Az én Izmaelem. Daniel Quinn. Fordította: M.A. Módosítva:

Az én Izmaelem Daniel Quinn

Fordította : M.A. Módosítva : 2009. 05. 15.

Üdvözletem ! Szerintem elég vacak érzés tizenhat évesen arra ébrednie az embernek, hogy máris kiszúrtak vele. Nem mintha borzasztóan szokatlan lenne, hogy kiszúrnak az emberrel ebben a korban. Úgy látszik, ötven mérföldes körzetben mindenki azon van, hogy kicsinálja az embert. De nem minden tizenhat évessel szúrnak ki így. Nem sokaknak adódik lehet˝oségük arra, hogy így szúrjanak ki velük. Hálás vagyok, de komolyan. Ez a történet azonban nem arról szól, hogy milyen voltam tizenhat évesen, hanem arról, ami tizenkét éves koromban történt velem. Fájdalmas korszak volt az az életemben. Anyám akkoriban adta részegeskedésre a fejét. El˝otte három-négy évig még csak iszákosnak akarta feltüntetni magát el˝ottem. Aztán gondolta, hogy addigra már biztosan kitaláltam az igazságot, akkor meg minek színleljen? Nem kérte ki err˝ol a véleményemet. Ha kikérte volna, azt mondtam volna: „Légy szíves színlelj tovább, mama. F˝oleg el˝ottem, rendben?” De ez a történet nem az anyámról szól. Csak éppen tudnod kell egy-két dologról, ha meg szeretnéd érteni a többit. Ötéves koromban elváltak a szüleim, de nem untatlak ezzel a mesével. Valójában nem is ismerem ezt a mesét, mert másképp mondja el az anyám, és másképp az apám. (Ismer˝osen hangzik ?) Mindenesetre apám nyolcéves koromban újra megházasodott. Anyám is majdnem ugyanígy tett, de a fickó kiállhatatlannak bizonyult, úgyhogy szakított vele. Valamikor akkoriban kezdte magára szedni a kilókat, de nagyon. Szerencsére akkor már volt egy jó állása. A szövegszerkesztési feladatokat irányította egy nagy ügyvédi irodánál a belvárosban. Aztán rászokott, hogy „beugorjon egy kis munka utáni italra”. Elég nagy ugrások voltak. Mindegy, reggel fél nyolckor azért mindig kibújt az ágyból. Szerintem szabály volt nála, hogy csak munkaid˝o után ivott. Kivéve persze a hétvégéket; de ebbe sem megyek bele. Nem voltam egy boldog gyerek. Akkoriban azt gondoltam, hogy segít majd, ha eljátszom a Szófogadó Lányt. Az iskolából hazaérve megpróbáltam úgy rendbe tenni a házat, ahogy anyám szerette volna, ha egyáltalán érdekelte volna még a ház. Ez többnyire a konyha kitakarítását jelentette. A ház többi része amúgy is egészen takaros volt, viszont a munkába, illetve az iskolába indulás el˝ott egyikünknek sem volt ideje a konyha kitakarítására. Mindenesetre egyik nap épp az újságot hoztam be, amikor megakadt a szemem egy apróhirdetésen. Ez állt benne: TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen.

1

Üdvözletem! Ezután egy szobaszám következett, meg egy belvárosi régi, lepusztult irodaépület neve. Furcsálltam, hogy egy tanár tanítványt keres. Egyszer˝uen nem volt semmi értelme. Az általam ismert tanárokat alapul véve tanítványt keresni olyan, mintha egy kutya bolhát keresne. Aztán ismét elolvastam a második mondatot: Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Ejha, gondoltam, ez a fickó aztán nem is akar sokat! Az volt az o˝ rületes a dologban, hogy ennek a tanárnak úgy kellett volna hirdetnie a szolgáltatásait, mint mindenki másnak, de nem így tett. Úgy t˝unt, mintha segítséget kérne. Mintha a tanárnak lett volna szüksége tanítványra, nem pedig fordítva. Végigfutott a hátamon a hideg, és égnek állt a hajam. „Nahát – mondtam –, jelentkezhetnék rá. Én lehetnék ennek a fickónak a tanítványa. Hasznos lehetnék!” Vagy valami ilyesmi. Ma már hülyén hangzik, de a hirdetés befészkelte magát az álmaimba. Tudtam, hogy hol volt az épület, csupán a szobaszámot kellett fejben tartanom. Mindenesetre kitéptem az újságból a hirdetést, és betettem egy fiókba a szobámban. Így ha netalántán elesnék, beverném a fejemet, és amnéziás lennék, akkor is megtalálnám. Biztosan egy péntek este történt mindez, mert másnap délel˝ott az ágyban fekve töprengtem a dolgon. Vagyis ábrándoztam róla. Kés˝obb majd rátérek az ábrándra.

2

A 105-ös szoba A jó hír az volt, hogy anyám nem próbált meg rövid pórázra fogni. Önmagát sem tartotta rövid pórázon, így talán azt gondolta, hogy engem sem kell. Na mindegy. . . Reggeli után mondtam neki, hogy elmegyek, mire annyit felelt, hogy „rendben”. Nem azt kérdezte, hogy hová megyek, vagy mikor jövök vissza, csak annyit mondott: „Rendben.” Busszal bementem a belvárosba. Egy egész rendes kisvárosban élünk. (Nem árulom el, hogy pontosan hol.) Nem rabolnak ki, ha megállsz a pirosnál. Ritkák az autós lövöldözések. Nincsenek orvlövészek a tet˝okön. Ilyesféle hely. Szóval nem haboztam szombat délel˝ott teljesen egyedül bemenni a belvárosba. Ismertem a hirdetésben említett épületet; a Fairfield volt az. Egy vesztes bácsikám ott nyitott egyszer irodát. Azért ott, mert jó helyen volt, ugyanakkor olcsón adták. Más szóval vacak volt. Az el˝ocsarnokban visszatértek az emlékeim. A látvány pontosan megfelelt az ázott kutyák és a dohány b˝uzére hasonlító szagnak. Beletelt egy kis id˝ombe, míg eligazodtam. Csak egy sornyi iroda volt a földszinten, és a 105-ös szoba nem volt köztük. Végül hátul találtam meg a rakodótérnél, a teherlifttel szemközt. Azt mondtam magamban, hogy ez valami tévedés. De a 105-ös szoba csakugyan ott volt. Mégis mit keresek itt? – kérdeztem magamtól. Ezt az ajtót nem fogják nyitva hagyni szombaton. De nyitva hagyták. Besétáltam ebbe a hatalmas, üres szobába. Odabenn vettem egy nagy leveg˝ot, amit˝ol majdnem elájultam. Ezúttal nem dohány és ázott kutyák szagát éreztem. Inkább egy állatkertét. Nem bántam. Kedvelem az állatkerteket. Csakhogy, amint már mondtam, a szoba üres volt. Bal oldalt egy roskatag könyvszekrény állt, jobb oldalt pedig egy karosszék. Úgy néztek ki, mintha kiárusításból maradtak volna meg, vagy ilyesmi. Azt mondtam magamban, hogy a fickó elköltözött. Még egyszer körbenéztem. Magas, piszkos ablakok néztek a sikátorra. A mennyezetr˝ol poros ipari lámpák lógtak. A gennyszín˝u falakról mállott a vakolat. Azután azt mondtam magamban, hogy jól van, beköltözöm. Azt hiszem, komolyan gondoltam. Senkinek sem kellhet ez a hely, igaz? Miért ne lenne hát az enyém ? Úgy értem, szék már van benne, nem? A többi nélkül kibírom egy darabig. Volt egy valami, amit nem tudtam kiókumlálni. A szék a jobb oldali fal közepén lev˝o nagy darab, sötét ablak felé nézett. Arra az ablakra emlékeztetett, amelyen át a gyanúsítottakat azonosítják a tanúk a rend˝orségen. Egy szobának kellett lennie mögötte, mert egy ajtó volt az ablak mellett. Odamentem szemügyre venni. Az ablakhoz nyomtam az orromat, a kezeimmel kitakartam a fényt, és. . . Azt hittem, filmet látok.

3

A 105-ös szoba Az üvegt˝ol körülbelül három méternyire ott ült egy hatalmas kövér gorilla, gallyat rágcsálva. Egyenesen rám bámult, és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem filmet látok. „Hú” – mondtam, majd visszah˝oköltem. Megriadtam, de igazából nem voltam rémült. Úgy t˝unt, meg kellett volna rémülnöm. Vagyis tudtam, hogy szétüvölteném a fejemet, ha egy filmbeli szerepl˝o lennék. De a gorilla csak ült ott. Nem tudom, talán csak nagyon buta voltam ahhoz, hogy megrémüljek. Mindenesetre azért hátranéztem a vállam fölött, hogy biztosan szabad-e az utam kifelé. Azután az üveg felé sandítottam, hogy lássam, a gorilla még a helyén van-e. Ott volt. Még csak meg sem moccant, máskülönben kiszaladtam volna. Jól van. Össze kellett raknom a darabkákat. A tanár nem költözött el. Mármint senki sem tudna elköltözni úgy, hogy közben elfelejti magával vinni a gorilláját. Tehát a tanár nem költözött el. Talán csak kilépett valahová. Ebédelni, vagy ilyesmi. És elfelejtette bezárni az ajtót. Vagy valami. A tanár hamarosan visszatér. Talán. Esetleg. Újra körbenéztem, s még mindig azon töprengtem, hogy mi a helyzet. A szoba nem lakóhelyiség volt – se ágy, se konyhai berendezések, se ruhatároló, se semmi. Tehát a tanár nem ott lakott. A gorilla azonban nyilvánvalóan ott lakott, bent az üveg mögötti szobában. Miért ? Hogyhogy? Hát, a fenébe is, szerintem tarthat gorillát az ember, ha akar. De miért pont így tartana valaki gorillát? Ismét bekukucskáltam, és észrevettem valamit, ami els˝o alkalommal elkerülte a figyelmemet. Egy tábla függött a gorilla mögött a falon. Ez állt rajta: H A AZ EMBER ˝ ELT UNIK , MARAD - E REMÉNYE A GORILLÁNAK ? Nahát, mondtam magamban, ez aztán érdekes kérdés. Ugyanakkor nem t˝unt valami nehéznek. Tizenkét évesen is tudtam, hogy mi folyik a világban. Ahogy a dolgok haladtak, a gorilláknak nem sok idejük maradt hátra. Tehát a válasz igenl˝o volt. Ha az ember elt˝unik, marad reménye a gorillának. A szomszéd szobában lev˝o majom felmordult, mintha nem lenne jó véleménnyel az érvelésemr˝ol. Azon t˝un˝odtem, hogy vajon a tábla a tanfolyam része-e. Az apróhirdetés így szólt: Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Ennek volt értelme. A világ megmentése persze a gorillák megmentését is jelentené. Az emberek megmentését azonban nem? Ez jutott eszembe hirtelen. Tudod, milyen az, amikor az embernek hirtelen eszébe jutnak dolgok. Mintha a derült égb˝ol jönnének. Ez azonban a világ˝urb˝ol érkezett. Úgy értem, meg tudom különböztetni az idegent a baráttól. Ez egy idegen volt. Ránéztem a majomra, a majom meg rám – és akkor tudtam.

4

A 105-ös szoba Felszívódtam onnan. Ilyen gyorsan jutottam ki az épületb˝ol. Az egyik pillanatban még a gorillát néztem, a másikban már zihálva kint álltam a járdán. Közel voltam a városközponthoz, ahol pár áruház még ma is megpróbál valahogy talpon maradni. Oda tartottam, hogy embereket találjak. Emberek közelében akartam lenni mialatt átgondoltam ezt az egészet. A gorilla beszélt hozzám – a saját fejemben. Ezt kellett átgondolnom. Szükségtelen volt azon t˝un˝odnöm, hogy vajon megtörtént-e. Megtörtént. Ilyesmit nem tudtam volna kitalálni. És miért is találnék ki ilyesmit? Hogy a bolondját járassam magammal? Ezeken töprengtem miközben a Pearson áruházban lifteztem. Hat szintet föl. Hat szintet le. Nagyon megnyugtató érzés. Senkit sem érdeklek. Senki sem zavar. Senkinek sem t˝unök föl. A földszinten fölfelé kell kapcsolni. Ékszerek és vegyes cikkek. N˝oi ruházat. Férfi ruházat. Háztartási cikkek. Játékok. Bútorok. A legfels˝o szinten aztán lefelé kell kapcsolni. Bútorok. Játékok. Háztartási cikkek. Férfi ruházat. N˝oi ruházat. Ékszerek és vegyes cikkek. Mindez megnyugtató lassított felvételen. Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Mondom: Vagyis a világ megmentése a gorillák megmentése. A gorilla erre azt kérdi: Az embereké azonban nem? Hol volt a tanár, amikor mindez történt? És milyen lett volna a folytatás, ha ott lett volna a tanár? Mi volt a terve? Mi volt az elképzelése? Magam el˝ott láttam egy egzotikus tanárt, aki egzotikus állatot tart. Egy gondolatátvitellel érintkez˝o majmot. Nagyon egzotikus. Ja. Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére és egy telepatikus majom elviselésére elengedhetetlen. Hé, ez pontosan nekem való, hajszálpontosan. Megálltam inni egy kólát. Még dél sem volt.

5

Kiállok a majommal A 105-ös szobához visszaérve a kilincsre helyeztem a kezemet, s fülelni kezdtem az ajtón. És egy férfihangot hallottam. Nem értettem a szavait. Méterekre volt az ajtótól; és rossz irányban állt nekem. Legalábbis így képzeltem. – Mumda umda bumda – mondta. – Bam bam umda munda. Csönd. Egy teljes percnyi csönd. – Am bumda umda bam – folytatta a férfi. – Bam bam mumda am bumda. Csönd. Ezúttal csak fél percnyi. – Umda ? – kérdezte a férfi. – Umda bumbda am mumdama. És így tovább. Izgalmas hallgatni. Csak mondták és mondták. Arra gondoltam, hogy egyszer˝uen csak benyitok. Csábító ötletnek t˝unt; az ötletek szintjén. Gondoltam, hogy majd kés˝obb visszajövök, de ez még csak csábító ötlet sem volt. Ki tudja, hogy mir˝ol maradnék le? Nem adtam fel. A percek úgy vánszorogtak, akár az es˝os délutánok. (Ezt egyszer beleírtam egy fogalmazásba. A percek úgy vánszorogtak, akár az es˝os délutánok. A tanár azt írta a margóra : Jó!! Micsoda barom.) Hirtelen az ajtónál hallatszott a férfihang. – Nem tudom – mondta. – Tényleg nem tudom. De megpróbálom. Átrohantam az el˝ocsarnokon, majd háttal a teherlift ajtajának lapultam. Újabb perc telt el. Aztán a férfi egy „rendben” kíséretében kinyitotta az ajtót. Kilépett az el˝ocsarnokba, észrevett, és úgy megdermedt egy pillanatra, mintha lecsapni készül˝o kobra lennék. Azután úgy tett, mintha ott sem lennék. Becsukta maga mögött az ajtót, majd elindult kifelé. Megszólítottam: – Ön a tanár? Úgy ráncolta a homlokát, hogy azt hinnéd, valami igazán nehezet kérdeztem. Végül öszszeszedte magát, és kiötlötte a mondandóját. Kihúzta magát, aztán. . . nemmel felelt. Nyilván sokkal többet akart mondani ennél – talán sok ezer szóval többet. Ám abban a pillanatban csak ennyire futotta t˝ole: nem. Nagyon udvariasan megköszöntem. Megint a homlokát ráncolta, aztán sarkon fordult és eltrappolt. Az iskolában hangyásnak hívjuk a srácokat, akiket nem kedvelünk, én azonban nem valami sokat használom a hangyás szót. Talán az olyan különleges embereknek tartogatom, mint például ez a fickó. Ez a fickó hangyás volt. Nem tudom miért, de már els˝o pillanattól kezdve ki nem állhattam. Nagyjából anyámmal egyid˝os, ruházata olcsó és ronda. Az a sötét, komoly típus, ha érted, hogy mire célzok. Esküszöm, sosem tudtam, hogy milyen is a rossz frizura, amíg meg nem láttam az övét. Lerítt róla, hogy „intellektuális vagyok: tartsd a távolságot”.

6

Kiállok a majommal Az ajtót kezdtem figyelni. Képtelen voltam bármi megfontolandó dologra gondolni, így egyszer˝uen benyitottam. Semmi sem változott, mégis minden más volt, mert megértettem a helyzetet. Az el˝obb a hangyás és a majom párbeszédét hallottam az ajtón át. Persze én csak a hangyás szavait hallottam, mert a majom nem fennhangon beszélt. A hangyás nem a tanár volt. Következésképpen a majom volt a tanár. Már csak egyetlen bökken˝o akadt. A hangyás nem félt. Ez fontos volt. Azt jelentette, hogy a majom nem veszélyes. Ha egy hangyásnak nem volt t˝ole félnivalója, akkor nekem sem volt. Most, hogy már tudtam a jelenlétér˝ol, könnyen kiszúrtam a gorillát az üveg mögött. Pontosan ott volt, ahol korábban. Azt mondtam neki: – A hirdetés miatt jöttem. Csönd. Gondoltam, hogy talán nem hallotta, amit mondtam. A székhez léptem és megismételtem. A majom némán bámult rám. – Mi a baj? – kérdeztem. – Korábban már szóltál hozzám. Nagyon, nagyon lassan becsukta a szemeit. Nem könny˝u olyan lassan becsukni a szemeket. Arra gondoltam, hogy talán elalszik, vagy ilyesmi. – Mi a baj? – kérdeztem újra. A majom felsóhajtott. Nem tudom hogyan leírni azt a sóhajtást. Azt hittem, hogy meg fognak hajolni a falak annak a sóhajtásnak a súlya alatt. Vártam. Gondoltam, éppen arra készül, hogy beszéljen. Ám egy teljes perccel kés˝obb is csak üldögélt ott. – Nem te adtad fel az újsághirdetést? – kérdeztem. Er˝osen összeszorította a szemhéjait, mintha csak el akarná feledni ezt az egész kellemetlenséget. Mindenesetre végül kinyitotta a szemét és megszólalt. Ezúttal is a fejemben hallottam a hangját, nem a füleimben. – Én adtam fel a hirdetést – ismerte be. – De nem neked. – Mi az, hogy nem nekem? Nem olvastam benne semmi olyat, hogy „Julie Gerchak kivételével bárki jelentkezhet erre a hirdetésre”. – Ne haragudj – válaszolta. – Úgy értem, hogy nem gyerekeknek adtam fel a hirdetést. – Gyerekeknek?! – Ezen aztán igazán felb˝oszültem. – Gyereknek nevezel? Tizenkét éves vagyok. Elég id˝os az autólopáshoz. Elég id˝os az abortuszhoz. Elég id˝os vagyok, hogy cracket áruljak. Ez a hatalmas majom gyötr˝odni kezdett, Istenre esküszöm. H˝u, igazán élveztem a dolgot. Éppen lehordtam egy féltonnás gorillát. Gyötr˝odött egy darabig, aztán kezdett úrrá lett a helyzeten. Lecsillapodott és beszélni kezdett. – Bocsánatot kérek, amiért ilyen egyszer˝uen el akartalak hessegetni – mondta. – Nyilvánvalóan nem vagy egy könnyen elhessegethet˝o ember. Ugyanakkor itt semmi jelent˝osége sincs annak, hogy elég id˝os vagy az autólopáshoz. – Folytasd – mondtam neki. – Tanár vagyok – felelte. – Tudom.

7

Kiállok a majommal – Tanárként bizonyos fajta tanítványokat tudok segíteni. Nem mindenkit. Nem segíthetek a kémiában, az algebrában, a francia nyelvben vagy a földtanban. – Nem ilyesmik miatt jöttem. – Ezek csupán példák. Arra célzok, hogy csak bizonyos fajta tanítással szolgálhatok. – Mir˝ol beszélsz? Azt mondod, hogy én nem akarom azt a „bizonyos fajta tanítást”? Bólintott. – Azt mondom. A tanítás, amellyel szolgálhatok, nem lesz hasznos számodra. . . egyel˝ore. A másodperc töredéke alatt forró könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam, hogy észrevegye. – Olyan vagy, mint a többiek – mondtam neki. – Hazug vagy. Erre felkapta a szemöldökét. – Hazug ? – Igen. Miért nem mondod el az igazat? Miért nem mondod azt: „Csak egy kölyök vagy; nem kellesz senkinek. Gyere vissza tíz év múlva. Akkor talán érdemes lesz id˝ot szakítanom rád.” Mondd ezt, és sosem hallod többé egyetlen szavamat se. Mondd ezt, és sarkon fordulva hazamegyek. Ismét felsóhajtott, még az el˝oz˝onél is mélyebben. Aztán bólintott egyet. – Tökéletesen igazad van – válaszolta. – Hazudtam. És azt reméltem, hogy nem veszed észre. Bocsánatot kérek. Én is bólintottam. – Ám lehet, hogy az igazság sem fog nagyon tetszeni – folytatta. – Mi az igazság? – Majd meglátjuk. Julie a neved? – Úgy van. – És nem szereted, ha gyerekként bánnak veled. – Úgy van. – Akkor hát ülj le, és én úgy kérdezlek majd, mint egy feln˝ottet. Leültem. – Mi hozott ide, Julie? És kérlek, ne mondd azt, hogy a hirdetésem. Azon már túl vagyunk. Mit szeretnél? Mit keresel itt? Szólásra nyitottam a számat, de semmi sem jött ki rajta, egyetlen szótag sem. Szájtátva ültem mintegy fél percig, aztán azt kérdeztem: – Mi van az iménti fickóval? T˝ole is megkérdezted, hogy mit szeretne? T˝ole is megkérdezted, hogy mit keres itt? A gorilla ekkor valami nagyon furcsát m˝uvelt. A jobb kezét egyenesen a szemei elé emelte. Úgy nézett ki, mint aki bújócskához készül számolni. A vicces az volt, hogy a keze valójában nem is érintette az arcát. Csak tartotta ott az orrától két centire, mintha egy apró bet˝us üzenetet olvasna a tenyeréb˝ol. Várakoztam. Úgy két perc múlva leeresztette a kezét, és válaszolt: – Nem, t˝ole nem kérdeztem ezeket. Csak ültem és pislogtam rá. A gorilla megnyalta a szája szélét; idegesen, ahogy én láttam.

8

Kiállok a majommal – Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem vagyok kész a hozzád hasonló korúak szükségleteivel foglalkozni. Szerintem ezt nyugodtan kijelenthetjük. Igen. – Vagyis feladod. Err˝ol van szó? Azt akarod, hogy menjek el, mert feladod. A gorilla mereven rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon reménykedve bámult, vagy mérgesen, vagy mi. Kérd˝ore vontam: – Nem gondolod, hogy egy tizenkét éves lánynak határozott vágya lehet a világ megmentése ? – Nem vonom kétségbe – válaszolta, bár mintha elég nehezen préselte volna ki magából a szavakat. – Akkor miért nem beszélsz velem? Az újsághirdetésedben az állt, hogy tanítványra van szükséged. Nem ez állt benne? – De igen. – Hát megkaptad. Itt vagyok.

9

A startvonalhoz tántorgunk Hosszú perc telt el így. Egy könyvben olvastam egyszer: Hosszú perc telt el így. Ez azonban tényleg hosszú volt. Végül a gorilla ismét megszólalt: – Nagyszer˝u – mondta bólintva. – Akkor most elkezdjük, aztán meglátjuk, hogy mire megyünk. A nevem Izmael. Láthatólag valamiféle válaszra várt, de nekem mindez csak zaj volt. Akár azt is mondhatta ˝ már tudta a nevemet, így hát csak vártam. Végül folytatta: volna, hogy a neve fittyfene. O – Azt mondtam az iménti fiatalemberr˝ol, mellesleg Alan Lomax a neve, hogy nem kérdeztem t˝ole, mit szeretne. Arra azonban megkértem, hogy meséljen el egy történetet, amely rávilágít ittlétének okára. – Egy történetet? – Igen. A történetét kértem t˝ole. Most a tiédet kérem. – Nem tudom, hogy mit értesz történet alatt. Izmael úgy ráncolta a homlokát, mintha azt gyanítaná, hogy játszom a hülyét. Talán játszottam is, egy kicsit. Folytatta: – Az osztálytársaid mással vannak elfoglalva ma délután, nem igaz? Akármit is csinálnak, te nem azt csinálod. – Igen, ez igaz. – Szóval magyarázd el nekem, hogy miért nem azt csinálod most, amit az osztálytársaid. Mennyiben különbözik a történeted az övékt˝ol, hogy ebben a szobában kötöttél ki egy szombat délután ? Most már tudtam, hogy mit akart, de ez sem segített. Miféle történetr˝ol beszélt? A szüleim válásáról akart hallani? Anyám piálásáról? A Mrs. Monstróval kapcsolatos iskolai problémáimról ? Egykori barátomról, Donnie-ról, a híres Sosemvolt Srácról? – Tudni szeretném, hogy mit keresel – mondta a kérdéseimre felelve, mintha legalábbis hangosan kimondtam volna o˝ ket. – Nem értem – válaszoltam. – A többi tanár nem kérdezi, hogy mit keres az ember. Csak tanítják, amit tanítanak. – És azt remélted, hogy itt is ezt találod? Egy megszokott tanárt? – Nem, nem azt. – Akkor szerencséd van, Julie, mert nem olyan vagyok, mint o˝ k. Én úgynevezett maieutikus tanár vagyok. A maieutikus tanár – és persze tanárn˝o – a tanítványai bábájaként szolgál. Tudod, hogy ki a bába? – A bába az, aki. . . a szülésnél segédkezik. Ugye? – Úgy van. A bába segíti világra az anyában növekv˝o gyermeket. A maieutikus tanár a tanítványaiban növekv˝o gondolatokat segíti világra. – Miközben az elhangzottakon gondolkodtam, a gorilla fürkész˝o tekintettel bámult rám. Végül folytatta. – Szerinted növekednek

10

A startvonalhoz tántorgunk benned gondolatok? – Nem tudom – feleltem. Ez volt az igazság. – Szerinted növekszik benned valami? Olyan kifejezéstelenül néztem rá, ahogy csak tudtam. Kezdett megrémíteni. – Mondd csak, Julie, eljöttél volna hozzám két évvel ezel˝ott, ha akkor látod meg a hirdetésemet ? Ez könny˝u volt. Nemmel feleltem. – Valami tehát megváltozott – folytatta. – Valami ott benned. Ezt szeretném tudni. Tudnom kell, hogy mi hozott ide. Bámultam rá egy darabig, aztán azt mondtam: – Tudod, hogy mit mondogatok magamnak állandóan? Tényleg állandóan; naponta húszszor. Ezt mondogatom: „El kell t˝unnöm innen.” Izmael töprengve ráncolta a homlokát. – Éppen zuhanyzok, mosogatom a tányérokat, várom a buszt, és az jut eszembe: „El kell t˝unnöm innen.” – Mit jelent ez? – Nem tudom. Felmordult: – Hát persze, hogy tudod. – Azt jelenti. . . Fuss, amerre látsz! – Veszélyben van az életed? – Igen. – Mi veszélyezteti? – Minden. Az emberek, akik géppuskával sétálnak be az osztálytermekbe. A repül˝oket és kórházakat lebombázó emberek. A metróba ideggázt pumpáló emberek. Az ivóvizünket mérgez˝o emberek. Az erd˝oket irtó emberek. Az ózonréteget pusztító emberek. Valójában nem értem mindezeket a dolgokat, mert nem akarok figyelni rájuk. Érted, hogy mit mondok? – Nem igazán. – Úgy értem, szerinted tudom én, hogy mi az az ózonréteg? Nem tudom. De azt mondják, hogy lyukakat csinálunk bele, és ha elég nagyok lesznek, akkor hullani fogunk, mint a legyek. Azt mondják, hogy az es˝oerd˝ok jelentik a bolygó tüdejét, és ha kivágjuk o˝ ket, akkor megfulladunk. Szerinted tudom én azt, hogy igaz-e ez? Nem tudom. Az egyik tanárom azt mondta, hogy kétszáz növény- és állatfaj is kihal naponta az emberi tevékenység következtében. Emlékszem erre – az ilyesmit könnyen megjegyzem –, de szerinted tudom én azt, hogy csakugyan így van-e ez? Nem tudom, viszont elhiszem. Ugyanez a tanár azt mondja, hogy tizenötmillió tonna széndioxidot bocsátunk a leveg˝obe naponta. Szerinted tudom én, hogy mit jelent ez? Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a széndioxid méreg. Nem tudom, hogy hol láttam vagy hallottam, de az elmúlt negyven évben háromszorosára emelkedett az öngyilkosságok aránya a tizenévesek körében. Szerinted vadászom én az ilyesmikre? Nem. De valahogyan mindig rám találnak. Az emberek elevenen felfalják a világot. Izmael bólintott. – Tehát el kell t˝unnöd innen. – Pontosan. Izmael hagyta, hogy pár másodpercig gondolkodjak ezen, aztán megszólalt:

11

A startvonalhoz tántorgunk – Ez azonban nem magyarázza meg azt, hogy miért jöttél hozzám. A hirdetésemben szó sincs elt˝unésr˝ol. – Igen, tudom. Láthatólag semmi értelme sincs annak, amit elmondtam. Izmael felhúzta az egyik szemöldökét. – Gondolkodnom kell ezen – mondtam. Felálltam és a másik irányba fordultam. Nem sok látnivaló volt ott. Csak azok a magas, poros ablakok, azok a gennyszín˝u falak, és az a roskatag küllem˝u kis könyvszekrény a másik falon. Odamentem hozzá. Megkímélhettem volna magam a fáradságtól. Volt rajt egy rakás könyv az evolúcióról, egy újabb rakás a történelemr˝ol és az o˝ störténetr˝ol, és egy másik rakás a primitív népekr˝ol. Volt egy érdekesnek t˝un˝o könyv a csimpánzok kultúrájáról; a gorillákról azonban semmi. Volt még pár régészeti atlasz. Ott volt a világ leghosszabb cím˝u könyve: Man’s Rise to Civilization As Shown by the Aboriginal Peoples of the New World from Prehistoric Times to the Coming of the Industrial State. Ott volt még a Biblia háromféle fordításban, ami túlzásnak t˝unt egy majomhoz képest. Semmi sem volt, amivel letelepedhettem volna a t˝uzhely elé, még ha lett is volna t˝uzhely. Kutakodtam, ameddig csak tudtam, aztán visszamentem és leültem. – Arra kértél, hogy mondjak el egy történetet. Történettel nem szolgálhatok, ellenben van egy ábrándom. – Ábrándod? – kérdezte Izmael félig kijelentve. Bólintottam, mire azt mondta, hogy egy ábránd is nagyon jó lesz. – Rendben. A következ˝or˝ol ábrándoztam ma délel˝ott. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszer˝u lenne, ha elmennék a Fairfield 105-ös szobájába, bemennék, és ott lenne ez a n˝o a recepción, rám nézne, aztán meg. . . – Várj – vágott közbe Izmael. – Elnézést, hogy félbeszakítalak. – Tessék. – Te most. . . nekiiramodtál. – Nekiiramodtam? – Nekilódultál. El˝oresiettél, rohantál. – Vagyis túl gyors vagyok? – Igen, túl gyors. Mi most nem határid˝ore dolgozunk, Julie. Ha megosztod velem ezt a történetet, akkor légy szíves hagyd szép ráér˝osen kibontakozni; olyan ráér˝osen, mint ahogyan ma délel˝ott kibontakozott a fejedben. – Rendben – mondtam. – Értem, mire célzol. Szeretnéd, ha újból elkezdeném? – Igen, légy szíves. De ezúttal ne siess. Várj egy picit és szedd össze a gondolataidat. Lazíts, hagyd visszatérni az ábrándot. Ne foglald össze nekem. Úgy mondd el, ahogyan történt. Várjak egy picit? Lazítsak? Úgy látszik, hogy nem fogta fel, hogy mit kér t˝olem. Az igaz, hogy ültem, de nem tudtam kényelmesen hátrad˝olni, mert ha megtettem volna, akkor a lábam a leveg˝oben lógott volna, és úgy éreztem volna magam, mint egy hatéves. A padlóra kellett tennem a talpamat, mert készen kellett lennem, hogy bármelyik pillanatban kifussak onnét; és ha azt hiszed, hogy te nem lettél volna így vele, akkor javaslom, hogy ülj le szemt˝ol szemben egy kifejlett gorillával. Csak úgy tudtam volna lazítani és újra felidézni az ábrándomat, ha csukott szemmel összekuporodom a szék egyik sarkában; ezt pedig nem voltam kész megtenni egy féltonnás majom jelenlétében. Egyfajta beképzelt és türelmetlen szemöldökráncolással próbáltam Izmael tudomására hoz-

12

A startvonalhoz tántorgunk ni mindezt. Vette az adást, egy darabig rágódott rajta, aztán valami olyasmit csinált, amin majdnem hangosan fölnevettem. Két ujját a szívéhez emelte, majd ünnepélyesen fölemelte, hogy jól lássam o˝ ket, pont mint egy cserkész: Becs’ szóra! Mit mondjak, tényleg hangosan fölnevettem.

13

Az ábránd Az ábrándomban nem öltöztem ki a Fairfieldbe való látogatásom alkalmából; mint ahogy a valóságban sem. Az nem lett volna király dolog. A legpiszkosabb ruhámban sem lett volna király dolog odamenni, így hát a középutat választottam. B˝oven vannak nálam szebb, rondább, magasabb, alacsonyabb, kövérebb, soványabb lányok; számukra talán van értelme a ruhájuk miatt er˝olködniük, számomra azonban nincs. Kissé kicsinosítottam a Fairfieldet a képzeletemben, már közel sem volt olyan lepusztult, mint a valóságban. És a 105-ös szoba sem a rakodótér mellett volt a földszinten, hanem az els˝o emeleten (és valaki jó alaposan kitakarította a liftet is, láthatóvá téve ezzel a szépen megmunkált rézfelületeket). A 105-ös szoba ajtaján. . . nem volt semmilyen tábla. Ezen gondolkodtam egy kicsit. Valamilyen érdekes feliratot szerettem volna látni rajta, mint például VILÁGMÉRET U˝ LEHET O˝ SÉGEK vagy KOZMIKUS VÁLLALKOZÁSOK , de a tábla konokul üres maradt. Beléptem. Egy fiatal n˝o nézett föl az asztal mell˝ol. Nem recepciós volt. Nem titkárn˝onek öltözött, hanem valami sokkal alkalmibb és ízlésesebb ruhát viselt. És nem ült, hanem az asztal fölé hajolva egy dobozba pakolt. Kíváncsian fölpillantott, mintha ritkán lépnének be idegenek azon az ajtón, és megkérdezte, hogy miben segíthet. – A hirdetésre jöttem – válaszoltam. – A hirdetésre – mondta fölegyenesedve, hogy alaposabban szemügyre vehessen. – Nem tudtam, hogy még mindig fut a hirdetés. Erre nem tudtam mit felelni, így továbbra is csak álltam ott. – Várj egy kicsit – mondta, majd elt˝unt egy folyosón. Egy perccel kés˝obb egy azonos korú ˝ is hasonlóan öltözött, utcai viseletben férfival tért vissza, úgy húsz-huszonöt éves lehetett. O volt, nem öltönyben; inkább hasonlított turistára, mint üzletemberre. Kifejezéstelenül néztek rám, mígnem kezdtem magam úgy érezni, mintha egy megtekintésre küldött bútordarab lennék. Végre megszólalt a férfi : – A hirdetésre jöttél? – Igen. A n˝o a férfihoz fordult: – Tudod, igazán szeretnének még egyet. – Persze fogalmam sem volt, hogy kikre utalt. – Tudom – mondta a férfi. Aztán hozzám fordult: – Gyere az irodámba, megbeszéljük a dolgot. Egyébként Phil vagyok, o˝ pedig Andrea. – Leültünk az irodájában, majd folytatta: – Azért tétovázunk, mert olyan emberekre van szükségünk, akik el tudnak utazni egy id˝ore. Valójában jó hosszú id˝ore. – Nem gond – mondtam. – Nem érted – szólalt meg Andrea. – Évekr˝ol van szó, talán évtizedekr˝ol.

14

Az ábránd – Tényleg? – Tényleg. – Nos, én nem bánom – mondtam nekik. – Komolyan. (Figyeld meg – szóltam Izmaelhez –, hogy egyikük sem kifogásolta a koromat, nem mondták, hogy inkább fiúra gondoltak, vagy hogy jobb lenne, ha otthon vigyáznék anyámra, vagy hogy fejezzem be az iskolát, vagy ilyesmi. Izmael bólintással jelezte, hogy nem kerülte el a figyelmét ez a fontos részlet.) Ismét egymásra néztek, majd Phil megkérdezte, hogy mennyi id˝o alatt tudok fölkészülni. – Mármint az indulásra? – Bólintott. – Máris kész vagyok. Már úgy jöttem ide. – Nagyszer˝u – szólt Andrea. – Amint látod, éppen csomagolunk. Ha egy órával kés˝obb jössz, már nem találsz itt bennünket. Figyeld meg, hogy mindketten utaltak a hirdetésre, de egyikük sem szólt egy árva szót se a hirdetés kulcsszaváról, a tanárról. Ez aggasztott egy picit. Azon t˝un˝odtem, hogy vajon a tanár említése csak egyfajta csali volt-e, de nem szóltam semmit. A feln˝ottek elég ingerlékenyek lesznek, ha arról faggatod o˝ ket, amivel éppen átejtenek. Tehát tartottam a számat, és segítettem nekik lecipelni a dobozokat az épület mögötti sikátorban álló terepjáróhoz. Egy óra autózás után kint voltunk a nagy semmi kell˝os közepén (ez a meg nem nevezett semmi nem található meg a környék térképein). Úgy nézett ki a hely, mint ahol azokat a hülye régi horrorfilmeket – az óriáspókokat és gyilkos cickányokat felvonultató sci-fiket – vették föl. Szerintem kijelenthetjük, hogy az a hely volt. Végül is az én ábrándom. Az úti célunk egy kis katonai táborra hasonlított, csak itt nem voltak katonák. Behajtottunk, az emberek integettek, majd tették tovább a dolgukat. Könny˝u volt észrevenni, hogy két csoportra oszlottak; a Vezérkarra, akik khakiszín˝u egyenruhaszer˝uséget viseltek – mint például Phil és Andrea –, illetve az Újoncokra, akik között mindenféle emberek voltak, akárcsak az áruházi tömegben szombat délutánonként. Phil és Andrea kitett egy laktanyánál, ahová aztán pár újonc bekísért, majd kijelölték az ágyamat, meg ilyesmi. Senki sem próbált megmagyarázni semmit, én pedig nem kérdez˝osködtem. Gondoltam, végül majd csak fény derül mindenre. Valójában azonban az történt, hogy egy kijelentésem nyomán a teljes tudatlanságomra derült fény. Megdöbbentek, hogy Phil és Andrea nem magyarázta meg világosan a dolgot, én pedig azt kértem t˝olük, hogy akkor magyarázzák meg o˝ k. Erre a fejüket vakargatták, hümmögtek és a torkukat reszelték, ám az egyikük végül magához ragadta a szót: – Miért keresel tanárt, ha meg szeretnéd menteni a világot? – Nyilván azért, mert magamtól nem tudom a módját. – De mit gondolsz, miféle tanár tudná a módját? – Fogalmam sincs – válaszoltam neki. Egy Gammaen nev˝u negyvenes n˝o volt az. – Esetleg valamiféle kormányhivatalnok? Mondtam neki, hogy szerintem nem, és mikor megkérdezte, hogy miért nem, akkor azt feleltem : – Mert ha a kormányban valaki tudná a módját, akkor már javában csinálnák, nem? – Miért gondolod, hogy az emberek többsége nem ismeri a világ megmentésének módját? – Nem tudom. – Szerinted az egész világegyetemben senki sem tud úgy élni, hogy ne pusztítsa el a világot? – Fogalmam sincs – válaszoltam.

15

Az ábránd Ennél a pontnál elakadtak egy kicsit. Végül egyikük még megpróbált valamit: – A világegyetem tele van olyanokkal, akik tudnak úgy élni, hogy nem pusztítják el a világot. – Igazán? – kérdeztem. Nem játszottam az okost. El˝oször hallottam err˝ol; ezt el is mondtam neki. – Igen, ez a helyzet – válaszolta. – Sok ezer lakott bolygó van a világegyetemben, talán sok millió, és a lakóik egészen jól elboldogulnak. – Tényleg? – Tényleg. Nem teszik tönkre, nem csupaszítják le, nem mérgezik meg a bolygójukat. – Hát ez nagyszer˝u – mondtam. – De hogyan segít ez nekünk? – Ha tudnánk, hogy o˝ k hogyan csinálják, az segítség lenne, nem? – Persze. Egy darabig úgy t˝unt, hogy megint el fognak akadni, de aztán Gammaen folytatta: – Tanulni megyünk – mondta. – Kik ? – Mi. Az újoncok; te meg mi. – Mégis hová? – kérdeztem. Még mindig nem értettem, hogy mire akart kilyukadni. – Szerte a világegyetembe – válaszolta. Végre minden világos lett: Arra vártunk, hogy elvigyenek bennünket innen. Arra számítottak, hogy évtizedekig távol leszünk. Nem iskolába megyünk. Bolygókat fogunk meglátogatni és megfigyelni; tanulni fogunk. És a megszerzett tudás birtokában visszatérünk majd a földlakókhoz. Ez volt a terv. És ez volt az ábrándom.

16

Kultúra Anya – Butaság, ugye? Izmael a homlokát ráncolta. – Miért mondod ezt? – Hát, végül is egy ábránd. Cukormáz. Semmiség. Badarság. Megrázta a fejét. – Minden történetnek van valami értelme, ha tudod, hogy hol keresd. Ez a gyerekdalokra és az ábrándokra ugyanúgy igaz, mint a regényekre és a h˝oskölteményekre. – Jól van. – Az ábrándod nem semmiség, nem badarság, Julie, err˝ol biztosíthatlak. Ráadásul elérted vele, amire kértelek. Egy történetre voltam kíváncsi, amely rávilágít arra, hogy mit keresel itt, és te el is mondtad nekem. Most már tudom, hogy mit keresel. Pontosabban szólva: most már tudom, hogy kész vagy tanulni; ez feltétlenül szükséges a továbbhaladáshoz. Nem igazán értettem, hogy mire célzott, de mondtam, hogy örömmel hallom. – Egyel˝ore mégsem tudom – folytatta –, hogy merre lépjünk tovább. Talán nem is tudod, de különös gondban vagyok veled. – Miért ? – Nem hasonlítok az iskolai tanáraidra, Julie, akik egyszer˝uen olyan tárgyakat tanítanak, amelyeket az id˝osebbek szerint tudnotok kell: matematikát, földrajzot, történelmet, biológiát stb. Amint már mondtam, én a tanítványok bábájaként szolgálok, világra segítem a bennük növekv˝o gondolatokat. – Izmael gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte, hogy szerintem mi a különbség köztem és Alan Lomax között; mármint oktatási szempontból. – Gondolom, kijárta a középiskolát, talán még egyetemet is végzett. – Úgy van. És? – Olyasmiket is tud, amiket én nem. – Ez igaz – felelte Izmael. – Azonban ugyanazok a gondolatok növekednek mindkett˝otökben. – Honnan tudod? Mosolyba rándult az ajka. – Mert születésetek óta ugyanarra az anyára figyeltek. Természetesen nem a vér szerinti anyátokra gondolok, hanem a kultúrátokra. Kultúra Anya szól hozzátok a szüleitek hangján; o˝ k pedig ugyanúgy az o˝ hangjára figyelnek születésük óta. A rajzfilmek, a meséskönyvek és a képregények szerepl˝oin keresztül szól hozzátok. A bemondókon, a tanárokon és az el˝ hallgatod a beszélget˝om˝usorokban. Az o˝ nökjelölteken keresztül szólít meg benneteket. Ot hangját hallod a népszer˝u zeneszámokban, a reklámdalokban, az el˝oadásokon, a politikusok beszédében, a prédikációkban és a viccekben. Az o˝ gondolatait olvasod az újságcikkekben, a tankönyvekben és az újságok tréfás rajzsorozataiban. – Rendben – mondtam. – Azt hiszem, értem, hogy mire gondolsz.

17

Kultúra Anya – Persze ez nem csak a ti kultúrátokban van így, Julie. Minden kultúrának megvan a maga gondoskodó és tápláló tanító anyja. A benned és Alanben növekv˝o gondolatok jelent˝osen különböznek azoktól, amelyek a még ma is a tízezer évvel ezel˝otti o˝ seikhez hasonlóan él˝o törzsi emberekben növekednek; a Pápua Új Guinea-i hulikban vagy a kelet-kolumbiai macuna indiánokban. – Értem. – A bel˝oled és Alanb˝ol világra jöv˝o gondolatok ugyanazok, de a fejl˝odés eltér˝o szakaszában vannak. Alan húsz évvel régebb óta hallgatja Kultúra Anyát, így o˝ benne minden jóval szilárdabb és kifejlettebb. – Igen, értem. Ahogy a hét hónapos magzat is fejlettebb a két hónaposnál. – Pontosan. – Rendben. Hogyan tovább? – Szeretném, ha most magamra hagynál, hogy átgondolhassam a folytatást. – Hová menjek? – Bárhová. Ahová akarsz. Haza, ha van hova. Most rajtam volt a homlokráncolás sora. – Ha van hova? Mib˝ol gondolod, hogy nincs? – Nem gondolok semmit – felelte Izmael higgadtan. – Felhúztad az orrodat, amikor gyereknek neveztelek, és azt mondod, hogy elég id˝os vagy az autólopáshoz, az abortuszhoz meg a crack árulásához. Ezért azt tartottam a legjobbnak, ha nem tételezek fel semmit az életedr˝ol. – Nahát – mondtam –, te mindig mindent szó szerint veszel? Izmael megvakarta oldalt az állkapcsát. – Igen, azt hiszem. Majd meglátod, hogy van némi humorérzékem, de a vicces túlzásokat nem értem. Megígértem, hogy nem fogok megfeledkezni err˝ol; közben vicces túlzásokba estem. Aztán megkérdeztem, hogy mikor jöjjek vissza. – Amikor csak szeretnél. – Holnap? – Hogyne – felelte. – Nálam a vasárnap nem szabadnap. Szájának rándulásából azt vettem ki, hogy ezt valamiféle viccnek szánta. Mire hazaértem, anyám már az ital kellemes hatása alatt volt. Szerintem anyai kötelességének érzi, hogy a távollétem iránt érdekl˝odjön, így megkérdezte, hogy merre jártam. El˝oadtam neki az el˝ore kitalált hazugságot, miszerint egy barátommal, Sharon Spaley-vel játszottam. Azt hitte bárki is, hogy majd elmondom neki az igazat? Hogy egy jót beszélgettem egy majommal ? Ugyan már!

18

Az átok sújtotta emberek Másnap délel˝ott a 105-ös szobához érve hallgatóztam egy kicsit az ajtónál. Tudni szerettem volna, hogy az a hangyás Alan megel˝ozött-e. Mikor meggy˝oz˝odtem arról, hogy nem, beléptem. Minden változatlan volt. Vagyis ismét megcsapta az orromat a szag, amelyr˝ol immár tudtam, hogy egy gorilláé. Nem azt mondom, hogy nem bírtam azt a szagot. Bárcsak kaphattam volna bel˝ole egy palackra valót. Tudod, hogy magamra legyintsek egy kicsit a partikra indulás el˝ott. Attól aztán egy csapásra feléledne az emberek érdekl˝odése. Izmael most is ott ült, ahol legutóbb. Kíváncsi voltam, hogy máshol is tartózkodhatotte abban a kócerájban. Szerintem kellett lennie még egy szobának az általam látható szoba mögött. Az ablakos szoba bárkinek sz˝ukös lett volna, nemhogy egy gorillának. Leültem, egymásra néztünk. – Mit fogsz tenni, ha Alan itt talál engem? – kérdeztem. Fintorgott egyet. Talán szükségtelennek vélte a kérdést. Mindenesetre válaszolt rá – azzal, hogy megkérdezte, mit szeretnék. – Azt hiszem azt, hogy hívd vissza kés˝obbre. – Értem. És veled is ezt tegyem, ha te találod itt Alant? – Igen. – Ha Alan itt van, amikor megérkezel, akkor hívjalak vissza kés˝obbre? – Pontosan. Zavartan megrázta a fejét. – Ezt vele is meg kell beszélnem. Téged visszahívhatlak kés˝obbre, de o˝ t nem. Úgy nem, hogy el˝obb nem beszélem meg vele. – Nem szeretném, ha megbeszélnéd vele – mondtam. – Ha Alan itt talál, egyszer˝uen elmegyek. – De miért? Mi bajod van vele? – Nem tudom. Egyszer˝uen nem akarom, hogy tudjon rólam. – Mit ne tudjon rólad? – Semmit se. Még a létezésemr˝ol se tudjon. – Ezt nem garantálhatom, Julie. Ha ebben a pillanatban belép az ajtón, akkor nyilvánvalóan tudni fog a létezésedr˝ol. – Tudom. Viszont ezt szeretném els˝osorban – feleltem. – Ha ez nem lehetséges, akkor a második legjobb megoldáshoz folyamodom. – És mi a második legjobb megoldás? – Az, ami akkor történik, amikor egyszer˝uen kisétálok innen. Izmael hirtelen felhúzta a fels˝o ajkát, felfedve ezzel hüvelykujj nagyságú aranybarna fogakból álló fels˝o fogsorát. Egy pillanattal kés˝obb rájöttem, hogy mosolygott. – Kezdem azt hinni, hogy nagyon hasonló a jellemünk, Julie – mondta.

19

Az átok sújtotta emberek Csak bámultam rá. – Ha most még nem érted, hogy ez mit jelent, akkor majd egyszer megérted. Igaza volt. Akkor még nem értettem. Most, négy évvel kés˝obb, azt hiszem, hogy értem. Talán. Mindenesetre a csevegésünk után Izmael visszaült gallyakból készült fekhelyére és belekezdett a mondandójába. – Azt hiszed, hogy a világegyetemben valaki biztosan tud úgy élni, hogy közben nem pusztítja el a világot. Erre utal az ábrándod. – Hát. . . nem mondanám, hogy hiszem. – Fogalmazzunk úgy, hogy számodra ennek értelme van. Ésszer˝unek t˝unik számodra, hogy ha másutt is van értelmes élet a világegyetemben, akkor valahol biztosan vannak olyan emberek, akik fenntarthatóan tudnak élni a bolygójukon. – Úgy van. – Miért t˝unik ésszer˝unek, Julie? – Nem tudom. A majom a homlokát ráncolta. – Értékelném, ha a „nem tudom” válasz el˝ott szánnál egy kis id˝ot annak kiderítésére, hogy esetleg mégis tudod-e. És ha tényleg nem tudod, akkor is próbálj meg válaszolni. – Rendben. Tehát tudni szeretnéd, hogy miért t˝unik ésszer˝unek az, hogy más bolygók lakói fenntarthatóan tudnak élni. – Pontosan. Gondolkodtam egy darabig, majd azt mondtam, hogy jó kérdés. – A jó kérdések feltevéséb˝ol áll az egész tudományom, Julie. Olyan információ ez, melyet t˝oled kell megtudnom már az elején. Erre fog épülni a kés˝obbi munkánk. – Értem – mondtam, aztán tovább gondolkodtam. – Nehéz megmagyarázni – folytattam egy kicsivel kés˝obb. – Szinte mindig az egyszer˝u dolgokat a legnehezebb megmagyarázni, Julie. Könny˝u megmutatni valakinek, hogy hogyan kösse be a cip˝ojét. Elmagyarázni szinte lehetetlen. – Igen. Ez igaz – mondtam. Tovább gondolkodtam, miel˝ott végre megint megszólaltam. – Nem tudom, hogy miért állja meg a helyét ez a példa, de valamennyire azért megállja. Tegyük fel, hogy van egy tucat jégkockakészít˝o gépünk egy tucat különféle gyártótól. Egy-két gép egy ócska vasat sem fog érni, a legtöbb viszont egész jól fog m˝uködni. – Miért van ez így? – Talán mert nem gondolnánk hozzá nem ért˝onek minden egyes gyártót. A legtöbbnek nagyjából átlagosan hozzáért˝onek kell lennie ahhoz, hogy menjen az üzlet. – Vagyis ha egy olyan bolygón élnél, ahol sok ember gyárt jégkockakészít˝o gépet, de egyik sem m˝uködik közülük, akkor kivételesnek tartanád a világodat. Más világok meglátogatásakor arra számítanál, hogy az ottani lakók m˝uköd˝oképes jégkockakészít˝o gépeket tudnak gyártani. Megint másképp fogalmazva: rendellenességnek látod a m˝uködésképtelenséget. Az a normális, hogy a dolgok m˝uködnek. Az viszont nem normális, hogy nem m˝uködnek. – Igen, úgy van. – Honnak származik ez a benyomásod, Julie? Honnan származik a benyomásod, hogy az a normális, ha a dolgok m˝uködnek? – H˝uha – mondtam. Honnan származott ez a benyomás? – Talán a következ˝o a magyarázat.

20

Az átok sújtotta emberek A világegyetemben láthatólag minden más m˝uködik. A leveg˝o m˝uködik, a felh˝ok m˝uködnek, a fák m˝uködnek, a tekn˝osök m˝uködnek, a baktériumok m˝uködnek, az atomok m˝uködnek, a gombák m˝uködnek, a madarak m˝uködnek, az oroszlánok m˝uködnek, a kukacok m˝uködnek, a nap m˝uködik, a hold m˝uködik; az egész világegyetem m˝uködik! Minden egyes része m˝uködik ; csak mi nem. Miért? Mi tesz minket ilyen különlegessé? – Tudod, hogy mi tesz titeket különlegessé, Julie. – Tudom? – Igen. Ez lesz az els˝o tudásdarabka, melyet világra segítek bel˝oled. Mit mond err˝ol Kultúra Anya ? Mi különböztet meg titeket a tekn˝osökt˝ol, felh˝okt˝ol, kukacoktól, csillagoktól és gombáktól ? Ezek mind m˝uködnek, ti viszont nem. Ti miért nem m˝uködtök, Julie? Mi tesz titeket különlegessé? – Azért vagyunk különlegesek, mert minden más m˝uködik. Mi azért nem m˝uködünk, mert különlegesek vagyunk. – Elismerem, hogy ebben a kérdésben eltanultál némi körkörös okoskodást Kultúra Anyától. Hasznunkra fog azonban válni, ha meghatározod e különlegesség mibenlétét. Sandítottam rá egy darabig, majd azt mondtam: – A tekn˝osöknek, felh˝oknek, kukacoknak és csillagoknak nincs semmi bajuk. Ezek ezért m˝uködnek. Nekünk azonban valami bajunk van. És ezért nem m˝uködünk. – Jó. De mi az, Julie? Mi bajotok van? Töprengtem egy ideig, végül pedig megkérdeztem: – Ilyen a maieutikus tanítás? Izmael bólintott. – Ez igen, ez tetszik. Még soha senki nem csinált ilyet velem. Mindenesetre az a bajunk, hogy civilizáltak vagyunk. Szerintem ez a bajunk. – De ahogy tovább töprengtem, kevésbé voltam biztos ebben a válaszban. – Részben az a bajunk – mondtam –, hogy civilizáltak vagyunk. De a civilizáltságunk módjában is van valami. Nem vagyunk eléggé civilizáltak. – És miért nem? – Húha – mondtam. – Azért nem, mert valami bajunk van. Mintha lenne bennünk egy csöppnyi méreg, és ez az egyetlen csöpp elég ahhoz, hogy minden cselekedetünket elrontsa. – Gondolom, hogy szájtátva ültem, mert Izmael egy id˝o után arra kért, hogy folytassam. Tehát folytattam. – Hallok valamit, Izmael. Hívhatlak Izmaelnek? – Így hívnak – mondta a gorilla bólintva. – Ezt hallom: Magasabb rend˝u él˝olénnyé kell fejl˝odnünk, ha fenn akarunk maradni. Nem tudom, hogy pontosan honnan hallom ezt. Mintha benne lenne a leveg˝oben. – Értem. – A mostani formánk egyszer˝uen nagyon primitív. Nagyon primitívek vagyunk. Valamilyen magasabb, angyalibb rend˝u lénnyé kell fejl˝odnünk. – Hogy olyan jól m˝uködhessetek, mint a gombák, tekn˝osök és kukacok. – Igen, ez fura – válaszoltam nevetve. – De szerintem így fogjuk föl. Azért nem m˝uködünk olyan jól, mint a gombák, tekn˝osök és kukacok, mert nagyon értelmesek vagyunk, és azért nem m˝uködünk olyan jól, mint az angyalok és az istenek, mert nem vagyunk elég értelmesek. Rossz fejl˝odési fokon állunk. Minden rendben volt velünk, amikor még nem voltunk egészen emberek, és minden rendben lesz, amikor már nem leszünk egészen azok, de jelenleg hibásak vagyunk. Az emberek egyszer˝uen nem jók. A forma maga nem jó. Azt hiszem, ezt mondja

21

Az átok sújtotta emberek Kultúra Anya. – Akkor tehát maga az értelem a hiba. Kultúra Anya szerint. – Úgy van. Az értelmünk tesz bennünket különlegessé, nem? A molylepkék nem tudják elrontani a világot. A harcsák sem. Ahhoz értelem szükséges. – Ebben az esetben hogyan magyarázod az ábrándodbeli keresést? Angyalokat keresel, amikor nekivágsz a világegyetemnek, hogy megtanulj élni? – Nem. Fura. Izmael oldalra billentette a fejét, és kérd˝o pillantást vetett rám. – Hozzánk hasonló értelmes fajokat keresek; de o˝ k képesek úgy élni, hogy nem pusztítják el a világukat. Különlegesebbek vagyunk, mint gondoltam. – Folytasd. – Olyan, mintha egy különleges átok sújtana bennünket. Ennek a bolygónak a lakóit. Izmael bólintott. – A kultúrátok embereiben általában ez a felfogás él, vagyis hogy az emberiségen különleges átok ül : valahogy hibásra sikeredett, vagy alapvet˝oen romlott, vagy szó szerint isteni átok sújtja. – Úgy van. – Az ábrándodban ezért kell a világegyetem más részeiben keresnetek a tudást. Az emberek közt nem fogjátok meglelni, mert átkozott a fajotok. A fenntartható élet tudásának megleléséhez találnotok kell egy fajt, amelyen nem ül átok. És nincs okunk feltételezni, hogy mindenkit átok sújt. Úgy érzed, hogy a világ˝urben valaki biztosan képes fenntarthatóan élni. – Úgy van. – Tudod, Julie, az ábrándod egyáltalán nem badarság. És biztosra veszem, hogy ha lehetséges volna az a képzeletbeli utazás, akkor csakugyan ezerszámra találkoznál fenntarthatóan élni képes népekkel. – Biztosra veszed? Miért? – Mert akármit is tanít Kultúra Anya, a titeket sújtó átok rendkívül helyhez kötött. Egyáltalán nem terjed ki az egész emberiségre. Ezernyi nép élt itt fenntarthatóan, Julie. Nehézségek nélkül. Könnyedén. Ennek hallatán persze hunyorogtam. – Mármint. . . Atlantiszra gondolsz? – Egyáltalán nem Atlantiszra gondolok, Julie. Atlantisz egy tündérmese. – Akkor fogalmam sincs, hogy mir˝ol beszélsz. Fogalmam sincs. Izmael lassan bólintott egyet. – Jól tudom. Nagyon kevesen tudnák közületek, hogy mir˝ol beszélek. Arra vártam, hogy csináljon valamit, és mivel semmit sem csinált, megszólaltam: – Nem mondod el, hogy kik ezek az emberek? – Inkább nem, Julie. Tudod, minden bizonnyal ott van benned ez az információ, és ha kirángatnám bel˝oled, akkor ugyan nagy hatással lenne rád, de nem tanulnál semmit. A bába azért van, hogy világra segítse a gyereket, nem pedig azért, hogy o˝ maga hozza világra. – Szerinted tehát már tudom, hogy kik ezek az emberek? – Teljesen biztos vagyok ebben, Julie. Vállat vontam, bandzsítottam, a szokásos dolgaimat csináltam, majd mondtam neki, hogy folytassa.

22

A ti kultúrátok Izmael folytatta: – A kultúrátokban mélyen gyökerezik a felfogás, miszerint az emberekben nincs bölcsesség. Err˝ol árulkodik az ábrándod. Képesek vagytok csodás elektronikus szerkenty˝uket készíteni, képesek vagytok u˝ rhajókat küldeni az u˝ rbe, képesek vagytok bepillantani az atomok világába. A legegyszer˝ubb és leghasznosabb tudás, az élni tudás, viszont egyszer˝uen nincs meg bennetek. – Igen, úgy látszik. – Ez a felfogás egyáltalán nem új, Julie. Évezredek óta jelen van a kultúrátokban. – Már megbocsáss – mondtam –, de folyton a „kultúrátok embereir˝ol” beszélsz, és nem vagyok tisztában azzal, hogy mit értesz ez alatt. Miért nem mondod egyszer˝uen csak azt, hogy „ti emberek” vagy „ti amerikaiak”? – Mert nem az emberekr˝ol és nem az amerikaiakról beszélek, hanem a kultúrátok embereir˝ol. – Azt hiszem, ezt meg kell magyaráznod. – Tudod, hogy mi a kultúra? ˝ – Oszintén szólva nem igazán. – A kultúra szó olyan, mint egy kaméleon, Julie. Nincs saját színe, hanem a környezetének színeit ölti magára. Mást jelent, ha a csimpánzok kultúrájáról beszélsz, és megint mást, ha a General Motors kultúrájáról. Okkal mondhatjuk, hogy csak két alapvet˝oen eltér˝o emberi kultúra létezik. Azt is okkal mondhatjuk, hogy több ezer emberi kultúra létezik. Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mit jelent önmagában a kultúra (szinte lehetetlen is lenne), hanem inkább elmondom, hogy mit értek a „ti kultúrátok” alatt. Rendben? – Jól van – válaszoltam. – Valójában még ezen is könnyítek. Mondok két ökölszabályt, melyek segítségével azonosíthatod a kultúrátok embereit. Íme az els˝o : ha a táplálékot birtokolják, ha az összeset hét lakat alatt tartják, akkor a ti kultúrátok emberei között vagy. – Hm – mondtam –, nehéz elképzelni másféle életet. – Természetesen azonban valaha más volt az élet. Egykor a táplálékot ugyanúgy nem birtokolták, mint ahogy a leveg˝ot meg a napfényt sem. Ezt biztosan te is tudod. – Igen, azt hiszem. – Úgy t˝unik, téged hidegen hagy mindez, Julie, viszont a táplálék hét lakat alá zárása volt a kultúrátok egyik legnagyobb újítása. A történelem egyetlen más kultúrája sem zárta hét lakat alá a táplálékot; márpedig az elzárása jelenti a gazdaságotok alapját. – Hogyhogy? – kérdeztem. – Miért ez az alapja? – Mert ha nem lenne hét lakat alatt a táplálék, Julie, akkor ki dolgozna? – Á, igen. Tényleg. Hú! – Ha elutazol Szingapúrba, Amszterdamba, Szöulba, Buenos Airesbe, Iszlámábádba, Jo-

23

„A ti kultúrátok” hannesburgba, Tampába, Isztambulba vagy Kiotóba, akkor meglátod, hogy az emberek rendkívül különböznek az öltözködésükben, a házasodási szokásaikban, az ünnepeikben, a vallási szertartásaikban stb., de mind elvárják a táplálék hét lakat alá zárását. Mindet birtokolják, és ha szeretnél bel˝ole, akkor meg kell venned. – Értem. Tehát szerinted ezek az emberek mind egy kultúrához tartoznak. – Nyilván az alapokról beszélek, és semmi sem alapvet˝obb a tápláléknál. Bizonyára nehéz megértened, hogy mennyire furák vagytok e tekintetben. Teljesen érthet˝onek találjátok, hogy meg kelljen dolgoznotok olyasvalamiért, ami minden más földi lény számára szabadon hozzáférhet˝o. Egyedül ti zárjátok el egymás el˝ol a táplálékot, hogy aztán fáradságos munkával visszaszerezzétek; és azt hiszitek, hogy semmi sem lehet ennél értelmesebb. – Igen, ez így ebben a formában tényleg fura. De nem csupán a mi kultúránk tesz így, hanem az emberiség, nem? – Nem, Julie. Tudom, hogy Kultúra Anya tanítása szerint az emberiség tett így, ám ez hazugság. Csak egyetlen kultúra volt az, a ti kultúrátok, nem az egész emberiség. Mire végzünk, semmi kétséged nem lesz efel˝ol. – Rendben. – A kultúrátok embereinek azonosítására szolgáló másik ökölszabály a következ˝o : felfogásuk szerint egy alapvet˝oen romlott, eleve szenvedésre és nyomorúságra ítélt fajhoz tartoznak. Mivel alapvet˝oen romlottak, nehezen megszerezhet˝o ritkaságnak tartják a bölcsességet. Mivel eleve kudarcra vannak ítélve, nem lep˝odnek meg az o˝ ket körülvev˝o szegénységen, igazságtalanságon és b˝unözésen, nem lep˝odnek meg vezet˝oik öncélúságán és korruptságán, nem lep˝odnek meg azon, hogy lakhatatlanná teszik a világot saját maguk számára. Talán méltatlankodnak mindezek miatt, de nem lep˝odnek meg rajtuk, mert ezekre számítanak. Ugyanúgy értelmet látnak mindebben, mint abban, hogy hét lakat alatt van a táplálékuk. – Lehetek az ördög ügyvédje egy percre? – Hogyne. – Az iskolában az egyik tanár mindig szánakozva néz ránk, mert buddhista, vagyis tudatosság, spirituális megvilágosodás és hasonlók terén kilométerekkel el˝ottünk jár. Az o˝ szemében a „mi kultúránkban” él˝o emberek nyugati emberek, a keletiek pedig egészen más kultúrához tartoznak. – Ha jól értem, o˝ is nyugati ember. – Igen, az. Mi köze ennek mindehhez? Izmael vállat vont. – A nyugatiak gyakran egy óriási buddhista templomnak tartják a Keletet, ami olyan, mintha a Nyugatot egy óriási karthauzi kolostornak tekintenénk. Ha az említett tanár ellátogatna Keletre, bizonyára sok újdonságot tapasztalna, de els˝osorban azt látná, hogy a táplálék hét lakat alatt van, másodsorban pedig azt, hogy az embereket ugyanúgy szerencsétlen, ártalmas, kapzsi népségnek tartják, mint a nyugati világban. Ezek alapján a ti kultúrátok embereinek min˝osülnek. – Vannak egyáltalán olyan emberek a földön, akik nem tekintik magukat szerencsétlen, ártalmas, kapzsi népségnek? Izmael eltöprengett egy pillanatra, majd azt mondta: – Hadd kérdezzek vissza. A képzeletbeli u˝ rutazásod során más elátkozott fajokat akartál találni ?

