AZ ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS ÚJ MÓDSZEREI ÉS FOGADTATÁSUK A XX. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN ÉS A XXI. SZÁZAD ELEJÉN
Dr. Somkuti Bálint 2015
Absztrakt: Az I. világháború pokoli pusztítása nyomán a hadviselő országok mindegyikében megindult a kutatás, hogyan lehet elkerülni a szörnyű állásháború megismétlődését. Az új elméletek azonban lassan nyertek polgárjogot, és csak a II. világháború még iszonyatosabb pusztítása során kerültek széles körben elfogadásra. A világháborúk tapasztalatai nyomán a XX. század második fele számos olyan változást hozott az érdekérvényesítésben, melyek alapjaiban változtatták meg a hagyományos katonai-diplomáciai folyamatokat. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a tömegpusztító, elsősorban nukleáris fegyverek, a gerilla hadviselés vagy a globalizáció mindent átszövő hálója, valamint az Egyesült Államok és szövetségeseinek iraki és afganisztáni kudarcai nyomán megindult egy, a korábbiaknál is drasztikusabb elméleti változásokat hozó folyamat. Azonban, ahogy a mondás tartja senki sem lehet próféta a hazájában, így a gyors és drasztikus változásokat javasló elméletek sorsa a XXI. században is hasonló a korábbi teóriákéhoz. A tanulmányt a következtetések és s bibliográfia zárják.
I. Bevezetés Jelen tanulmány röviden bemutatja azokat az elméleteket, melyek a két korszak megváltozott körülményeihez alkalmazkodva igyekeztek az érdekérvényesítés gyakorlatát átalakítani. Terjedelmi okok miatt természetesen csak a legfőbb teoretikusok és elképzeléseik rövid ismertetésére kerülhet sor. A célkitűzéshez és a címhez igazodva az második fejezet az I. világháború hatásait mutatja be a korszak érdekérvényesítésére, azaz a diplomáciai, de elsősorban katonai műveletekre. A harmadik fejezet témája a mobil vagy manőverező, megint másképp mélységi hadműveletek kidolgozói, illetve az elképzelések érvényesülése a korszakban. Ezzel párhuzamosan a negyedik fejezet a II. világháború által okozott hatalmas változásokat és az ezeken alapuló elméleteket ismerteti. Az 1930-as évek katonai teoretikusait országtól függetlenül egy kérdés foglalkoztatta: hogyan lehet elkerülni az I. világháború, vagy ahogy akkoriban hívták a Nagy Háború értelmetlen pazarlását, úgy emberélet, mind hadianyag területén. A győztes és a vesztes államok egyaránt megtalálni vélték a megoldást. Nagy Britanniában J.F.C Fuller és Basil Liddel-Hart, Franciaországban Charles de Gaulle, Németországban Heinz Guderian, Szovjetunióban Mihail Tuhacsevszkij hasonló következtetésre jutottak. A nagyszámú harckocsi által, a védelem mélységébe végrehajtott támadás lebénítja az ellenfelet és megtöri harci kedvét, így
elkerülhető az 1914-15-ös patthelyzet. Hasonló céllal tervezte bevetni a légierőt az amerikai William Mitchell, vagy az olasz Giulio Douhet. Elképzeléseiket a kor tudományos áttöréseire, illetve a friss háborús tapasztalatokra alapozták. Némileg meglepő módon azonban a vesztes államok voltak azok, melyek lehetőségeikhez képest felkarolták a forradalmi elképzeléseket, és támogatták az új elméleteket, míg a győztes államok maradtak a jól bevált módszereknél. Hasonló jelenséget tapasztalhatunk napjainkban is. William S. Lind, T.X. Hammes, John H. Poole, John Robb, John Arquila és számos szakértő hiába érvel, hogy korunkban a fő törekvés már nem az ellenfél közvetlen katonai vereségének elérése, hanem kifárasztása és összeomlásának előidézése minden lehetséges eszközzel, írásaik meglehetősen kevés eredménnyel jártak. Véleményük szerint körvonalazódni látszik egy új érdekérvényesítési módszer, mely egyrészt felhasználva a XXI. század vívmányait egyesíti számos terület összhatását másrészt elsősorban nem erőszakos módszereket alkalmaz. Ez a módszer pontosan meghatározott politikai célok érdekében végzett, gyakran több szervezet ideológiai közösségén alapuló, általában nem-katonai tevékenység, mely szakít a hagyományos hadviselés szabályaival és hatását több, egymást kiegészítő és felerősítő területen végrehajtott műveletek eredményképpen fejti ki. Létrejöttéhez elengedhetetlenek voltak az alábbiak: a tömegpusztító fegyverek elterjedése, az egyetemes emberi jogok deklarációja, a nemzetközi szervezetek (NGO-k) megerősödése, a globalizáció és gazdasági kísérő jelenségei, valamint az információtechnológiai robbanás. De miért is fontosak a fentiek? A nemzetállamokon nyugvó Vesztfáliai-rendszer XVII. századi kialakulása óta az államok szabályos és korlátozott háborúkat vívtak, melyeket Russel F. Weigley amerikai történész, a „krónikusan eldöntetlen háborúk” korának nevezett. Az érdekérvényesítést elsősorban a hadüzenet-hadműveletek-békekötés diplomáciai-katonai lépésekből álló ciklus jellemezte, a fő cél az ellenséges hadsereg legyőzésével legtöbbször egy adott földrajzi terület megszerzése volt. Ezt a hagyományos felfogást törte darabokra az I. világháború.
II. Az I. világháború hatása az érdekérvényesítésre Nem túlzás azt állítani, hogy a Nagy Háború alapjaiban rázta meg a korabeli világot. Nemcsak a cári rendszer összeomlása és a Szovjetunió létrejötte, mely a Francia Forradaloméhoz mérhető ideológiai felfordulást okozott, hanem a háborús évek tapasztalatai: az óriási veszteségek, a hatalmas anyagi költségek, illetve a technikai fejlődés együttesen
vezettek egy új felismeréshez. Abban a korszak legtöbb teoretikusa egyetértett, hogy az államok érdekérvényesítésének évszázadok óta változatlan rendszere az elméleti és gyakorlati változások nyomán drasztikus mértékben átalakult. Ugyan a hagyományos katonaidiplomáciai eszköztár változatlan maradt, azonban hatékonyságuk jelentős mértékben megnőtt. Ugyan tengeri blokádokra korábban is volt példa, sőt Napóleon Európa szinte egész területére kihirdette a Kontinentális Zárlatot, ezek hatékonysága meg sem közelítette a britek által alkalmazott távoli blokádét, mely szinte teljesen elszigetelte Németországot a tengeri kereskedelemtől addig ismeretlen nehézségeket okozva az ellátásban. Ugyanez mondható el a háború ütközeteinek óriási emberveszteségeiről és intenzitásáról. Korábban is voltak hatalmas áldozatokkal járó összecsapások, de a technikai és hadelméleti fejlődés nyomán minden egyes ütközet korábban elképzelhetetlen szenvedést mért a résztvevőire, legyen szó tengeri, vagy szárazföldi csatáról. A fenti összetett eredetű hatásokat kiegészítette és felnagyította a háborús évek gyors technikai fejlődése, melynek legfőbb jelképeivé a harckocsi és a repülőgép váltak. Tömeges rendszerbeállításukkal lehetővé vált a korábban áttörhetetlen, több vonalból álló védelem felszakítása és döntő csapás mérése. Gazdasági előnyük révén az antant hatalmak százával küldték a csatatérre a harckocsikat és ezrével a repülőgépeket. Az új technikai eszközök felhasználását támogató új katonai elméletek, számos gyakorlati alkalmazás során elkövetett tévedés
után,
a
háború
végére
megfogalmazásra
kerültek,
pontosításuk
és
az
érdekérvényesítés rendszerére gyakorolt hatásuk azonban még nem került felismerésre. Úgy a győztes, mind a vesztes oldalon szinte azonnal megindult a tapasztalatok feldolgozása és ennek során a távolabbra látó teoretikusok jelentős változásokat jósoltak és javasoltak. Az antant országokban, Nagy Britanniában J.F.C Fuller és Basil Liddel-Hart, Franciaországban Charles de Gaulle voltak azok, akik elsőként ismerték fel, hogy az érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze, a hagyományos hadviselés, jelentős változáson ment át. Hasonló következtetésre
jutott
Németországban
Heinz
Guderian,
Szovjetunióban
Mihail
Tuhacsevszkij.
