Az én fehér éjszakáim

• Lena Gorelik • AZ ÉN FEHÉR ÉJSZAKÁIM

Lena Gorelik

Az én fehér éjszakáim ÖT

V

alaki valahol hallott valamit. Ezt aztán – sokszor mint valami nagy titkot, csupa kiválasztott személlyel – megtárgyaltuk a szálló konyhájában, fazekak és tûzhelylapok között. Másvalaki hozzátett egy újabb részletet, míg végül kikerekedett egy némileg értelmes kép vagy az, hogy mit kell kideríteni. Nagyjából hatvanan vagyunk a menekültszállón, orosz zsidók, akik mit sem tudnak a németországi életrôl. Így terjednek az információk. Van valami, amit családi pótléknak hívnak. Az iskolai füzetek kideríthetetlen okból számokat viselnek, és a tanárok nagy súlyt helyeznek arra, hogy a gyerekek a megfelelô számozású füzeteket vigyék magukkal. Egy szakaszjegy olcsóbb, mint egy normális buszjegy. Persze hogy mi a szakaszjegy, azt még valakinek ki kell derítenie. Az Aldi olcsóbb, mint a Tengelmann. Valahol a belvárosban van egy könyvtár, valakinek meg kellene néznie, vannak-e ott orosz könyvek is. Az önkiszolgálóban olyan furcsa dobozos teákat lehet kapni, a dobozban kis zacskókkal, egy zacskó egy csészéhez elég, és vékony fonál van ráerôsítve, hogy könnyebben ki lehessen halászni a csészébôl (ezt sokáig senki sem akarta elhinni). Valakinek valahol a fülébe jut, hogy van valami, amit bolhapiacnak hívnak. Állítólag rengeteg dolgot lehet ott venni nagyon olcsón. Másvalaki ismeri is a helyet, nagyjából öt kilométerre van a szállótól. Odakint forróság, harminc fok és kellemetlen fülledtség. A térképen úgy tûnik, rövid utat kell megtenni. Mindenhová gyalog járunk, a buszozás túl drága, autója vagy biciklije pedig senkinek sincs. Apám, a bátyám és még néhány férfi készül fel az útra. Mivel senki sem tudja, mikor nyit a bolhapiac, elôvigyázatosságból reggel hétkor fognak indulni. Hétkor az egész szálló talpon van, izgatottan, várakozásteljesen, mintha a férfiak háborúba mennének. Én a kapuban ólálkodok, és nagyon reménykedem, hogy hoznak nekem egy plüssállatot, egy igazi plüssállatot, amilyet az egyik szomszéd szobában lakó fiú kapott a ro-

konaitól, akik már régebb óta Németországban élnek, és vettek neki ajándékba egy kutyát, amely nekem majdnem a derekamig ér, és a világ legszebb kutyája mindenki szerint. Titokban remélem, hogy az apám nekem is hoz egy ilyen kutyát, de ezt nem vallom be. Azt mondom neki, hogy egy egészen apró kis plüssállatnak is örülnék. Bármilyennek, nem is kell kutyának lennie. Dél körül látjuk, hogy jönnek vissza, fáradtan és izzadtan, a kezükben semmi. Az óriási plüsskutyáról már lemondtam, de apám zsebében talán van egy kis állatka. Persze semmit se hoztak nekem, apám zsebe üres. Nem vettek semmit, mert mindent nagyon drágának találtak, és hát minden családnak csak egy szobája van, azt meg már megtöltötték az Oroszországból hozott holmik. – Késôbb – mondja apám –, majd ha lesz egy lakásunk, elmegyünk, és veszünk egy csomó mindent. Elmeséli, hogy látott ott egy orrszarvút, amely elképesztôen aranyos volt, de tíz márkába került. Ebbe az orrszarvúba azonnnal beleszeretek, anélkül hogy láttam volna, és rábeszélem az anyámat, hogy menjünk el a bolhapiacra. Elindulunk: az anyám, egy szomszédasszony, az ô lánya meg én. Az út hosszú, nagy a meleg. A bolhapiac hatalmas, úgy tûnik, minden van itt, amit csak kívánni lehet, de apám pontos leírása ellenére hosszas keresgélés után sem találjuk meg az orrszarvús standot. Közel állok a síráshoz, végül anyám vesz nekem egy vízilovat. A víziló kék színû, alig tíz centiméter, piros fonálon lóg, hogy föl lehessen akasztani egy visszapillantó tükörre, ötven pfennigbe kerül, és nagyon boldoggá tesz. Csodálatos jószág, az ujjamon himbálózik, s noha még akkora sincs, mint az álomkutyám tappancsa, az én kék vízilovam, csak az enyém. Visszafelé az út még kimerítôbb, mint odafelé volt, talán mert most hiányzik belôlünk a várakozásteli öröm. Délután van, a nap égeti a hátunkat. A szomszédasszony lánya, aki nálam