24

„A ti kultúrátok” – Nem. – Szerinted a világegyetem összes értelmes faján átok ül? – Nem. Izmael engem fürkészett pár pillanatig, majd folytatta: – Úgy látom, ezzel nem kaptál választ a kérdésedre. Hadd válaszoljak a következ˝oképpen. Korod ellenére valószín˝uleg már te is találkoztál olyan emberrel, aki szerint mások hibájából történik vele minden rossz, sosem a sajátjából. Biztosíthatlak, hogy találkozni fogsz ilyen emberrel, ha eddig még nem találkoztál. Az ilyen ember sosem tanul a hibáiból, mert szerinte o˝ sosem követ el hibákat. Sosem veszi észre, hogy honnan származnak a nehézségei, mert azt hiszi, hogy az ok a többi emberben rejlik, fölöttük pedig nincs hatalma. Egyszer˝uen fogalmazva : minden o˝ t ért rosszért másokat hibáztat. Sosem mondja magának, hogy „valamiképpen én idézem el˝o a problémát”. Azt mondja: „Valamiképpen a többi ember idézi el˝o a problémát. A többiek tehetnek a bajaimról; nem tudom megváltoztatni o˝ ket, úgyhogy tehetetlen vagyok.” – Igen, ismerek egy ilyen embert – mondtam. Nem láttam rá okot, hogy eláruljam, hogy a saját anyámról van szó. – Az egész kultúrátok így áll hozzá a nehézségekhez. Nem azt mondjátok, hogy „valamiképpen mi idézzük el˝o a problémát”. Azt mondjátok: „Maga az emberi természet a probléma. Az emberi természet a bajaink oka; nem tudjuk megváltoztatni, úgyhogy tehetetlenek vagyunk.” – H˝u, értem – szóltam. – Én is értem, Julie – mondta Izmael. – Egy tanárnak tanítványokra van szüksége saját felfedez˝oútjának folytatásához. Felhúztam a szemöldökömet. – Tucatszor hallottad t˝olem, hogy a kultúrátokban él˝o emberek romlott, kudarcra ítélt fajnak tartják magukat. – Úgy van – feleltem. – Hála neked, most már sokkal jobban ki tudom ezt fejezni: A kultúrátokban él˝o emberek az emberi természetet okolják a bajaikért. Továbbra is igaz, hogy egy romlott, kudarcra ítélt fajhoz soroljátok magatokat, de most már mindketten jobban értjük, hogy miért is gondolkodtok így. Ez a gondolkodás egy célt szolgál. Lehet˝ové teszi, hogy a felel˝osséget áthárítsátok magatokról valami rajtatok kívül állóra: az emberi természetre. Ti ártatlanok vagytok. A hiba magában az emberi természetben van, amelyen nem tudtok változtatni. – Pontosan. Értem. – Itt most hadd szögezzem le, hogy az „emberi természet” olyasmi, amir˝ol a kultúrátokban él˝o emberek állítják, hogy ismerik. Én nem állítom, hogy ismerem. Úgy használom ezt a kifejezést, ahogyan Kultúra Anya száját elhagyta. T˝olem idegen az egész fogalom. A kultúrátok sajátos episztemológiai keretrendszerébe tartozik. Ne vágj képeket. Nem fog megártani egy új szó. Az episztemológia azzal foglalkozik, hogy mi az, ami megismerhet˝o. A kultúrátokban él˝o emberek számára az „emberi természet” egy megismerhet˝o dolog. Számomra egy legendás, egy felkutatásra szánt dolog, mint a Szent Grál vagy a bölcsek köve. – Rendben – feleltem. – De nem értem, hogy miért mondod mindezt. Mosoly ült az arcára. – Rajtad keresztül az utókorhoz is szólok, Julie.

25

„A ti kultúrátok” – Tessék ? – A tanárok a tanítványaikban élnek tovább. Ezért is van szükségük rájuk. Neked láthatólag szokatlanul jó emlékez˝otehetséged van. Rendkívül pontosan emlékszel arra, amit hallasz. – Igen, azt hiszem, így van. – Te leszel az én emlékez˝om. Te fogod továbbvinni a szavaimat ezeken a falakon kívülre. – Hová ? – Ahová csak mész; akárhová. Egy darabig összevont szemöldökkel töprengtem az elhangzottakon, majd megszólaltam: ˝ is az emlékez˝od? – És mi van Alannel? O Izmael megvonta a vállát. – Azt hiszem, akár most is tisztázhatjuk a dolgot, Julie. Sok tanítványom volt már. Egyesek semmit sem vettek át t˝olem, mások keveset vettek át, megint mások pedig sokat. De senki sem vett át mindent. Mindenki annyit vesz át, amennyit elbír. Érted? – Igen, azt hiszem. – Nyilván nincsen beleszólásom abba, hogy mit kezdjenek azzal, amit átvettek. Többnyire fogalmam sincs, hogy mihez kezdenek vele; vagy hogy egyáltalán kezdenek-e vele valamit. Az egyikük nemrég megírta a maga furcsa szándékát. Ki akar vándorolni Európába, hogy aztán valamiféle vándorló tanítóként vagy prédikátorként tevékenykedjen. – És te mit akartál, mit tegyen? – Ó, egyáltalán nem számít, hogy én mit akarok. Kinek-kinek a saját lehet˝oségein belül kell cselekednie. Csak azért neveztem furcsának a szándékát, mert számomra elképzelhetetlen. Én csak így boldogulok az emberekkel, a párbeszéd révén. Egyszer˝uen nem tudom elképzelni magam egy el˝oadóteremben. De ez az én tökéletlenségem, nem az övé. – Nem értem, Izmael. Mi köze van ennek Alanhez és hozzám? – Amikor az emlékez˝omnek hívtalak, megkérdezted, hogy Alan is az emlékez˝om-e. Szerettem volna megértetni veled, hogy amit t˝olem kapsz, az nagyon különbözik attól, amit o˝ kap. Nincs két egyforma út, mert nincs két egyforma tanítvány. – Rendben, így már érthet˝o. – Tettünk egy kis kitér˝ot, hogy bemutassam neked a kultúrádban él˝o emberek ismertet˝ojegyeit. Lássuk, hogy vissza tudunk-e jutni a f˝oútra. . . Azt mondtam, hogy mélyen gyökerezik a kultúrátokban a felfogás, miszerint az emberekben nincs bölcsesség, és azt is mondtam, hogy ez a felfogás évezredek óta jelen van a kultúrátokban. – Igen, emlékszem. – Tudod, hogy miért hozom ezt fel? – Nem mondhatnám. – Az ábrándodban biztosra veszed, hogy a bölcsesség máshol található: több milliárd kilométerre ett˝ol a bolygótól. Eleve ezért volt szükséged egy ábrándra. A csontjaidban érzed, hogy az általad keresett titok nem található meg itt. – Igen, így igaz. Értem, amit mondasz. – Most pedig szeretném, ha belátnád, hogy ez a titok a múltatokban veszett el. Nem arról van szó, hogy hiányzik a génjeitekb˝ol. Az emberiség nem fogyatékosan született. A kultúrátok embereivel történt páratlan eseményr˝ol van szó. – Rendben. De miért szeretnéd, ha belátnám ezt?

26

„A ti kultúrátok” – Mert. . . Veszítettél már el valamit? Kulcsot, könyvet, szerszámot, levelet? – Hogyne. – Emlékszel, hogy hogyan fogtál hozzá a kereséséhez? – Megpróbáltam felidézni, hogy hol voltam utoljára, amikor még megvolt. – Hát persze. Ha tudod, hogy hol veszítetted el, akkor tudod, hogy hol keresd, nem? – De. – Ezt szeretném most megmutatni neked: hogy hol és mikor felejtettétek el a titkot, melyet minden más földi faj ismer; és minden más értelmes faj a világegyetemben, ha léteznek. – H˝uha – mondtam. – Tényleg különlegesek vagyunk, ha a világegyetemben minden más faj tud valamit, amit mi nem. – Csakugyan különlegesek vagytok, Julie. Ebben teljesen egyetértek Kultúra Anyával.

27

Az emberi történelem 17 másodpercben Izmael megszólalt: – Csak onnan lehet elkezdeni a munkát a tanítvánnyal, Julie, ahol a tanítvány tart. Érted, hogy mire gondolok? – Azt hiszem. – Általában csak onnan tudom, hogy hol tartasz, hogy te elmondod nekem. Most ez a feladat vár rád. Mondd el, hogy mit tudsz az emberi történelemr˝ol. Felnyögtem, mire Izmael megkérdezte, hogy miért. – A történelem nem a kedvenc tárgyam – feleltem. – Meg tudom érteni – mondta –, tekintve, hogy a tanáraid hogyan kénytelenek tanítani. De most nem azt kérem t˝oled, hogy mondd vissza, amit az iskolában tanultál (vagy nem tanultál). Még ha egyetlen napig sem jártál volna iskolába, a kultúrátokban nyitott szemmel és füllel eltöltött tizenkét év után nagy vonalakban akkor is ismernéd a múltat. Ennyire még az is ismeri, aki csak a képregényeket olvassa a vasárnapi újságban. – Jól van – mondtam, majd eszembe jutott egy összefüggés. – Az emberi történelem Kultúra Anyától hallott változatáról van szó? Erre vagy kíváncsi? – Erre vagyok kíváncsi – bólintott Izmael. – Tudnom kell, hogy mennyit szívtál magadba bel˝ole. Ami még fontosabb: tudnod kell, hogy mennyit szívtál magadba bel˝ole. – Értem – feleltem, és gondolkodóba estem. Úgy három perc múlva Izmael fészkel˝odni kezdett, ami a méreténél fogva leny˝ugöz˝o látvány volt. Érdekl˝odve néztem rá. – Csak egyszer˝uen, Julie. Nem félévi dolgozat ez, nem foglak leosztályozni. Csak ismertesd nagy vonalakban, ahogy mindenki ismeri. Nem kell ezer szóban elmondanod, még ötszázban sem. Ötven is elég. – Azt hiszem, azon töprengek, hogy hogyan foglaljam bele a piramisokat és a második világháborút. – Kezdjük a keretekkel. Ha azok megvannak, akkor bármit „beléjük lehet foglalni”. – Jól van. Az emberek megjelenése. . . ötmillió évvel ezel˝ottre tehet˝o ? – A hárommillió a legelfogadottabb becslés. – Rendben, hárommillió. Az emberek megjelenése hárommillió évvel ezel˝ottre tehet˝o. Dögev˝ok voltak. Ez a megfelel˝o szó? – Még az is lehet, hogy eredetileg dögev˝ok voltak. Bár szerintem a gy˝ujtöget˝o szó kell neked. – Igen, tényleg, gy˝ujtöget˝ok voltak. Nomádok. Abból éltek, amit találtak, mint ahogy egykor az amerikai o˝ slakók. – Jó. Folytasd. – Még vagy tízezer évvel ezel˝ottig abból éltek, amit találtak. Aztán valamiért felhagytak a

28

Az emberi történelem 17 másodpercben nomád élettel, és elkezdtek földet m˝uvelni. Jól mondtam, tízezer évvel ezel˝ottig? Izmael bólintott. – Újabb bizonyítékok esetleg kitolhatják ezt az id˝ot, de egyel˝ore a tízezer az általánosan elfogadott. – Rendben, tehát letelepedtek és földet m˝uveltek, ezzel pedig lényegében elkezd˝odött a civilizáció. Ez az egész. Városok, nemzetek, háborúk, g˝ozhajók, biciklik, holdrakéták, atombomba, ideggáz stb. – Kiváló – mondta a gorilla. – Alannek ugyanez a mutatvány majdnem két órájába került. – Komolyan? Miért? – Részben azért, mert férfiként föl kell vágnia egy kicsit. Részben pedig azért, mert olyan régóta hallgatja Kultúra Anyát, hogy összetéveszti a hangját a saját hangjával. Nehezen tudja megkülönböztetni a kett˝ot. – Értem – mondtam úgy, hogy lehet˝oleg ne hangozzék önelégülten. – Mindenesetre az alaphazugság már a helyén van: az emberek mintegy tízezer évvel ezel˝ott feladták a gy˝ujtöget˝o életmódot, és letelepedtek a földm˝uveléshez. Gondolkodtam egy percig, majd megkérdeztem, hogy melyik résszel van a baj. – A dátum rendben van, ugye? Bólintott. – A gy˝ujtöget˝os rész is rendben van, nem? Vagyis a földm˝uvelés el˝ott gy˝ujtögettek az emberek, ugye? Megint bólintott. – Elkezdtek földet m˝uvelni. Így volt, nem? – De igen. – Akkor mi benn a hazugság? – A kijelentésnek az a része, amelyre nem gondoltál. – Megismételnéd? – „Az emberek mintegy tízezer évvel ezel˝ott feladták a gy˝ujtöget˝o életmódot, és letelepedtek a földm˝uveléshez.” – H˝u, szerintem itt még csak el sem fér egy hazugság – mondtam. – A kultúrátokban él˝o legtöbb ember szerint sem. Elvégre a ti kultúrátok így adja el˝o ezt a történetet, tehát számotokra teljesen kifogástalannak t˝unik. Ezt (vagy valami módosított változatát) olvasod a tankönyveidben. Ezt olvasod újra meg újra az újságokban és a magazinokban. Ha figyelmes vagy, hetente kétszer-háromszor találkozol vele valamilyen formában. Ezt ismételgetik megszokásból a történészek, akik bizonyára felismernék, hogy hazugság, ha nem ismételgetnék megszokásból. – De mi benn a hazugság? – Az emberek szó a hazugság, Julie. Nem az emberek tették mindezt, hanem a ti kultúrátok emberei ; a több tízezer kultúra egyike. Az a hazugság, hogy a ti tetteitek az emberiség tettei. Az a hazugság, hogy ti vagytok az emberiség, hogy a ti történelmetek az emberiség történelme. Az igazság az, hogy tízezer éve egy nép feladta a gy˝ujtöget˝o életmódot, és letelepedett földet m˝uvelni. Az emberiség többi része – a másik kilencvenkilenc százalék – továbbra is úgy élt, mint azel˝ott. Egy-két percre kómába estem, majd megszólaltam: – A következ˝o a meglátásom. Úgy t˝unik, mintha ez lett volna az emberi evolúció következ˝o

29

Az emberi történelem 17 másodpercben lépése. A gy˝ujtöget˝o ember kihalt, helyére lépett a földm˝uves ember. Izmael bólintott. – Nagyon jó meglátás, Julie. Nekem ez még nem t˝unt fel. Tényleg ez a benyomása támad az embernek, de természetesen nem igaz. – Honnan tudod? – El˝oször is onnan, hogy a gy˝ujtöget˝o ember a mai napig nem halt ki. Másodszor onnan, hogy a gy˝ujtöget˝o és a földm˝uves emberek egyáltalán nem tartoznak két külön fajhoz. Biológiailag nem különböztethet˝ok meg egymástól. Szigorúan csak kulturális különbségek vannak köztük. Ha egy gy˝ujtöget˝o kisgyerekét földm˝uvesek nevelik fel, akkor földm˝uves lesz bel˝ole. Ha egy földm˝uves kisgyerekét gy˝ujtöget˝ok nevelik fel, akkor pedig gy˝ujtöget˝o. – Rendben van. De akkor is olyan volt. . . nem is tudom. Olyan volt, mintha a zenekar új dallamot kezdett volna játszani, és világszerte táncra perdültek volna rá az emberek. Izmael bólintott, és azt mondta: – Tudom, hogy így hangzik, Julie. A történelemkönyveitek csakugyan ilyen egyszer˝u történetet farigcsáltak az egészb˝ol. Valójában rendkívül mozgalmas és összetett történet ez; létfontosságú, hogy a kultúrátokban mindenki megismerje. A jöv˝otök nem Róma bukásának, Napóleon fölemelkedésének, az amerikai polgárháborúnak, de még csak nem is a világháborúknak a megértését˝ol függ. A jöv˝otök annak megértésén múlik, hogy hogyan lettetek azok, akik vagytok. Erre a történetre próbállak rávezetni. Izmael elhallgatott, majd mintegy tíz percig üveges tekintettel üldögélt. Végül összevont szemöldökkel megrázta a fejét, mire én megkérdeztem, hogy mi a baj. – Megkíséreltem kitalálni, hogy miként értethetném meg veled a történetet egyetlen nekifutással, Julie, de nem hiszem, hogy ez lehetséges. Többször és többféleképpen kell nekifutnunk, minden alkalommal más-más témára helyezve a hangsúlyt. Érted, hogy mit mondok? ˝ – Oszintén szólva nem nagyon. De készségesen hallgatlak. – Jó. Most a te zenés-táncos hasonlatod alapján beszélem el a történetet. Fantáziaszüleménynek hathat, ám korántsem olyan fantáziaszülemény, mint a történelemkönyveitekben olvasható történet, amely történelmi értelemben nagyjából olyan hasznos, mint Lúdanyó meséi.

30

Dallamok és táncosok Terpszihoré a világegyetembeli utazásod egyik kedvedre való állomása lenne (mondta Izmael). E bolygó (amúgy a tánc múzsája után kapta a nevét) lakói a szokásos módon jelentek meg az életközösségben. Egy ideig a többi lényhez hasonlóan éltek, egyszer˝uen azt ették, ami elébük került. Pár millió év elteltével azonban észrevették, hogy nagyon könnyen el˝osegíthetik kedvenc táplálékaik szaporodását. Mondhatnánk, hogy rájöttek pár nagyon egyszer˝u lépésre, melyekkel ez elérhet˝o. Nem kellett megtenniük ezeket a lépéseket az életben maradásukhoz, de ha megtették o˝ ket, akkor mindig könnyebben jutottak hozzá a kedvenc táplálékaikhoz. Ezek a lépések természetesen tánclépések voltak. Pár tánclépéssel, havonta három-négy nap tánccal, jelent˝osen gazdagítani tudták az életüket, szinte minden fáradság nélkül. A földlakókhoz hasonlóan e bolygó lakóit is több nép alkotta, nem egyetlen, és id˝ovel mindegyik nép kialakította a maga táncmódját. Egyesek továbbra is csak pár tánclépést tettek meg havonta három-négy napon. Mások jobbnak látták, ha többet ehetnek kedvenc táplálékaikból, így aztán minden második vagy harmadik nap táncoltak egy keveset. Megint mások nem látták akadályát annak, hogy zömmel a kedvenc táplálékaikon éljenek, úgyhogy minden egyes nap táncoltak egy keveset. Több tízezer év telt el így a bolygón, melynek lakói úgy gondoltak magukra, mint az istenek kezei közt él˝o, mindent az istenekre hagyó emberekre. Ezért aztán Meghagyóknak nevezték magukat. Ám a Meghagyók egy csoportja végül azt gondolta magában: „Miért éljünk csak részben a kedvenc táplálékainkon? Miért nem kizárólag azokon élünk? Csupán sokkal több id˝ot kell szánnunk a táncra.” Tehát ez a bizonyos csoport naponta több órát szánt a táncra. Mivel úgy tartották magukról, hogy a saját kezükbe vették a boldogulásukat, Elvev˝oknek fogjuk hívni o˝ ket. Az eredmény látványos volt. Az Elvev˝ok dúskáltak a kedvenc táplálékaikban. Hamarosan kialakult az intéz˝ok osztálya, melynek tagjai a fölösleg felhalmozásáról és tárolásáról gondoskodtak – amire sosem volt szükség akkoriban, amikor még mindenki csak pár órát táncolt hetente. Az intéz˝ok nagyon elfoglaltak voltak ahhoz, hogy maguk is táncoljanak, és mivel dönt˝o fontosságú munkát végeztek, hamarosan társadalmi és politikai vezet˝oket láttak bennük a többiek. Ám pár évvel kés˝obb az Elvev˝ok vezet˝oi a tápláléktermelés visszaesésére lettek figyelmesek, így utánanéztek, hogy mi a baj. Kiderült, hogy lazsáltak a táncosok. Már nem több órát táncoltak naponta, hanem csak egyet vagy kett˝ot, néha még annyit sem. A vezet˝ok tudni szerették volna ennek az okát. – Mi értelme annyit táncolni? – kérdezték a táncosok. – Nem kell naponta hét-nyolc órát táncolnunk ahhoz, hogy legyen elég élelmünk. Akkor is van b˝oven elég, ha naponta csak egy órát táncolunk. Sose vagyunk éhesek. Szóval miért ne lazítsunk, miért ne vegyük könnyedén az életet, ahogy egykor? A vezet˝ok persze egészen másként látták a dolgokat. Ha a táncosok megint a régi módon élnek, akkor hamarosan nekik is úgy kell élniük, ez pedig egyáltalán nem nyerte el a tetszésüket. A legkülönfélébb cseleket eszelték ki és vetették be azért, hogy bátorítással, hízelgéssel,

31

Dallamok és táncosok csábítással, megszégyenítéssel vagy kényszerrel rávegyék a táncosokat a hosszabb táncra, de semmi sem használt, mígnem egyikük kitalálta, hogy zárják el az élelmet. – Azzal meg mit érünk el? – kérdezték t˝ole. – Most azért nem táncolnak a táncosok, mert egyszer˝uen csak magukhoz vehetik az ennivalót. Ha elzárjuk, akkor nem tudják megtenni. – De ha elzárjuk az élelmet, akkor éhen fognak halni! – Nem, nem értitek – felelte mosolyogva. – A tánchoz kötjük az élelemb˝ol való részesedést; ennyi meg ennyi élelem jár ennyi meg ennyi táncért. Tehát ha keveset táncolnak, akkor keveset kapnak enni, ha pedig sokat táncolnak, akkor sokat. Így aztán a lazsálók mindig éhesek lesznek, a sokat táncolóknak pedig tele lesz a hasuk. – Sosem fognak belemenni ebbe – adták a tudtára. – Nem lesz más választásuk. Raktárakba zárjuk az élelmet; vagy táncolnak érte, vagy éheznek. – Egyszer˝uen betörnek majd a raktárakba. ˝ – Oröket toborzunk közülük. A raktárak o˝ rzéséért cserébe fölmentjük o˝ ket a tánc alól. Nekik is ugyanúgy fizetünk, mint a táncosoknak, vagyis élelemmel. Ennyi meg ennyi óra o˝ rködésért ennyi meg ennyi élelem jár. – Ez sosem fog m˝uködni – mondták a többiek. Furcsa módon azonban mégis m˝uködött. Még jobban is, mint korábban, mert a táplálék hét lakat alá zárása hatására most már mindig b˝oven voltak táncolni hajlandó emberek, és sokan örültek, ha napi tíz, tizenkét vagy akár tizennégy órát táncolhattak. A táplálék hét lakat alá zárásának egyéb következményei is voltak. Régebben például a szokványos kosarakban is elfért az élelemfölösleg. Csakhogy ezek alkalmatlannak bizonyultak az óriásira duzzadt fölösleg tárolására. A fazekasoknak kellett átvenniük a kosárfonók feladatát, és meg kellett tanulniuk minden addiginál nagyobb edényeket készíteni, ami azt jelentette, hogy nagyobb és hatékonyabb éget˝okemencékre volt szükségük. És mivel nem minden táncos fogadta örömmel a táplálék elzárását, az o˝ röket jobb fegyverekkel kellett ellátni, vagyis a szerszámkészít˝ok új anyagokkal kezdték felváltani a régi id˝ok k˝ofegyvereit – rézzel, bronzzal stb. A fegyverkészítéshez felhasználható fémeket aztán más kézm˝uvesek is alkalmazni kezdték. Egymás után születtek az új mesterségek. A táncosok napi tíz-tizenkét órányi táncra kötelezése azonban egy sokkal fontosabb következménnyel is járt. A népességnövekedés eredend˝oen a rendelkezésre álló táplálék mennyiségét˝ol függ. Ha egy tetsz˝oleges fajnak növekszik a táplálékkészlete, akkor az adott populáció növekedni fog – feltéve, hogy van hová terjeszkednie. És az Elvev˝oknek természetesen b˝oven volt hová terjeszkedniük – a szomszédaik területeire. Habozás nélkül hajlandók voltak békésen terjeszkedni a szomszédaik földjein. Így szóltak a körülöttük él˝o Meghagyókhoz: „Figyeljetek, miért nem táncoltok úgy, mint mi? Nézzétek, mennyi mindent értünk el így. Olyan dolgaink vannak, melyekr˝ol még csak álmodni sem tudtok. Szörnyen hatástalan és eredménytelen a táncotok. Mi úgy táncolunk, ahogyan arra az embert szánták. Hadd költözzünk hát be a területeitekre, és megmutatjuk, hogy hogyan is megy ez.” A körülöttük él˝ok közül egyeseknek megtetszett ez a gondolat, így áttértek az Elvev˝ok útjára. Mások azonban így szóltak: „Nagyon jól megvagyunk így is. Hetente pár órát táncolunk, és többet nem is akarunk. Szerintünk o˝ rültség heti ötven-hatvan óra tánccal kiütnötök magatokat,

32

Dallamok és táncosok de ez rátok tartozik. Ha nektek tetszik, hát csináljátok. Mi azonban nem fogjuk csinálni.” Az Elvev˝ok tovább terjeszkedtek, és végül elszigetelték azokat, akik még mindig kitartottak. A szindzs volt az egyik ilyen nép; napi pár óra tánccal szokták el˝oteremteni a kedvenc táplálékaikat. Eleinte folytatták a korábbi életmódjukat. Kés˝obb azonban a gyerekeik megirigyelték az Elvev˝ok gyerekeinek holmijait, és mind többen ajánlották fel az Elvev˝oknek, hogy táncolnak nekik napi pár órában, és segítenek o˝ rizni az élelemraktáraikat. Néhány nemzedékkel kés˝obb a szindzsek már teljesen magukévá tették az Elvev˝ok életmódját, és azt is elfelejtették, hogy valaha szindzsek voltak. Egy másik ilyen elszigetelt nép volt a kemke; hetente csak pár órát szoktak táncolni, és imádták ezt a ráér˝os életmódot. Eltökélték, hogy nem fognak úgy járni, mint a szindzsek, és tartották is magukat. Hamarosan azonban a következ˝o szavakkal fordultak hozzájuk az Elvev˝ok : „Figyeljetek, nem lehet a tiétek ez a sok föld a területünk kell˝os közepén. Nem használjátok hatékonyan. Vagy elkezdtek úgy táncolni, mint mi, vagy kénytelenek leszünk átköltöztetni benneteket a földetek egyik zugába, hogy jó hasznát vehessük a maradéknak.” A kemkék azonban nem voltak hajlandók Elvev˝ok módjára táncolni, így az Elvev˝ok átköltöztették o˝ ket a földjük egyik zugába, melyet „rezervátumnak”, vagyis a kemkéknek „fenntartott” területnek neveztek. A kemkék azonban a gy˝ujtögetéssel való táplálékszerzéshez voltak szokva, és a rezervátumuk nem volt elég nagy ahhoz, hogy megéljenek a gy˝ujtögetésb˝ol. Az Elvev˝ok azt mondták nekik: „Semmi baj, majd mi ellátunk benneteket élelemmel. Csak annyit kérünk t˝oletek, hogy maradjatok a rezervátumotokban.” Az Elvev˝ok tehát ellátták o˝ ket élelemmel. A kemkék hamarosan elfelejtették a vadászás meg a gy˝ujtögetés mikéntjét, és persze minél többet felejtettek, annál jobban függtek az Elvev˝okt˝ol. Hitvány koldusoknak kezdték érezni magukat, odalett minden önbecsülésük, alkoholisták lettek, halálos levertség lett úrrá rajtuk. Végül a gyerekeik semmi értelmét nem látták már a rezervátumbeli életnek, és lassan odébbálltak, hogy napi tíz órát táncoljanak az Elvev˝oknek. Egy másik elszigetelt nép volt a waddi; havonta csak pár órát szoktak táncolni, és tökéletesen boldogok voltak így. A szindzsek és a kemkék példáját látva eltökélték magukat, hogy velük ez nem fog megtörténni. Tudták, hogy jóval több vesztenivalójuk volt, mint az el˝obbi két népnek, akik már amúgy is többet táncoltak a kedvenc táplálékaik el˝oteremtéséhez. Tehát amikor az Elvev˝ok Elvev˝okké válásra ösztönözték o˝ ket, akkor a waddik csak azt mondták, hogy köszönik, de boldogok úgy, ahogy vannak. Amikor végül rezervátumba akarták kényszeríteni o˝ ket az Elvev˝ok, akkor azt felelték nekik, hogy arra sem hajlandók. Az Elvev˝ok tudatták velük, hogy nincsen választásuk. Ha önszántukból nem költöznek be a rezervátumba, akkor er˝oszakkal költöztetik be o˝ ket. A waddik azt válaszolták, hogy er˝oszakra er˝oszak lesz a válasz, és figyelmeztették az Elvev˝oket, hogy készek a végs˝okig küzdeni életmódjuk meg˝orzéséért. Azt mondták: – Figyeljetek, errefelé a tiétek minden föld. Nincs szükségetek a mi kis földünkre. Csak annyit kérünk, hogy hagyjatok minket a nekünk tetsz˝o módon élni. Nem fogunk zavarni benneteket. Az Elvev˝ok azonban így válaszoltak: – Nem értitek. Nemcsak eredménytelen és pazarló az életmódotok, hanem rossz is. Az embereket nem ilyesféle életre szánták, hanem olyanra, mint minket Elvev˝oket. – Mégis honnan tudjátok ezt? – kérdezték a waddik. – Ez nyilvánvaló – válaszolták az Elvev˝ok. – Nézzétek csak, hogy mennyire sikeresek va-

33

Dallamok és táncosok gyunk. Ha nem az embereknek szánt életmódot folytatnák, akkor nem lennénk ennyire sikeresek. – A mi szemünkben egyáltalán nem vagytok sikeresek – felelték a waddik. – Napi tíz-tizenkét óra táncra kényszerítitek az embereket, csak hogy életben maradhassanak, és ez szörny˝u élet. Mi csak havi pár órát táncolunk, és sosem éhezünk, mert a világon az összes táplálék szabadon hozzáférhet˝o. Könny˝u, gondtalan életünk van, és err˝ol szól a siker. – Nem err˝ol szól a siker – mondták az Elvev˝ok. – Majd meglátjátok, hogy mir˝ol szól, amikor a csapataink er˝onek erejével átköltöztetnek benneteket a nektek kijelölt területre. És a waddik csakugyan megtudták, hogy mi a siker – legalábbis az Elvev˝ok felfogásában –, amikor megérkeztek a katonák, hogy el˝uzzék o˝ ket a szül˝oföldjükr˝ol. Az Elvev˝ok katonái nem voltak bátrabbak vagy ügyesebbek, viszont létszámban fölülmúlták a waddikat, és velük ellentétben könnyedén tudták pótolni a veszteségeiket. A fegyvereik is jobbak voltak, és ami a legfontosabb, sosem fogytak ki az élelemb˝ol, míg ugyanez a waddikra egyáltalán nem volt igaz. Az Elvev˝ok katonáinak sosem kellett az élelem miatt aggódniuk, mert naponta friss szállítmányok érkeztek hazulról, ahol folyamatosan roppant mennyiségben termelték a táplálékot. A háború során egyre fogyatkozott, egyre gyöngült a waddik hadereje, és a megszállók nemsokára teljesen ki is irtották o˝ ket. Az eseményeknek ez a mintázata nemcsak a következ˝o pár évben ismétl˝odött meg, hanem az elkövetkez˝o évszázadokban és évezredekben is. A tápláléktermelés rendületlenül fokozódott, az Elvev˝ok népessége pedig vég nélkül növekedett, ami további földek elfoglalására késztette o˝ ket. Ahová csak megérkeztek, mindenütt hetente vagy havonta pár órát táncoló népeket találtak, és mindegyiknek ugyanazt a választási lehet˝oséget adták, mint a szindzseknek, a kemkéknek meg a waddiknak: Csatlakozzatok hozzánk, és engedjétek hét lakat alá zárni a táplálékotokat – különben elpusztultok. Végeredményben azonban csalóka látszat volt csupán ez a választás, mert mindenképpen elpusztították o˝ ket, akármit is csináltak: ha beolvadtak, ha rezervátumba költöztek, ha megpróbálták visszaverni a megszállókat. A világon átviharzó Elvev˝ok nyomában csak további Elvev˝ok maradtak. Így történt, hogy végül mintegy tízezer évvel kés˝obb Terpszihoré lakossága szinte kizárólag Elvev˝okb˝ol állt. A Meghagyók néhány fennmaradt népe eldugottan élt a sivatagokban és o˝ serd˝okben, melyek nem kellettek az Elvev˝oknek, vagy ahová még nem jutottak el. És az Elvev˝ok között senki sem vonta kétségbe, hogy az o˝ életmódjukat szánták az embereknek. Mi lehetne jobb annál, mint hogy az embernek elzárják a táplálékát, és naponta nyolc, tíz vagy tizenkét órát kell táncolnia az életben maradásért? A gyerekeik a következ˝oképpen tanulták a történelmet az iskolákban. Már vagy hárommillió éve léteztek hozzájuk hasonló emberek, de még nagyon sokáig nem tudták, hogy a tánc el˝osegíti a kedvenc táplálékaik szaporodását. Erre csak mintegy tízezer évvel korábban jöttek rá a kultúrájuk alapítói. Az Elvev˝ok boldogan elzárták a táplálékukat, hogy ne lehessen szabadon hozzáférni, és rögvest nekiálltak naponta nyolc-tíz órát táncolni. A körülöttük él˝o emberek korábban még sosem táncoltak, ám lelkesen táncra perdültek, mert rögtön belátták, hogy ezt az életmódot szánták az embereknek. Néhány elszórt, a táplálék elzárásának nyilvánvaló el˝onyeit meglátni képtelen buta nép kivételével az egész világon akadálytalanul végigsöpört a Nagy Táncforradalom.

34

A példázat vizsgálata Izmael elhallgatott, én pedig úgy néztem magam elé, mint akinek bomba robbant a közelében. Végül mondtam neki, hogy járnom kell egyet, és koffeinre van szükségem az elhangzottak átgondolásához. De az is lehet, hogy szó nélkül kitántorogtam; nem igazán emlékszem. Tulajdonképpen visszamentem a Pearson áruházba, és lifteztem egy darabig. Nem tudom, hogy miért nyugszom meg ett˝ol, de megnyugszom. Mások sétálnak egyet az erd˝oben. Én liftezek az áruházakban. Aztán vettem egy kólát. Visszatekintve látom, hogy már másodszor említem a kólát. Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy reklámozom. Az se érdekel, ha soha senki nem iszik többé kólát, de megvallom, id˝onként legurítok egyet. Háromnegyed órával kés˝obb még mindig úgy éreztem magam, mint akinek a közelében bomba robbant, leszámítva, hogy én nem szenvedtem, vagy ilyesmi. Akkor érzésem szerint már megértettem, hogy mi is a tanulás. Persze a tanulás lehet az is, hogy az ember utánanéz egy szó jelentésének. Kétségkívül az is tanulás, olyasmi, mintha egy f˝uszálat ültetnénk a gyepre. Aztán viszont itt van az a tanulás, amely olyan, mintha felrobbantanánk az egész gyepet, aztán nulláról kezdenénk. A táncosokról szóló történet ilyen hatással volt rám. Végül is fölmerült bennem néhány kérdés, így visszamentem a 105-ös szobába. Azt mondtam: – Lássuk, hogy megértettem-e a hallottakat. – Ez jó ötlet – helyeselt Izmael. – A tánc alatt a földm˝uvelést érted. Bólintott. – Szerinted a mez˝ogazdaság nem csak a mi teljeskör˝u, átfogó gazdálkodásunkból áll. Azt mondod, hogy a mez˝ogazdaság a kedvenc táplálékaid szaporodásának el˝osegítése. Megint bólintott. – Mi más lehetne? Ha egy kietlen szigetre vet˝odsz, nem tenyészthetsz csak úgy tyúkokat, nem termelhetsz csak úgy csicseriborsót; csak ha már eleve van ott valamennyi. Csak azt szaporíthatod, ami már terem és tenyészik. – Igaz. És szerinted az emberek már jóval a mez˝ogazdasági forradalom el˝ott is el˝osegítették a kedvenc táplálékaik szaporodását. – Bizonyára. Nincs ebben semmi rejtélyes. Már körülbelül kétszázezer évvel a „forradalmatok” el˝ott is éltek emberek, akik éppolyan okosak voltak, mint te. Mindegyik nemzedékben voltak olyan emberek, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy észkombájnok legyenek, ám nem kell ahhoz észkombájnnak lenned, hogy tudd: a növények magvakból kelnek ki. Nem kell ahhoz észkombájnnak lenned, hogy tudd: érdemes földbe dugni pár magot, miel˝ott odébbállsz egy területr˝ol. Nem kell ahhoz észkombájnnak lenned, hogy gyomlálj egy kicsit. Nem kell ahhoz észkombájnnak lenned, hogy tudd: vadászatkor mindig a hímet érdemes elejteni, nem a n˝ostényt. A nomád vadászokat csak egy lépés választja el attól, hogy a kedvenc állataikat

35

A példázat vizsgálata követ˝o vadászok-pásztorok legyenek, ez utóbbiakat pedig csak egy lépés választja el attól, hogy pásztorok-vadászok legyenek, akik némileg irányítják a kedvenc állataik vándorlását, és ˝ elzavarják a többi ragadozót. Oket pedig csak egy lépés választja el attól, hogy igazi pásztorok legyenek, akik teljes ellen˝orzést gyakorolnak az állataik felett, és tanulékony állatokat tenyésztenek. – Szerinted tehát a mez˝ogazdasági forradalom egyszer˝uen abból állt, hogy az emberek a teljes idejükben csinálták azt, amit korábban több ezer éven át az idejük egy részében csináltak. – Hát persze. Nincs olyan találmány, amelyik egyetlen lépésben születik meg, a semmib˝ol. Tízezer találmányt kellett kitalálni, hogy aztán Edison feltalálhassa a villanykörtét. – Igaz. Szerinted azonban a mez˝ogazdasági forradalmunk igazi felfedezése nem a tápláléktermesztés volt, hanem a táplálék elzárása. – Igen, ez feltétlenül kulcsszerepet játszott. Nélküle megtorpant volna a forradalmatok. Még ma is megtorpanna. – Pont ezt akartam felhozni utoljára. Azt mondod, hogy a forradalmunk máig sem ért véget. – Úgy van. Viszont nemsokára véget ér. A forradalom nagyszer˝uen zajlott addig, amíg volt elég terület a terjeszkedéshez, most azonban nincs több. – Talán folytathatjuk más bolygókon. Izmael megrázta a fejét. – Az is csak átmeneti megoldás lenne, Julie. Tegyük fel, hogy a fajotok esetében hatmilliárd f˝o az elfogadható maximum bármely bolygón (bár gyanúm szerint a hatmilliárd jóval meghaladja az egészséges maximumot). Ezt a hatmilliárdot még jóval az évszázad vége el˝ott eléritek. Továbbá tegyük fel, hogy a világegyetem összes bolygóját egy pillanat alatt elérhetitek, és rögtön neki tudtok állni kiköltöztetni az embereket. A népességetek ma körülbelül harmincöt évenként kétszerez˝odik meg, tehát harmincöt év múlva megtelne veletek a második bolygó. Hetven év múlva négy bolygó lenne tele. Százöt év múlva nyolc. És így tovább. Ekkora kétszerez˝odés mellett 3000 környékén egymilliárd bolygó lenne tele. Tudom, hogy hihetetlennek t˝unik, de bízz bennem, jó a számítás. 3300 környékén százmilliárd bolygó lenne tele; ennyi bolygó állna rendelkezésetekre ebben a galaxisban, ha minden egyes csillag körül keringene egy lakható bolygó. Ha ilyen mértékben gyarapodnátok tovább, akkor újabb harminc öt év múlva megtelne a második galaxis. További harmincöt év után négy galaxis lenne tele, és újabb harminc öt év után nyolc. 4000-re megtöltenétek egymillió galaxis bolygóit. 5000re egybillió galaxisét, vagyis az összes bolygót a világegyetemben. Mindössze háromezer év alatt, pedig azzal a valószín˝utlen feltevéssel éltünk, hogy a világegyetemben az összes csillag körül kering egy lakható bolygó. Mondtam neki, hogy elég nehezen hihet˝ok ezek a számok. – Egyszer számold ki te magad, és akkor nem kell elhinned, akkor majd tudni fogod. A korlátlan növekedés óhatatlanul a világegyetem elárasztásával végz˝odik. Marvin Harris antropológus egyszer kiszámolta, hogy ha az emberi népesség nemzedékenként megkétszerez˝odne (nem harmincöt, hanem húsz évente), akkor az egész világegyetemb˝ol majdnem kétezer év alatt egyetlen hatalmas emberi protoplazma lenne. Egy darabig csak ültem ott, és megpróbáltam felfogható méretekbe s˝uríteni ezt az egészet. Végül említettem neki egy lányt, akinek majdnem elszállt az agya, amikor valaki végre nekilátott elmagyarázni neki, hogy honnan jönnek a kisbabák. „Bizonyára egy kút fenekén n˝ott fel, vagy ilyesmi” – mondtam Izmaelnek.

36

A példázat vizsgálata Jutalmul udvarias érdekl˝odéssel tekintett rám. – Eleinte talán úgy érezte, hogy Isten cserbenhagyta, amikor ilyen utálatos módon intézte el az emberi szaporodást. Aztán úgy érezte, hogy mindenki cserbenhagyta, aki tudott err˝ol, de nem szólt róla neki. Aztán pedig megalázó volt számára a tudat, hogy rajta kívül a világon mindenki ismerte már ezt az egyszer˝u tényt. – Jól értem, hogy ennek valami köze van a beszélgetésünkhöz? – Igen. Szeretném tudni, hogy rajtam kívül a világon mindenki tudja-e már azt, amit a táncosokról szóló történetben meséltél. – El˝oször is gy˝oz˝odjünk meg arról, hogy mindketten értjük, amit meséltem. Mit visz véghez a történet ? Ez nem volt valami nehéz kérdés. Ezen töprengtem a Pearson áruházban, miközben föl-alá lifteztem. A következ˝ot válaszoltam: – Szétzúzza a hazugságot, miszerint tízezer éve mindenki felhagyott a gy˝ujtögetéssel és letelepedett földet m˝uvelni. Szétzúzza a hazugságot, miszerint olyan esemény volt ez, amelyet mindenki az id˝ok kezdete óta várt. Szétzúzza a hazugságot, miszerint az életmódunk elterjedtté válása azt bizonyítja, hogy az embereket erre az életmódra „szánták”. – Szóval rajtad kívül a világon mindenki tudja már mindezt? Aligha. Sokan vannak, akik e történet hallatán úgy éreznék, hogy „mindig is tudták”, vagy gyanítottak „valami ilyesmit”. Sokan vannak, akik maguktól is rájöhettek volna (rendelkezésükre álltak a tények), de mégsem jöttek rá. Nem volt meg hozzá bennünk a szándék. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy az emberek ritkán vesz˝odnek olyasminek a keresésével, amit nem szeretnének megtalálni. Inkább félrenéznek. Hozzá kell még tennem, hogy nem valami eredeti meglátás ez részemr˝ol. – Össze vagyok zavarodva – mondtam egy id˝o után. – Azt hiszem, megint elkóboroltunk a f˝oútról. – Nem kóboroltunk, Julie, legalábbis nem céltalanul. A megvizsgálandó dolgokat néha nem láthatod a f˝oútról, ezért id˝onként alárendelt utakra kell lépnünk. Ezek azonban mindig viszszavezetnek a f˝oúthoz. Látod, hogy merre tart? – Csak halványan, bizonytalanul. – A f˝oút elvezet oda, hogy a kultúrátokhoz tartozó embereknek miért a földön kívül kell megtalálniuk a bölcsességet; a mennyországban, az Isten és az angyalok otthonában; a világ˝urben, a „fejlett” földönkívüli fajok otthonában; a másvilágon, az elhunytak szellemeinek otthonában. – H˝u, tényleg oda tartunk! – kiáltottam. – Nem is vettem észre, hogy az ábrándom beleillik ebbe a sémába. Mert hát err˝ol beszélsz, nem? – De igen, err˝ol. A felfogásotok szerint hiányzik bel˝oletek az alapvet˝o tudás. Mindig is hiányzott. Ilyen a természetetek. Már az elérhetetlensége is különlegessé teszi ezt a tudást. Azért elérhetetlen, mert különleges, és azért különleges, mert elérhetetlen. Valójában annyira különleges, hogy csak természetfölötti eszközökkel férhettek hozzá: imával, szeánszokkal, asztrológiával, meditációval, az elmúlt életek feltárásával, médiumok közvetítésével, kristálygömbök kémlelésével, kártyajóslással stb. – Vagyis hókuszpókusszal – szóltam közbe.

37

A példázat vizsgálata Izmael rám meresztette a szemét egy pillanatra, majd kett˝ot pislantott. – Hókuszpókusszal? – Mindazzal, amit felsoroltál. Szeánszok, asztrológia, médiumok, angyalok, ilyesmik. Finoman megrázta a fejét, úgy, mint amikor sótartót ráz meg az ember, hogy üres-e. Aztán folytatta. – Szeretném láttatni veled, hogy a kultúrátokhoz tartozó emberek körében elfogadott tény, hogy ez a tudás elérhetetlen. Nem esnek ett˝ol ámulatba, még csak össze sem zavarodnak t˝ole. Nincs mit megmagyarázni. Teljesen biztosra veszik, hogy nehéz hozzájutni ehhez a tudáshoz. Te például biztosra vetted, hogy a megszerzéséhez legalább egy galaktikus utazás szükséges. – Igen, most már belátom. Izmael megrázta a fejét. – Még mindig nem sikerült kifejeznem, amit akarok. Hadd próbáljam meg újra. A gondolkodókat nem a tudásuk korlátozza, mert a tudásukat mindig gyarapíthatják. Inkább a talányok korlátozzák o˝ ket, mert nem lehetsz kíváncsi arra, amit nem találsz talányosnak. Az emberek egyszer˝uen nem tudják megvizsgálni azt, ami nem érdekli o˝ ket. Az ilyesmi vakfoltot képez: egy nem érzékelt pontot, amelyr˝ol nem is tudnak, amíg valaki rá nem irányítja a figyelmüket. – És te most megpróbálod ráirányítani a figyelmemet. – Pontosan. Mi ketten éppen egy ismeretlen területet fedezünk fel: egy egész kontinenst a kultúrátok vakfoltjának takarásában. – Egy pillanatra szünetet tartott, majd azt mondta, hogy aznapra itt meg is állhatnánk. Azt hiszem, egyetértettem vele. Nem voltam kifejezetten fáradt, de úgy éreztem magam, mint aki éppen megevett három szelet tortát. Felálltam és közöltem vele, hogy akkor jöv˝o szombaton találkozunk. Mivel még fél perc múltán sem adott semmilyen választ, azt kérdeztem: – Jó lesz így? – Nem éppen a legjobb – válaszolta. Tudattam vele, hogy nemrég kezd˝odött meg a suli, és az els˝o hetekben mindig igyekszem példásan viselkedni. Ami azt jelentette, hogy esténként komolyan nekiültem a házi feladatoknak. – Hadd magyarázzam meg, Julie. Nehéz helyzetben vagyok. – Maga köré mutatott. – Eddig egy Rachel Sokolow nev˝u régi barátom gondoskodott rólam ezen a helyen. Két hónapja meghalt. – Szomorúan hallom – mondtam az emberek szokásos módján. – Az imént azt mondtam, hogy nehéz helyzetben vagyok; valójában még annál is nehezebben. Legkés˝obb két hét múlva ki kell költöznöm innen. – És hová fogsz menni? Megrázta a fejét. – Ezen még dolgozom. Viszont tudnod kell, hogy már nem maradhatok itt sokáig. Vagyis nem célszer˝u, ha csak hétvégenként jössz el. Egy pillanatra gondolkodóba estem, majd tudni szerettem volna, hogy Alan Lomax segíteni fog-e neki. – Miért kérded? – Nem tudom. Talán csak azért, mert segítség nélkül aligha tudsz elköltözni. – Alan nem segít – felelte Izmael. – Semmit sem tud az egészr˝ol. Nem kell tudnia róla. Neked viszont igen, mert te azt hitted, hogy b˝oven van id˝onk. – Szerintem látta, hogy nem

38

A példázat vizsgálata voltam elégedett ezzel a válasszal, mert folytatta. – Alan már hetek óta jár hozzám, szinte naponta, és hamarosan elérkezünk nagyjából oda, ahová együtt még el tudunk jutni. Ennek ellenére nyilván volt valami, amir˝ol gondosan hallgatott: arról, hogy Alannek miért nem szólt egy szót sem az egészr˝ol. Talán nem is kellett tudnia Izmael közelg˝o költözésér˝ol, de miért ne tudhatott volna róla? Ekkor Izmael megmutatta, hogy szavak nélkül és képes „szólni” hozzám. Valamiképpen egy véleményt sugárzott felém, méghozzá a következ˝ot: Ez nem tartozik rád. Közel sem volt annyira határozott és barátságtalan üzenet, mint amennyire írásban látszik. És persze magamtól is jól tudtam, hogy nem rám tartozik. A szaglászgató emberek mindig pontosan tudják, hogy mi tartozik rájuk és mi nem.

39

Látogatás Kalliopén Izmael láthatólag megkönnyebbült miután megosztotta velem a gondját. Most már szorított bennünket az id˝o, nem tétovázhattunk. Azért mégis egy olyan kérdéssel kezdtem a következ˝o találkozónkat, amely talán fölösleges volt: – Ha tudtad, hogy már csak pár hétig maradhatsz itt, akkor miért adtad fel az újsághirdetést? Felmordult. – Pontosan azért, mert már csak pár hétig maradhatok itt. Lehet, hogy ez az utolsó esélyem. – Mire ? – Hogy valaki elvigye, ami itt van. – Mármint ami a fejedben van? – Bólintott. – Bocsáss meg, ha bután viselkedek, de ezt hittem, hogy már sok tanítványod volt. – Úgy van, de egyikük sem vitte el azt, amit te fogsz elvinni, Julie. Egyikük sem vitte el azt, amit Alan fog elvinni. Mindegyik˝otök máshogy közvetíti az üzenetet. Mindegyik˝otök másféleképpen elmondva kapta, és másféleképpen elmondva fogja továbbadni. . . ugyanazt az üzenetet. – Alan nem hallotta a táncosok történetét? – Nem, te pedig nem fogod hallani a szerencsétlen repül˝osét. A neked elmondott történeteket f˝oként neked találtam ki, és akkor adom o˝ ket el˝o, amikor hallanod kell. Az Alannek elmondott történeteket f˝oként neki találtam ki, és akkor adom o˝ ket el˝o, amikor hallania kell. És e bevezet˝o után most elmondok neked egy tegnap este kitalált történetet. Biztosan emlékszel, amikor azt mondtam, hogy többször is el kell mesélnem, hogy hogyan lettetek ilyenek. – Igen. – A Terpszihorér˝ol szóló történet volt az els˝o elbeszélés. A második a Kalliopé bolygóról szól (az epikus költészet múzsája után kapta a nevét). – Ezt a bolygót is feltétlenül meglátogatnád a megvilágosodás utáni kutatásod során – kezdte Izmael. – A Kalliopén is nagyjából úgy jelent meg az élet, mint a Földön. Akik azt akarják hinni, hogy Isten végs˝o és változatlan formájukban hívta életre a fajokat, azok csak higgyék, én azonban nem tudom elfogadni az események ilyen primitív menetét. Ha az ember belemegy abba, hogy szül˝onek képzelje Istent, akkor el kell t˝un˝odnie azon, hogy vajon miféle Isten teremtené meg a gyerekeit kifejlett feln˝ottek alakjában, melyek mind készen állnak sas módjára szárnyalni, héja módjára látni, gepárd módjára futni, cápa módjára vadászni és számítástechnikus módjára gondolkodni. Érzésem szerint csak egy nagyon fantáziátlan és bizonytalan Isten. Mindenesetre a Kalliopé él˝olényeit az evolúció néven ismert folyamat hozta létre. Nincs okunk azt képzelni, hogy ez sajátos földi folyamat. Épp ellenkez˝oleg, amint majd kés˝obb világossá válik, az lenne meglep˝o, ha így volna. Nem szükséges és nincs is miért részletesen tárgyalni ezt a folyamatot. Elég lesz, ha megismered néhány eredményét. Figyelmedbe ajánlok például egy a fajt, amely mintegy tízmillió

40

Látogatás Kalliopén éve jelent meg a Kalliopén: egy tüskés gyík, hangyabolyokban való falatozásra alkalmas megnyúlt orral. Amikor azt mondom, hogy megjelent, akkor nem arra gondolok, hogy nem volt el˝odje. Természetesen volt; remélem, érted. Igennel feleltem. Mindazonáltal ez a tüskés gyík (hívjuk disznógyíknak) furcsa lény volt; legalábbis mi ketten furcsának találnánk, mint ahogy a sündisznót vagy a hangyászt is annak találjuk. Hadd kérdezzem meg, hogy mire számítasz ezzel a lénnyel kapcsolatban. Szerinted sikeresen beilleszkedik a Kalliopé életközösségébe? Azt feleltem, hogy nem volt semmim, ami alapján bármire is számíthattam volna. Honnan is lett volna? Izmael úgy bólintott, mintha értelmesnek találta volna a választ. – Vizsgáljuk meg ezt a kérdést egy hozzánk közelebbi helyen. Tegyük fel, hogy a biológusok felfedeznek egy disznógyíkot Új Guinea o˝ serdeinek mélyén. Ez egyáltalán nem kizárt. Állandóan fedeznek fel új fajokat. – Rendben. – Ekkor mire számítanál? Szerinted egy ilyen él˝olény sikeres lakója lenne Új Guinea o˝ serdeinek ? – Bizonyára. Miért ne? – Én most nem ezt a kérdést vizsgálom, Julie, hanem azt, hogy mire számítasz. Erre te azt felelted, hogy szerinted sikeres lenne. A következ˝o kérdés: Miért számítasz arra, hogy sikeres lesz ? – Mert. . . ha nem lenne sikeres, akkor ott sem lenne. – Hanem hol lenne? – Sehol. Elt˝unt volna. – Miért ? – Miért ? Mert. . . Mert a sikertelen fajok elt˝unnek. Nem? – Most jobban szeretném, ha te magad válaszolnál erre, Julie. Elt˝unnek vagy nem? – Elt˝unnek. El kell t˝unniük. Ha egy adott faj még itt van, akkor nyilván nem lehet sikertelen. – Pontosan. Függetlenül attól, hogy mi mennyire furcsának találjuk. Így hát a röpképtelen emu sikeres, akármilyen furcsának t˝unik is; a maga helyén, ez id˝o szerint. Ez nem garantálja a fennmaradást a bolygó létezésének teljes idejére. A dodó sikeres volt; a maga helyén, a maga idejében. Aztán nem tudott sikeresen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez – a maga helyén, a maga idejében –, így elbukott és elt˝unt. – Értem. – Ez egy alapvet˝o tény: A földi életközösség sosem csak egy rendszertelen gy˝ujtemény. Az életközösség a sikeres fajok gy˝ujteménye. Ez marad meg a sikertelen fajok elt˝unését követ˝oen. – Úgy van. – Most pedig térjünk vissza a Kalliopéra. Újra megkérdem, hogy mire számítasz a disznógyík esetében. – Arra, hogy sikeres, mert ha nem az volna, akkor már elt˝unt volna. – Helyes. A fajok nem a balsiker révén bukkannak fel. Az élet közössége sikeres fajokat hoz létre, a fennálló körülményekkel megbirkózni képes fajokat. Ezért állítom azt, hogy a földön megfigyelt folyamatok minden valószín˝uség szerint másutt is megfigyelhet˝ok. Az életközösségek mindig mindenütt jobbára sikeres fajokból tev˝odnek össze. – Igen, nem látom be, hogy hogyan is lehetne másként.

41

Látogatás Kalliopén – Ugyanakkor a közösségben bármely faj hanyatlóban lehet. Ha húsz év múlva visszatérsz, addigra talán már is elt˝unik. Ett˝ol azonban az általános elvárásunk továbbra is érvényben marad. Bármelyik faj kudarcot vallhat és elt˝unhet, ám egyetlen faj sem jön létre balsiker révén. A fajok nem a balsiker révén jönnek létre. Az egyszer˝uen elképzelhetetlen volna. – Igen, értem. – Térjünk vissza ismét a Kalliopéra. Most bemutatom a disznógyík szaporodását. Egyáltalán nem válogatják meg a partnereiket. Sem a hímek, sem a n˝ostények nem ismerik fel az ivadékaikat, viszont a n˝ostények felismerik a saját fészküket, és gondoskodnak minden kis gyíkról, amelyet benne találnak. Ha egy n˝ostény egy másik disznógyík fészkére bukkan a saját területén, akkor minden gyíkot elpusztít benne. Megkérdeztem, hogy miért. – Természetesen nem ismerhetjük a szándékait, de ezeknek az ivadékoknak az elpusztítása valóban el˝osegíti a saját szaporodását. Így a saját ivadékai révén nagyobb eséllyel kerülnek bele a génjei a génkészletbe. Érted, hogy mit mondok? – Azt hiszem. Talán egy kicsit homályosan, de azt hiszem, értem. – Jó. A hímek pont fordítva viselkednek. Amint már mondtam, a n˝ostények elpusztítják a saját területükön lev˝o vetélytársaik ivadékait. A hímek a mások területén lev˝oket ölik meg. – Miért a területükön kívül lev˝oket ölik meg? Miért nem az azon belül lev˝oket? – Mert a saját területén lev˝o ivadékok a sajátjai is lehetnek. A n˝ostény ivadékai csakis a n˝ostény saját fészkében vannak. A hím ivadékai viszont szétszórtan találhatók meg. – Kezdek beleszédülni. Hogyan segíti el˝o a saját szaporodását azzal, hogy megöli a területén kívül lev˝o ivadékokat? – Máshogy, mint az ivadékokat öl˝o n˝ostények. A saját területén kívül kóborló hím párosodási lehet˝oséget keres, és akkor párosodhat nagyobb eséllyel, ha az útjába kerül˝o n˝ostényeknek éppen nincsenek ivadékaik. Ha megöli az ivadékok jelenlegi nemzedékét, akkor a következ˝o nemzedék csakis az o˝ génjeit viszi tovább. – H˝u – szóltam közbe. – Tehát az ivadékok elpusztításának semmi köze nincs a populáció szabályozásához. – Az egyedek úgy viselkednek, hogy a génjeik nagyobb arányban kerüljenek bele a génkészletbe, ám persze a viselkedésüknek más hatásai is vannak. Ha sokan élnek a n˝ostény területén, akkor a n˝ostény nagyobb valószín˝uséggel talál idegen fészkeket; tehát nagyobb valószín˝uséggel fog ivadékokat ölni. Ha viszont kicsi a populáció, akkor a hímnek kevesebb alkalma nyílik a párosodásra a saját területén, ezért távolabbra megy. Távolabb pedig nagyobb valószín˝uséggel talál elpusztítandó ivadékokat. Vagyis ha kevesen élnek a saját területén, akkor a n˝ostény kevés ivadékot pusztít el, a hím pedig sokat pusztít másutt. Ha sokan élnek a saját területén, akkor a n˝ostény sok ivadékot pusztít el, a hím pedig keveset. Mindez összességében a populáció stabilizálódását eredményezi. Semmi sem kerülhet túlsúlyba, ha érvényesül egy ellenkez˝o hatás. – Rendben. – Nos, mit vársz egy ilyen rendszert˝ol? Beválik a disznógyíkoknál, vagy pedig kudarc lesz? Elég értelmetlennek találtam a kérdést, és ezt meg is mondtam neki. – Ha így építed fel, akkor akármilyen rendszer m˝uködhet. Bármit kitalálhatsz, és én kénytelen leszek azt felelni, hogy szerintem m˝uködik. Kitalálhatnál egy rendszert, amelyben a disznógyíkok nem is szaporodnak, és én kénytelen lennék azt mondani, hogy bizonyára m˝uködik,

42

Látogatás Kalliopén hiszen máskülönben nem létezne, nemde? – Jogos ellenvetés – ismerte el. – Ugyanakkor ez a rendszer nem csak a fantáziám szüleménye. Pontosan ezt figyelték meg a fehérlábú egereknél (Peromyscus leucopus), amelyek például az Allegheny-hegység erdeiben laknak. És nem csak náluk van ez így. Valami hasonló m˝uködik a réti pockoknál, a futóegereknél, a lemmingeknél és számos majomfajnál. – Rendben. Talán csak az a gond, hogy nem látom, hogy hová akarsz kilyukadni. – Megpróbállak rávezetni. A disznógyíkok (vagy a fehérlábú egerek) viselkedése furcsának t˝unhet, amíg meg nem érted, hogy hogyan járul hozzá az állat sikeréhez. Akár még erkölcstelenségnek is t˝unhet, olyasminek, aminek a derék emberek véget vetnének. – Igen, ez igaz. – Lásd be azonban, hogy ha átnevelnéd o˝ ket egy számodra esetleg magasabb, nemesebb mércéj˝unek t˝un˝o viselkedésre, akkor valószín˝uleg pár nemzedékkel kés˝obb kipusztulnának. Az imént bemutatott stratégiák evolúciósan stabilak, csak hogy egy kis szakkifejezéssel éljek. Képzeljük el, hogy az általunk most megfigyelt fajok az elmúlt tízmillió évben lezajlott százezer kísérlet eredményeképpen jöttek létre. Ez id˝o alatt mindenféle szaporodási stratégiát kipróbáltak. A legtöbb stratégia önpusztítónak bizonyult, mint például az, amelyiket említetted : hogy nem párosodnak. Amelyik állat nem párosodik, az nyilván semmit sem ad hozzá a génkészlethez. Nemzedékr˝ol nemzedékre az történik, hogy amelyik állat nem hajlamos a párosodásra, az nem szaporodik. Nemzedékr˝ol nemzedékre egyre ritkább lesz ez a hajlam. Érted ? – Igen, hogyne. – Ez id˝o alatt tucatnyi stratégiát próbálnak ki, és a szaporodást el˝osegít˝ok minden nemzedékben meger˝osödnek, míg a szaporodást hátráltatók gyöngülnek. Ezt is érted? – Igen. – Az id˝oszak végére a gy˝oztes stratégiák halmaza marad meg. Amikor az élettér zsúfolttá kezd válni, akkor a n˝ostények megölik az idegen fészkekben lev˝o ivadékokat. Amikor egyre ritkábban adódik lehet˝oség a szaporodásra, akkor a hímek elhagyják a saját területüket, és megölik az útjukba es˝o ivadékokat. E stratégiák elemzése kimutatná, hogy miért nem lehet fölülmúlni o˝ ket más stratégiákkal, de sem a hely, sem az id˝o nem alkalmas most erre. Így hát arra kérlek, hogy hidd ezt el nekem. Ez a két stratégia evolúciósan stabil, vagyis egyetlen más stratégia sem pótolhatja o˝ ket. Minden más stratégia kudarchoz fog vezetni. Azok az egyedek, amelyek az imént ismertetett körülmények között nem ölik meg az ivadékokat, azok nem fognak olyan sikeresen szaporodni, mint azok, amelyek megölik. Vagyis ezeknek a stratégiáknak a megzavarása e fajok biológiai életképességének megzavarásával ér fel. – Jól van, beleszédültem, de azt hiszem, értem. – Valószín˝uleg nagyon furcsállod a kicsinyek efféle gyilkolását. Szerintem nem azért, mert ez eleve különös, hanem inkább azért, mert életed során nem láttad ezeket a mintákat úgy, mint ahogy a többi mintát láttad. Sosem fogsz dokumentumfilmet látni a fehérlábú egerekr˝ol, mert filmtémaként egyszer˝uen nem érdekesek. Nagy, drámai él˝olényekr˝ol, például k˝oszáli kecskékr˝ol, vastagszarvú juhokról és elefántfókákról fogsz dokumentumfilmeket látni. És ezek kivétel nélkül az egyedek sikeres szaporodását el˝osegít˝o viselkedést fogják bemutatni. Például a k˝oszáli kecskékr˝ol szóló filmekben feltétlenül mutatni fogják a párzási id˝oszakban fejjel egymásnak rontó hímeket. Ugyanígy, az elefántfókákról szóló filmekben feltétlenül mutatni fogják a háremért kegyetlenül viaskodó hímeket. Az emberek élvezetesnek találják az ilyes-

43

Látogatás Kalliopén féle látványosságokat, ám azt sosem találnánk olyan élvezetesnek, amikor egy fehérlábú egér leharapja egy alig hüvelykujj nagyságú tehetetlen egérkölyök fejét. – Azt elhiszem. – Mindazonáltal az el˝obb említett állatok vetélkedése nem kevésbé halálos. Csak éppen izgalmasabb látvány. – Igen, azt hiszem. De nem igazán tudom, hogy mi a mondandód lényege. – Próbállak hozzászoktatni ahhoz, hogy az általad furcsának talált dolgok valójában nem furcsábbak a szokványosnak t˝un˝o dolgoknál. Megszoktad az agresszíven viselked˝o állatok látványát, ezért a k˝oszáli kecskék és az elefántfókák agresszivitása fel sem t˝unik neked. Viszont nem szoktad meg a vetélytársaik kicsinyeit elpusztító állatok látványát, ezért a fehérlábú egerek gyilkos viselkedését furcsának, s˝ot talán döbbenetesnek találod. Valójában azonban mindkét stratégia egyformán furcsa és egyformán szokványos. Talán kijelenthetjük, hogy azt próbálom elérni, hogy ezután ne úgy tekints az életközösségbeli szomszédaidra, mintha a Bambi cím˝u rajzfilm szerepl˝oi lennének; vagyis állatb˝orbe bújt emberek. Egy Disney-rajzfilmben bátor és h˝osies harcosokként ábrázolnák a párzási id˝oszakban fejjel egymásnak rontó szarvasbikákat. Ám a vetélytársa fészkébe gyilkolni osonó fehérlábú egeret minden bizonnyal aljas, gyáva gazembernek tüntetnék fel. – Igen, ebben biztos vagyok.