III. Az új elméletek, fogadtatásuk és hatásuk Az angol teoretikusok, Nagy-Britannia földrajzi sajátosságai és történelmi tapasztalatai miatt, a
harckocsikra
úgy
tekintettek
„melyek
szárazföldi
hadviselést
fognak
folytatni
szárazföldön.” 1 A háborús tapasztalatokat feldolgozva, a védelem mélységébe vezetett támadás céljaként, helyesen, nem az ellenséges hadsereg megsemmisítését, hanem vezetésének összezavarását, a hadsereg demoralizálását, a hadviselési képesség „az ellenséges hadsereg Achilles-sarka elleni döntő csapásra, az idegközpontok, a közlekedési vonalak és a parancsnoki központok” helyezte. 2 Fuller és Liddel-Hart támogatásával Nagy-Britanniában létrehozott kísérleti gépesített haderőt 1927-ben hozták létre, de 1929-ben már fel is oszlatták. Hasonló sorsra jutott az amerikai próbálkozás is, sőt a franciák a kezdettől fogva a gyalogság kiegészítéseként, és nem önálló fegyvernemként tekintettek a harckocsikra. A döntésben több tényező
is
közrejátszott,
köztük
a
fegyveres
erők
eredendő
és
leküzdhetetlen
konzervativizmusa, a súlyos és addig ismeretlen szenvedéseket hozó világháborúból tapasztalatai, 3 és az átfegyverzés jelentős költségei, sőt személyes ellentétek egyaránt szerepet játszottak abban, hogy az antant hatalmakban nem nyert jelentős támogatást a gépesített alakulatokon alapuló, mélységi hadműveletek elképzelése. 4 Franciaországban Charles de Gaulle, az ország későbbi elnöke, a légierő és a szárazföldi gépesített
alakulatok
szoros
együttműködéséről
írt,
az
angol
teoretikusok
által
megfogalmazottakhoz hasonló céllal: „a legnagyobb eredmény eléréséhez a legkevesebb öldöklés (árán – S. B.) […] a legnagyobb haszon húzása avégből, hogy a cél a lehető leggyorsabban legyen elérhető és ezáltal a veszteségeinket csökkentsük.” 5 A fenti országokkal ellentétben az I. világháborúból vesztesként kikerülő Németországban, illetve a drasztikus változásokon átmenő Szovjet-Oroszországban, majd Szovjetunióban eltérő okokból ugyan, de támogatást kapott az új felfogás. Adolf Hitler hatalomra jutása után felgyorsult az új típusú hadviselés térhódítása a német fegyveres erőkben, melyet az 1920-as években létrejött titkos szovjet-német kiképző és kísérleti telepeken nyert tapasztalatok, valamint a spanyol polgárháború tapasztalatai egyaránt elősegítettek. Ugyan a német haderő a háború végéig nem lett teljesen gépesített, ezt a dicsőséget először az angol, majd az amerikai
1
BIDDLE, Stephen: Szárazföldi hadviselés: elmélet és gyakorlat. In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005, 129. o. 2 LIDDEL HART, Basil: Emlékiratok (részletek) IV. A gépesített hadviselés elgondolása, In.: KOCSI Bernát (szerk.) Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985, 551. o. 3 A francia hadsereget például „küldetés nélküli hadseregnek” nevezték a két háború között. HOLMES, Richard (szerk.): A háborúk világtörténete: katonai újítások, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, Corvina, Budapest, 1992, 168. o. 4 A háborúk világtörténete, 169. o. 5 DE GAULLE, Charles André Joseph Marie: Út a hivatásos hadsereghez, In.: KOCSI Bernát (szerk.) Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985
hadsereg tudhatta magáénak, azonban elég nagy része rendelkezett gépjárművekkel, hogy a kevésbé mobil, vagy rosszabbul vezetett ellenfeleit bekeríthesse. 6 A manőverező, vagy mélységi hadviselés egyetlen helyen vált már a múlt század harmincas éveire hivatalossá: első pillantásra meglepő módon a Vörös Hadseregben. A mélységi hadművelet elmélete, mely a maga korában unorthodoxnak, sőt kifejezetten merésznek számított, Szovjetunió különleges helyzetéből fakadó okok miatt nyerhetett polgárjogot. Az első és talán legfontosabb, hogy vezetőinek jelentős része nem, vagy csak alacsony szintű katonai képzettséggel rendelkezett, így a hagyományos katonai konzervativizmus nem, vagy nem olyan erősen jelentkezett. A második, hogy rendelkezett a forradalmi hadseregek újító szellemével, elég csak a francia forradalom nyomán elterjedt, bár korábban is ismert katonai újításokra gondolni. 7 Harmadikként nemcsak a polgárháború tapasztalatai, hanem a német együttműködés eredményei is a gépesített hadviselés irányába mutattak. Végezetül nem szabad elfelejteni Mikhail Tuhacsevszkij szerepét sem. 8 Az általa kidolgozott, harcászati légierővel és ejtőernyős deszanttal megtámogatott mélységi műveletek több gyakorlaton is meggyőző eredménnyel zárultak, így 1936-ra nemcsak a Szovjetunió rendelkezett a világon a legtöbb harckocsival, 9 hanem modern és kipróbált módszerek szerinti alkalmazásuk is biztosított volt. Más kérdés, hogy a sztálini önkény 1938-ra nemcsak az elméleti szakamber Tuhacsevszkijt, hanem követőit is kivégeztette, vagy száműzte, így az 1941-es Vörös Hadsereg csak árnyéka volt 5 évvel korábbi önmagának. Az az ország, ahol a leginkább felhasználták az I. világháború tapasztalatait a hitleri Németország volt. Hagyományosan Heinz Guderian 1937-ben
megjelent „Riadó,
páncélosok!” című könyvéhez 10 szokták kötni a manőverező, vagy gépesített hadviselés megjelenését, azonban valószínűsíthető, hogy az 1922-ben megkötött szovjet-német rapallói szerződés alapján szovjet területen létrehozott kutatóbázisokon német kezdeményezésre, de jelentős szovjet együttműködéssel került megfogalmazásra az elmélet. 11 Később ez az együttműködés képezte az sztálini 1938-as Vörös Hadseregbéli tisztogatás áldozataival szemben megfogalmazott vádak többségének alapját. Ugyan az együttműködés Hitler hatalomra jutásával és a Versailles-i békeszerződés nyílt felmondásával fokozatosan minimálisra csökkent, a közösen kidolgozott elméleti alapokon indult el Guderian. 6
BIDDLE, Stephen: Szárazföldi hadviselés: elmélet és gyakorlat, 131-133. o. Hadkiegészítés, hadtest szervezet, oszlop harcrend, logisztikai újítások stb. 8 BIDDLE, Stephen: Szárazföldi hadviselés: elmélet és gyakorlat, 130. o. 9 A háborúk világtörténete, 167. o. 10 magyarul GUDERIAN, Heinz: Riadó! Páncélosok!, Kossuth Kiadó, h.n., 1999 11 BARKER, A.J.: Páncélosok a a háborúban, A Harmadik Birodalom páncélos csapatainak küzdelme a II. világháborúban, Hajja és Fiai, Debrecen, 2001 10.o. 7
Figyelembe véve a korabeli Németország földrajzi és gazdasági adottságait egy rövid ideig tartó, intenzív az ellenség haderejének minél gyorsabb megsemmisítését célzó hadviselés létrehozása mellett kardoskodott, melyet rövidesen Hitler is támogatott. Több maradi katonai vezető akadékoskodása ellenére a szinte teljesen új alapokon nyugvó Wehrmachtot, az ipari kapacitás korlátainak függvényében ezen a stratégiai célt figyelembe véve építették fel. Az eredeti címén jobban ismert „Achtung! Panzer!”-ben arról ír hogy a páncélosok sikeréhez három tényező szükséges: „alkalmas terep, meglep(et)és és tömeges bevetés a szükséges szélességben és mélységben.”