• 99 •


is fiatalabb, sír, mert nagyon szomjas, én azonban összeszedem magam, és nem nyafogok, hiszen mégiscsak kaptam egy vízilovat. Egy idô múlva elérkezünk egy többemeletes, barnára festett háztömbhöz, amelynek a közepén nagy udvar van, játszótérrel. – Itt biztosan nagyon gazdag emberek laknak – mondja a kislány. – Nem kérdezzük meg ôket, hogy kaphatnánk-e valamit inni? Idôközben már mindnyájan csaknem szomjan halunk, a két anya is. Az udvaron török gyerekek játszanak, megkérdezzük hát ôket, kaphatnánk-e esetleg valamit inni. Elôször csodálkozva néznek, de aztán beszaladnak a házba, és hoznak nekünk egy üveg ásványvizet. Felváltva iszunk, nagyon ízlik ez a szénsavas víz, valamennyien most iszunk ilyet elôször, elôbb mi, kicsik kortyolhatunk bele, aztán az anyák következnek. Amikor a török gyerekek látják, milyen szomjasak vagyunk, hoznak még egy üveggel, hogy vigyük magunkkal. Anyám hosszasan hálálkodik, ô tud közülünk a legjobban németül, de mi is többször elmondjuk: „danke schön, danke schön, danke schön”. Megyünk tovább, a palackot úgy ôrizzük, mint valami kincset, s egyszer csak anyám megáll, és azt mondja a szomszédasszonynak: – El tudod képzelni, hogy vannak olyan gazdag emberek, akik üvegben veszik a vizet, miközben ingyen is jön a csapból? Ezt mi valószínûleg sosem fogjuk tudni megengedni magunknak, de talán majd a gyerekeink. Hiszen mégiscsak ezért jöttünk Németországba! – Megsimogatja a fejemet. – Hát nincs neked szerencséd? Csak két hete vagyunk Németországban, s te máris kipróbáltad az igazi, pénzért kapható, szénsavas vizet. Megszorítom a kezemben tartott vízilovat. Naná, hogy a szerencse fia vagyok. HAT

– Próbáld ki egyszer a meditálást! – mondja a bátyám. Az utóbbi idôben gyakran hallom tôle ezt a mondatot. Azt is felajánlja, hogy megtanítja nekem a hinduista mantrát, az majd segít megoldani a problémáimat. Jan meggyôzôdéses ateista, s azonnal visszavonul a komputeréhez, amint az elsô szó elhangzik a buddhizmusról. Én viszont maradok, hiszen Andrej a testvérem. – Hogy segíthet nekem a meditálás az álláskeresésben? – kérdezem a boromat szopogatva.

Húspogácsát ettünk krumplisalátával, s én most ürítem ki egészen azt a vörösboros palackot, amelyet a vacsorához bontottunk ki. A vörösbor nemcsak azt segít elviselni, hogy rettentô sok húspogácsa maradt, noha nagyon éhesek voltunk, hanem a buddhizmust is. – Úgy, hogy meditálással megtalálod magadban a középet, s aztán már minden könnyebben megy. Ha összhangban vagy önmagaddal, akkor találsz állást, és megoldod az összes többi problémádat is. Mert rájössz, hogy valójában nincsenek problémáid. Lehet, hogy nem is akarsz majd többé állást. Elgondolkodom. Legszívesebben a bankszámlámon mutatkozó hiánnyal lennék összhangban. Annyira nem is szeretném jól érezni magam a saját középemben, hogy elfelejtsem, mennyire kell a munka és fôként a pénz, amelyet érte fizetnek. – Kipróbálom egyszer a meditálást – közlöm, csakhogy végre témát váltsunk. – Mindjárt el is kezdhetjük. Meditálhatnánk közösen – ajánlja fel lelkesen Andrej. A bátyám nem igazán buddhista. Ahogy nem volt igazán ortodox zsidó sem. Vagy zsidó keresztény. Vagy filozófus. Vagy a harmadik világ segítôje. Ô egyszerûen bevándorló, aki szellemi hazát keres. De ezt a mélylélektani felismerést nem osztom meg vele. – Azt hiszem, túl fáradt vagyok a meditáláshoz – jelentem ki inkább. – De holnap sort kerítek rá, megígérem. – Nekem semmit sem kell megígérned. Itt nem rólam van szó, hanem rólad. Rólad és a problémáidról, amelyeket bebeszélsz magadnak. Értem már, de a nem létezô pénz a bankszámlámon sajnos meglehetôsen valóságos. Gyerek voltam, amikor Németországba kerültem, tizenegy éves, és Oroszország számomra távoli emlék. Akár egy gyerekkori kalandos vakáció. Az oroszt számos német fogalommal megtûzdelve használom, s ha anyám nem hívna fel naponta, még gyorsabban felejteném el a nyelvet. A bátyám tizennyolc éves volt, amikor kivándoroltunk, s ahogy én nevezem, kontingenskomplexusa van. Németországi életének harmadik évében fedezte fel zsidóságát. Étkezéskor különválasztotta a tej- és a hústermékeket, hetente eljárt a zsinagógába, az egyetemen héberül tanult, és egy egész nyárra elrepült Izraelbe, ahol egy kibucban dolgozott, és magába szívta az ország szent