44

Kalliopé  2. rész – Úgy gondolom, Julie, hogy tennem kell néhány általános megjegyzést az életközösségben folyó versengésr˝ol. – Rendben van. – Alannel a fajok közötti versenyt járjuk körbe. Az életközösségben kialakultak bizonyos szabályok vagy stratégiák, melyek biztosítják a fajok közötti élénk, ám korlátozott versenyt. Nagyjából a következ˝oképpen foglalhatók össze: „Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem üldözheted a vetélytársaidat, nem semmisítheted meg a táplálékukat, illetve nem tagadhatod meg, hogy táplálékhoz jussanak.” Mi ketten (ha nem vetted volna észre) egy másfajta versengést, a fajon belüli versengést járjuk körbe. – Persze – mondtam élénken. – Rendben. – A fehérlábú egér példájából könnyen rájöhetsz, hogy a fajok közötti versengésre vonatkozó szabályok nem vonatkoznak a fajon belüli versengésre. A fehérlábú egér n˝osténye mindent elkövet, hogy megölje a vetélytársa kölykét, viszont sosem fog arra törekedni, hogy megölje egy cickány kölykeit. Ki tudod találni, hogy miért? Némi gondolkodás után azt válaszoltam: – Ha jól értem, a fehérlábú egér a saját szaporodásának sikerét segíti el˝o a vetélytársak kölykeinek megölésével. Az o˝ génjei kerülnek bele a génkészletbe, nem a vetélytársaié. Jól mondom ? – Tökéletesen. – Akkor a cickánykölykök megölése nem jár ilyen el˝onnyel. – Miért nem? – A cickánykölykök megölése nem számítana. A cickányok génjei a cickányok génkészletébe kerülnek, nem? Jól értem? – Jól – bólintott Izmael. – A cickányok génjei a cickányok génkészletébe kerülnek. – Ebben az esetben cickányokat ölve éppúgy nem növeli a saját génjei arányát a fehérlábú egerek génkészletében, mint ahogy baglyokat vagy alligátorokat ölve sem. Izmael olyan sokáig bámult rám, hogy feszengeni kezdtem. Végül megkérdeztem, hogy mi a baj. – Semmi, Julie. Elgondolkodtatott, hogy ilyen választ tudsz adni. Tanulmányoztad már ezt a területet ? – Nem – válaszoltam. – Azt sem tudom biztosan, hogy mi ez a „terület”. – Nem számít. Nagyon gyors a felfogásod. Vigyáznom kell, nehogy önteltté válj. Mindamellett kicsit túlzó a következtetésed. A fehérlábú egérnek lenne némi haszna a cickánykölykök megöléséb˝ol, mert a cickánykölykök a saját kölykeivel versengenek bizonyos er˝oforrásokért. – Akkor miért nem ölik meg o˝ ket?

45

Kalliopé – 2. rész – Mert ezernyi faj verseng a kölykeivel bizonyos er˝oforrásokért; és nem ölheti meg mindet. Csak egyetlen faj verseng a kölykeivel teljesen; minden er˝oforrásért. Egy pillanatig nem értettem, de aztán persze beláttam: – A többi fehérlábú egér. – Hát persze. Egy fészekaljnyi cickánykölyök elpusztítása egészen korlátozott hasznot jelentene számára. Egy fészekaljnyi fehérlábú egér elpusztítása viszont nyilvánvaló és kétségtelen haszonnal jár. – Igen, értem. – Ezért hát a fajon belüli és a fajok közötti verseny szabályai nagyon eltér˝oek (és azoknak is kell lenniük). A fajon belüli versengés mindig nehezebb a fajok közötti versengésnél. Azért van ez, mert egy adott faj egyedei örökké ugyanazokért az er˝oforrásokért versengenek. Különösen igaz ez a párzásra. Több száz faj vetélkedhet a fehérlábú egérrel egy szem szederért, de csak egy másik fehérlábú egér fog versenyre kelni vele, hogy párosodhasson egy n˝ostény fehérlábú egérrel. – Á – szóltam. – Ezt mire mondtad? – Arra. . . hogy most újra rátérünk az elefántfókák és a vastagszarvú juhok párosodási küzdelmeire. Igazam van? – Nem éppen – válaszolta a gorilla. – Mi most a fajon belüli általános versengésre összpontosítunk ; mindenféle er˝oforrásért folyó versenyre, nem csak a szaporodásért folyókra. – Rendben. De. . . még mindig a f˝oúton vagyunk? Még mindig azt próbáljuk megmagyarázni, hogy miért szellemekt˝ol, angyaloktól és ufonautáktól akarjuk megtudni, hogy hogyan éljünk ? – Akármilyen valószín˝utlennek is látszik, még mindig azon az úton haladunk. – Jó. – Az evolúció m˝uköd˝o dolgokat hoz létre. Például láttuk, hogy a fehérlábú egereknél beválik a vetélytársak kölykeinek elpusztítása. Természetesen viszont az nem válna be, ha a saját kölykeiket pusztítanák el. Ez a stratégia sosem fejl˝odne. Nem tudna fejl˝odni, mert önpusztító. Remélem, érted. – Igen. – Most pedig meg fogjuk vizsgálni a fajtársak közötti összet˝uzéseknél bevált megoldásokat. A fajtársak állandóan ugyanazokért az er˝oforrásokért versengenek, ezért naponta vagy akár óránként adódnak összet˝uzésre alkalmas helyzetek. Nyilvánvaló tehát, hogy az evolúciónak ki kellett alakítania az érdekellentétek rendezésének nem halálos módjait. Az nem m˝uködne, hogy minden ellentét halálos küzdelemmel zárul. – Igen, értem. – Véges számú használható stratégia létezik a fajtársak közti ellentétek kezelésére, de itt és most nem célom, hogy felsoroljam az összeset. Inkább látogassunk el újra a Kalliopéra, és vizsgáljuk meg, hogy miféle stratégiákat alakított ki az evolúció az arkok közötti ellentétek rendezésére. – Mik azok az arkok? – Az arkok a majmok és a struccok egyfajta keverékei, ha el tudsz képzelni egy ilyen furcsa párosítást. Eredetileg madarak voltak, de annyira otthon érezték magukat a fákon, hogy fölös-

46

Kalliopé – 2. rész legessé vált számukra a repülés. A struccokhoz hasonlóan satnya szárnyaik vannak, és a majmokhoz hasonlóan kapaszkodásra és csüngésre alkalmas végtagokkal rendelkeznek, melyek segítségével szinte mindenféle ragadozó el˝ol el tudnak menekülni. Sok más fajnál fölöslegessé válik a hím a n˝ostény megtermékenyítése után, ám az arkok hímjeinek segédkezniük kell az újszülöttek táplálásában. És mire az utódok elég nagyok lesznek ahhoz, hogy a hímnek ne kelljen élelmet gy˝ujtenie nekik, addigra három-négy n˝osténye is készen áll az újabb párzásra. Tehát az arkoknál egyfajta családi életr˝ol beszélhetünk. Amikor két ark szemt˝ol szembe kerül egymással egy ízletes gyümölcs miatt, akkor általában a következ˝o történik. Fogvicsorgatva és visítozva egymást bámulják. Ha az egyikük jól láthatóan kisebb a másiknál, akkor valószín˝uleg elég hamar feladja és eloldalog. De nem mindig. Ötb˝ol két esetben (talán az éhség függvényében) elkezd fenyeget˝oen föl-le ugrándozni. Ekkor a másikuk általában meghátrál, még akkor is, ha nagyobb. De nem mindig. Talán ötb˝ol egy alkalommal az történik, hogy a másik nem hagyja magát megfélemlíteni, hanem maga is megfélemlítéshez folyamodik: fogcsattogtatva föl-le ugrándozik. Ett˝ol a vetélytárs általában fülét-farkát behúzva távozik; de nem mindig. Talán tízb˝ol egy alkalommal az történik, hogy a kisebb állat továbbra is vakmer˝oen fenyegeti a nagyobbat, majd húsz-harminc másodpercre egymásnak esnek, aztán a kisebb karcolásokkal és horzsolásokkal járó küzdelem után a gy˝oztes távozik a gyümölccsel. A két ark által alkalmazott stratégia nagyjából a következ˝oképpen foglalható össze. „Ha szemben találod magad egy ark vetélytárssal, légy agresszív, de hátrálj meg, ha a másik láthatóan nagyobb nálad – kivéve, ha tényleg nagy szükséged van a vita tárgyát képez˝o dologra: ekkor id˝onként megpróbálhatsz egy kicsit agresszívebben viselkedni, hogy kiderüljön, meghátrál-e a másik. Ha a vetélytárs erre agresszívebbé válik, akkor fuss el, kivéve, ha tényleg szükséged van arra a dologra, és úgy érzed, hogy szerencsés napod van.” Persze nem úgy értem, hogy ez a stratégia okoskodás eredménye. De kigondolva és szavakba foglalva valami ilyesmi lenne. Az arkok úgy viselkednek, mintha az imént vázolt következetes stratégiát követnék. – Értem. – Mármost az ilyesféle viselkedés egyáltalán nem szokatlan. A legtöbb földi fajnál valahogy így rendez˝odnek a fajtársak közötti ellentétek. Nem éri meg komoly küzdelembe bonyolódni minden szem makk miatt, de meghátrálni sem éri meg mindig. Fontos, hogy valamennyire kiszámítható légy, de az is fontos, hogy ne légy túlságosan kiszámítható. Az ellenfelednek tudnia kell például, hogy ha elkezded csattogtatni a fogadat, akkor valószín˝uleg támadni fogsz. Másrészt viszont nem kellene képesnek lennie arra, hogy a meghátrálásodra számítson csak azért, mert elkezdi csattogtatni rád a fogát. – Úgy van. – Ismétlem, az ilyesféle stratégiák azért fejl˝odnek ki, mert m˝uködnek; újra meg újra, mindenféle fajnál, talán az egész világegyetemben. – Igen, ennek van értelme. Izmael csöndben gondolkodott egy pillanatig. – Mindezzel arra hívom fel a figyelmedet, hogy ha nekivágnál az ábrándodbeli útnak, akkor ugyanez az evolúciós háttér fogadna mindenütt, mert az evolúció lényegében mindig m˝uköd˝o megoldásokat hoz létre mindenhol (a földön kívül is), és a m˝uköd˝o megoldások nem fognak drámaian változni bolygóról bolygóra. Akárhová is utazol a világegyetemben, azt fogod ta-

47

Kalliopé – 2. rész pasztalni, hogy a kudarcot vallott fajok kihalnak, ám sosem jönnek létre fajok kudarc révén. Akárhová is utazol a világegyetemben, azt fogod tapasztalni, hogy sehol sem éri meg halálos küzdelmet folytatni minden egyes falat táplálék miatt. Behunytam a szememet, hátrad˝oltem a székben, és egy darabig az elhangzottakon töprengtem. Aztán azt mondtam: – Te most arról a bölcsességr˝ol beszélsz, amelyre akkor bukkantam volna, ha tényleg képes lettem volna arra a galaktikus utazásra. – Igen – bólintott. – Bizonyos értelemben éppen azt az utat tesszük meg most, anélkül hogy elhagynánk a földet. Lépjünk tovább. . . Az arkok közötti versengésben alkalmazott stratégiák bemutatásakor jobbnak láttam kés˝obbre hagyni a territoriális viselkedés egy nagyon fontos elemét. Err˝ol szeretnék most beszélni. Az emberek gyakran félreértik a territoriális viselkedést, mert emberi szempontból gondolnak rá. Az emberi csoportok hajlamosak el˝obb keresni maguknak egy területet, amelyet a sajátjuknak tekintenek. Kijelölnek maguknak egy darab földet, majd így szólnak: „Ez a föld a miénk, és a védelmünk alatt áll rajta minden.” Ezért aztán azt gondolják, hogy az állatok is valami hasonló kijelentést tesznek akkor, amikor a szagukkal megjelölik a területüket. Az állatoknak ez az emberi tulajdonságokkal való felruházása sok félreértéshez vezet. Nemcsak azért, mert az állatok nem képesek ilyen szinten elvonatkoztatni, hanem azért is, mert semmit sem tudnak a területekr˝ol, és nem is érdeklik o˝ ket a területek. Kezdjük az elején: az állatok sosem keresnek maguknak területet mint olyat – sajátjuknak nevezhet˝o területet. Táplálékot és társakat keresnek, és amikor megtalálják, akkor kört húznak köréjük, hogy a fajtársak tudomására hozzák: „A körben lev˝o er˝oforrások az enyémek, és meg fogom védeni o˝ ket.” Magára a földterületre fütyülnek, és ha a rajta lev˝o er˝oforrások elt˝unnek, akkor az állat hátra sem nézve odébbáll. – Ez elég nyilvánvalónak t˝unik – mondtam. – Minden ösvény jól látszik, ha már kitaposták – felelte Izmael vállrándítva. – Most azonban, hogy kimutattuk a különbséget, úgy mehetünk tovább, mintha mit sem számítana. Az er˝oforrásaikat védelmez˝o állatok többnyire úgy viselkednek, mintha a területet védelmeznék. Kezdetnek észrevehetjük, hogy az állatok nem védik meg a területüket az ezernyi behatoló fajtól ; nem tudnák, és nincs is szükségük erre. Csakis a saját fajtársaiktól kell megvédelmezniük a korábban már említett okok miatt. A territoriális viselkedés újabb megvilágításba helyezi a fajtársak közötti ellentéteket. Negyven évvel ezel˝ott Nikolaas Tinbergen, a nagyszer˝u dán zoológus csodálatos kísérlettel bizonyította ezt: két tüskés pikó hímjét használta, melyek egy akvárium két átellenes végén készítettek fészkeket. Tinbergen két üveghengert borított a halakra, úgy mozgatta o˝ ket az akváriumban. Az egyik halat hívjuk Vörösnek, a másikat pedig Kéknek. Mikor egymás közelébe mozgatta o˝ ket az akvárium közepén, akkor mindketten egyformán ellenségesen viselkedtek. Mikor azonban Vörös fészke felé mozgatta o˝ ket, akkor kezdett megváltozni a viselkedésük. Vörös támadni próbált, Kék pedig visszavonulni. Mikor Kék fészke közelébe mozgatta o˝ ket, akkor felcserél˝odtek a szerepek: Kék támadni próbált, Vörös pedig visszavonulni. (Mellesleg ez a „territorialitás” téves voltát is bizonyítja; a tüskés pikók nyilván nem a vízért harcoltak). A territoriális viselkedés a következ˝oképpen egészíti ki a fajtársak közötti összet˝uzéseknél tipikusan követett stratégiát: „Ha te vagy a helybeli, akkor támadj; ha te vagy a betolakodó, akkor vonulj vissza.” Ha van kutyád vagy macskád, akkor naponta többször is megfigyelheted ezt a stratégiát a ház körül.

48

Kalliopé – 2. rész – Igaz, de a kutyák és a macskák nyomán felmerül egy kérdés az állatok territoriális viselkedésével kapcsolatban. A macskák és a kutyák gyakran makacsul visszatérnek egykori otthonukhoz még akkor is, amikor a gazdáik már elköltöztek. – Teljesen igazad van, Julie – bólintott Izmael. – Nem a háziasított állatokra gondoltam, amikor az iménti megjegyzéseket tettem. A háziasított állatok nagyon úgy viseltetnek a terület iránt, mint az emberek, és persze többnyire ett˝ol háziállatok. Maga a háziasítás „házhoz fogást vagy szoktatást” jelent. Ha azonban szabadon eresztik o˝ ket, akkor azt látod, hogy hamarosan levetk˝ozik ezt a vadonban egyáltalán nem m˝uköd˝o házhoz köt˝odést. – Igen, értem – mondtam. – Térjünk vissza a Kalliopéhoz és az arkokhoz – szólt Izmael. – Mintegy ötmillió év telt el a legutóbbi látogatásunk óta, és id˝oközben fontos változások mentek végbe az éghajlatban. Az arkoknak otthont adó összefügg˝o erd˝otakaró mára elt˝unt, de nem olyan hirtelen, hogy az arkok ne tudtak volna alkalmazkodni a változásokhoz. Ma már egy olyan fajt figyelhetünk meg, amely nem fönt él a fákon, hanem lent a földön, és mivel valóban más fajt alkotnak, nevezzük el o˝ ket másként. Hívjuk o˝ ket barkoknak. A barkok az el˝odeikkel ellentétben már nem képesek azzal elmenekülni a ragadozók el˝ol, hogy gyorsan szétszóródnak az erd˝o s˝ur˝ujében. Akkoriban mindegyik állat magáról gondoskodott, és ez tökéletesen m˝uködött. Most azonban össze kell fogniuk és csapatba ver˝odve kell védelmezniük magukat; ha valamelyikük egymaga kószál, akkor nagy valószín˝uséggel hamarosan zsákmányul ejti egy ragadozó. A barkok el˝odei azt ették, amit a fákon találtak; gyümölcsöket, leveleket és sokféle rovart. A feln˝ott madarak elfogásához nem voltak elég fürgék, de az o˝ rizetlenül hagyott madárfiókák igazi csemegének számítottak. Ahogy táplálékszerzés céljából fokozatosan a földre kényszerültek, továbbra is azt ették, ami elébük került, ám a földön egészen más viszonyok uralkodtak. El˝oször is, nem hullott csak úgy az ölükbe a táplálék, mint régen. És a földön jóval többen versengtek velük a meglev˝o falatokért. Vakmer˝obben kellett táplálkozniuk. Sok vetélytársuk tökéletesen megfelelt ennivalónak, ugyanakkor nehezebb volt o˝ ket elkapni, mert az arkok nem voltak olyan fürgék a földön, mint egykor fönt a fákon. Az arkok fokozatosan kifejlesztettek valamit, amivel ellensúlyozhatták a lassúságukat: a csapatmunkát, amely sikeres vadászokká tette o˝ ket ; olyasmivé, amivé az el˝odeiknek sosem kellett válniuk. Megváltozott a fajtársak közötti versengés természete. Noha az egyedek még mindig versengenek egymással az er˝oforrásokért, az egyes egyedek általános sikere attól is függ, hogy együttm˝uködnek-e a többiekkel a csapat sikere érdekében. Amint már említettem, a megtámadott arkok egyszer˝uen csak szétszóródtak az erd˝o s˝ur˝ujében, viszont a barkok nem voltak elég gyorsak ehhez a talajon. Csapatban kellett megvédeniük magukat. Az arkok kizárólag egyedül gy˝ujtögettek, ami nagyon jól bevált a fákon, viszont a földre kényszerült barkok nagyobb sikerrel gy˝ujtögettek csapatokban. Most azt látjuk, hogy a versengés els˝osorban nem az egyedek, hanem a csapatok között zajlik. Bár a versengés egysége más, attól a stratégia még ugyanaz: „Ha a ti csapatotok a helybeli, akkor támadjatok; ha a betolakodók vagytok, akkor vonuljatok vissza. Ha egyik eset sem áll fenn, akkor kevert stratégiát alkalmazzatok. Fenyegessétek meg a másik csapatot: ha visszavonulnak, akkor minden rendben. Viszont ha fenyegetéssel válaszolnak, akkor néha támadjatok, néha pedig hátráljatok meg. Vagy ha titeket fenyegetnek meg, akkor néha fenyegetéssel válaszoljatok, néha pedig visszavonulással.” Ezek a stratégiák lehet˝ové teszik a barkcsapatok egymás mellett élését, anélkül hogy lerohannák

49

Kalliopé – 2. rész egymást, vagy hogy lerohannák o˝ ket. Ugyanakkor úgy versenghetnek a szükséges er˝oforrásokért, hogy nem kell minden apróság miatt a végs˝okig küzdeniük. – Igen, értem – mondtam bátor kitartással. – Most pedig elhagyjuk a Kalliopét, és ötmillió évvel kés˝obb térünk vissza. Némi kutakodás után észrevesszük, hogy a barkok még mindig jól megvannak, ám kifejl˝odött bel˝olük egy új faj, amelyet elnevezünk carkoknak. Nem fogok elméleteket gyártani arról, hogy mi kényszeríthette ki ezt az evolúciós változást. Legyen elég annyi, hogy megtörtént. A carkok láthatólag sok tekintetben közelebb állnak a barkokhoz, mint a barkok az arkokhoz; emlékszel, az utóbbiak fákon éltek, egyedül gy˝ujtögettek, és támadás esetén szétszóródtak. A carkok annyiban hasonlítanak a barkokhoz, hogy a földön élnek, csapatokban gy˝ujtögetnek, és vállvetve harcolnak támadás esetén. A carkok egyszer˝uen óriásit léptek el˝ore ebben az irányban. Kultúrájuk van. Vagyis a szül˝ok minden nemzedéke átadja a gyerekeinek a saját szüleikt˝ol szerzett tudást, mint ahogy azt is, amit o˝ k maguk tanultak meg az életük során. A múltjuk különféle szakaszaiból felgyülemlett tudást adják tovább. Például minden gyerek megtanulja, hogy egy bizonyos fa lecsupaszított ágával egyfajta horgászbotként hangyákat lehet gy˝ujteni a hangyabolyokból. Ez egy három-négy millió éves módszer. Minden gyerek megtanulja a szíj- vagy ruhakészítéshez az állatok irhájának kikészítését, és ez a módszer két-három millió éves. Minden gyerek megtanul fakéregb˝ol zsineget készíteni, tüzet gyújtani, k˝ob˝ol vágóeszközt formálni, dárdát és dárdavet˝ot készíteni, és mindezek a módszerek már egymillió évesek. Több ezer – különböz˝o korokból származó – készséget és módszert adnak tovább a soron következ˝o nemzedéknek. A carkok el˝odeikhez, a barkokhoz hasonlóan csoportokban élnek, de esetükben nem volna helyes csapatoknak hívni ezeket a csoportokat, mert a csapatok lényegében egyformák. A carkok törzsekben élnek; a J, K, L, M, N stb. törzsben. Ezek mind nagyon különböz˝o törzsek. Mindegyiknek megvan a saját kulturális hagyománya, melyet nemzedékr˝ol nemzedékre továbbad, mint ahogy mind továbbadják az imént említett, az arkok közös örökségéhez tartozó különféle módszereket is. Törzsi örökségükben tíz- vagy akár százezer évek dalai, történetei, mítoszai és hagyományai is megtalálhatók. Mostani látogatásunk idején még nem tudnak írni-olvasni, és még ha tudnának is, a feljegyzéseik akkor sem ölelnének fel több tízezer évet. Ha megkérdeznénk o˝ ket, hogy szerintük milyen régiek ezek a dolgok, csak azt tudnák felelni, hogy senki sem tudja. Szerintük az id˝ok kezdetéig nyúlnak vissza. Ugyanígy van ez a K, L, M stb. törzsnél is. Akadnak egészen véletlenszer˝unek t˝un˝o különbségek is a törzsek között. Az egyik törzs a kosárfonat mintájú edényeket kedveli, egy másik a bordás edényeket. Az egyik törzs a f˝oleg fekete-fehér szöveteket kedveli, egy másik a színeseket. Vannak azonban sokkal fontosabbnak t˝un˝o különbségek is. Az egyik törzsben anyai ágon származtatják le magukat; egy másikban apai ágon. Az egyik törzsben az id˝oseknek rendkívüli beleszólásuk van a törzs ügyeibe; egy másikban minden feln˝ottnek egyforma beleszólása van. Az egyik törzsben örökletes a hatalom, egy másikban pedig addig f˝onök valaki, míg párviadalban le nem gy˝ozik. Az M törzsben az anya és az anya nagybátyjai a legfontosabb rokonok, míg az apának nincs különösebb jelent˝osége. Az L törzsben a férfiak és a n˝ok nem élnek együtt mint házastársak; a férfiak mind egy hosszúházban laknak, a n˝ok pedig egy másikban. Az egyik törzsben poliandria van (többférj˝uség), egy másikban poligámia (többnej˝uség). És így tovább. Még ennél is fontosabbak a törzsi törvények, melyekben csak egy közös vonás van: e tör-

50

Kalliopé – 2. rész vények nem tiltólisták, hanem a közösség életében óhatatlanul el˝oforduló problémák kezelésének eljárásmódjai. Mit tegyünk, ha valaki állandóan megzavarja a békét az indulatos természetével ? Mit tegyünk, ha h˝utlen a házastársunk? Mit tegyünk, ha valaki megsebesítette vagy megölte a törzs egy másik tagját? Julie, az általad ismert törvényekkel ellentétben ezeket a törvényeket nem bizottságok alkották. Ezek a versengési stratégiákhoz hasonlóan úgy alakultak ki a törzs tagjai között; több tízezer év során lassan kirostálódtak a nem m˝uköd˝o törvények, azok, amelyek nem érték el azt, amit az emberek szerettek volna. Az L törzset bizonyos értelemben az L-ek törvényei teszik azzá, ami. Vagy jobban mondva, a törzsek törvényei a törzsek akaratát fejezik ki. A törvényeik tökéletesen értelmesek számukra a kultúrájuk keretein belül. Az M-ek számára nem lenne értelme az L-ek törvényeinek, na de mit számít ez? Az M-eknek megvannak a saját, számukra tökéletesen értelmes törvényei, bár ezek jól láthatóan különböznek az L-ek vagy mások törvényeit˝ol. Ezt nehéz lesz elképzelned, de mindegyik törzsnek tökéletesen megfelelnek a maga törvényei. Mivel a törzs egész fennállása során alakultak ki, sok ezer év alatt, ezért szinte elképzelhetetlen olyan helyzet, amellyel a törzs még sosem találta szembe magát. A fiatalok egy-egy nemzedékének mindennél fontosabb a törvények maradéktalan átvétele. Az N-né vagy M-mé váló fiatal nemzedéket teljesen áthatja a törzs akarata. A törzsi törvények fejezik ki, hogy mit is jelent L-nek vagy K-nak lenni. Ezek nem a ti törvényeitek, Julie, a többnyire haszontalan, sokak által semmibe vett és megvetett, állandóan változó törvényeitek. Ezek a törvények azt teszik, amit várnak t˝olük, évr˝ol évre, nemzedékr˝ol nemzedékre, korról korra. ˝ – Hát – mondtam –, azt hiszem, ez jónak t˝unik, de valahogy pangásnak is. Oszintén szólva. Izmael bólintott. – Természetesen azt szeretném, ha o˝ szinte lennél, Julie. Mindig. Ne feledd azonban, hogy ezek a törvények minden esetben a törzs akaratát fejezik ki, nem pedig egy kívülállóét. Senki sem kényszeríti o˝ ket arra, hogy magukévá tegyék ezeket a törvényeket. Egyetlen bíróság sem fogja o˝ ket börtönbe küldeni, ha eldobják az örökségüket. Bármikor teljesen szabadon lemondhatnak róla, amikor csak akarnak. – Rendben. – Már csak egy valami maradt a mai napra, mégpedig a carkok közti versengés vizsgálata. A náluk kifejl˝odött módszerek nagyon hasonlítanak a barkok módszereire. A törzsön belül minden egyénnek a törzs támogatása és védelmezése válik be legjobban; jóllehet a törzs minden egyes tagjának ugyanazokra a forrásokra van szüksége, az egyén mégis úgy juthat hozzájuk legjobban, ha együttm˝uködik a többiekkel. Ahogy a barkoknál csapatok közötti versengés van, úgy a carkoknál törzsek közötti. Itt pedig észrevesszük, hogy az eddig megismert stratégiák mellett egy új stratégia is szerepet kap. A szeszélyes megtorlás stratégiájának nevezhetjük: „Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” Az úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az M-ek nem háborgatnak, akkor te se háborgasd o˝ ket, viszont ha az M-ek háborgatnak, akkor feltétlenül add vissza a kölcsönt. A ne légy nagyon kiszámítható azt jelenti, hogy ha az M-ek nem is háborgatnak, attól még nem árt id˝onként ellenségesen viselkedned velük. Természetesen nem marad el a megtorlás, úgy bánnak veled, ahogy velük bántál, de ez csupán az az ár, amelyet azért fizetsz, hogy tudasd velük: nem t˝untél el és nem puhultál el. Aztán amint kiegyenlítettétek a számlát, összegy˝ulhettek egy nagy közös békeünnepségen, melyen megünneplitek örök barátságotokat, és köttök néhány házasságot (mert hát mégsem jó állandóan egyetlen törzsön

51

Kalliopé – 2. rész belül utódokat nemzeni). A „Szeszélyes Megtorló” stratégiája elég harciasnak hangzik, ám valójában békefenntartó stratégia. Képzelj el két embert, amint azon vitatkoznak, hogy moziba menjenek, vagy színházba. Nem esnek egymásnak ököllel, hanem inkább feldobnak egy érmét, miután megegyeztek : ha fej, akkor moziba mennek, ha írás, akkor színházba. Ugyanezt a célt szolgálja az az egyezség is, amely szerint a helybeli támad, a betolakodó pedig elmenekül. A harc elmarad, ha mindkét fél ugyanazt a stratégiát alkalmazza. Mégis, ha egy éven át figyeled a J, K, L, M, N, O stb. törzset, akkor azt tapasztalod, hogy látszólag nagyjából állandó, de alacsony intenzitású harcban állnak egymással. Nem napi, és még csak nem is havi háborúkra gondolok, bár el˝ofordulnak ilyen gyakoriságú határ menti összet˝uzések. Arról van szó, hogy minden törzs állandó készültségben van. És évente egyszer vagy kétszer minden törzs megtámadja egy vagy több szomszédját. A ti kultúrátok embere ezt rejtélyesnek találhatja. Tudni akarja, hogy a carkok mikor simítják el végre az ellentéteiket, és tanulnak meg békében élni. A válasz pedig az, hogy a carkok akkor simítják el az ellentéteiket és tanulnak meg békében élni, amikor a hegyi kecskék elsimítják az ellentéteiket és megtanulnak békében élni, amikor a tüskés pikók elsimítják az ellentéteiket és megtanulnak békében élni, és amikor az elefántfókák elsimítják az ellentéteiket és megtanulnak békében élni. Más szóval, a carkok által alkalmazott versengési stratégiákat csak annyiban szabad rendellenességeknek, jellemhibáknak, megoldandó „problémáknak” tekinteni, mint amennyire a fehérlábú egerek, a farkasok vagy a jávorszarvasok versengési stratégiái is azok. Egyáltalán nem kiküszöbölend˝o hibák ezek, hanem olyasmik, amik az összes többi stratégia kihullása után maradtak. Röviden: evolúciósan stabilak. Beváltak a carkoknál. Sok millió éven át próbára tették o˝ ket, és velük szemben minden más stratégia elégtelennek bizonyult, s elt˝unt. – Hú – mondtam. – Úgy hangzik, mintha itt lenne a csúcspont. – Itt is van – felelte Izmael. – Még valami, és mára befejezzük. Miért van az, hogy az N törzs csak megtorolja a szomszédaik részér˝ol o˝ ket ért támadásokat, és ritkán indít támadást? Miért nem semmisítik meg inkább a szomszédaikat? – Miért tennének ilyet? Izmael a fejét rázta. – Nem ez a helyes kérdés, Julie. Nem számít, hogy miért tennének ilyet. A kérdés az, hogy ez miért nem m˝uködne. Vagy talán m˝uködne. Talán jobban m˝uködne, mint a másik stratégia. A J törzs ezúttal nemcsak ráront az M törzsre, hanem ki is irtja. – Ezzel teljesen megváltozik a játszma – mondtam. – Folytasd. – Az olyan lenne, mintha megegyeznének a pénzfeldobásban, aztán a dobás után mégsem tartanák magukat hozzá. – Miért van ez így, Julie? – Mert az M-ek nem képesek a megtorlásra, ha kiirtják o˝ ket. A játszma a következ˝o : „Tudod, hogy megtorlom a támadásodat, és én is tudom, hogy megtorlod a támadásomat.” De ha kiirtalak, azt nem tudod megtorolni. Vége a játszmának. – Ez igaz, de akkor mi van, Julie? Mondjuk a J-k kiirtják az M-eket. Mit fog gondolni a K, L, N és O törzs? Végre leesett. – Értem, hogy hová akarsz kilyukadni – feleltem. – Azt fogják mondani: „Ha a J-k elkezdik

52

Kalliopé – 2. rész kiirtani az ellenfeleiket, akkor új stratégiát kell alkalmaznunk velük szemben. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is úgy bánjunk velük, mintha a Szeszélyes Megtorlót játszanák, hiszen nem azt játsszák. Úgy kell bánnunk velük, mintha a Pusztítót játszanák, máskülönben egyszer˝uen kiirthatnak minket.” – És hogy kell bánniuk a Pusztítót játszóval? – Szerintem attól függ. Ha a J-k visszatérnek a Szeszélyes Megtorló szerepéhez, akkor talán annyiban is lehet hagyni a dolgot. Viszont ha tovább játsszák a Pusztítót, akkor a túlél˝oknek egyesült er˝ovel ki kell irtaniuk o˝ ket. Izmael bólintott. – Ezt tették az amerikai o˝ slakosok, amikor az európai telepesek végül teljesen világossá tették, hogy mindig is csak Pusztítót fognak játszani velük. Az o˝ slakosok megpróbálták régi törzsi ellentéteiket félretéve egyesíteni er˝oiket a telepesek ellen; ám túl sokáig vártak.

53

Szünet Úgy érzem, hogy a 105-ös szobabeli találkozások között valamilyen zenés közjátékkal kellene szolgálnom, vagy magvas gondolatokat kellene megosztanom, vagy valami hasonló, hogy az emberek járhassanak egyet, kimehessenek a mosdóba, és haraphassanak valamit. El kell ismernem, hogy Alan ezt tényleg elég jól elintézte a könyvében, na de o˝ profi, nem? Jól kell csinálnia. T˝olem legfeljebb csak tíz-húsz másodpercnyi dzsiggelésre futja. Nem, igazság szerint kicsit lusta vagyok. Nem akarok arra gondolni, ami az iménti és a következ˝o találkozás közötti negyvennyolc órában történt velem. Nem, ez nem igaz. Valójában arról van szó, hogy nem szeretném, ha bárki is tudna arról, ami akkor lejátszódott bennem. Túl fontos volt számomra. Izmael teljesen kiforgatott magamból, és ezt nem tudtam megosztani senkivel. Még most sem tudom. Bocsánat. Csodálom azt is, ahogy Alannél minden egyes újabb találkozás eseményszámba ment. Ám amennyire emlékszem, mikor legközelebb a 105-ös szobához értem, egyszer˝uen csak beléptem, leültem, Izmael pedig felpillantott és kérd˝on nézett rám. Ránéztem, majd udvariasan megkérdeztem: – Az ott zeller? Szigorú tekintettel nézett a kezében lev˝o szárra. – Igen, zeller – válaszolta ünnepélyesen. – Számomra a zeller olyasmi, amit bridzspartikon szolgálnak fel tonhalsalátában. Izmael gondolkodott egy darabig, majd azt válaszolta: – Számomra a zeller olyasmi, amit gorillák esznek olyankor, amikor rábukkannak a szabadban, mint ahogy rá is bukkannak id˝onként. Tudod, nem ti találtátok ki. És így kezd˝odött el ez a találkozó. Mikor alábbhagyott a derültség, azt mondtam: – Nem tudom mire vélni az arkokról, barkokról és carkokról szóló történetedet. Elmondjam, hogy szerintem mit kellene kihoznom bel˝ole? – Persze. – A carkok a tízezer évvel ezel˝ott élt földi emberek mintaképei. Izmael bólintott. – És a ma él˝oké, már ahol a kultúrátok emberei még nem láttak neki az elpusztításuknak. – Rendben. De miért vizsgáltuk meg az arkok, barkok és carkok dolgait? – Elmondom az okfejtésemet, és akkor talán érthet˝o lesz. A ma ismert törzsi népek versengési stratégiája nagyjából a carkoknak tulajdonított szeszélyes megtorláshoz hasonlít: „Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” Pontosan azt figyelhetjük meg náluk, amit a carkoknál leírtam: Minden törzs állandó készültségben él; és nagyjából állandó, de alacsony intenzitású harcban áll a szomszédaival. Mikor az Elvev˝ok, a kultúrátok emberei, összetalálkoznak velük, akkor természetesen nem kíváncsiak arra, hogy

54

Szünet miért így élnek, vagy hogy van-e értelme ennek az életmódnak valamilyen vonatkoztatási rendszerben, vagy hogy beválik-e nekik ez az életmód. Egyszer˝uen azt mondják: „Ez nem egy szép életmód, nem fogjuk elt˝urni.” Sosem jutna eszükbe megakadályozni a fehérlábú egereket, a k˝oszáli kecskéket vagy az elefántfókákat az életmódjuk folytatásában, viszont természetesen szakért˝oknek tartják magukat az emberek által folytatandó életmód tekintetében. – Úgy van – mondtam. – A következ˝o megfontolandó kérdés az, hogy milyen régóta élnek így a törzsi népek. A válasz a következ˝o. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a fajta életmód újdonság a törzsi népeknél ; mint ahogy nincs okunk feltételezni, hogy a téli álmot alvás újdonság a medvéknél, a vándorlás újdonság a madaraknál, vagy a gátépítés újdonság a hódoknál. Ellenkez˝oleg, a törzsi népek versengési stratégiájában több százezer vagy talán több millió év során kialakult evolúciósan stabil stratégiát láthatunk. Fogalmam sincs, hogy valójában hogyan alakult ki. Elmondok azonban egy elképzelést a lehetséges kialakulásáról. A stratégia végs˝o formája fel˝ol nincs kétségünk, ám e végs˝o forma kialakulása talán mindig is sejtés marad csupán. Ez segít valamit ? – Igen. De mondd el megint, hogy hol is vagyunk most a f˝oúton. – A következ˝o helyen vagyunk. Ha meglátogatsz törzsi népeket, azt tapasztalod, hogy nem fürkészik az égboltot az élni tudás meglelése reményében. Nincs szükségük angyalra vagy u˝ rlényre, hogy felvilágosítsa o˝ ket. Tudják, hogy hogyan éljenek. A törvényeik és szokásaik egészen pontos és kielégít˝o útmutatók számukra. Ezzel nem azt mondom, hogy az afrikai aka pigmeusok tudni vélik, hogy miként éljen az összes ember; vagy hogy az alaszkai Nunivaksziget lakói tudni vélik, hogy miként éljen az összes ember; vagy hogy az ausztrál pintupik tudni vélik, hogy miként éljen az összes ember. Szó sincs err˝ol. Csak annyit tudnak, hogy nekik tökéletesen megfelel a saját életmódjuk. Nevetségesnek találnák az elképzelést, miszerint létezhet egyetlen helyes életmód a világ összes embere számára. – Rendben – mondtam –, de akkor most hol tartunk? – Még mindig a f˝oúton, Julie. Azt próbáljuk kitalálni, hogy a kultúrátok emberei miért különböznek ezekt˝ol az élni tudást magukban keres˝o törzsi népekt˝ol. Azt próbáljuk kitalálni, hogy mit˝ol lett ennyire nehezen megszerezhet˝o ez a tudás a kultúrátok emberei számára, hogy miért istenekhez, angyalokhoz, prófétákhoz, u˝ rlényekhez és holtak szellemeihez kell fordulniuk az élni tudás megleléséhez. – Jó. Rendben. – Figyelmeztetlek, az emberek azt fogják majd mondani neked, hogy romantizált képet festettem a törzsi népekr˝ol. Azt hiszik, hogy Kultúra Anya a vitathatatlan igazságot állítja, amikor azt tanítja, hogy az emberek születésükt˝ol fogva romlottak és feltétlenül nyomorúságra vannak ítélve. Biztosra veszik, hogy mindenféle hibája van az összes törzsi életmódnak, és ez persze igaz – ha „hiba” alatt nem szeretett dolgot értünk. Az említett kultúrák mindegyikében vannak olyasmik, amiket visszataszítónak, erkölcstelennek vagy undorítónak találnál. De attól még továbbra is igaz, hogy a törzsi népekkel találkozó antropológusok olyan emberekkel találkoznak, akik nem panaszkodnak nyomorúságos életre vagy rossz bánásmódra, akikben nem fortyog a düh, akiket nem gyötör állandóan levertség, aggodalom és elidegenedés. Akik szerint idealizálom ezt az életet, azok nem fogják föl, hogy azért létezik minden egyes létez˝o törzsi kultúra, mert fennmaradt az évezredek során, és azért maradt fenn az évezredek során, mert a tagjai elégedettek vele. Nagyon is lehetséges, hogy a törzsi társadalmak néha

55

Szünet a tagjaik számára elviselhetetlen utakra léptek, ám ha így volt, akkor e társadalmak elt˝untek, méghozzá azon egyszer˝u oknál fogva, hogy az embereket semmi sem késztette a fenntartásukra. Csak egyetlen módon lehet rákényszeríteni az embereket egy t˝urhetetlen életmód elfogadására. – Igen – mondtam. – El kell zárni a táplálékot.

56

A Termékeny Félhold – Most már készen állunk a történet harmadik elbeszélésére, Julie, s a történet ezúttal a Termékeny Félholdban játszódik. Egyáltalán nem üres terület volt ez; vagyis nem lakatlan. A Termékeny Félholdat akkoriban növénytakaró borította, nem sivatag, és már legalább százezer éve éltek ott emberek. A mai vadászó-gy˝ujtöget˝okhöz hasonlóan valamennyire mez˝ogazdasággal is foglalkoztak, már olyan értelemben, hogy el˝osegítették kedvenc táplálékaik szaporodását. Terpszihoré lakóihoz hasonlóan itt is minden egyes nép a maga módján u˝ zte a mez˝ogazdaságot. Egyesek csak pár percet foglalkoztak vele hetente. Mások jobban szerették, ha több volt a kedvenc táplálékaikból, ezért hetente pár órát dolgoztak. Megint mások nem látták akadályát annak, hogy zömmel a kedvenc táplálékaikon éljenek, úgyhogy napi egy-két órát dolgoztak. Biztosan emlékszel rá, hogy a terpszihoréi történetben Meghagyóknak neveztem az ilyen embereket. Akár a földi társaikat is nevezhetjük így, hiszen o˝ k is úgy gondoltak magukra, mint az istenek kezei közt él˝o, mindent az istenekre hagyó emberekre. Végül, akárcsak Terpszihorén, a Meghagyók egy csoportja itt is azt gondolta magában: „Miért éljünk csak részben a kedvenc táplálékainkon? Miért nem kizárólag azokon élünk? Csupán sokkal több id˝ot kell szánnunk az ültetésre, gyomlálásra, állattenyésztésre, és így tovább.” Így hát ez a csoport azután naponta több órát dolgozott a földeken. A mez˝ogazdaságra való teljes átállásról nem kellett egyetlen nemzedék alatt dönteniük. A döntés nemzedékek tucatjai alatt is megszülethetett, vagy akár csupán három-négy nemzedék alatt. Mindkét forgatókönyv megírható valószer˝uen. Ám akár lassan, akár gyorsan született meg, kétségtelenül volt egy törzsi nép a Termékeny Félholdban, amelyik állandó mez˝ogazdásszá vált. Most pedig mondd meg nekem, hogy hogyan állnak egymással ezek a különféle népek. – Ezt hogy érted? – Legutóbb sokat id˝oztünk a fajon belüli versengés vizsgálatával; a különféle stratégiákkal, melyek lehet˝ové teszik, hogy a versenytársaknak ne kelljen minden apróság miatt halálos küzdelmet folytatniuk. A territoriális stratégia például így szól: „Ha a helybeli vagy, akkor támadj ; ha a betolakodó vagy, akkor menekülj el.” – Igen, ezt értem. – Szóval: Hogy állnak egymással a Termékeny Félhold népei? – Gondolom, a Szeszélyes Megtorlót játszották. „Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” – Úgy van. Amint már rámutattam, nincs okunk azt gondolni, hogy a törzsi népek tízezer évvel ezel˝ott másként éltek, mint ma. Mindig harcra készek voltak, nem maradtak adósai senkinek, és néha egy kis bajt kevertek, csak hogy senki ne próbálja félvállról venni o˝ ket. Attól, hogy kizárólag gazdálkodásból élsz, attól még m˝uködik ez a stratégia. Voltak mez˝ogazdász népek az Újvilágban, melyek nagyon jól kijöttek egymással e stratégiát folytatva; nem rohanták le a szomszédaikat, és a szomszédaik sem rohanták le o˝ ket. A Közel-Keleten azonban valamikor tízezer éve a mez˝ogazdászok egyik csoportja nekiállt lerohanni a szomszédaikat.

57

A Termékeny Félhold A szomszédaik lerohanása alatt azt értem, hogy azt tették velük, amit végül az európai leszármazottaik tettek az Újvilág o˝ slakóival. Az európai telepesek megérkezésekor az o˝ slakók természetesen még mindig a szeszélyes megtorlás stratégiáját alkalmazták. Az id˝ok kezdete óta bevált nekik, és ügyeltek arra, hogy ezt a stratégiát kövessék a jövevényeknél is, akik mindett˝ol enyhén szólva zavarba jöttek. Amikor végre szépen elrendez˝odtek a dolgok – a telepesek szerint! –, akkor az o˝ slakók hirtelen minden ok nélkül brutális támadásokat indítottak (pont úgy, ahogy egymás közt megszokták). Az o˝ slakók számára ez tökéletesen érthet˝o volt, és valójában elég hosszú ideje jól is m˝uködött náluk. A fehér telepesek megtanulták nagyon, nagyon tisztelni az o˝ slakók kiszámíthatatlanságát. Végül persze annyira megsokasodtak, hogy semmibe vehették az o˝ slakók stratégiáját. Egyes esetekben letelepedtek és beolvasztották az o˝ slakókat. Más esetekben letelepedtek és el˝uzték o˝ ket, hogy máshol éljenek-haljanak. Megint más esetekben egyszer˝uen csak letelepedtek és kiirtották o˝ ket. Ám a törzsi lét minden esetben véget ért. Az Elvev˝oket egyáltalán nem vonzotta a Szeszélyes Megtorlót játszó törzsi népek közti élet – sem az Újvilágban, sem a Termékeny Félholdban. Tudhatod, hogy miért. Helyeseltem. – A legutóbbi találkozásunkkor rájöttél, hogy mi történne, ha egy Szeszélyes Megtorlót játszó törzs hirtelen Pusztítót kezdene játszani. – Igen. A szomszédaik végül egyesült er˝ovel a megállításukra törekednének. – Így van, és ez általában tökéletesen be is válna. Miért nem vált be az Elvev˝ok ellen a Termékeny Félholdban? – Gondolom, azért nem, amiért itt az Újvilágban sem. Az Elvev˝ok korlátlanul el˝o tudták állítani a háborúk megnyeréséhez szükséges dolgokat. A törzsi népek így nem gy˝ozhették le o˝ ket, még egyesült er˝ovel sem. – Igen, így van. Bármelyik stratégiát kikezdhetik az új körülmények, még ha évmilliókon át hibátlanul m˝uködött is, márpedig egy gyakorlatilag korlátlan mez˝ogazdasági forrásokkal rendelkez˝o és Pusztítót játszó törzs igazán újdonság volt. Az Elvev˝oknek nem lehetett ellenállni, így aztán az emberi sors eszközének képzelték magukat. És persze képzelik. – Az biztos. – Most pedig vizsgáljuk meg a forradalmat az ötvenedik évében. Az Elvev˝ok lerohanták négy északi szomszédjukat, mondjuk a hula, puala, cario és alba nev˝u törzset. A pualák már jóval a lerohanásuk el˝ott is f˝oként mez˝ogazdaságból éltek, tehát a változás o˝ ket tette próbára legkevésbé. A hulák ellenben vadászó-gy˝ujtöget˝ok voltak, akik csak alig valamicskét foglalkoztak azzal, amit mi mez˝ogazdaságnak hívnánk. Az albák pásztor-gy˝ujtöget˝ok voltak egy ideje. A cariók pedig úgy termesztették a legfontosabb táplálékaikat, s emellett kiegészítésként vadásztak és gy˝ujtögettek. Az Elvev˝ok támadása el˝ott a négy törzs a szokásos módon élt együtt ; úgy bántak másokkal, ahogy azok bántak velük, és néha támadást kezdeményeztek egymás ellen. Hogy biztosak legyünk abban, hogy még emlékszel: Mire is jó a szeszélyes megtorlás stratégiája? – Hogy mire jó? – Miért alkalmazzák? Egyáltalán miért van szükségük bármiféle stratégiára? – Versengenek egymással. Ez a stratégia azonos alapokat teremt mindenki számára. – Ám az Elvev˝ok véget vetnek körükben a szeszélyes megtorlás játékának, mert a program szerint a hulák, pualák, cariók és albák most Elvev˝ok lesznek. Ezt az életet szánták az embereknek, nemde?

58

A Termékeny Félhold – De igen. – Szóval a szeszélyes megtorlás stratégiája megsz˝unik létezni e népek számára. – Úgy van. – De akkor most mi teremt nekik azonos alapokat? – Hú – mondtam. – Jó kérdés. . . Talán nincs min versengeniük? Izmael lelkesen bólintott. – Nagyon érdekes gondolat, Julie. Szerinted hogyan eshet meg ez? – Hát, most már valamennyire mind ugyanazon az oldalon állnak. – Vagyis a törzsiség talán a versengés oka volt, nem pedig a versengés kialakult kezelési módja. A különálló törzsek elt˝unésével egyszer˝uen elenyészik a versengés, és béke köszönt a földre. Mondtam neki, hogy err˝ol a „béke köszönt a földre” részr˝ol nem tudtam. – Mondjuk te vagy a cario nép. Száraz volt a nyár, Julie, és északi szomszédaid, a hulák, gátat emeltek a patakon, amelynek vizével a növényeidet öntözöd. Mivel most már mind egy oldalon álltok, egyszer˝uen csak vállat vonsz, és hagyod elszáradni a termést? – Nem. – Tehát az azonos oldalon állás mégsem vet véget a fajon belüli versenynek. Mit teszel? – Azt hiszem, megkérem a hulákat, hogy bontsák le a gátjukat. – Persze. És azt felelik, hogy kösz, inkább nem. A saját növényeik öntözése végett emeltek gátat a patakon. – Esetleg megoszthatnák velünk a vizet. – Azt mondják, nem hajlandók rá. Szükségük van minden vízre. – Megpróbálhatnék hatni az igazságérzetükre. Ziháló hang hallatszott az ablak mögül, s felpillantva láttam, hogy Izmael éppen egy jót nevet. Mikor abbahagyta, azt mondta: – Most bizonyára viccelsz. – Igen. – Jó. Tehát mit fogsz tenni az elzárt patak ügyében, Julie? – Azt hiszem, háborút indítunk. – Természetesen ez is egy lehet˝oség. – Viszont eszembe jutott valami. Nekem úgy t˝unik, hogy a cariók és a hulák közt az Elvev˝okké válásuk el˝ott is lehetett ilyen viszály. – Ez nagyon is lehetséges – mondta Izmael. – Mit mondtam, mik voltak a hulák a földm˝uvessé válásuk el˝ott? A te kit˝un˝o emlékez˝otehetségeddel biztosan emlékszel rá. – Vadászó-gy˝ujtöget˝ok. – A vadászó-gy˝ujtöget˝ok miért emelnének gátat egy patakon, Julie? Nincsenek öntözend˝o növényeik. – Igaz, de a vita kedvéért tegyük fel, hogy földm˝uvesek voltak. – Jól van. Ám ha jól emlékszem, akkor a cariók csak részben támaszkodtak a földm˝uvelésre. Egy patak elvesztése nem fenyegeti az életmódjukat. – Ez is igaz – mondtam –, de a vita kedvéért tegyük fel azt is, hogy kizárólag földm˝uveléssel foglalkoztak. – Nagyszer˝u. Akkor a cariók megtorlása nagyon durva és nagyon szeszélyes lesz. A huláknak ennek fényében el kell dönteniük, hogy megéri-e gátat emelni a patakon.

59

A Termékeny Félhold – Tehát mindkét esetben háború lesz – mondtam. – Az Elvev˝ové válás semmi különbséget nem jelentett. Izmael megrázta a fejét. – Carióként egy pillanattal ezel˝ott még azt mondtad, hogy háborút kell indítanotok az elzárt patak miatt. A „háborút indítás” ugyanaz, mint a megtorlás? – Nem, azt hiszem, nem. – Miben látod a különbséget? – A megtorlás az a kölcsön visszaadása, a háború pedig az emberek leigázása az akaratod kikényszerítése érdekében. – Tehát, bár mondhatjuk, hogy „mindkét esetben háború lesz”, e háborúk eltér˝oek, eltér˝o célokkal. A megtorlás célja az, hogy megmutasd az embereknek: tudsz te barátságos és kellemetlen is lenni, attól függ˝oen, hogy o˝ k barátságosak vagy kellemetlenek-e. A háború célja az, hogy leigázd o˝ ket, és meghajoljanak az akaratod el˝ott. Nagyon eltér˝o dolgok ezek, és a szeszélyes megtorlás az el˝obbir˝ol szólt, nem az utóbbiról. – Igen, azt hiszem, ez igaz. Izmael elhallgatott egy percre, majd megkérdezte, hogy látok-e példát a szeszélyes megtorlásra az Elvev˝ok mai világában. Némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy igen, a fiatalok bandaháborúiban. – Nagyon éles meglátás, Julie. Pont a szeszélyes megtorlás stratégiáját alkalmazzák azért, hogy azonos alapokat teremtsenek egymás számára. És mit szeretnének tenni a kultúrátok emberei a fiatalok bandáival? – Bizony el szeretnék nyomni o˝ ket. Meg akarnak szabadulni t˝olük. – Természetesen – felelte Izmael bólintva. – De valakik mások most is éppen a szeszélyes megtorlás stratégiáját folytatják nagyon is láthatóan, nem igaz? – Ó – mondtam –, igen, azt hiszem. Azokra az o˝ rültekre gondolsz Boszniában. – Úgy van. És mit szeretnének tenni velük a kultúrátok emberei? – Véget akarnak vetni a harcoknak. – Azt akarják, hogy ne viselkedjenek Szeszélyes Megtorlóként. – Pontosan. – „Háborút indítani” elfogadható számotokra, de a szeszélyes megtorlás nem az, és soha nem is volt az. Az Elvev˝ok kezdetekt˝ol fogva változatlanul ellenségesek voltak e törzsi stratégiával szemben. Gyanúm szerint azért, mert a szeszélyes megtorlás alapvet˝oen önszabályozó folyamat, és alapvet˝oen érzéketlen a küls˝o irányításra. Márpedig az Elvev˝ok nem bíznak semmiben, ami önszabályozó. Mindent irányítani akarnak, és ki nem állhatják, ha bármi olyasmi zajlik körülöttük, ami nincs az ellen˝orzésük alatt. – Ez nagyon is igaz. De ezzel most azt mondod, hogy hagynunk kellene o˝ ket megküzdeni egymással ? – Egyáltalán nem, Julie. Mostanra már tudhatnád, hogy nem teszek úgy, mintha tudnám, hogy mit kellene tenniük az embereknek. A szeszélyes megtorlás nem jó, az elfojtása pedig nem rossz. Arrafelé most egy helyrehozhatatlanul gyászos történelem újabb szerencsétlensége zajlik. – Igen, úgy látszik – mondtam. – Átmenetileg már úgyis letértünk az útról, így felhívom a figyelmedet valami újra, amit innen láthatunk. Már bemutattam, hogy a fajtársak közötti versengés szükségszer˝uen átfogóbb,

60

A Termékeny Félhold mint a fajok közötti versengés. A kardinálispintyek egymással való versengése átfogóbb a kék szajkókkal vagy a verebekkel folytatott versengésnél, és az emberek egymással való versengése átfogóbb a medvékkel vagy borzokkal folytatott versengésnél. – Igen. – Innen pedig láthatod, hogy az azonos módon él˝o emberek szükségszer˝uen átfogóbb versengést folytatnak egymással, mint a másként él˝okkel. A gazdák egymással való versengése átfogóbb a vadászó-gy˝ujtöget˝okkel folytatott versengésüknél. – H˝u, ez igaz – mondtam. – Tehát amikor egy gazdálkodókkal teli világot teremtettünk, akkor a végletekig fokoztuk a versengést. – Valóban ez a helyzet a hula, puala, cario és alba népek esetében, Julie. Éppen elég versengés folyt köztük akkor is, amikor még eltér˝oen éltek. Most már egyformán élnek, így aztán (nemhogy nem sz˝unt meg a versengés, hanem) még jobban kell versengeniük. – Igen, értem. – A versengési stratégiák vizsgálatánál láttuk, hogy lehet˝ové teszik a versenytársaknak az egymás mellett élést úgy, hogy ne kelljen halálos küzdelmet folytatniuk minden apróságért. A hulák, pualák, cariók és albák már nem a Szeszélyes Megtorlót játszva élnek egymás mellett. Ez a stratégia ki lett hajítva. Hiányában a gáttal elzárt patak esetén eddig csupán egyetlen ötleted volt: „Indítsunk háborút.” Más szóval: kezdjük rögtön a halálos küzdelemmel. Biztosan belátod azonban, hogy a huláknak, pualáknak, carióknak és albáknak nem fog hasznukra válni, ha minden apróság miatt háborút indítanak. – Igen. – A múltban a következ˝o volt a békefenntartó stratégia: „Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” Az Elvev˝ok ezt kihajították. Mivel helyettesítették ? Ezen eltöprengtem pár percig, végül pedig azt feleltem: – Azt hiszem, azt kell hogy mondjam, hogy saját magukkal helyettesítették. Békefenntartókká tették magukat. – Csakugyan, Julie. Kinevezték magukat a z˝urzavar ügyintéz˝oivé, és azóta is egyfolytában intézkednek, nemzedékr˝ol nemzedékre változó sikerrel rögtönöznek. A forradalmuk kezdetén magukhoz ragadták a békefenntartást, és azóta is náluk van. Amint tudod, az Újvilágba való megérkezésük idején itt senki sem volt békefenntartó. Jobban mondva, a hagyományos módon tartották fenn a békét; méghozzá olyan emberek, akik úgy bántak mással, ahogy velük bántak, de azért kiszámíthatatlanok maradtak. Az Elvev˝ok véget vetettek mindennek, így a békefenntartás most az o˝ hozzáért˝o kezeikben van. Több milliárd dolláros üzlet a b˝unözés, gyerekek kábítószereket árulnak az utcasarkokon, és tomboló polgárok támadófegyverekkel töltik ki a haragjukat egymáson.

61

A Termékeny Félhold  2. rész Miel˝ott az Elvev˝ok lerohanták volna o˝ ket, a hulák, pualák, albák és cariók mind a saját maguk módján oldották meg a dolgaikat; több tízezer évnyi kulturális tapasztalat tette képessé o˝ ket erre. A hulák módszerei nem a pualák módszerei voltak, a pualák módszerei nem az albáké, és az albák módszerei nem a carióké. Az egyetlen közös az volt ezekben a módszerekben, hogy beváltak – a huláknak beváltak a hulák módszerei, a pualáknak a pualáké, az albáknak az albáké, és a carióknak a carióké. – E népek számára létfontosságú volt az, hogy legyenek olyan módszereik az emberekkel való bánásmódra, amelyek tekintettel vannak az emberek tulajdonságaira. Nem tartották romlott lényeknek az embereket, ám ez nem jelenti azt, hogy angyaloknak hitték o˝ ket. Nagyon jól tudták, hogy az emberek képesek kellemetlenkedésre, zavarkeltésre, önzésre, aljasságra, kegyetlenségre, kapzsiságra, er˝oszakra stb. Az emberekre nem lehet azt mondani, hogy nem szenvedélyesek és ellentmondásosak, és ennek belátásához nem kell óriási ész. Egy több tízezer éven át m˝uköd˝o rendszer nem csak azoknál válik be, akik mindig szeretetre méltók, segít˝okészek, önzetlenek, nagylelk˝uek, kedvesek és udvariasak. Egy több tízezer éven át m˝uköd˝o rendszer be fog válni olyanoknál is, akik képesek kellemetlenkedésre, zavarkeltésre, önzésre, kapzsiságra, kegyetlenségre és er˝oszakra. Eddig érted? – Tökéletesen. – A törzsi népeknél nem találsz zavarkelt˝o viselkedést tiltó törvényeket. A törzsi gondolkodás szerint ez az o˝ rültség csúcsa lenne. A zavarkelt˝o viselkedés káros hatásait minimálisra csökkent˝o törvényeket találsz. Például soha egyetlen törzsi nép sem tiltaná be törvényileg a házasságtörést. Olyan törvényeket találsz, amelyek bizonyos teend˝oket írnak el˝o házasságtörés esetén. A törvény meghatározza a teend˝oket, melyek minimálisra csökkentik azokat a károkat, amelyeket ez a h˝utlen tett okoz; s nemcsak a házastársnak, hanem magának a közösségnek is, hiszen lejáratja a házasságot a gyerekek el˝ott. Ismétlem, nem a büntetés a cél, hanem a jóvátétel, a gyógyulás el˝osegítése, hogy minden a lehet˝o legjobban visszatérjen a rendes kerékvágásba. Ugyanez igaz a bántalmazásra is. A törzsi gondolkodás szerint hiábavaló azt mondani az embereknek, hogy sose verekedjenek. Az viszont nem hiábavaló, ha pontosan tudjuk, hogy mit kell tenni egy verekedés esetén azért, hogy mindenki a lehet˝o legkevesebb kárt szenvedje el. Szeretném, ha látnád, hogy mennyire különbözik ez a ti törvényeitek hatásaitól. Ahelyett, hogy csökkentenék a károkat, a törvényeitek valójában megnövelik és megsokszorozzák o˝ ket az egész társadalomban, családokat szakítanak szét, életeket tesznek tönkre, és magukra hagyják az áldozatokat a sebeikkel. – Bizony látom – mondtam. – Az elmondottak alapján szerintem nyilvánvaló, hogy egyetlen parancs volt, amelyet minden törzsnél meg lehetett találni: Támadd meg a többi törzset és védelmezd a sajátjaidat. Más szóval, minden bels˝o civakodás és vérbosszú ellenére a törzs–világ szembenállásról van itt szó. Ha hula vagy, akkor rendben van a cariók vagy a pualák megtámadása, de a többi hula

62

A Termékeny Félhold – 2. rész megtámadása nem cél. Ha cario vagy, akkor rendben van a hulák vagy a pualák megtámadása, de a többi cario megtámadása nem cél. Érted, hogy miért kell ennek így lennie? – Azt hiszem. Ha a cariókat egymás megtámadására bátorítanák a törvényeik, akkor a cario mint törzs elt˝unne. És ha a carióknak a törvényeik megtiltanák a hulák vagy a pualák megtámadását, akkor a szeszélyes megtorlás stratégiájának annyi lenne, és a cario mint törzs megint csak elt˝unne. – Pontosan. A forradalmatok kezdetén az általam Elvev˝oknek nevezett törzsetek is pontosan olyan volt mint a hulák, a pualák, az albák és a cariók – valamint az akkoriban arrafelé él˝o több tízezer egyéb törzs. Vagyis megvolt a számukra megfelel˝o életmódjuk, és megvoltak a törvényeik, melyek segítségével hatásosan felléphettek a köztük el˝oforduló zavarkelt˝o viselkedéssel szemben. Szerinted mi lett az Elvev˝ok jól bevált eredeti életmódjával? – El sem tudom képzelni – válaszoltam. – Akkor hát lássuk, hogy el tudjuk-e képzelni közösen, Julie. Egy dologban biztosak lehetünk : semmi sem volt a törzsi életükben, ami felkészítette volna o˝ ket arra a felel˝osségre, amelyet magukra vállaltak, amikor lerohanták a szomszédaikat a forradalmuk kezdetén. – Honnan tudod? – A törzsi kultúra azt mutatta meg az embereknek, hogy hogyan birkózzanak meg az id˝ok kezdete óta el˝oforduló dolgokkal. Azt nem mutatta meg nekik, hogy hogyan birkózzanak meg olyan dolgokkal, amelyek korábban még sosem fordultak el˝o a világ történelmében; márpedig a forradalmatok ilyesmi volt. Az emberek már az id˝ok kezdete óta versengtek és ellenkeztek egymással. Tudták, hogy hogyan álljanak helyt a szeszélyes megtorlás stratégiáját követve. Most azonban, egy korábban sosem érzett ösztönzés hatására, egy törzs kész volt olyasféle hatalmat gyakorolni, amilyet addig még sosem gyakoroltak. A táplálékb˝oség közepette növekv˝o népesség˝u Elvev˝ok többé nem voltak érdekeltek abban, hogy csupán helyt álljanak a szomszédaikkal szemben. Több embert kellett élelmezniük, több földre volt szükségük, és megvolt az erejük a szomszédaik lerohanásához – a beolvasztásukhoz, az el˝uzésükhöz vagy a kiirtásukhoz (mindegy, melyiket választották). Ám a szomszédaik lerohanásával ismeretlen területre tévedtek. Mihez kezdjenek velük? Semmi esetre sem akartak újra Szeszélyes Megtorlót játszani velük. Annak nem lett volna semmi értelme. De azt sem akarták megengedni, hogy a többiek tovább játsszák egymással a Szeszélyes Megtorlót. Annak sem lett volna semmi értelme. Érted, hogy miért? – Igen, azt hiszem. A szeszélyes megtorlás arra való, hogy a szomszédaiddal azonos alapokon állva meg˝orizd a függetlenségedet. Az Elvev˝ok ellenezték ezt. Nem akarták, hogy a hulák, a pualák és a cariók függetlenek legyenek, és állandóan harcoljanak egymással. – Mi volt az Elvev˝ok harcról szóló régi törvénye? Mármint a forradalom el˝otti törvényük. – Az üres tekintetem láttán még hozzátette: Ezt a harcról szóló törvényt alkalmazza minden törzsi nép. – Á, erre gondolsz: „A szomszédaiddal harcolj, ne a sajátjaiddal.” – Úgy van. Minden törzs ezt a törvényt alkalmazta a Termékeny Félholdban, a Közel-Keleten, a világon. – Értem – mondtam. – Ám amikor az Elvev˝ok lerohanták a szomszédaikat, akkor új törvényt kellett alkotniuk. Nem akarták, hogy a lerohant törzsek tovább csatározzanak egymással. – Ezt is értem.