12
Az elmélet másik lényeges eleme, a többi fegyvernem, sőt
haderőnem, elsősorban a légierő elsődleges feladata is a páncélosok harcának támogatása. 13 A fenti két tényező együttes alkalmazása, melyet összefoglalóan blitzkriegnek szoktak nevezni, földindulásszerű győzelmeket hozott a II. világháború első éveiben. A két háború közötti elméletek közül kiemelkedik az olasz Giulio Douhet írása, mely A légi uralom címet viselte. 14 Különlegessége abban állt, hogy Douhet az első teoretikus, aki felvetette a totális háborút, azaz a lakosság és a hátország terrorbombázását. A bombázások céljaként az ipari potenciál megsemmisítését és a lakosság moráljának megtörését jelölte meg. Ez az elképzelés megjelenésekor 1921-ben nemcsak túlzónak, hanem technológiailag kivitelezhetetlennek is bizonyult. Húsz évvel később először a németek, majd az angolszász hatalmak is megpróbálkoztak az elmélet alkalmazásával. Óriási veszteségek és pusztítás után azonban kiderült, hogy a szárazföldi elméletekkel ellentétben ez az elképzelés nem vezet döntő eredményhez. Elmondható, hogy bizonyos feltételek teljesülése mellett az új elméletek még a következő konfliktus kirobbanása előtt elterjedhetnek a döntéshozók körében, azonban ehhez, mint az a Szovjetunió példájánál is bemutatásra került, számos tényező szerencsés együttállása szükséges. Összefoglalva
elmondható,
hogy
a
nyugati
világ
történelmében
először
került
megfogalmazásra célkitűzésként az indirekt, másképp manőverező, vagy mozgás centrikus hadviselés, azaz az ellenfél hadviselési képességeinek, moráljának és nem a haderejének fizikai megsemmisítése. Azonban ez az új, unorthodox ötlet nehezen vert gyökeret abban a közegben, mely talán a legkonzervatívabb felfogást képviseli az összes bürokratikus elven felépülő szervezet között: az államok fegyveres erőiben. A hitleri Németország és később a Vörös Hadsereg átkaroló-megsemmisítő győzelmeinek sora kellett hozzá, hogy az elmélet polgárjogot nyerjen. 12
GUDERIAN, Heinz: Riadó! Páncélosok!, 211 o. Uo. 221-236. o. 14 DOUHET, Giulio: Légi uralom, In.: KOCSI Bernát (szerk.): Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985, 577-625 o. 13
IV. A II. világháború hatásai az érdekérvényesítésre Amikor Hirosima és Nagaszaki felett a történelem során először és remélhetőleg utoljára megjelent az atomrobbanás jellegzetes gombafelhője, még kevesen értették meg milyen hatalmas változásokat hoznak a tömegpusztító fegyverek, különösen a pusztító erejüknél is hatalmasabb elrettentő erővel rendelkező nukleáris fegyverek. A II. világháború után meginduló nukleáris fegyverkezési verseny hamarosan döntetlenre végződött, és abban többékevésbé mindkét oldal szakértői egyetértettek, hogy az 1960-as évekre kialakult a nukleáris paritás, avagy a kölcsönösen garantált megsemmisítés (Mutually
Assured Destruction -
MAD). 15 A két szuperhatalom által felhalmozott több tízezernyi robbanófej minden nagyhatalmak közötti közvetlen katonai összecsapást értelmetlenné tett. Ennek felismerésében óriási szerepe volt a nukleáris télről szóló cikknek, mely megjelenéséig csak elképzelések léteztek egy tömeges nukleáris csapás következményeiről. 16 A korszakban számos szakember próbálkozott meg olyan stratégia kidolgozásával, mely egy nukleáris holokauszt veszélye nélkül lett volna képes a meghatározott politikai célok elérésére, azonban minden nagyhatalmak
közötti
közvetlen
összecsapás
esetén
a
vesztes
elkerülhetetlenül
atomfegyverekkel válaszolt volna. Így a hidegháború bebizonyította, hogy a nukleáris fegyverek sokkal inkább a politikai stabilitás eszközei, mint tényleges fegyverek. Nem véletlen, hogy nukleáris fegyvereket birtokló államok között még nem robbant ki jelentős méretű hagyományos fegyveres konfliktus (az 1969. márciusi szovjet-kínai összecsapást mindkét állam határincidensként és nem katonai összecsapásként fogott fel). Sir Michael Quinlan, egykori brit helyettes védelmi államtitkár szavaival: „A nukleáris állam olyan állam, amelyet senki sem taszíthat büntetlenül a kétségbeesésbe.” 17 Az átlagban évtizedenként kirobbanó izraeli-arab háborúk elmaradása (1948, 1956, 1967, 1973, 1982), és a valószínűsíthető izraeli atomfegyverek létezése között nehezen tagadható az összefüggés. Pakisztán és India között is megszűntek a hagyományos katonai konfliktusok, amióta mindkét ország nukleáris hatalommá vált. Más kérdés, hogy a Izrael, Pakisztán és India 15
HOWARD, Louis, et al. (szerk.): Oxford, Világtörténet a XX. században, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, 197. o. 16 Az olyan híres tudósok által, mint a csillagász Carl Sagan, írt és kitűnő időzítéssel karácsony előtt megjelentetett cikk, a legelismertebb tudományos magazin, a Science 1983. december 23-i számában részletezte egy esetleges atomháború súlyos környezeti következményeit,. Bővebben TURCO R. P., et al.: Nuclear Winter: Global Consequences of Multiple Nuclear Explosions, www.sciencemag.org/content/222/4630/1283.abstract, letöltve 2015-02-02 17 idézi DAVIS, Malcolm R. és GRAY, Colin, S.: Tömegpusztító fegyverek, In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005, 334. o.