• 100 •


levegôjét. Szakállasan jött vissza, a szüleim pedig már attól tartottak, hogy végképp ortodoxszá lett, de kiderült, hogy egyszerûen csak elveszített a kibucban egy fogadást, amelynek az volt a tétje, hogy hagyja hosszúra nôni a szakállát. Nagyanyám fejcsóválva panaszkodott: „Ojojoj, így sosem fog feleséget találni.” Körülbelül ugyanakkor, amikor az Izraelben szerzett barnasága lekopott, a vallásossága is elmúlt. Helyére egy barátnô lépett, aki filozófiát tanult, de sosem mutatkozott „a szaros kapitalista egyetemen”, minden második mondatában Hegelt vagy Nietzschét idézte, egy önkényesen elfoglalt házban lakott, és mind a mi családunkat, mind a sajátját kispolgárinak tartotta. A bátyám egymás után többször is elolvasta az Imígyen szóla Zarathustrát, barátnôje lakótársaival együtt éjszakába nyúló, marihuánás és mindenféle más cigaretták elszívásával kísért filozófiai vitákon vett részt, és gitározni tanult. Abban a félévben egyetlen aláírást sem szerzett az egyetemen. A nagyanyám jiddis nyelven panaszolta: „Ojojoj, ettôl a nôtôl sosem lesz gyereke!” Amikor bátyám két szemeszter között a szünidôben hazajött – ezúttal rémesen hosszú hajjal –, szüleim bemutatták neki Juliát. A szintén orosz emigráns Julia Moszkvában született, rendkívül csinos volt, és elérte a bátyámnál, hogy a szünidô hátralévô részét odahaza töltse, és elfelejtse filozofáló barátnôjét. A szüleim boldogok voltak, amiért a fiuk ilyen helyes, csinos és ráadásul zsidó barátnôt talált, aki még oroszul is beszél, meg amiért most néhány napnál tovább maradt a családjával, hiszen végtére is ez így illik. Aztán kiderült, hogy Julia Jézusban hisz. Ebben elvileg nincs semmi kivetnivaló, hacsak az ember nem zsidó. Julia egy oroszzsidó közösséghez tartozott, amely fölfedezte magának az Újszövetséget, s ezt szorgalmasan hirdette az újonnan bevándorolt oroszok közt a szállókon. Bátyám eljárt Juliával a zsidó-keresztény istentiszteletekre, amelyek a zsidó istentiszteletekhez hasonlóan péntek esténként zajlottak, de Jézus szeretetérôl szóltak, a nagyanyám pedig minden alkalommal fejcsóválva kérdezte tôlünk: „De hát ez a lány mégiscsak zsidó, hogy tud Jézusban hinni? Mit csinál ez a mi Andrjusánkkal?” Egy idô után a bátyám visszatért Berlinbe, a tanulmányaihoz, Julia pedig a keresztényekkel maradt Stuttgartban, és a kapcsolat felbomlott. Ezzel bátyám kereszténysége is véget ért. Néhány évig Andrej fellapozta idônként Nietz-