63

A Termékeny Félhold – 2. rész – Szóval mi volt az új törvény, Julie? – Bizonyára a következ˝o : „Ne harcolj senkivel.” – Hát persze. És ahogy az imént rámutattál, ez azt jelentette, hogy a szeszélyes megtorlás stratégiáját kihajították – s vele együtt a törzsi függetlenséget is. Az Elvev˝ok egy olyan világot akartak kormányozni, amelyben az emberek dolgoztak, nem pedig egy olyat, amelyben Szeszélyes Megtorlót játszva pazarolták az energiájukat. – Igen, ez világos. – A régi törzsi határok – földrajziak és kulturálisak – most már nemcsak a hulák, a pualák, a cariók és az albák számára voltak értelmetlenek, hanem maguk az Elvev˝ok számára is. Az Elvev˝ok nem hozták magukkal régi törzsi szokásaikat. A többiek értelmetlennek találták volna o˝ ket. Ugyanígy értelmetlen volt az összes régi törzsi szokás az Elvev˝ok által épített új világrendben. Nem volt értelme, hogy a hulák megtanítsák a gyerekeiknek mindazt, ami náluk több tízezer éven át bevált, mert többé már nem hulák voltak. Nem volt értelme, hogy a cariók megtanítsák a gyerekeiknek mindazt, ami náluk több tízezer éven át bevált, mert többé már nem cariók voltak. Ám attól, hogy az emberek egy új világrendhez tartoztak, attól még nem sz˝untek meg kellemetlenked˝onek, zavarkelt˝onek, önz˝onek, kegyetlennek, kapzsinak és er˝oszakosnak lenni, ugye ? A viselkedés nem változott; de most már nem voltak törzsi törvények a hatások mérséklésére. Még ha emlékeztek volna is a régi törzsi törvényekre, akkor is lehetetlennek bizonyult volna az Elvev˝ok számára, hogy ezek alapján kormányozzanak. A hulák zavarkelt˝o magatartást kezel˝o szokásai megfelelhetnek a huláknak, de elfogadhatatlan lenne a cariók számára. Bizonyára belátod ezt. – Igen. – Tehát mihez fognak kezdeni az Elvev˝ok az uralmuk alatt él˝ok zavarkelt˝o viselkedésével ? Mit szándékoznak tenni a házasságtöréssel, bántalmazással, nemi er˝oszakkal, tolvajlással, gyilkossággal stb.? – Törvényen kívül helyezik ezeket a dolgokat. – Hát persze. A törzsi rendszerben sosem volt cél a dolgok törvényen kívül helyezése. A törzsek törvényei inkább a károk minimálisra csökkentését és az emberek újbóli összehozását szolgálták. E törvények nem mondták azt, hogy „ilyen és ilyen dolgoknak sosem szabad megtörténniük”, mert teljesen biztosan tudták, hogy meg fognak történni. Inkább azt mondták, hogy „amikor ilyesmik történnek, akkor a következ˝oket kell tenni a dolgok lehet˝o legjobb helyrehozásához”. – Értem. – Közel vagyunk már a végéhez, Julie. Már csak egy valamit kell megvizsgálni. A törzsi gondolkodás szerint szamárság olyan törvényt hozni, amelyr˝ol el˝ore tudod, hogy úgyis meg fogják szegni. Ha olyan törvényt hozol, amelyr˝ol el˝ore tudod, hogy meg fogják szegni, akkor szégyent hozol a törvény egész fogalmára. Kiváló példa erre a „ne” formájú törvény. Mindegy, hogy mi áll az után a szó után. Ne ölj, ne hazudj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tégy kárt – mindegyikr˝ol tudod, hogy meg fogják szegni. Mivel a törzsi népek nem vesztegették az idejüket ilyesféle törvényekre, számukra nem jelentett gondot az engedetlenség. A törzsi törvények nem helyezték törvényen kívül a bajkeverést, hanem megfogalmazták a bajkeverés visszacsinálásának módjait, így az emberek boldogan betartották o˝ ket. A törvények jót tettek velük, hát miért szegnék meg o˝ ket? Viszont az Elvev˝ok törvényeir˝ol kezdetekt˝ol fogva tudni lehe-

64

A Termékeny Félhold – 2. rész tett, hogy megszegik majd o˝ ket; és (nem meglep˝o módon) tízezer éve állandóan meg is szegik o˝ ket. – Igen. Elképeszt˝o ; elképeszt˝o így nézni ezt. – És mivel a törvényeiteket úgy hozták meg, hogy tudták, az els˝o naptól kezdve meg fogják szegni o˝ ket, ki kellett találni valamit a törvényszeg˝ok kezelésére. – Igen. Meg kellett büntetni o˝ ket. – Úgy van. Mi mást tehetnétek velük? A saját nyakatokba varrtátok a törvényeket, amelyek feltevésetek szerint meg lesznek szegve, és azután sosem találtatok semmi értelmesebb megoldást, mint hogy megbüntessétek az embereket azért, amiért pontosan azt teszik, amit eleve vártatok t˝olük. Tízezer éve hozzátok és szaporítjátok a törvényeket, amelyeknek a megszegését biztosra veszitek, mígnem ma szerintem szó szerint milliók vannak bel˝olük, és sokat közülük naponta több milliószor megszegnek. Ismersz valakit személyesen, aki nem törvényszeg˝o ? – Nem. – Bizonyára te magad is több tucatot megszegtél. – Több százat – mondtam magabiztosan. – Még maguk a tisztvisel˝ok is megszegik o˝ ket, akiket pedig a betartásuk el˝osegítésére választotok meg. Ugyanakkor a társadalmatok oszlopos tagjai valahogy mégis képesek felháborodni azon, hogy egyes emberek alig tisztelik a törvényeket. – Tényleg elképeszt˝o – mondtam. – A törzsi törvények és a szeszélyes megtorlás stratégiájának megsemmisítése olyasmi, ami nem mehetett végbe fokozatosan, több száz vagy több ezer év alatt. Azonnal kezdetét kellett vennie, már az Elvev˝ok legels˝o túlkapásának helyszínén. A törzsi törvények és a szeszélyes megtorlás stratégiája alkotta torlaszt rögtön az elején le kellett rombolni. Akármi is volt a valódi nevük, a huláknak, a carióknak, az albáknak és a pualáknak mint törzseknek el kellett t˝unniük. Az o˝ ket körülvev˝o törzseknek pár évtizeden belül szintén el kellett bukniuk, akarva vagy akaratlanul feladva törzsi függetlenségüket az Elvev˝ok hatalmáért cserébe. A forradalom ebb˝ol a központból terjedt kifelé, t˝uzgy˝ur˝uként felégetve a f˝oeml˝os o˝ seitekig visszanyúló kulturális örökséget. A hula, cario, alba és puala létezés emlékei persze nem enyésztek el egyetlen nemzedék alatt, ám valószín˝uleg négy-öt nemzedéknél tovább nem maradtak fenn; de még ha tízig kitartottak, az is csak két évszázad. Itt a központban ezer év elteltével a hulák, cariók, albák és pualák leszármazottai a törzsi életnek még a létezésére sem emlékeztek. Az Elvev˝ok egyre nagyobbodó területeinek határa mentén nyilván még emlékeztek rá, de akkorra a határok már körülzárták Perzsiát, Anatóliát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. Ezer év múlva a határok a Távol-Kelet, Oroszország és Európa belsejében húzódtak. Az Elvev˝ok a terjeszkedésük határterületein még mindig találtak és nyeltek el törzsi népeket, de az már nyolcezer éve történt, Julie. A forradalom szíve továbbra is a Közel-Kelet és a Termékeny Félhold volt. A Tigris és az Eufrátesz folyók közti Mezopotámia volt e korszak New Yorkja. Éppen ekkoriban babráltak itt kultúrátok legnagyobb (a totalitárius mez˝ogazdaság és a táplálék elzárása utáni legnagyobb) újításával : az írással. De újabb ötezer év telik még el, miel˝ott a klasszikus görög logográfusok azon kezdenek gondolkodni, hogy az ember múltjának feljegyzésére használják ezt az eszközt. Amikor végül csakugyan elkezdték feljegyezni a múltat, a következ˝o kép kezdett ki-

65

A Termékeny Félhold – 2. rész bontakozni: Az emberi faj mindössze pár ezer éve született a Termékeny Félhold környékén. Születését˝ol fogva a termesztett növényekt˝ol függött, és olyan ösztönösen ültette o˝ ket, mint ahogyan a méhek kaptárt építenek. Emellett ösztönös civilizációépít˝o volt. Így hát az emberi faj a születése után rögtön nekilátott növényeket ültetni és civilizációt építeni. Természetesen semmilyen emlék nem maradt fenn az emberiség sok százezer évre visszamen˝o törzsi múltjáról. Ez nyomtalanul elt˝unt a Nagy Felejtés során, hogy az egyik tanítványom furcsa (de egész hasznos) kifejezésével éljek. Több százezer éven át folytattak nekik megfelel˝o életmódot a nálad se nem butább, se nem okosabb emberek. A leszármazottaik itt-ott még ma is megtalálhatók, és ahol még érintetlenül élnek, ott tanúbizonyságot tesznek arról, hogy elégedettek az életmódjukkal. Nem háborúznak egymással, nem fordul nemzedék nemzedék ellen, sem osztály osztály ellen. Nem gyötri o˝ ket kín, aggodalom, levertség, öngy˝ulölet, b˝unözés, o˝ rület, alkoholizmus és kábítószerfüggés. Nem panaszkodnak elnyomásra és igazságtalanságra. Nem értelmetlennek és üresnek írják le az életüket. Nem fortyog bennük gy˝ulölet és düh. Nem fürkészik az eget az istenekkel, angyalokkal, prófétákkal, u˝ rlényekkel és a holtak szellemeivel való kapcsolat után sóvárogva. És nem kívánják azt, hogy bárcsak jönne valaki, aki megmutatná nekik, hogy hogyan éljenek. Azért nem, mert már tudják, hogy hogyan éljenek, mint ahogy tízezer éve mindenütt tudták az emberek. A kultúrátok embereinek azonban el kellett pusztítaniuk ezt a tudást, hogy a világ uraivá tehessék magukat. Biztosak voltak abban, hogy képesek lesznek valami ugyanolyan jóval helyettesíteni az elpusztított tudást, és azóta is ezen vannak, rendre próbálkoznak, minden általuk elképzelhet˝ot megadnak az embereknek, ami esetleg kitöltheti az u˝ rt. A régészet és a történelem egy ötezer év hosszúságú mesét mond arról, ahogy egyik Elvev˝o társadalom a másik után tapogatózik valami engesztelés és ösztönzés, valami mulattatás és szórakoztatás után; valami után, ami elfeledteti az emberekkel ezt a furcsa módon sz˝unni nem akaró nyomorúságot. Ünnepek, dáridók, felvonulások, templomi ünnepélyek, hivatalos pompa, cirkusz és kenyér, a hatalomra jutás örök reménye, vagyon és fény˝uzés, játékok, drámák, versenyek, sport, háborúk, keresztes hadjáratok, politikai áskálódások, lovagi szolgálat, a világ felfedezése, rang, címek, alkohol, kábítószerek, szerencsejáték, prostitúció, opera, színház, m˝uvészetek, kormány, politika, hivatás, politikai el˝onyök, hegymászás, rádió, tévé, filmek, tömegszórakoztatás, videojátékok, számítógépek, információs szupersztráda, pénz, pornográfia, az u˝ r meghódítása – bizonyára akad itt valami mindenkinek; valami, ami látszólag élni érdemessé teszi az életet; valami, ami kitölti az u˝ rt; valami ösztönz˝o és vigasztaló. És persze csakugyan ki is töltötte az u˝ r sokatoknál. De közületek csak kevesen remélhettétek megszerezni a mindenkor rendelkezésre álló javakat, mint ahogy ma is csak egy kis hányadotok remélhet úgy élni, mint azok az emberek, akik bizonyára (bizony, hogy bizonyára!) élni érdemes életet élnek – a milliárdosok, filmsztárok, sporth˝osök és szupermodellek. A túlnyomó többségetek mindig viszonylag nincstelen volt. Ismer˝os ez a szó? – A nincstelen? Igen. – A törzsi életben nem voltak gazdagok és nincstelenek. Miért nyugodnának bele az emberek egy ilyen berendezkedésbe, hacsak nem kényszer hatására? És amíg nem zártátok hét lakat alá a táplálékot, addig nem volt mivel belenyugvásra kényszeríteni o˝ ket. Az Elvev˝ok azonban mindig gazdagokra és nincstelenekre váltak szét. Mindig a nincstelenek tették ki a többséget, és mégis hogyan fedték volna fel a nyomorúságuk okát? Kit kértek volna meg, hogy

66

A Termékeny Félhold – 2. rész magyarázza el, miért úgy van elrendezve a világ, ahogy? Miért a kevesek el˝onyére, miközben a nagy többség mindössze azért gürcöl, hogy éhes, ruhátlan és otthontalan legyen? Talán az uralkodóikat kérték volna meg? A gazdáikat? A f˝onökeiket? Természetesen nem. Négy különböz˝o magyarázó elképzelés kezdett kialakulni körülbelül 2500 éve. A legrégibb valószín˝uleg a következ˝o volt: a világ két örökké harcban álló isten m˝uve; az egyikük a jóság és fény istene, a másikuk a gonoszságé és sötétségé. Ennek bizony volt értelme egy olyan világban, amely láthatólag örökké fényben és sötétségben él˝okre vált szét; ez az elképzelés testesült meg a zoroasztrizmusban, a manicheizmusban és más vallásokban. Egy másik elképzelés szerint a világ egy olyan istenközösség m˝uve, amelynek tagjai a saját ügyeikben elmerülve tetszésük szerint irányítják a világot, és mikor megjelent benne az ember, az istenek a szeszélyeiknek megfelel˝oen támogathatták, használhatták, elpusztíthatták, elb˝uvölhették vagy mell˝ozhették. Természetesen ez volt az elképzelés a klasszikus Görögországban és Rómában. Egy másik elképzelés szerint a szenvedés az élet velejárója és az él˝ok elkerülhetetlen sorsa, és a békét csak azok nyerhetik el, akik lemondanak mindenféle vágyról. Ezt az elképzelést adta a világnak Gautama Buddha. Egy másik elképzelés így szól: az els˝o ember, Ádám, valahol Mezopotámiában pár ezer éve megszegte Isten parancsát, kegyvesztett lett, és ki˝uzetett a paradicsomból, hogy mindörökké orcája verejtékével egye a kenyerét, nyomorúságban, Istent˝ol elidegenedve és b˝unre hajlamosan. A kereszténység erre a héber alapra épített, és adott egy messiást, akinek tanítása szerint Isten országában az els˝okb˝ol utolsók, az utolsókból els˝ok lesznek – vagyis a gazdagok helyet cserélnek a nincstelenekkel. Jézus életében és az elkövetkez˝o pár évtizedben a legtöbben úgy gondolták, hogy Isten országa földi ország lesz, melyben közvetlenül Isten uralkodik. Ám amikor ez csak nem következett be, akkor úgy értették, hogy Isten országa a menny, ahová csak halála után juthat az ember. Az iszlám is a héber alapra épített ; Jézus messiási voltát elutasította, de meger˝osítette, hogy a jó cselekedetekért jutalom jár a túlvilágon. De, amint te is jól tudod, ezek az elképzelések sosem elégítettek ki benneteket teljesen, különösen az utóbbi évszázadokban nem, és talán még kevésbé az utóbbi évtizedekben, amikor az életetek központjában tátongó hatalmas üresség vallások, spirituális hóbortok, guruk, próféták, kultuszok, gyógymódok és titokzatos gyógyítások végtelen özönét nyeli el – csillapíthatatlanul. – Ez bizony így igaz – mondtam. Izmael sokáig komoran nézett rám. – Most már talán érted, hogy a kultúrátokban miért fürkészik olyan sokan az eget az istenekkel, angyalokkal, prófétákkal, u˝ rlényekkel és a holtak szellemeivel való kapcsolat után sóvárogva. Most már talán érted, hogy a kultúrátokban miért ábrándoznak olyan sokan arról, amit az els˝o találkozásunk alkalmával meséltél. – Valóban értem. – Most már tudod, hogy hová vezet a f˝oút. Természetesen azonban nem ér véget itt. – Hát, ezt legalább örömmel hallom – válaszoltam.

67

Istenverte büszkeség – Remélem, tudod, hogy millió kérdésem van – mondtam Izmaelnek szombaton, két nappal kés˝obb. – Számítottam párra, igen – felelte. – Ha az emberek hallanák azt, amit eddig tanítottál nekem, akkor így kiáltanának: „Istenem, akkor hát nincs számunkra remény!” – Miért ? – Hát, nem élhetünk újra barlangokban, nemde? – Nagyon kevés törzsi nép élt barlangokban, Julie. – Tudod, hogyan értem. Nem élhetünk újra törzsi módon. Izmael a homlokát ráncolta. – Éppenséggel kétlem, hogy így érted. – Rendben. Úgy értem, hogy nem mehetünk vissza, és nem kezdhetünk mindent el˝or˝ol. Nem élhetünk újra úgy, ahogy az Elvev˝okké válásunk el˝ott élünk. – De hogy érted ezt, Julie? Úgy érted, hogy nem élhettek újra m˝uköd˝o emberi életet? – Nem. Azt hiszem, úgy értem, hogy nem élhetünk megint vadászó-gy˝ujtöget˝okként. – Hát persze, hogy nem. Javasoltam én valaha ilyesmit? Utaltam valaha a legcsekélyebb mértékben ilyesmire? – Nem. – És sosem fogok. Tucatnyi földméret˝u bolygó sem tudna eltartani hatmillió vadászó-gy˝ujtöget˝ot. Teljes képtelenség. – Akkor most mi van? – kérdeztem. – Elfelejtetted, hogy miért jöttél hozzám, Julie. Azt jöttél megtanulni, hogy a világegyetem más részeiben hogyan tudnak úgy élni az emberek, hogy nem pusztítják el a világukat. – Tényleg. – Most már tudod, hogy hogyan csinálják, nem? Csak éppen nem kellett u˝ rhajóba szállnod a tanuláshoz. Az idegenek, akiket kerestél, valójában csak az o˝ seid voltak, akiknek szépen sikerült több százezer évig úgy élniük a földön, hogy nem tették tönkre – az o˝ seidr˝ol és kultúrájuk örököseir˝ol van szó, a még ma is él˝o törzsi népekr˝ol. Az zavar meg téged, hogy szerinted megmutattam neked a válaszokat, holott valójában csak azt mutattam meg, hogy hol találhatók. Szerinted azt mondom, hogy „vegyétek fel a hulák életmódját”, holott valójában azt mondom, hogy „értsétek meg, hogy mit˝ol vált be a hulák életmódja – és válik be ma is ott, ahol még létezik”. Elvev˝okként tízezer éve küszködtök egy m˝uköd˝o életmód kitalálásával, eddig teljesen sikertelenül. Milliónyi m˝uköd˝o dolgot kitaláltatok – repül˝ogépeket, kenyérpirítókat, számítógépeket, orgonákat, g˝ozhajókat, videomagnókat, órákat, atombombákat, csomagszállító szalagokat, szivattyúkat, villanylámpákat, körömvágókat és golyóstollakat –, de a m˝uköd˝o életmód sosem jött össze. És minél többen vagytok, annál nyilvánvalóbbá, szélesebb kör˝uvé és fájdalmasabbá válik ez a kudarc. Alig bírtok elég börtönt építeni a b˝unöz˝oitek bezárásához. A

68

Istenverte büszkeség család egyre inkább a múlté. Növekszik a kábítószerfüggés, több az öngyilkosság, a mentális megbetegedés, a válás, a gyerekbántalmazás, a nemi er˝oszak és a sorozatgyilkosság. Nem meglep˝o, hogy sosem voltatok képesek el˝oállni egy m˝uköd˝o életmóddal. Kezdett˝ol fogva alábecsültétek a feladat nehézségét. Miért vált be a törzsi életmód, Julie? Nem a mechanizmusára gondolok, hanem arra, hogy hogyan fordulhatott el˝o, hogy bevált? – Azt hiszem, azért vált be, mert az ember megjelenése óta próbára volt téve. Ami bevált, az fennmaradt, ami nem vált be, az nem maradt fenn. – Hát persze. Azért vált be, mert ugyanazok az evolúciós folyamatok formálták, mint a csimpánzok, oroszlánok, szarvasok, méhek és hódok m˝uköd˝o életmódját. Nem lehet csak úgy összetákolni valamit, és aztán azt várni, hogy ugyanolyan jól m˝uködjön, mint egy hárommillió éve kipróbált és finomított rendszer. – Igen, most már értem. – Bármilyen furcsa is azonban, szinte bármelyik rögtönzésetek bevált volna, ha. . . – Ha. . . ? – Szeretném, ha te válaszolnád meg, Julie. Szerintem meg tudod. A mezopotámiai birodalom m˝uködött volna Hammurápi törvénykönyve segítségével, ha. . . mi? Az egyiptomi tizennyolcadik dinasztia m˝uködött volna Akhenaton vallási vezetése alatt, ha. . . mi? Júda és Izrael m˝uködtek volna a királyok uralma alatt, ha. . . mi? A hatalmas perzsa birodalom m˝uködött volna, amikor Nagy Sándor végigsöpört rajta, ha. . . mi? A még hatalmasabb Római birodalom m˝uködött volna Augustus császár Pax Romanája alatt, ha. . . mi? Nem akarok végigvenni mindent korszakról korszakra, rögtönzésr˝ol rögtönzésre. Az általad legjobban ismert világ, az Egyesült Államok, is m˝uködne az emberi történelem állítólag legfelvilágosultabb alkotmánya segítségével, ha. . . mi? – Ha az emberek jobbak lennének. – Persze. Minden gyönyör˝uen m˝uködne, Julie, ha az emberek egyszer˝uen jobbak lennének, mint eddig bármikor. Egyetlen nagy, boldog családot alkotnátok, ha egyszer˝uen jobbak lennétek, mint bármikor. A balkáni harcoló csoportok megölelnék egymást és kibékülnének. Szaddám Huszein leszerelné a hadigépezetét és bevonulna egy kolostorba. A b˝unözés egyik napról a másikra megsz˝unne. Senki sem szegne meg egyetlen törvényt sem. Felszámolhatnátok a bíróságokat, a rend˝orséget és a börtönöket. Mindenki felhagyna az önzéssel, és együtt dolgozna a szegények sorsának javításán, és megszabadítanák a világot az éhségt˝ol, a fajgy˝ulölett˝ol, a gy˝ulölködést˝ol meg az igazságtalanságtól. Órákon át tudnám sorolni, hogy miféle csodák történnének. . . ha az emberek jobbak lennének, mint eddig bármikor. – Igen, abban biztos vagyok. – Ebben rejlett a törzsi életmód óriási ereje; abban, hogy a sikere nem függött az emberek jobbá válásától. Bevált az embereknek akkor is, ha olyanok voltak, amilyenek – tökéletlenek, tudatlanok, kellemetlenek, zavarkelt˝ok, önz˝ok, aljasak, kegyetlenek, kapzsik és er˝oszakosak. És az Elvev˝ok sosem voltak képesek ehhez fogható diadalra. Valójában még csak meg sem próbálták. Inkább arra számítottak, hogy képesek lesznek javítani az embereken, mintha legalábbis hibásan megszerkesztett termékek volnának. Arra számítottak, hogy képesek lesznek büntetésekkel jobbá tenni o˝ ket, hogy képesek lesznek jobbá válásra ösztönözni o˝ ket, hogy képesek lesznek jobbá válásra tanítani o˝ ket. És tízezer évnyi – a siker semmi jelét nem mutató – próbálkozás után eszükbe sem jutna másfelé fordítani a figyelmüket. – Nem, tényleg nem. Biztosra veszem, hogy a legtöbb ember az imént elhangzottakat hallva

69

Istenverte büszkeség még mindig azt mondaná: „Igen, ez mind szép és igaz, viszont kötelességünk, hogy tovább próbálkozzunk az emberek jobbá tételével. Jobbá lehet tenni o˝ ket. Csak még nem igazán találtuk ki a módját.” Vagy azt mondanák: „Akkor is érdemes dolgozni ezért. Csak gondoljunk bele, hogy mennyivel rosszabbak volnának az emberek, ha nem próbálnánk o˝ ket állandóan jobbá tenni.” – Attól tartok, hogy igazad van, Julie. – Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy elakadtam – mondtam. – Mégis mihez kezdjünk mindezzel? Nem várod el t˝olünk, hogy visszatérjünk a szeszélyes megtorlás stratégiájához, ugye ? Izmael két teljes percig bámult rám, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy nem volt elégedetlen velem, csak éppen gondolkodott valamin. Mikor végre kielégít˝o eredményre jutott, belekezdett egy másik történetébe. – Emberemlékezet óta egy fahíd kötött össze két, régt˝ol fogva baráti népet. Egy olyan folyón vezetett át, amelynek minden más pontja túl messze volt egymástól ahhoz, hogy hidat építsenek rá. Olyan volt, mintha a híd helyét eleve egy hídnak találták volna ki, mert hídf˝onek kínálkozó er˝os sziklapárkány állt mindkét oldalon. Évszázadok elteltével azonban úgy érezték az emberek, hogy egy fahídnál fejlettebb híddal kellene összekötni a két országot, s egy mérnökcsapat neki is látott egy fémhíd megtervezésének. Annak rendje és módja szerint meg is építették a hidat, amely azonban pár évtizeddel kés˝obb hirtelen összeomlott. Egy másik mérnökcsapat a romok vizsgálata alapján arra jutott, hogy a megfigyelt anyagfáradás oka az volt, hogy az épít˝ok gyatra min˝oség˝u acélt használtak. A hidat a rendelkezésre álló legjobb anyagokból újjáépítették, ám mindössze negyven évvel kés˝obb ismét összeomlott. Egy újabb mérnökcsapat állt össze a probléma tanulmányozására, és ezúttal az eredeti tervekre összpontosítottak, amelyeknek szerintük számos alapvet˝o hibája volt. Újabb terveket állítottak össze, majd felépült az újabb híd – és ismét összeomlott, ezúttal csupán harminc évvel kés˝obb. Eddig folytatólagos gerendahidat alkalmaztak, melyet két folyóbeli pillér tartott. Ezt egy kéttámaszú szerkezetekb˝ol álló többtámaszú gerendahídra cserélték, s biztosak voltak abban, hogy ezzel megoldották a problémát. Mikor mindössze harminc évvel kés˝obb ez is összeomlott, süllyesztett pályás ívhíddal próbálkoztak. Ez jobbnak t˝unt, így a negyven évvel kés˝obbi összeomlását követ˝oen megpróbálkoztak egy alsópályás ívhíddal. Ez csak huszonöt évig bírta, ezért aztán egy fels˝opályás ívhíddal, majd egy ferdelábú kerethíddal próbálkoztak; mindkett˝o összeomlott röpke huszonöt év után. Az eredeti fahíd épít˝oi természetesen évszázadokkal korábban meghaltak, ám volt valaki, aki tanulmányozta az alkotásukat, és el˝oállt egy magyarázattal arra vonatkozólag, hogy miért is bizonyultak olyan rövid élet˝unek a mérnökök fémhídjai. „A hídon áthaladók természetesen rezgéseket keltenek a fémben – mondta. – Nem is várnánk mást. A rezgések átterjednek a hídf˝oknek használt sziklákba, ami szintén várható. Arra viszont nem számítottak, hogy micsoda er˝os rezonancia keletkezik ezekben a sziklákban. Ezek a fém révén a hídba visszavezetett rezgések okozzák a hidak gyors pusztulását. Az eredeti híd fa voltának köszönhet˝oen szinte semennyi rezgést nem vitt át a sziklákba, így nem is keletkezett rezonancia. Ezért maradt fenn olyan sokáig, és ha nem bontották volna le, akkor még ma is olyan jól m˝uködne, mint régen.” Mondanom sem kell, a mérnökök nem volta elragadtatva ett˝ol a magyarázattól. Egyáltalán nem hálálkodtak, hanem így szóltak az illet˝ohöz: „Na és maga szerint mihez kezdjünk most?

70

Istenverte büszkeség Azt akarja mondani, hogy megint fából építsük fel a hidat?” Izmael hosszú, kérd˝o pillantást vetett rám, én pedig pár percig szintúgy kérd˝on néztem rá, miközben az elhangzottakon töprengtem. Végül azt mondtam: – Hát nem azt javasolta, hogy megint fából építsék fel? – Természetesen nem, Julie. Csak megpróbálta felmutatni a kirakós játék hiányzó darabját, hogy a zavart mérnökök aztán megint eredményesen gondolkodhassanak. Mellesleg szólva, a valóságban aligha fordulhatna el˝o, hogy a mérnökök ilyen együgy˝uen építsenek hidat híd után. És nem úgy fogadnák ezt az új értesülést, mint a történetbeli mérnökök. Épp ellenkez˝oleg, szerintem a való világban kifejezetten ösztönözné o˝ ket ez az értesülés, amely nélkül kudarcra voltak ítélve. Olyan lehet˝oségek vizsgálatát tette lehet˝ové, amelyeket egyébként sosem vizsgáltak volna meg. – Ezt értem. Talán azt nem értem, hogy miféle lehet˝oségek vizsgálatát tetted lehet˝ové számomra ; vagy ahogy folyton mondod, a kultúrám emberei számára. Izmael t˝un˝odött egy darabig, aztán így szólt: – Tegyük fel, Julie, hogy képesek voltunk véghezvinni az ábrándodbeli galaktikus utazást. Mondjuk, hogy találtunk egy bolygót, amelyen hozzátok rendkívül hasonló emberek nagyon kielégít˝o és fenntartható módon éltek sok százezer év óta. És tegyük fel, hogy egy lasszó segítségével el tudtuk vontatni azt a bolygót egészen a földig, ahol bármelyik˝otök tetszése szerint tanulmányozhatja, amikor csak akarja. Még ekkor sem látnál semmi vizsgálni valót? – Nem. – Kérlek, magyarázd el nekem a különbséget. – Azt hiszem, egyszer˝uen csak nem akarok úgy élni, mint a tízezer évvel ezel˝otti emberek. Fölrántotta a jobb szemöldökét. – Bocsásd meg, Julie, ha mereven nézek. Eddig olyan racionális voltál. – Nem irracionális viselkedés ez részemr˝ol, hanem csak o˝ szinteség. Megrázta a fejét. – Olyasmit utasítasz vissza, amit senki sem javasolt neked, Julie; és ez aligha racionális viselkedés. Sosem kértelek arra, hogy úgy élj, mint a tízezer évvel ezel˝otti emberek. Még csak nem is utaltam ilyesmire. Ha azt mondanám, hogy egy jezsuita egyetem biokémikusai felfedezték a rák ellenszerét, akkor elutasítanád azzal az indokkal, hogy nem akarsz római katolikus lenni? – Nem. – Akkor légy szíves, magyarázd el a különbséget. – Nem látom, hogy az általad elmondottak bármiben is hasonlítanának a rák ellenszeréhez. Megfontoltan vizsgált pár percig, majd azt mondta: – Talán ideje tanulmányoznod a tapétát, vagy tudom is én, hogy mit szoktál csinálni pihenésképpen. Fölpattantam a székb˝ol, és a szoba végébe siettem bámulni a könyveket Izmael roskatag, öreg könyvszekrényén. Még bele is lapoztam néhányba remélve, hogy elém vet˝odik valami ragyogó idézet, de nem vet˝odött semmi. Tíz perc múlva visszaültem a székbe. – Ez valami istenverte büszkeség – mondtam. – Folytasd. – Ha lenne itt kikötve egy földönkívüli faj (majdnem fejlett földönkívüli fajt mondtam) egyedeivel benépesített bolygó, az csak egy dolog lenne. Az még t˝urhet˝o volna, ha o˝ k olyas-

71

Istenverte büszkeség valamit tudnának, amit mi nem. Az viszont t˝urhetetlen, hogy ezek az átkozott vademberek tudnak olyasmit. – Megértem, Julie. Legalábbis azt hiszem. De meg kell értened valamit. Mi nem olyasmit vizsgálunk, amit tudtak ezek az emberek. Leülhetsz a törzsi életr˝ol beszélgetni a föld öszszes törzsi emberével, de egyikük sem fogja csak úgy magától szavakba foglalni a szeszélyes megtorlás stratégiáját. Ám ha te szavakba foglalod helyettük, akkor persze rögtön felismerik, és valószín˝uleg valami ilyesmit mondanak: „Igen, ezt mind tudjuk. Azért nem mondtuk el, mert annyira magától értet˝od˝o, hogy ki sem kell mondani”. És én egyetértek ezzel. Minden id˝ok egyik legnagyobb tudós elméje kellett annak kimondásához, hogy az alá nem támasztott testek a föld középpontja felé zuhannak, pedig ezt akármelyik ötéves tudja; vagy legalábbis biztosan azt hinné, hogy tudja, ha felhívnád rá a figyelmét. – Nem igazán értem, hogy mit mondasz mindezzel. ˝ – Oszintén szólva én sem, Julie. Légy türelemmel, amíg a számodra kielégít˝o válaszokra nem bukkanok. . . Sokféle tudóst érdekel a biolumineszencia, az él˝olények fénykibocsátásának jelensége, de egyikük sem próbálja meg kideríteni, hogy mit tudnak err˝ol maguk az érintett él˝olények. Mellékes, hogy mit tudnak a fénykibocsátásról. Nem is olyan rég a fehérlábú egerek sikerét lehet˝ové tev˝o viselkedést vizsgáltuk. Viszont nem próbáltuk meg kitalálni, hogy mit tudnak a fehérlábú egerek a sikeressé válásról. Ez világos? – Igen. – Ugyanez vonatkozik a mostani témánkra is. Ugyanúgy nem érdekel bennünket, hogy mit tudnak a Meghagyók az életr˝ol, mint ahogy nem érdekel bennünket, hogy mit tudnak a fénykibocsátó él˝olények a fényr˝ol. Nem a tudásukat vizsgáljuk, hanem a sikerüket. – Rendben. Ezt értem. Azt viszont nem értem, hogy a sikerüknek mi köze van hozzánk. Izmael bólintott. – Pontosan ezért nem vizsgáltátok meg soha, Julie. Nem t˝unt fontosnak az olyan emberek vizsgálata, akik csak annyit tudtak felmutatni, hogy hárommillió éven át a bolygót megkímélve éltek. Hamarosan azonban nagyon fontosnak fog t˝unni ez a tudás, ahogy a kihalás felé vet˝odve elértek egy pontot, ahonnan már nincs visszaút. – Igen, értem, hogy mire gondolsz. Valamennyire. – Köztudott, hogy a vikingek ötszáz évvel Kolumbusz el˝ott jutottak el az Újvilágba. Ez azonban nem villanyozta fel a vikingek kortársait, mert számukra lényegtelen volt. Dobra verhetted volna, és az emberek azon t˝un˝odtek volna, hogy mit foglalkozol ezzel. Viszont amikor Kolumbusz ötszáz évvel kés˝obb megérkezett, az o˝ kortársai fel voltak villanyozva. Egy új kontinens felfedezése ekkor már nagyon is fontos volt. Egészen idáig Leif Eriksson módjára egymagam kóboroltam egy óriási, bámulatos kontinensen, amellyel senki sem tör˝odött, amelyr˝ol senki hallani sem akart. Ez a kontinens több mint egy évszázada nyitva áll a filozófusaitok, oktatóitok, közgazdászaitok, politológusaitok el˝ott, de mindegyikük csak unott pillantást vetett rá. A léte csupán ásítást vált ki bel˝olük. Úgy érzem azonban, hogy változóban vannak a dolgok. Az ittléted is ennek a változásnak a jele; és ahogy emlékszel rá, majdnem én sem vettem észre ezt a jelet. Érzésem szerint egyre többen és többen kezdtek aggódni a katasztrófába való fejest ugrásotok miatt. Érzésem szerint egyre többen keresgéltek új gondolatokat. – Igen. Sajnos azonban a hókuszpókusz egyre egzotikusabb formáit is egyre többen keresgélik. – Ez várható, Julie. Kulturális összeomlással ér fel, amin éppen átmentek. Tízezer éven át

72

Istenverte büszkeség hittétek, hogy a tiétek az emberi élet egyetlen helyes útja. Az utóbbi mintegy három évtizedben azonban évr˝ol évre egyre tarthatatlanabbá vált ez a hit. Talán furcsának találod, de a kultúrátokban a férfiakat sújtja leginkább a kultúrátok mitológiájának kudarca. Nekik nagyobb (mindig is nagyobb) érdekük f˝uz˝odött a forradalmatok igaz voltához. Az eljövend˝o években, ahogy egyre nyilvánvalóbbak lesznek az összeomlás jelei, a férfiak mindinkább visszavonulnak majd a férfisiker pótlólagos világába, a sport világába. És, ami még rosszabb, egyre er˝oszakosabban fognak bosszút állni az o˝ ket körülvev˝o világban való csalódásuk miatt – különösen a környezetükben él˝o n˝okön. – Miért a n˝okön? – Az Elvev˝ok álma mindig a férfiak álma volt, Julie, és a kultúrátok férfiai azt képzelik, hogy az álom összetörése megsemmisít˝oleg hat rájuk, miközben a n˝oket viszonylag érintetlenül hagyja. – És nem úgy lesz? Izmael elgondolkodott egy percre, miel˝ott válaszolt. – Az Elvev˝ok börtönében a börtönlakók minden nemzedéke újjáépíti magának a börtönt, Julie. Anyád és apád is megtette a magát, és teszi most is. Te magad is éppen a saját nemzedéked börtönének felépítésével foglalatoskodsz, ahogy kötelességtudóan iskolába jársz és felkészülsz a munka világában való elhelyezkedésre. Elkészülvén mindannyiótok m˝uve lesz, férfiaké és n˝oké egyaránt. Ennek ellenére a kultúrátok asszonyai sosem lelkesedtek annyira a börtönéletért, mint a férfiak; ritkán nyertek rajta annyit, mint a férfiak. – Azt mondod, hogy a férfiak irányítják a börtönt? – Nem. Amíg hét lakat alatt van a táplálék, addig a börtön saját magát irányítja. Ami kormányzást látsz, az csak a rabok önmagukat kormányzása. Ez meg van engedve nekik, és az is, hogy a börtönön belül úgy éljenek, ahogy akarnak. A rabok többnyire a férfiak általi kormányzást választották – vagy inkább engedték meg maguknak –, de ezek a férfiak magát a börtönt nem irányítják. – Akkor hát mi ez a börtön? – A kultúrátok a börtön, a nemzedékr˝ol nemzedékre fenntartott kultúrátok. Ti magatok a szüleitekt˝ol tanultok meg rabok lenni. A szüleitek a nagyszüleitekt˝ol tanultak meg rabok lenni. A nagyszüleitek a dédszüleitekt˝ol tanultak meg rabok lenni. És így tovább, egészen a tízezer évvel ezel˝otti kezdetekig a Termékeny Félholdban. – Hogyan vessünk véget ennek? – Úgy, hogy valami mást tanultok meg, Julie. Úgy, hogy nem lesztek hajlandók rabságra tanítani a gyerekeiteket. Úgy, hogy megtöritek az események megszabott menetét. Ezért van az, hogy amikor azt kérdik t˝olem az emberek, hogy mihez kezdjenek, akkor azt válaszolom nekik : „Tanítsátok meg másoknak az itt tanultakat.” Nagyon gyakran azonban így felelnek: „Igen, persze, de mit tegyünk?” Ha hatmilliárdan nem lesztek hajlandók az Elvev˝o kultúra rabjaivá válásra tanítani a gyerekeiteket, akkor véget ér ez a szörny˝u álmotok – egyetlen nemzedék alatt. Csak addig folytatódhat, amíg fenntartjátok. A kultúrátok nem él önálló életet – csak bennetek él –, és ha többé nem tartjátok fenn, akkor elt˝unik. El kell t˝unnie, akár a nem táplált lángnak. – Igen, de mi lesz azután? Nem lehet csak úgy nem tanítani valamit a gyerekeinknek, igaz? – Természetesen igaz, Julie. Nem lehet csak úgy nem tanítani nekik valamit. Inkább valami újat kell tanítanotok nekik. És ha valami újat akartok tanítani nekik, akkor persze el˝obb nektek

73

Istenverte büszkeség is valami újat kell tanulnotok. Ezért vagy itt. – Értem – mondtam.

74

Kóválygás az iskola körül – Tudatában vagyok, Julie, hogy meg kell mutatnom neked, hogy miként derítsd fel ezt az új kontinenst, amelyre elvezettelek. – Örömmel hallom – mondtam. – Talán kíváncsi vagy rá, hogy én magam hogyan kezdtem el felderíteni. – Nagyon is. – Múlt vasárnap említettem, hogy egy bizonyos Rachel Sokolow jóvoltából lehetek itt. Nem szükséges tudnod, hogy hogyan, de csecsem˝okora óta ismertem Rachelt; ugyanúgy érintkeztem vele, mint ahogy most veled is. Semmit sem tudtam még az oktatási rendszeretekr˝ol, amikor Rachel iskolás lett. Sosem foglalkoztam vele, mert sosem volt rá okom. A legtöbb ötéveshez hasonlóan o˝ is örült, hogy végre iskolába mehetett, én pedig örültem az örömének, és azt képzeltem (vele együtt), hogy igazán csodálatos élmények várnak rá. Csak pár hónap múltán kezdtem észrevenni, hogy az izgalma alábbhagyott – és hónapról hónapra, évr˝ol évre csökkent, mígnem harmadikos korára teljes unalom lett úrrá rajta, és örült mindennek, ami az iskola kihagyását jelentette. Furcsának találod mindezt? – Igen – feleltem keser˝uen nevetve. – Tegnap este csak nyolcmillió gyerek feküdt le azért imádkozva, hogy bárcsak kétméteres hó esne, és ne kellene iskolába menni. – Rachel révén én is az oktatási rendszeretek diákja lettem. Gyakorlatilag együtt jártunk iskolába. A társadalmatokban a legtöbb feln˝ott mintha elfelejtette volna, hogy kiskorában milyen volt az iskola. Ha feln˝ottként a saját gyerekeik szemével kellene újra látniuk az egészet, akkor szerintem megdöbbennének és megrémülnének. – Igen, szerintem is. – El˝oször az t˝unik fel, hogy a valódi iskoláztatás mennyire elmarad a „fiatal elmék felébresztésének” eszményét˝ol. A tanárok többnyire örömmel felébresztenék a fiatalok elméit, de a rendszer, melyben dolgozni kénytelenek, alapvet˝oen útját állja ennek a vágynak azzal a ragaszkodással, hogy minden elmét ugyanabban a sorrendben kell megnyitni, ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanabban a tempóban, egy bizonyos ütemterv szerint. A tanárnak az a feladata, hogy egy el˝ore kijelölt id˝ore eljuttassa az egész osztályt a tanterv egy el˝ore kijelölt pontjáig, és az osztályt alkotó tanulók hamar megtanulják, hogy hogyan segítsék a tanárt ebben a feladatban. Bizonyos értelemben ez az els˝o megtanulandó dolguk. Egyesek gyorsan és könnyen tanulják meg, mások lassan és fájdalmasan, de végül mindenki megtanulja. Van fogalmad arról, hogy mir˝ol beszélek? – Igen, azt hiszem. – Te személy szerint mit tanultál meg, amivel a tanáraidat segíted a feladatuk végrehajtásában ? – Hogy ne tegyek fel kérdéseket. – Fejtsd ki egy kicsit b˝ovebben, Julie. – Ha kézfeltartva azt mondod, hogy „jaj, Smith tanárn˝o, egy szót sem értettem abból, amir˝ol

75

Kóválygás az iskola körül ma szó volt”, akkor Smith tanárn˝o utálni fog. Ha kézfeltartva azt mondod, hogy „jaj, Smith tanárn˝o, egy szót sem értek abból, amir˝ol ezen a héten szó volt”, akkor Smith tanárn˝o ötszörösen is utálni fog. És ha kézfeltartva azt mondod, hogy „jaj, Smith tanárn˝o, egy szót sem értek abból, amir˝ol egész évben szó volt”, akkor Smith tanárn˝o ott helyben agyonl˝o. – Tehát azt a látszatot kell keltened, mintha mindent értenél, akár így van, akár nem. – Úgy van. A tanár semmit sem hall kevésbé szívesen, mint azt, hogy nem értettél meg valamit. – Te azonban a kérdést tiltó szabállyal kezdted az imént. És ezt még nem magyaráztad meg. – A „ne tegyél fel kérdéseket” azt jelenti, hogy. . . ne kérdezz rá valamire csak azért, mert kíváncsi vagy rá. Úgy értem, tegyük fel, hogy az árapályról tanulsz. Nem tartod fel a kezedet, hogy megkérdezd, vajon az o˝ rültek tényleg o˝ rültebbek lesznek-e teliholdkor. Óvodában még el tudok képzelni ilyesmit, de mire annyi id˝os leszel mint én, addigra ez tabu. Másrészt viszont egyes tanárok szeretik, ha másra tereljük a szót bizonyos kérdésekkel. Ha például van valami vessz˝oparipájuk, arról mindig szívesen beszélnek, és a gyerekek rögtön kapva kapnak az alkalmon. – Miért szeretnéd, ha a tanár a vessz˝oparipájáról beszélne? – Mert jobb, mint azt hallgatni, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat. – Mi mással segíted még a tanárokat a feladatukban? – Sose ellenkezz. Sose mutass rá a következetlenségekre. Sose kérdezz olyasmit, ami túlmutat az éppen tanultakon. Sose áruld el, hogy lemaradtál. Mindig igyekezz úgy tenni, mintha minden szót értenél. Ezek végül is majdnem mind ugyanazt jelentik. – Értem – mondta Izmael. – Ismétlem, ez magának a rendszernek a hiányossága, nem a tanároké, akiknek els˝odleges kötelessége a „tananyag leadása”. Úgy tudod, hogy mindezek ellenére a tiétek a világ legfejlettebb oktatási rendszere. Nagyon rosszul m˝uködik, de akkor is a legfejlettebb. – Igen, így tudom. Bárcsak jeleznéd valamivel, legalább egy önelégült mosollyal, hogy mikor gúnyolódsz. – Nem hiszem, hogy képes lennék kifejezni ilyesmit, Julie. . . Hogy ott folytassam, ahol abbahagytam : végignéztem Rachel osztályról osztályra menetelését (és hozzá kell tennem, hogy egy nagyon drága magániskolába járt; a fejlettek legfejlettebbikébe). És miközben ezt tettem, kezdtem összeilleszteni a látottakat a kultúrátokról addig szerzett tudásommal és az azokról a kultúrákról szerzett tudásommal, amelyeknél ti annyival fejlettebbek vagytok. Akkor még nem alkottam meg a veled eddig ismertetett elméleteim egyikét sem. Az általatok primitívnek tartott társadalmakban a fiatalok tizenhárom vagy tizennégy évesen „érettségiznek”, és ekkorra már lényegében megtanultak mindent, amire feln˝ottként szükségük lesz a közösségükben. Valójában annyi mindent tanultak meg, hogy ha hirtelen elt˝unne a közösségük többi tagja, akkor is nagyon könnyen életben tudnának maradni. El tudják készíteni a vadászathoz és halászathoz szükséges eszközöket. Képesek hajlékot készíteni és ruházni magukat. Tizenháromtizennégy éves korukra száz százalékos az életben maradási képességük. Feltételezem, hogy tudod, mit értek ezen. – Természetesen. – A ti sokkal fejlettebb rendszeretekben tizennyolc évesen érettségiznek a fiatalok, az életben maradási képességük pedig lényegében nulla. Ha hirtelen elt˝unne a közösségük többi

76

Kóválygás az iskola körül tagja, és saját magukra lennének utalva, akkor igencsak szerencsésnek kellene lenniük, hogy egyáltalán életben maradjanak. Eszközök nélkül – s˝ot, eszközök készítésére szolgáló eszközök nélkül – nem lennének képesek valami hatékonyan vadászni vagy halászni (vagy sehogy sem tudnának). És a legtöbbjük egyáltalán nem ismerné a vadon term˝o ehet˝o növényeket. Nem tudnák ruházni magukat, nem tudnának hajlékot készíteni. – Így van. – A kultúrátok fiataljainak az érettségi után azonnal pénzt kell szerezniük valakit˝ol, hogy megvásárolhassák az életben maradáshoz szükséges dolgokat (hacsak nem gondoskodik róluk továbbra is a családjuk). Mostanra már meg kell tudnod magyarázni, hogy miért van ez így. Bólintottam. – Mert a táplálék hét lakat alá van zárva. – Pontosan. Szeretném, ha látnád a kapcsolatot e között a két dolog között. Munkát kell találniuk, mert egyedül nem képesek életben maradni. Ez nem valami szabadon választható dolog, kivéve, ha gazdagok. Vagy munkát szereznek, vagy éheznek. – Igen, értem. – Bizonyára tudod, hogy a társadalmatokban a feln˝ottek állandóan azt mondják, hogy az iskoláitok szörny˝u munkát végeznek. A világtörténelem legfejlettebb iskoláiról van szó, mégis szörny˝u munkát végeznek. Hogy lehet, hogy az iskoláitok ennyire alulmúlják az emberek várakozását, Julie? – Te jó ég, nem tudom. Nem nagyon érdekel ez a téma. Egyszer˝uen nem figyelek oda, amikor az emberek ilyesmir˝ol kezdenek beszélgetni. – Gyerünk, Julie. Nem kell nagyon odafigyelned ahhoz, hogy tudjad. Felsóhajtottam. – Pocsékok a teszteredmények. Az iskolák nem készítik fel az embereket a munkára. Nem készítik fel o˝ ket a jó életre. Gondolom, egyesek szerint az iskoláknak életképesebbé kellene tenniük bennünket. Iskolavégzés után képesnek kellene lennünk sikert elérni. – Ezért vannak az iskoláitok, igaz? Hogy felkészítsék a gyerekeket a társadalmatokban való sikeres életre. – Úgy van. Izmael bólintott. – Ezt tanítja Kultúra Anya, Julie. Igazán ez az egyik legszellemesebb megtévesztése. Mert persze egyáltalán nem ezért vannak az iskoláitok. – Akkor hát miért? – Sok évembe került kitalálnom. Akkoriban még nem volt gyakorlatom az efféle csalások leleplezésében. Ez volt az els˝o próbálkozásom, és egy kissé lassan haladtam. Az iskoláitok azért vannak, Julie, hogy szabályozzák a fiatalok munkaer˝opiacra való áramlását. – H˝u – mondtam. – Értem. – Százötven éve, amikor az Egyesült Államok még mindig jobbára mez˝ogazdasági társadalom volt, nem volt miért távol tartani a fiatalokat a munkaer˝opiactól nyolc- vagy tízéves koruk után, és nem volt szokatlan, hogy a gyerekek ennyi id˝osen hagyták el az iskolát. Csak kevesen mentek tovább egyetemre, hogy hivatást szerezzenek. A fokozódó városiasodással és iparosodással azonban mindez kezdett megváltozni. A tizenkilencedik század végére kezdett általánossá válni a korábban kivételnek számító nyolcosztályos oktatás. Az 1920-as és az 1930-as években a városiasodás és az iparosodás további gyorsulásával általánossá vált

77

Kóválygás az iskola körül a tizenkét osztályos oktatás. A második világháború után er˝osen ellenezni kezdték a tizenkét osztályos iskola id˝o el˝otti otthagyását, és azt a véleményt terjesztették, hogy a további négy évnyi egyetemi tanulmányokat nem kellene az elit kiváltságának tekinteni. Mindenkinek egyetemre kellene mennie, legalább pár évre. Igen? – Van egy problémám – mondtam integetve. – Nekem úgy t˝unik, mintha a városiasodásnak és az iparosodásnak éppen ellenkez˝o hatása lenne. A rendszer nem távol tartotta a fiatalokat a munkaer˝opiactól, hanem oda próbálta juttatni o˝ ket. Izmael bólintott. – Igen, ez látszólag kézenfekv˝o. De képzeld el, hogy mi történne ma, ha a nevel˝oitek hirtelen szükségtelennek ítélnék a középfokú oktatást. Pár pillanatig eltöprengtem ezen, majd azt mondtam: – Igen, értem, hogy mit mondasz. Hirtelen húszmillió gyerek versengene a nem létez˝o állásokért. A munkanélküliségi ráta az egekbe szökne. – Szó szerint katasztrofális hatása lenne, Julie. Tudod, nemcsak az lényeges, hogy távol tartsák ezeket a tizennégy–tizennyolc éveseket a munkaer˝opiactól, hanem az is, hogy otthon maradjanak mint nem keres˝o fogyasztók. – Ez meg mit jelent? – Ez a korosztály hatalmas mennyiség˝u pénzt, becslések szerint évente kétszázmilliárd dollárt, vesz ki a szül˝ok zsebéb˝ol, hogy könyvekre, ruhákra, játékokra, csecsebecsékre, CD-kre és hasonló, kifejezetten nekik és csakis nekik kitalált dolgokra költse. Számos hatalmas iparág számít ezekre a fogyasztókra. Bizonyára tudatában vagy ennek. – Igen, azt hiszem. Csak sosem gondoltam rá így. – Ha ezekt˝ol a tizenévesekt˝ol hirtelen azt várnák, hogy bérb˝ol és fizetésb˝ol él˝ok legyenek, akik többé nem tudják több milliárd dollártól megszabadítani a szüleiket, akkor egyik napról a másikra elt˝unnének ezek a fiatalokat célzó iparágak, még több millió embert zúdítva ezzel a munkaer˝opiacra. – Értem. Ha a tizennégy éveseknek el kellene tartaniuk magukat, akkor nem Nike cip˝okre, videojátékokra és CD-kre költenének a pénzüket. – Ötven éve, Julie, a tizenévesek feln˝otteknek készített filmekre ültek be, és feln˝otteknek tervezett ruhákat viseltek. Az általuk hallgatott zenét nem nekik, hanem a feln˝otteknek szerezték és adták el˝o – olyan feln˝ottek, mint például Cole Porter, Glenn Miller és Benny Goodman. Hogy részesei lehessenek a háború utáni els˝o divat˝orületnek, a tini lányok összeszedték az apjuk kidobott hosszú ujjú fehér ingeit. Ilyesmi ma nem fordulna el˝o. – Az biztos. Izmael elhallgatott egy pár percre. Aztán azt mondta: – Az el˝obb említetted, hogy órán szó volt a törvényjavaslatok kongresszusi elfogadásának menetér˝ol. Feltételezem, hogy tényleg tanultátok ezt az iskolában. – Úgy van. Állampolgári ismeretek órán. – És valóban tudod, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat? – Semmit sem tudok róla, Izmael. – Dolgozatot írtál bel˝ole? – Hogyne. – Sikerült? – Hát persze. Mindig sikerülnek.

78

Kóválygás az iskola körül – Szóval állítólag „megtanultad” a törvényjavaslatok elfogadásának menetét, sikeresen dolgozatot írtál bel˝ole, és rögtön el is felejtetted az egészet. – Pontosan. – Tudsz törtet törttel osztani? – Azt hiszem, igen. – Mondj egy példát. – Lássuk csak. Van egy fél tortád, és háromfelé akarod vágni. Mindegyik szelet egyhatod része lesz az egésznek. – Ez a szorzásra példa, Julie. Egy kettedszer egy harmad az egy hatod. – Tényleg, igazad van. – Valószín˝uleg negyedikben tanultad a törtek osztását. – Rémlik valami. – Próbálj meg kitalálni egy másik példát egy tört törttel való osztására. Megpróbáltam, majd kénytelen voltam beismerni, hogy nem megy ez nekem. – Ha egy fél tortát háromfelé vágsz, akkor hatodrésznyi szeleteket kapsz. Ez elég világos. Ha kétfelé vágod, akkor negyedrésznyieket. Ha egy fél tortát egyfelé osztasz, akkor mennyit kapsz ? Kifejezéstelenül bámultam rá. – Ha egy fél tortát egyfelé osztasz, akkor természetesen egy fél tortát kapsz. Ha eggyel osztasz egy számot, akkor maga a szám az eredmény. – Tényleg. – Mit kapsz, ha egy fél tortát egy ketteddel osztasz? – Ó, hú. Egy egész tortát? – Természetesen. És mit kapsz, ha egy fél tortát egy harmaddal osztasz? – Három felet. Azt hiszem. Másfél tortát. – Úgy van. Negyedikben heteket töltöttél el mindennek az elsajátításával, de persze ez nagyon elvont a negyedikeseknek. A dolgozatot viszont feltehet˝oen jól megírtad. – Hogyne. – Tehát megtanultál mindent, ami a dolgozat megírásához szükséges volt, aztán rögtön elfelejtetted. Tudod, hogy miért felejtetted el? – Azért, mert senkit se érdekel. – Pontosan. Ugyanazért felejtetted el, amiért azt, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat: mert nem volt haszna az életedben. Az emberek valójában ritkán emlékeznek arra, aminek nem veszik hasznát. – Ez igaz. – Mennyi mindenre emlékszel az iskolában tavaly tanultakból? – Azt mondanám, hogy szinte semmire. – Szerinted különbözöl az osztálytársaidtól ebben? – Egyáltalán nem. – Tehát a legtöbben szinte semmire sem emlékeztek abból, amit el˝oz˝o évben tanultatok. – Úgy van. Nyilván mindannyian tudunk írni, olvasni és egyszer˝u számításokat végezni; vagy legalábbis a többségünk. – Ami elég jól bizonyítja azt, amit az el˝obb mondtam. Az írásnak, olvasásnak és számolásnak hasznát veszitek az életben.

79

Kóválygás az iskola körül – Igen, kétségtelenül. – Van egy érdekes kérdésem számodra, Julie. Elvárják t˝oled a tanáraid, hogy mindenre emlékezz, amit tavaly tanultál? – Nem, nem hiszem. Azt várják, hogy emlékezz rá, hogy szó volt róla. Ha a tanár kiejti az „árapály” szót, akkor azt várja, hogy mindenki bólogasson és azt mondja: „Igen, tavaly tanultuk.” – Érted az árapályer˝ok m˝uködését, Julie? – Hát, tudom, hogy mik azok. De hogy az óceánok miért dudorodnak ki egyszerre a föld két átellenes oldalán, azt egyáltalán nem értem. – A tanárodnak viszont nem említetted ezt. – Persze, hogy nem. Ha jól rémlik, 97 pontos lett a tesztem. Az osztályzatra jobban emlékszem, mint a tananyagra. – De most már meg tudod érteni, hogy az iskolában miért töltesz el szó szerint éveket olyasminek a megtanulásával, amit aztán a számonkérés után rögtön el is felejtesz. – Tényleg? – Igen. Próbáld meg. Megpróbáltam. – Valamivel távol kell tartaniuk bennünket a munkaer˝opiactól. Valami tetszet˝os dologgal. Valami iiigazán hasznosnak t˝un˝ovel. Nem hagyhatják, hogy tizenkét évig csak szipózzunk meg rockzenét hallgassunk. – Miért nem, Julie? – Mert egyszer˝uen nem t˝unne helyesnek. Vége lenne a komédiának. Kitudódna a titok. Mindenki tudná, hogy csak azért vagyunk ott, hogy elüssük valamivel az id˝ot. – Amikor felsoroltad, hogy az emberek szerint mik a bajok az iskoláitokkal, akkor említetted, hogy rosszul készítik fel az embereket a munkára. Szerinted miért van ez így? – Hogy miért? Nem tudom. Nem is igazán értem a kérdést. – Gondolkodj úgy, ahogy én tenném. – Á – mondtam. Három perc után sem jutottam ennél többre. Aztán beismertem, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan gondolkodjak úgy, mint o˝ . – Mit gondolnak az emberek az iskolának err˝ol a hibájáról, Julie? Ennek nyomán rá fogsz jönni, hogy mit tanít err˝ol Kultúra Anya. – Az emberek szerint az iskolák nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Talán ezt gondolják. – Találgatás helyett próbálj meg valami olyat mondani, amiben némileg biztosabb vagy. Egy kis gondolkodás után azt mondtam: – A gyerekek lusták, az iskolák nem értenek a feladatukhoz, és nem kapnak elég pénzt. – Helyes. Tényleg ezt tanítja Kultúra Anya. Mit tennének az iskolák, ha több pénzt kapnának ? – Ha több pénzt kapnának, akkor jobb tanárokat vehetnének fel, vagy jobban megfizethetnék o˝ ket, és azt hiszem, úgy gondolják, hogy a több pénz jobb munkára ösztönözné a tanárokat. – És mi a helyzet a lusta gyerekekkel? – A pénz egy részét új szerkenty˝ukre, jobb könyvekre meg szebb tapétákra költenék, és akkor a gyerekek kevésbé lennének lusták. Valami ilyesmi.

80

Kóválygás az iskola körül – Akkor hát tegyük fel, hogy ezek az új és fejlettebb iskolák új és fejlettebb iskolavégzett embereket adnak a világnak. Mi történik ekkor? – Nem tudom. Talán könnyebben találnak munkát. – Miért, Julie? – Mert képzettebbek. El tudják végezni mindazt, amit a munkaadók akarnak. – Kiváló. Szóval Johnny Smith nem lesz kénytelen csomagolóként dolgozni egy élelmiszerboltban, igaz? Igazgatóhelyettesi állásra pályázhat. – Úgy van. – És ez csodálatos, nem? – Igen, azt hiszem. – Csakhogy, tudod, Johnny Smith bátyja négy évvel korábban végzett, amikor még nem voltak újak és fejlettebbek az iskolák. – És ? ˝ is az élelmiszerboltban dolgozik. Persze képzettség híján csomagolóként kellett kezde–O nie. – Á. Igaz. – És most négy év után o˝ is szeretne jelentkezni az igazgatóhelyettesi állásra. – Ajaj – feleltem. – Aztán itt van még Jennie Jones, egy másik új és fejlettebb végz˝os. Nem kénytelen a segédadminisztrátor alacsony pozíciójában dolgozni a könyvel˝océgnél. Rögtön irodavezet˝o lehet bel˝ole. És ez csuda klassz, nem? – Eddig még az. – De az anyja pár évvel ezel˝ott tért vissza a munkába, és mivel nem volt képzettsége, kénytelen volt egy szerény segédadminisztrátori állást vállalni a könyvel˝océgnél. Most pedig el˝oléphet irodavezet˝ové. – Baj van. – Szerinted kedvelni fogják az emberek az új és fejlettebb, a végz˝osöket jó munkákra felkészít˝o iskoláidat? – Nem. – Most már tudod, hogy miért készítik fel rosszul az iskolák a végz˝osöket a munkára? – Persze. A végz˝osöknek a létre legalsó fokán kell kezdeniük. – Látod tehát, hogy az iskoláitok azt csinálják, amit valójában vártok t˝olük. Az emberek azt képzelik, hogy szívesen látnák, ha a gyerekeik tényleg hasznos üzleti képzettséggel állnának munkába, de ha valóban így lenne, akkor azonnal az id˝osebb testvéreikkel és a szüleikkel versengenének az állásokért, ami katasztrofális lenne. És ha a végz˝osök fejlett készségekkel hagyják el az iskolát, akkor ki csomagolna az élelmiszerboltokban, Julie? Ki söpörne fel? Ki lenne benzinkutas? Ki végezné el az iktatást? Ki forgatná a hamburgereket? – Azt hiszem, ez olyan életkor szerinti dolog lenne. – Vagyis azt mondanád Johnny Smith-nek és Jennie Jonesnak, hogy nem azért nem lehet övék az áhított állás, mert a többiek képzettebbek, hanem mert id˝osebbek. – Úgy van. – Akkor mi értelme annak, hogy Johnny és Jennie megszerzi az ezekhez az állásokhoz szükséges készségeket? – Gondolom az, hogy ha ilyen készségekkel hagyják el az iskolát, akkor legalább képzettek

81

Kóválygás az iskola körül lesznek, amikor eljön az o˝ idejük. – Az id˝osebb testvéreik és a szüleik hol tettek szert ezekre a készségekre? – A munkahelyeiken, gondolom. – Mármint táskákba pakolva, söprögetve, benzint tankolva, iktatást végezve, hamburgereket forgatva. – Igen, gondolom. – És a te fejlettebb végz˝oseid nem tennének szert ugyanazakra a készségekre, melyekre az id˝osebb testvéreik és a szüleik munka közben tettek szert? – De igen. – Akkor mi el˝onyük származik abból, hogy már el˝ore elsajátítják o˝ ket? Hiszen munka közben úgyis szert tesznek rájuk. – Azt hiszem, sehogy sincs el˝ony – mondtam. – Most pedig lássuk, ki tudod-e találni, hogy az iskoláitokból miért nulla életben maradási képességgel kerülnek ki a végz˝osök. – Jól van. . . El˝oször is, Kultúra Anya szerint nem lenne értelme annak, hogy jó életben maradási képességeik legyenek. – Miért nem, Julie? – Mert nincs rá szükségük. A primitív embereknek persze szükségük van rá, de a civilizáltaknak nincs. Id˝opocsékolás lenne megtanulniuk egyedül életben maradni. Izmael megkért, hogy folytassam. – Azt hiszem, ha te irányítanád ezt a párbeszédet, akkor megkérdeznéd, hogy mi történne, ha az életben maradásra 100%-osan képes új és fejlettebb tanulókat képeznénk. Bólintott. Egy darabig gondolkozva ültem. – El˝oször az jutott eszembe, hogy erdei túravezet˝o lenne bel˝olük, vagy ilyesmi. De ez teljes hülyeség. A lényeg az, hogy ha 100%-ig képesek az életben maradásra, akkor egyáltalán nem kellene elhelyezkedniük. – Folytasd. – A táplálék elzárása nem tartaná benn o˝ ket a börtönben. Kint lennének. Szabadok lennének ! Izmael megint bólintott. – Persze néhányan inkább bent maradnának; de ez választás kérdése lenne. Merem állítani, hogy egy Donald Trump, George Bush vagy Steven Spielberg semmi hajlandóságot nem mutatna az Elvev˝o börtön elhagyására. – Lefogadom, hogy nem csak néhányan lennének. Fogadok, hogy az emberek fele maradna. – Folytasd. Mi történne ekkor? – Még ekkor is nyitva állna az ajtó. Özönlenének kifelé az emberek. Sokan bent maradnának, de sokan kimennének. – Vagyis sokatok számára nem paradicsomi élet az, hogy munkát szerezzetek és nyugdíjas korotokig dolgozzatok. – De nem ám – mondtam. – Tehát most már tudod, hogy az iskoláitokból miért nulla életben maradási képességgel kerülnek ki a végz˝osök.

