (amely végül 2011 áprilisában lépett hatályba), mert félő volt, hogy a francia döntés nyomán Európa más államai is hasonlóan cselekednek majd. Nem volt alaptalan a félelem: 2011-ben Belgiumban is Svájcban is megtiltották a muzulmán hívőknek, hogy burkában járjanak. Meglepőbb fordulat volt azonban, hogy Németországban Thomas de Maiziere belügyminiszter a tiltás ellen foglalt állást85. Az európai vezetők és az emberi jogi aktivisták ugyanis éppen attól tartottak a legjobban, hogy Franciaország után Németország lesz az első, ahol bevezetik ezt az intézkedést. Sőt, 2010-ben Silvana Koch-Mehrin német európai parlamenti képviselő 84

http://index.hu/kulfold/2010/07/14/ennyi_erovel_papirzacskot_is_huzhat_a_fejere/ (letöltve: 2011. november 9.) – Iván András: Betiltják a burkát Franciaországban 85 http://hvg.hu/vilag/20100504_burka_viselet_betiltasa_nemet_belugyminis (letöltve: 2011. november 9.) – Ellenzi a burkaviselet betiltását a német külügyminiszter (MTI)

45

egyenesen azt nyilatkozta, hogy szerinte az egész Európai Unióban be kellene tiltani a burkát86. (A liberálisnak megismert Hollandiában idén év elején tiltották meg a burka viseletét87.) Érdekes adat, hogy bár a vallási hovatartozás kérdéséről nyilatkozva a franciák túlnyomó többsége (64%) katolikusnak vallotta magát, a gyakorló hívők aránya (2,9%) mégis alacsonyabb, mint a vallásukat aktívan gyakorló muzulmánoké (3,8%)88. Az egyik legfrissebb botrány e témában pedig a Charlie Hebdo című szatirikus hetilap szerkesztőségének felrobbantása volt 2011 novemberének elején. A Molotov-koktélt azután dobták ismeretlenek az újság irodájába, miután a tulajdonosok közölték: a következő heti szám főszerkesztője maga Mohamed próféta lesz89. A szerkesztők ezzel csak a tunéziai választások iszlám győzteseire kívántak utalni, de a muszlimok haragját (valószínűleg) azzal vívták ki, hogy a prófétát a címlapon ábrázolták, pedig ezt az iszlám tiltja. Ez volt az a hetilap, amely már akkor is szembekerült a muszlimokkal, amikor átvette, és publikálta a dán Mohamed-karikatúrákat (erre Dánia kapcsán külön kitérek majd). A helyzet megváltoztatására irányuló (egyik) első kísérlet a vezetés részéről az állampolgárság

megszerzésének

szigorítása

volt

2012

év

elején.

A

francia

állampolgárságra pályázóknak számot kell adniuk tudásukról több területen is, valamint bizonyítaniuk kell, hogy nyelvi képességeik megegyeznek egy 15 éves francia anyanyelvűével. Az évi 100 ezer új francia állampolgár döntő többsége ugyanis muszlim; mostantól pedig az a cél, hogy akik nem kívánnak integrálódni a francia társadalomba, azok ne kaphassanak állampolgárságot sem90. Angela Merkel német kancellár 2010 októberi kijelentése után (ld. 4.3.2 fejezet) 2011 februárjában Nicolas Sarkozy francia államfő is leszögezte: a multikulturalizmus eszméje az ő országában is elbukott91. (Még ugyanebben az évben betiltotta az utcai imádkozást is.)

86

http://nol.hu/kulfold/mar_az_egesz_eu-ban_betiltanak_a_burkat (letöltve: 2012. március 20.) – Már az egész EU-ban betiltanák a burkát (NOL/globusz.net) 87 http://fn.hir24.hu/vilag/2012/01/27/hollandiaban-is-betiltjak-a-burkat/ (letöltve: 2012. március 20.) – Hollandiában is betiltják a burkát (Hír24/MTI) 88 http://www.magyarkurir.hu/node/36410 (letöltve: 2011. október 24.) – Franciaország: több a gyakorló muszlim, mint a gyakorló katolikus 89 http://index.hu/kulfold/2011/11/02/megtamadtak_egy_francia_szatirikus_lap_szerkesztoseget/ (letöltve: 2011. november 10.) – Felgyújtottak egy francia szatirikus lapot 90 http://www.france24.com/en/20111229-france-tightens-screws-immigration-election-looms-sarkozygueant-citizenship (letöltve: 2012. március 30.) – France makes it harder to become French 91 http://www.english.rfi.fr/france/20110211-sarkozy-tf1 (letöltve: 2012. március 30.) – Multiculturalism doesn’t work in France, says Sarkozy