schéjét, bulikba járt, lógott az elôadásokról, és normális diákéletet élt. Aztán hirtelen feltûnt neki, hogy amíg mi egy jóléti társadalomban élünk, az afrikai kisgyerekek éheznek, s csatlakozott egy segélyszervezethez, amely iskolákat épített Dél-Afrikában. A szüleimmel csak öt nappal az indulása elôtt közölte, hogy a következô évet egy másik kontinensen tölti, mire az anyám könnyekben tört ki: Mit csinált ô rosszul, mit fog az a szegény fiú enni Afrikában, miért, miért éppen ôt sújtja így a sors? Felhívta az amerikai nagynénémet, aki pszichiáter, s aki elôbb sóhajtozott egy kicsit, de aztán elmagyarázta anyámnak, hogy a bátyám minden bizonnyal emigráns-szindrómában szenved, szellemi hazát keres, mert valamikor egyszer hirtelen szakították ki a megszokott környezetébôl. Azt is elmesélte, hogy Amerikában feltûnôen sok orosz bevándorló fordul a szcientológiai egyház felé. Anyám ettôl egyáltalán nem nyugodott meg, nagyanyám pedig így kommentálta az eseményt: „Csak nehogy megnôsüljön, és végleg ott maradjon!” Andrej idô elôtt, már kilenc hónap múlva visszatért Dél-Afrikából, pontosan a szemeszter kezdetére, és bejelentkezett a diplomájáért, mintha soha el sem ment volna. Most meg itt a buddhizmus. A bátyám füstölôrudakat is hozott magával, és egy kis Buddhaszobrot. – A meditációhoz megfelelô hangulat kell, az meg nekem most nincs – magyarázom el újra. – Ahogy akarod, én csak segíteni szerettem volna – feleli vállrándítva. Egyet meg kell hagyni: mióta a bátyám ezzel a buddhizmussal foglalkozik, sokkal lazább lett. Még a szemét sem forgatja, amikor anyám már harmadszor telefonál ezen az estén. A mama azt mondja, csak jó éjszakát akart kívánni nekünk. És a tudtunkra adni, mennyire örül, hogy a gyerekei együtt töltik ezt az estét. Mint már említettem, nagyon erôs benne a családi érzés, vágyálma egy nagy ház, amelyben mindnyájan együtt lakunk, együtt eszünk, együtt tévézünk, és nyíltan beszélünk minden gondolatunkról és problémánkról. A harmadik telefoncsörgés után Jan kinéz a szobájából, és odakiáltja nekünk: – Már megint a mamátok volt? – Igen – kiáltom vissza. Kitöltöm magamnak az utolsó korty bort. Az ital elálmosít, és csaknem úgy ellazít, mint bátyámat a buddhizmus, még az anyám hívásai sem tudnak felizgatni.

• 101 •


– Talán kellene keresnie valami idôigényes hobbit – mondja Jan, miközben kijön a konyhába. Hátulról vállamra teszi a kezét, állát a fejemre támasztja. – Mi vagyunk a hobbija – világosítom fel. – Igen, mert nincs még neki más – mondja Jan, és elveszi kezembôl a poharat, hogy megigya a boromat. – Majd ajándékozunk neki egy selyemfestô készletet a legközelebbi születésnapjára. – Nem lesz semmi eredménye – jegyzi meg a bátyám. – Miért vagytok ebben olyan biztosak? Próbáljuk csak ki! – javasolja Jan. – Már próbálkoztunk minden elképzelhetô hobbival – magyarázom neki. – Vettünk utalványokat különbözô népfôiskolai tanfolyamokra és jógára, angol nyelvleckéket CD-n és színházi bérleteket. – De még sosem kapott tôletek selyemfestô készletet. Pedig az beválhatna – próbálkozik újra Jan. Látom magam elôtt az anyámat, amint egy négyszögletû fakeretre kifeszített selyemkendô meg egy csomó festékesüveg társaságában ül a konyhaasztalnál, és valami salátazöld színnel épp egy virágszárat pingál óvatosan. Ekkor megszólal a telefon, de ô elhárítja a hívást, mondván, hogy most nem ér rá, mert a virágján kell dolgoznia. Az elképzelés annnyira abszurd, hogy nevetni kezdek. – Mi van? – kérdezi a bátyám. – Semmi, képzeld csak el a mamát, ahogy selyemkendôt fest! – válaszolom. Jan és Andrej kicsit hallgat, lelki szemeik elôtt valószínûleg megjelent festegetô anyám. – Mindenesetre vidám kép – mondja Jan. – Talán mégis jobb lenne, ha a meditálással próbálkozna – jelenti ki a bátyám. – Majd alkalomadtán fölvetem neki. HÉT

– Azért csak tudsz egyszer tíz percig sorban állni, vagy nem? – mondja Lara értetlenkedve, amikor egy szombat délelôtt vonakodom elkísérni ôt a H&M-be és beállni mind a próbafülke, mind a pénztár elé. – Én már annyit álltam sorban, hogy az az egész hátralévô életemre elég – magyarázom neki, de ô csak megrándítja a vállát, nem érti a dolgot, és csalódott.