82

Kóválygás az iskola körül – Igen, tényleg. Mivel nem képesek az életben maradásra, kénytelenek beszállni az Elvev˝ok gazdaságába. Nem tudnak kiszállni bel˝ole még akkor sem, ha szeretnének. – És megint vegyük észre a lényeget: akármennyire is panaszkodtok, az iskoláitok pontosan azt teszik, amit vártok t˝olük, vagyis olyan dolgozókat bocsátanak ki, akik kénytelenek beszállni a gazdasági rendszeretekbe, el˝ore kiválasztott osztályokra bontva. A középiskolát végzettek általában fizikai munkára vannak rendeltetve. Lehet, hogy éppen olyan értelmesek és tehetségesek, mint az egyetemet végzettek, de nem bizonyították be ezt további négy évig tartó tanulmányok elviselésével – olyan tanulmányokéval, melyek többnyire semmivel sem hasznosabbak az életben az el˝oz˝o tizenkét év tanulmányainál. Mindazonáltal a diploma olyan szellemi munkák el˝ott nyitja meg az utat, amelyeket általában nem kaphatnak meg a középiskolát végzettek. Hogy a fizikai és szellemi munkások valójában mennyi mindenre emlékeznek a tanulmányaikból, az nem számít – sem a munkájukban, sem a magánéletükben. Nagyon, nagyon kevés embernek kell közülük törtet törttel osztani, mondatot elemezni, békát boncolni, verset elemezni, tételt bizonyítani, Jean-Baptiste Colbert gazdaságpolitikáját tárgyalni, meghatározni a különbséget a spenseri és shakespeare-i szonett között, bemutatni a törvényjavaslatok kongresszusi elfogadásának menetét, vagy elmagyarázni, hogy miért emelkedik ki az óceán a föld átellenes oldalain az árapályer˝ok hatására. Tehát ha iskolavégzéskor nem képesek mindezekre, az egyáltalán nem számít. A posztgraduális képzés az nyilván más. Az orvosoknak, ügyvédeknek, természettudósoknak, tudósoknak stb. valóban szükségük van a képzésük során tanultakra, tehát a népesség e kis hányadának valóban használ az oktatás, nem pedig csak távol tartja o˝ ket a munkaer˝opiactól. Kultúra Anya megtévesztése itt abban áll, hogy szerinte az iskolák a emberek szükségleteit szolgálják. Valójában a gazdaságotok szükségleteit szolgálják. Az iskolák olyan végz˝osöket adnak a világnak, akik munka nélkül nem tudnak élni, de nincsenek foglalkozási készségeik, és ez tökéletesen megfelel a gazdasági szükségleteiteknek. Amit az iskoláitoknál tapasztaltok, az nem hiba, hanem rendszerszint˝u követelmény, melyet szinte száz százalékos hatékonysággal teljesítenek. – Izmael – szóltam, és egymásra néztünk. – Erre mind egymagad jöttél rá? – Igen, az évek során, Julie. Nagyon lassan gondolkodom.

83

Kóválygás az iskola körül  2. rész Izmael megkérdezte, hogy figyeltem-e már fiatalabb testvéreket csecsem˝okoruktól a fölcseperedésükig, amire nemmel feleltem. – Akkor nem tapasztaltad meg, hogy a kisgyerekek az ismert világegyetem leghatékonyabb tanulógépei. Könnyedén megtanulnak minden nyelvet, amelyet odahaza beszélnek körülöttük. Senkinek sem kell leültetnie o˝ ket egy osztályteremben, hogy beléjük sulykolja a nyelvtant és a szavakat. Nem csinálnak házi feladatokat, nem írnak dolgozatokat, nincsenek osztályzatok. Az anyanyelvük megtanulása egyáltalán nem fárasztó munka nekik, mert persze óriási közvetlen hasznot és örömet jelent számukra. E korai évek során minden, amit megtanulnak, óriási közvetlen hasznot és örömet jelent, még akkor is, ha csak négykézláb mászásról, épít˝okockázásról, fazék kanállal verésér˝ol vagy fültép˝o sikoltozásról van szó. A kisgyerekek tanulásának csak az szab korlátot, hogy mit képesek szemügyre venni, meghallani, megszagolni és a kezeikbe venni. Ez a tanulási vágy az óvodába kerüléskor is m˝uködésben van, legalábbis egy darabig. Emlékszel, hogy miféle dolgokat tanultál az óvodában? – Nem, nem mondhatnám. – Rachel a következ˝oket tanulta húsz éve, és kétlem, hogy manapság mást tanítanának. Megtanulta az els˝odleges színek neveit: vörös, kék, sárga, zöld stb. Megtanulta az alapvet˝o mértani formákat: négyzet, kör, háromszög. Megtanulta az óra leolvasását. Megtanulta a napok neveit. Megtanult számolni. Megtanulta az alapvet˝o pénzegységeket: egycentes, ötcentes, tízcentes stb. Megtanulta a hónapok és az évszakok neveit. Ezek nyilván olyasmik, amiket bárki tudna, akár iskolában tanulta, akár nem, de valamennyire azért még hasznot és örömet hoz a tudásuk, így a legtöbb gyereknek semmi nehézséget nem okoz megtanulni o˝ ket az óvodában. Miután mindezeket átismételték els˝oben, Rachel rátért az összeadás és kivonás tanulására, valamint az olvasás alapjainak elsajátítására (bár valójában már legalább négyéves kora óta olvasott). A gyerekek általában ezeket is hasznosnak és örömtelinek találják. Mindamellett nem áll szándékomban ily módon végigmenni a tananyagon. A lényeg az, hogy az óvodától a harmadik osztályig a legtöbb gyerek elsajátítja a kultúrátokban való boldoguláshoz szükséges készségeket, a három „-ás”-t: írás, olvasás, számolás. Olyan készségek ezek, melyeket még a hét-nyolc évesek is tényleg használnak, méghozzá élvezettel. Százötven éve ebb˝ol állt a polgárok alapoktatása. A negyedikt˝ol a tizenkettedikig tartó oktatás a fiatalok munkaer˝opiactól való távol tartása végett került bele a tantervbe; ezekben az osztályokban tanítanak olyasmiket, amiket a legtöbb diák nem talál hasznosnak az életében, és amiknek az elsajátításában örömét sem leli. Példa erre a törtek összeadása, kivonása, szorzása és osztása. Nincs gyerek (és csak nagyon, nagyon kevés feln˝ott akad), akinek alkalma adódik használni ezeket az ismereteket, de hozzá lehetett o˝ ket adni a tananyaghoz, így hát hozzá is lettek adva. Sok-sok hónap megy el velük, és ez tiszta haszon, hiszen az egészben a diákok idejének az eltöltése a lényeg. Említettél más tantárgyakat, például az állampolgári ismereteket és a földtudomá-

84

Kóválygás az iskola körül – 2. rész nyokat, melyek b˝oven szolgáltatnak alkalmat id˝oigényes elfoglaltságokra. Emlékszem, hogy Rachelnek meg kellett tanulnia a f˝ovárosok neveit valamelyik órára. Erre a tendenciára az a kedvenc példám, ami nyolcadikban esett meg vele. Megtanulta kitölteni a szövetségi jövedelemadó-bevallási nyomtatványt, holott leghamarabb csak öt év múlva lett volna rá szüksége, addigra pedig nyilván elfelejti a nyomtatványt, amelyet amúgy is lényegesen átdolgoznak. És persze minden gyerek éveken át tanulja a történelmet – az országét, az államét, a világét, az ókorét, a középkorét és a modern korét –, aztán a tanultaknak körülbelül az egy százaléka marad meg bennük. – Azt hittem, hogy helyesled a történelem tanítását – mondtam. – Nagyon is helyeslem. Mindennek a tanítását helyeslem, mert a gyerekek mindent tudni akarnak. Leginkább azt akarják tudni a történelemr˝ol, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok; ám a kultúrátokban senkinek sem jutna eszébe ezt tanítani. Inkább elárasztják o˝ ket tízmillió névvel, dátummal és ténnyel, melyet tudniuk „kell”, de rögtön elfelejtik o˝ ket, amint nem kell bel˝olük dolgozatot írniuk. Olyan ez, mintha egy ezeroldalas orvosi könyvet adnál egy négyévesnek, aki azt akarja tudni, hogy honnan jönnek a gyerekek. – Igen, ez teljesen igaz. – Te itt most a számodra fontos történelemr˝ol tanulsz. Nem így van? – De. – El fogod felejteni? – Nem. Nem valószín˝u. – A gyerekek bármit megtanulnak, amit meg akarnak tanulni. Az órán nem tudják megtanulni a százalékszámítást, de könnyedén rájönnek az ütésátlag kiszámítására a baseballban (persze ez is csak százalékszámítás). Az iskolában meggy˝ulik a bajuk a természettudomány órával, de a személyi számítógépeiken könnyen feltörik a legkifinomultabb számítógépes biztonsági rendszereket is. – Igaz, igaz, igaz. – Ha figyeled a megfelel˝o folyóiratokat, újságokat vagy tévém˝usorokat, akkor észreveszed, hogy hetente legalább egyszer beszámolnak valami új, az iskoláitok „rendbe hozását” célzó tervr˝ol. Rendbe hozás alatt azt értik, hogy az iskolák ezentúl az embereket szolgálják, ahelyett hogy csak elzárják o˝ ket tizenkét évre, aztán pedig képzetlenül a munkaer˝opiacra engedik o˝ ket. A kultúrátok emberei azt hiszik, hogy ennek megvalósításához ki kell találniuk valamit a semmib˝ol. Eszükbe sem jut, hogy talán a spanyolviasz feltalálásával próbálkoznak. Ha esetleg még nem hallottad volna, a „feltalálja a spanyolviaszt” kifejezés azt jelenti, hogy valaki keményen küzd egy olyan áttörés eléréséért, amelyet már réges-rég elértek. A törzsi népek oktatási rendszere annyira jól m˝uködik, hogy senkinek sem kell er˝olködnie, a tanulók nem ütköznek nehézségekbe, és a végz˝osök tökéletesen elsajátítottak mindent ahhoz, hogy elfoglalják a helyüket a társadalmukban. Félrevezet˝o azonban rendszerként beszélni róla, ha o˝ rökkel és a felügyel˝oikkel teli hatalmas épületekre számítasz, melyeket a helyi és a körzeti felügyeleti szerv irányít. Nincsenek ilyesmik. A rendszer teljesen láthatatlan és testetlen, és ha megkérnél egy törzsi embert a bemutatására, akkor fogalma sem lenne, hogy mir˝ol beszélsz. Folyamatosan és er˝ofeszítés nélkül zajlik náluk az oktatás, ami azt jelenti, hogy annyira vannak tudatában a m˝uködésének, mint a gravitációénak. Olyan folyamatosan és er˝ofeszítés nélkül zajlik náluk az oktatás, mint egy családban, ahol

85

Kóválygás az iskola körül – 2. rész van egy hároméves gyerek. Ha nem helyezik kiságyba vagy járókába, akkor egyszer˝uen nem lehet megakadályozni a tanulásban. A hároméves gyerek egy ezerkarú kutató lény, amely mindent megvizsgál. Mindent meg kell fognia, szagolnia, ízlelnie, mindent föl kell forgatnia; meg kell néznie, hogy hogyan néz ki valami a leveg˝on átsuhanva, hogy milyen érzés lenyelni vagy a fülbe dugni. A négyéves gyerek nem kevésbé szomjazza a tudást, ám már nem kell megismételnie a hároméves kísérleteit. Már megfogott, megszagolt, megízlelt, fölfordított, elhajított és lenyelt mindent, amit kellett. Készen áll továbblépni és kifelé kalandozni – mint ahogy az ötéves, a hatéves, a hétéves, a nyolcéves, a kilencéves, a tízéves stb. gyerek is. De a kultúrátokban nem engedik meg neki. Nagy rendetlenséggel járna. A gyereket ötéves korától korlátozni kell, be kell zárni, és kényszeríteni kell, hogy ne azt tanulja, amit akar, hanem azt, amit az állam törvényhozói és a tantervek készít˝oi szerint meg „kell” tanulnia, pontosan úgy, ahogy az összes vele azonos korú gyereknek. A törzsi társadalmakban nem így van. Ott a hároméves gyerek addig mehet el az o˝ t körülvev˝o világ felderítésében, ameddig akar; és nem megy el olyan messze, mint négy-, öt-, hat-, hét- vagy nyolcévesen. Egyszer˝uen semmilyen korban nem zárják ki vagy be, nem teszik be el˝otte az ajtót. Nincs olyan életkor, amikor meg „kell” tanulnia egy adott dolgot. Még csak eszébe sem jutna senkinek ilyesmi. A gyereket végs˝o soron elb˝uvöli minden, amit a feln˝ottek csinálnak, és elkerülhetetlen, hogy végül maga is meg akarja csinálni – nem feltétlenül ugyanazon a napon, mint a többi gyerek, és nem feltétlenül ugyanazon a héten vagy évben. Ez nem kulturális folyamat, Julie, hanem genetikai. Vagyis a gyerekek nem tanulják meg utánozni a szüleiket. Hogyan is lehetne ilyesmit tanítani? Beléjük van drótozva a szüleik utánzása. Születésükt˝ol fogva utánozni szeretnék o˝ ket, mint ahogy a kacsák is születésükt˝ol fogva követni akarják az els˝o mozgó dolgot, amit megpillantanak, és ez általában az anyjuk. Ez a bedrótozott viselkedés pedig egészen addig folytatódik. . . meddig is, Julie? – Tessék ? – A gyerek arra vágyik, hogy megtanuljon mindent, amit a szülei csinálnak, de ez a vágy végül elt˝unik. Mikor? – Te jó ég, honnan tudjam? – Tökéletesen jól tudod, Julie. A serdül˝okor beálltával t˝unik el. – Hú – mondtam. – Tényleg. – A serdül˝okor beállta a gyerek szül˝ok melletti tanulóidejének végét jelzi. Magát a gyerekkor végét. Ismétlem, ez nem kulturális kérdés, hanem genetikai. A törzsi társadalmak felfogása szerint a serdül˝ok készen állnak a feln˝ottkorba való beavatásra – és be kell avatni o˝ ket. Többé nem várhatod azt egy ilyen embert˝ol, hogy a feln˝otteket akarja utánozni. Ez a vágy már elt˝unt, az életnek ez a szakasza lezárult. A törzsi társadalmakban ünnepélyesen elfogadják ezt, így mindenki biztos lesz benne. „Tegnap még gyerekek voltak ezek az emberek. Ma már feln˝ottek. Úgy van.” Ennek az átalakulásnak a genetikai voltát bizonyítja, hogy nem tudtátok eltörölni a kultúra eszközeivel – törvényekkel és oktatással. Valójában törvényileg határozatlan életkorig kitoltátok a gyerekkort, és olyan erkölcsi el˝ojognak határoztátok meg a feln˝ottkort, amelyet csak önmaga ítélhet meg magának az ember, de egyáltalán nem világos, hogy milyen alapokon. A törzsi kultúrákban úgy teszik feln˝otté az embereket, mint ahogy ti elnökökké teszitek az elnököket, és ugyanúgy nem kételkednek feln˝ott voltukban, mint ahogy George Bush sem kételkedik elnök voltában. A ti kultúrátokban azonban a legtöbb feln˝ott sosem egészen biztos

86

Kóválygás az iskola körül – 2. rész abban, hogy mikor sikerült átlépnie a határt – vagy hogy egyáltalán sikerült-e. – Ez igaznak t˝unik – mondtam. – Azt hiszem, ennek valami köze van a bandákhoz. – Természetesen. Biztosan ki tudod találni, hogy mi. – Szerintem a bandákba ver˝odött srácok lázadnak a gyerekkort határozatlan ideig meghosszabbító törvény ellen. – Igen, de persze nem tudatosan. Egyszer˝uen elviselhetetlennek érzik az életet egy ilyen törvény hatálya alatt, elviselhetetlennek érzik, hogy meg kell tagadniuk a genetikai m˝uködésüket, amely arról tudatja o˝ ket, hogy feln˝ottek. Persze a bandák csak a viszonylag hátrányos helyzet˝u csoportok körében virágzanak. Más csoportokat elég jól megjutalmaznak ahhoz, hogy pár évig még hajlandók legyenek lemondani a feln˝ottek kiváltságairól. Azok a srácok végzik bandákban, akik egyáltalán nem részesülnek jutalomban; legalábbis nem olyanban, amely érdekli o˝ ket. – Igen, ez igaz. – Kissé eltávolodtam veled az úttól. Meg akartam mutatni neked egy oktatási modellt, amely az embereket szolgálja. Egyszer˝uen m˝uködik, kiadások nélkül, er˝olködés nélkül, bármiféle igazgatás nélkül. A gyerekek egyszer˝uen tetszésük szerint elmehetnek bárhová és elid˝ozhetnek bárkinél, hogy a maguk választotta id˝oben megtanulják mindazt, amit meg akarnak tanulni. Nem részesül minden gyerek egyforma oktatásban. Mi a csudáért részesülne? Nem az a cél, hogy minden gyerek átvegye a teljes örökséget, hanem hogy minden nemzedék átvegye. És bizony át is veszi; ezt az bizonyítja, hogy a társadalom nemzedékr˝ol nemzedékre m˝uködik, amire pedig nem lenne képes, ha nem adná tovább pontosan és maradéktalanul az örökséget a soron következ˝o nemzedéknek. Nyilván sok részlet nem adódik át a következ˝o nemzedéknek. A pletyka nem része az örökségnek. Az ötszáz évvel korábbi eseményekre nem úgy emlékeznek, mint az ötven évvel korábbiakra. Az ötven évvel korábbi eseményekre nem úgy emlékeznek, mint a tavalyiakra. Mindenki tudja azonban, hogy amit nem adnak át a fiatal nemzedéknek, az egyszer˝uen elveszik, teljesen és végleg. A lényeget azonban mindig átadják, pontosan azért, mert lényeges. Például a mindennapi élethez szükséges eszközkészítési készségek gyakorlatilag nem veszhetnek el – pontosan azért, mert naponta használatosak, és a gyerekek olyan rutinszer˝uen sajátítják el o˝ ket, mint a kultúrátokban a telefon és a távirányító használatát. A mai csimpánzok megtanulnak gallyal hangyákat „horgászni” a hangyabolyokból. A viselkedés nem genetikus, ám a tanulás képessége az. Mondtam Izmaelnek, hogy láthatólag olyasminek a megfogalmazásával küszködik, ami nem igazán jut el hozzám. Nagy meglepetésemre hirtelen fölkapott egy zellert, majd akkorát harapott bele, hogy lövésszer˝u hang hallatszott. Csámcsogva rágta egy darabig, aztán folytatta. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Titi nev˝u öreg kékszárnyú réce, aki egy napon összehívta a többi öreg tekintélyt a La Manche csatornában lev˝o Wight-szigeten. Mikor végre összegy˝ultek és helyet foglaltak, el˝olépett egy Ooli nev˝u kevésbé tekintélyes réce, hogy bevezesse a találkozót. „Bizonyára mind ismeritek Titit – kezdte –, de ha mégsem, bemutatom. Kétségtelenül korunk legnagyobb tudósa o˝ , a világ vezet˝o madárvándorlási szakért˝oje, aki hosszabban és behatóbban tanulmányozta a madarak vándorlását, mint korábban bármelyik réce, legyen szó kékszárnyúról vagy másról. Nem tudom, hogy ezúttal miért hívott össze bennünket, de kétsé-

87

Kóválygás az iskola körül – 2. rész gem sincs indítékainak kiválósága fel˝ol” – és ezzel átadta a szót Titinek. Titi figyelemfelkeltésként felborzolta a tollait, majd így szólt: „Azért vagyok ma itt, hogy rábírjalak benneteket egy életbe vágóan fontos fiókanevelési újításra.” Ezzel bizony sikerült felkeltenie mindenkinek a figyelmét; kérdések özönét zúdították rá a récék, akik tudni akarták, hogy mégis mi baj van azzal a fiókanevelési gyakorlattal, melyet több nemzedék óta alkalmaznak sikerrel a kékszárnyú récék, mint azt bárki is számon tudná tartani. „Megértem és elfogadom a fölháborodásotokat – válaszolta Titi, miután végre sikerült lecsöndesítenie o˝ ket. – Ám a mondandóm lényegének megértéséhez nektek is meg kell értenetek és el kell fogadnotok, hogy nagyon különbözöm t˝oletek. Amint Ooli barátom említette, én vagyok a madarak vándorlásának els˝o számú szakért˝oje a világon. Vagyis komoly elméleti tudással rendelkezem egy olyan folyamatról, amelyet ti csupán gondolkodás nélkül és rutinszer˝uen éltek meg. Nagyon egyszer˝uen fogalmazva: tavasszal és o˝ sszel minden évben egy bizonyos nyugtalanságot tapasztaltok, melyet végül azzal enyhítetek, hogy ilyen vagy olyan irányban átrepültök a La Manche csatorna fölött. Nem így van?” A hallgatóságban mindenki kénytelen volt ismerni, hogy így van, tehát Titi folytatta: „Nem vitatom, hogy a bizonytalan nyugtalanságérzetetek alapvet˝oen a költözésre ösztönözéseteket szolgálja, de nem szeretnétek, ha a gyerekeiteket valami megbízhatóbb dolog kalauzolná az életben, mint holmi bizonytalan nyugtalanságérzet?” Megkérték, hogy mondja el, mit ért ezen, mire azt mondta: „Ha olyan részletes megfigyeléseket végeznétek, mint a hozzám hasonló tudósok, akkor tudnátok, hogy milyen elképeszt˝oen gyakran haboztok egy hétig vagy tíz napig is, bátortalanul neki-neki indultok, erre-arra repültök, úgy indultok útnak, mintha tényleg költöznétek, aztán pedig öt, tíz vagy akár húsz mérföld után visszafordultok. Tudnátok, hogy sokan közületek valóban útnak indulnak és megteszik az egész utat; csakhogy rossz irányban!” A récék idegesen csapkodtak a szárnyaikkal, és zavaruk leplezésére felborzolták a tollaikat. Tudták, hogy Titi igazat beszélt (és amit mondott, az tényleg igaz – nemcsak a récékre, hanem többnyire minden költöz˝o madárra is), de bántotta o˝ ket, hogy ezt a hanyag viselkedést valaki észrevette. Megkérdezték, hogy miként javíthatnának a teljesítményükön. „El kell érnünk, hogy a fiókáink tisztában legyenek a költözés ideális menetének tényez˝oivel. Fel kell készítenünk o˝ ket a lényeges körülmények megfigyelésére, és az indulás legel˝onyösebb pillanatának kiszámítására.” „De mi úgy látjuk, hogy te tudósként már képes vagy erre – jegyezte meg az egyikük. – Nem mondhatnád csak meg nekünk, hogy mikor költözzünk?” „Ez hihetetlenül nagy butaság lenne – válaszolta Titi. – Nem lehetek ott egyszerre mindenütt, hogy elvégezzem a szükséges számításokat. Nektek magatoknak kell elvégeznetek o˝ ket helyben, a saját egyéni körülményeiteknek megfelel˝oen.” Általában nem egy könnyen lehet récét sóhajtáson kapni, de ez a récecsapat e szavak hallatán hangos sóhajtást hallatott. Titi azonban folytatta: „Ugyan már, nem olyan nehéz ez. Mindössze annyit kell megértenetek, hogy akkor el˝onyös a költözés, amikor a jelenlegi él˝ohelyetek alkalmassága kisebb, mint a célhely alkalmasságának és a vándorlási tényez˝onek a szorzata ; ez utóbbi csupán annak mértéke, hogy a vándorlás hatására mennyivel csökkenne a potenciális költéssiker akaratlagos szabályozás alatt álló része. Tudom, hogy ez így els˝ore bonyolultnak hangzik, de pár meghatározás és matematikai képlet mindent tökéletesen tisztázni fog.”

88

Kóválygás az iskola körül – 2. rész Nos, e récék többsége csupán hétköznapi réce volt, és el sem tudták képzelni, hogy ellentmondjanak egy ilyen neves és megbecsült tekintélynek, aki egyértelm˝uen sokkal többet tudott náluk a vándorlásról. Úgy érezték, nincs más választásuk, mint belemenni a a tervbe, amely nyilván a javukat szolgálja. Hamarosan hosszú estéket töltöttek együtt a fiókáikkal, hogy megpróbálják megérteni és elmagyarázni az olyan kifejezéseket, mint vonulási utak mintázata, tájékozódási mechanizmusok, visszatérés mértéke, valamint a szétszóródás és összetartás mértéke. A fiókákra a csintalan délel˝otti sütkérezés helyett a differenciál- és integrálszámítás tanulása várt, e matematikai eljárásoké, melyeket a tizenhetedik században dolgozott ki két híres kékszárnyú réce, Leibniz és Newton, lehet˝ové téve ezzel az egy- vagy többváltozós függvények differenciálhányadosának és integráljának meghatározását. Pár év múlva minden fiókától elvárták, hogy képes legyen kiszámítani mind a szabadon választott, mind a kötelez˝o költözések vándorlási változóit. A vándorlási küszöbértékek kiszámításakor figyelembe veszik az id˝ojárási viszonyokat, a szél irányát és sebességét, s˝ot még a testsúlyt és a zsírtömeget is. Az új oktatási rendszer kezdeti kudarca látványos volt, de nem váratlan. Titi jóslata szerint az els˝o öt évben kevesebb lesz a sikeres költözés, mint rendesen, ám újabb öt év múlva a számuk eléri s meghaladja majd a rendes értéket. Húsz év elteltével több réce fog sikeresen költözni, mint korábban bármikor, mondta Titi. Amikor azonban a sikeres költözések száma ismét elérte a normális szintet, akkor kiderült, hogy sokan meghamisították a számításokat – egyszer˝uen az ösztöneiket követték, és a számokat igazították a viselkedéshez, nem pedig fordítva. Szigorú szabályokat vezettek be az ilyesféle csalások kiküszöbölésére, mire a sikeres költözések száma jelent˝osen lecsökkent. Végül elfogadták a tényt, hogy a hétköznapi szül˝ok nem alkalmasak arra, hogy olyan bonyolult dolgokra tanítsák a fiókáikat, mint a költözés tudománya. Ezzel csak a szakért˝ok képesek megbirkózni. A fiókákat attól kezdve egészen fiatalon elragadták a fészkekb˝ol, és az új szakért˝ok hadára bízták o˝ ket, akik aztán durván verseng˝o egységekbe osztották a fiatalokat, magas követelményeket támasztottak velük szemben, egységes számonkérést vezettek be, és szigorú fegyelmet tartottak. Számoltak némi ellenséges fogadtatásra az új rendszerrel szemben, és ez hamarosan be is következett krónikus hiányzások, ellenségeskedés, levertség és öngyilkosság formájában a fiatalok körében. Hiányzásokat felügyel˝ok, o˝ rök, pszichoterapeuták és tanácsadók újabb hada próbálta ellen˝orzésük alatt tartani a helyzetet, ám a csapat tagjai hamarosan úgy menekültek, mint egy ég˝o épület lakói (mert hát Titi és Ooli nem volt elég o˝ rült ahhoz, hogy azt gondolja, er˝onek erejével is össze tudja tartani a récéket). A két régi barát végignézte a csapat maradékának szétrebbenését, majd Ooli a fejét rázva azon csodálkozott, hogy vajon hol követték el a hibát. Titi ingerülten felborzolta a tollait, és azt mondta: „Ott követtük el a hibát, hogy nem vettünk figyelembe egy nagy igazságot, nevezetesen azt, hogy a récék buták meg lusták, és tökéletesen megfelel nekik ez az állapot.” – A vándorlással járó problémák – mikor indulj, merre menj, milyen messze menj, mikor állj meg – megoldása meghaladja akármelyik számítógép teljesítményét, ugyanakkor nemcsak a viszonylag méretes aggyal rendelkez˝o állatok oldják meg o˝ ket rutinszer˝uen, mint például a madarak, tekn˝osök, rénszarvasok és medvék, hanem még a levéltetvek, laposférgek, szúnyogok, pattanóbogarak és meztelencsigák is. Érted? – Hát persze.

89

Kóválygás az iskola körül – 2. rész – Olyan fajok alakultak ki több millió évnyi természetes kiválasztódás során, amelyek hevenyészett módon meg tudják oldani ezeket a problémákat; nem tökéletesen, de megfelel˝oen, hiszen – íme! – itt vannak ezek a fajok. Ugyanígy, olyan emberi lények alakultak ki több millió évnyi természetes kiválasztódás során, akik születésükt˝ol fogva óriási vágyat éreznek arra, hogy megtanuljanak mindent, amit a szüleik tudnak, és akiknek a tanulási képességeik szó szerint minden képzeletet felülmúlnak. Ha a kisgyerekek egy négy nyelvet beszél˝o családban n˝onek fel, akkor hónapok alatt hibátlanul és er˝olködés nélkül megtanulják mind a négy nyelvet. Nem kell beiskolázni o˝ ket, hogy megtanulják. Két év múlva azonban – Feltartottam a kezemet. – Hadd fejezzem be, Izmael. Azt hiszem, értem. A gyerekek megtanulnak bármit, amit meg akarnak tanulni, bármit, aminek hasznát veszik. De ahhoz, hogy rávegyék o˝ ket olyasmiknek a tanulására, amiknek nem veszik hasznát, ahhoz iskolába kell járatni o˝ ket. Ezért kellenek nekünk az iskolák. Azért, hogy számukra haszontalan dolgok tanulására kényszerítsék a gyerekeket. – Amiket valójában nem is tanulnak meg. – Amiket valójában az utolsó kicsengetésig sem tanultak meg.

90

Az iskoláztatás felszámolása – De nem gondolod komolyan – folytattam –, hogy az eredeti rendszer a mai világban is m˝uködne, ugye? Izmael elgondolkodott ezen egy ideig, majd azt mondta: – Az iskoláitok tökéletesen m˝uködnének, ha. . . mi, Julie? – Ha az emberek jobbak volnának. Ha remek volna az összes tanár, és ha az összes gyerek elég figyelmes, szófogadó, dolgos és el˝orelátó volna ahhoz, hogy tudja: igazán a javára válik minden, amit az iskolában tanul. – Rájöttetek, hogy az emberek nem lesznek jobbak, és nem is sikerült jobbá tennetek o˝ ket, így hát mit csináltok? – Költjük a pénzt. – Egyre többet és többet és többet. Mert hát az embereket nem tudjátok jobbá tenni, de pénzt azt mindig tudtok többet költeni. – Úgy van. – Hogyan hívjátok azt a rendszert, amelyik csak akkor m˝uködik, ha az emberek jobbak, mint korábban bármikor? – Nem tudom. Van külön neve? – Hogyan hívjátok azt a rendszert, amelyik arra a feltevésre épül, hogy az emberek jobbak lesznek abban a rendszerben, mint korábban bármikor? Abban a rendszerben mindenki kedves, nagylelk˝u, figyelmes, önzetlen, szófogadó, könyörületes és békés lesz. Miféle rendszer ez ? – Utópisztikus? – Úgy van, Julie, utópisztikus. Mindegyik rendszeretek utópisztikus. A demokrácia maga a paradicsom lenne – ha az emberek jobbak volnának, mint korábban bármikor. Természetesen a szovjetek kommunizmusának is paradicsomnak kellett volna lennie – ha az emberek jobbak lettek volna, mint korábban bármikor. Az igazságszolgáltatásotok tökéletesen m˝uködne, ha az emberek jobbak volnának, mint korábban bármikor. És persze az iskoláitok is tökéletesen m˝uködnének, ha teljesülne ez a feltétel. – És ? Nem igazán értem, hogy mire célzol. – Visszakérdezek, Julie. Komolyan azt gondolod, hogy az utópisztikus iskolarendszeretek m˝uködne a mai világban? – Értem, hogy mire gondolsz. A mai rendszerünk nem m˝uködik. Illetve csak annyira, hogy távol tartja a gyerekeket a munkaer˝opiactól. – A törzsi rendszer úgy kezeli az embereket, ahogy vannak, nem pedig úgy, ahogy a kívánságaid szerint lenniük kellene. Ez egy teljesen gyakorlatias rendszer, amely több százezer éven át tökéletesen bevált az embereknek, de te láthatólag furcsállod az elképzelést, miszerint nektek is beválna most. – Csak nem értem, hogyan m˝uködne. Hogy miként lehetne m˝uködésre bírni.

91

Az iskoláztatás felszámolása – El˝obb mondd meg, hogy kiknek válik be a rendszeretek, és kiknek nem. – Az üzletnek jó, de az embereknek nem. – És most mit keresel? – Egy embereket szolgáló rendszert. Izmael bólintott. – A gyerekek életének korai évei alatt a rendszereteket nem lehet megkülönböztetni a törzsi rendszert˝ol. Úgy bántok a gyerekeitekkel, hogy az mindannyiótok számára élvezettel jár, és megengeditek, hogy szabadon mozogjanak a házban – többnyire. Nem hintázhatnak a csilláron, nem dughatnak villát a konnektorba, de máskülönben szabadon felderíthetik, amit fel akarnak deríteni. Négy-öt évesen már messzebb akarnak menni, és többnyire mehetnek is a lakás közvetlen szomszédságában. Elmehetnek a folyosó végén vagy a szomszédban lakó gyerekekhez. Az iskolában mindez a társadalmi tanulmányoknak felelne meg. Ebben a korban kezdik el felismerni a gyerekek, hogy nem minden család egyforma. Különböznek a tagjaik, a szokásaik és a jellegük tekintetében. A rendszeretekben ezt követ˝oen iskolába járatjátok a gyerekeket, ahol az idejük nagyobb részében korlátozzák a mozgásukat. Természetesen azonban a törzsi rendszerben ez nem így van. Hat-hét évesen a gyerekek érdekl˝odése nagyon különböz˝o lesz. Egyesek közel maradnak az otthonhoz, mások – Integetve jelentkeztem. – Hogyan tanulnak meg olvasni? – Julie, a gyerekek több százezer éven át meg tudták tanulni, amit meg akartak, és amire szükségük volt. Ebben nincs változás. – Igen, de hogyan tanulnak meg olvasni? – Ugyanúgy tanulnak meg olvasni, ahogy látni is megtanultak; úgy, hogy látó emberek társaságában voltak. Ugyanúgy, ahogy beszélni is megtanultak; úgy, hogy beszél˝o emberek társaságában voltak. Más szóval, úgy tanulnak meg olvasni, hogy olvasó emberek társaságában vannak. Tudom, hogy bizalmatlanságra tanítottak téged e folyamattal szemben. Tudom, hogy azt tanították, hogy az ilyesmit jobb „szakemberekre” bízni, ám a szakembereknek valójában elég kétesek a sikereik. Ne feledd, hogy a kultúrátok emberei több ezer éven át valahogy szakemberek segítsége nélkül is megtanultak olvasni. A helyzet az, hogy az olvasó családtagok társaságában felnöv˝o gyerekek olvasva n˝onek fel. – Persze, de nem minden gyereknek vannak olvasó családtagjai. – A vita kedvéért tegyük fel, hogy egy gyerek egy olyan családban n˝o fel, ahol nem olvassák el az élelmiszerek csomagolásán lev˝o recepteket, ahol nem olvassák el a tévében látható feliratokat, ahol nem olvassák el a telefonszámlát, ahol a szül˝ok teljesen analfabéták. Ahol a szül˝ok meg azt sem tudják megmondani, hogy egydolláros vagy ötdolláros van-e a kezükben. – Rendben. – A gyerek négyéves korában egyre több életismeretre kezd szert tenni. Tételezzük fel, hogy az összes szomszédja analfabéta? Szerintem ez túlzás, de azért tételezzük fel. Ötéves korában még tovább b˝ovül a mozgástere, és szerintem igazán túlzás lenne azt feltételezni, hogy az egész környék analfabéta. Feliratok veszik körül, feliratok rengetegében él – melyeket megértenek a körülötte lev˝o emberek, különösen a társai, akik egyáltalán nem szerénykednek a nagyobb tudásukkal. Lehet, hogy nem fog rögtön egyetemista szintjén olvasni, de az iskoláitokban ennyi id˝osen úgyis csak az ábécét tanulná. Szóval eleget tanul. Megtanulja, amire szüksége van. Ez kétségtelen, Julie. Nincs kétségem afel˝ol, hogy megtanulja. Nincs kétségem

92

Az iskoláztatás felszámolása afel˝ol, hogy képes megtenni azt, amit a gyerekek több százezer éve könny˝uszerrel megtesznek. És most éppen arra van szüksége, hogy képes legyen mindenre, amire a játszótársai képesek. – Igen, ezt elhiszem. – Hat-hét évesen, ahogy tovább b˝ovül a mozgástere, a játszótársaihoz hasonlóan o˝ is szeretne némi zsebpénzt. Nem kell iskolába járnia ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az egycenteseket, ötcenteseket és tízcenteseket. Úgy fogja magába szívni az összeadást meg a kivonást, akár a leveg˝ot; nem azért mert „jó matekos”, hanem mert szüksége van rájuk a világban való egyre távolibb kalandozásai során. A világon mindenütt leny˝ugözi a gyerekeket a szüleik házon kívüli munkája. Az új törzsi rendszerünkben a szül˝ok tudni fogják, hogy a gyerekeiket be is vonhatják a munkájukba, ahelyett hogy évente több milliárd dollárt költenének az alapjában véve csak börtönökként m˝uköd˝o iskolákra. Nem a gyerekek tanonckodásáról van itt szó; az valami egészen más. Egyszer˝uen csak elérhet˝ové tesszük számukra azt, amit tudni akarnak, márpedig minden gyerek tudni akarja, hogy mit csinálnak a szülei távol az otthontól. Ha a gyerekek szabadjára vannak engedve egy irodában, akkor ott is azt fogják csinálni, amit otthon – utánajárnak minden titoknak, benéznek minden szekrénybe, és persze elsajátítják az összes gép használatát, a bélyegz˝ot˝ol a fénymásolóig, az iratmegsemmisít˝ot˝ol a számítógépig. És amennyiben még nem tudnak olvasni, akkor most biztosan megtanulnak, mert egy irodában nem sok mindent tudnak csinálni, ha nem tudnak olvasni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szabad segédkezniük a munkában. Ebben a korban mindennél jobban szeretik azt az érzést, hogy segíthetnek anyának és apának – és ismétlem, ez nem tanult dolog, hanem genetikus. A törzsi társadalmakban magától értet˝od˝o, hogy a gyerekek az id˝osebbek mellett akarnak dolgozni. A dolgozók társasága egyben társasági kör is. Nem a munkásnyúzó üzemekr˝ol beszélek. A törzsi társadalmakban nem létezik ilyesmi. A gyerekeknek nem kell futószalag melletti munkások módjára viselkedniük, nem kell blokkolniuk érkezéskor és távozáskor. Mégis hogyan tanuljanak meg valamit, ha nem szabad csinálniuk? A gyerekek azonban hamar kimerítik a szüleik munkahelyein adódó lehet˝oségeket, különösen akkor, ha ugyanazok a feladatok ismétl˝odnek unalomig. Egyetlen gyereket sem fog sokáig leny˝ugözni a konzervrakosgatás egy élelmiszerboltban. Odakint várja o˝ ket a világ, és mi azzal a feltevéssel éltünk, hogy egyetlen ajtó sem zárul be el˝ottük. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy zenei hajlamokkal rendelkez˝o tizenkét éves gyerek egy zenei stúdióban. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy állatok iránt érdekl˝od˝o tizenkét éves gyerek egy állatkertben. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy festés iránt érdekl˝od˝o tizenkét éves gyerek egy m˝uvész m˝utermében. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy el˝oadóm˝uvészet iránt érdekl˝od˝o tizenkét éves gyerek egy cirkuszban. Persze nem lennének betiltva az iskolák, de csak azok vonzanák a tanulókat, amelyek ma is: a szépm˝uvészeti iskolák, a zene- és tánciskolák, a harcm˝uvészeti iskolák stb. A fels˝ooktatási intézmények is kétségtelenül vonzanák az id˝osebb tanulókat: az akadémiák, a természettudományokat és szakmákat tanító iskolák. Fontos észrevenni, hogy ezek közül egyik sem börtön. Mindegyikben olyasmit tanítanak a tanulóknak, amit azok valóban meg akarnak tanulni, és aminek számításuk szerint hasznát veszik majd. Szerintem gyakori kifogásként hoznák fel minderre, hogy ez az oktatási rendszer nem bocsátana ki „sokoldalú” tanulókat. Ám ez újra csak azt er˝osíti meg, hogy a kultúrátokban hiányzik a bizalom a saját gyerekeitek iránt. Nem válnának sokoldalúan képzetté, ha minden szaba-

93

Az iskoláztatás felszámolása don hozzáférhet˝o volna számukra a világotokban? Szerintem ez badarság. Annyira sokoldalúak lennének, amennyire csak szeretnék, és senki sem feltételezné, hogy az oktatás tizennyolc vagy huszonkét éves korban véget ér. Miért is feltételeznék? Ezek a korhatárok értelmüket vesztenék az oktatásban. És ami azt illeti, felt˝unne, hogy csak nagyon kevesen vágynak arra, hogy reneszánsz férfiak és n˝ok legyenek. Miért kellene ilyesmire vágyniuk? Ha a kémián, az ácsmesterségen, a számítástechnikán vagy az igazságügyi antropológián kívül nem érdekel más, az rajtad kívül kire tartozik? Valahogy minden szakterületnek sikerül elég érdekl˝od˝o jelentkez˝ot találnia minden nemzedékben. Sosem hallottam még olyat, hogy egy szakterület jelentkez˝ok hiányában elt˝unt volna. Így vagy úgy, de minden nemzedékben vannak néhányan, akik holt nyelveket akarnak tanulmányozni, akiket leny˝ugöznek a betegségek testre gyakorolt hatásai, akik égnek a vágytól, hogy megismerhessék a patkányok viselkedésének titkait – és ez ugyanúgy igaz lenne a törzsi rendszerben, mint ahogy igaz a mostani rendszeretekben. Természetesen azonban a munkahelyeken lábatlankodó gyerekek komolyan visszavetnék a hatékonyságot és a termelékenységet. A gyerekek iskola-börtönökbe küldése szörnyen rossz ugyan a gyerekeknek, de üzleti szempontból kétségtelenül csodás. Az itt felvázolt rendszert sosem fogják megvalósítani a kultúrátok emberei, amíg többre tartjátok az üzletet az embereknél. – Tehát támogatnád mondjuk az otthoni iskoláztatást – mondtam. – Egyáltalán nem támogatom az otthoni iskoláztatást, Julie. A gyerekek iskolázása és a haliskola közti kapcsolat nem pusztán nyelvi véletlen. A gyerekeknél szükségtelen az iskolázás minden fajtája, és nemkívánatos hatásokkal is jár. A gyerekeknek öt-, hat-, hét- vagy nyolcévesen ugyanúgy nincs szükségük iskolázásra, mint két- vagy háromévesen sem, amikor könny˝uszerrel csodákat visznek véghez a tanulásban. A szül˝ok az elmúlt években belátták a gyerekek iskolába járatásának hiábavalóságát, mire az iskolák így feleltek: „Nos, jól van, otthon maradhatnak a gyerekeik, azt azonban bizonyára tudják, hogy továbbra is iskoláztatniuk kell o˝ ket, nem bízhatják csak úgy rájuk, hogy azt tanulják, amire szükségük van. Ellen˝orizni fogjuk magukat, hogy véletlenül se hagyják o˝ ket azt tanulni, amire szükségük van, hanem azt tanulják, amit az államunk törvényhozói és a tantervek készít˝oi szerint tanulniuk kell.” Ötvagy hatéves korban az otthoni iskoláztatás talán még a kisebbik rossz a szokásos iskoláztatáshoz viszonyítva, viszont kés˝obb már aligha. A gyerekeknek nincs szükségük iskoláztatásra. Arra van szükségük, hogy elérhet˝o legyen, amit tanulni akarnak – vagyis hozzá kell tudniuk férni az otthonukon kívüli világhoz. Mondtam Izmaelnek, hogy tudok még egy okot, amiért az embereknek nem kellene a törzsi rendszer. – A világ nagyon veszélyes hely. Az emberek manapság nem engednék szabadon kószálni a gyerekeiket egy városban. – Nem vagyok biztos benne, Julie, hogy a legtöbb üzleti negyed manapság veszélyesebb az iskoláknál. Ahogy olvastam, a gyerekek hajlamosabbak halálos fegyverekkel menni az iskolába, mint az irodai dolgozók a munkába. Nem sok cégnél kell biztonsági o˝ röknek állni a folyosókon, hogy védjék a vezet˝oket a dolgozók támadásától és a dolgozókat egymástól. El kellett ismernem, hogy sok igazság volt a szavaiban. – Mindenekel˝ott azonban arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a ti rendszeretek az utópisztikus. A törzsi rendszer nem tökéletes, de nem is utópisztikus. Maradéktalanul megva-

94

Az iskoláztatás felszámolása lósítható, és évente több tíz- vagy talán százmilliárd dollárt takarítanátok meg vele. – Azért nem hiszem, hogy sok szavazatot kapnál a tanároktól. Izmael vállat vont. – A mai kiadásaitok feléb˝ol teljes nyugdíjjal nyugdíjba küldhetnétek minden tanárt. – Igen, erre talán rámozdulnának. De tudok még valamit, amit az emberek mondanának minderre : Olyan sok tanulnivaló van ebben a csuda klassz kultúránkban, hogy éveken át iskolába kell járatnunk a gyerekeket. – Tényleg mondani fogják, és annyiban igazuk van, hogy óriási mennyiség˝u megtanulható dolog van a kultúrátokban, amely egyetlen törzsi kultúrában sem létezett. Csakhogy ezek az emberek nem értik a mondandóm lényegét. A polgárok alapoktatását nem azért b˝ovítették négyosztályosról nyolcra, hogy csillagászatot, mikrobiológiát és állattant tanítsanak. Nem azért b˝ovítették nyolcosztályosról tizenkett˝ore, hogy asztrofizikát, biokémiát és o˝ slénytant tanítsanak. Nem azért b˝ovítették tizenkét osztályosról tizenhatra, hogy u˝ rbiológiát, plazmafizikát és szívm˝utéteket tanítsanak. A mai végz˝osök nem úgy járják ki az iskolát, hogy ott van a fejükben az elmúlt száz év minden új eredménye. A száz évvel ezel˝ott élt ükapáikhoz hasonlóan csak annyi tudás van a fejükben iskolavégzéskor, amennyi ahhoz elég, hogy a munkaer˝opiacon legalul kezdjék: hamburgereket forgassanak, benzint tankoljanak és élelmiszerboltokban csomagoljanak. Csak a mai végz˝osöknek sokkal tovább tart eljutni idáig.

95

Az Elvev®k gazdagsága Másnap, vasárnap lévén, túl akartam lenni a hétvégi házi feladaton, miel˝ott újra elmentem volna Izmaelhez, így aztán a délután derekán értem oda a 105-ös szobához. Már a kilincsen volt a kezem, amikor jól kivehet˝oen hallottam, amint azt mondja valaki odabenn: „Az istenek tudhatnak róla.” A hangyás megel˝ozött. Körülbelül tíz másodpercig fontolóra vettem, hogy a közelben kószálok egy darabig, de aztán elvetettem a gondolatot. Zord hangulatban hazafelé vettem az irányt. Az istenek tudhatnak róla. Azon t˝un˝odtem, hogy miféle párbeszéd része volt a mondat. Bizonyára nem iskolarendszerekr˝ol és tanári nyugdíjakról szólóé. Nem mintha számított volna a téma. Akkor is ugyanígy éreztem volna magam, ha azt hallottam volna, hogy „a bevásárlóközpontok tudhatnak róla” vagy „a Green Bay Packers tudhat róla”. Érted, mit mondok: féltékeny voltam. Gondolom, azt hiszed, hogy te nem lettél volna az. – Szeretném, ha megvizsgálnád, hogy felfogod-e az üzenetem lényegét – mondta Izmael, mikor szerdán végre sikerült visszamennem hozzá. – Lássuk, hogy érted-e azt, amit rendszertelenül újra meg újra el˝oadok neked. Gondolkodtam egy kicsit, majd azt mondtam: – A kincs helyét próbálod megmutatni. – Pontosan, Julie. A kultúrátok emberei szerint teljesen üres volt a kincstár, amikor tízezer éve megérkeztetek civilizációt építeni. Szerintetek az emberlét els˝o hárommillió éve a t˝uzön és a k˝oeszközökön kívül semmivel sem gyarapította az emberi tudás tárházát. Valójában azonban azzal kezdtétek, hogy kihajítottátok a kincstárból a legértékesebb dolgokat. Nulláról kezdve akartatok mindent újra kitalálni, és így is tettetek. Eltekintve a termékekt˝ol (amelyek nagyon jól beválnak), sajnos nagyon kevés olyasmit tudtatok kitalálni, ami jól beválik – az embereknek. Nagyon rosszul szolgálja az embereket a törvényhozásotok, amelynek a törvényei köztudottan meg lesznek szegve, de a saját kincstáratokból sehogyan sem tudjátok mivel helyettesíteni, mert már az elején kidobtátok. A Meghagyók általam bemutatott kincstárában azonban ma is létezik, és tökéletesen m˝uködik. A megszegésre ítélt törvényeket megszeg˝ok büntetése nagyon rosszul szolgálja az embereket, de a saját kincstáratokból sehogyan sem tudjátok mivel helyettesíteni, mert már az elején kidobtátok. A Meghagyók általam bemutatott kincstárában azonban ma is létezik, és tökéletesen m˝uködik. Az oktatási rendszeretek nagyon rosszul szolgálja az embereket, de a saját kincstáratokból sehogyan sem tudjátok mivel helyettesíteni, mert már az elején kidobtátok. A Meghagyók általam bemutatott kincstárában azonban ma is létezik, és tökéletesen m˝uködik. Amit eddig mutattam és eztán mutatni fogok, az mind ott volt az általatok lerohant és elpusztított Meghagyók kincstárában. E népek mindegyike tudta, hogy milyen megfizethetetlenek voltak a kincsek, melyeket sárba tapostatok. Sokan közülük

96

Az Elvev˝ok gazdagsága megpróbálták megláttatni veletek az értéküket, de sosem jártak sikerrel. Ki tudod találni, hogy miért nem ? – Szerintem azért, mert. . . Mi így látnánk: „Nos, a sziúk természetesen klassznak tartják az életmódjukat. Nagy dolog. Az arapahók természetesen azt gondolják, hogy békén kellene hagyni az arapahókat. Miért ne gondolnák?” – Úgy van. Ha sikerül megmutatnom az eldobott kincsek értékét, az nem azért lesz, mert okosabb vagyok a saját fajotok Meghagyóinál, hanem azért, mert nem közülük való vagyok. – Értem. – Ma melyik zsákot nyissam ki a kincstárban? – kérdezte. – H˝u – mondtam. – Nem készültem fel egy ilyen kérdésre. – Ezt nem is feltételeztem, Julie. Gondolj egy olyan rendszerre, amely nem szolgálja jól az emberek többségét, jóllehet egyeseknek azért jó szolgálatot tehet. Gondolj egy olyan rendszerre, amellyel kezdetekt˝ol fogva babráltatok, amely miatt kezdetekt˝ol fogva csatároztatok. Gondolj még valamire, amit szerintetek újra ki kell találnotok a semmib˝ol. Gondolj egy olyan problémára, amelyet valamikor majd biztosan megoldotok. – Egy bizonyos rendszerre gondolsz, Izmael? – Nem, nem akarok kitalálósdit kezdeni. Az imént felsorolt dolgok jellemzik a rendszereiteket, melyeket a forradalmatok kezdetén kihajított rendszerek felváltására agyaltatok ki. – Rendben. Eszembe jutott egy ilyesféle rendszer, de nem vagyok biztos abban, hogy van neki megfelel˝o zsák a Meghagyók kincstárában. S˝ot, egyenesen kétlem. – Miért kétled, Julie? – Mert ez az a rendszer, amellyel elzárjuk a táplálékot. – Értem, hogy mire gondolsz. A Meghagyók nem zárják el a táplálékot, ezért nincs is erre rendszerük. – Pontosan. – Mindegy, azért még haladjunk tovább ebben az irányban. Nem tudom biztosan, hogy miféle rendszerr˝ol beszélsz. – Azt hiszem, a gazdasági rendszerr˝ol. – Értem. Tehát szerinted az Elvev˝ok gazdasági rendszere nem szolgálja jól az emberek többségét. – Hát, egyeseknek nyilván nagyon jól beválik. Ez már közhely. A csúcson egy maroknyi ember piszok jól boldogul, középen egy rakás embernek jól megy a sora, aztán pedig alul egy rakás ember a mocsokban él. – Az egyenl˝oséget teremtés volt a szocialisták álma, vagyis még mindig az. Igazságosabban akarják felosztani a vagyont, hogy ne legyen óriási gazdagság kevesek kezében, miközben a tömegek éheznek. – Igen, azt hiszem. Be kell vallanom azonban, hogy annyit sem tudok err˝ol, mint az asztrofizikáról. – Eleget tudsz róla, Julie. Ne aggódj emiatt. . . Mikor kezdtek gondok adódni a vagyonelosztással ? Hadd kérdezzem másképpen. Mikor kezdett aránytalanul nagy vagyon felhalmozódni a csúcson lev˝o kevesek kezében? – Te jó ég, nem tudom. Magam el˝ott látom, hogy a legels˝o uralkodók pazar palotákban laktak, az alattvalóik pedig igavonó barmok módjára éltek.

97

Az Elvev˝ok gazdagsága – Kétségtelenül ez volt a helyzet, Julie. A legkorábbi Elvev˝o civilizációk ebben a formában bukkantak fel. Nem látszik, hogy a fejl˝odés esetleg más irányokat is vett volna. Amint megjelenik a látható vagyon – a betev˝o falatot, a rajtad lev˝o ruhát és fejed fölötti tet˝ot meghaladó vagyon –, azonnal könny˝u megjósolni az eloszlását. Lesz néhány nagyon gazdag a csúcson, alattuk lesz egy népesebb vagyonos osztály, legalul pedig az iparosok, keresked˝ok, katonák, kézm˝uvesek, munkások, szolgák, rabszolgák és koldusok jóval népesebb osztálya lesz. Más szóval : királyi család, nemesség, köznép. Az osztályok mérete és összetétele változott az évszázadok során, a vagyon elosztásának módja azonban nem. Jellemz˝o (és érthet˝o), hogy a fels˝o két osztály szerint a rendszer csodálatosan m˝uködik, és persze valóban úgy m˝uködik – nekik. A rendszer egészen addig stabil, amíg a fels˝o két osztály meglehet˝osen nagy, mint mondjuk az Egyesült Államokban. De 1789-ben Franciaországban és 1917-ben Oroszországban nagyon kevés kézben összpontosult a vagyon. Érted, hogy mir˝ol beszélek? – Azt hiszem. Nem lesz forradalom, ha a legtöbb ember érzése szerint egészen jól boldogul. – Úgy van. A kultúrátok leggazdagabb és legszegényebb emberei közti egyenl˝otlenség ma nagyobb, mintsem akármelyik egyiptomi fáraó elképzelhette volna. A fáraóknak semmijük sem volt, ami akár csak a nyomába érhetett volna a milliárdosaitok fény˝uzésének. Vélhet˝oen ezért is építettek piramisokat. Mi máshoz kezdtek volna a pénzükkel? Nem vásárolhattak maguknak paradicsomi szigeteket, hogy aztán odautazzanak a magánrepül˝oiken meg a kilencven méter hosszúságú vitorlásaikon. – Nagyon is igaz. – A kultúrátok gazdagjai a Szovjetunió összeomlásában egyértelm˝uen a kapitalista mohóság igazolását látják. Úgy értelmezik, mint a szegények kijelentését, miszerint inkább egy olyan világban élnek, amelyben legalább álmodhatnak a gazdagságról, mint egy olyanban, amelyben mindenki szegény, de nagyjából egyformán. Meger˝osítést nyert az o˝ si rend, és a jöv˝oben véget nem ér˝o gazdasági kielégülés elé tekinthetsz, feltéve – mint mindig –, hogy a jómódúak közé tartozol. Ha nem, akkor az érvelésük szerint csak magadat hibáztathatod, elvégre a kapitalizmusban bárki meggazdagodhat. – Nagyon meggy˝oz˝o – mondtam. – A gazdagok mindig tökéletesen készek békén hagyni a dolgokat, kerülni a bajkeverést, és nem értik, hogy mások e tekintetben miért nem lehetnek hozzájuk hasonlóan tapintatosak. – Van benne valami – mondtam. – Most azonban lássuk, hogy rá tudsz-e tapintani az Elvev˝ok alapvet˝o vagyonszerzési mechanizmusára. – Ez nem ugyanaz mindenkinél? – Ó, nem – felelte Izmael. – A Meghagyók vagyonszerzési mechanizmusa határozottan más. – Azt szeretnéd, ha jellemezném az Elvev˝ok vagyonszerzési mechanizmusát? – Úgy van. Nem nagy ördöngösség. Némi gondolkodás után azt mondtam: – Azt hiszem, ez a lényege: „Van valamim, amit szeretnél, cserébe adj valamit, amit én szeretnék.” Vagy ez így túl butácska? – Szerintem nem, Julie. Mindig szívesebben kezdem a csonttal, mint hogy le kelljen farigcsálnom hozzá. – Miközben ezt mondta, csoszogva elment egy jegyzettömbbért és egy filctollért. Egy üres oldalra lapozott, majd három percig egy ábrát rajzolt, melyet végül az üvegnek nyomva megmutatott.

98

Az Elvev˝ok gazdagsága

– Ez a vázlat a gazdaságotok lényegét mutatja be: termékeket készítetek termékekért cserébe. Nyilván tág értelemben használom a termék szót, ám akármelyik szolgáltatóiparban tudni fogják, hogy mir˝ol beszélek, amikor a termékükre utalok. Az emberek a termékeikért többnyire pénzt kapnak, de a pénz csak egy lépés a rajta vásárolható termékek felé, és az emberek a termékeket akarják, nem a kis papírfecniket. A korábbi beszélgetéseink alapján könny˝uszerrel rá tudsz mutatni a termékek cseréjét beindító eseményre. – Igen. A táplálék elzárása volt az. – Hát persze. Azt megel˝oz˝oen nem volt értelme termékeket készíteni. Sok értelme volt edényt, k˝oeszközt vagy kosarat csinálni, de a világon semmi értelme nem volt ezerszámra készíteni o˝ ket. Senki nem dolgozott a fazekas szakmában, a k˝oeszközkészít˝o szakmában és a kosárfonó szakmában. Mindez azonban a táplálék elzárásával azonnal megváltozott. Az elzárás nyomán termékké vált a táplálék – a gazdaságotok alaptermékévé. Hirtelen igaz lett, hogy akinek három edénye volt, az háromszor annyi élelmet szerezhetett, mint az, akinek csak egy volt. Hirtelenjében palotában lakhatott a harmincezer edényt birtokló, szép házban a háromezret birtokló, és az árokban az, akinek egy se volt. Az egész gazdaságotok a helyére került, amint hét lakat alá zártátok a táplálékot. – Szóval azt mondod, hogy a törzsi népeknél egyáltalán nincsen gazdaság. – Semmi ilyesmit nem állítok, Julie. Íme a törzsi gazdaság alapja. – Ezzel egy új oldalra lapozott, és a következ˝o ábrát vázolta fel:

– A törzsi gazdaságot nem a termékek tartják mozgásban, hanem az emberi energia. Ez az alapja a cserének, amelynek egyszer˝u volta miatt az emberek sokszor tévesen azt feltételezik, hogy a törzsi embereknek egyáltalán nincs is gazdaságuk; mint ahogy sokszor tévesen azt feltételezik, hogy egyáltalán nincs oktatási rendszerük. Minden évben több százmillió terméket készítetek és értékesítetek az iskoláitok felépítése, berendezése és személyzettel való ellátása

99

Az Elvev˝ok gazdagsága érdekében, hogy aztán taníthassátok a gyerekeiteket. A törzsi népek ugyanezt a feln˝ottek és fiatalok közti többé-kevésbé állandó, mérsékelt energiacserével érik el, és alig vesznek tudomást róla. Minden évben több százmillió terméket készítetek és értékesítetek, hogy rend˝oröket tudjatok alkalmazni a rend fenntartására. A törzsi népek maguk intézik el ezt. A rendfenntartás sosem kellemes feladat, de számukra közel sem jelent olyan gondot, mint számotokra. Minden évben több billió terméket készítetek és értékesítetek az irányító testületek fenntartása érdekében, melyek hihetetlenül hatástalanok és korruptak – ezt ti is jól tudjátok. A törzsi népek egészen hatékonyan tudják kormányozni magukat anélkül, hogy bármit is készítenének vagy értékesítenének. A termékek cseréjére épül˝o rendszer szükségszer˝uen kevesek kezében összpontosítja a vagyont, és ezt semmilyen kormányváltás nem képes ellensúlyozni. Nem hibája ez a rendszernek, hanem a lényege. Ennek semmi különösebb köze nincs a kapitalizmushoz. A kapitalizmus csupán a kultúrátok tízezer évvel ezel˝otti létrehozásakor kialakult elgondolás legújabb kifejez˝odése. A nemzetközi kommunizmus forradalmárai egyáltalán nem ástak elég mélyre ahhoz, hogy létrehozzák az általuk kívánt változásokat. Azt hitték, hogy megállíthatják a körhintát, ha elfognak minden lovat. Természetesen azonban nem a lovak forgatták a körhintát. Utasok voltak csupán, mint ti többiek. – A lovak alatt uralkodókat, kormányokat értesz. – Úgy van. – Akkor mégis hogyan állítsuk le a körhintát? Izmael gondolkodás közben a fanyesedékei közül válogatott egy ínyenc falat reményében. Aztán azt mondta: – Tegyük fel, hogy életedben el˝oször látsz körhintát, de az is veszettül forog. Megpróbálhatsz felpattanni rá, hogy a lovak gyepl˝ojét húzkodva és „hó!” kiáltásokat hallatva megállásra bírd. – Gondolom, megpróbálhatom, ha aznap kábult formán ébredtem. – És ha ez nem válik be, akkor mit csinálnál? – Leugranék megkeresni a kapcsolót. – És ha nem látnál sehol kapcsolót? – Azt hiszem, akkor megpróbálnám kitalálni, hogy hogyan m˝uködik a nyavalyás. – Miért ? – Miért ? Mert ha nincs kapcsoló, akkor ismerned kell a m˝uködését ahhoz, hogy leállítsd. Izmael bólintott. – Most már érted, hogy miért próbálom bemutatni neked az Elvev˝ok körhintájának m˝uködését. Nincs kapcsolója, így ha le akarod állítani, akkor ismerned kell a m˝uködését. – Egy perce azt mondtad, hogy a termékek cseréjére épül˝o rendszer mindig kevesek kezében összpontosítja a vagyont – mondtam neki. – Miért van ez így? Izmael gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt: – A kultúrátokban a vagyon olyasmi, amit hét lakat alá lehet zárni. Egyetértesz ezzel a megállapítással? – Azt hiszem. A földbirtok meg hasonlók talán kivételt jelentenek. – Lefogadom, hogy a birtoklevél hét lakat alatt van – mondta Izmael. – Igaz.

100

Az Elvev˝ok gazdagsága – A föld birtokosa talán sosem teszi be a lábát a területre. Ha van birtoklevele, akkor eladhatja valaki másnak, aki talán szintén be sem teszi a lábát oda. – Igaz. – A vagyont nálatok hét lakat alá lehet zárni, ezért hét lakat alá is zárják, és ez azt jelenti, hogy a vagyon halmozódik. Pontosabban szólva, azoknál halmozódik, akiknél ott van a lakat meg a kulcs. Ez talán segíteni fog. . . Ha az ókori Egyiptom gazdagságát látható anyagnak képzeled el, melyet atomról atomra nyernek ki a földb˝ol a földm˝uvesek, a bányászok, az épít˝ok, a kézm˝uvesek stb., akkor eleinte egy egész országot betakaró ködöt látsz. Ez a köd azonban mozgásban van. Sz˝ukül˝o, s˝ur˝usöd˝o folyamként egyre fölfelé áramlik egyenesen a királyi család raktárába. Ha ugyanígy képzeled el egy középkori angol megye gazdagságát, akkor a helyi herceg vagy gróf irányába látod áramlani. Ha ugyanígy képzeled el a tizenkilencedik századi Amerika gazdagságát, akkor a vasútmágnások, gyárosok és bankárok kezébe látod áramlani. Az alsóbb szintek minden ügylete följebb tornázza egy kicsit a Rockefellerek és Morganek vagyonát. A cip˝ot vásárló bányász gazdagítja egy picit Rockefellert, mert a pénzének egy része utat talál a Standard Oil-hoz. Egy másik kis része utat talál Morganhez valamelyik vasútja révén. A jelenkori Amerikában a vagyon ugyanilyen emberekhez áramlik, csak most nem Rockefeller és Morgan a nevük, hanem Boesky és Trump. Nyilván jóval többet is el lehetne mondani err˝ol témáról, de ez így megválaszolja a kérdésedet? – Igen. Talán csak a következ˝ot nem értem: Ha már létrejön vagyon, akkor ki máshoz kerülhet, mint az egyénhez? – Értem, hogy mi zavar meg – mondta bólintva. – A vagyon természetesen az egyénekhez kerül, de itt most nem ez a lényeg. A mondandómnak nem az a lényege, hogy a termékekb˝ol származó vagyon mindig az egyéneké lesz, hanem az, hogy mindig néhány egyéné. A termékekb˝ol származó vagyon nyolcvan százaléka mindig a népesség húsz százalékánál köt ki. Nem csak a kapitalizmusban van ez így. Egy termékalapú gazdaságban a vagyon kevés kézben halmozódik fel. – Most már értem. De van egy kérdésem. – Mondjad. – Mi a helyzet az aztékokkal, az inkákkal, meg a hasonló népekkel? Kevéske tudásom alapján úgy vélem, hogy o˝ k is hét lakat alá zárták a táplálékot. – Ez tökéletesen igaz, Julie. Az Újvilágban másoktól függetlenül találták ki a táplálék elzárását. És az aztékokhoz meg az inkákhoz hasonló népeknél a vagyon mindig a gazdag kisebbség felé áramlott. – Akkor ezek a népek Meghagyók voltak vagy Elvev˝ok? – Azt mondanám, hogy a kett˝o között, Julie. Már nem voltak Meghagyók, de még nem voltak Elvev˝ok, mert hiányzott náluk egy lényeges elem: A jelek szerint nem gondolták azt, hogy az o˝ életmódjukra kellene kényszeríteni a világon mindenkit. Az aztékoknak például voltak területi törekvéseik, de ha meghódítottak, akkor már nem érdekelte o˝ ket, hogy hogyan élsz.