46

A soron következő elnökválasztás kampányában is igen nagy szerepet kap az iszlám közösségek rendezetlen helyzete. Sarkozy egyik riválisa, François Hollande például felszólította a jelenlegi elnököt, hogy adjon amnesztiát a közel 350 ezer illegális muzulmán bevándorlónak. Sarkozy ezt elutasította, egyben le is szögezte: újraválasztása esetén programjának egyik fontos pontja lesz a muszlim bevándorlás korlátozása 92. Hasonló álláspontot képvisel a jelenlegi belügyminiszter, Claude Guéant is, aki nemrégiben botrányt kavart azzal a kijelentésével, mely szerint „számunkra nem minden civilizáció egyforma”93. Bár konkrétan nem nevezte meg, hogy kikre utal, nyilvánvalónak tűnik, hogy az iszlám bevándorlókra (is) gondolt. 4.3.2 Németország Pedig a franciáknak nem is kellene messzire menniük azért, hogy a helyzet (szinte) példaértékű megoldását megtekinthessék (legalábbis példaértékűnek tűnt a közelmúltig). A határ túloldalán, Németországban sem elhanyagolható az iszlám közösség mérete (megközelítőleg 4,1 millióan vallják magukat Allah hívének, ez a lakosság 5%-a94 – és legnagyobb részük épp Törökországból települt ide), mégsem halljuk naponta a hírekben, hogy egymást érnék a tüntetések emiatt.

2. táblázat: A muszlim lakosság megoszlása az EU tagállamaiban 95

92

http://www.gatestoneinstitute.org/2848/islam-french-elections (letöltve: 2012. március 31.) – Islam looms in French elections 93 http://hvg.hu/vilag/20120205_franciaorszag_bevandorlok (letöltve: 2012. március 31.) – Botrányos kijelentést tett a francia belügyminiszter (MTI) 94 http://www.muslimpopulation.com/Europe/ (letöltve: 2012. március 19.) 95 Rostoványi Zsolt [2011] 19.o.

47

Természetesen nem lehet azt állítani, hogy idilli a helyzet, hiszen különböző tanulmányok már rámutattak arra, hogy a Németországban élő kisebbségek közül a törökök helyzete a legrosszabb96. A német vezetés mégis valahogy rugalmasabban kezeli ezt a kérdést, és bár ők is látják, hogy a törökök integrálódása nem megy zökkenőmentesen, nem homokba dugják a fejüket, hanem megpróbálnak lépéseket tenni annak érdekében, hogy előremozdítsák a folyamatot. Például 3 évvel ezelőtt, 2008-ban döntés született arról, hogy az iszlámot külön tantárgyként fogják oktatni a német iskolákban, amellyel az volt Wolfgang Schäuble akkori belügyminiszter nem titkolt célja, hogy elejét vegye a szélsőséges megnyilvánulásoknak97. (Ezzel természetesen nem csak a törökök, hanem minden más, magát muzulmánnak valló németországi lakos beilleszkedését próbálják segíteni.) Szemben a francia hozzáállással – miszerint csak akkor foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha feltétlenül muszáj – Németországban immáron 5 éve kerül megrendezésre minden évben az ún. Iszlámkonferencia. A fennálló ellentétek miatt ez nyilvánvalóan nem lehet egy békés fórum (a tavalyi, 2011-es értekezletet sem sikerült botrányok nélkül lebonyolítani, ugyanis az iszlám fél képviselői szerint Hans-Peter Friedrich belügyminiszter túlságosan is eltolta a hangsúlyt a biztonság-politika irányába98), mégis példaértékű, hogy egyáltalán rendszeresen időközönként a német vezetés keretet biztosít arra, hogy megpróbálják tisztázni a nézeteltéréseket (még ha ez nem is mindig sikerül). Mindezek ellenére persze időnként Németországban is fellángol a vita e kérdés kapcsán – 2010 októberében maga Angela Merkel német kancellár nyilatkozta, hogy „a multikulturalizmus koncepciója elbukott”99, vagyis a békés egymás mellett élés tervezete tovább nem tartható, a bevándorlóknak igenis szükséges valamilyen mértékig asszimilálódniuk. Ez pedig új fejezetet nyitott a németországi iszlám kisebbségek történetében. Ennek egyik első lépése volt, amikor precedensértékű döntés született arról, hogy a muszlim diákok nem imádkozhatnak az iskolában. Az ügy 2007-re nyúlik vissza, amikor 96