Vannak olyan fogalmak és mondatok, amelyeket nem lehet lefordítani. Úgy vélem, ilyen lefordíthatatlan szavakból áll az orosz életérzés és egyáltalán maga a nyelv, de ezt a gondolatot többnyire megtartom magamnak, nehogy arrogánsnak tûnjek. A „beállsz a sorba?” ilyen lefordíthatatlan kifejezés. Megfordul a fejemben, hogy elmesélem ezt Larának, aki kedvetlenül bandukol elôttem a kávéház felé. Talán meghívom egy kávéra kárpótlásul, amiért nem megyünk vásárolni a H&M-be. Aztán mégis másképp döntök, merthogy Lara valószínûleg azt mondaná: „Na látod, mégiscsak le lehet fordítani”. Én pedig nem tudnám rendesen elmagyarázni, mit jelent ez a kérdés annak, aki a nyolcvanas években Szentpétervárott élt. Rémes volt a bevásárlás. – Kellene kenyér – mondja az anyám, én meg úgy teszek, mintha nem hallanám. Kész vagyok bármit megcsinálni, kitakarítani az egész lakást, átvállalni a mosogatást és segíteni a mosásban, csak légyszí-légyszí, ne küldj vásárolni! – Beállsz a sorba? – kérdezi anyám, aki a maga részérôl szintén úgy tesz, mintha nem venné észre hirtelen támadt feszült hallgatásomat. Elindulok hát. A kenyérvásárlás nem egyszerû dolog, ahogy általában a vásárlás sem az. Az elsô két önkiszolgálóban, ahová betérek, nem lesz kenyér, a legtöbb polc valószínûleg üresen áll majd, csak gyufa és szappan lesz mindenképp. Gyufából és szappanból Oroszországban érthetetlen okból mindig eleget termeltek. A harmadik önkiszolgálóban, ha szerencsés vagyok, lesz kenyér, de ebben nem lehetek biztos. Egyszerûen be kell állnom a sorba, és reménykednem, hogy van kenyér. Azt az önkiszolgálót, amelyben nem üresek a polcok, vagy legalább egy nem az, messzirôl meg lehet ismerni: nagy, nyugtalan, hangos tömeg áll elôtte. Az emberek sok-sok zacskóval a kezükben türelmetlenül várakoznak, talán már elôre veszekednek, noha még azt sem tudják, mit lehet venni odabent. Ebben az összefüggésben van egy másik lefordíthatatlan kérdés: „Mit adnak itt?” Az egyik legelsô szabály, amelyet megtanulunk, a következô: Ha látsz egy sort, állj be! Aztán kérdezd meg, mit lehet a boltban venni. „Mit adnak itt?” – hallatszik mindenfelôl egy ilyen nyüzsgô emberbolyban, és hát egészen pontosan többnyire senki sem tudja. Van viszont rengeteg hír, amely végighullámzik a soron elôre, majd újra vissza hátra, s közben változik is, mint a fülbe