atomhatalommá válására az atomsorompó szerződés hatálya mellett, illetve azt megkerülve kerülhetett sor. Érdekes történelmi párhuzamot kínál a Népszövetség, valamint a nukleáris fegyverek elterjedésének korlátozását célzó szerződés sorsa, különösen az utóbbi évek iráni és észak-koreai törekvéseit figyelve. Ugyan a II. világháború után létrejött nemzetközi szervezetekhez (international organisations – IO) hasonló entitásokat már látott a történelem, 18 mégis az Egyesült Nemzetek Szövetsége Biztonsági Tanácsára a szervezet tagállamai szuverenitásuk jelentős részét átruházták, amikor elfogadták az ENSZ Alapokmányt. 19 A dokumentum kimondja, hogy a szervezet összes tagországa köteles a békés megoldást keresni, és tartózkodni az agressziótól. Ahogy az Alapokmány fogalmaz: „A szervezet összes tagjai kötelesek nemzetközi viszályaikat békés eszközökkel és oly módon rendezni, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe.” 20 Az aláíró államok azonban nem kizárólag jól felfogott érdekükben cselekszenek így, hanem valamely nemzetközi szervezet(ek) felé fennálló kiszolgáltatottság, illetve a kiközösítéstől való félelem okán is. Bár a legnagyobb és legkiterjedtebb befolyással rendelkező szervezet az ENSZ, a Nemzetközi Valutalap (International Monetary Fund), vagy a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation), számos – nemcsak politikai, hanem gazdasági, és/vagy tudományos, környezetvédelmi területen működő – nem állami szervezet (non-governmental organization – NGO) is rendelkezik hasonló szankcionáló lehetőségekkel. Amíg a nemzetek feletti szervezetek képesek érdekeiket érvényesíteni, akár a többi tagállam kiközösítése, akár valamely erősebb állam által alkalmazott, de a többiek által is jóváhagyott erőszak révén, addig az emberi történelem túlnyomó részére jellemző diplomáciai-katonai érdekérvényesítési rendszer nem használható. A fenti folyamattól nem elválasztható napjaink legbefolyásosabb ideológiájának: az emberi jogoknak megjelenése. A folyamat kiindulópontját az 1941-es Atlanti Chartán alapuló Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata képezi, amely összefoglalja az ENSZ álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról, és a Föld minden lakójára kiterjeszti ezeket. Az 1948. december 10-én elfogadott Nyilatkozat egy bevezetőből és 30 cikkből áll. Ebben a 30 cikkben részletes felsorolásra kerülnek az emberi jogok (az alapvető polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális jogok), melyek megilletnek minden embert, fajra, színre, nemre, nyelvre, 18
példának okáért a Szent Szövetség, vagy a Népszövetség BOKORNÉ SZEGŐ Hanna: Nemzetközi jog, Aula Kiadó, Budapest, 1997. 334-337. o 20 MORRIS, MCCOUBREY: Jog, politika és az erő alkalmazása, In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005, 79. o. 19
vallásra vagy politikai meggyőződésre való tekintet nélkül. 21 A deklaráció nem törvényerejű és így nem kötelez, de mivel uralkodó ideológiává vált hatásosan lehet vele diplomáciai és erkölcsi nyomást gyakorolni kormányzatokra, úgy állami, mind nem-állami szereplők által (Human Rights Watch, Amnesty International stb.). Az emberi jogokra hivatkozó nyomásgyakorlás eszköztárát jelentősen bővíti a globalizáció nyomán létrejött kölcsönös gazdasági függőség, vagy másképp interdependencia. Egyes szakértők az iráni atomprogrammal kapcsolatos problémákat idézik fel, mint a globalizáció és a kölcsönös gazdasági függőség hatását az érdekérvényesítésre: „Az Egyesült Államok tehetetlensége Iránnal szemben jól mutatja a globális gazdasági keresztfüggőség hatását. India és Kína rászorultsága az iráni olajra és földgázra, meghiúsítja az USA szándékát, még egy esetleg a Biztonsági Tanács által jóváhagyott akcióra is.” 22 Az érdekérvényesítés módszereire hatást gyakorló jelenségek közül a II. világháború utáni világban kiemelkedő szerepet játszott a gerillaháború, mely a gyarmatbirodalmak felbomlása során teljesedett ki. 1939 előtt a francia szóhasználattal forradalmi, a szocialista táborban felszabadító vagy másképp gerilla háborúkként ismert jelenség legfeljebb néhány alig ismert teoretikus és hadvezér elképzeléseiben léteztek, függetlenül attól, hogy maga az elképzelés már a XIX. század elején Denisz Vasziljevics Davidov 23 munkássága nyomán megjelent, sőt a hadelmélet olyan nagy alakjai is foglalkoztak vele, mint Clausewitz és Gneisenau. A két világháború közötti nagyobb méretű felkeléseket, mint például a spanyol, később francia gyarmati területre is átterjedt marokkói Rif Háború (1920-26), vagy az angolok elleni Nagy Iraki Felkelés (1920-22) a gyarmati lét szerves részének tekintették. Mihail Dimitrijevics Szkobelev orosz tábornok szavaival: „Ázsiában az a szabály, hogy a béke hossza egyenes arányban van a lemészárolt ellenség létszámával. Minél erősebben csapsz oda, annál tovább tart a béke.” 24 Megfelelő méretű katonai erővel, az európai államok technológiai fölényére támaszkodva a hódítóknak az összes fejletlenebb területet sikerült meghódítani, gyakran jelentős létszámhátrány esetén is. A katonai fölényre támaszkodva az összes 1945 előtti felkelést sikerült kegyetlen megtorlás után elnyomni, ezért valóban nem volt ok külön kérdésként kezelni az akkoriban csak kis háborúként emlegetett problémát. A gerilla-háború 21
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ENSZ Emberi Jogok Főképviselőjének Honlapja, http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Documents/UDHR_Translations/hng.pdf, letöltve 2014-10-11 22 ROBB, John: Brave new war, John Wiley and Sons, Hoboken, 2007, 70 p. 23 DAVIDOV, Denisz Vasziljevics: A partizánháborúról. In: Kocsis Bernát (szerk.) Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985, 131-138. o. 24 ARCHER, Christon I. – FERRIS, John R., – HERWIG, Holger H., – TRAVERS, Timothy H.E.: World History of Warfare, University of Nebraska Press, Lincoln, 2002, 464. o.
azonban egyidős a hadviseléssel. Tűnjék bármennyire barbárnak, vagy primitívnek a gerillahadviselés, az emberiség története során mindig is folytak ilyen jellegű háborúk, elég csak a makkabeusok, a Bibliában is bemutatott, küzdelmére gondolni a Szeleukidák ellen. 25 Joggal feltételezhető, hogy amíg lesznek a világon hatalmi egyenlőtlenségek lesznek gerillák is, ugyanis a nép elégedetlensége, ha elér egy szintet, fegyveres akciókban fog megtestesülni. Szun Ce szavaival „Akkor lehetsz biztos a támadásaid sikerében, ha olyan helyeket támadsz meg melyeket nem védenek. Akkor bízhatsz a védelmed biztonságában, ha olyan pozíciókat tartasz, melyeket nem lehet megtámadni.” 26 Törzsek, felkelők, sőt bűnszervezetek is egyaránt ehhez a rajtaütésekből álló harcmodorhoz folyamodtak felhasználva a lakosság (természetes, vagy kikényszerített) támogatását, rajtaütéseik után ismét „ártatlan” földművesnek, vagy polgárnak tettetve magukat. A történelem nagy részében a lakosság csak az egyik, és nem is a legfontosabb, erőforrása volt egy meghódított területnek az ilyenfajta küzdelemnek csak akkor volt esélye a sikerre, ha a hódító nem tudott elég erős sereget küldeni a területre. Egy megfelelő erőfölényben lévő haderő azonban több módon is megszüntethette ezt a hátországot, akár fizikailag (népirtás, vagy átköltöztetés), akár kényszerítés (megszállás) útján. Ezek a sokszor rendkívül erőszakos módszerek azonban a II. világháború utánra tiltottá váltak, így megnyílt a tér a népi ellenállás fegyveres módja előtt. A kínai polgárháborúban, majd a japán megszállók elleni küzdelemben jelentős mennyiségű tapasztalatot szerzett Mao Ce-tung foglalta egységes rendszerbe a gerilla-hadviselés elméletét. Felismerte, hogy a gerilláknak többé-kevésbé katonaként viselkedni, ezért hinniük is kell abban, hogy ellenállásuk sikerrel járhat. Kimutatta gerilláknak katonai ismeretekkel is kell rendelkezniük, ám tevékenységük elsősorban nem anyagi, sokkal inkább szellemi jellegű. Harcmodoruk lényege a hagyományos hadviselés megfordítása: koncentráció helyett az erők szétosztása, gyorsaság helyett a hadműveletek időbeni elhúzása és a nyílt ütközet helyett az ellenség folyamatos zaklatása. Mao Ce-tung szerint: „A gerilla legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy el tud futni.” 27 Mao teoretikusi jelentőségének másik fontos eleme, hogy a gerilla hadviselést a társadalmi forradalom részévé tette, így eszközt adott azon csoportok kezébe, melyek érdekeik érvényesítésében nem számíthattak az állami lét előnyeire. Fontos azonban még egyszer leszögezni: a gerillának nincs esélye a sikerre mindaddig, míg a hagyományos módon harcoló ellenség elég erős és elszánt volt ahhoz, hogy kikényszerítse a nép lojalitását.