http://szentkoronaradio.com/kulfold/2009_01_31_nem-meglepo-a-torokok-nem-akanak-integralodninemetorszagban (letöltve: 2011. október 24.) – Nem meglepő: a törökök nem akarnak integrálódni Németországban 97 http://www.origo.hu/nagyvilag/20080313-iszlam-vallasoktatas-lesz-a-nemet-iskolakban.html (letöltve: 2011. október 24.) – Tantárgy lesz az iszlám Németországban (MTI) 98 http://kitekinto.hu/europa/2011/04/05/az_iszlam_helye_a_nemet_tarsadalomban/ (letöltve: 2011. október 24.) – Bodolai Bori: Az iszlám helye a német társadalomban 99 Csiki Tamás – Justh Krisztina [2010] 39.o.

48

egy német apától és török anyától származó diák imádságba kezdett az iskolájában, a tanárok pedig ezt megtiltották neki. Az ügyet perre vitték, ahol először a diáknak adtak igazat, a végén a német szövetségi bíróság mégis úgy döntött: tilos az imádság az iskolákban100. 4.3.3 Dánia Az Európában élő mohamedánok ellen irányuló ellenszenv egyik legnagyobb vihart keltő megnyilvánulása volt a dán Mohamed-karikatúrák megjelentetése. Az egyik legnagyobb dán napilap, a Jyllands-Posten 2005. szeptember 30-án publikált 12 karikatúrát Mohamed prófétáról101, ezzel magára haragítva a teljes iszlám világot (mivel az ő vallásuk tiltja a próféta ábrázolását). Dánia alapvetően híresen liberális elveket valló ország, ahol jól megfér egymás mellett több vallás is, ezért is meglepő, hogy ez az eset megtörténhetett (Dániában is viszonylag nagy méretű iszlám közösség él). Muszlim részről sem maradt el a válasz: mivel diplomáciai úton nem sikerült rendezni ezt a vitás kérdést, 2006-ban támadás ért több dán intézményt, valamint az iszlám világ dán termékek ellen indított bojkottja nyomán a gazdaság is visszaesett egy kissé. Az újság 2006 elején bocsánatot kért – de nem a rajzok megjelentetéséért, hanem a vallásos érzületű emberek megsértése miatt. Az EU az ügy kapcsán sietett leszögezni, hogy a szólásszabadság joga mindenkit megillet, viszont ezzel a joggal a jó ízlés határain belül illenék élni (a közösség tehát ismét igyekezett magát távol tartani az ügytől, és szankciókkal sem élt).

4.3.4 Hollandia Hollandia közismerten az egyik leginkább liberális elveket valló ország az EU-ban (illetve Európában), toleranciája sokáig példaként szolgált más országok számára. Az utóbbi időben ez a szemlélet is megváltozni látszik, ahogy helyenként felüti fejét a radikalizmus. Nyolc évvel ezelőtt, 2004 év végén Theo van Gogh filmrendezőt a nyílt utcán lelőtte egy marokkói férfi, majd miután a nyakát is elvágta, késsel egy üzenetet döfött a hasába,

100

http://nol.hu/kulfold/nem_imadkozhat_a_muzulman_diak (letöltve: 2012. március 30.) – Nincs ima az iskolában 101 http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=790&title=a-mohamed-karikatura-botrany-evfordulojara (letöltve: 2011. november 10.) – Tófalvi Fruzsina: a „Mohamed-karikatúra botrány” évfordulójára