101

A Meghagyók gazdagsága – A törzsi gazdaságban képz˝od˝o vagyon nem hajlamos kevesek kezébe kerülni – mondta Izmael. – Nem azért, mert a Meghagyók rendesebbek nálatok, hanem azért, mert náluk alapvet˝oen másféle vagyon van. Az o˝ vagyonukat nem lehet felhalmozni – nem lehet hét lakat alá zárni –, így nem halmozódhat fel senki kezében. – Fogalmam sincs, hogy miféle vagyonuk van. – Tudom, Julie, és mindenképpen pótolni fogom ezt a hiányosságot. A gazdaságukat voltaképpen úgy a legkönnyebb megérteni, ha megvizsgáljuk, hogy miféle vagyon képz˝odik náluk. Persze a kultúrátok emberei gazdagságnak nyomát sem látják a törzsi népeknél; csak szegénységet látnak. Érthet˝o, hiszen o˝ k csak az elzárható gazdagságot ismerik fel, és a törzsi népeket nem nagyon érdekli ez a fajta. A törzsi népek legfontosabb gazdagsága a bölcs˝ot˝ol a sírig tartó, a törzs minden tagjának kijáró biztonság. Látom, hogy nem igazán képedsz el ennek a gazdagságnak a nagyszer˝u voltán. Tényleg nem leny˝ugöz˝o, nem izgalmas, különösen (bocsásd meg, hogy ezt mondom) egy veled egyid˝os ember számára. Nálatok azonban sok százmillióan egyenesen rettegnek a jöv˝ot˝ol, mert nyomát sem látják a saját biztonságuknak. Túllép rajtad a technika; elbocsátanak, mert fölösleges vagy; álnokság, kivételezés vagy elfogultság miatt oda lesz az állásod vagy az egész pályafutásod – íme egy kis ízelít˝o a dolgozóitok éjszakáit megkeserít˝o rémálmokból. Biztosan hallottál már olyat, hogy elbocsátott dolgozók lemészárolták a korábbi f˝onökeiket és munkatársaikat. – Persze. Hetente legalább egyszer. – Nem o˝ rült emberek ezek, Julie. A munkájuk elvesztése egyenesen a világvégének t˝unik nekik. Úgy érzik, hogy halálos csapást mértek rájuk. Az életnek vége, és nem maradt más, csak a bosszú. – Elhiszem. – A törzsi életben ez elképzelhetetlen, Julie; és nem csupán azért, mert náluk nincsenek állások. Hozzátok hasonlóan a törzs minden tagjának el˝o kell teremtenie a megélhetést. Az élethez szükséges dolgok nem pottyannak csak úgy az ölükbe. De a törzs egyetlen tagját sem lehet megfosztani az életben maradáshoz szükséges eszközökt˝ol. Az adott embernek megvannak ezek az eszközei, és kész. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha senki nem éhezik. Ám csak akkor éhezik valaki, ha mindenki éhezik. Ismétlem, nem azért van ez így, mert a törzsi emberek önzetlenebbek, nagylelk˝ubbek, gondoskodóbbak; szó sincs ilyesmir˝ol. Ki tudod találni, hogy miért ? – Mármint hogy miért csak akkor éhezik valaki, ha mindenki éhezik? Nem tudom. De megpróbálhatom kitalálni. – Próbáld meg. – Rendben. Hát, nem azért, mert boltból szerzik az élelmet. Még nem vagyok egészen biztos a mondandómban.

102

A Meghagyók gazdagsága – Nem kell elkapkodnod. – A filmekben a következ˝o történik. Tegyük fel, hogy felfedez˝ok indulnak az Északi-sarkra, vagy ilyesmi. A hajójuk a jég fogságába esik, így nem tudnak idejében visszaindulni. Tehát valahogy életben kell maradniuk. Nagyon körültekint˝oen és igazságosan kell beosztaniuk az élelmet. De amikor már a végüket járják és majdnem kilehelik a lelküket, na, akkor mi történik ? A rosszfiúnak van egy titkos élelemraktára, amelyr˝ol mélyen hallgatott mindenki el˝ott. Izmael bólintott. – A törzseknél ez azért nem fordul el˝o, mert eleve nincs élelemraktáruk. Mennek, mendegélnek, és valami fura oknál fogva egyre kevesebb a táplálék. Szárazság van, ég az erd˝o, vagy ilyesmi. Az els˝o napon mindenki élelmet keresgél, és mindenkinek sovány falatok jutnak. A törzsf˝onök ugyanolyan éhes, mint mindenki más. Miért ne lenne? Hiszen nincs raktára, melyb˝ol els˝oként vehetne. Mindenki annyi élelmet szed össze, amennyit tud, és ha valaki sokat szed össze, akkor az a legjobb, ha megosztja a többiekkel; nem azért, mert rendes tag, hanem azért, mert minél többen kutatnak táplálék után, annál jobban jár mindenki – beleértve o˝ t magát is. – Nagyszer˝u elemzés, Julie. Van érzéked az ilyesmihez. . . Persze ez a viselkedés nem kizárólag az emberekre jellemz˝o. Az élelmet keres˝o csapatokba ver˝odött állatoknál is megfigyelheted a táplálék megosztását – nem önzetlenségb˝ol osztják meg, hanem egyéni érdekb˝ol. Másrészt viszont biztosra veszem, hogy voltak törzsi társadalmak, melyek másként álltak az éhséghez ; olyan társadalmak, amelyekben a következ˝o volt a szabály: „Ha kevés a táplálék, akkor ne oszd meg, hanem halmozd fel.” Csakhogy ilyeneket ma nem találunk. Biztosan tudod, hogy miért nem. – Igen. Mert ahol betartanák ezt a szabályt, ott szétesne a törzs. Legalábbis szerintem. – Hát persze, hogy szétesne, Julie. A törzseket a minden áron való összetartás tartja fenn, és ha ki-ki magáról gondoskodik, akkor a törzs megsz˝unik törzs lenni. – Azzal kezdtem a párbeszédünket, hogy a törzsi népek legfontosabb gazdagsága a bölcs˝ot˝ol a sírig tartó, a törzs minden tagjának kijáró biztonság. Pontosan ezért a gazdagságért tartanak össze a törzsek. És amint látod, lehetetlen, hogy valaki többet szerezzen bel˝ole, mint mások. Nem lehet felhalmozni, nem lehet hét lakat alá zárni. Persze nem azt állítom, hogy ez a gazdagság elpusztíthatatlan. Csak addig marad sértetlen, amíg a törzs is sértetlen; ezért van az, hogy sok Meghagyó törzs a végs˝okig harcolt ellenetek. ˝ úgy látták, hogy ha elpusztul a törzs, akkor már nekik is végük van. Azt sem állítom, Ok hogy az embereket nem lehet elcsábítani ett˝ol a gazdagságtól. Bizony el lehet, és ez történik olyankor, amikor valami oknál fogva nem tudtok csapatokat küldeni az emberek kiirtására. A fiatalokat különösen csábítja az Elvev˝ok jóval fényl˝obb, csillogóbb gazdagsága. Ha rá tudod venni a fiatalokat, hogy a saját népük helyett rád hallgassanak, akkor jó úton haladsz a törzs elpusztítása felé, hiszen amit az id˝osebbek nem tudnak továbbadni, az a haláluk után örökre elveszik. A törzsi népek második legfontosabb gazdagsága az, hogy félelem nélkül járhatsz-kelhetsz a szomszédaid között. Ez sem valami varázslatos gazdagság, bár sokan vágynak rá közületek. Nem jártam utána, de nekem úgy t˝unik, hogy gyakorlatilag minden közvélemény-kutatás szerint a b˝unöz˝ok áldozatává válás a legf˝obb vagy a második legf˝obb aggodalmatok. Az Elvev˝ok társadalmaiban csak a gazdagok élnek félelemt˝ol mentesen – vagy viszonylag mentesen. A törzsi társadalmakban mindenki úgy él. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha semmi rossz nem

103

A Meghagyók gazdagsága történik senkivel. Azt jelenti, hogy elég ritkán esik meg ilyesmi, így senki sem él zárt ajtók mögött, és senki sem tart fegyvert, hogy megvédje magát a szomszédaitól. Ismétlem, ez nyilván olyan gazdagság, amelyet senki sem tud felhalmozni. Nem lehet felhalmozni és hét lakat alá zárni. E kett˝ovel egyenérték˝u a gazdagságnak az a formája, amelynek annyira híján vagytok, hogy az már igazán szánalmas. Egy Meghagyó társadalomban sosem hagynak magadra, ha roppant nehézséggel küszködsz. Van egy autista gyereked, vagy egy mozgássérült gyereked. Közös tehernek fogják látni ezt – de (mint mindig) nem önzetlenségb˝ol. Egyszer˝uen semmi értelme nincs azt mondani a gyerek anyjának és apjának: „Ez csakis a ti gondotok. Minket többieket ne zavarjatok vele.” Az egyik szül˝od kezd szenilissé válni. A törzs többi tagja nem fog hátat fordítani neked, miközben ezzel a gonddal küzdesz. Tudják, hogy a sokak által felvállalt gond szinte egyáltalán nem is gond – és azt is jól tudják, hogy egy napon mindegyikük hasonló segítségre szorul majd valami gond miatt. Igazán szívfacsaró látnom, hogy a világotokban szenvednek az emberek ennek a gazdagságnak a hiányától. Egy öreged˝o házaspár egyik tagja szörnyen megbetegszik, hónapok alatt elt˝unik a megtakarításuk, a barátaik elkerülik o˝ ket, nincs több pénzük gyógyszerre, és hirtelen egészen iszonyú lesz a helyzetük. Gyakran csak egyetlen megoldást találnak: együtt halnak meg – könyörületes halál és öngyilkosság. A kultúrátokban mindennaposak az ilyen esetek, a Meghagyók társadalmaiban azonban gyakorlatilag ismeretlenek. Az Elvev˝o rendszerben a termékekb˝ol álló gondosan felhalmozott vagyont a Meghagyóknál mindenkinek ingyen biztosított támogatás megvásárlására használjátok. Ha a törzsi embereknek egy bajkever˝ovel akad dolguk, akkor a jó er˝oben lev˝o emberek összefognak, hogy megtegyék a szükséges lépéseket, és ez valójában elég hatékony módszer. Ti azonban, hogy ne kelljen ilyen szolgáltatást nyújtanotok, termékké alakítjátok a szolgáltatást. Rend˝orséget hoztok létre, aztán azon versengetek, hogy a lehet˝o legjobb legyen (a legjobban fizetett, a legjobban felszerelt stb.). Ez hírhedten hatástalan módszer, dacára az évr˝ol évre növekv˝o ráfordításoknak, viszont azt eredményezi, hogy a gazdagok sokkal jobb védelemben részesülnek, mint a szegények. A Meghagyó társadalmakban minden feln˝ott részt vesz a fiatalok tanításában, és az egész fájdalommentesen és biztosan zajlik le. Ti azonban, hogy ne kelljen ilyen szolgáltatást nyújtanotok, termékké alakítjátok a szolgáltatást: iskolákat építetek, aztán azon versengetek, hogy a lehet˝o legjobbak legyenek (a legjobb alkalmazottakkal, a legjobb felszereléssel stb.). Ez hírhedten hatástalan módszer, dacára az évr˝ol évre növekv˝o ráfordításoknak, viszont azt eredményezi, hogy a gazdagok gyerekei kevésbé rossz és általában kellemesebb oktatásban részesülnek. Az idült betegekr˝ol, az öregekr˝ol, a mozgássérültekr˝ol, az értelmi fogyatékosokról való gondoskodás; ezek mind olyasmik, amiket a Meghagyó társadalmakban együtt végeznek az emberek, ti azonban versengés tárgyává tett termékekké alakítjátok o˝ ket, amelyekb˝ol a gazdagok a legjobbakat kapják, a szegények pedig szerencsések, ha egyáltalán kapnak bel˝olük. Ez azon pillanatok egyike volt, amikor egyikünknek sem volt semmi hozzáf˝uznivalója. Így szóltam : – Össze kell állítanod nekem a képet, Izmael. Nem világos, hogy hol tartottunk, és hogy hol tartunk most. Miel˝ott válaszolt volna, oldalt megvakarta az állkapcsát. – Ha életben szeretnétek maradni ezen a bolygón, Julie, akkor a kultúrátok embereinek

104

A Meghagyók gazdagsága figyelniük kell a szomszédaikra az életközösségben. Akármilyen hihetetlennek t˝unik, nem tudtok mindent. És akármilyen hihetetlennek t˝unik, nem kell mindent kitalálnotok. Nem kell m˝uköd˝o dolgokat kieszelnetek, mindössze csak meg kell szemlélnetek körülöttetek a kincstárat. Nincs miért meglep˝odni azon, hogy a Meghagyó népek bölcs˝ot˝ol a sírig tartó biztonságot élveznek. Elvégre az életközösségben éppen ilyen biztonságot élvez a közösségeket alkotó összes többi szomszédotok. Kacsák, oroszlánfókák, szarvasok, zsiráfok, farkasok, darazsak, majmok és gorillák (csak hogy néhányat említsek a sok millióból). Feltételeznünk kell, hogy a homo habilis ilyesféle biztonságot élvezett – különben hogyan maradtak volna életben? Van okunk kételkedni abban, hogy a homo erectus ilyesféle biztonságot élvezett, vagy hogy örökül hagyták a leszármazottaikra, a homo sapiensre? Nem, a fajotok olyan közösségekben született meg, amelyeket bölcs˝ot˝ol sírig tartó biztonság jellemzett, és ugyanez jellemezte a homo sapiens fejl˝odését egészen máig – a Meghagyó társadalmakban. A bölcs˝ot˝ol a sírig tartó biztonság csak az Elvev˝o társadalmakban vált ritkasággá, a kiváltságos kevesek jutalmává. Izmael pár másodpercig az arckifejezésemet tanulmányozta, és nyilván rájött, hogy még mindig nem érte el a célt. – Arról ábrándoztál, Julie, hogy bejárod a világegyetemet az élni tudás titkait kutatva. Én most azt mutatom meg neked, hogy a titkokat itt találjátok a saját bolygótokon, az életközösségbeli szomszédaitoknál. – Értem. . . azt hiszem. Volt egy lány az osztályomban, aki tavaly egy hírlevelet kapott valamilyen szervezett˝ol. Nem emlékszem a szervezet nevére, de a jelmondatukra nagyjából igen: „Önmagunkat gyógyítjuk, a világot gyógyítjuk.” Mondhatjuk, hogy err˝ol beszélsz? Izmael elgondolkodott ezen, majd azt válaszolta: – Sajnos nem nagyon rokonszenvezek a problémáitok „gyógyítással” való megközelítésével, Julie. Nem vagytok betegek. Minden reggel hatmilliárdan keltek fel és láttok neki a bolygó pusztításának. Ez nem valami betegség, amelyet huzatos helyen szedtetek össze egy éjjel. A gyógyítás vagy sikerül, vagy nem, ezt bizonyára tudod. Néha elmúlik az aszpirint˝ol a fejfájás, néha nem. Néha megöli a rákos sejteket a kemoterápia, néha nem. Nem engedhetitek meg magatoknak, hogy „gyógyítással” bolondozzátok el az id˝ot. El kell kezdenetek másként élni, méghozzá hamarosan.

105

A kevesebb nem mindig több – Tudod – mondtam –, van valami, amivel sokat segíthetnél. Nem tudom, hogy megkérhetlek-e rá, de azért megteszem. Izmael a homlokát ráncolta. – Azt a benyomást keltettem benned, hogy nem változhat a programom? Tényleg annyira szigorúnak t˝unök, hogy nem vagyok hajlandó a segítségedre lenni? Hoppá, mondtam magamban, de némi gondolkodás után elvetettem a menteget˝ozést. Azt mondtam neki: – Valószín˝uleg nem mostanában volt, hogy tizenkét éves lány létedre egy féltonnás gorillával társalogtál. – Nem értem, mi köze van ehhez a súlyomnak – vágta rá. – Jól van, szóval egy százéves gorillával. – Nem vagyok százéves, és háromszáz kilót sem nyomok. – Uram Isten – mondtam –, ez kezd olyan lenni, mint az Alice Csodaországban. Izmael kuncogott egyet, majd megkérdezte, hogy mivel lehetne a segítségemre. – Mondd el, hogy szerinted milyen lenne a világ, ha csakugyan „elkezdenénk másként élni”. – Nagyon is jogos a kérésed, Julie, el sem tudom képzelni, hogy miért haboztál vele. Tapasztalataim szerint ezen a ponton sok ember azt képzeli, hogy egy technikát nélkülöz˝o világban gondolkodom. Túlságosan is könny˝u minden bajotokért a technikát hibáztatni. Ám az emberek ugyanúgy született mérnökök, ahogy született nyelvészek is, és sosem találtak olyan Meghagyó népet, amelyik nem volt az. A Meghagyó élet oly sok más területéhez hasonlóan a technikájuk is hajlamos arra, hogy szinte láthatatlan legyen az olyan szemek számára, amelyek a tiétekhez hasonló tomboló erej˝u, szertelen technika látványához szoktak. Mindenesetre egyáltalán nem egy technika nélküli világot képzelek el számotokra. Az Elvev˝ok gondolkodásmódjához szokott emberek gyakran azt kérdik t˝olem: „Ha az Elvev˝ok útja nem a helyes út, akkor melyik a helyes út?” Természetesen azonban nem létezik egyetlen helyes út az emberi életre, mint ahogy a madárfészkek építésének és a pókhálók szövésének sincs egyetlen helyes útja. Szóval semmi esetre sem egy olyan jöv˝ot képzelek el, amelyben megd˝olt az Elvev˝ok birodalma, és egy másik birodalom vette át a helyét. Ez teljes képtelenség. Kultúra Anya szerint mit kell tennetek? – Te jó ég – mondtam. – Azt hiszem, azt mondaná, hogy semmit sem kell tennünk. Megrázta a fejét. – Hallgasd a szavát, ne csak találgass. Egy perce említetted az egyik tanítását err˝ol. Íme: „Valami meghatározatlan betegségetek van, valószín˝uleg gyógyíthatatlan; sosem jöttök rá, hogy mi az, de van itt néhány gyógymód, amellyel próbálkozhattok. Próbáljátok meg ezt, és ha nem segít, itt van emez. Ha ez sem segít, akkor itt van ez.” És így tovább a végtelenségig. – Rendben, értem, hogy mire gondolsz. Hadd gondolkodjak. – Behunytam a szememet, és úgy öt perccel kés˝obb derengeni kezdett valami. – Lehet, hogy ez teljes tévedés – mondtam.

106

A kevesebb nem mindig több – Az is lehet, hogy ez a való igazság, mindenesetre a következ˝ot hallom: „Hogyne, megmenthetitek a világot, de igazán utálni fogjátok a dolgot. Igazán fájdalmas lesz.” – Miért lesz fájdalmas? – Mert le kell mondanunk a sok cuccról. De amint mondtam, talán ez a való igazság. – Nem, ez nem a való igazság, Julie, hanem Kultúra Anya hazugsága. Bár Kultúra Anya csak egy hasonlat, hátborzongató, hogy id˝onként tényleg úgy viselkedik, mint egy igazi ember. Szerinted miért mondaná ezt a hazugságot? – Gondolom, el akarja venni a kedvünket a változástól. – Hát persze. A status quo fenntartása a feladata. Ez nem csak a ti Kultúra Anyátokra jellemz˝o. Minden kultúrában a status quo fenntartása a feladata. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy ez valami gonosz cselekedet. – Értem. – Kultúra Anya már az indulásnál akadályt akar gördíteni elétek azzal, hogy meggy˝oz benneteket : számotokra biztosan minden változás rosszabbat hoz. Miért van az, hogy számotokra biztosan minden változás rosszabbat hoz, Julie? – Nem értem, hogy miért hangsúlyozod a „számotokra” szót. – Nos, akkor gondolj inkább az afrikai busmanokra. Számukra minden változás rosszabbat hozna ? – Á. Értem. Természetesen nem. Az afrikai busmanoknak minden változás jobbat hozna; Kultúra Anya szerint. – Miért ? – Mert semmit sem ér, amijük van. Tehát minden változás el˝orelépés lenne. – Pontosan. És számotokra miért hoz biztosan rosszabbat minden változás? – Mert nálunk minden maga a tökély. Ennél jobb már nem is lehet, szóval ipso facto minden változás rosszabbat hoz. Jól mondom, „ipso facto”? – Jól mondod, Julie. Máig meglep, hogy milyen sokan hiszitek tökéletesnek a nálatok uralkodó állapotokat. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ez a hit az emberi történelem és az evolúció furcsa felfogásából ered. Az evolúciót sokan közületek egy feltartóztathatatlan fejl˝odési folyamatnak tartják, tudatosan vagy öntudatlanul. Elképzelésetek szerint az emberek teljesen nyomorúságos népségként kezdték, de az evolúció hatására fokozatosan jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá változtak, mígnem egy napon kialakultatok bel˝olük ti, a jegesedésmentes h˝ut˝okkel, a mikrohullámú süt˝okkel, a légkondicionálással, a kisbuszokkal meg a hatszáz csatornás m˝uholdas tévével egyetemben. Ezért hát visszalépést jelentene az ember fejl˝odésében, ha bármir˝ol lemondanátok. Kultúra Anya tehát így fogalmazza meg a problémát: „A világ megmentése a dolgokról való lemondást jelenti, a dolgokról való lemondás pedig a nyomorhoz való visszatérést jelenti. Ezért. . . ” – Ezért felejtsétek el a dolgokról való lemondást. – És ami még fontosabb, felejtsétek el a világ megmentését. – És mit mondasz te? – Én is azt mondom, hogy „felejtsétek el a dolgokról való lemondást”. Ne gondoljátok magatokat gazdag embereknek, akiknek le kell mondaniuk a vagyonuk egy részér˝ol. Gondoljátok magatokat borzasztóan sz˝ukölköd˝o embereknek. Tudod, hogy mi a wealth [gazdagság] szó tövének jelentése, Julie?

107

A kevesebb nem mindig több – Nem igazán. – Mi a warmth szó töve? – Nyilván a warm. – Akkor tippelj. Mi a wealth szó töve? – Well ? – Hát persze. A wealth a szót˝o jelentése alapján nem a pénz rokon értelm˝u szava, hanem a jólété. Természetesen mesésen gazdagok vagytok termékek tekintetében, de szánalmasan szegények, ha az emberi jólétet nézzük. Az emberi jólét tekintetében ti vagytok a föld nyomorultjai. Ezért nem a dolgokról való lemondásra kellene összpontosítanotok. Hogyan várhatod el a föld nyomorultjaitól, hogy bármir˝ol is lemondjanak? Lehetetlenség. Épp ellenkez˝oleg, feltétlenül a szerzésre kell összpontosítanotok – de nem még több kenyérpirító szerzésére, Julie. Nem még több rádióra. Nem még több tévére. Nem még több telefonra. Nem még több CD-lejátszóra. Nem még több játékszerre. Azoknak a dolgoknak a megszerzésére kell összpontosítanotok, amelyekre emberi lényekként borzasztóan szükségetek van. Ezekr˝ol jelenleg lemondtatok, megszerezhetetlennek tartjátok o˝ ket. Az én feladatom azonban az, Julie, hogy megmutassam: egyáltalán nem ez a helyzet. Nem kell lemondanotok azokról a dolgokról, amelyekre emberi lényekként borzasztóan szükségetek van. Elérhet˝o közelségben vannak – ha tudjátok, hogy merre keressétek o˝ ket. Ha tudjátok, hogy miként keressétek o˝ ket. És ezt jöttél megtanulni. – De hogyan csináljuk meg ezt, Izmael? – Többet kell követelnetek magatoknak, Julie, nem pedig kevesebbet. Ez az a pont, ahol eltér a véleményem a vallásos embereitekét˝ol, akik hajlamosak bátorságra, kitartásra bátorítani benneteket, és arra, hogy ne számítsatok sokra az élett˝ol – csak a következ˝o élett˝ol. Követelnetek kell magatoknak a gazdagságot, amelynek védelmében a világ o˝ slakói az életüket is hajlandók odaadni. Követelnetek kell magatoknak a gazdagságot, amely kezdetekt˝ol fogva az embereké volt, amelyet több százezer éven át természetesnek vettek. Követelnetek kell magatoknak a gazdagságot, amelyet eldobtatok, hogy a világ uraivá tehessétek magatokat. De ezt nem követelhetitek a vezet˝oitekt˝ol. Nem a vezet˝oitek tagadják meg t˝oletek. Nincs náluk, így nem adhatják oda. Ebben kell különböznötök a múlt forradalmáraitól, akik egyszer˝uen csak más embereket akartak maguk fölé. Nem tudjátok megoldani a problémátokat azzal, hogy valaki mást tesztek meg parancsnoknak. – De kit˝ol követeljük, ha nem a vezet˝oinkt˝ol? – Magatoktól, Julie. A törzsi gazdagság energia, melyet a törzs tagjai átadnak egymásnak a törzs fenntartása érdekében. Ez kimeríthetetlen, teljes egészében megújuló energia. Felsóhajtottam. – Még mindig nem árultad el, hogy hogyan csináljuk. – Julie, amit ti emberek akartok, az elérhet˝o. Ezt mondom neked újra meg újra. Tiétek lehetnek ezek a dolgok. Az általatok tudatlan vadembereknek tartott emberek birtokában vannak ezeknek, akkor hát ti miért ne lehetnétek? – De hogyan? Hogyan fogjunk hozzá a megszerzésükhöz? – El˝oször fel kell ismernetek, hogy lehetséges a megszerzésük. Nézd, Julie, a holdutazás el˝ott fel kellett ismernetek, hogy lehetséges a holdutazás. A mesterséges szív megépítése el˝ott fel kellett ismernetek, hogy lehetséges mesterséges szívet építeni. Érted? – Igen.

108

A kevesebb nem mindig több – Jelenleg, Julie, hányan ismerték fel közületek, hogy az el˝odeitek életmódja nagyon jól bevált az embereknek? Az ezt az életmódot folytató emberek nem küzdöttek állandóan b˝unözéssel, elmebajjal, levertséggel, igazságtalansággal, szegénységgel és dühvel. Nem összpontosult a vagyon a szerencsés kevesek kezében. Az emberek nem rettegtek a szomszédaiktól és a jöv˝ot˝ol. Biztonságban érezték magukat, és biztonságban voltak – annyira, hogy szinte elképzelni sem tudjátok. Ez az életmód még mindig létezik, és ugyanolyan jól beválik az embereknek, mint korábban bármikor – ellentétben a ti életmódotokkal, amely nagyon jól beválik üzleti szempontból, de nagyon rossz az embereknek. Hányan ismertétek fel ezt? – Sehányan – mondtam. – Vagy nagyon kevesen. – Akkor hogyan láthatnának neki? A holdutazáshoz el˝obb fel kellett ismernetek a holdutazás lehet˝oségét. – Szóval mit mondasz? Hogy lehetetlen? Izmael felsóhajtott. – Emlékszel, hogy kit kerestem a hirdetésemben? – Persze. Tanítványt határozott vággyal a világ megmentésére. – Feltehet˝oen tehát azért jöttél ide, mert megvan benned ez a vágy. Azt hitted, hogy adok egy varázspálcát? Vagy egy automata fegyvert, amellyel lel˝oheted az összes gonosztev˝ot a világon ? – Nem. – Azt hitted, hogy nincs mit tenni? Azt képzelted, hogy idejössz, figyelsz egy darabig, aztán hazamész tétlenkedni? Azt gondoltad, hogy tétlenséggel akarom megmenteni a világot? – Nem. – Azok alapján, amiket elmondtam, Julie, mit kell tenni? Mit kell tenni, miel˝ott az emberek nekiállhatnak kitalálni, hogy miként szerezzék meg a gazdagságot, amelyre olyan borzasztóan szükségük van? Megráztam a fejemet, de ez korántsem volt elég. Kiugrottam a székb˝ol és megforgattam a karjaimat. Izmael olyan kíváncsian nézett rám, mintha végül elment volna az eszem. Azt mondtam neki: – Figyelj! Nem a világ megmentésér˝ol beszélsz. Nem tudok eligazodni rajtad! A mi megmentésünkr˝ol beszélsz! Izmael bólintott. – Megértem a zavarodat, Julie. De a következ˝o a helyzet. A kultúrátok emberei javában lakhatatlanná teszik a bolygót magatok és több millió más faj számára. Ha ebben sikerrel jártok, az élet bizonyára folytatódni fog, de olyan szinten, melyet ti (a magatok g˝ogös módján) kétségtelenül jóval primitívebbnek tartanátok. Amikor mi ketten a világ megmentésér˝ol beszélünk, akkor nagyjából a mostani állapotának megóvásáról van szó – egy elefántokkal, gorillákkal, kengurukkal, bölényekkel, jávorszarvasokkal, sasokkal, fókákkal, bálnákkal stb. benépesített világról. Érted? – Persze. – A világ ebben az értelemben vett megmentésének csupán két módja van. Az egyik az azonnali megsemmisítésetek – nem várjuk meg, míg lakhatatlanná teszitek magatok számára a világot. Nem tudom, mivel lehetne ezt elérni, Julie. Te tudod? – Nem. – A világ megmentésének másik módja az, ha megmentünk titeket. Ha megmutatjuk, hogy

109

A kevesebb nem mindig több miként szerezzétek meg mindazt, amire oly borzasztóan szükségetek van – hogy ne pusztuljon el a világ. – Á – mondtam. – Van egy különös elméletem, Julie, amely szerint a kultúrátok emberei nem azért pusztítják a világot, mert romlottak vagy ostobák – mint ahogy Kultúra Anya tanítja –, hanem azért, mert borzasztó, de borzasztó hiányt szenvednek – olyasmib˝ol, amire az embereknek feltétlenül szükségük van, ami nélkül nem élhetnek évr˝ol évre és nemzedékr˝ol nemzedékre. Az én különös elméletem azt mondja, hogy ha választhatnak a világ elpusztítása és a számukra igazán, rendkívül szükséges dolgok között, akkor az utóbbit fogják választani. De miel˝ott ezt választhatnák, látniuk kell ezt a választási lehet˝oséget. Most én néztem rá zord tekintettel. – És én mutassam meg nekik ezt a választási lehet˝oséget. Így van? – Így van, Julie. Nem ezt akartad csinálni az ábrándodban? Fényt hozni messzir˝ol a világba ? – Igen, az ábrándomban ezt akartam csinálni, persze. Na de a valóságban, ugyan már! Csak egy gyerek vagyok, aki azon t˝un˝odik, hogy hogyan boldogulok majd, mikor végre középiskolás leszek. – Tisztában vagyok vele. De nem leszel mindig az. Akár tudod, akár nem, megváltozni jöttél ide, és meg is változtál. És akár tudod, akár nem, a változás maradandó. – Tudom – mondtam. – Csakhogy nem válaszoltál a kérdésemre. Arra kértelek, hogy mondd el, milyen lenne a világ, ha tényleg elkezdenénk másként élni. Azt hiszem, szükségünk van valamilyen célra. Nekem legalábbis. – Elmondom majd, Julie, de csak legközelebb. Szerintem mára ennyi elég. Tudsz jönni pénteken ? – Igen, azt hiszem. De miért pont pénteken? – Mert szeretném, ha találkoznál valakivel. Nem Alan Lomax az – tette hozzá siet˝osen, mikor rám pillantott. – Art Owens a neve, segíteni fog a menekülésemben. – Én is segíthetnék. – Tudom, Julie, de van autója, és tud egy helyet nekem. Minden az éjszaka leple alatt fog zajlani. Nem éppen olyankor kellene kint mászkálnod. Gondolkodtam egy picit. – Felvehetne valahol. Ha idejön, akkor értem is eljöhetne. Izmael a fejét rázta. – A katasztrófa lehet˝oségét teremtenénk meg, ha egy negyvenéves afro-amerikai egy tizenkét éves fehér lányt venne fel az éjszaka közepén. – Igen. Nem szívesen mondom ezt, de igazad van.

110

Istenem, nem én vagyok az ! Volt ott egy második szék is, mikor pénteken megérkeztem, és ez egyáltalán nem tetszett; persze nem maga a szék, hanem a puszta gondolat, hogy – amilyen önz˝o és szemtelen vagyok – bárkivel is osztozzak az én Izmaelemen. De legalább nem volt olyan szép, mint az a barátságos, kivénhedt darab, amelyhez hozzászoktam. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, és aztán belekezdtünk. – Jótev˝om, Rachel Sokolow – kezdte Izmael –, egyetemi barátai közé számított egy Jeffrey nev˝u fiatalembert, akinek apja gazdag sebész volt. Jeffrey akkoriban fontos személlyé vált sokak életében, mert egy problémával ajándékozta meg az embereket. Nem tudott rájönni, hogy mihez kezdjen magával. Fizikailag vonzó volt, intelligens, kellemes megjelenés˝u, és szinte mindenhez volt tehetsége, amihez csak hozzáfogott. Jól tudott gitározni, ugyanakkor nem érdekelte a zenei pálya. Volt szeme a fényképezéshez, képes volt jó vázlatokat rajzolni, f˝oszerepet játszani az iskolai darabban, szórakoztató történetet vagy provokatív esszét írni, de nem akart fényképész, m˝uvész, színész vagy író lenni. Minden tantárgyból jó volt, ám nem akart tanár vagy tudós lenni, nem kívánt apja nyomdokain haladni, sem pedig jogi, tudományos, matematikusi, üzleti vagy politikai pályára lépni. Vonzották a lelki dolgok, alkalmanként templomba járt, de nem szeretett volna teológus vagy lelkész lenni. Mindezek ellenére „kiegyensúlyozottnak” t˝unt, ahogy mondani szokás. Fóbiának, depressziónak vagy neurózisnak nem mutatta jelét. Szexuális beállítottságát illet˝oen nem voltak kétségei vagy zavarai. Úgy gondolta, egy napon majd megállapodik és megn˝osül, de el˝obb talál magának valami életcélt. Jeffrey barátai fáradhatatlanul új ötletekkel álltak el˝o abban a reményben, hogy felébresztik az érdekl˝odését. Nem élvezné, ha filmismertetéseket írna a helyi újságnak? Gondolt valaha arra, hogy csontfaragással vagy ékszerek készítésével foglalkozzon? A m˝ubútorasztalosságot is javasolták mint lelket kielégít˝o foglalkozást. Mit szólna a kövületvadászathoz? Ínyencségek f˝ozéséhez-sütéséhez? Talán cserkészettel kellene foglalkoznia. Vagy nem lenne jó mulatság régészeti ásatáson részt venni? Jeffrey apja teljesen megért˝o volt vele, amiért képtelen volt bármiért is lelkesedni, és készségesen támogatta volna bármilyen felfedez˝o útban, amely esetleg érdekelte. Ha egy világ körüli út csábítaná, apja megbízna egy utazási ügynököt a dolog intézésével. Ha ki szeretné próbálni a szabadban való életet, örömest adna hozzá felszerelést. Ha tengerre szeretne szállni, készen várná egy hajó. Ha kipróbálná magát a fazekasságban, kapna egy éget˝okemencét. Még ha csak társasági vándormadár szeretne lenni, az sem lenne baj. Mindezekre udvarias vállrándítással válaszolt, s zavarban volt, amiért mindenkinek olyan sok gondot okozott. Nem akarom lusta vagy elkényeztetett embernek beállítani el˝otted. Mindig osztályels˝o volt, mindig vállalt valahol egy részmunkaid˝os állást, átlagos diákszállóban lakott, kocsija nem volt. Csak megszemlélte a dolgokat, melyeket a világ felkínált neki, és nem talált köztük semmit, amit érdemes lett volna megtartania. A barátai állandóan ezt mondogatták neki: „Figyelj, nem folytathatod így tovább. Túl sok babér terem számodra. Ambícióra van szükséged, találnod

111

Istenem, nem én vagyok az! kell valamit, amihez kezdeni szeretnél az életeddel!” Jeffrey kitüntetéssel diplomázott, de szakirány nélkül. Az apja házában töltötte a nyarat, a környéken kószált, azután pedig látogatóba indult frissen házasodott egyetemi barátaihoz. Magával vitte a hátizsákját, a gitárját meg a naplóját. Pár hét múlva autóstoppal elindult meglátogatni néhány más barátját. Nem sietett. Útközben megállt, segített néhány pajtát épít˝o embernek, szerzett elég pénzt az útja folytatásához, és végül is eljutott a következ˝o céljához. A tél közeledtével hazaindult. Apjával hosszasan beszélgettek, kártyáztak, biliárdoztak, teniszeztek, futballmérk˝ozéseket néztek, sörözgettek, könyveket olvastak, és eljártak a moziba. A tavasz beálltával Jeffrey vett egy használt autót, és elindult meglátogatni az ellenkez˝o irányban lakó barátait. Az emberek mindenütt befogadták. Kedvelték és sajnálták; olyan gyökértelen, olyan tehetetlen, olyan céltalan volt. Ennek ellenére nem mondtak le róla. Egy ember szeretett volna venni neki egy videokamerát, hogy filmre vehesse vándorlásait. Jeffrey-t nem érdekelte a dolog. Egy másik ember felajánlotta, hogy elküldi a verseit magazinoknak, hátha valamelyik hajlandó kiadni. Jeffrey azt felelte, hogy remek, de személy szerint nem érdekelte, kiadják-e o˝ ket vagy sem. Miután végigdolgozta a nyarat egy fiútáborban, megkérték, hogy maradjon ott állandó alkalmazottként, de annyira azért nem tetszett neki a dolog. Mikor elérkezett a tél, az apja rábeszélte, hogy menjen el egy pszichoterapeutához, akit ismert, és akiben megbízott. Jeffrey egész télen eljárt hozzá hetente háromszor, ám a terapeutának végül el kellett ismernie, hogy egy „kis éretlenségt˝ol” eltekintve az égvilágon semmi baja sem volt. Mikor megkérdezték, mit értsenek „kis éretlenség” alatt, a terapeuta azt felelte, hogy Jeffrey motiválatlan, nem tudja mit akar, nincsenek céljai – mindezt eddig is tudták. „Találni fog magának valamit egy-két éven belül – jósolta a terapeuta. – És valószín˝uleg valami nagyon is nyilvánvaló dolgot. Biztos vagyok benne, hogy most is ott van az orra el˝ott, csak éppen nem látja.” A tavasz beköszöntével Jeffrey ismét útra kelt, és ha volt is valami az orra el˝ott, azt o˝ továbbra sem volt képes észrevenni. Így múltak az évek. Jeffrey végignézte, ahogyan régi barátai megházasodtak, gyerekeket neveltek, karriert építettek, vállalkozást építettek, egy kis hírnevet szereztek itt, egy kis vagyont ott. . . miközben o˝ továbbra is játszott a gitárján, hébe-hóba verset írt, és egymás után írta tele a naplókat. Pontosan tavaly tavasszal ünnepelte harmincegyedik születésnapját a barátaival egy wisconsini tó melletti nyaralóban. Reggel lesétált a vízhez, írt pár sort a naplójába, aztán begázolt a tóba és belefojtotta magát. – Szomorú – mondtam egy pillanat múlva, mivel képtelen voltam bármi jobbat kitalálni. – Mindennapos történet ez, Julie, egy dolgot kivéve: Jeffrey apja lehet˝ové tette számára a sodródást, támogatta, miközben majdnem tíz évig semmit sem csinált. Nem gyakorolt rá nyomást, hogy fejl˝odjön és felel˝osségteljes feln˝otté váljon. Ez különböztette meg Jeffrey-t a kultúrádbeli sok millió többi fiatalembert˝ol, akikben valójában nincs több motiváció, mint amennyi benne volt. Vagy szerinted tévedek e tekintetben? – Nem értelek eléggé, hogy eldöntsem, tévedsz-e. – Gondolj az általad ismert fiatalokra. Szerinted égnek a vágytól, hogy a világba kilépve ügyvédek, bankárok, mérnökök, szakácsok, fodrászok, biztosítási ügynökök és buszvezet˝ok legyenek ? – Néhányuk, igen. Nem pont azokra vágynak, amiket felsoroltál, fodrász meg buszvezet˝o, de bizonyos dolgokra igen. Ismerek srácokat, akik nem bánnák, ha például filmsztár vagy profi atléta lenne bel˝olük.

112

Istenem, nem én vagyok az! – És mekkorák az esélyeik, hogy valóban azok legyenek? – Millió az egyhez, gondolom. – Szerinted vannak tizennyolc évesek, akik arról álmodoznak, hogy taxisof˝orök lesznek, fogtechnikusok vagy aszfaltozók? – Nem. – Szerinted sok Jeffrey-hez hasonló tizennyolc éves van, akit az Elvev˝ok munkájának világában nem igazán vonz semmi? Akik örömmel kihagynák az egészet, ha valaki évente húszharmincezer dollárt adna nekik? – Jó ég, igen, ha így vesszük, akkor biztos vagyok abban, hogy sokan vannak. Viccelsz? Milliónyian vannak. – Ha azonban igazából semmihez sem szeretnének kezdeni az Elvev˝ok munkájának világában, akkor egyáltalán miért vesznek részt benne? Miért töltik be az állásokat, amelyek nyilvánvalóan értelmetlenek számukra vagy bárki más számára? – Mert rákényszerülnek. A szüleik kidobják o˝ ket a házból. Vagy állást szereznek, vagy éheznek. – Így igaz. Természetesen azonban minden végz˝os osztályban vannak páran, akik inkább éheznének. Az emberek csavargóknak, csöveseknek vagy hobóknak szokták nevezni o˝ ket. Manapság gyakran „hajléktalanokként” jellemzik magukat, azt sejtetve ezzel, hogy kényszer˝ a szökevények, a tengerparton kóborlók, az b˝ol élnek az utcán, nem pedig önszántukból. Ok alkalmi prostituáltak és a strichel˝o kurvák, az utcai rablók, a szatyros n˝ok és a kukázók. Így vagy úgy összekapargatják a megélhetésüket. Lehet, hogy a táplálék hét lakat alatt van, de o˝ k megtalálták az összes repedést a páncélszoba falán. Holtrészeg turistákat zsebelnek ki, és alumíniumdobozokat gy˝ujtenek. Koldulnak, az éttermek szeméttartóira vadásznak, piti tolvajlást u˝ znek. Nem könny˝u élet ez, de inkább így élnek, mintsem hogy egy értelmetlen állást szerezzenek és a városi szegény tömegek életét éljék. Valójában igen nagy szubkultúra ez, Julie. – Igen, tudom, most hogy így mondod. Ismerek is srácokat, akik azt mondják, hogy az utcán akarnak élni. Arról beszélnek, hogy bizonyos városokba mennek, ahol már elég sok srác csinálja ezt. Azt hiszem, Seattle az egyik. – Ez a jelenség összemosódik a fiatal bandák és szekták jelenségével. Amikor ezek az utcai csibészek karizmatikus vezérek köré szervez˝odnek, az emberek bandáknak tekintik o˝ ket. Amikor karizmatikus guruk köré szervez˝odnek, akkor pedig szektáknak. Az utcán él˝o gyerekek várható életkora nagyon rövid, és elég hamar rájönnek erre. Látják, ahogy barátaik tizenévesen vagy húszas éveik elején meghalnak, és tudják, hogy rájuk is ugyanez a sors vár. Ám még így sem képesek rávenni magukat, hogy béreljenek valami viskót, rendes ruhákat szerezzenek, és hogy megpróbáljanak találni valami minibálbért fizet˝o hülye állást, amelyet utálnak. Érted, hogy mit mondok, Julie? Jeffrey mindössze csak a jelenség fels˝obb osztálybeli képvisel˝oje. Az alsóbb osztályokat képvisel˝oknek nincs meg az a kiváltságuk, hogy szép, tiszta tavakba fojtsák magukat Wisconsinban, ám amit o˝ k tesznek, az lényegében ugyanez. El˝obb halnának meg, mintsem hogy csatlakozzanak a hétköznapi városi szegények gyülekezetéhez, és általában tényleg hamar meg is halnak. – Mindezt értem – válaszoltam neki. – A mondandód lényegét viszont nem. – Valójában még nem értem el oda, Julie. Ráirányítom a figyelmedet valamire, amit a kultúrád emberei lényegtelennek, jelentéktelennek szeretnének mutatni. Jeffrey története borzasz-

113

Istenem, nem én vagyok az! tóan szomorú; de o˝ ritkaság, nem? Azzal talán tör˝odnél, ha ezernyi Jeffrey sétálna tavakba. De az utcán ezrével meghaló fiatal cs˝ocselék olyasmi, amit nyugodtan semmibe vehetsz. – Igen, ez igaz. – Valami olyasmit vizsgálok, amire a kultúrád emberei szerint ügyet sem kell vetni. Kábítószerfügg˝okr˝ol, vesztesekr˝ol, bandatagokról, alja népr˝ol van szó. A feln˝ottek így viseltetnek irántuk : „Ha állatok módjára akarnak élni, hadd éljenek állatok módjára. Ha el akarják pusztítani magukat, hadd pusztítsák el magukat. Fogyatékosak, antiszociálisak, aszociálisak ezek, jobb is megszabadulnunk t˝olük.” – Igen, szerintem a legtöbb feln˝ott így érzi. – Valamit tagadnak, Julie. Mit tagadnak? – Azt, hogy ezek az o˝ gyerekeik lennének. Ezek mások gyerekei. – Így van. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy egy Jeffrey a tóba fojtja magát, vagy hogy egy Susie túladagolásban meghal a csatornában. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy évente tízezrek végeznek magukkal, t˝unnek el otthonról az utcákra, és nem marad hátra utánuk semmi, csak arcok a tejesdobozokon. Ez nem üzenet. Olyan ez, akár a légköri zavarok a rádióban, valami mell˝ozend˝o dolog, és minél inkább semmibe veszed, annál jobban hallatszik a zene. – Nagyon is igaz. De még mindig a mondandód lényegét keresgélem. – Senkinek nem jutna eszébe megkérdeznie magát: „Mire van szükségük ezeknek a gyerekeknek ?” – Jó ég, nem. Kit érdekel, mire van szükségük? – De te fel tudod tenni magadnak ezt a kérdést, ugye? Rá tudod venni magadat, Julie? El tudod viselni? Ültem ott egy percig a semmit bámulva, aztán hirtelen bekövetkezett a legistenvertébb dolog : könnyekben törtem ki. Kirobbantak bel˝olem a könnyek. Nagy, óriási kínzó zokogásoktól megsemmisülten ültem, amelyek nem akartak elmúlni, csak nem akartak elmúlni, mígnem arra gondoltam, hogy megtaláltam életem f˝o elfoglaltságát: ülni abban a székben és zokogni. Mikor kezdtem lehiggadni, felálltam, azt mondtam Izmaelnek, hogy nemsokára visszajövök, és azzal kimentem sétálni egyet a háztömb körül; éppenséggel jó pár háztömb körül. Azután visszamentem, és azt mondtam neki, hogy nem tudom szavakba foglalni az érzést. – Az érzéseket nem tudod szavakba foglalni, Julie. Tudom. Zokogásokba foglalod o˝ ket, azokra pedig nincs megfelel˝o szó. Másvalamiket azonban szavakba tudsz foglalni. – Igen, gondolom, így van. – Volt egyfajta látomásod a letaglózó veszteségr˝ol, amelyben osztozol az említett fiatalemberekkel. – Igen. Nem tudtam, hogy osztozom benne velük. Nem tudtam, hogy bármiben is osztozom velük. – Els˝o látogatásodkor azt mondtad, hogy folyton ezt ismétled magadnak: „El kell t˝unnöm innen, el kell t˝unnöm innen.” Azt mondtad, hogy ez azt jelenti: „Fuss, amerre látsz!” – Igen. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ezt éreztem, miközben ott ültem sírva. Kérem! Kérem, hadd fussak, amerre látok! Kérem, engedjenek ki innen! Kérem, engedjenek! Kérem, ne tartsanak itt ketrecbe zárva életem végéig! El KELL futnom! Nem BÍROM ezt! – Ezeket a gondolatokat azonban nem oszthatod meg az osztálytársaiddal. – Ezeket a gondolatokat két hete még magammal sem tudtam volna megosztani.

114

Istenem, nem én vagyok az! – Nem merted volna megvizsgálni o˝ ket. – Nem, ha megtettem volna, azt mondtam volna: „Istenem, mi baj van velem? Biztosan valamiféle betegségem van!” – Pontosan ilyesféle gondolatokat írt Jeffrey a naplójába újra meg újra. „Mi baj van velem? Mi baj van velem? Biztosan valami szörny˝u baj van velem, amiért képtelen vagyok örömet találni a munka világában.” Folyton ezt írogatta: „Mi baj van velem, mi baj van velem, mi baj van velem ?” És persze az összes barátja örökké ezt mondogatta neki: „Mi baj van veled, mi baj van veled, mi baj van veled, hogy nem bírod tartani magad ehhez a csodálatos programhoz?” Talán most érted meg el˝oször, hogy az én szerepem itt abban áll, hogy közöljem veled az óriási hírt : Nincs VELED semmi baj. Nem veled van a baj. És azt hiszem, a következ˝o felismerés is része volt a zokogásodnak: „Istenem, nem én vagyok az!” – Igen, igazad van. Az érzésem fele részben óriási megkönnyebbülés volt.

115

Forradalmárok – Tudni szeretnéd, hogy milyen lenne a világ, ha elkezdenétek másként élni. Most már jobb elképzelésed van arról, hogy merre vezethetne egy másféle út. Azt mondtam, ne a dolgokról való lemondásban gondolkodjatok, követeljetek többet, de szerintem nem értetted meg, hogy mire gondoltam. – Nem, nem igazán. De azt hittem. – Most azonban érted. Összetörtél, amikor végre felfogtad, hogy tényleg figyelek a kéréseidre, tényleg hallani akarom o˝ ket; s˝ot, hogy megérdemled, hogy teljesüljenek a kéréseid. – Igen, így igaz. – Így fogjuk megtervezni a világodat, Julie. Úgy, hogy figyelek a kéréseidre. Mit szeretnél? Mi az, amiért majd’ meghalsz? – Hú – mondtam. – Fogós kérdés. Egy olyan helyet szeretnék, ahol nem mondogatom folyton azt, hogy el kell t˝unnöm innen, el kell t˝unnöm innen, el kell t˝unnöm innen, el kell t˝unnöm innen. – Neked és a világ Jeffrey-jeinek saját kulturális térre van szükségetek. – Igen, úgy van. – A kulturális tér nem feltétlenül földrajzi hely. A Seattle utcáin meg a hasonló helyeken él˝o gyerekek nem egy négyszáz hektáros saját területet keresnek. Nagyon boldogan osztoznak veletek a területeteken, és ami azt illeti, valószín˝uleg éhen halnának, ha a saját külön területükön kellene élniük. Azt mondják: „Figyeljetek, beérjük azzal, ami ti eldobtok. Miért nem hagyjátok, hogy így éljünk? Csak biztosítsatok elég helyet nekünk ahhoz, hogy guberálhassunk. Mi leszünk a Varjú törzs. Nem ölitek meg az elgázolt állatokat eltakarító varjakat, ugye? Ha megölitek o˝ ket, magatoknak kell levakarnotok a tetemeket az útról. Hagyjátok a varjakra. Nem vesznek el semmit, ami nektek kell, akkor mi a baj velük? Mi sem veszünk el semmit, ami nektek kell, akkor mi a baj velünk?” – Egész szépen hangzik; nem mintha valaha is megtörténne. – És mi a helyzet veled, Julie? Szeretnél a Varjú törzshöz tartozni? ˝ – Oszintén szólva nem különösebben. – Nos, miért is szeretnél? Nincs egyetlen helyes út az életre. Tegyük fel azonban, hogy Seattle lakosai így szólnak: „Próbáljuk meg. Ne küzdjünk ezek ellen a gyerekek ellen, ne próbáljuk megváltoztatni o˝ ket, ne tegyük pokollá az életüket, hanem segítsünk nekik. Segítsünk nekik, hogy o˝ k lehessenek a Varjú törzs. Mi történhet a legrosszabb esetben?” – Ez klassz volna. – Ha tudnád, hogy Seattle-ben vannak ilyen emberek, egy efféle kockázatot vállaló emberek, és éppen lakhelyet keresnél, akkor hol szeretnél lakni? – Seattle-ben. – Érdekes hely lehet, Julie. Egy olyan hely, ahol az emberek kipróbálnak ezt-azt. – Izmael percekig csöndben maradt, mire az az érzésem támadt, hogy elvesztette a fonalat. Végül aztán

116

Forradalmárok folytatta. – Akármilyen alapos is voltam, a tanítványok ilyenkor azt mondják: „Igen, de mégis mit tegyünk?” Azt válaszolom nekik: „Ti Elvev˝ok a találékonyságotokkal kérkedtek, nem igaz ? Nos, legyetek találékonyak.” Viszont ez nem valami nagy segítség, ugye? Nem tudtam, hogy magának mondta-e vagy pedig nekem, így csak ültem és figyeltem. – Mesélj a találékonyságról, Julie. – Ezt hogy érted? – Melyik volt a legtalálékonyabb korszakotok? Az emberi történelem legtalálékonyabb korszaka. – Szerint ez volt az. Ez az. A mostani az. – Az ipari forradalom id˝oszaka. – Tényleg. – Hogyan m˝uködött? – Ezt hogy érted? – A következ˝o évtizedekben az lesz a legnagyobb feladatotok, hogy találékonyak legyetek – nem a gépekkel, hanem önmagatokkal. Ezt érted? – Igen. – Akkor talán tanulhatunk valamit a találékonyságról a találékonyság legnagyobb történelmi megnyilvánulásából. Kézenfekv˝onek t˝unik? – Igen, persze. – Tehát akkor hogyan m˝uködött? – Az ipari forradalom? Istenem, nem tudom. – Bevonult a f˝ovárosba a Ipari Forradalmi Hadsereg és magához ragadta a hatalmat? Öszszeterelték a királyi család tagjait és lefejezték o˝ ket? – Nem. – Akkor tehát hogyan m˝uködött? – Istenem. . . A kartellekre meg a monopóliumokra vagy kíváncsi? – Nem, nem ilyesmikre. Nem a pénzt vizsgálom, hanem a találékonyságot. Próbáld a következ˝oképpen. Hogyan kezd˝odött az ipari forradalom? – Á, rendben. Erre emlékszem. Csak erre emlékszem. James Watt. A g˝ozgép. Ezerhétszáz valamennyi. – Kiváló, Julie. James Watt, a g˝ozgép, ezerhétszáz valamennyi. Gyakran tulajdonítják James Wattnak az ipari forradalom kezdetét jelent˝o g˝ozgép feltalálását, de ez a félrevezet˝o egyszer˝usítés elsiklik az egész lényeg felett. James Watt 1763-ban egyszer˝uen csak tökéletesített Thomas Newcomen 1712-es gépén, aki egyszer˝uen csak tökéletesített Thomas Savery 1702es gépén, aki minden bizonnyal tudott az Edward Somerset által 1663-ban leírt gépr˝ol, amely csak Salomon de Caus 1615-ös g˝ozszök˝okútjának egy változata volt, amely pedig nagyon hasonlított egy berendezésre, melyet tizenhárom évvel korábban írt le Giambattista della Porta, aki az id˝oszámításunk szerinti els˝o században élt Alexandriai Hérón óta els˝oként használta jelent˝osebb mértékben a g˝oz erejét. Tökéletes példája ez az ipari forradalom m˝uködésének. De nem hiszen, hogy egészen érted, ezért mondok még egy példát. A g˝ozgépekkel nem sokra mentek volna koksz nélkül, mely láng és füst nélkül ég. A k˝oszén kokszosításakor világítógáz keletkezik, melyet kezdetben értéktelen gázként a szabadba eregettek. Az 1790-es években azonban már elkezdték gépek m˝uködtetésére és világításra alkalmazni. Ám a kokszosításkor egy másik melléktermék is keletkezett, a k˝oszénkátrány, egy

117

Forradalmárok kellemetlen, büdös massza, melyt˝ol különösen nehéz volt megszabadulni. Német vegyészek úgy okoskodtak, hogy butaság fáradságosan megszabadulni t˝ole, amikor esetleg valami hasznát is vehetnék. A k˝oszénkátrány lepárlásával kerozint, egy új üzemanyagot állítottak el˝o, és karbolsavat, egy kátránytartalmú anyagot, mely csodás fakonzerváló szernek bizonyult. Mivel a karbolsav megakadályozta a fa bomlását, ésszer˝unek t˝unt, hogy a k˝oszénkátrány más származékai is hasonlóan használhatók. Az egyik ilyen kísérletben karbolsavval meggátolták a szennyvízben végbemen˝o bomlásokat. 1865-ben hírét vette ennek Joseph Lister angol sebész, aki kíváncsi volt, hogy vajon megakadályozza-e a sebek üszkösödését is (amely miatt akkoriban minden m˝utét életveszélyes volt). Megakadályozta. Egy másik származék volt a korom, mely az elégetett k˝oszénkátrány füstjéb˝ol marad vissza. Ezt egyfajta másolópapírban használták fel, melyet Cyrus Dalkin talált fel 1823-ban. Aztán újabb felhasználására került sor, amikor Thomas Edison rájött, hogy megnövelheti vele a telefon hangerejét. Izmael reménykedve nézett rám. Mondtam neki, hogy a k˝oszénkátrány jóval hasznosabb, mint képzeltem. – Bocsánat – tettem hozzá. – Tudom, hogy nem értem a lényeget. – A teend˝okr˝ol kérdeztél, Julie, én pedig mondtam egy általános irányelvet: Legyetek találékonyak. Most pedig megpróbálom bemutatni, hogy milyen is találékonynak lenni. Megkísérlem bemutatni neked az emberi találékonyság legnagyszer˝ubb korszakának m˝uködését: Az ipari forradalom milliónyi kis ember, milliónyi apró ötlet, milliónyi szerény újítás és fejlesztés eredménye volt. Szerintem nem túlzás millióról beszélni. Háromszáz év alatt sok százezer – többnyire önérdekb˝ol tevékenyked˝o – ember ötleteket meg felfedezéseket terjesztve átalakította az emberi világot, és hozzájárult ezeknek az ötleteknek meg felfedezéseknek az el˝omozdításához azáltal, hogy lépésr˝ol lépésre új ötletekre meg felfedezésekre jutott. Tudom, hogy vannak köztetek gépromboló puritánok, akik szerint az ipari forradalom a gonosz m˝uve volt, de én bizony nem tartozom közéjük, Julie. Részben azért nem, mert az ipari forradalom nem valamiféle elgondolást követett, nem utópisztikus vállalkozás volt – ellentétben az iskoláitokkal, a börtöneitekkel, a bíróságaitokkal, a kormányzati szerveitekkel. Nem kívánta meg, hogy az emberek jobbak legyenek, mint amilyenek. Valójában azt kívánta meg, hogy olyanok legyenek, mint amilyenek mindig is voltak. Adj nekik gázlámpát, és megválnak a gyertyától. Adj nekik villanylámpát, és megválnak a gázlámpától. Adj nekik tetszet˝os, kényelmes cip˝oket, és megválnak a ronda, kényelmetlen cip˝okt˝ol. Kínálj nekik elektromos varrógépeket, és megválnak a lábbal hajtott varrógépekt˝ol. Kínálj nekik színes tévéket, és megválnak a fekete-fehér tévékt˝ol. Rendkívül fontos észrevenni, hogy az ipari forradalom emberi találékonyságból termelt gazdagsága szétoszlott, nem halmozódott fel egy kiváltságos kisebbség kezében. Nem az el˝oállított termékekr˝ol beszélek, hanem a szellemi gazdagságról. Senki nem tudta elzárni magát a találékonyságot, sem pedig a bel˝ole származó felfedezéseket. Valahányszor megjelent egy új eszköz vagy eljárás, mindenki szabadon azt mondhatta: „Fel tudom használni valamire.” Mindenki azt mondhatta: „Továbbvihetem ezt az ötletet.” Mindenki szabadon azt mondhatta: „Olyasmire használhatom ezt az ötletet, amir˝ol a kitalálója nem is álmodott.” – Hát – mondtam neki –, bizony sosem jutott eszembe így gondolni az ipari forradalomra. – Fontos megjegyezni, hogy nem akarom szent dolognak kikiáltani. Nem javaslom a céljait és a szégyenletes vonásait: a megrögzött anyagelv˝uségét, a megdöbbent˝o pazarlását, a pótolhatatlan er˝oforrások iránti hatalmas étvágyát, a kapzsiság követésére való hajlandóságát.

118

Forradalmárok Mindössze a m˝uködési módját javaslom, amely az emberi alkotóer˝o legnagyobb és legdemokratikusabb történelmi megnyilvánulásához vezetett. Most egyáltalán nem a dolgokról való „lemondásra” kell gondolnotok, hanem arra, hogy miként tudnátok ismét elérni az emberi alkotóer˝o ilyesféle megnyilvánulását – nem a termékek alkotta gazdagság, hanem egy olyasféle gazdagság megteremtése érdekében, amelyet eldobtatok, hogy a világ uraivá tehessétek magatokat, és amely után olyan kétségbeesetten sóvárogtok. – Mondj egy példát, Izmael. Mondj egy példát. – Az imént Seattle-r˝ol beszéltünk, az is egy példa. Salomon de Caus 1615-ös g˝ozszök˝okútjának a megfelel˝oje lenne, Julie. Nem a végs˝o szó, hanem csak a kezdet. Los Angeles lakói az o˝ kísérletüket látva így szólnának: „Igen, nem rossz, de mi itt jobbat is tudunk.” Aztán Detroit lakói a Los Angeles-i próbálkozások láttán másként fognának hozzá a megvalósításhoz a saját városukban. – Mondj még egy példát. – Az Illinois állambeli Peoria lakói azt mondják: „Nézzék, a törzsi modell felé mozdulhatnánk azzal, ha a Massachusetts állambeli Framinghamben lev˝o Sudbury Valley iskolát vennénk alapul. Nyugdíjba küldhetnénk a tanárainkat, bezárhatnánk az iskolákat, és megnyithatnánk a várost a gyerekeink el˝ott. Hadd tanulják azt, amit szeretnének. Vállalhatnánk ezt a kockázatot. Hiszünk ennyire a gyerekeinkben.” Az egész ország felfigyelne egy ilyen kísérletre. Mindenki azt figyelné, hogy mennyire válik be. Személy szerint nem kétlem, hogy óriási siker lenne – feltéve, ha nem rontják el az egészet tantervekkel, hanem tényleg hagyják a saját orruk után menni a gyerekeiket. Persze a peoriai modell csak a kezdet lenne. Más városok megtalálnák a módját a gazdagításának, a meghaladásának. – Rendben. Kérek szépen még egy példát. – Tudod, Julie, az egészségügyben dolgozók közül nincs mindenki elragadtatva attól, hogy egy olyan nyereségérdekelt egészségügyben dolgozzon, mint amilyen ebben az országban van egy ideje. Sokakat nem a meggazdagodás vezérelt az egészségügybe, hanem egészen más. Talán az új-mexikói Albuquerque városban összefoghatnának és egészen más irányt szabhatnának a rendszernek. Talán eszükbe jutna, hogy esetleg már dolgozik egy James Watt ezen a területen, egy Patch Adams nev˝u orvos, aki létrehozta a Gesundheit intézetet, egy kórházat Virginiában, ahol ingyen kezelik a betegeket. De talán szükségük van a másutt zajló hasonló kísérletek ösztönz˝o hatására – Seattle és Peoria példájára. Így m˝uködött az ipari forradalom, Julie. Az emberek látták, hogy mások éppen rájöttek a dolgok m˝uködtetésének nyitjára, és ez o˝ ket magukat is kísérletezésre ösztönözte. – Azt hiszem, a legnagyobb akadályt minden esetben a kormány jelentené. – Hát persze, Julie. Ezért vannak a kormányok; hogy megakadályozzák a jó dolgok bekövetkeztét. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy ha még a saját, állítólag demokratikus kormányaitokat sem vagytok képesek rákényszeríteni arra, hogy hagyjanak benneteket jót tenni önmagatokkal, akkor valószín˝uleg megérdemlitek, hogy kihaljatok. – Egyetértek. – Megnyitottam el˝otted a törzsi kincstárat, Julie. Megmutattam azokat a dolgokat, amelyeket eldobtatok, hogy a világ uraivá tegyétek magatokat. Megmutattam a kimeríthetetlen és teljes egészében megújuló energia cseréjére épül˝o gazdagságot. Megmutattam egy olyan törvénykezést, amely élni segített az embereknek, nem pedig csak büntette o˝ ket olyasmikért,

119

Forradalmárok amiket az emberek mindig is megtettek és meg fognak tenni. Megmutattam egy semmibe sem kerül˝o, tökéletesen m˝uköd˝o, az emberek nemzedékeit összetartó oktatási rendszert. Sok más rendszert érdemes még tanulmányoznod, de nem találsz egy olyat sem, amely arra ösztönzi az embereket, hogy úgy építsenek kreatívan egymás ötleteire, mint ahogy ti tettétek az ipari forradalom idején. Nem volt tiltás az ilyesféle kreativitás ellen a törzsi életben – de igény sem volt rá, és nem is jutalmazták. Egy pillanatra elcsöndesedett. Szólásra nyitottam a számat, de feltartotta a kezét, hogy ne tegyem. – Tudom, még nem teljesítettem a kérésedet. Azon vagyok. Légy türelemmel, hagyd, hogy a magam módján teljesítsem. Pislantottam egyet és csöndben maradtam.