25
Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1987, Makkabeusok I. és II. könyve SZUN Ce: A hadviselés művészete, Cartaphilus, Budpest, 2006, 52.o. 27 MAO Tse Tung: On guerilla warfare, https://www.marxists.org/reference/archive/mao/works/1937/guerrillawarfare/, letöltve 2015-01-05 26
Mivel a hadviselés az élet az összes területére kiterjedt, elmondható, hogy a II. világháború vált az első igazán totális háborúvá. A győzelmet nem az elméleti, vagy gyakorlati újdonságok, haditechnikai vagy egyéb újítások hozták el a szövetségesek részére, hanem gazdaságuk a tengelyhatalmakénál jóval nagyobb mérete. A II. világháború volt nemcsak az első totális háború, hanem az első olyan konfliktus, ahol a nagystratégiát alkalmazták. Basil S. Liddel Hart szavaival: „A nagystratégia szerepe ugyanis az, hogy koordinálja a nemzet, vagy az országcsoport minden erőforrását a háború politikai célkitűzésének elérésére. […] Ideértendők a morális erőforrások is, mert a nép harci szellemének fenntartása gyakran ugyanolyan fontos. […] Mi több a harcoló erő csupán egyik eszköze a nagystratégiának, mert az utóbbi számba veszi és alkalmazza a diplomáciai, kereskedelmi, és - nem utolsósorban - az etikai nyomás eszközeit is az ellenfél akaratának gyengítése érdekében.” 28
V. A modern kor kihívásait leíró elméletek Jelen tanulmány az érdekérvényesítésről szóló új elméletekről, illetve az elfogadásukat kísérő elméleti vitákról és nehézségekről szól, ám a modern elméletek bemutatásakor nem hagyható ki a kor divatos, és egyértelmű korlátai ellenére a kétezres évek elején a nyugati katonai vezetés által széles körben és ellenvetés nélkül elfogadott elképzelése az ún. hadügyi forradalom elmélete. A modern hadügyi forradalom (Revolution in Military Affairs - RMA), a „hadügyi forradalmak legújabb fejezete”, ahogy Colin S. Gray jellemezte a jelenséget, 29 mások szerint „A történelemben akkor beszélünk hadügyi forradalomról, amikor az új technológiák beépülnek a katonai rendszerekbe és innovatív felhasználási módjaik, valamint [az általuk kiváltott] szervezeti változások nyomán alapvetően változik meg a katonai műveletek jellege és lefolyása.” 30 Az elsősorban NATO országok döntéshozói között népszerű elmélet támogatói szerint a haditechnika a fejlődés kizárólagos hajtóereje. A teória, mint azt a neve is mutatja, a civil és a katonai területen végbemenő technológiai fejlődést titulálja forradalminak. Az információs uralomra támaszkodva, a csúcstechnológiájú eszközök által végzett felderítés segítségével célra vezetett precíziós fegyverek, rövid időn belül és 28
LIDDEL-HART, Basil H.: Stratégia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 494. o. GRAY, Colin S.: Another bloody century, Orion House, London, 2005, 117. o. 30 idézi William J. Perry védelmi miniszter 1995-ös szavait MORAN, Daniel: A stratégiaelmélet és a hadviselés története: In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005, 31-32. o. 29
hatékonyan semmisítik meg az ellenséges célpontokat. Ez történt 2001-ben Afganisztánban, 2003-ban Irakban és 2011-ben Líbiában. Az elmélet jövőre vonatkozó látomásában teljesen automatizált szenzorok által begyűjtött információk alapján egy távoli parancsnoki központban kiadott utasítások alapján távvezérelt, lopakodó képességekkel rendelkező fegyverhordozó eszközök mérnek csapást a célra. 31 Azonban a közelmúlt tapasztalataiból leszűrhető, hogy egy hagyományos konfliktusban, két nem egyenlő fejlettségi fokon álló ellenfél esetén elképzelhető a hatalmas technológiai fölény által elérhető gyors és döntő győzelem,
egy
aszimmetrikus
összecsapásban
a
célpontok
gyakorlatilag
nem
beazonosíthatóak, ezért még a legmodernebb eszközök sem mindig lehetnek hatékonyak. Összefoglalva elmondható, hogy az RMA elméletként meglehetősen leegyszerűsítő választ ad a felmerülő problémákra, a háború számos egyéb vonatkozását kevésbé elegánsan a szőnyeg alá söpörve. Mint az az előbbiekben bemutatásra került a hadügyi forradalom elmélete csak a hagyományos hadviselésről szól és sem a gerilla-hadviselés, sem az információs, ideológiai, és a gazdasági vagy jogi (lawfare) hadviselés szerepét nem taglalja. Márpedig korunkban, ahol az interkonnektivitás súlya egyre jobban érzékelhető, egy összetett jelenség mindössze egyetlen aspektusára koncentrálni egyet jelent a kudarccal, ahogy ezt az alkalmazott modern és tagadhatatlanul megdöbbentő hatékonyságú harci eszközök ellenére kialakult iraki és afganisztáni helyzet is mutatja. Az iraki és afganisztáni helyzet romlása megingatta a hadügyi forradalom elméletének minden körülmények közötti alkalmazhatóságába vetett bizalmat. A meginduló kutatás olyan és új és a nyugati döntéshozók számára eddig ismeretlen elképzelésekhez vezetett, melyek igyekeztek a kizárólagosan katonai megközelítés mellett, a társadalmi és politikai szempontokat is figyelembe venni. Utóbbi elméletek talán legjobban sikerült példája a hibrid háború koncepció, mely Frank G. Hoffmann nevéhez köthető. 2007 decemberében megjelentetett:
„21.