49

Ayaan Hirsi Alinak102 címezve103. Ez nem sokkal azután történt, hogy a rendező leforgatta a Behódolás című film első részét, amelynek forgatókönyvét Hirsi Ali írta. Ez a fajta brutalitás azelőtt ismeretlen volt Hollandiában. A szélső jobboldali, radikális nézeteket valló pártok pedig már nem csak az iszlám hívő bevándorlók ellen uszítanak, hanem minden olyan, Hollandiában élő és dolgozó polgár ellen is, aki az EU valamely más tagállamából érkezett104. Az Európai Parlament nagyobb frakciói bírálták is a holland kormányfőt, amiért szemet huny az ilyen jellegű megnyilvánulások felett. Hollandiában a muszlim bevándorlók döntő többsége Marokkóból érkezett. Egy nemrégiben kiadott tanulmány („Holland-marokkói Monitor 2011”) rámutat, hogy a 12-24 év közötti marokkói bevándorlók 40%-ának volt már valamilyen formában bírósági ügye az elmúlt 5 évben, illetve a többségében marokkóiak lakta városrészekben a fiatalkori bűnözés aránya eléri az 50%-ot is105. A tanulmány azt is feltárta, hogy azok a marokkói fiatalok, akik bűncselekményt követtek el, szinte mindannyian már Hollandiában születtek, vagyis korábban érkezett bevándorlók gyermekei. Ez alátámasztja azt a tényt, hogy a korábban fennhangon hirdetett multikulturalizmus eszméje Hollandiában is megbukni látszik, sőt, egyúttal „vissza is üt”. Fleur Jurgens holland újságíró „A marokkói dráma” című könyvében egyszerre négy, a multikulturalizmus eszméjéhez kapcsolódó mítoszt is lerombol a témával kapcsolatban, melyek szerint:

-

az ún. marokkói probléma nem is létezik,

-

a marokkóiak által elkövetett bűncselekmények hátterében a munkaerőpiacon velük szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetés áll,

-

a marokkói szülők nem tudják irányítani gyermekeik viselkedését, mivel ez nem képezi a kultúrájuk részét,

-

Hollandiának erkölcsi adóssága van Marokkó felé, mivel a bevándorlók nagy részét maguk a hollandok toborozták Marokkóban.

102

Szomáli származású holland feminista, az európai muszlimok egyik ismert képviselője, az iszlám vallás kritikusa. 103 Rostoványi Zsolt [2011] 104 http://www.stop.hu/kulfold/a-muzulmanok-utan-az-uj-eu-tagok-polgarait-veszik-celba-kapott-rendesen-aholland-kormany/1011502/ (letöltve: 2012. március 20.) – A muzulmánok után az új EU-tagok polgárait veszik célba – kapott rendesen a holland kormány (STOP/MTI) 105 http://www.gatestoneinstitute.org/2624/moroccan-crime-netherlands (letöltve: 2012. március 29.) – Moroccan crime int he Netherlands & The myths of multiculturalism

50

4.3.5 Nagy-Britannia Vizsgálatok rámutattak, hogy még azokban az államokban is, ahol alapvetően nem okoz napi szintű problémát az iszlám hívőkkel történő együttélés – például Nagy-Britannia – a problémák ugyanúgy jelen vannak, legfeljebb nem mindig kerülnek felszínre. Egy, a BBC által 2004-ben végzett kutatás során 50 céghez küldték el néhány fiktív álláskereső önéletrajzát, olyan nevekkel és adatokkal, amelyekből sejteni lehetett, hogy brit, afrikai vagy arab jelentkezőről van-e szó. Míg a fehér jelölteket 25%-os arányban hívták be interjúra, addig ez az arány a feketéknél 13, az arabok esetében pedig csak 9%-os volt106. (Hasonló kísérletet végeztek Franciaországban is, ott az eredmények azt mutatták, hogy az afrikai származású jelölteknek ötször kisebb esélye volt megszerezni az állást.) Napjainkra azonban a brit vezetés is hangot kezd adni elégedetlenségének; David Cameron brit kormányfő meghirdette az egységes brit identitás eszméjét, melynek értelmében az országban élő bevándorlóktól megkövetelik az angol nyelv tudását, valamint „az olyan fősodrásbeli brit kultúrához és értékekhez való hűséget, mint amilyen a demokrácia és a jogrend”107. Cameron ezzel szembeszállt a Nagy-Britanniát korábban jellemző multikulturalizmussal, ugyanis szerinte éppen ez a szemlélet járult hozzá az iszlám radikalizmus elterjedéséhez. Ezzel egy időben arra buzdította a brit lakosságot, hogy jelentsék fel az illegális – főként muszlim – bevándorlókat, hogy azokat ki lehessen toloncolni. Döbbenetes adat, hogy napjainkban Nagy-Britannia börtöneiben összesen már 11 ezer muszlim férfi ül (tizen- és huszonéves korosztályból) – ez a szám 1991-ben még csak 1957 volt. Hasonlóan beszédes adatokat tartalmaz az a felmérés, mely rámutat: 371 ezer bevándorló szeretne munkanélküli ellátásban részesülni Nagy-Britanniában, közülük 258 ezren az EU-n kívülről érkeztek (egészen pontosan Pakisztánból, Bangladesből, Szomáliából, Irakból és Iránból)108. Chris Gayling munkaügyi és Damian Green bevándorlásügyi miniszter mindezért a korábban kormányzó Munkáspártot okolja, szerintük ugyanis az ő feladatuk lett volna,