120

Pillantás a jöv®be – Számodra ez is csak történelem, akárcsak a déli államok visszafogadása vagy a koreai háború, de huszonöt éve sok ezer veled egykorú gyerek tudta, hogy az Elvev˝ok útja a halál útja. Ennél többet nem igazán tudtak, ám azt igen, hogy nem akarták azt tenni, amit a szüleik tettek – megházasodni, állást szerezni, megöregedni, nyugdíjba menni és meghalni. Új életet akartak élni, de a szerelmet, a barátságot, az érzelmi o˝ szinteséget, a drogokat és a rock and rollt leszámítva nem volt más igazi értékük – ezek sem rossz dolgok persze, de nem elegend˝oek egy forradalomhoz, márpedig o˝ k forradalmat akartak. Se forradalmi elképzelésük nem volt, se forradalmi programjuk. Csak egy jelmondatuk volt – „hangolj rá, kapcsolódj be, szállj ki” –, és azt képzelték, hogy ha mindenki ráhangol, bekapcsolódik és kiszáll, akkor örömtáncot járnak majd az emberek az utcán, és új korszak kezd˝odik. Azért mondom el ezt neked, mert ugyanolyan fontos tudni a kudarc okát, mint a sikerét. A gyerekek hatvanas és hetvenes évekbeli lázadása azért fulladt kudarcba, mert se elképzelésük, se programjuk nem volt. Egy dologban azonban feltétlenül igazuk volt: ideje valami újjal próbálkozni, emberek. Forradalmat kell csinálnotok, ha fenn akartok maradni, Julie. Ha a jelenlegi úton maradtok, akkor nehezen képzelhet˝o el, hogy megértek még egy évszázadot. Csakhogy ez a forradalom nem lehet negatív. Álmokra épít minden forradalom, amelyik a „régi szép id˝ok” képzeletbeli egyszer˝uségéhez való „visszatérésre” gondol; amikor a férfiak kalapemeléssel köszöntek, a n˝ok otthon f˝oztek, senki sem vált el, és senki sem vonta kétségbe a tekintélyt. Amelyik forradalom azon múlik, hogy az emberek a nem kívánt dolgokért cserébe önként lemondanak a kívánt dolgokról, az a forradalom mer˝o utópista idealizmus, és kudarca van ítélve. Pozitív forradalmat kell csinálnotok, olyan forradalmat, amelyik többet ad az embereknek az általuk igazán kívánt dolgokból, nem pedig kevesebbet a nem igazán kívántakból. Valójában nem tizenhat bites elektronikus játékokat akarnak, de ha ez a legjobb, amit kaphatnak, akkor ezt veszik. Nem sokáig jutsz el a forradalmaddal, ha a tizenhat bites elektronikus játékaikról való lemondásra kéred o˝ ket. Ha azt szeretnéd, hogy megunják a játékokat, akkor valami olyasmit kell adnod nekik, ami még a játékoknál is jobb. Ennek kell a jelmondatnak lennie, Julie – nem önkéntes szegénység, hanem önkéntes gazdagság. Ezúttal azonban igazi gazdagság. Nem játékok, nem szerkenty˝uk, nem „anyagi jólét”. Nem a bankok páncéltermeibe zárható cuccok. Az a fajta igazi gazdagság, amellyel az emberek születtek. Az a fajta igazi gazdagság, melyet az emberek több százezer éven át élveztek – és élveznek ma is, ahol még sértetlen a Meghagyó élet. És ezt a gazdagságot b˝untudat nélkül élvezhetitek, Julie, mert nem a világtól loptátok. Ez a gazdagság teljes egészében a ti saját energiátok terméke. Eddig tudtál követni? – Igen. – Most pedig lássuk, hogy képesek vagyunk-e viszonylag elfogadható módon megszemlélni a forradalmatok jöv˝ojét. 1816 környékén a karlsruhei Karl von Drais báró feltalálásra adta a fejét (az ipari forradalom minden osztályból el˝ohozta a tehetséget). Egy önjáró kerekes járm˝u-

121

Pillantás a jöv˝obe re gondolt, és els˝o nekifutásnak nem is volt rossz, amivel el˝oállt: egy kerékpár volt az, melyet lábbal kellett lökdösni. Ha képes lett volna hetven évvel el˝orelátni a jöv˝obe, akkor egy igazán jól m˝uköd˝o kerékpárt látott volna: az angol James Starley kerékpárját, melyet – bizonyos módosításokkal – még ma, egy évszázaddal kés˝obb is használunk. A báróhoz hasonlóan mi sem tudunk a jöv˝obe tekinteni, hogy egy igazán jól m˝uköd˝o társadalmi rendszert lássunk. Akár meg is valósulhat egy ilyen rendszer; de ugyanúgy nem tudjuk elképzelni, mint ahogy a báró sem tudta elképzelni James Starley kerékpárját. Érted, hogy mit mondok ? – Azt hiszem. ˝ nem csak a jöv˝ohöz nem tudott – Mindazonáltal jobb helyzetben vagyunk, mint a báró. O fordulni útmutatásért (mert senki sem tud), hanem a múlthoz sem, mert korábban nem léteztek kerékpárok. Jobb helyzetben vagyunk nála, mert igaz ugyan, hogy nem láthatunk egy igazán jól m˝uköd˝o jöv˝obeli társadalmi rendszert, viszont múltbélit igen. Olyan jól m˝uködött, hogy némi bizonyossággal kijelenthetjük róla, hogy végs˝o, tovább már nem fejleszthet˝o rendszert jelentett a törzsi népek számára. Nem létezett bonyolult szervez˝odés. Csak a szeszélyes megtorlás stratégiáját folytató független törzsek léteztek: „Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” – Igaz. – Milyen elvet vagy törvényt juttatott érvényre vagy védelmezett a szeszélyes megtorlás stratégiája a törzsi népeknél? – Hát. . . a törzsek függetlenségét és identitását védte. – Igen, ez igaz, de ezek dolgok, nem pedig elvek és törvények. Töprengtem egy darabig, de végül be kellett ismernem, hogy nem tudtam. – Nem számít. A szeszélyes megtorlás stratégiája a következ˝o törvényt juttatta érvényre: Nem létezik egyetlen helyes út az emberi életre. – Tényleg, most már értem. – Ez ma ugyanúgy igaz, mint egymillió éve. Semmi sem teheti idejétmúlttá. Erre a törvényre számíthatunk, Julie. Legalábbis mi ketten, akik forradalmárként beszélünk. A forradalom ellenfelei kitartanak majd amellett, hogy bizonyára van valamiféle egyetlen helyes út az emberi életre, és általában bizonygatják majd, hogy ismerik is. Ez rendben van, amíg nem próbálják meg ránk kényszeríteni az egyetlen helyes útjukat. Nálunk a „nincs egyetlen helyes út az emberi életre” a kiindulópont, mint ahogy Descartes-nál a „gondolkodom, tehát vagyok” volt a kiindulópont. Mindkét állítást magától értet˝od˝onek kell elfogadni, vagy pedig egyszer˝uen el kell vetni. Egyik sem bizonyítható. Mindkett˝ovel lehet más axiómákat szembeállítani, de egyiket sem lehet megcáfolni. Eddig tudsz követni? – Azt hiszem, igen, Izmael. Egy kis lemaradással. – Feliratként szolgáló jelmondatunk tehát már van: „Nincs egyetlen helyes út az emberi életre.” Nevet is adjunk a forradalomnak? Némi gondolkodás után azt feleltem: – Igen. Törzsi forradalomnak hívhatnánk. Izmael bólintott. – Jó név, de szerintem legyen inkább új törzsi forradalom, Julie. Különben az emberek azt fogják hinni, hogy íjakról, nyilakról, és barlangi életr˝ol beszélünk. – Igen, igazad van.

122

Pillantás a jöv˝obe – Következzék néhány dolog, melyet az ipari forradalom tapasztalatai alapján kijelenthetünk err˝ol az új törzsi forradalomtól. Ez lesz a hétpontos terv. Egy : A forradalom nem hirtelen fog lezajlani. Nem lesz puccs, mint a francia és az orosz forradalomnál. Kett˝o : Fokozatosan fog megvalósulni, az egymás ötleteire épít˝o emberek révén. Az ipari forradalmat hajtó nagy újítóer˝o ez. Három : Senki sem fogja vezetni. Akárcsak az ipari forradalomnak, ennek sem lesz szüksége pásztorra, szervez˝ore, vezet˝ore, iramot diktálóra, értelmi szerz˝ore; a vezetése meghaladja mindenki képességét. Négy : Nem politikai, kormányzati és vallási csoportok kezdeményezése lesz – ahogy az ipari forradalom sem volt az. Egyesek minden bizonnyal a támogatóinak és védelmez˝oinek akarják majd mondani magukat; mindig akad vezet˝o, aki kész az élre állni, ha mások már megmutatták az utat. Öt : Nincs kit˝uzött célja. Miért kellene lennie? Hat : Nem tervszer˝uen fog haladni. Hogy a csudába lehetne megtervezni? Hét : A forradalom el˝omozdítóit a forradalom fizet˝oeszközével fogja jutalmazni. Az ipari forradalom során termékekb˝ol álló gazdagság volt a jutalma azoknak, akik nagyban hozzájárultak a termékekb˝ol álló gazdagság növeléséhez; az új törzsi forradalomban sok támogatást fognak kapni azok, akik sok támogatás nyújtanak. Most pedig van számodra egy kérdésem. Szerinted mi fog történni az Elvev˝okkel a forradalom során, Julie? – Hogy érted azt, hogy mi fog „történni” velük? – Szeretném, ha forradalmárként gondolkodnál. Ne kelljen mindent nekem csinálnom. Az emberek legel˝oször is törvényen kívül szeretnék helyezni az Elvev˝o életmódot. Nem igaz? Kifejezéstelenül bámultam rá. – Nem tudom. – Gondolkodj, Julie. – Hogyan helyezhetnék törvényen kívül? – Szerintem úgy, ahogy minden mást. – De úgy értem. . . ha nincs egyetlen helyes út az emberi életre, akkor hogyan helyezhetik törvényen kívül az Elvev˝o életmódot? Vagy akármelyiket. – Így már jobb. Ha nincs egyetlen helyes út az emberi életre, akkor természetesen nem helyezheted törvényen kívül az Elvev˝o életmódot. Az Elvev˝o életmód folytatódni fog, és a követ˝oi olyan emberek lesznek, akik tényleg szeretnek dolgozni a betev˝o falatért. Tényleg szeretik hét lakat alatt tartani a táplálékot, hogy ne férhessenek hozzá. – Ebben az esetben az Elvev˝ok sok embert fognak veszíteni, mert mi többiek azt akarjuk majd, hogy szabadon hozzáférhet˝o legyen a táplálék. – Akkor úgy lesz, Julie. Nem kell törvényen kívül helyeznetek az Elvev˝o életmódot ahhoz, hogy elt˝unjön. Csak ki kell nyitnotok a börtön ajtaját, és az emberek elkezdenek kifelé özönleni. De mindig lesznek olyanok, akik az Elvev˝o életmódot választják, akik azon a módon boldogulnak igazán. Talán összeállnak egymással a Manhattan szigeten. Nemzeti parknak nyilváníthatjátok, és oda küldhetitek a gyerekeiteket tanulmányi kirándulásra, hogy a lakókat tanulmányozzák. – De hogyan fog m˝uködni a világ többi része, Izmael?

123

Pillantás a jöv˝obe – Az eredeti törzsi rendszerben törzstagnak születni kellet. Vagyis ute indiánnak, penobscotnak vagy alawának születtél, nem dönthettél úgy, hogy az leszel. Feltételezésem szerint lehetséges volt, de bizonyára ritkán esett meg. Miért akarna egy hopi navajó lenni, vagy fordítva ? Az új törzsi forradalomban azonban a törzsi tagság kizárólag választás kérdése kell, hogy legyen, legalábbis eleinte. Képzelj el egy olyan világot, amelyben Jeffrey Elvev˝o baráti társaságtól Elvev˝o baráti társaságig való utazgatás helyett képes lett volna törzsr˝ol törzsre járni – minden törzs más, minden törzsbe szabadon ki-be járhatnak az emberek. Mit gondolsz, ekkor is belesétált volna a tóba? – Nem, szerintem nem. Azt hiszem, kikötött volna egy olyan törzsnél, ahol az emberek gitározással és versírással szeretik tölteni az id˝ot. – Valószín˝uleg nem sok „eredményt” mutattak volna fel, ugye? – Valószín˝uleg nem, de kit érdekel? Viszont egy csomó elhatározásból együtt él˝o közösség van már most is, nem? – Igen, több, mint valaha. Sajnos mindegyik az Elvev˝o börtönben m˝uködik. Rá vannak kényszerülve, hiszen az Elvev˝o börtön mindent magába foglal. Az Elvev˝ok réges-rég igényt formáltak az egész bolygóra, így minden belül van. – Ez most hogy jön ide? – A valódi börtönökben a rabok különféle célokkal alakítanak csoportokat; egyeseket jóváhagy a börtönhatóság, másokat nem. Például vannak védelmi bandák; a tagok vigyáznak egymásra. Ezek a bandák hivatalosan nem léteznek. Nincsenek jóváhagyva, s˝ot, törvénytelenek. És ha jóváhagynák o˝ ket, akkor valójában semmit sem érnének, mert nem tehetnének meg olyasmit, amit a börtönhatóság nem néz el. Hogy elláthassák a feladatukat, melynek ellátására létrejöttek, jóváhagyás nélkül kell m˝uködniük továbbra is – a szabályok szabad áthágásával. Ha jóváhagyják o˝ ket, olyanok lesznek, mint egy sakk-klub vagy egy olvasóklub – engedelmeskednek a börtönszabályoknak, és így nagyon csekély a fontosságuk a rabok valódi gondjai szempontjából. – Mi köze van ennek az elhatározásból együtt él˝o közösségekhez? – Ezek a közösségek szinte mindig azzal kezdik, hogy el akarják nyerni az Elvev˝ok törvényes jóváhagyását. Így nem zaklatják o˝ ket a rend˝orök, viszont korlátozódik a tagjaik életében betölthet˝o fontosságuk. Ez a különbség e közösségek és a szekták meg a bandák közt. Ezek a közösségek hivatalos jóváhagyásra vágynak, míg a szekták meg a bandák sosem – ezzel magyarázható, hogy a szekták és a bandák törzsi fontossággal bírhatnak tagjaik életében. – Mit értesz törzsi fontosság alatt? – Azt, hogy a szektához vagy bandához tartozás ugyanolyan fontos lesz, mint egy Meghagyó törzshöz tartozás. Vagyis lényegében megéri az életedet adni a tagságért, Julie. Amikor Jim Jones követ˝oi rájöttek, hogy Jonestown-nak vége van, akkor nem látták értelmét, hogy tovább éljenek. Jones azt mondta nekik: „Ha úgy szerettek engem, ahogy én titeket, akkor mind együtt kell meghalnunk, vagy kívülr˝ol pusztítanak el bennünket.” Tudom, hogy ez nagyjából egy évvel a születésed el˝ott történt, de gondoltam, hallottál már róla. Mondtam neki, hogy nem. – Kilencszázan lettek öngyilkosok vele. A Meghagyó törzsek ugyanezt tették, amikor rájöttek, hogy remény sincs törzsként élniük tovább. Bizonytalanul ráztam a fejemet, mire megkérdezte, mi a baj. – Nem is tudom. Vagy talán mégis. Hozzászoktam, hogy a gengsztereket állatoknak tartom.

124

Pillantás a jöv˝obe A szektásokat pedig o˝ rülteknek. A Meghagyó törzsek és a szekták meg a bandák egy kalap alá vétele valahogy. . . összezavar. – Megértem. Ahogy egyre többet látsz a világból, rájössz majd, hogy az intellektuálisan bizonytalan emberek gyakran azzal er˝osítik az önbizalmukat, hogy a jó és rossz szilárd, áthatolhatatlan kategóriáiba sorolják a dolgokat. Az ipari forradalom rossz, és semmi jót nem szabad látni benne. A szekták meg a bandák rosszak, és semmi jót nem szabad látni bennük. A törzsek viszont jók, és semmiképp sem szabad kapcsolatba hozni o˝ ket a szektákkal meg a bandákkal. Azt észre szabad vennie az embernek, hogy a Meghagyó törzsek jól megvannak osztályok és magántulajdon nélkül, ám el˝ovigyázatosan hangsúlyoznia kell, hogy nem olvasták Marx és Engels csúnya könyveit. – Igen, ezt elhiszem. De még mindig nem egészen értem, hogy mi közük van az elhatározásból együtt él˝o közösségekhez. – Amikor állami tisztvisel˝ok a Népek Templomát kezdték vizsgálni, Jim Jones Guyanába költöztette át. Azért tette, mert tudta, hogy állami felügyelet alatt nem m˝uködne tovább. Vegyünk egy másik példát: egy Charles Dederich nev˝u felépült alkoholista 1958-ban kábítószerelvonó központot hozott létre Santa Monicában. Synanon volt a neve. Kezdetben nem éppen közösség volt, mert a kábítószerfügg˝ok persze jöttek és mentek, ám Dederich id˝ovel elégedetlen lett ezzel a modellel. Közösséget szeretett volna, és hamarosan arra bátorította a tagokat, hogy maradjanak ott megélhetési alkalmazottnak. Dederich azután megnyitotta a közösséget a kívülállók el˝ott – szakemberek és üzletemberek el˝ott, akik hajlandók voltak lemondani az ingatlanjaikról, a kocsijaikról, a bankszámlájaikról és a részvényeikr˝ol a Synanon javára azért, hogy egy egyedülálló közösséghez tartozzanak, ahol számításuk szerint egy életre otthonra találnak. A Synanon központból fokozatosan szektává vált – méghozzá fegyveres szektává, amely nemcsak védelemre, hanem támadásra is berendezkedett, megkísérelte megölni és durván bántalmazta a szomszédos közösségben él˝o vélt ellenségeit. Bhagwan Shree Rajneesh vallási mozgalma, a Hare Krishna és az Alamo Christian Foundation támogatásra lel olyan embereknél, akik szintén hajlandók lemondani világi javaikról és ingyen dolgozni azért, hogy tartozhassanak valahová; hogy tagok lehessenek, és megkapjanak mindent, ami a tagsággal jár : élelmet, szállást, ruhát, utazási lehet˝oséget, egészségügyi ellátást stb. Egy szóval biztonságot. – Továbbra sem igazán értem, hogy miért mondod el nekem mindezt. – Megpróbálom észrevetetni veled, hogy ezek az emberek nem o˝ rültek. Kétségbeesetten kívánnak valamit, amit az emberek több százezer éven át megkaptak, és amit ma is megkapnak ott, ahol még fennmaradt a Meghagyó életmód. A törzsi gondoskodásra vágynak, Julie. Minden gond nélkül hajlandók teljes támogatást nyújtani a szektának – a szekta teljes támogatásáért cserébe, vagyis élelemért, szállásért, ruháért, utazási lehet˝oségért, egészségügyi ellátásért stb. ; mindenért, ami az emberi élethez szükséges. Nem azért keresték ezeket a szektákat, mert törzsi közösségnek látták o˝ ket, hanem azért, mert úgy látták, hogy olyasmit nyújtanak nekik, amit kétségbeesetten kívántak – és kívánnak ma is, err˝ol biztosíthatlak, Julie. Az elkövetkez˝o években egyre több teljesen hétköznapi és értelmes ember fog vonzódni a szektákhoz, de nem azért, mert o˝ rültek, hanem azért, mert olyasmit nyújt nekik a szekta, amire nagy szükségük van, és amit nem kaphatnak meg az Elvev˝o világban. A támogatásért kapott támogatás nem csak egyszer˝uen az életben maradás egy módja, hanem az életben maradás egy mélységesen kielégít˝o emberi módja. Az emberek igazán szeretnek így élni.

125

Pillantás a jöv˝obe – Jól van, értem. Most pedig mondd meg, hogy mégis mihez kezdjek ezzel. – Julie, ma kiknek engedélyezik az iménti értelemben vett szekták alapítását? – Azt hiszem, senkinek. – És mivel senkinek sem engedélyezik, kik alapítják o˝ ket mégis? – Az o˝ rültek – mondtam. – Nagyzási mániás emberek. És a szélhámosok. – Julie, a következ˝ot szeretném észrevetetni veled. Ha nálatok csak az o˝ rülteknek meg a szélhámosoknak szabad szektákat alapítani, akkor miért lep˝odtök meg azon, hogy tényleg o˝ rültek és szélhámosok alapítják az összes szektát? – Pokolian jó kérdés. – Itt van egy másik is. Mihez kezdenél egy olyan szektával, melyet nem o˝ rült és nem szélhámos alapított? – Hogy érted, hogy mihez kezdenék vele? – Hát, elnyomnád o˝ ket? – Nem tudom. – Tudod, hogy kik az amishok? – Igen. Pár éve Harrison Ford náluk rejt˝ozött el az egyik filmben. – Gondolod, hogy el kell nyomni az amishokat? – Nem. Miért gondolnám? – Mert pont úgy élnek, mint egy szekta, amely nem egy o˝ rült vagy szélhámos köré épül. Csukott szemmel megráztam a fejemet. – Izmael – mondtam –, egészen összezavarsz. – Jó. Ez már haladás. Rá kell vezetnem téged a kultúrátok tabuira. Nem ismerek más módot a szavakra adott beléd nevelt reakciók lerombolására. A banda szó hallatán a következ˝o beléd nevelt gondolat jut eszedbe: „Rossz, nem szabad gondolni rá.” A szekta szó hallatán a következ˝o beléd nevelt gondolat jut eszedbe: „Rossz, nem szabad gondolni rá.” A törzs szó hallatán a következ˝o beléd nevelt gondolat jut eszedbe: „Jó, szabad gondolni rá.” – Mire kellene gondolnom a banda vagy szekta szó hallatán? – Ezzel a gondolattal kezdheted: „A szó nem maga a dolog.” Ezzel a gondolattal kezdheted: „Nem lesz rossz valami attól, hogy rossz neve van.” Ezzel a gondolattal kezdheted: „Az, hogy rossz neve van ennek a dolognak, az még nem jelenti azt, hogy nem gondolhatok rá.” – Rendben. De most mire gondoljak? – Arra, hogy m˝uködés tekintetében nincs különbség a törzs és a szekta között, Julie. M˝uködés tekintetében nincs különbség egy templomba járó republikánus és egy ateista anarchista által készített porlasztó között. Mindkett˝o ugyanúgy m˝uködik. Ezt értem azon, hogy m˝uködés tekintetében nincs köztük különbség. – Értem. – Itt is ugyanez a helyzet. Talán segíteni fog, ha rámutatok a saját kultúrátokban fennmaradt (s˝ot, jól boldoguló) törzsi lét egy másik példájára: a cirkuszra. Törzsi módszerek alapján m˝uköd˝o vállalkozásnak nevezheted a cirkuszt, de természetesen egyetlen cirkusztulajdonos sem ült le, hogy szándékosan így építse fel a vállalkozását. A cirkuszok törzsként jöttek létre, és megsz˝unnének cirkuszok lenni, ha megsz˝unnének törzsek lenni. A legendás törzsi összetartásuk – melyben nem hasonlítanak az o˝ ket körülvev˝o társadalomhoz – ellenállhatatlanul vonzóvá teszi o˝ ket, és mindenféle korú emberek „szöknek meg a cirkusszal”, hogy részesei legyenek ennek az összetartásnak. Különösen fontosak a forradalmunk modelljeként, mert az

126

Pillantás a jöv˝obe o˝ si törzsekkel ellentétben ritkán szervez˝odnek kizárólag etnikai alapon. A nagyközönség el˝ott zártak, de megnyílnak a cirkuszi emberek el˝ott, akárhonnan is jönnek. A törzs, a szekta (és persze a cirkusz) a következ˝o elv alapján m˝uködik: Te teljes támogatást nyújtasz nekünk, mi pedig teljes támogatást nyújtunk neked. Teljes támogatást; mindkét irányban. Fenntartások nélkül ; mindkét irányban. Az emberek az életüket adták ezért, Julie. Az életüket fogják adni ezért ; nem azért, mert o˝ rültek, hanem azért, mert olyasmi ez, ami tényleg jelent nekik valamit. Nem fognak lemondani err˝ol a támogatásról napi nyolc óra munkáért és öregkori társadalombiztosításért cserébe. (Természetesen eszembe jutott ez a párbeszéd, amikor három és fél évvel kés˝obb az Egyesült Államok nagyszer˝u kormánya szükségesnek tartotta egy kis szekta kiirtását a Texas állambeli Wacóban. Nem számított, hogy a Branch Davidians szekta tagjait semmilyen b˝untettért nem ítélték el; még csak vádat sem emeltek ellenük. Tévhitben éltek, és ez azt jelentette, hogy el lehetett pusztítani o˝ ket bírósági tárgyalás nélkül – nyilván azon az alapon, hogy a mi tévhiteink helyénvalók, de az övéik eleve rosszak és eltörlend˝ok a föld színér˝ol, akármilyennek is bizonyulnának.) Azt mondtam: – Majdnem úgy hangzik, hogy szektaalapításra unszolsz. Felsóhajtott és megrázta a fejét. – Te viszed tovább az üzenetemet, Julie, és az üzenet a következ˝o : Nyissátok ki a börtönkapukat, és az emberek kitódulnak rajtuk. Építsetek olyasmiket, amiket az emberek szeretnének, és özönleni fognak az emberek. És ne habozzatok nyitott szemmel megvizsgálni mindazt, amit az emberek kívánatosként felmutatnak. Ne nézzetek félre csak azért, mert Kultúra Anya rossz neveket adott nekik. Inkább értsétek meg, hogy miért adott nekik rossz neveket. – Értem. Azért adott nekik rossz neveket, mert azt akarja, hogy szörnyülködve visszah˝oköljünk. – Hát persze. Mintegy végszóra, helyet foglalt a mellettem lev˝o székben egy csinos, zömök férfi. Azonnal tudtam, hogy a majommal folytatott tanulmányaim véget értek.

127

Az afrikai fér Izmael így szólt: – Julie, bemutatom Art Owenst. – Alaposabban szemügyre vettem a férfit. Izmael szerint negyvenéves volt, de én fiatalabbnak gondoltam; nem vagyok jó kormegállapító. Sötétebb volt a b˝ore, mint az általam addig látott afro-amerikaiaké, valószín˝uleg azért (ismertem fel kés˝obb), mert egyetlen fehér ember sem volt az o˝ sei között. Gyönyör˝uen volt öltözve, sárgásbarna öltönyt, olajzöld inget és kasmírmintás nyakkend˝ot viselt. Egy ideig egymást nézegettük, ezért mondom el mindezt. Olyan volt a testfelépítése, mint egy Tyson-szer˝u bokszolónak, alacsony, durva, er˝oteljes, akár egy súlyos csavarkulcs. Nem tudom, mit mondjak az arcáról. Se jókép˝u, se csúnya nem volt. Olyan arca volt, amelyr˝ol azt jutott eszébe az embernek, hogy mi mindenre képes egy arc. Olyan ember arca volt, aki ha azt mondta volna, hogy holnaptól megint negyven napon át esni fog, akkor eszedbe jutott volna, hogy valahogy mindig is szerettél volna magadnak egy hajót. – Helló, Julie – mondta öblös, sötét hangon. – Sokat hallottam rólad. – Mástól ezt csak a szokásos közhelynek vettem volna. Mondtam neki, hogy én egy szót se hallottam még róla, mire szerény mosolyra húzódott a szája; nem elképeszt˝oen nagyra, csak olyan nyugtázó mosolyra. Azután Izmaelre nézett, nyilván azt várva, hogy elmondja nekem, amir˝ol tudnom kellett. – Pedig hallottál pár szót Artról, Julie. Már mondtam, hogy van kocsija, és segít a menekülésemben. – Tényleg – mondtam. – Rendben. – Felajánlottad a segítségedet, és most szükség van rá. Art Owensre néztem, azt hiszem azért, mert azt gondoltam, hogy biztosan valami baklövést ˝ is bólintott. követett el, vagy pedig olyasmit ígért, amit nem tud betartani. O – Nem sikerült valami, amit már megoldottnak hittünk. – Aztán megkérdezte Izmaelt, hogy mennyit mesélt nekem a tervükr˝ol. – Semennyit – válaszolta Izmael. – Izmael visszatér Afrikába – mondta Art. – Itt senki sincs már a segítségére, most, hogy Rachel meghalt. – Mi van Afrikában? – Egy es˝oerd˝o Zaire északi részén. – Most viccelsz – mondtam neki. Art szemöldökráncolva Izmaelre nézett. – Azt hiszi, hogy egy több száz hektáros elkerített területr˝ol beszélsz – magyarázta Izmael. – Egy érintetlen es˝oerd˝or˝ol beszélek; több ezer négyzetkilométeresr˝ol. – Mindketten félreértetek – mondtam. – Viccelés alatt azt értem, hogy azt akarjátok mondani, hogy Izmael a szabadban fog élni, mint egy gorilla? Egy pillanatra mindketten olyanok voltak, mintha állon vágtam volna o˝ ket. Art tért magához

128

Az afrikai férfi els˝oként, és azt mondta: – Miért ne élne úgy, mint egy gorilla? Elvégre gorilla. – Nem gorilla, hanem egy istenverte filozófus. Zavartan pillantottak egymásra. Izmael így szólt: – Hidd el, Julie, a világon sehol sincs hely számomra a filozófia tanszékeken, és soha nem is lesz. – Nem ez az egyetlen lehet˝oség. – Izmael a szemöldöke felhúzásával próbált rábírni a megnevezésükre, de mondtam neki, hogy nem látom be, miért t˝olem várja az alternatívákat. Én még csak fél perce dolgoztam a problémán. – Én pedig hónapok óta dolgozok rajta, Julie, és nekem elhiheted, hogy ennél jobb megoldást nem lehet kitalálni. Nem tekintem vereségnek vagy utolsó mentsvárnak. Semmilyen más módon nem lehetek annyira szabad, mint így. Egyikükre néztem, majd a másikukra. Kétségtelenül eldöntötték már a dolgot, így vállat vonva azt kérdeztem, hogy mit szeretnének t˝olem. Láthatóan megkönnyebbültek, és Izmael azt felelte: – Szerinted hogyan vihet˝o véghez ilyesmi, Julie? – Hát, nem hiszem, hogy jegyet vehettek az els˝o osztályra egy repül˝on. – Az biztos. De a szállítás részleteinek kidolgozása még a könnyebbik rész. Innent˝ol Kinshasáig az els˝o tizenháromezer kilométer semmiség. A Kinshasa és a szabadon eresztésem helye közti nyolcszáz kilométeres utat a világ egyetlen utazási és hajózási ügynöke sem tudja megszervezni. Olyan problémákkal jár, melyeket csak ott helyben tud megoldani valaki, aki számíthat a legfels˝obb kormánykörök együttm˝uködésére és segítségére. – Miért ? – Mert Zaire nem Kansas, New Jersey, Ontario, Anglia vagy Mexikó. Mert a zaire-i állapotokhoz hasonlót sosem tapasztaltál. Olyan szint˝u a korrupció és a szervezett z˝urzavar, hogy el sem tudod képzelni. – Az isten szerelmére, akkor minek oda mész? Menj máshová. Izmael bólintott és kísértetiesen mosolygott. – Természetesen vannak könnyebben megközelíthet˝o helyek, de nem sok olyan akad, ahol a síkvidéki gorillák megszokott látványnak számítanak, Julie. Csak a vadonba jutás okoz problémát. Ha már ott vagyok, akkor magam mögött tudhatom Zaire korrupcióját, legalábbis a közeljöv˝oben. Az Elvev˝ok uralma alatt a világ egyetlen helyén sincs örökre biztosítva a gorillák jöv˝oje. Egyébként Zaire szinte kínálja magát, mert van ott valaki, aki számíthat a legfels˝obb kormánykörök együttm˝uködésére és segítségére. Nincs még egy ilyen helyünk. Azt gondoltam, nyilván Art Owens az a valaki, és ránéztem, hogy mondja el, amit tud. – Nem hiszem, hogy bármit is tudsz Zaire-ról – mondta. – Semmit sem tudok róla – ismertem be. – Röviden, Zaire harmincegy éve nyerte el a függetlenségét Belgiumtól, ötéves koromban. A kezdeti z˝urzavart követ˝oen Joseph Mobutu kezébe került a hatalom, egy kegyetlen, korrupt diktátoréba, aki azóta is hatalmon van. Az igazi nevem Makiadi Owona. Az öcsémmel, Lukombóval, sokat lógtunk együtt egy velünk egyid˝os fiúval, Mokonzi Nkemivel. Mindhárman álmodozók voltunk, de különböztek az álmaink. Én a szívem mélyén természetbúvár voltam, és semmi mást nem akartam jobban, mint bevenni magam az o˝ serd˝obe és tanulni. Nkemi ak-

129

Az afrikai férfi tivista volt, nemcsak Mobututól szerette volna megszabadítani Zaire-t, hanem a fehér ember alattomos befolyásától is. Luk arra született, hogy valakinek a jobb keze legyen. Nkemi megmentend˝o Afrikájaként gondolt rám, így mindkett˝onket imádott. Ezt eddig érted? – Azt hiszem – feleltem. – Tizenévesek voltunk, amikor Nkemi arról kezdett gy˝ozködni bennünket, hogy tartozunk magunknak és Zaire népének azzal, hogy a saját fegyverével gy˝ozzük le a fehér embert, ami a lehet˝o legjobb oktatásban részesülést jelentette. Nem elég, hogy csak beveszem magam az o˝ serd˝obe és természetbúvárt játszom. Iskolába kell mennem, növény- vagy állattant tanulni. Neki iskolába kell mennie, hogy közügyeket és közigazgatást tanuljon, és Luk testvéremnek sem árt meg, ha követi a példáját. A következ˝oképpen alakultak a dolgaink. Sok munka és elszántság árán mindhárman bejutottunk a kinshasai egyetemre. További sok munka és elszántság árán a nyolcvanas évek elején Nkemivel ketten kijutottunk Belgiumba tanulni. Ott rövidült a Makiadi név Adira. Két év után jogosult voltam a belga állampolgárságra, és fel is vettem. Végül sikerült eljutnom az Egyesült Államokba, ahol az es˝oerd˝ok er˝oforrás-menedzsmentjét tanultam a Cornell egyetemen. Ott lett az Adi névb˝ol Artie, az Artie-ból pedig Art. A Cornellen véletlenül megismertem Rachel Sokolowot, és akkor szereztem el˝oször tudomást egy Izmael nev˝u gorillával való kapcsolatáról. Eközben a Zaire-ben tartózkodó Nkemit Bolambában megválasztották a helyi jelöl˝ogy˝ulésen; ott kezdte kiépíteni a hatalmi bázisát, és Luk lett a jobb keze, ahogy mindig is az akart lenni. 1987-ben tértem vissza Zaire-ba, s tele voltam az északi területek vadállományának meg˝orzésér˝ol sz˝ott álmokkal – ez volt a mi vidékünk, és emellett az ország legritkábban lakott része is. Nkemi abban az évben kísérelt meg beszállni az országos politikába azzal, hogy megpróbált bekerülni az Országos Törvényhozó Tanácsba. Az elképzelései azonban túl radikálisak voltak, így Mobutu kihúzta a lába alól a talajt. Nkemi lényegében számkivetettként tért vissza Bolambába, és mindhárman nekiláttunk a forradalmunk tervezésének; f˝oleg persze Nkemi. Art szünetet tartott, s elgondolkodva meresztette rám a szemét, mintegy felmérve, hogy mennyit fogtam fel az elmondottakból. Állhatatosan bámultam rá, s végül folytatta. – Bármiféle látomás el˝orelépést jelentett volna Zaire-nak; az ország nem volt más, mint egy jól megszokott z˝urzavar, ahol csak a korrupcióra és a megvesztegetésre lehetett számítani egyik napról a másikra. Nkeminek azonban volt egy csodálatos látomása. Az ország északi része régóta a Kinshasa körüli „civilizáltabb” középs˝o területek mostohagyereke volt. Mobutu külföldi valutát akart, ami azt jelentette, hogy az északi területeken kivitelre kellett termelni a növényeket. Mivel a gazdák kivitelre termeltek, kénytelenek voltak vásárolni az élelmet. Ez nagyon megnehezítette az életet. – Itt elakadt, és Izmaelre nézett segítségért. – Képzeld el, hogy egy nagy családos cipész vagy – mondta Izmael. – Cipész vagy, de csak kivitelre készíthetsz cip˝oket, a saját családodnak nem. Páronként öt dollárért adod a cip˝ot egy nagykeresked˝onek. A nagykeresked˝o páronként tíz dollárért eladja egy kiskeresked˝onek. A kiskeresked˝o pedig páronként húsz dollárért kínálja az embereknek. Tehát négy pár cip˝ot kell készítened és eladnod, hogy egy pár cip˝ot vehess a családodnak a cip˝oboltban. – Még ennél is rosszabb a helyzet, Izmael, mert a bolti cip˝ok bevitelb˝ol származnak, ezért páronként negyven dollárba kerülnek. Nyolc pár cip˝ot kell készítened és eladnod, hogy vehess egy pár cip˝ot a cip˝oboltban. – Veszem az adást – mondtam nekik. – Ez volt Nkemi forradalmának sarkalatos pontja. Az emberek mindenekel˝ott az emberek-

130

Az afrikai férfi r˝ol gondoskodnak. Nem tekinthettünk tovább Kinshasa felé, mert Kinshasa Párizs, London és New York felé tekintett. Önmagunk felé kellett fordulnunk, a hagyományos falusi élet felé, a törzsi értékek felé. Meg kellett szabadulnunk a kívülállóktól, akik másfelé próbálták terelni a figyelmünket: a misszionáriusoktól, a Békehadtest dolgozóitól és a külföldi keresked˝okt˝ol, akiket szolgák, boltosok, kocsmatulajdonosok és prostituáltak serege vett körül. Minden kívülállónak mennie kellett, és az emberek imádták ezt az elképzelést. Nkemi összes elképzelését imádták. 1989. március 2-án elfoglaltuk a bolambai kormányépületet és kikiáltottuk a Mabili Köztársaságot – a név utalás egy inspiráló keleti szélre, amely összehozza az embereket. Amint ilyenkor lenni szokott, kezdetben óriási volt a fejetlenség és a zavargás, ahogy a gazdagok a megszokott dolgaik megtartásáért harcoltak. Nem részletezem. Az igazi gondot Mobutu jelentette. Három vagy négy hét alatt tudott volna elérni bennünket a csapataival, de kétségtelen volt, hogy végül sikerül neki. Jelentéktelen és távoli része voltunk az országnak, de nem hagyhatott bennünket harc nélkül elszakadni. Gyakorlatilag egyik napról a másikra fegyverek áramlottak hozzánk a t˝olünk északra fekv˝o Közép-afrikai Köztársaságból. A jelek szerint André Kolingba, az ország diktátora, el volt ragadtatva a mi kis vállalkozásunktól. Felkészültünk a támadásra. Április közepén be is következett, ám meglep˝oen bátortalanra sikeredett. Mobutu csapatai ágyútüzet zúdítottak néhány falura, kivégeztek néhány lázadót, felégettek néhány mez˝ot, aztán hazamentek. Meg voltunk döbbenve. Mobutu talán beteg? Zavargások vonták el a figyelmét valahol máshol az országban? Mivel el voltunk vágva a külvilágtól, nem tudhattuk biztosan. Az is egy lehet˝oség volt, hogy álomba akart ringatni bennünket. Állandó hadsereg és katonai fegyelem híján Kolingba fegyvereit hamarosan por és rozsda lepi majd. Egy alaposan kitervelt támadás egy év múlva elsöpörne bennünket. Megpróbáltuk fenntartani a védekez˝o szemléletet, de a hétköznapi polgárok szerint fölöslegesen óvatosak voltunk. Volt egy Rubundo nev˝u Nkemi-féle lázító, aki megpróbálta egyesíteni a t˝olünk keletre fekv˝o területeken él˝o zande törzseket. Eljött hozzánk, s közölte, hogy a követ˝oi készek elszakadni Zaire-tól, és csatlakoznának a Mabili Köztársasághoz, ha megengedjük. Nkemi a tudtára adta, hogy ez pont az ellenkez˝oje annak, amit mi akarunk, és ebben a tekintetben igaza volt. Rubundo a megértésér˝ol biztosította, de azt kérte, hogy nem támogatnánk-e legalább a saját függetlenségi forradalmukat. Nkemi hümmögött és hammogott, majd azt válaszolta, hogy még gondolkodik rajta. És csak gondolkodott és gondolkodott, mi Lukkal csak néztük, ahogy gondolkodott, Rubundo pedig folyton hívogatta, üzeneteket küldözgetett, s egyre múltak a hetek. Aztán egy novemberi napon hírét vettük Rubundo meggyilkolásának. Amint meghallottam, rögtön mindent megértettem. Nkemi titkos alkut kötött Mobutuval: Hadd szakadjunk el, és cserébe kordában tartjuk az északi törzseket. Ez volt az egyetlen magyarázat arra, hogy Mobutu miért csak jelképes ellenállást tanúsított Mabili elszakadásakor. Mikor megemlítettem ezt, kétségtelenné vált, hogy rátapintottam az igazságra. Luk ugyanúgy nem tudott err˝ol, mint ahogy én sem, de szerinte jó alku volt: csak a szokásos gyakorlatias politika. Nem értettem egyet ezzel, így Nkemi megkérdezte, hogy mik a szándékaim. Azt mondtam: „Azt várod, hogy hallgassak err˝ol?” Azt felelte: „Csak ha életben akarsz maradni.” Még aznap éjjel távoztam Bolambából. Karácsonyra már újra az Egyesült Államokban voltam. Gondolkodtam egy percig, majd azt mondtam: – Próbálom megérteni, hogy miért mondod el nekem mindezt. Említettétek, hogy van egy

131

Az afrikai férfi ˝ az, akit Luknak nevezel? emberetek Zaire-ban. O – Igen, úgy van. A testvérem. – Rendben. De még mindig csak tapogatózom. Miért mondtad el mindezt? – Hogy megértsd a helyzetet. – Igen, azt értem is. De miért kell megértenem? Art Owens a gorillára pillantott, majd folytatta: – Viszonylag könny˝u eljuttatni Izmaelt Kinshasába. Az út további része azonban sok embert igényel – együttm˝uködést, összejátszást, sok ezer dolláros megvesztegetést. Luk meg tud birkózni mindezzel, de csak Mokonzi Nkemi felhatalmazásával. Más szóval, nem egyszer˝uen Nkemi engedélyére van szüksége, hanem a közvetlen parancsára. – Rendben. És? – Luk hogyan vegye rá Nkemit, hogy parancsba adja neki az egész dolog lebonyolítását? – Nem tudom. Megkéri? Art a fejét rázta. – Luknak nincs oka ilyesmit kérnie. Nem azt mondom, hogy nem lenne hajlandó rá. Úgy értem, hogy gyanút keltene egy ilyesféle kéréssel. – Miféle gyanút? – Az már önmagában is elég, hogy gyanút kelt, Julie. Nem kell semmi különös gyanúnak lennie. – Vagyis veszélyes lenne csak úgy odamennie Nkemihez ezekkel a szavakkal: „Szeretnék behozni egy gorillát az Egyesült Államokból.” – Ha ezzel fordulna Nkemihez, Nkemi azt hinné, hogy elment az esze. Kétsége sem lenne efel˝ol. – Értem. És? – Valaki másnak kell megkérnie Nkemit, hogy adja ki a parancsot Luknak. Izmael és Art rám néztek. Mikor végre megértettem a nézésük okát, hangosan felnevettem. – Ez most komoly? Én kérjem meg Mokonzi Nkemit, hogy adja parancsba Luknak Izmael eljuttatását Kinshasából Mabilibe? – Nem, Luk nevét egy szóval sem kell említened. Csak annyit kell kérned, hogy segítsen eljuttatni Izmaelt Mabilibe. Magától is Lukra bízná a dolgot. Végtelen hitetlenkedéssel néztem egyikükre, majd a másikukra. Nem vicceltek. ˝ – Orültek vagytok – mondtam nekik. – Miért, Julie? – kérdezte Izmael. – El˝oször is azért, mert mi a fenének teljesítené a kérésemet? Art bólintott. – Hidd el, ismerem Nkemit. Olyasmit kérnél t˝ole, amit a világon senki más nem tud teljesíteni. Nagyon tetszene neki a gondolat, hogy olyasmit áll hatalmában megtenni, amit senki másnak. – Ez nem valami jó ok. – Csak annyit kérnél t˝ole, Julie, hogy mozdítsa meg a kisujját. Mindössze ennyit kellene tennie a világ leghatalmasabb országából érkez˝o fiatal lány kérésének teljesítéséhez. Maga Bush elnök sem tudja teljesíteni ezt a kérést, de Nkemi igen. Egyszer˝uen csak Lukhoz fordulna és azt mondaná: „Intézd el.” – Más szóval puszta. . . izéb˝ol tenné meg. Mi is az a szó, Izmael?

132

Az afrikai férfi – Hiúságból. – Igen. Szerinted a maga kedvéért tenné meg. – Megengedheti magának, hogy a maga kedvéért tegye meg, Julie – mondta Art. – Rendben. De ez csak a dolog els˝o fele. A második fele: azt mondjátok, hogy odautaznék? – Ó, hogyne. Semmilyen más fáradozás és kiadás nem gy˝ozné meg a kérésed komolyságáról. – És mennyi ideig tartana? – Egy hétköznapi utazónak hajóval kellene Kinshasából Bolambába utaznia, ami csak oda könnyen eltarthat két hétig is. Te helikopterrel utaznál. Némi szerencsével az egész út odavissza alig egy hetet igényelne. – Egy hetet?! Te jó Isten, az teljesen ki van zárva! Úgy értem, ha a hétf˝o reggeli iskolakezdésre visszaérnék, akkor még legalább lehetséges volna. Art megrázta a fejét. – Még az Egyesült Államok elnökének is komoly nehézséget okozna ilyen hamar megfordulni, minden lehet˝osége dacára. ˝ feln˝ott. Akármit – Hát, az egy hét az kizárt. Az istenért, miért nem Alan Lomax megy el? O megtehet. Néma csönd volt egy pillanatig. Art kényelmetlenül mozgolódott a székében, a lábát keresztbe vetette, és várakozott, mint ahogy én is. – Alan nem jöhet szóba erre a feladatra, Julie – mondta végül Izmael. – Nem lenne képes rá. – Miért nem? Izmael a homlokát ráncolta; vagyis inkább összevonta a szemöldökét. Nyilván nem akarta, hogy ebben a kérdésben kétségbe vonják a szavát, de hát kénytelen volt belenyugodni, nem igaz ? – Hadd fogalmazzak a következ˝oképpen, Julie. Akármit is gondolsz, akármi is a véleményed ebben az ügyben, nem fogom megkérni Alant. Téged viszont megkérlek. – Hát, igazán hízelg˝o, komolyan, de ez nem változtat azon, hogy lehetetlen. – Miért lehetetlen, Julie? – Mert az anyám nem engedne el. – Ha hétf˝o reggelre visszaérnél, akkor elengedne? – Nem. . . de abban az esetben tehetnék egyet s mást. Azt mondhatnám neki, hogy egy barátomnál töltöm a hétvégét. – Ezt sosem engedném meg, Julie – mondta Art komolyan. – Nem azért, mert annyira erkölcsös vagyok, hanem mert túl kockázatos lenne. – Végül is nem számít – mondtam –, hiszen semmiképp nem mondhatom azt neki, hogy egy barátomnál maradok egy hétig. – Tegyük fel, hogy olyasmit mondunk neki, ami közelebb áll az igazsághoz, Julie. Például azt, hogy egy fontos ügyben járulsz egy afrikai államf˝o elé. – Akkor hívná a rend˝orséget. – Miért ? – Mert nyilvánvalóan o˝ rültek vagytok. Senki sem küld fontos ügyben tizenkét éves lányokat államf˝ok elé. Art lassan Izmael felé fordult, majd azt mondta:

133

Az afrikai férfi – Az elmondásod alapján okosabb lányra számítottam, Izmael. Kipattantam a székb˝ol és villámló tekintetemmel füstölg˝o hamukupaccá változtattam. Izmael kuncogva leintett. – Julie elég okos. Csak nincs elég tapasztalata a fondorlatokban és a szélhámosságokban. – Hozzám fordulva folytatta. – Mivel ebben a helyzetben a valóság nem fog egészen megfelelni az igényeinknek, Julie, egy kicsit be kell segítenünk neki. Valójában azt is mondhatnád, hogy létre kell hoznunk a saját valóságunkat, amelyben bizonyos fontos küldetéseket csak tizenkét éves lányokra lehet rábízni. – És ki fogja beadni ezt a valóságot az anyámnak? – kérdeztem. – Ha beleegyezel, akkor a Mabili Köztársaság belügyminisztere, Julie. Makiadi Owona, akit Art Owens néven ismersz. Az útlevele szerint még mindig ez a tisztsége. Elég hatásos, nem gondolod ?

134

Felkészülök Nem megyek bele. Amit végül az anyámnak mondtunk, az nem állt nagyon messze az igazságtól, de ahogy el˝oadtuk, az teljes hazugság volt. Amint mondtam, nem megyek bele. Art Owens és Izmael olyan meggy˝oz˝oen hibátlan valóságot teremtettek, hogy anyám csak bólintani tudott, és azt mondta : „Nos, uram atyám, ha Julie az egyetlen a világon, aki képes erre, akkor azt hiszem, meg kell tennie.” Csak annyi kikötése volt, hogy sose kelljen egyedül mennem egyik helyr˝ol egy másikra, vagy egyedül átszállnom egyik gépr˝ol egy másikra. Úgy volt, hogy minden repül˝otéren várják az érkezésemet, és a következ˝o járatra való felszállásig állandóan kísérnek. Természetesen tudott arról, hogy a küldetés egy gorillának az eredeti él˝ohelyére való visszajuttatásáról szól. Luk is csak ennyit tudott volna az egészr˝ol. Mindkett˝ojüknek csak ennyit volt szükséges tudniuk. Ennél többe úgysem mentek volna bele. Semmiképp sem beszéltünk volna arról, hogy miért volt éget˝oen fontos visszajuttatni egy gorillát Afrikába. Jelképes fontosságú kozmikus cselekedet volt, szóval felejtsék el. Izmael vasárnap hajnali háromkor jutott ki a Fairfieldb˝ol. Nem vettem részt a szöktetésben. Art és Izmael nyilván nem szívesen közölte velem a legközelebbi úti célt, de végül is nem tehettek mást. Természetesen némi elbeszéléssel kellett bevezetniük az információt. Art az o˝ serd˝oben való természetbúvárkodása idején szerzett tapasztalatai alapján tudta eltartani magát a brüsszeli és amerikai tanulmányai idején. Állatbemutatóknál, állatkertekben és cirkuszokban dolgozott állatgondozóként, és olyan híre lett, hogy o˝ t hívták a problémás esetekhez; az olyan állatokhoz, amelyek nem tudták megszokni a bezártságot, nem voltak hajlandók enni, vagy önpusztító szokásokat vettek fel, például makacsul kivakarták a sebeiket. Amikor 1989 végén visszatért Amerikába, válogathatott az állások közül, és o˝ a Darryl Hicks Carnivalt választotta, amely akkor éppen Floridában töltötte a telet. Amint kiderült, Hicksnek gondok voltak az egészségével, ezért könnyíteni szeretett volna a rá nehezed˝o terheken az állatbemutató megszüntetésével. Aztán inkább eladta Artnak, aki egyáltalán nem sz˝ukölködött pénzben. Voltak ügyes befektetései a korábbi amerikai tartózkodása idejér˝ol, melyeket olyasvalakire bízott rá, aki iránt bizalommal viseltethetett: Rachel Sokolowra. Hicks egy éven belül kész volt becsukni a boltot, és eladásra felajánlotta Artnak az egész cirkuszt. Artnak volt elég t˝okéje, hogy átvegye t˝ole, de nem tudta rögtön megvenni. 1990 második felében ismerte meg igazán jól Rachelt – és végre Izmaelt. Rachel 1991 januárjában HIV-pozitívnak bizonyult. Nyilván akkor fert˝oz˝odött meg, amikor valami szívprobléma miatt megm˝utötték. Rachel, Art és Izmael hamarosan nekiállt kigondolni a tervet, amelynek immár én is részese vagyok. A Fairfield elhagyását követ˝oen Izmael a Darryl Hicks Carnival állatbemutatójának egyik ketrecében maradt a városunkbeli egyhetes bemutatójuk idején. Onnantól kezdve egészen a Zaire-ba szállításáig a cirkusszal tartott. Persze felötlött bennem pár kérdés, például: Miért zárják ketrecbe, az istenért? Mert pánik tört volna ki, ha meglátnak egy szabadon lev˝o gorillát;

135

Felkészülök a helyi hatóságok egy szempillantás alatt ott termettek volna, méghozzá felfegyverkezve. Ha mindezt el tudják intézni, akkor miért nem marad a Fairfieldben a repül˝ore szállás napjáig? Mert a cirkusznak megvolt minden engedélye, felhatalmazása és kapcsolata, amelyre végül is szükség van a repül˝ore juttatásához – és Izmael nemcsak nem rendelkezett ezekkel, hanem nem is tudta volna megszerezni o˝ ket. – Meg kell bíznod bennünk ebben a kérdésben, Julie – mondta Izmael. – Nem tökéletes megoldás, de körülményekhez képest ez a legjobb. – Be kellett érnem ezzel. Amikor azonban el˝oször látogattam el a város szélén lev˝o üres telken letelepedett cirkuszba, és megláttam Izmaelt a ketrecében, akkor majdnem megszakadt a szívem. Egyel˝ore nem tudtam eléje állni így, pedig végül meg kellett tennem. Zavarban voltam; nem miatta, hanem magam miatt. Tudtam, hogy irracionális dolog, de b˝untudatot éreztem azért, amiért ketrecbe zárták. Sok tennivalónk volt – és akkor ezzel még keveset mondtam. A terv szerint október 29-én, hétf˝on hajnalhasadáskor kellett útra kelnem, és (ha minden jól megy), akkor november 2-án, pénteken éjféltájt érek haza. Vagyis egy hétre kimaradok a suliból, és meg kellet nyugtatni emiatt az iskolát. Az indulásig még volt id˝onk az alábbiakra: – – – – – – – – – – –

–

helyet foglalni a repül˝okre; fényképeket csináltatni az útlevélbe; útlevelet szerezni; vízumért folyamodni; oltásokat kapni: tetanusz és torokgyík elleni emlékeztet˝o oltást, hepatitis A elleni ellenanyagot, sárgaláz és kolera elleni oltást (nem egy napon mindet!); malária elleni tablettákat szedni (már két héttel az indulás el˝ott); orvosi és fogorvosi vizsgálatra menni; jegyeket venni és utazási biztosítást kötni (valamint orvosit); nemzetközi egészségügyi bizonyítványt szerezni; francia kifejezéstárat venni; egészségügyi felszerelést szerezni: aszpirint, antihisztamint, antibiotikumokat, gyomorer˝osít˝ot, hasmenés elleni gyógyszert, sótablettákat, viszketést enyhít˝o testápolót, naptejet, gyorstapaszt, kötszert, ollót, fert˝ozésgátlót, szúnyogriasztót, víztisztító tablettákat, szájbalzsamot, arc- és kéztörl˝o törülköz˝ot, nedves törl˝okend˝ot, ollós svájci bicskát, csipeszt és körömreszel˝ot; hátizsákot és övtáskát venni, hogy mindezt legyen mibe pakolni.

Ha történetesen elmegy az eszed és idén Zaire-ban akarsz vakációzni, akkor elég csak végigmenned a fenti listán, kivéve, hogy most már valutabehozatali engedélyre is szükséged lesz (1980-ban eltörölték, de Kinshasában 1992-t˝ol ismét kötelez˝o). Nekem nyolcnapos átutazóvízum is kellett, de nem voltak hajlandók elpostázni egy olyan fiatalnak, mint én. Útközben tehát be kellett mennem még a zaire-i nagykövetségre is Washingtonban. A teend˝oknél és a beszerzend˝o holmiknál is fontosabbak voltak az Arttól kapott útmutatások, melyeket három héten át szinte naponta elismételt. – Minden repül˝oút végén találkozni fogsz valakivel a kijáratnál. Maradj ott, amíg odaér a kísér˝od. Ne mászkálj el. Áll a kijárat közepénél, hogy minél jobban lássanak.

136

Felkészülök – Érkezésedt˝ol kezdve a távozásod pillanatáig mindenütt gondoskodni fognak rólad, úgyhogy nem kell sok pénzt magaddal vinned. – A lehet˝o legkevesebb teherrel utazz. – A repül˝on akkor és annyit aludj, amikor és amennyit tudsz. Zürichben úgy fogod érezni magad, mintha kés˝o éjjel lenne, de az ottaniak számára még csak akkor kezd˝odik a munkanap. Kinshasába érve kész leszel elkezdeni a napot, de a helyiek vacsorához és lefekvéshez fognak készül˝odni. A rendelkezésedre álló rövid id˝o alatt csak annyit tehetsz ez ellen, hogy minél többet alszol. – Ne foglalkozz senkivel a repül˝on. Légy udvarias, de tarts magadnál egy érdekes könyvet. – Tartsd észben, hogy Kinshasa valószín˝uleg a világ legveszélyesebb városa. Az embereket fényes nappal kirabolják és megölik az utcán; f˝oleg a külföldieket. Téged nem fognak, mert er˝osen védve leszel, de tudnod kell, hogy miért van szükséged a védelemre. Ne jópofizz. Ne szórakozz senkivel. (Mondanom sem kell, anyámnak ezt a részt nem hangoztattuk.) – A repül˝otéren nem lesznek jelzések, nem lesz hangosbemondó. Kövesd a tömeget a terminál felé, de Luk testvérem elvileg már várni fog, miel˝ott oda érnél. Ne feledd, hogy csak Luk megy érted és senki más. Nem hasonlít rám (más az apánk). Valójában nem is nézünk ki testvéreknek. Magas, esetlen, vastag szemüveget visel. Ha kétséged támad a kiléte fel˝ol, kérjed meg, hogy mondja meg a nevedet és a testvére nevét; ha nem tudja, akkor nem Luk az, ne állj többé szóba vele, ne is foglalkozz vele. Maradj a repül˝o utasaival és csakis Lukkal állj szóba. – Luk két embert visz magával; egy állig felfegyverzett test˝ort és egy sof˝ort, aki a kocsiban marad (különben szétszednék vagy ellopnák). A test˝or veled marad, amíg Luk a csomagjaiddal és az útleveleddel átmegy a vámon. – Ne viselj napszemüveget. „Nagy kutyát” jelez, vagyis célpontot. Ne legyen nálad pénztárca, és ne viselj ékszert, mert test˝or ide, test˝or oda, rögtön lekapják rólad. Ne legyenek tömve a zsebeid; valaki felvágja egy pengével, és elt˝unik a tartalmával még miel˝ott ki tudnád nyitni a szád. Kinshasához képest a New York-i Times Square olyan biztonságos, mint a vasárnapi iskola piknikje. – Legyen fénymásolatod minden hivatalos papírodról, és mindig tartsd magadnál o˝ ket az inged alatt egy övvel lefogatva. – Ne számíts a rend˝orök védelmére; még a reptéren sem. Nincs biztonsági szolgálat a repül˝otéren. Senki sem próbálja biztonságossá tenni ezt a helyet a turisták számára. A kóborló gyerekbandák és a koldusok mindent visznek, amit csak tudnak, és rögtön elt˝unnek vele. – A rend˝origazolványt villogtató emberek nem feltétlenül rend˝orök. De még ha azok is, akkor sem feltétlenül a barátaid. Minden apró kihágásért – vagy akár ok nélkül is – o˝ rizetbe vesznek, amíg le nem fizeted o˝ ket. – Ne vigyél fényképez˝ogépet; ha rossz helyen fényképezel, börtönben végezheted. Ne számíts arra, hogy a fiatal korod védelmet jelent. Kinshasában senki sem hiszi azt, hogy nagyon fiatal vagy b˝unöz˝onek – vagy szajhának. Tudnod kell, hogy sok afrikai – különösen a muszlim befolyás alattiak – szerint minden amerikai lány többé-kevésbé szajha. – Amíg arra vársz, hogy Luk végezzen, hozzád léphet egy idegen, és csomagot vagy zsákot nyomhat a kezedbe, hogy aztán egy szó nélkül otthagyjon. Azt reméli, hogy átviszed

137

Felkészülök

–

–

–

–

a vámon, és senkinek sem fog felt˝unni. Akár hiszed, akár nem, az emberek állandóan megteszik. Annyira megdöbbennek, hogy átviszik helyette a csempészárut a vámon. Azután persze odamegy hozzájuk és visszaveszi. Ezek nyilván nem vonatkoznak azokra, akikhez küldelek. Akinek Luk bemutat, abban teljesen megbízhatsz, és nagyon hízelg˝onek fogják találni, ha velük is olyan barátságos leszel, mint velem. A talpon át könnyen össze lehet szedni valami férget, úgyhogy sehol se mászkálj mezítláb. Ne ússzál sehol. Moss kezet gyakran. Csak sört vagy tisztított vizet igyál. Több vizet igyál, mint amennyit szerinted innod kell – de csak tisztított vizet. És ne hagyd, hogy jeget tegyenek az italodba, hacsak nem tisztított vízb˝ol van. Csak tisztított vízzel moss fogat. Ha valaki jégkrémet kínál különleges csemegeként, akkor arra is nemet kell mondanod. Készülj fel arra, hogy Bolambában puszta kézzel fogsz enni. Ez tökéletesen helyénvaló és ill˝o dolog. És készülj fel a furcsa ételekre is. Az emberek zaire-i ínyencségekkel kínálhatnak, különösen az o˝ serd˝oben – sült hernyóval vagy termesszel. Ha kell, csukd be a szemed, és tégy úgy, mintha ízlene. A termeszek ropogósak, az ízük olyan, mint a pattogatott kukoricáé. A szavamat adom, hogy nem halsz meg t˝olük. Ne hívd fel magadra a figyelmet. És légy tisztelettudó mindenkivel!

Ez az utolsó különösen tetszett!

138

Úton vagyok Naná, hogy a legels˝o kísér˝o nem jelent meg az atlantai reptéren, hogy segítsen elérni a Washingtonba tartó járatot. Egészen negyed órával az indulás el˝ottig vacakoltam ott – természetesen egy másik épületnél kellett beszállni! –, aztán a jelzéseket követve elindultam egy lefelé vezet˝o lépcs˝on valami átkozott vasútállomásra. Tapasztalatom szerint a vonatokról nem szállhatsz le akármikor, ha egyszer elindulnak. Felszállok egy vonatra az életemnek ennél a fordulópontjánál, és három nap múlva valahol Montanában ébredek majd? Nem, semmi esetre sem. Rohantam. Isten látja, nem vagyok szakért˝o, de véleményem szerint olyasvalaki tervezte ezt a repül˝oteret, aki nagyon haragszik az utazókra. Talán nem a legelegánsabb módon utaztam, de azért odaértem. Reméltem, hogy nem ilyen lesz az egész utazás, de nem kellett volna aggódnom. A Dulles repül˝otéren pont a kapunál várt rám a kísér˝om, egy negyvenes éveiben járó, talpraesett küllem˝u n˝o, aki úgy volt öltözve, mint az ügyvédek a filmekben. Árva gyereknek éreztem magam mellette farmerban és pólóban (viszont én Zaire-ba tartottam, o˝ meg nem). Taxiba szálltunk, és útközben megkérdeztem t˝ole, hogy Art Owens barátja-e. Csak mosolygott rajta; de barátságosan. Elmondta, hogy hivatásos kísér˝o ; abból él, hogy a vasútállomásokról és a repül˝oterekr˝ol eljuttatja az embereket az úti céljukhoz. Elmagyarázta, hogy más városokban a kísér˝ok az idejük javát könyvbemutatót tartó írók kísérgetésével töltik. Emellett Washingtonban a hivatalokban való eligazodásban és a gyorsabb ügyintézésben is segíteniük kell. A zaire-i követségen nem tudtak sem a vízumkérelmemr˝ol, sem a saját levelükr˝ol, amelyben azt írták, hogy azonnal kapok vízumot, amint igazolom, hogy nem vagyok rászoruló. El˝ovettem minden papíromat, a levelük fénymásolatát meg a szükséges 500 dollárról szóló úticsekket, és nekiadtam az ügyintéz˝onek. Mindent rendben talált, és közölte, hogy töltsek ki egy másik nyomtatványt, majd jöjjek vissza vele két nap múlva. Ekkor a kísér˝om közbelépett, és nagyon udvariasan közölte vele, hogy ha tovább totojáznak, akkor lényegében kitépi a tüdejüket és eladja kutyakajának. Nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt a mondandója lényege. Nem totojáztak tovább, így negyed óra múlva távoztam a vízumommal. E tapasztalatok birtokában felvettem a jöv˝oben szóba jöhet˝o vonzó pályák közé a „hivatásos kísér˝ot”. Onnantól Kinshasáig kizárólag repül˝ovel utaztam, méghozzá sokat; unatkoztam, filmeket néztem, aludtam, falatoztam és unatkoztam. Meglep˝odtem az alant elterül˝o Kinshasa látványán. Világvége utáni füstölg˝o romokra számítottam, de csak egy szokványos nagyváros volt a maga irodaépületeivel, felh˝okarcolóival, meg a többivel. Még a nap is sütött. A Njili repül˝otéren forró, nyomott volt a leveg˝o este hatkor, és nem voltak ajtókig ér˝o légkondicionált utashidak. Nem kellett a kiszállásig várni, hogy beleszimatolhassunk Kinshasa leveg˝ojébe, mert amint kinyitották az ajtót, betódult Kinshasa és szagmintát adott, nem éppen kellemeset.