századi
konfliktusok,
a
hibrid
háborúk
megjelenése”
című
tanulmányában 32 Hoffman az empirikus tényeket (pl. a hagyományos háborúk számának drasztikus csökkenését, vagy a nem-állami szereplők befolyásának jelentős növekedését), a huntingtoni civilizációk összecsapásával és a neokonzervatív ideológiával elegyíti. „Az
31
Ahogy az RMA egyik jelszava frappánsan összefoglalta. „Ha megtaláljuk, el is tudjuk pusztítani – If we can find it we can kill it.” METZ, Steven: The Next Twist of the RMA, In: Parameters, Autumn 2000, 40-53. o. és VICKERS, Michael G. - MARTINAGE, Robert C.: The Revolution In War, Center for Strategic and Budgetary Assessments, Washington 2004 32 HOFFMANN, Frank: Conflict in the 21st Century: The Rise of Hybrid Wars, Arlington, 2007 december
amerikai sebezhetetlenség mítosza és a hadsereg hagyományos összecsapások iránti elfogultsága lettek a szeptember 11-ei támadások és az ebből származó iraki háború első áldozatai. A Kaplan által megjósolt [nemzetközi] anarchia teljes erővel robbant bele életünkbe, Huntington ideológia/kultúra alapú töréseinek háborúinak kíséretében.” 33 Észrevételei és kritikája elsősorban arra az amerikai katonai gondolkodásban tettenérhető leegyszerűsítő megközelítésre irányultak, mely szerint egy háború, vagy nagy és hagyományos, vagy kicsi és irreguláris. Mivel az elmélet az első olyan hivatalosan is elfogadott nyugati koncepció, 34 mely tágabb szemszögből közelíti meg az érdekérvényesítés kérdését, ezért érdemes alaposabban is megvizsgálni. Több jel utal arra, hogy nagyjából 2004-2005-re az amerikai vezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy sem az afganisztáni, sem az iraki hadműveletek nem hozták meg a kívánt eredményeket. Ez a felismerés a szintén 2005-ben megjelenő nemzeti védelmi stratégiában is megfogalmazásra került, melyben hagyományos, irreguláris, terrorista és bomlasztó fenyegetéseket és kihívásokat jelöltek meg lehetséges veszélyforrásként. 35 Az új dokumentum jelentős elméleti kutatásokhoz vezetett, melyek során újból előkerült a drasztikus változásokat jósló 4. generációs hadviselés, illetve több, a biztonságpolitikai környezet jelentős változásait feldolgozó, elmélet is megalkotásra került. Frank G. Hoffmann, korábban is publikált hasonló témában, de cikkeiben neoklasszikus felkelés-ellenes műveletekről, vagy komplex irreguláris hadviselésről értekezett. Azonban a 2005-re kiteljesedő iraki felkelés, Afganisztán állandó problémái, illetve a 2006-os izraeli-Hezbollah háború elemzése során eljutott arra a felismerésre, hogy a hadviselés határai és formái összemosódtak. „A hibrid fenyegetések a hadviselés teljes spektrumát felölelik, a hagyományostól, az irregulárison át, a terrorista támadásoktól és szervezetektől a fizikai terrorig, és az erőszakos tömegmegmozdulásokig. Hibrid háborúkat államok és a nem-állami szereplők széles köre egyaránt vívhat. Ezeket a multimodális tevékenységeket végezhetik teljesen különböző alakulatok, vagy akár egyetlen egység is. Tetteik és akcióik műveleti, illetve taktikai irányításával a hibrid hadviselés célja a szinergiák kihasználása a siker érdekében, a konfliktus fő csatamezejének fizikai és 33
HOFFMANN: Conflict in the 21st Century 8. o. Ugyan Hoffmann 2007 decemberében már publikálta kutatásának eredményét, melyet 2009 januárjában az amerikai Nemzetvédelmi Egyetem folyóiratában a Joint Forces Quaterly-ben is kifejtett, mégis 2014. szeptemberéig kellett várni az első hivatalos említésre, amikor is Phil Breedlove tábornok a NATO Európai főparancsnoka hibrid hadviselés alkalmazásával vádolta meg Oroszországot a Krím-félszigeten. Bővebben SACEUR: Allies must prepare for Russia ‘hybrid war’, http://www.stripes.com/news/saceur-allies-mustprepare-for-russia-hybrid-war-1.301464, letöltve 2015-01-18 35 National Defense Strategy of the United States of America, 2005 március, http://www.defense.gov/news/mar2005/d20050318nds1.pdf, letöltve 2014-12-18 34
pszichológiai dimenzióiban egyaránt.” 36 És itt érdemes megállni egy pillanatra. Sokat elmond a tanulmány témájáról, azaz az új elméletekről és fogadtatásukról, az a tény, hogy a fenti definíció lényegében ugyanazt fogalmazza meg, mint a 4. generációs hadviselés módosított definíciója. „A 4. generációs hadviselés pontosan meghatározott politikai célok érdekében végzett, gyakran több szervezet ideológiai közösségén alapuló, általában nem-katonai tevékenység, mely szakít a hagyományos hadviselés szabályaival és hatását több, egymást kiegészítő és felerősítő területen végrehajtott műveletek eredményképpen fejti ki. Létrejöttéhez elengedhetetlenek voltak a következő tényezők: az egyetemes emberi jogok deklarációja, a nemzetközi szervezetek megerősödése, a globalizáció és kísérő jelenségei, valamint az információtechnológiai robbanás. Részterületei: - globális gerilla-hadviselés - információs hadviselés, ezen belül kiber-hadviselés - gazdasági manipuláció, pénzügyi manőverek - ideológiai, emberi jogi, illetve egyéb percepción alapuló médiaműveletek - valamint ezek egyesítése államok és nem-állami szereplők részéről.” 37 Nehezen elkerülhető a következtetés, hogy Hoffmann is eljutott a fenti felismerésig, azonban ismerve a drasztikusan új elméletekkel előálló kutatók, teoretikusok sorsát, csak a környezete által felfogadott határig ment el. Tanulmányának előszavát, megint csak a korra és a helyre jellemző módon, néhány triviális megállapítással zárja a hadviselés hagyományos módjainak továbbéléséről. 38 A dokumentum bemutatja a szeptember 11-i támadások hatását a hadelméleti gondolkodásra és röviden reflektál arra a tényre, hogy a katonai teoretikusok többsége, a technika bűvöletében elsiklott azon jelenségek felett, melyek legalább akkora hatást gyakorolnak a hadviselésre. 39 A bevezetés után a hibrid hadviselés eredetét, és fejlődését bemutató részben Hoffmann górcső alá veszi (és elutasítja) a 4. generációs hadviselés elméletét, az összetett hadviselés ideáját, illetve a két kínai ezredes által írt Korlátlan Hadviselés (Unrestricted Warfare) című műben leírt nézeteket. Ez utóbbin nem is lehet meglepődni, hiszen a kínai tisztek a hadviselést a fent idézett definícióval összhangban a politikai célok érdekében végzett szervezett erőfeszítéssel azonosítják. Végezetül a már 36
HOFFMANN: Conflict in the 21st Century 8. o. SOMKUTI Bálint: A negyedik generációs hadviselés – az érdekérvényesítés új lehetőségei, doktori értekezés, 2012, 93 o. 38 HOFFMANN: Conflict in the 21st Century 9-10. o. 39 Pl. a német Herfried Münkler új háború koncepciója, vagy az izraeli Martin van Creveld írásai a hadviselés átalakulásáról 37