106

Muslims in the European Union – Discrimination and Islamophobia [2006] http://www.gatestoneinstitute.org/2876/britain-multiculturalism (letöltve: 2012. március 29.) – Britain launches war on multiculturalism 108 http://www.gatestoneinstitute.org/2776/britain-islam-rising (letöltve: 2012. március 30.) – Britain’s rising tide of islam 107

51

hogy az EU bővítése után legalább 3 évig akadályokat állítsanak a bevándorlási hullám elé109. Más jellegű, kulturális eredetű problémát vet fel a muszlimok által Nagy-Britanniában is „űzött” bigámista, illetve poligámista életmód. Annak ellenére, hogy a brit törvénykezés hét évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatja az ezt elkövetőket, mégis egyre nő az ilyen jellegű családi közösségek száma (az iszlám saría ugyanis megengedi). A brit törvény megsértésén túl más következménye is van mindennek: a jóléti rendszer sajátosságai nyomán ugyanis a többnejűséget követő muszlim férfiak, illetve családjaik meglehetősen nagy mértékben részesülnek állami juttatásokban. Ez az összeg évi 10 ezer fontra is rúghat, amelyhez adókedvezmények és a gyerekek után járó ellátások formájában jutnak hozzá110.

4.3.6 Belgium Érdekesség, hogy az EU fővárosának tekinthető Brüsszelben a muszlim lakosság lélekszáma nemrégiben elérte a 300.000 főt, melynek nyomán az amerikai sajtó Brüsszelt már inkább az „Eurábia új fővárosa” címmel illeti111. Nem csak Brüsszelben, hanem Belgium második legnagyobb városában, Antwerpenben is igen magas a muszlim lakosság aránya: az általános iskolába járó gyermekek közel 40%-a vallja magát mohamedánnak. Ugyancsak ez a város ad otthont Belgium első iszlám saría bíróságának (2011 ősze óta). A Belgiumban élő iszlám hívők helyzete hasonlít a francia példára; mivel gondolkodásmódjukban a „mi” és az „ők” terminológiát használják, könnyen látható, hogy nem igazán tudnak beilleszkedni a belga társadalomba – legalábbis ezt tárta fel Felice Dassetto tavaly megjelent „Írisz és a félhold” című könyve112, amelynek megírását hosszas kutatómunka előzte meg. Belgiumban működik a Sharia4Belgium nevű iszlám szervezet, amelynek tagjai azt próbálják elérni, hogy minden Belgiumban élő lakosra – tehát a nem muszlimokra is! –

109

http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/immigration/9025260/Labour-didnt-care-who-landed-inBritain.html (letöltve: 2012. március 30.) – Labour didn’ t care who landed in Britain 110 http://www.dailymail.co.uk/news/article-2041244/Polygamy-Investigation-Muslim-men-exploit-UKbenefits-system.html (letöltve: 2012. március 30.) – The truth about polygamy: a special imvestigation into how Muslim men can exploit the benefit system 111 http://www.gatestoneinstitute.org/2602/brussels-eurabia (letöltve: 2012. március 29.) – Brussels: The new capital of Eurabia 112 http://www.uclouvain.be/395387.html (letöltve: 2012. március 29.)

52

vonatkozzon az iszlám saría törvénykezés (beleértve például a királyi családot is). A hatóságok a csoport honlapjának működését betiltották.