• 102 •


súgásos játékban. Talán kenyér, talán gyümölcs is. Az ember egyszerûen mindig beáll a sorba, és reménykedik, hogy vehet valamit, amit használni tud. Az egyik önkiszolgáló közelében, nem messze a házunktól, van egy jó játszótér, de mi, gyerekek, azt leginkább elkerüljük. „Miért nem játszotok ott?” – kérdezik a szüleink, mert örülnének a hírhozóknak, akiknek készen kellene állniuk arra, hogy minden mozgást jelentsenek az önkiszolgáló környékérôl, csakhogy nekünk semmi kedvünk sorban állással tölteni a délutánokat. Egy órán belül semmi sem történik a sorban. Ha szerencsénk van, utána lassan közelebb kerülünk a bejárathoz, s ott sorsolunk. Valamelyikünk hazaszalad, és jelentést tesz: „Mama, három méterre vagyunk a boltajtótól. Lehet, hogy van csirke, és lehet, hogy az már elfogyott, de mindenképpen van vaj. Egyébként Julia, Kátya meg Igor is ott áll.” Az anyának mármost az a feladata, felhívja Julia, Kátya meg Igor mamáját, és közölje velük a hírt. Ugyanakkor biztosan felhív még néhány más ismerôst is, és megtanácskozza velük, hogy érdemes-e és mikor érdemes bennünket megszabadítani a várakozás kínjaitól. A tulajdonképpeni harc ugyanis csak az önkiszolgálóban kezdôdik. Ez a harc a csirkéért és a vajért folyik, közben rengeteg szitokszó hangzik el, és egy csomó csirkét széttépnek, de erre a harcra mi kis termetünk miatt szerencsére kevésbé vagyunk alkalmasak, mint a kommunizmusban tapasztalatokat gyûjtött, idôsebb szüleink. „Hoznál kenyeret? Beállsz a sorba?” – kérdezi anyám, s ez azt jelenti, hogy órákon át fognak taszigálni, hiszen nem könnyû gyerekként sorban állni, és végül talán kiderül, hogy ebben az önkiszolgálóban nincs is kenyér. Továbbmegyek hát a következôbe, és ott állok be a sorba. Meg vagyok gyôzôdve róla, hogy a szüleim csak azért akartak engem, mert egyetlen gyerek nem lett volna elég, hogy sorban álljon nekik. Mindezt mégiscsak elmesélem Larának egy kávé mellett az egyik ilyen új Coffee Shopban. Bár a pompás Latte macchiato egy vagyonba kerül, sorban állnunk nem kellett érte. – El nem tudom képzelni, milyen lehetett – mondja Lara, én pedig arra gondolok, hogy most már, évekkel késôbb, én sem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy ideges nyugtalanságom talán épp a gyerekkori hosszas sorban állásokból ered. – Vannak még ilyen történeteid? – kérdezi Lara, s egyszeriben nem is olyan bosszús már.

– Milyen történetek? Sorban állósak? Oroszországban a három hónapos nyári szünidôket nagyszüleimmel töltöttem a dácsán. A dácsa egy jókora telek volt, kis faházzal, úgy egyórányi vonatozásra Szentpétervártól, a gyerekek számára tökéletes paradicsom. Több kilométeres körzetben csak dácsák voltak, minden dácsában nagyszülôk és gyerekek, sok gyerek, akikkel játszani lehetett, meg erdô és tó és napsütés egész nyáron. Jó volt reggelente kimászni az ablakon, halkan, nehogy meghallja nagyanyám, aki mindig tartogatott számomra olyan feladatokat, mint amilyen a gyomok kitépése, hullott almák összeszedése, eperágyások locsolása, jó volt eloldani Asta kutyát a kötélrôl, elmenni a barátaimért, akik ugyanúgy titokban szökdöstek el a nagyszülôktôl kapott feladatok elôl, és egész nap nem csinálni mást, mint az erdôben játszani, gombát gyûjteni, s azt késôbb tábortûz mellett megsütni vacsorára, naphosszat frissen szedett áfonyát és különféle erdei bogyókat enni, búvóhelyeket építeni, úszni, pecázni, biciklizni, és közben figyelmen kívül hagyni nagyanyám kiáltozását, aki ebédelni hívott. Hétvégén megérkeztek a szülôk Szentpétervárról, és a hétvége mindig nagyon megerôltetô volt, mert akkor muszáj volt a szülôkhöz igazodni és odahaza enni, hétvégén segíteni kellett a kertben, hétvégén lejöttek a szülôk a tóhoz, és azt kiabálták: „Ne ússz be túl messzire!” Hétvégén a szüleim megkérdezték nagyszüleimet, segítettem-e a kertben, de a nagyszüleim sosem árultak el, mindig azt felelték, igen, aztán vasárnap, miután kikísértük szüleimet a vonathoz, azt mondták nekem: „De jövô héten aztán tényleg nem úszod meg! Most már segíteni fogsz!” A dácsán zöldséget ettünk a kertbôl, gombát pirítottunk, amelyet én szedtem az erdôben, és tábortûzön halat sütöttünk, amelyet a bátyám fogott. Ezenkívül a szüleim hetente magukkal cipeltek mindenfélét a vonattal Szentpétervárról. Nem mintha nem lett volna semmiféle bevásárlási lehetôség. Volt egy bolt, amelyben mindig lehetett gyufát kapni, olykor lisztet és kétszersültet is. Meg tejet. Tejet keddenként árultak. Keddenként jött egy nagy tejeskocsi, hivatalosan kilenckor, de tizenkettô elôtt csak ritkán ért oda. Néha egyáltalán nem is jött. Néha pedig már akkor savanyú volt a tej, amikor eladták, olyankor kenyérhajat tettünk a kannákba, és vártuk, hogy a tej megaludjon. A bolt kicsi volt, a sor természetesen kint állt a tûzô napon.