hivatkozott 2005-ös amerikai Nemzetvédelmi Stratégia elemzésével jut el arra a megállapításra, mely szerint a hadviselés korábban egyértelmű határai elmosódtak. Hoffmann szerint a hibrid hadviselésre hozható legjobb példa a Hezbollah (helyes magyar átírásban Hizb’álláh). A libanoni pártként induló szervezet a polgárháborúban elkerülhetetlenül szert tett fegyveres, vagy másként katonai szárnyra, és napjainkra egy médiabirodalommal és szociális ellátórendszerrel is rendelkező konglomerátummá vált. 40 A szervezet 2006-ra elég erősnek érezte magát, hogy ujjat húzzon Izraellel. A kirobbanó konfliktusban elszenvedett hatalmas veszteségei ellenére egyértelmű propaganda győzelmet aratott azzal, hogy a háború utolsó napjáig képes volt rakétával lőni a zsidó államot. Ugyan vezetője később elismerte hiba volt kikezdeni Izraellel, a percepcióért vívott küzdelemben mégis sikerült győzelmet aratnia. 41 Tanulmánya végén Hoffmann az amerikai fegyveres erők számára levonandó tanulságokat összegzi, haderő tervezési, hírszerzési, doktrinális sőt szervezeti kultúra szempontjából. A fejezet egyik látnoki erejű megállapítása szerint: „Fel kell ismernünk, hogy a percepció, sokkal többet jelent, mint a fizikai valóságban, a csatamezőn elért eredmények.” 42 A hibrid háború fogalma, évekkel később, csak a Krím-félsziget Oroszországhoz csatlakozásával vált elfogadottá. Azonban az elmélet sajnos még mindig csak a katonai problémák megoldására koncentrál és a XXI. századi környezet által lehetővé tett többi érdekérvényesítési módszert (politikai, gazdasági, információtechnológiai stb.) nem próbálja meg sem definiálni, sem tágabb környezetbe helyezni, így megoldást sem tud kínálni. A fentiek alapján kijelenthető, hogy az érdekérvényesítésről szóló felfogást a mai napig elsősorban az államok közötti, ipari háborúk képe határozza meg. Ugyan számos jelentős hatású tényező hatását figyelembe veszik a nyugati világ döntéshozói, azonban a döntéseikből kirajzolódó felfogásukat nem befolyásolta jelentősen a nemzetközi rendszer átalakulása, a népi háború kiteljesedése, vagy a nem-állami szereplők felerősödése. Itt-ott ugyan találunk példákat az ún. NGO-k aktív használatára, ld. a Soros György által finanszírozott „színes forradalmak” azonban ezek inkább egyedi esetek, semmint egy koherens terv részei. A III. Öböl-háború, illetve Koszovó függetlenné válásának tapasztalatait is eltérően értékelték, és értékelik is a mai napig. Érdekes módon azonban akadt jónéhány nyugati, sőt amerikai teoretikus, akiket nem vakított el a hagyományos hadviselésben létrejött tagadhatatlan amerikai fölény. Elméletük már röviddel születése után komoly viharokat kavart. Új, multidiszciplináris megközelítése és 40
Who are Hezbollah?, http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/4314423.stm, letöltve 2015-02-04 HOFFMANN: Conflict in the 21st century, 28. o. 42 HOFFMANN: Conflict in the 21st century, 53. o. 41
merész, néha meghökkentő állításai számos szakértő és elemző bírálatát váltották ki sokszor jogosan. A 4. generációs hadviselés nevű elképzelés azokra a második világháború óta feltűnt jelenségekre igyekszik választ adni, melyeket számos elemző felismert, de nem tudta, nem volt lehetősége vagy nem merte levonni belőlük a megfelelő következtetést. A kádári kultúrpolitika három T kategóriáját alkalmazva az alant bemutatandó elmélet, a hadügyi forradalom támogatott, a hibrid hadviselés tűrt kategóriájával szemben egyértelműen a tiltott sávba esik. Legalábbis a mainstream, azaz hivatalosan elismert és támogatott katonai teoretikusoknál. A 4. generációs hadviselés újszerű, multidiszciplináris megközelítése és határozott, néha meghökkentő állításai számos szakértő és elemző súlyos bírálatához vezettek. Tagadhatatlan előnyeit azonban még ellenzői közül is csak kevesen tudják figyelmen kívül hagyni. A teória azokra a jelenségekre keres választ, melyeket számos elemző felismert, de nem tudta, nem volt lehetősége vagy nem merte levonni a megfelelő következtetést. Az először a Military Review folyóirat 1989. évi 10. számában megjelent cikk szerzői szerint a háborúk első három generációjára a fennálló nemzetközi rendszerben, a haditechnika és a hadelmélet fokozatos fejlődése a jellemző. Az új, 4. generáció azonban teljesen szakít a kialakult helyzettel. Totális, mert megszűnteti a harcolók és nem-harcolók közötti évszázados különbség tételt, mert a társadalom teljes egésze részévé válik a háborúnak. Kifejezetten nem technika, hanem ideológia központú és még katonai szempontból is fő eleme a manőver, illetve a morál úgy katonai, mind civil területen. 43 A szerzők külön kiemelik a terrorizmust, mint ideológiai fenyegetést, illetve a lélektani hadviselés növekvő szerepét, azon belül is a média kezelésének jelentőségét. Külön érdekessége a formabontó, unorthodox elméletnek, hogy Magyarországon sem maradt észrevétlen. „A háború változó képe” címmel magyarul is megjelent rövidített változata a Magyar Néphadsereg tudományos folyóiratának, a Honvédelemnek utolsó (1990/2.) számában. Érdekes módon a szerzők felsorolásából kimaradt William S. Lind, az elmélet atyja. 44 Az elmélet egy alappillérének számító, az államok közötti, hagyományos ipari és szimmetrikus háborúk rendszerének megszűnéséről évekkel később Münkler így írt: „Még nem eldönthető, hogy a katonai stratégia, a politikai racionalitás és a nemzetközi jog szimmetriáira épülő rendszer az I., a II. világháború, vagy a hidegháború jelenségei, és az azt elvesztő Szovjetunió bukása után, avagy az Egyesült Államok egyedüli hatalomként történő megjelenése nyomán dőlt-e meg.” 45 Az elmélet 43
SOMKUTI: 38.o. K.M Nightengale – J. Shmitt – J. W. Sutton – G.I. Wilson: A háború változó képe, In: Honvédelmi Szemle 1990/2., 113-120 o. 45 MÜNKLER, Herfried: The new wars, Polity Books, Cambridge, 2005, 70. o. 44
születésének idején, az 1980-as évek végén, már látszódtak a globalizáció jelei és az enyhülés következtében egy nukleáris háború esélye is egyre kisebbnek tűnt. A Szovjetunió összeomlása már láthatóan nem volt messze, a legtöbb elemző a bipoláris rendszer által „befagyasztott” konfliktusok újjáéledésének esélyeit latolgatta, mások mint Francis Fukuyama a világtörténelem végét várták. Egy új típusú konfliktus kirobbanása meglehetősen távolinak tűnt. Azonban a kilencvenes évek békefenntartó műveleteinek sikertelensége (elsősorban a balul sikerült szomáliai akció), és a Jugoszláviai felbomlását kísérő háborúk olyan hátterű konfliktusokat kínáltak, melyeket az elfogadott elméletek nem tudtak megnyugtatóan leírni. A válaszok iránti kutatás hangsúlyosabb lett a már említett 2004-2005 körüli időben, amikor megszaporodtak a 4. generációs hadviselés elméletét támogató tanulmányok, könyvek. A teória népszerűbbé válásával megszaporodtak a kritikák is. Jól jellemzi a kialakult helyzetet, hogy az egyik kritika egyértelműen megsemmisítő szándékkal íródott és szerzője ebbéli szándékát egy percig sem titkolta, aki ráadásul nem kisebb személyiség volt, mint az Egyesült Államok egyik jelentős katonai intézmények (US Army War College) kutatási részlegét vezető professzor. 46 Nagy ívű cáfolata mégsem ért célt. Ugyan van alapja az elméleten szelektív történelem használatot és számos pontatlanságát számonkérő kritikáknak, valamint sokszor érte az a vád is, hogy egy régi jelenséget próbál teljesen új felfedezésként eladni. Fentiek abban az esetben igazak is lennének, ha a negyedik generációs hadviselés alatt egy új, globális, és nemzetek feletti ideológián alapuló felkelést értenénk, mely például Oszama bin Ládin deklarált célja volt. Úgy vélem a 4. generációs hadviselés a nagystratégia logikus továbbfejlődése, a hidegháború utáni időszak, a globalizáció által meghatározott keretek közötti érvényesülése. Liddel-Hart szerint a katonai szempontokat csak kiegészítő társadalmi és pszichológiai tényezők, szerepe megfordult, és a nem-katonai eszközök a XXI. század elejére döntővé váltak. Éppen ezért, bár nem nélkülözi, a negyedik generációs hadviselés, mint nagystratégia elsősorban nem a katonai eszközökre helyezi a fő hangsúlyt. A fentiek ellenére egyetlen állam sem mondhat le katonai erejéről anélkül, hogy diplomáciai súlyát ne kockáztassa, mint azt a 2011-ben elfogadott új NATO koncepciót megelőző tanulmány is kihangsúlyozza. 47 A számos (részben jogos) kritika hatására a 4. generációs hadviselés modellje számos módosítás után az alábbi elemeket tartalmazza: - globális gerillahadviselés, ideértve a kritikus infrastruktúra elleni és terrortámadásokat 46
ECHEVARRIA, Antulio J.: Fourth-generation war and other myths, Strategic Studies Institute, Washington, 2004. Már a cím is szándékosan torzít és támad. 47 WITTMANN, Klaus: Towards a new Strategic Concept for NATO, NATO Defence College – Research Division, Róma, 2009, 41 és 89. o.