4.4

Törökország speciális helyzete a vallás tekintetében

Törökország esete pedig több szempontból is különleges. Elsősorban – dolgozatom szempontjából – azért, mert az említett ország nem tagja az Európai Uniónak. (Ennek okait és előzményeit már korábban taglaltam az integráció fejlődése kapcsán.) Mind történelmi hagyományaik, mind – ebből fakadóan – a kultúrájuk, mind pedig a vallásuk annyira más, és annyira eltér az Európában „szokásostól”, hogy nem is csoda: a tagállamok egy része hevesen ellenzi a csatlakozásukat, hiszen az eddig megszokott egység valamilyen szinten biztosan megbomlana. (Az az egység, amely napjainkban amúgy is igen törékeny, gondolok itt többek között például az eurózóna válságára.) A török vezetés ezen kívül az országban élő kisebbségek helyzetét saját belügyének tekinti, és nem nézné jó szemmel, ha az Európai Unió ebbe felsőbb szintről beleszólna. Hasonló eset történt már a történelem folyamán, amikor Törökországnak nemzetközi nyomásra alább kellett adnia erősen nacionalista nézeteiből. A török függetlenségi háborút lezáró lausanne-i egyezményben (amelyet 1923. július 24-én írtak alá, és a világháborút lezáró utolsó békeként szokás említeni113) kénytelen volt elismerni azon kisebbségek – örmények, bulgárok, görögök, zsidók – jogait, amelyek nem vallották magukat iszlámnak. Teljes elismerésről azonban ekkor sem lehetett beszélni, ugyanis a török állam fenntartott bizonyos vallás- és nyelvhasználati korlátokat. (A lausanne-i béke egyben felülírta a 3 évvel korábban, 1920-ban kötött sèvres-i egyezményt, amely rendkívül kedvezőtlen volt Törökországra nézve114.) Nem ismerték el viszont továbbra sem a magukat iszlám hitűnek valló kisebbségeket, nevezetesen a kurdokat, akiknek lélekszáma 15-20 millióra tehető. Az el nem ismerésen túl például a kurd nyelv használata 1990-ig jogi szankciókat is vont maga után. Az ilyen és ehhez hasonló esetek miatt az EU kiemelt figyelmet szentel a kisebbségi jogoknak a törökökkel folytatott tárgyalások során115. Teszi ezt többek között azért is, mert a törökkurd háborút (1984-1999) lezáró egyezményben török részről rögzített kötelezettségeket 113

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1923_julius_24_az_i_vilaghaboru_utolso_bekeszerzodese/ (letöltve: 2011. november 8.) – Tarján Tamás: 1923. július 24. – Az I. világháború utolsó békeszerződése 114 http://mult-kor.hu/20021120_beke_szarazonvizen (letöltve: 2011. november 8.) – Béke szárazon-vízen (MTI) 115 http://www.mtaki.hu/docs/vizi_balazs_eu_es_kisebbsegek_jogai_kisebbsegkutatas_2001_02.htm (letöltve: 2011. november 8.) – Vizi Balázs: Az Európai Unió és a kisebbségek jogai

53

sok területen nem látja teljesítettnek, holott ezekre is szükség lenne ahhoz, hogy Törökország megfeleljen a koppenhágai kritériumoknak. Ezen a békén túl a 2001-ben módosított alkotmányban is sok területen kötelezte magát Törökország arra, hogy változtatásokat eszközöl, ezek a reformok azonban mégsem haladnak a kívánt ütemben. A csatlakozást támogatók azonban rendre arra (is) hivatkoznak, hogy a papíron lefektetett jogi keretek már léteznek ahhoz, hogy Törökország elinduljon a megfelelő irányba, és csak idő kérdése, hogy ez mikorra történik meg ténylegesen. (Az ellenzők e ponton pedig épp az időtényezőt említik legnagyobb problémaként, hiszen a beígért haladás nem következett be.) Vallási szempontból nem elhanyagolható tényező, hogy Törökország csatlakozásával az Európai Unióban élő muszlimok aránya a jelenlegi 4%-ról 15%-ra nőne116.