• 103 •


Mindenki akart tejet, hiszen ez alapvetô élelmiszer, és csak keddenként lehetett kapni. Legkésôbb hajnali hatkor a nagyanyám útnak indított. Az elsô néhány óra többnyire jól telt. A nap még nem égetett, a nagyszülôk zömmel még otthon voltak, a sor szinte csak belôlünk, gyerekekbôl állt, mi pedig kártyáztunk, és fontos problémákat vitattunk meg: Hol teremnek idén a legjobb gombák? Hol lehet a legjobban úszni? Miért nem szeretsz engem? Láttad-e már Kosztya új biciklijét? Az elsô gyerekeket kilenc körül váltották le a nagyszülôk, s mivel ôk nálunk jobban értékelték a tej jelentôségét a háztartásban, komoly üggyé tették a sorban állást. Hirtelen figyelni kellett arra, hogy senki se furakodjon elôre, olykor valóságos harcot kellett folytatni. Idônként két sor is kialakult: az elsôbe azért állt be az ember, hogy sorszámot húzzon, a másodikba a számnak megfelelôen a tejért. Bennem megbíztak a nagyszüleim, ráadásul sok dolguk volt a kertben, úgyhogy nagyapám mindig csak nagyon késôn váltott fel. Ha érkezésekor messze hátul álltam, gondterhelt arcot vágott, hiszen a tejbôl sosem jutott mindenkinek, és a jutalomként kitûzött kétszersülttel kapcsolatban romlottak az esélyeim. Nyolcéves koromban a nyár elején nagyanyám prédikációszerû beszédben közli velem, elég idôs vagyok már ahhoz, hogy egyedül vegyem meg a tejet, mostantól tehát nem fognak felváltani, és engedélyem, sôt kötelességem lesz a sorban minden eszközzel harcolni. Ennyi felelôsséget egyáltalán nem akarok vállalni, sokkal inkább szeretnék lustálkodni, és szép idôben gyakorolni a fejesugrást a szikláról. A bolt néhány kilométerre van, s mint mindig, biciklivel indulok el. A kormány két oldalán egy-egy tejeskanna himbálózik. Nagyanyám szigorú utasításba adja, hogy visszafelé a biciklit toljam, nehogy kilötyögtessem a tejet. És mi lesz, ha nem is kapok? – gondolom, de hangosan nem mondom ki, mert egy kicsit mégiscsak büszke vagyok, amiért ennyi felelôsséget viselhetek, és ki tudja, nem sikerül-e két teli kanna tejjel megváltani magam a napi félórás gyomtépéstôl. Nagy a forróság ezen az elsô felelôsségteljes keddemen, túl nagy ahhoz képest, hogy június van, és olyan izgatott vagyok, hogy még csak nem is kártyázom a barátaimmal. Ehelyett bôven van idôm alaposan szemügyre venni az elôttem álló kövér asszonyság ráncos, húsos nyakszirtjét. Mivel annyira meleg van, és izga-

tottságom az unatkozással csak megsokszorozódik, mivel nincs mit innom, és a tejeskocsi ma persze csak fél háromkor jön, végül mert éhes is vagyok, de nem merek a többi gyerekhez hasonlóan gyorsan hazakerekezni, és bekapni valamit, fájni kezd a fejem. Sztoikusan ott maradok a sorban, minden eszközzel harcolok, és gyôzök. Két kanna tej. Minthogy fáj a fejem, és már nem akarok mást, csak ágyba bújni, ágyba bújni és aludni, kialudni a fejfájást, legszívesebben felpattannék a biciklire, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hazajussak. Nagy a csábítás, hogy legalább az út felét biciklivel tegyem meg, hiszen a nagyanyám sosem fogja megtudni, én pedig jól tudok biciklizni, nem fogok egy csöppet sem kilötyögtetni, mégis leküzdöm a kísértést. Két kanna tejet harcoltam ki, és tolni fogom a biciklit, mert már nyolcéves vagyok, és vállalom a felelôsséget. Jóval azelôtt, hogy elérném a telkünket, hallom Asta ugatását, aki érzi, hogy jövök, és örvendezik. Éppúgy nem szereti ezt a keddet, mint én. Szegény városi kutya amúgy nyáron egész nap szabadon mozoghat, velünk játszik az erdôben meg a vízben, és esténként éppoly fáradt, mint én. Nagyanyámnak azonban van jobb dolga is, mint hogy rá vigyázzon, s ezen a napon odaköti a teniszasztalhoz, amelyet apám készített nekünk. „Meghoztam a tejet!” – kiáltom már messzirôl a nagyanyámnak, aki éppen epret szed, és integet, azt hiszem, kicsit büszke rám. Mivel Asta olyan hangosan ugat, és rángatja a kötelet, nagyanyám odamegy hozzá, és szabadon engedi. Asta, aki mindig boldog lesz, ha meglát, nekiiramodik. Rohan felém az én csodálatos, hûséges, kedves kutyám, annyira örül nekem az unalmas, forró nap után. Nem tudom, ki a hibás kettônk közül. Talán én vagyok olyan erôtlen a heves fejfájás miatt, hogy elengedem a biciklit. Talán Asta borít fel engem. Mindenesetre a két kanna, a bicikli és én néhány másodperc múlva egy tejtócsában fekszünk, egy nagy tejtócsában, Asta pedig lelkesen rója a köröket körülöttem, megpróbálja végignyalni az arcom, és boldogan csóválja a farkát. A következô héten nagyanyám azt mondja majd, hogy nem tudom még egyedül elhozni a tejet, fel fog váltani késôbb a sorban, én pedig tombolok, hiszen nem kértem, hogy kösse el a kutyát, de hát egy hétig tej nélkül maradtunk, és ezért én vagyok a hibás.