- információs hadviselés, ezen belül kiberhadviselést - gazdasági manipulációt és pénzügyi manővereket - ideológiai, emberi jogi illetve egyéb percepción alapuló médiaműveleteket.
Összefoglalva elmondható, hogy az új elméletekkel szemben talán legmerevebben ellenálló szervezet, a fegyveres erők is be-, elfogadják az új módszereket, azonban ezeknek jóval alaposabb próbát kell kiállniuk, mint más esetekben. Külön kiemelendő a nyugati, elsősorban amerikai, ipari-katonai komplexum befolyása, mely jelentős szellemi tőkét képes az érdekeiket sértő elméletek hatásának semlegesítésére mozgósítani.
VI. Következtetések Napjainkban divat lett mindent „tudományosítani”, azaz a természettudományok merev feltételrendszerét, mérőszámait és módszereit ráerőltetni lényegében mindenre, még olyan a társadalomtudományokra is, melyek művelőit nem véletlenül nevezik művésznek. Egy természettudomány esetén kettő meg kettő mindig négy, hogy az eredmény öt, esetleg három és fél, sőt nulla, vagy mínusz kettő is lehet, az szóba sem jöhet. Pedig az összetett emberi motivációk, a nem látható, erőfeszítések ellenére sem mérhető tényezők, még a legprecízebb számvetést is össze tudják zavarni. Olyan a területeken, ahol emberi érzelmeken alapuló döntések határozzák meg a végkimenetelt, mint például a hadelmélet, vagy a közgazdaságtan mit sem érnek a sorokban menetelő számok és a rendezett táblázatok. Ezekben a művészetekben egy unorthodox, nem szokványos lépés, döntés vagy cselekedet bizony a mai napig képes átvágni a gordiuszi csomót, vagy Dávid módjára legyőzni Góliátot a külső szemlélők teljes meglepetésére. Ezeken a területeken az intuíció, a helyes út megérzése, az az ösztönös képesség, mely csak a zsenik sajátja, sokszor legalább olyan fontos mint a formális, tényszerű tudás. Minden új elméletnek meg kell küzdenie elfogadásáért. Ellenzői legyenek maradiak, anyagi, vagy más vonalon ellenérdekeltek, illetve egyéb okból – például kényelemből – ellenkezők sokszor szándékukon kívül jelentős segítséget nyújtanak a teória felnőtté válásában. Nincs másként ez a hadelmélettel sem. Akár az I. világháború állásainak pokla nyomán létrejött új elképzeléseknek,
vagy
a
XXI.
század
feltételrendszerének
figyelembevételével
megfogalmazott elméleteknek kivétel nélkül hosszú utat kell bejárnia egy ideának, míg végül gyakorlattá, beidegződéssé, sőt közszájon forgó bölcsességgé válik.
Irodalomjegyzék 1. ARCHER, Christon I. – FERRIS, John R., – HERWIG, Holger H., – TRAVERS, Timothy H.E.: World History of Warfare, University of Nebraska Press, Lincoln, 2002 2. BARKER, A.J.: Páncélosok a a háborúban, A Harmadik Birodalom páncélos csapatainak küzdelme a II. világháborúban, Hajja és Fiai, Debrecen, 2001 3. Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1987, Makkabeusok I. és II. könyve 4. BIDDLE, Stephen: Szárazföldi hadviselés: elmélet és gyakorlat. In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005 5. BOKORNÉ SZEGŐ Hanna: Nemzetközi jog, Aula Kiadó, Budapest, 1997 6. DAVIDOV, Denisz Vasziljevics: A partizánháborúról. In: Kocsis Bernát (szerk.) Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985 7. DE GAULLE, Charles André Joseph Marie: Út a hivatásos hadsereghez, In.: KOCSI Bernát (szerk.) Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985 8. DOUHET, Giulio: Légi uralom, In.: KOCSI Bernát (szerk.): Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985 9. ECHEVARRIA, Antulio J.: Fourth-generation war and other myths, Strategic Studies Institute, Washington, 2004 10. GRAY, Colin S.: Another bloody century, Orion House, London, 2005 11. GUDERIAN, Heinz: Riadó! Páncélosok!, Kossuth Kiadó, h.n., 1999 12. HOFFMANN, Frank: Conflict in the 21st Century: The Rise of Hybrid Wars, Arlington, 2007 13. HOLMES, Richard (szerk.): A háborúk világtörténete: katonai újítások, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, Corvina, Budapest, 1992 14. HOWARD, Louis, et al. (szerk.): Oxford, Világtörténet a XX. században, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002 15. K.M. Nightengale – J. Shmitt – J. W. Sutton – G.I. Wilson: A háború változó képe, In: Honvédelmi Szemle 1990/2., 113-120 o. 16. LIDDEL-HART, Basil H.: Stratégia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002 17. LIDDEL-HART, Basil: Emlékiratok (részletek) IV. A gépesített hadviselés elgondolása, In.: KOCSI Bernát (szerk.), Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985
18. MALCOLM, R. és GRAY, Colin, S.: Tömegpusztító fegyverek, In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005 19. MAO Tse Tung: On guerilla warfare, https://www.marxists.org/reference/archive/mao/works/1937/guerrilla-warfare/, letöltve 2015-01-05 20. METZ, Steven: The Next Twist of the RMA, In: Parameters, Autumn 2000, 40-53. o. 21. MORAN, Daniel: A stratégiaelmélet és a hadviselés története: In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005 22. MORRIS, MCCOUBREY: Jog, politika és az erő alkalmazása, In.: BAYLIS, John et al. (szerk.): Stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba, Zrínyi Kiadó, Bp., 2005 23. MÜNKLER, Herfried: The new wars, Polity Books, Cambridge, 2005 24. ROBB, John: Brave new war, John Wiley and Sons, Hoboken, 2007 25. SOMKUTI Bálint: A negyedik generációs hadviselés – az érdekérvényesítés új lehetőségei, doktori értekezés, 2012 26. SZUN Ce: A hadviselés művészete, Cartaphilus, Budpest, 2006 27. TURCO R. P., et al.: Nuclear Winter: Global Consequences of Multiple Nuclear Explosions, www.sciencemag.org/content/222/4630/1283.abstract, letöltve 2015-0202 28. VANDIVER, John: SACEUR: Allies must prepare for Russia ‘hybrid war’, http://www.stripes.com/news/saceur-allies-must-prepare-for-russia-hybrid-war1.301464, letöltve 2015-01-18 29. VICKERS, Michael G. - MARTINAGE, Robert C.: The Revolution In War, Center for Strategic and Budgetary Assessments, Washington 2004 30. WITTMANN, Klaus: Towards a new Strategic Concept for NATO, NATO Defence College – Research Division, Róma, 2009 Szerző nélkül 1. Who are Hezbollah?, http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/4314423.stm, letöltve 2015-02-04 2. National Defense Strategy of the United States of America, 2005 március, http://www.defense.gov/news/mar2005/d20050318nds1.pdf, letöltve 2014-12-18
3. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ENSZ Emberi Jogok Főképviselőjének Honlapja, http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Documents/UDHR_Translations/hng.pdf, letöltve 2014-10-11