116

Póczik Szilveszter [2005]

54

V. ÖSSZEGZÉS Érdekes az európai egység gondolatát, illetve annak fejlődését vizsgálni egy olyan időszakban, amikor az együttműködés épp holtpontra érkezett. Napjainkban másról sem szólnak a hírek, mint hogy az eurózóna csődközeli helyzetbe jutott, illetve az egész Európai Unió egy kritikus időszakhoz érkezett. Véleményem szerint azonban akkora eredményeket ért már el a közösség, amelyeket nem szabadna veszni hagyni, tehát mindenképpen szükségesnek tartom az EU megmentését minden téren. Ehhez természetesen a vezetőknek mérlegelniük kell, hiszen nem kizárt, hogy saját országuk érdekeit kell majd emiatt – átmenetileg vagy végleg – háttérbe helyezniük. Úgy gondolom azonban, hogy az Unió hosszú távú sikeres működésének érdekében most mindenkinek össze kell fognia. Ebben a mostaninál akár nagyobb szerepet kaphatna a kulturális együttműködés is, amely a maga módján tulajdonképpen nemzetek (és nyelvek) felett álló tényező. Értelemszerűen nem kap akkora hangsúlyt ez a terület, amekkorát akár kaphatna is, hiszen a napi szinten felmerülő gazdasági problémák előnyt élveznek vele szemben. A vallás kérdése, azon belül is az Európában élő iszlám közösségek rendezetlen helyzete viszont nem új keletű probléma. Véleményem szerint ennek a területnek is nagyobb hangsúlyt kellene szentelni, hiszen egy régóta fennálló konfliktust csak hosszabb távon lehet megnyugtatóan feloldani – így nem volna üdvös sokáig késlekedni annak elkezdésével. Amióta az iszlám terrorizmus az egész világot fenyegeti (kezdő időpontként talán 9/11-et lehetne megjelölni), nem kérdés, hogy a vallási jellegű ellentétek elfajulása milyen mértékű pusztításhoz is vezethet (említhetném itt a madridi és a londoni robbantásos merényleteket is). Véleményem szerint tehát napjainkban kiemelten fontos feladat, hogy az EU tagállamai – korábbi vélt vagy valós sérelmeiket félretéve – összefogjanak a közös cél, azaz az Unió megmentése érdekében. Ahogyan Gyévai Zoltán fogalmaz: „egy permanens patthelyzet (…) levenné a napirendről az unió további bővítését, aláásná belső kohézióját, és veszélyes tendenciákat indíthatna el, amelyek végső soron elvezethetnének az integráció fellazulásához”117. Összességében megállapítható, hogy az Európai Unión belül élő iszlám közösségek helyzete, illetve azok rendezetlensége állandó konfliktusok forrását jelentették eddig is, és 117

http://www.figyelo.hu/hetilap/nezopont/20090623/gyevai_zoltan_nagyhat/ (letöltve: 2012. március 22.) – Gyévai Zoltán: Nagyhatalmak új Európája (Figyelő, 2009/26. szám)

55

feltehetően jelentik majd a jövőben is. Póczik Szilveszter egyenesen úgy fogalmaz: „az Európai Unió ma képtelen integrálni, még kevésbé asszimilálni a rohamosan gyarapodó iszlám kisebbséget”118. Abból a fajta spirál alakú süllyedésből, amelybe a kisebbségben élő muszlimok kerültek (nem kis részben önhibájukból adódóan, de a befogadó államok szerepe sem elhanyagolható), nagyon nehéz a kitörés, és véleményem szerint erre belátható időn belül nem is kerül sor. Ehhez ugyanis alapvető szemléletváltásra lenne szükség, mégpedig mindkét fél részéről. A többedik generációs bevándorlók azonban már abban a szellemben nőttek fel, olyan neveltetést kaptak, amelynek alapvető pillére a befogadó állam ellen irányuló negatív hozzáállás, ezen pedig nagyon nehéz változtatni (legalább egy, de talán több generáció más szellemben történő felnevelése, felnövekedése lenne szükséges ehhez). Ebből következik, hogy a második-harmadik generációs iszlám hívők egyre radikálisabb nézeteket vallanak, amelyet csak erősít a kitaszítottság érzése. Feszültség forrása lehet az sok ellentmondásos helyzet, szituáció, amellyel a muszlimok sokszor szemben találják magukat; a kultúrájuk révén magukkal hozott (szüleiktől örökölt) szokások számtalanszor szöges ellentétben állnak azokkal a konvenciókkal, amelyek az őket körülvevő közegben, vagyis a befogadó államban megszokottak, elfogadottak. Mindezek a körülmények egységbe kovácsolják ezeket a fiatalokat, akik így egyre nagyobb teret tudnak hódítani maguknak, és egyre nagyobb mértékben tudják hallatni a hangjukat (nem ritkán atrocitások, merényletek útján). Úgy vélem, az EU több irányból is tudna lépéseket tenni annak érdekében, hogy a helyzet ne legyen még rosszabb a jövőben. Elsősorban az oktatás- és foglalkoztatás-politika területein lehetne módosítani oly módon, hogy az nagyobb mértékben elősegítse a hátrányos helyzetben élők integrációját. Erre jó példával jár elöl Németország, ahol felismerték, hogy a sikerhez vezető út egyik első lépéseként az iszlám oktatását be kell vezetni az iskolákban, valamint elő kell segíteni a bevándorlók német nyelvre történő oktatását.