• 104 •


NYOLC

Tulajdonképpen azonban jó dolog ez. Jó, hogy a szüleink megtanították nekünk, milyen fontos a sorban állás Szentpéterváron a túlélés szempontjából. Jó, hogy gyakoroltuk a sorban állást, a türelmes várakozást. Jó, hogy tökéletesen elsajátítottuk a brutális harcot a sorban. Máskülönben ma nem lennénk Németországban. Bátyám egy barátjával moziba indul, 1991 van, s idôközben hébe-hóba még amerikai filmeket is adnak. Ebben az évben nagy siker nálunk az 1986-ban forgatott Gyermek az idôben (Flight of the Navigator). Útközben a srácok látnak egy sort. Beállnak, mert bár kamaszok, akik lázadásuk jeleként hosszú hajat hordanak, kötelességtudó fiaik is szüleiknek. A sor a német nagykövetség elôtt kanyarog, rendkívül hosszú, s ezúttal senki sem tudja, mire vár ott, még hírek sem keringenek. Soha nem állt még sor a német nagykövetség elôtt. Amikor célba érnek, bátyám húz egy számot. A 114-est kapja, de mert nem tudja, mit jelent ez, és a film hamarosan kezdôdik, kabátzsebébe süllyeszti a cédulát, és el is feledkezik róla. Tizenhét éves. Két héttel késôbb anyám a mosógépet, amely különben mindig az elôszobában áll, begurítja a fürdôszobába. A gép egy méter hosszú, fél méter széles és egy méter magas, centrifugálni nem tud. Ha a fürdôszobában áll a fal és a kád kö-

J

zött, nem lehet a mosdóhoz hozzáférni. Kéthetente van nagymosás. Anyám a bátyám dzsekijét is be akarja dobni a gépbe. Elôtte kiüríti a zsebeit, amelyekben mindig megbújik néhány összegyûrt cetli és rágógumis papír. Inkább csak mellékesen veszi tudomásul az egyik cédulán szereplô latin betûket, csak véletlenül fordít különös figyelmet erre a 114-esre. A papíron a német konzulátus pecsétje látható, s anyám csodálkozva kérdi, mit jelent ez a szám. Kiderül, hogy Németország orosz zsidókat készül befogadni korlátozott számban, s a kiutazási kérelmek a német konzulátuson szerezhetôk be. Aki ilyet akar, annak sorszámot kell húznia. Minél kisebb a szám, annál hamarabb jut hozzá az ember az igénylôlaphoz s ennek megfelelôen a kiutazási engedélyhez is. Tekintettel arra, hogy már legalább háromezren húztak sorszámot, s a német nagykövetség legföljebb ötven kérvényt oszt ki hetente, a 114-es nagyon elöl van. Bátyám a szerencse fia. A 114-es a szerencseszámunk. Fél évvel késôbb ott ülünk a Szentpétervárról Németországba tartó vonaton. NÉMETBÔL FORDÍTOTTA: GLAVINA ZSUZSA

Lena Gorelik: Meine weißen Nächte. Roman. SchirmerGrafVerlag, München, 2004. A regényrészlet fordítása a kiadó engedélyével készült.

K NYVEINK

195 0 Ft

2300 Ft

• 105 •

Az én fehér éjszakáim

Recommend Documents