139

Úton vagyok Lementünk a kifutóra, majd a terminálépület felé csoszogtunk. Id˝osöd˝o, o˝ sz haját lófarokban visel˝o szakállas hippi toppant elém, és megszólított: „Julie?” Ügyet sem vetettem rá, csak csoszogtam tovább. Zavartan ismét átfürkészte a tömeget, leszólítható tizenkét éves lányokat keresve. Mivel mást nem talált, megint megszólított: – Julie ? Határozottan azt mondtam neki: – Csakis Lukombo Owonával van dolgom, és ha nem maga az, akkor értékelném, ha békén hagyna. Hangosan vihogott. – Akkor sokáig fogsz várni, kölyök. Luk Owona Bolambában van, innen nyolcszáz kilométerre. Csak csoszogtam tovább, s közben próbáltam kitalálni, hogy mi a helyzet. A napnál is világosabbá tették számomra, hogy Lukombo Owonán kívül senkivel se álljak szóba. Csakis vele; vele, rajta kívül senki mással. Ez a fickó már körülnézett. Most rajtam volt a sor; egy magas, esetlen fekete férfit kerestem, aki esetleg Art Owens féltestvére lehet. A terminál kapujánál állt egy fekete férfi, aki olyan volt, mint Art, csak nagyobb, húsosabb kiadásban. Se magas, se esetlen nem volt, de kétségkívül felfigyelt rám. Odamentem hozzá és megszólítottam: – Luk ? Szemöldökráncolva a hippihez fordult, és franciául váltottak pár szót. Mikor befejezték, a hippi lenézett rám, és így szólt: – Mondtam Mafutának, hogy Luk Owonára számítottál a repül˝otéren, amire azt felelte: „Luk Owona Mabili miniszterelnöke. Nem fogad senkit a repül˝otéren.” Ami így igaz, Julie. Embereket küld az emberek fogadására. Mafutát és engem küldött, és sajnos be kell érned ezzel. Vagy pedig egyenesen hazamehetsz. Szóval ennyit a legf˝obb utasításról. Amíg Mafuta átvitte a holmimat a vámon, addig az öreged˝o hippi egy váróteremben vigyázott rám. Olyan volt a hely, mint egy buszállomás a pokolból: az emberek a padlón ültek, a falnak támaszkodtak, aludtak, unott képet vágtak, fáradtan és fásultan várták, hogy a járatuk megérkezzen valamikor, egy napon, vagy esetleg sohanapján. A hippi Glen volt, vagy ismert nevén Csak Glen. Vietnámban lemondott a vezetéknevér˝ol azért a helikopterért cserébe, amely most a betonon várta a Bolambába indulásunkat; más szóval, megszökött egy pótalkatrészekkel és üzemanyaggal teli helikopterrel, a következ˝o pár évben fegyvereket és árut csempészett, ahol csak pénzt szagolt, végül pedig félig-meddig becsületes életre rendezkedett be Zaire-ban. Glen beszéddel ütötte el az id˝ot, amíg Mafuta szétosztogatta a szükséges ken˝opénzeket, én pedig közben reménykedni kezdtem, hogy a tervvel ellentétben nem töltjük az éjszakát Kinshasában, hanem egyenesen Bolambába repülünk. De nem így lett. Elmagyarázta, hogy az Afrikában való légi utazást nem szabad összekeverni az Egyesült Államokban való légi utazással. Az USA-ban a nagy távolságú rádiónavigációs rendszer, a LORAN segítségével állandóan meg tudod határozni a helyzetedet, és mindig tudod, hogy milyen az id˝ojárás el˝otted. Afrikában a szemedre meg becslésekre hagyatkozol, és szigorúan csak a h˝osök és az o˝ rültek vágnak neki sötétedés után egy vadon fölötti nyolcszáz kilométeres repülésnek. Fél órával kés˝obb odakint bekászálódtunk egy általam nem ismert gyártmányú autóba; biztosan nem amerikai volt. Mafuta ült elöl, a vezet˝o mellett, és a bal térde mellett jól láthatóan ki volt támasztva egy karabély. Ezzel adjuk a cs˝ocselék tudtára, hogy nem vesszük jó néven

140

Úton vagyok az akadékoskodást, magyarázta Glen. Valódi baj esetén Mafuta valószín˝uleg marokfegyvert használt volna. Hosszú autózás vette kezdetét La Citén, az óriási nyomornegyeden keresztül, ahol a városlakók kétharmada él – egymást érték az alacsony viskók, melyeknek féltet˝os konyhájában nyílt t˝uzön készültek az ételek. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy innen ered a szörny˝u b˝uz, amely a repül˝otéren fogadott bennünket. Mikor a b˝uz okáról kérdeztem Glent, visszakérdezett, hogy jártam-e már nagy szeméttelepen. Be kellett vallanom, hogy ebben az élvezetben addig még nem volt részem. – Egyszer˝uen fogalmazva – mondta –, ég a szemét. – És ? – La Citében a szemetet égetik a f˝ozéshez. Ha egy csomó ember f˝oz ég˝o szemét fölött, akkor sokáig veled marad a b˝uz. Erre nem volt mit felelnem; a nyelésre összpontosítottam. Fura, de nagyon sok bár és éjszakai klub volt La Citében – a legtöbbjük a szabad ég alatt m˝uködött, és majdnem mindben él˝ozene szólt, melyet én a legforróbb hangulatú hot salsának véltem. Elt˝un˝odtem, hogy abban a léleköl˝o nyomorban hogyan képesek az emberek olyan hamisítatlan vadságú, izgalmasan szórakoztató zenét játszani; aztán arra gondoltam, hogy a zenéjük talán a léleköl˝o nyomor ellenszere. A zene rám tett hatását észrevéve Glen megjegyezte (szerintem némi gúnnyal), hogy Kinshasa Afrika él˝ozenei f˝ovárosa. Nem fogott el a kísértés, hogy közelebbr˝ol is lássam és halljam. Fél órával kés˝obb még mindig a közelében sem jártunk a városközpontnak, ahol a kormányépületek, a múzeumok és az európai jelleg˝u boltok vannak, de már egy jobbfajta nyomornegyedbe jutottunk; itt élt Glen, és itt töltöttem az éjszakát. Egy gyarmati id˝okb˝ol származó, valaha el˝okel˝o, de akkor már eléggé rozoga házban volt a lakása, ahol Kitoko nev˝u barátn˝ojével élt. Még itt is voltak nyílt t˝uz körül f˝oz˝ocskéz˝o embercsoportok, néhányon át is kellett másznunk, hogy a küls˝o lépcs˝on felmehessünk Glen második emeleti lakásába. Kitokót az els˝o pillanattól fogva kedveltem. Körülbelül huszonöt éves, sovány, nem valami szépség, de óriási, barátságos mosolya volt. Mafutához hasonlóan o˝ is csak lingala és francia nyelven beszélt, de rögtön megértette, hogy nagyon hiányzott már egy fürd˝oszoba; szerencsére volt náluk. Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy van egy olajkályhájuk – itt aztán nem fogunk szemetet égetni! Volt egy petróleumlámpájuk is (és mindent átható petróleumszag) arra az esetre, ha elmegy az áram, márpedig gyakran elment. Kitoko moambét készített – csirke és rizs földimogyoró és pálmaolaj mártással –, s az apró konyha megtelt csodálatos illatokkal. Glen megmutatta a félig rock and rollból, félig pedig aktuális zaire-i zenékb˝ol álló kazettagy˝ujteményét, majd megkért, hogy válasszak közülük. Utálom, mikor ezt csinálják az emberek, úgyhogy találomra felkaptam párat és a kezébe nyomtam. Zenehallgatás és a moambére való várakozás közben Glen elmondta, hogy akkor ismerkedett meg Kitokóval, amikor a Mabili Köztársaságnak végzett repül˝os és egyéb alkalmi munkákat. Kiderült, hogy Kitoko Luk feleségének az unokatestvérének a lánya – bevallom, halvány fogalmam sincs err˝ol a rokoni kapcsolatról. Egy belvárosi export-import cégnél dolgozott, emellett Luk intéz˝oembere, szervez˝oje és Kinshasában a szeme meg a füle volt. Artnak egy dologban igaza volt. Egészen Zürichig aludtam, nagyrészt Zaire-ig is, és Kinshasában kilenckor olyan voltam, mint aki készen áll egy egész éjszakás pókerpartira. Ám miután elfogyasztottam pár nagy pohár helyi sört vacsora közben és után, kezdtem elbágyadni, így

141

Úton vagyok aztán éjjel egykor már kész voltam szundítani. Nyolc órával kés˝obb az o˝ banánjukat és az én Oreo kekszemet ettük reggelire, majd Kitoko búcsúzóul mindkett˝onket megölelt. Mafuta lent várt minket a kocsival, és úgy értünk vissza a repül˝otérre, hogy nem raboltak ki, nem dobáltak meg, nem l˝ottek ránk, nem támadtak meg, nem bombáztak le, nem zúdítottak ránk ágyútüzet, nem fojtottak meg, nem gázosítottak el, nem vertek el, nem kerültünk keresztt˝uzbe, nem l˝ott ránk orvlövész, nem futottunk útelzárásba, nem dobtak ránk napalmot és nem állítottak elénk drótakadályt. Még csak vízzel töltött léggömböt sem hajítottak nekünk. Mindenesetre éjszaka valaki leszívta az üzemanyagot a helikopterb˝ol, pedig jól látható helyen állt a repül˝otéren, és egész id˝o alatt vigyázott rá egy reptéri szerel˝o, akit kifejezetten ezért fizettek le. Glen számára ez megszokott dolog volt; intézkedett, és egy óra késéssel útnak indultunk. Mikor már egyenletesen repültünk, Glen megjegyezte, hogy ezek után elmondhatom az otthoni barátaimnak, hogy találkoztam egy igazi kémmel. El˝oször azt hittem, saját magára céloz, de annak nem volt semmi értelme. Egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondtam: – Á, Mafutára gondolsz. ˝ csak izomember. Kitokóról beszélek. Az igazi kémek többsége – Nem, nem Mafutára. O nem olyan, mint amilyenekr˝ol a kémregényekben olvasol.

142

Lukombo Owona Bolambába összességében elég egyszer˝u volt eljutni: Kövesd a Zaire folyót nyolcszáz kilométeren át északkeleti irányban, fordulj balra a Mongalánál, és nyolcvan kilométer után meg is érkezel. Az els˝o rész könny˝u lenne; hatalmas a folyó, nagy és zavaros, mint a Mississippi. A mongalai bal forduló is könny˝u lenne – ha jelezné valami nagy emlékm˝u, mint mondjuk a Világkereskedelmi Központ. De ez nem az én gondom volt. Glen nyilván tudta valahonnan, hogy miként szúrja ki a Mongalát az es˝oerd˝obe néhány kilométerenként betér˝o majd onnan ismét felbukkanó többi mellékfolyó közül. Még ha nyílegyenesen odarepülhettünk volna, akkor is örültem, hogy nem tettük, mert lemaradtam volna a világ legklasszabb látványáról: egyfajta úszó faluról, amely Kinshasa és Kisingani közt jár oda-vissza. Amennyire ki tudtam venni, egy g˝ozhajó bárkákat tolt maga el˝ott, melyek annyira tömve voltak árukkal és emberekkel, hogy magukat a bárkákat nem is lehetett látni. Él˝o krokodilokat, tyúkokat és kecskéket, egy túlságosan kipárnázott kanapét és székeket szállítottak a folyón felfelé (közben tucatnyi ember ült rajtuk), de voltak még ott dobozok, batyuk, ládák, ruhabálák, egy rozsdás dzsip, egy rakás koporsó, egy pianínó. És mindenütt emberek, kisbabák és gyerekek; a n˝ok nagy zománcedényekben o˝ röltek valamit, mint kés˝obb megtudtam, maniókát. Az emberek f˝oztek, kereskedtek, szerencsejátékot u˝ ztek, bárkáról bárkára másztak. Minden bárkán volt egy italmérés, és éjjel-nappal szólt a zene, folyt a tánc. Az ország belsejéb˝ol mellékfolyókon eveztek le a keresked˝ok a folyón közleked˝o g˝ozöshöz – napokig is eltarthat, míg elérik. Útközben az emberek kikötnek a bárkáknál, banánt, halat, majmokat meg papagájokat adnak el, és zománcedényekkel, tálakkal, borotvapengével meg ruhákkal térnek vissza a falujukba. Glen azt mondta, hogy majdnem olyan az egész, mint egy falu : a gyerekek itt születnek és n˝onek fel, s ritkán hagyják el a g˝ozösb˝ol és a bárkákból álló szerelvényt, amely állandóan Kinshasa és Kisingani között ingázik. Azt kívántam, bárcsak Izmael is láthatta volna, mert nagyszer˝u példája volt annak, hogy nincs egyetlen helyes út az életre – olyan bizonyára nincs, amelyik mindenki ízlésének megfelel, de be kell vallanom, hogy én rendkívül vonzónak találtam. Csak mikor már nyolcszáz méterrel Zaire fölött szálltunk, akkor értettem meg, amit Glen mondott az es˝oerd˝o fölötti rádiónavigáció és id˝ojárás-el˝orejelzés nélküli éjszakai repülésr˝ol. Láthatártól láthatárig összefügg˝o erd˝otakaró húzódik, mely egészen a folyók partjáig ér. Ha egy viharban leszállásra kényszerül az ember, akkor két választása van: a lombok közé száll, vagy egyenest a folyóba. Az el˝obbi szinte biztos halált jelent, és az utóbbi sem sokkal biztatóbb. Nappal le lehetne szállni akármelyik folyó menti falu tisztásán, de éjjel egyik sem látszik. Becslésem szerint három órája kopácsolhattunk a leveg˝oben, amikor északra fordultunk a Mongala mentén. A mellékfolyón láttunk három fatörzsb˝ol vájt csónakot; rudakkal hajtották magukat lefelé, a Zaire irányába, hogy másnap kora reggel találkozzanak az úszó faluval, amint felúszik a Mongalára. Glen szerint yamgyökeret és szárított maniókát szállítottak; ez

143

Lukombo Owona utóbbi egy gyökér, melyet lisztté o˝ rölnek, majd a burgonyagombóc egyfajta trópusi megfelel˝ojét f˝ozik bel˝ole. Fél órával kés˝obb megpillantottuk Bolambát. El˝oször azt hittem, hogy Glen csak ugratott, és az igazi Bolamba valószín˝uleg ötven vagy hatvan kilométerrel feljebb van a folyón. De nem, nagyon is komolyan beszélt. Ez a baseballpálya méret˝u lepusztult kis falu volt a Mabili Köztársaság f˝ovárosa. Tudom, hogy hülyén hangzik, de sértve éreztem magam. Ha tudtam volna, hogy csak ennyi az egész, akkor azt mondtam volna: „Hé, ne engem küldjetek Bolambába, hanem Bolambát küldjétek hozzám.” A felháborodásomat látva Glen elmondta, hogy a gyarmati id˝okben jóval nagyobb város volt, és a csöppet sem megkapó látvány ellenére még mindig ez az egész vidék f˝o kereskedelmi központja. Az iskola játszóterén szálltunk le, és tucatnyi gyerek meg feln˝ott került el˝o, hogy lássa, kit vagy mit hozott Glen. Az egyik fiatal el˝olépett és Lobi néven, a miniszter segédjeként mutatkozott be, majd kérte, hogy kövessem az egy utcával arrébb lev˝o hivatali rezidenciára. Fölkapta a b˝oröndömet és a hátizsákomat, miel˝ott még felvehettem volna, és azt kérdezte: „Ez minden, amit magaddal hoztál?” Igennel feleltem, aztán elindultunk. Udvariasan, er˝os akcentussal beszélve megkérdezte, hogy kellemesen utaztam-e, és hogy „kielégít˝o” volt-e a kinshasai szállásom. Biztosítottam róla, hogy az volt, és ezzel véget is ért a beszélgetésünk. A Compound névvel illetett hivatali rezidencia egy gyarmati id˝okb˝ol fennmaradt épületegyüttes volt – kívülr˝ol nagyon kellemes látványt nyújtott, a kormányzati funkcióra pedig csak egy bronz dísztábla utalt a kapun. Az elüls˝o épület valójában úgy nézett ki, mint a washingtoni zaire-i nagykövetség kevésbé karbantartott kiadásban. Bementünk, Lobi bólintott valakinek a pultnál, felkísért a második emeletre, megmutatta, hogy hol találok fürd˝ot, majd leültetett egy padra. – A miniszter tudja, hogy megérkeztél – mondta –, hamarosan érted jön. Addig bepakolok a szobádba. Rendben van? Igennel válaszoltam, o˝ pedig elt˝unt a folyosón. Tíz perc múlva visszajött, és meglep˝odött, hogy még mindig ott ültem. – Még nem jött érted a miniszter? – kérdezte, szerintem fölöslegesen. Mondtam, hogy nem. Közölte, hogy megnézi, mi tart ennyi ideig, aztán elt˝unt egy folyosói ajtón keresztül. Körülbelül három perc múlva kidugta a fejét a folyosóra, és odaintett. – Telefonon beszélt – mondta Lobi –, de most már fogad téged. Keresztülvezetett egy küls˝o irodán – olyan volt, mintha egy titkárnak tervezték volna, csak éppen nem volt benne titkár –, és onnan beléptünk egy szobába, ahol kétségtelenül Luk Owonát pillantottam meg, amint felkelt a székéb˝ol és el˝oírásosan meghajolt. – Isten hozta Bolambában, Miss Gerchak – mondta nem éppen szívélyes hangon, majd hellyel kínált. Érdekl˝odésnek nem sok jelét mutatva végigment a szokásos remélem, hogy kellemesen utazott és kielégít˝o szállást kapott Kinshasában hantázáson, aztán pedig rögtön a tárgyra tért. – Ha jól tudom – mondta, miközben lenéz˝oen nézett rám vastag szemüvege mögül –, segítséget szeretne kapni egy síkvidéki gorilla elhelyezéséhez. Miközben ott ülve a szavait hallgattam, rájöttem, hogy Art Owens mennyire rosszul mérte fel ezt a helyzetet. Már abból rájöhettem volna, hogy Luk nem jött ki elém a kinshasai repü-

144

Lukombo Owona l˝otérre (és valószín˝uleg soha nem is állt szándékában kijönni). Már abból rájöhettem volna, hogy nem jött ki elém egy utcával odébb, mikor leszálltunk a helikopterrel – a fejét sem dugta ki a folyosón, és még csak ki sem lépett az asztala mögül, amikor üdvözölt. Mostanra azonban már kétségtelenül rájöttem. Akármit is hitt Art, Luk testvére nem volt a barátunk. Nem tudtam, hogy vajon ellenség-e, de semmi esetre sem volt a szövetségesünk. Alig három másodperc alatt teljesen bepipultam – egyrészt Art vaksága, másrészt Luk viselkedése miatt. Teljesen kijöttem a sodromból, és olyankor nagy hülyeségekre vagyok képes. A következ˝o lépésemet egyesek merész és bátor tettnek vélhetik, de nekem nincsenek ilyen illúzióim. Színtiszta hülyeség volt. Mondtam, hogy tudtommal neki és a testvérének nem ugyanaz az apjuk. Láthatóan megzavarodott ennek a személyes körülménynek az említését˝ol, de elismerte, hogy így igaz. Azt feleltem: – Artot az apja bizonyára megtanította az illemre. Luk teljesen mozdulatlanul ült körülbelül húsz másodpercig, miközben azon gondolkodott, hogy miféle jogon hoztam fel ezt, aztán mikor rájött, fekete arca hamuszürkére váltott. Rögtön azt kívántam, bárcsak halott volnék. Rögtön azt kívántam, bárcsak otthon volnék, vagy legalább már a helikopterben ülnék. Rögtön elképzeltem, hogy elvisznek kivégezni. Olyan meredten nézett rám, mintha éppen o˝ is elképzelte volna, hogy elvisznek kivégezni. Én is meredten néztem rá – ennyit legalább én is tudok. Az emberek akkor támadnak rád, amikor futni kezdesz. – Hogy merészel bejönni a hivatalomba és sértegetni – mondta végül h˝uvös hangon. – Maga hogy merészel ilyen barátságtalanul viselkedni a testvére barátjával, aki tizenháromezer kilométert utazott, hogy egy szívességet kérjen – mondtam hideg hangon. Tényleg olyan késztetést éreztem, hogy a barátságtalan szót használtam? Nem esküszöm meg rá, de kétségtelenül nagy késztetést éreztem. ˝ engem bámult, én pedig o˝ t. Hamarosan az az érzésem támadt, hogy felcserél˝odtek a O szerepek. Most már o˝ kezdte egyre inkább azt kívánni, hogy bárcsak halott volna. Lesütötte a szemét, és akkor tudtam, hogy hihetetlen, de gy˝oztem. Lehet, hogy nem szereztem egy életre szóló barátot, de nagyobbat taszítottam rajta, mint o˝ rajtam. Csak ültünk ott. Nyilván nem tudta, mihez kezdjen, nekem meg természetesen halvány fogalmam sem volt arról, hogy én mihez kezdjek. Épp most sértettem meg halálosan valakit, akinek hatalmában állt végezni velem – és kénytelen volt lenyelni ezt. Egyikünk sem tudott továbblépni. Végül kétségbeesésemben azt mondtam: – A testévre azt üzeni, hogy hiányzik neki; és Afrika is. Ez persze mer˝o kitaláció volt. Sosem mondott ilyesmit, még csak hasonlót sem. – Azt kötve hiszem – válaszolta. Vállat vontam, mintegy azt mondva: „Mit kezdhet az ember egy ilyen hülyével?” – Jól van a testvérem? – Jól boldogul – feleltem félreérthet˝oen. A kérdése és a válaszom egy nyílt háború elkerülését jelentette. Egy újabb meglehet˝osen hosszú szünet után azt mondta:

145

Lukombo Owona – Fogadja el a bocsánatkérésemet. . . és legyen szíves elmagyarázni, hogy mir˝ol is szól ez a gorillával kapcsolatos ügy. – Arra gondoltam, hogy ügyesen összehozta a bocsánatkérést meg a kérését. Így megkímélte magát a megbocsátásomra való várakozástól. Mindenesetre a hangjából kit˝unt, hogy „ez a gorillával kapcsolatos ügy” szerinte csak valami fontosabb dolgot takart. Kénytelen voltam némileg változtatni a történeten, mellyel Bolambába jöttem. Ha elmondom neki az igazat, miszerint Art egyszer˝uen csak vissza szeretne telepíteni ide egy gorillát, akkor Luk ezt figyelemre sem méltó dologként félresöpörheti. Határozottan ez a benyomás támadt bennem. Hogy elkerüljem ezt a végkifejletet, mindent a feje tetejére állítottam, és azt mondtam neki, hogy én szeretném visszatelepíteni a gorillát. Vagyis nem Art használt engem a saját célja elérése érdekében, hanem én használtam o˝ t az én célom érdekében. Merész és katasztrófával fenyeget˝o lépés volt, mert alig öt másodpercem volt annak eldöntésére, hogy vajon van-e valami értelme így a történetnek. Luk olyasféle értelmet látott benne, amelyet hat hónapnyi töprengés után sem tudtam volna megjósolni. Láttam, amint megjelent a tekintetében ez az értelem. Láttam átsuhanni a testén, amint testének minden molekulája átrendez˝odött az új valóságnak megfelel˝oen. Art megbolondult, gondolta Luk ebben az izgalmas pillanatban. Pontosabban, Art belém bolondult. Luk képzeletében a másodperc tört része alatt csábító nimfácska lett a mosdatlan, fáradt utazóból. Semmit sem tudtam tenni ez ellen – és különösebben nem is akartam. Luk fejében minden tisztázódott. Volt egy gorillám (Isten tudja, hogy honnan vagy miért), amelyet vissza akartam telepíteni Közép-Afrika nyugati vidékén egy es˝oerd˝obe. Art képtelen volt megállni, hogy ne segítsen ebben. Nem utazhatott ide személyesen elintézni, ezért jöttem én. Ez a nagy felhajtás és a sok kiadás nem a gorilla kedvéért volt – képtelenség is lenne. Az én kedvemért volt. Ez már olyasmi, amit Luk is megérthetett. . . így hát hagytam, hogy megértse. A Lukkal való találkozó után a szobámba kísértek; nem volt valami nagy szám. Felakasztottam a ruhát, melyet a Mokonzi Nkemivel való találkozáskor viselek majd, és megpróbáltam kisimítani a felt˝un˝obb gy˝ur˝odéseket. Egész mutatós kis darab volt, nem éppen a kedvenc stílusom, de (újra meg újra) elmondták, hogy rettenetesen mal a propos lenne farmerben és pólóban találkozni a köztársasági elnökkel. A folyosó végén lev˝o fürd˝oben majdnem úszni lehetett a kádban ; csodás, hosszú fürd˝ot vettem, aztán szunyókáltam egyet. Mivel nem sokan beszéltek angolul a környéken, Csak Glen tanácsadómmá lépett el˝o aznap este. Ültetéses álló rendezvényt tartottak egy bálterem formájú helyiségben, de megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem az én tiszteletemre. Épp ellenkez˝oleg, Nkemi esténként ˝ meg Luk ritkán voltak így szokott eszem-iszomot tartani lényegében az egész kormánynak. O jelen, mert úgy érezték, hogy a nagyf˝onökök jelenléte kedvét szegheti az alacsonyabb rend˝ueknek. Ma este (mint mindig) harminc vagy negyven embert vártak – az ott dolgozókat és a családjaikat, a csecsem˝okt˝ol a dédszül˝okig. Glen figyelmeztetett, hogy akár tetszik, akár nem, a jelenlétem felt˝unést fog kelteni, és keltett is, különösen a gyerekek meg a fiatal feln˝ottek körében. Kérdez˝ok hada vett körül, Glen pedig szólt, hogy jobb, ha egyszerre elégítem ki az egész csoport kíváncsiságát, mert különben egyenként fognak kérdez˝osködni egész este, és újra meg újra ugyanazt fogják kérdezni. Természetesen kíváncsiak voltak a jelenlétem okára, én pedig elmagyaráztam, hogy az elnökhöz jöttem. Aztán persze azt szerették volna tudni, hogy miért találkozom vele. Glen lefordította a kérdést, aztán a tanácsát megfogadva azt válaszoltam, hogy err˝ol nem beszélhetek.

146

Lukombo Owona Tudni akarták, hogy pontosan hová valósi vagyok, miféle hely az, minden részlet érdekelte o˝ ket. Kíváncsiak voltak a zaire-i ételekr˝ol, a zaire-i zenér˝ol, a zaire-i utakról és a zaire-i id˝ojárásról alkotott véleményemre. Tudni szerették volna, hogy Amerikában mik mennek a tévében, de elakadtam a szituációs komédia magyarázatánál. Megkérdeztem t˝olük, hogy Zaireban mik mennek a tévében, mire egy nagyot nevettek. Glen elmagyarázta, hogy Mobutu meg van o˝ rülve a profi birkózásért, úgyhogy f˝oleg ez látható a tévében. Néhány id˝osebb kérdez˝o arra volt kíváncsi, hogy mit gondolok az Egyesült Államok Líbiát, Izraelt és Iránt érint˝o politikájáról. Nem foglalok véglegesen állást, válaszoltam, és kértem Glent, hogy magyarázza el nekik, hogy csak viccelek. Szerinte nem fogják megérteni, mondta, és igaza lett. A Mabili Köztársaság történelmér˝ol szerzett szokatlanul jó (egy turistához képest jó) ismereteimmel kárpótoltam o˝ ket, ami láthatóan nagy örömet okozott nekik. Glen körülbelül egy óra múlva pihen˝ot rendelt el, hogy ehessünk valamit. Körbevezetett az asztalok körül, melyeken mintegy ötven fogás lehetett – legtöbbjüket még Glen sem ismerte. Kiválasztott öt-hat ételt, melyet ismert és amelyr˝ol úgy tartotta, hogy ízleni fog nekem, majd próbaképpen még megkóstoltatott velem másik öt-hat ételt is – semmi furcsát, semmi szörnyen egzotikusat, így aztán nem tudtam meg, hogy a sült termesz íze tényleg olyan-e, mint a pattogatott kukoricáé. Mind nagyon finom volt. Úgy értem, szokatlan volt olyan ételeket enni, amelyeknek ízük is van, ellentétben az amerikai ételekkel, melyeknek nincs saját ízük, így hát valami ízt kölcsönöz nekik az ember – sóval, paprikával, szójaszósszal, mustárral vagy citromlével. Glen tanácsára megkóstoltam valamit, ami utólag füstölt majomnak bizonyult. Szerintem arra számított, hogy kiborulok t˝ole. Nem volt valami lelkesít˝o dolog, de nem borultam ki t˝ole.

147

Mokonzi Nkemi A Luk Owonánál történt szerdai meghallgatásom elég világos célt szolgált. A koholmányunkban, melyet megpróbáltunk elhitetni velük, az o˝ szerepe az volt, hogy „kitalálja, mit akarok”, és így felkészíthesse Mokonzi Nkemit a csütörtöki találkozónkra. Nkemi tudomása szerint a kérésemnek a világon semmi köze sincs Art Owenshez, aki nem kívánatos személy volt, s akinek a nevét senki sem említhette. A Nkemivel való találkozó elvileg nagyon egyszer˝uen zajlott volna. Besétálok, váltunk néhány udvarias szót, majd elmagyarázom érkezésem célját. Erre Nkemi bizonyára azt felelné, hogy igen, miért is ne, én megköszönném, elbúcsúznánk, és elindulnék haza. Mindenki számára tökéletesen világos volt, hogy így lesz. Nkeminél volt egy fogadószoba, benne egy igazi titkárral. Miután az én h˝uséges Lobim elment (Glen állítása szerint a neve lingala nyelven egyszerre jelent „tegnap”-ot és „holnap”-ot), leültem, majd tíz percnyi várakozás után Nkemi színe elé vezettek. Az o˝ hivatala annak módja szerint nagyobb és el˝okel˝obb volt Luk hivatalánál, de számomra maga a férfi jelentette igazi meglepetést. Nem tudom miért, de egy egyenes tartású, alacsony, izmos emberre számítottam – más szóval egy f˝ovezérre. Nkemi ezzel ellentétben magas, nyurga, lejt˝os vállú tudós volt sötét öltönyben, fehér ingben, sötét nyakkend˝ovel. Szemüveget is viselt, de levette, és azzal intett, hogy foglaljak helyet az asztala el˝ott. – Iszik velem egy kávét? – kérdezte. A tétovázásomat látva megnyugtatott, hogy tisztított vízb˝ol készül. Nagyon kedves, mondtam, bár o˝ szintén szólva legszívesebben kihagytam volna. Mindenki másnál részletesebben érdekl˝odött az utazásom kellemessége és a kinshasai szállásom megfelel˝o volta fel˝ol. Még szaporította is a kérdéseket: az ottani szállásomról és az el˝oz˝o esti vacsoráról kérdezett, amelyet o˝ furcsa módon fogadásnak nevezett. Hamarosan megérkezett a kávé és elérkezett a kávéivás ideje. Aztán végre rátértünk a tárgyra. Azt mondta, igazán sajnálattal siettet, de hívást vár Párizsból pár percen belül. Erre azt válaszoltam, hogy megértem, semmi gond. Elmondta, hogy Mr. Owona nagy vonalakban már ismertette vele a tervet. Megkért, hogy számoljak be róla részletesen is. Elérkezett a nagy pillanat. Az Izmael nev˝u gorilla, magyaráztam neki, igazi híresség Amerikában, pont mint a Gargantua nev˝u gorilla volt egy korábbi nemzedék számára. Gargantua végül fogságban halt meg, de sok minden változott azóta az amerikai állatbarátoknál. Nagyon szerették volna, ha Izmaelt szabadon engedik a vadonban, és a tulajdonosai hajlandók voltak belemenni ebbe – nemcsak megválnak egy nagyon sok pénzt ér˝o állattól, hanem sokat is költenek arra, hogy visszatérhessen a Közép-Afrika nyugati részén lev˝o otthonába. Mindössze ahhoz kérünk segítséget, hogy el tudjuk juttatni Izmaelt Kinshasából a Mabili Köztársaságnak addig a helyéig, ahol szabadon engedjük. Nkemi udvarias érdekl˝odést mutatva megkérdezte, hogy szerintem képes lenne-e szabadon maradni a vadonban egy egész életében fogságban élt állat. Egyike volt ez azoknak a kérdéseknek, amelyekre felkészítettek.

148

Mokonzi Nkemi – Ha ragadozó volna, akkor nem – feleltem. – Egy egész életében fogságban élt kifejlett oroszlán szinte bizonyosan nem lenne képes vadászni, hogy életben maradhasson a vadonban. De egy gorillához hasonló gy˝ujtöget˝o állatnak a megfelel˝o él˝ohelyen nem jelent nehézséget az életben maradás. Ennek ellenére a gondozói vele maradnak, amíg sikeresen meg nem telepedik. Ha nem képes erre, akkor vagy vissza kell hozniuk, vagy kíméletesen végezniük kell vele. – Ez utóbbi részt nem szívesen említettem, de el kellett mondanom. Nkemi ezután arra volt kíváncsi, hogy magunk mögött tudjuk-e valamelyik nemzetközi természetvédelmi csoport, például a Természetvédelmi Világalap támogatását vagy legalább a hozzájárulását. Piros pontot adtam Artnak, aki megjósolta ezt a kérdést. Nkemi arra pályázott, hogy esetleg jut neki néhány f˝ocím a világsajtóban. Mondtam neki, hogy egyel˝ore nem folyamodtunk ilyesféle támogatásért és hozzájárulásért, de ha ez gondot okoz, akkor örömmel megtesszük. Nkemi megkérdezte, hogy miért gyereket küldtek erre a feladatra. Szerintem ez volt a koholmányunk egyik gyönge pontja, de nem volt más választásom, mint elhadarni, amit kiötlöttünk. Országos versenyt tartottak az iskolákban, melyet az a tanuló nyer meg, aki az Izmael hazatérését pártoló legjobb dolgozatot írja. Én voltam a nyertes, és jutalmul ezt az utat kaptam, valamint a felel˝osséget, hogy a Mabili Köztársaság elnökének segítségét kérjem. Nkemi láthatóan nem volt nagyobb véleménnyel err˝ol a gyönge mesér˝ol, mint én, de szó nélkül hagyta. – Mondja csak, Miss Gerchak – szólalt meg egy kis id˝o után. – Maga szerint mi okom lenne teljesíteni a kérését? – Reményem szerint a jó tettre kínálkozó alkalom önmagában is elég ok. Helyeselve bólintott rá erre a diplomatikus válaszra, de ezzel még nem volt vége. – Tegyük fel azonban – folytatta –, hogy a jó tettre kínálkozó alkalom önmagában nem elegend˝o. – Rendben van – mondtam. – Tegyük fel. Kérem, mondja meg, hogy mi lenne elegend˝o. A fejét rázta. – Nem megvesztegetésre vadászom, Miss Gerchak. Szeretném, ha felmutatna valamit ebb˝ol a vállalkozásból, amiért érdemes fáradoznom, mert o˝ szintén szólva most még semmit sem látok benne. Egészen nyersen fogalmazva: mi hasznom nekem ebb˝ol? Vagy ha nekem semmi hasznom nincs bel˝ole, akkor mit nyer vele Mabili; vagy Afrika? Nem vagyok egy szörnyen kapzsi ember, de valamiféle fizetséget természetesen elvárok az együttm˝uködésemért cserébe. Maga megkapja, amit maga akar. Az állat tulajdonosai megkapják, amit o˝ k akarnak; máskülönben nem tennék ezt, err˝ol biztosíthatom. És ha igaz, amit elmondott, akkor Amerika állatbarátai is megkapják, amit akarnak. Ennyi ember közül miért pont én ne kapjam meg, amit akarok? Ez kétségtelenül pokolian igaz meglátás volt, és mivel halvány g˝ozöm sem volt, hogy miként válaszoljak neki, máris láttam, ahogy kudarcba fullad az egész küldetés. Elfogott a rémület, leblokkolt az agyam. – Az a gond – mondtam –, hogy nem tudom, mit szeretne. Megint megrázta a fejét, ugyanúgy, mint az el˝obb – fájdalmasan, szomorúan. – Nem az a kérdés, hogy mit akarok, Miss Gerchak. Ha az állat visszatelepítése iránti óhajáról értesülvén meghívtam volna magát ide, hogy meggy˝ozzem, fogadja el a segítségemet, akkor bizonyára hallani szeretné t˝olem, hogy mégis miért az én segítségemet fogadja el inkább, és ne valaki másét. Tudni szeretné, hogy ha nekem mond igent (nem valaki másnak),

149

Mokonzi Nkemi akkor az magának miért jó. És én elmondanám magának, mert már a kezdetek kezdetén végiggondoltam volna, még miel˝ott meghívtam volna ide. Tátott szájjal bámultam rá, mint egy fajankó. – Maga egy bájos ifjú – folytatta Nkemi –, és kétségtelenül egy bájos dolgozatot írt, de attól tartok, hogy a szervez˝ok okosabban tették volna, ha olyasvalakit küldenek, aki járatos az efféle dolgokban. – Sok ember fog csalódni – vetettem fel gyöngén. – A boldogításuk nem az én dolgom. – De olyan keveset kérünk! – kiáltottam remeg˝o hangon. Vállat vont. – Ha keveset kér, akkor persze keveset is kell ajánlania. Ám a keveset kérés aligha igazolja, hogy semmit sem nyújt. Szerencsére ekkor betoppant Nkemi titkára a Párizsból érkez˝o telefonhívás hírével. Nkemi megkérdezte, hogy nem bánnám-e, ha kint kellene várnom pár percig. Hogy bánnám-e? Úgy siettem kifelé, mintha lángokban állt volna a cip˝om. Fogalmat alkothatsz a hangulatomról, ha elmondom, hogy fontolóra vettem Art felhívását. A számításom alapján odahaza reggel fél öt volt, így legalább otthon találtam volna. A gondot csak az jelentette, hogy se azt nem tudtam, hogy mennyi id˝om van, se azt, hogy mennyi id˝o alatt tudom elérni. Jobbnak láttam, ha a pánikomon úrrá léve el˝oállok valami ragyogó, de számomra akkor még elképzelhetetlen válasszal. ˝ volt az értelmi szerz˝oje az iménti Különben is ismertem már Art véleményét a témáról. O érvelésnek : Nem kérünk nagyon sokat, miért ne adná meg? Ez az érv cs˝odnek bizonyult. Izmael semmit nem mondott err˝ol, de ha mondott volna, akkor mi lett volna az? Különös, nem tudtam, hogy miféle érvvel állna el˝o, de azt tudtam, hogy miként állna el˝o vele. Elmondana egy történetet – egy mesét. Egy mesét egy királyról és egy segítséget kér˝o külföldir˝ol. . . Egy királyról, akit˝ol valaminek a helyreállításához kérnek segítséget, de nem látja be, hogy ez a helyreállítás önmaga jutalma. . . Magam el˝ott láttam, ahogy Izmael percek alatt kitalál egy használható mesét. Meg lehet csinálni. A gondot a megfelel˝o összetev˝ok megtalálása és összeillesztése okozta. . . Egy gyöngyre gondoltam. Egy aranypénzre. E bemelegítést követ˝oen merészen a fülben lev˝o egyensúly-érzékel˝o szervek után vetettem magamat; ha tudtam volna annak az átkozott izének a nevét, akkor ki is tarthattam volna mellette. Végül eszembe jutott egy ötlet, amely szerintem éppen annyira jó volt, mint akármelyik más, amelyik valószín˝uleg eszembe jutott volna, így elkezdtem kidolgozni. Körülbelül öt perccel kés˝obb készen álltam visszamenni Nkemihez, o˝ pedig készen állt fogadni. – Szeretnék elmondani egy történetet – mondtam, mikor ismét helyet foglaltam. Nkemi apró fintorral jelezte, hogy ez érdekes és szokatlan megközelítés, úgyhogy folytassam. – Egy napon egy herceget megzavart a palotájában egy külföldi látogató, aki szívességet jött kérni. A herceg beljebb hívta a látogatót egy terembe, és megkérdezte, hogy miféle szívesség miatt jött. „Szeretném, ha kinyitná a várkaput, hogy behozhassak egy lovat az istállójába” – mondta az idegen. „Miféle lovat?” – kérdezte a herceg.

150

Mokonzi Nkemi „Egy szürke cs˝odört, felség, melynek fekete csillag van a homlokán.” A herceg szemöldökráncolva azt mondta: „Volt egy ilyen ló apám istállójában, amikor még fiú voltam. Egy végzetes t˝uzben azonban több más lóval együtt elt˝unt.” „Akkor hát kinyitja a kaput, hogy behozhassam az istállójába a lovat?” „Nem értem, miért tennék ilyet – válaszolta a herceg. – Bocsásson meg a nyersségemért, de mi hasznom származna nekem ebb˝ol a szívességb˝ol?” „Azt hittem, tudja, felség – mondta az idegen. – Ez ugyanaz a ló, amelyik akkor t˝unt el az édesapja istállójából, amikor felséged még fiú volt. Olyasmit hozok vissza, aminek eleve itt van a helye.” Nkemi elmosolyodott, és bólintott, mintegy azt mondva: „Folytassa.” – Nem arra kérjük, hogy valami olyasmir˝ol gondoskodjanak, ami a miénk – mondtam neki. – Valami olyasmit szeretnénk visszahozni, ami magukhoz tartozik. Nkemi mosolyogva bólintott. – Látja ? Én magam is felfedezhettem volna ezt az el˝onyt némi gondolkodással. De a maga kötelessége volt megmutatni, nem pedig az enyém felfedezni. Meglehet˝osen udvariatlan volt velem, amikor azt várta, hogy a kérésében megtaláljam a magam hasznát; ugyanakkor tudom, hogy személy szerint nem akart udvariatlan lenni. – Értem – mondtam –, és tökéletesen egyetértek mindezzel. – Természetesen örömmel együttm˝uködöm magukkal a különös kis vállalkozásukban. Mr. Owona megtesz minden szükséges intézkedést. Ezzel aztán felállt, majd búcsúzásképpen kezet nyújtott. Nyolc órával kés˝obb már Zürich felé repültem.

151

Remek id®zítés Egy hosszú, unalmas atlantai várakozás után péntek éjfél el˝ott már otthon voltam – otthon, de kábultan. Anyám ágyba tett. Nem voltam valami barátságos hangulatban, amikor másnap reggel nyolckor azzal ébresztett, hogy Mr. Owens értem jön. Jól jött volna még hat órányi eszméletlenség, de felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, és a reggeli után id˝oben odakint voltam ahhoz, hogy ne kelljen bejönnie és udvarias szavakat váltania anyámmal. Körülbelül másfél órás út várt ránk a cirkuszig, amely ezúttal két várossal északabbra költözött. Miután minden részletre kiterjed˝oen beszámoltam neki az afrikai kalandomról, megkérdeztem t˝ole, hogy mi a helyzet. – Két dolog is történt a távozásod óta – mondta. – Az egyik az, hogy Izmael csúnyán megfázott, és attól tartok, hogy tüd˝ogyulladása lesz. Nem sok állatorvos tud gorillát kezelni vagy nekilátni a kezelésnek, de találtam egyet, és éppen úton van egy ment˝okocsi a cirkusz felé. Csak annyit akartam kérdezni: „Rendbe jön, ugye?” De elég jól ismertem Artot; ha meg tudott volna nyugtatni valamivel, akkor már megtette volna. Nem látszott szörnyen nyugtalannak, be kellett érnem ezzel. – Mi a másik dolog? Rövid, keser˝u nevetést hallatott. – A másik dolog az, hogy Alan Lomax a nyomunkra bukkant. – Figyelj – mondtam –, el kell mondanod, hogy mi ez az egész Alan Lomaxszel kapcsolatban. Tudom, Izmael nem szeretne beszélni róla, de ez neked még nem ad okot a hallgatásra. Art szótlanul vezetett amíg némileg átgondolta a problémát. Végül azt mondta: – Izmael id˝onként olyan tanítványokkal találkozik, akik nem hajlandók elválni t˝ole. Akik. . . maguknak akarják. Izmael ett˝ol halálra rémül; alapos okkal, ami azt illeti. – Miért mondod ezt? – Gondolj bele. Ha egyszer a tiéd egy állat, akkor nézzünk szembe a ténnyel: teljes hatalmad van felette. – Igen, de Izmael nem Alan tulajdona. – A lényeg pont az, hogy magának akarja. Tegnapel˝ott ezer dollárt ajánlott fel érte nekem. – Uram Isten! – nyöszörögtem. Sikítani akartam. Darabokat akartam kiharapni a m˝uszerfalból. – Mit mondtál neki? Art vigyorgott. – Hogy kétezer-ötszázért szó lehet róla. – Ezt meg miért mondtad? – kérdeztem ingerülten. – Szerinted mit kellett volna tennem? Fenn kellet tartanom a látszatot, hogy számomra Izmael csak egy állat a gy˝ujteményemben. – Igen, értem. – Ne feledd, hogy Alan a saját szemszögéb˝ol nézve valami egészen csodálatra méltó dolgot tesz. Megpróbálja kimenteni Izmaelt egy borzalmas helyzetb˝ol.

152

Remek id˝ozítés – Nem mondta meg neki Izmael, hogy nem kell megmenteni? – Szerintem bizonyára megmondta. De azt nem meri elmondani, hogy miért nem kell megmenteni. – Miért nem meri? – Gondolj bele, Julie. Magadtól is kitalálod. Töprengtem egy ideig, de semmire sem jutottam. Azt kérdeztem: – Alan szerint hogyan került Izmael a cirkuszhoz? – Fogalmam sincs. Csöndben autóztunk egy darabig. Végül megszólaltam: – Szerinted mi lesz a következ˝o lépése? – Alané ? Azt hiszem, hazamegy és annyi pénzt teremt el˝o, amennyit csak tud. Amint képes lesz meglóbálni a szemem el˝ott a készpénzt, a kapzsiság miatt dróton rángathat. – De Izmael akkor még mindig itt lesz, nem? – Á, dehogy; kivéve, ha Alan nagyon gyorsan képes lépni. Izmael pár órán belül távozik, és maga a cirkusz is máshol lesz hétf˝on ilyenkor. Ebben a pillanatban értünk be egy félúton lev˝o városkába, és kutya legyek, ha nem magát Alan Lomaxet láttam beállni egy benzinkúthoz. Egy szerel˝ovel egy Carter-kormány idejéb˝ol származó Plymouth motorházát nézegették. – Motorproblémának látszik – jegyezte meg Art. – Igen. – Talán csak egy kis piszok került a h˝ut˝oventilátorba. – Gondolod? – Hát, lehetséges – válaszolta Art. Kíváncsian néztem rá. – Egy újra lesz szüksége? – Ó, igen, végül igen – felelte. – Sajnos ilyen isten háta mögötti helyen nem könny˝u pótalkatrészt kapni, f˝oleg nem vasárnap. Ha lassan vezet, akkor talán h˝ut˝oventilátor nélkül is haza tud vele vánszorogni, de túl kés˝o lesz ahhoz, hogy még ma megjavítsák neki. – Balszerencse – mondtam.

153

Isten veled, Izmaelem ! Szörnyen és nyomorúságosan nézett ki abban az átkozott ketrecben, ahogy szipogott meg nyöszörgött, ahogy össze-vissza állt a sz˝or a testén, de nem volt elesett, és egyáltalán nem mutatkoztak rajta az elenyészés jelei. Valójában egészen ingerlékeny és rosszkedv˝u volt, márpedig nem lett volna az, ha közel állt volna a lelke kileheléséhez. Az afrikai kalandom részleteit hallva azon bosszankodott, hogy Arttal mennyire rosszul mérték fel Luk Owonát és Mokonzi Nkemit. – A szabály úgy szól, hogy „reméld a legjobbakat, de készülj fel a legrosszabbra”, mi pedig csak a legjobbakat reméltük – mondta. – Egy hónapja nem tanítok, és máris hanyatlásnak indultam. Másrészt viszont jót mulatott a Nkeminek kitalált mesémen a szürke cs˝odörr˝ol. – Említetted egy ötletedet a bels˝o füllel kapcsolatban. Mi az ördög volt az? – Hát, tudod, van ez a kis izé a bels˝o fülben, ami segít az egyensúly fenntartásában. Arra gondoltam, hogy. . . a gonosz varázsló kilopja a herceg füléb˝ol a keresztel˝ojén, vagy valami ilyesmi, így aztán egész életében tántorogva jár; na meg a gyerekei és az unokái is. Egy napon aztán a varázsló unokája beállít a várba, és azt mondja a királynak: „Nézze, visszaadom magának ezt a kis izét.” Mire a király így szól: „Mihez kezdjek vele? Mi hasznom abból, ha elfogadom ?” Aztán a varázsló unokája megmagyarázza neki. – Egy kissé. . . er˝oltetett – szólt Izmael habozva. – Pontosan. Ezért választottam a lovat. – Jó tanár lesz bel˝oled – mondta Izmael, s ezen meglep˝odtem. – Tehát az legyek? – Nem hivatásos tanárról beszélek – mondta. – Mindannyiótoknak tanároknak kell lennetek, akár ügyvédek vagytok, akár orvosok, akár t˝ozsdeügynökök, akár filmkészít˝ok, akár gyárosok, akár a világ vezet˝oi, akár diákok, akár gyorséttermi szakácsok, akár utcasepr˝ok. Csak egy megváltozott gondolkodású emberekb˝ol álló világ menthet meg benneteket; márpedig az emberek gondolkodásának megváltoztatására mindegyik˝otök képes, függetlenül a kilétét˝ol vagy a helyzetét˝ol. Alannek azt mondtam, hogy érjen el száz embert, de o˝ szintén szólva egy kicsit kezdtem türelmetlen lenni vele. Persze semmi rossz nincs abban, ha száz embert érsz el, de ha ez nem megy, akkor érj el tízet. És ha nem tudsz elérni tízet, akkor érj el egyet; mert az az egy egymilliót érhet el. – Én egymilliót fogok elérni – mondtam neki. Egy darabig nézett rám, majd azt felelte: – Azt elhiszem. – Afrikában is tanítani fogsz? – kérdeztem. – Nem, nem, egyáltalán nem. Talán egyszer írok majd neked egy levelet, de máskülönben nem fogok részt venni ilyesmiben.

154

Isten veled, Izmaelem! – Akkor mihez kezdesz? – Az es˝oerd˝o legsötétebb, leglombosabb, legtávolabbi zugába vonulok, és megpróbálok csatlakozni a fajtám egy törzséhez. Nem szeretnélek aggasztani, de fölösleges elhallgatni a tényt, hogy a fajunk valószín˝uleg már nem sokáig marad fenn a vadonban. Természetesen azonban új eszközökkel látok neki a probléma megoldásának. – Vagyis? – Vagyis ha azt hallod, hogy szabadon van még egy vén ravasz ezüsthátú, akire valahogy senki sem tud hálót dobni, akkor tudni fogod, hogy én vagyok az. Art nemsokára beugrott a ment˝okocsi érkezésének hírével. Megkérdeztem Izmaelt, hogy elkísérhetem-e. – Inkább ne gyere, Julie. Holnap sem lesz könnyebb elbúcsúzni, mint ma. Benyúltam a rácsok között, és úgy fogta meg a kezemet, mintha egy könnyen kipukkadó szappanbuborék lenne.

155

Az élet megy tovább Akármilyen hihetetlennek is t˝unik, hétf˝o reggel felkeltem, megreggeliztem és iskolába mentem. Kedd reggel ugyanezt a nyavalyás dolgot csináltam. Nem igazán tudtam tartani a kapcsolatot Arttal. Neki kellett tartania a kapcsolatot velem, és meg is tette. T˝ole tudtam meg, hogy Izmael fokozatosan jobban lett, és 1991 januárjában egy napon megkezdte a saját útját Afrikába. Nem kérdeztem az utazás körülményeir˝ol; nem nézett ki kellemes útnak, úgyhogy minél kevesebbet tudtam róla, annál jobb volt. Art márciusban telefonon értesített a küldetés befejez˝odésér˝ol. Izmael hazatért, és ha nem tetszik neki a hely, akkor kénytelen lesz elviselni. Anyám valami rejtélyes módon fokozatosan ráébredt arra, hogy a zaire-i utam másmilyen volt, mint ahogy o˝ tudta. Nem vont kérd˝ore, nem követelt magyarázatot, semmi ilyesmi nem történt. Fokozatosan kialakult benne egyfajta kis sért˝odöttség, és ilyesféle megjegyzéseket tett : „Tudom, hogy megvannak a magad titkai. Hát, nekem is megvannak a magaméi.” Szeptemberben visszatért a városba a Darryl Hicks Carnival, és Arttal együtt töltöttünk némi id˝ot. Mondtam neki, hogy egy év távlatából nézve nehezen hiszem el, hogy képtelenek voltak nélkülem megoldani a költöztetést. Art vigyorogva azt mondta: – Azt hittem, hogy ilyen okos lány létedre mostanra már rájöttél. – Ezt hogy érted? – Két másik tervet is kidolgoztunk a költöztetésre. Mindegyik olcsóbb lett volna, mint téged küldeni, és sokkal könnyebben kivitelezhet˝o. – Az isten szerelmére, akkor miért engem küldtetek? – Természetesen Izmael ragaszkodott hozzá. Azt akarta, hogy te és csakis te csináld meg. – De miért? – Talán mondhatjuk azt, hogy már nem tudott mást adni neked. Ez volt az utolsó ajándéka: a tudat, hogy fontos szerepet töltöttél be az életében. És kétségtelenül fontos szerepet töltöttél be. Ezen nem változtat az, hogy máshogy is megcsinálhattuk volna. – De kudarcot is vallhattam volna! Art megrázta a fejét. – Tudta, hogy sikerülni fog. Természetesen ez is az ajándék része volt. Azt akarta, hogy tudd, az életével is megbízik benned. – Megint felbukkant Alan? – Igen, pont akkor, amikor számítottam rá. Hajnalra mindent összepakoltunk az induláshoz, és hátrahagytam egy embert, hogy feltartóztassa, ha felbukkan. Fel is bukkant, úgy dél körül. – Miért csináltad ezt? – Hogy véget vessek ennek az egésznek. – Nem értem.

156

Az élet megy tovább – Tudom. Izmael nehéz helyzetben volt, amikor arról volt szó, hogy Alanr˝ol beszéljen veled. – Miért ? Art szünetet tartott és t˝un˝odve nézett rám. – Mit gondoltál Alanr˝ol? – Az igazat megvallva ellenszenvesnek tartottam. – Pontosan ezért nem beszélhetett róla Izmael. Nem voltál hajlandó figyelni. – Azt hiszem, ez igaz. – Nincs mit hinni ezen, Julie. Valami oknál fogva elzárkóztál, amikor Alan jött szóba. – Rendben, igazad van. Tudom. Folytasd. – Izmael legtöbb tanítványa egy szempontból olyan volt, mint te: amikor eljött a búcsú ideje, akkor elengedték. Érted, hogy mir˝ol beszélek? – Nem igazán. Egyébként sem volt más választásom. El kellett engednem. Art nem értett egyet velem. – Nem, nem kellett, Julie. Azt is mondhattad volna: „Ha nem mehetek veled, akkor felvágom a csuklómat.” – Igaz. – Alan egyike volt azoknak a tanítványoknak, akik egyszer˝uen nem voltak hajlandók elengedni. Izmael már korán felismerte a jeleket, és kénytelen volt ezt a tényt számításba venni a tervében. – Ezt hogy érted? – Amikor világossá vált, hogy Izmaelnek el kell hagynia a Fairfieldet, akkor téged bevonhatott a terveibe, de Alant nem. Így aztán nem volt más választása, mint hogy elt˝unik. Alan csak annyit látott volna az egészb˝ol, hogy Izmael egyik nap még a szobájában ül, másnap azonban már nem. Elt˝unt, elnyelte a föld. – Vagyis Alannek senki sem szólt Izmael távozásáról? – Úgy van. Mire gondoltál volna, ha egyszer csak üresen találtad volna Izmael szobáját? – H˝u, nem tudom. Talán ezt: „Hát, kölyök, magadra maradtál.” ˝ így okoskodott: „Ha Izmael elt˝unt, akkor – A legtöbb ember így reagálna; de nem Alan. O meg kell találnom!” Így is tett. – Értem. Eszébe sem jutott, hogy Izmael el akart t˝unni. – Kétlem, hogy valaha is eszébe jutott, hogy mit szeretne Izmael. Az volt a lényeg, amit Alan akart, vagyis visszakapni Izmaelt. – Igen, értem. – Tudnod kell azonban, hogy Izmael nem egyszer˝uen kirúgni akarta Alant. Fel szerette volna ébreszteni. Ki akarta rángatni a függ˝oségéb˝ol. Máskülönben Alan örökre tanítvány marad. – Ezt meg hogy érted? – Izmael nem egyszer˝uen tanítványokat szeretne, hanem olyan tanítványokat, akik maguk is tanárok lesznek. Nem tette ezt világossá számodra? – De igen. Azt mondta, hogy mindegyik tanítványa az üzenetét hordozza. Ezért fontos a „határozott vágy a világ megmentésére”. E vágy híján esetleg semmihez sem kezdenek a tanultakkal. – Úgy van. De Izmael a következ˝ot hallotta Alant˝ol: „Sosem fogok eleget tenni a világ megmentése iránti vágyamnak – sosem leszek tanár, mint te, sosem fogom eljuttatni az üzenetedet a világnak –, mert itt maradok és örökre a tanítványod leszek.” Izmael ebb˝ol próbálta

157

Az élet megy tovább kirángatni. – Most már értem. – Amikor Alan a cirkuszig követte Izmaelt, a helyzet még reménytelenebb lett, mert Alan most már nem csak azt mondta, hogy „itt akarok maradni, örökre a tanítványod akarok lenni”, hanem a következ˝ot mondta: „Meg akarlak venni, hogy hazavigyelek magammal és örökre a tanítványod legyek.” Ennek határozottan véget kellett vetnünk egyszer s mindenkorra. – Igen, értem. – De hogyan csináljuk, Julie? Te mit tettél volna a helyzetünk ismeretében? Alan hazament, feltehet˝oen azért, hogy elég pénzt szerezzen Izmael azonnali megvásárlásához. Izmael csúnyán megfázott, annyira, hogy kórházba akarom szállítani. Mikor Alan hétf˝on visszatér, a cirkusznak Izmaellel együtt h˝ult helyét találja. De hátrahagyhatok valakit egy üzenettel Alan számára. – Rendben. – Miféle üzenetet hagyok hátra számára? – „Menj haza és hagyj minket békén.” Art megrázta a fejét. – Ez nem fog segíteni, Julie. Alan éppen a gonosz karmai közül menti ki Izmaelt. A „menj haza és hagyj minket békén” egyszer˝uen nem elég. – Igaz – mondtam vállat vonva. – Tudom, hogy én hogyan csinálnám, de szerintem Izmael nem helyeselné. – Izmael azt szerette volna, ha Alan örökre elveszti minden reményét, hogy tanítvány maradhat. Azt szerette volna, ha Alan egyszer s mindenkorra azt mondja: „Magamra maradtam; teljesen és végleg. Izmael sosem lesz többé a támaszom.” Azt szerette volna, ha Alan egyszer s mindenkorra azt mondja: „Izmael elt˝unt, így hát nekem kell Izmaellé válnom.” – Akkor talán mégis helyeselné a mondandómat. – Szóval mit üzennél Alannek? – A következ˝ot üzenném: „Izmael meghalt. Egyre rosszabbodott az állapota, és végül tüd˝ogyulladásban meghalt.” – Ezt üzentem neki én is, Julie. – Jézusom. – Bár nem mondtam ki, emlékszem, hogy arra gondoltam: Vajon ez be fog válni ? Öt hónappal kés˝obb megkaptam a választ.

158

Alan Izmaelje Alan Lomax az Izmaellel való találkozásáról írt elbeszélésében elismeri, hogy tiltakozott, mondván „nem olyan író”, aki képes Izmael üzenetét átadni a világnak. Amikor azonban szembesült Izmael halálával, végül is hazament és valamiképpen olyan íróvá vált. Ezért tisztelgek el˝otte. Sok olyan emberrel beszéltem, aki olvasta Alan könyvét, de egyikük sem f˝uzött megjegyzést ahhoz a furcsa tényhez, hogy amikor Izmaelnek el kellett hagynia a Fairfield épületet, akkor egy szót sem szólt róla Alannek. (Alan sem jegyzi meg!) És ugyanígy, a jelek szerint senkinek sem t˝unik fel, hogy Izmael csöppet sincs elragadtatva, amikor Alan végül felbukkan a Darryl Hicks cirkuszban. (És bár Alannek felt˝unik, visszariad attól, hogy alaposan eltöprengjen rajta.) Bizonyára mindenki megkönnyebbülten hallja majd, hogy nem áll szándékomban pontról pontra összehasonlítani az Izmael által nekem és Alannek mondottakat. Nézetem szerint az egyetlen igazi ellentmondás Izmael többi tanítványa körül van. Ha Alan h˝uen számol be róla (és miért ne tenné?), akkor Izmael azt a benyomást keltette benne, hogy csak nagyon kevés tanítványa volt el˝otte – és mindegyikkel kudarcot vallott. Ez nagyon furcsa, mert bennem az ellenkez˝o benyomást keltette – sok tanítványa volt, és bizonyos mértékig mindegyiküknél sikert ért el. Ezek szerint Izmael egyikünknek nem egészen a való igazságot mutatta, bár elképzelni sem tudom, hogy miért. Alan Izmaelje az én Izmaelem? Én személy szerint nem hiszem, de nem is vagyok abban a helyzetben, hogy tárgyilagosan megítéljem. Alan Izmaelje egy kissé morcosnak és komornak t˝unik, aki eléggé kényelmetlenül érzi magát a tanítványával. De milyennek fogják látni az én Izmaelemet azok, akik elolvassák ezt a beszámolót? Fogalmam sincs. Valami nagyon fontosat tanultam meg Alan könyvéb˝ol – Izmael tanításain kívül. Úgy értem, magától Alant˝ol tanultam valamit. Nem könny˝u szavakba foglalni, részben azért, mert a tévedésem beismerését jelenti. Alan könyvét olvasva megtanultam, hogy milyen könny˝u elhamarkodottan hamis következtetéseket levonni valakir˝ol, és aztán milyen könny˝u minden cselekedetét ezeknek a következtetéseknek a fényében látni. Miután balfácánnak ítéltem Alant, minden tettét egy balfácán tettének láttam. A könyvét olvasva beláttam, hogy ez nemcsak óriási igazságtalanság volt, hanem teljes valótlanság is. Valamennyire Art Owens is elkövette ezt a hibát – Izmael azonban nem. Izmael következetesen megvédte t˝olem Alant, láthatóan ingerelte a vele szembeni el˝oítéletem, és nem volt hajlandó hozzájárulni ehhez az el˝oítélethez azzal, hogy megvitatja velem az Alan birtoklási vágyával kapcsolatos aggodalmait. Egyszer olvastam egy idézetet Sigmund Freudtól: „Megérteni annyi, mint megbocsátani.” Miután négy évig éltem együtt Alan könyvével, a következ˝oképpen módosítanám ezt a mondást: „Megérteni annyi, mint megérteni.” Az emberek arról is kérdezgetnek, hogy milyen hatással vannak rám egy bizonyos B nev˝u személy tanításai – Charles Atterley az, Izmael egyik tanítványa. A következ˝ot gondolom:

159

Alan Izmaelje Izmael nem papagájokat tanított be, és B természetesen nem papagáj. Fogta az Izmaelt˝ol tanultakat, majd a saját szenvedélyének megfelel˝o irányba vitte o˝ ket, és biztosra veszem, hogy Izmael pontosan ezt szeretné. Hitelesek B tanításai – vagyis valamiképpen Izmael tanításaiból származnak? Az Alan könyvében található közlések alapján úgy vélem, hogy mindenképpen hitelesek. Az, hogy ugyanezek a közlések nincsenek benne az én könyvemben, az nem jelent semmit. Izmael nagyon is világossá tette, hogy minden tanítványa „másféleképpen elmondva” kapja meg az üzenetét. A könyv írása közben mindvégig tudtam, hogy végül igazolnom kell majd a nyitó soromat, amelyben azt írtam, hogy az ember tizenhat évesen arra ébred, hogy máris kiszúrtak vele. Azt hiszem, eljött az id˝o. Alan könyvének megjelenésekor mondtam Artnak, hogy én is könyvet fogok írni. Ezt válaszolta : – Izmael bizonyára ezt szeretné; de egy ideig még várnod kell. Természetesen tudni akartam az okát. – Egyszer˝uen meg kell bíznod bennem, Julie – felelte. – Bízok benned – mondtam –, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kérdezhetek rá az okra. – Ebben az esetben azt jelenti, Julie. Egyszer˝uen hinned kell nekem. – Rendben. De mire várok? – Azt sem árulhatom el. – Ez Izmael utasítása? – Nem. – Meddig kell várnom? – Amíg szabad utat nem jelzek. – Persze, de mégis mennyi id˝o az? Egy év? Kett˝o ? Öt? – Ne haragudj, Julie, de nem tudom. – Ez nem igazság. – Tudom. Nem azért csinálom, mert igazságos. Szükségb˝ol teszem. Ez a párbeszéd 1992 nyarán hangzott el. Gondoltam, valamikor a következ˝o évben majd meglágyul a szíve, de nem így lett. 1993-ban azt gondoltam, hogy a következ˝o évben bizonyára megkönyörül rajtam – de megint nem így lett. 1994 o˝ szén részt vettem egy világtörténelem tanfolyamon, melyen az egész osztály Alan könyvét olvasta el bevezet˝oképpen. Majdnem belehaltam, olyan nehéz volt meg˝oriznem a nyugalmamat. Egyébként nem volt egy rossz év. Anyám átesett valamiféle krízisen, és azonnal abbahagyta a piálást. Kezdett lefogyni, belépett egy n˝oegyletbe, és újra el˝okerült a mosolya. Mikor 1995 nyarán találkoztam Arttal, azt mondtam neki: – Figyelj, az nem árthat senkinek, ha megírom a könyvemet, ugye? Megírhatom, ha megígérem, hogy nem adom ki a kezemb˝ol? Azt mondta, igen, megírhatom, feltéve, hogy megesküszöm egy rakás Bibliára, hogy senkinek sem mutatom meg. Így hát nekiálltam írni – de tényleg úgy éreztem, hogy kiszúrtak velem. Nekiálltam megírni és a javával fél év alatt végeztem – mindennel, leszámítva ezt a fejezetet. Küldtem Artnak egy másolatot. Azt mondta: „Óriási – de még várnod kell.” Vártam még egy évet, aztán megírtam ezt a fejezetet.

160

Alan Izmaelje Art azt mondja. . . várjak. 1996. november 28-a van. . . és még mindig várok.

161

Vége a várakozásnak 1997. február 11-én – két héttel a tizennyolcadik születésnapom el˝ott – Art telefonon megadta a zöld jelzést. – Mobutu napjai meg vannak számlálva – mondta. – Pár héten belül elveszti a hatalmát. – Az Isten szerelmére, akkor hát erre vártam? – Igen, Julie, erre. Mert ha Mobutu napjai meg vannak számlálva, akkor Nkemié is. – Szóval azt akartad, hogy Nkemi hatalmának vége után fedjem fel Izmael hollétét? – Nem ez a lényeg. Amíg hatalmon volt, addig nem akartam, hogy tudja, miféle gorillának adott menedéket. Ne feledd, hogy megnevezted el˝otte Izmaelt. – Ez igaz. De Alan is megnevezi. Nkemi az o˝ könyve alapján is rájöhetett volna, hogy miféle gorillának adott menedéket. – Nem, Alan könyvéb˝ol nem tudhatta volna meg, mert Alan szerint Izmael meghalt. – Rendben, értem. De mit tett volna Nkemi, ha rájött volna? – Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem szerettem volna a saját káromon megtudni ezt: úgy, hogy végignézem, mit m˝uvel. – Igaz. – Ezen elgondolkodtam egy percig, aztán megkérdeztem, hogy Nkemi napjai csakugyan meg vannak-e számlálva. – Nekem elhiheted, Julie. Olyasmiket tudok, amikr˝ol jelenleg még a Külügyminisztérium sem tud. Nyárra Nkemi köztársasága a múlté lesz. – Valahogy kedveltem Nkemit. És a testvéredet is. – Ne aggódj miattuk. Halloween el˝ott már mindketten államtudományt vagy Afrika történelmét fogják tanítani Párizsban vagy Brüsszelben; bár valószín˝uleg azzal fognak igazán keresni, hogy tanácsokat adnak az üzletembereknek, hogy kiket fizessenek le az új rendszerben. – Miért nem árultad el, hogy mégis mire kellett várnom ennyi éven át? – Ha megtettem volna, akkor azt kérdezted volna, hogy meddig lesz még hatalmon Mobutu, amire azt kellett volna válaszolnom: „Ki tudja? Talán száz évig él.” Ezt aligha hallottad volna szívesen. – Igaz. Tehát véget ért a várakozás, én pedig két évvel id˝osebb és okosabb vagyok, mint az a lány, aki e könyv javát írta. Könnyedén visszalapozhatnék, hogy csiszoljak még a csiszolatlan részeken, melyekb˝ol bizonyára akad néhány. Szerintem azonban jobb, ha egyszer˝uen változatlanul hagyom o˝ ket.

162

Tartalomjegyzék Üdvözletem !

1

A 105-ös szoba

3

Kiállok a majommal

6

A startvonalhoz tántorgunk

10

Az ábránd

14

Kultúra Anya

17

Az átok sújtotta emberek

19

A ti kultúrátok

23

Az emberi történelem 17 másodpercben

28

Dallamok és táncosok

31

A példázat vizsgálata

35

Látogatás Kalliopén

40

Kalliopé  2. rész

45

Szünet

54

A Termékeny Félhold

57

A Termékeny Félhold  2. rész

62

Istenverte büszkeség

68

Kóválygás az iskola körül

75

Kóválygás az iskola körül  2. rész

84

Az iskoláztatás felszámolása

91

163

Tartalomjegyzék Az Elvev®k gazdagsága

96

A Meghagyók gazdagsága

102

A kevesebb nem mindig több

106

Istenem, nem én vagyok az !

111

Forradalmárok

116

Pillantás a jöv®be

121

Az afrikai fér

128

Felkészülök

135

Úton vagyok

139

Lukombo Owona

143

Mokonzi Nkemi

148

Remek id®zítés

152

Isten veled, Izmaelem !

154

Az élet megy tovább

156

Alan Izmaelje

159

Vége a várakozásnak

162

164