118

Póczik Szilveszter [2005]

56

VI. IRODALOMJEGYZÉK Könyvek 1. Benczes István – Váradi Szilvia [2011]: Aranyszabály helyett adósságfék: a német példa. Köz-gazdaság, Budapest, 2011/2. szám, 91-103.o. 2. Csiki Tamás – Justh Krisztina [2010]: Az iszlám Európában – integráció vagy konfliktus? Biztonságpolitika, Budapest, 39-45.o. 3. Csizmadia Szilárd: Törökország Európai unióhoz való csatlakozásának esélyei, in: A Páneurópa mozgalomtól az euróig – Tudományos füzetek, 9. kötet (SZIE GTI, Győr, 2005) 174-194.o. 4. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról (Magyar Országgyűlés, Budapest, 2001) 5. J. Nagy László: Az európai integráció politikai története (Maxim Kiadó, Szeged, 2003) 6. J. Nagy László: Európa-ismeretek (JGYF Kiadó, Szeged, 1998) 7. Káldyné Esze Magdolna – Vida Krisztina – Kruppa Éva – Ferkelt Balázs: Integrálódó Európa I. (Perfekt, Budapest, 2010) 8. Leonard, Dick: Európai Unió – Történet, szervezet, működés (Geomédia, Budapest, 2002) 9. Meisel Sándor (szerk.): A válság hatása az Európai Unió működésére (VKI – ECOSTAT, Budapest, 2009) 10. Póczik Szilveszter [2005]: Az iszlám forradalom. Polgári Szemle, Budapest, 1. évfolyam 9. szám 11. Práger László: Európából a bővülő Európába (Aula Kiadó, Budapest, 2000) 12. Rónai Iván – Zongor Attila: A magyar EU-tagság és a kultúra (Európai Füzetek 55., Budapest, 2003) 13. Rostoványi Zsolt [2011]: Európai (euro-)iszlám vagy iszlám Európában. Grotius Ekönyvtár (letölthető: http://www.grotius.hu/) 14. Tomka Miklós [1998]: A vallási tényező az Európai Unióban. Európai szemmel, Budapest, 13-28.o. 15. Urwin, Derek W.: A közös Európa (Corvina, Budapest, 1998) 16. Zongor Attila: Kultúra és az Európai Unió (Kultúrpont Iroda, Budapest, 2005)

57

Tanulmányok Muslims in the European Union – Discrimination and Islamophobia (European Monitoring Centre on Racism and Xenophobia kiadványa, 2006) Internetes források

http://web.axelero.hu/kesz/jel/04_06/guy.html http://www.mult-kor.hu http://www.thefederalist.eu http://www.rubicon.hu http://www.un.org http://europa.eu http://sulinet.hu http://zskflnk.uw.hu http://www.eduport.hu http://www.foruminst.sk http://www.norvegia.hu http://www.euractiv.hu http://hvg.hu http://www.figyelo.hu http://www.phil-inst.hu http://www.interkulturalis.hu http://www.kormany.hu http://www.europarl.europa.eu http://www.kulturpont.hu http://ec.europa.eu http://manna.ro http://mindennapi.hu http://eduline.hu http://www.magyarkurir.hu http://szentkoronaradio.com http://www.origo.hu http://kitekinto.hu 58

http://www.mtaki.hu http://index.hu http://www.biztonsagpolitika.hu http://www.mno.hu http://kulfold.ma.hu http://regi.sofar.hu http://www.hetek.hu http://www.nol.hu http://france24.hu http://english.rfi.fr http://uclouvain.be http://www.gatestoneinstitute.org http://www.muslimpopulation.com http://www.stop.hu http://telegraph.co.uk http://dailymail.co.uk

59