Az emberek A BÁCSKAI ÉS A BÁNSÁGI MAGYARSÁG NÉPÉLETÉNEK NÉHÁNY VONATKOZÁSA

■■■ NÉPRAJZ ■

■■■

■

■■■

■

■■■

■■■ A BÁCSKAI ÉS A BÁNSÁGI MAGYARSÁG NÉPÉLETÉNEK NÉHÁNY VONATKOZÁSA ■

Az emberek A mai Vajdaság 1921-ben öt vármegye leszakadt területeiből alakult ki: Bács-Bodrog, Torontál, Temes, Csongrád és Szerém megyéből. 1929-től 1941-ig Baranyával együtt a Dunai bánsághoz tartozott. Ennek ellenére a Vajdaság (Vojvodina) területi meghatározás már a két világháború között közhasználatban volt az itteni magyarság körében. Az utóbbi hét évtizedben alapvető politikai változások történtek e területen: világháború, impérium- és rendszerváltozások. Az itt élő népek hol kisebbségi, hol pedig többségi nemzetként élték napjaikat. Az elmúlt nyolc évtized nem kedvezett az itteni magyaroknak, akiknek a korábbi évszázadokban is sanyarú volt a sorsuk. A török birodalom közelsége miatt már a XV. századtól veszélyeztetettségük állandó volt, mert a nyelvterület peremén éltek. A mohácsi vészt követő évtizedekben a magyar lakosság elhagyta ezt a vidéket. Az itt maradottaknak jelentéktelen szerepük volt a karlócai béke utáni településhálózat újjáélesztésében. A mai bácskai és bánsági magyarság a XVIII. és a XIX. századi nagy telepítések után érkezett jelenlegi lakhelyére, előbb Bácskába 1740 és 1790 között, majd 1778 után Bánátba is, amikor közigazgatásilag azt is visszacsatolták Magyarországhoz, mert addig a bécsi kincstár tulajdonában volt. A nagy költözködést azonban a nép emlékezete nem őrizte meg. Arra a kérdésre, hogy honnan és mikor jöttek elődjeik, adatközlőink csak ritkán tudnak választ adni. Ebből a szempontból kivételt képeznek a református, az al-dunai székely és a temesközi szegedi kirajzású falvaink. Az előbbiek származástudatának pontosításában szerepet játszhatott a másságuk, hiszen a bácskai és bánsági magyarok katolikusok, emellett a református papság is tudatosította származáshelyüket, tartották a kapcsolatot az anyatelepüléssel. A bukovinai székelyek pedig apáról fiúra adják át a madéfalvi veszedelem utáni kivonulás történetét, és a Délvidékre történő vándorlásuk eseményeit. A XIX. század végi új otthonteremtés ■■■

A bácskai és a bánsági magyarság népéletének néhány vonatkozása ■

11 ■ Néprajz ■

■■■ sok szenvedéssel járt, még a legutóbbi időkben is éltek közöttünk olyanok, akik tanúi voltak a hatalmas árvíznek, amikor az éppen elkészült új otthonukat elvitte az ár. A szegedi nagytájhoz való tartozást nemcsak az ö-ző nyelvjárás tudatosította a temesköziekben, hanem az is, hogy 1918-ig szoros volt Szegeddel, az anyatelepüléssel a kapcsolatuk. A többi település lakói csak nagyon ritkán tudják megmondani, honnan jöttek elődeik. A helytörténeti mondák legtöbb esetben visszakanyarodnak még a török előtti korszakra. E történetekből az derül ki, hogy minden rosszat, ami az itteni magyarsággal történt, a törökök követtek el. A vajdasági magyarság történelmi tudatának második nagy állomása az 1848-as forradalom. A nagy szaladásra mindenhol emlékeznek. Az idősebb korosztály hitelesen számol be a negyvennyolcas eseményekről, házaik felperzseléséről, templomaik kifosztásáról; de arról, hogy hogyan rendezkedtek be a háború után, már kevesebb adattal rendelkezünk. Nem egyszerű feleletet adni arra a kérdésre, honnan is jöttek a vajdasági magyarok. Gyetvai Péter nagyszabású monográfiájának végső következtetése az, hogy a Tisza-vidéken élők több száz településről, a korabeli Magyarország valamennyi vármegyéjéből érkeztek mai lakhelyükre. A néprajzi összefoglalók ezt a kérdést sommásan úgy szokták megválaszolni, hogy az itteni lakosság gyökereit a Dunántúlon, a palócságnál, a jászságnál, a Nagykunságban, Békésben és Szeged környékén kell keresnünk. Az kétségtelenül igaz, hogy a XVIII. és XIX. században magukkal hozott műveltség fontos része az itteni nép kultúrájának, de a vajdasági magyarok autochton módon fejlődtek az utóbbi kétszáz esztendőben. Meggyőződésünk, hogy anyagi kultúrájukat jobbára az új otthonukban alakították ki, viszont kétségtelenül igaz, hogy a nép műveltségében még az ezredvégen is találunk olyan részleteket, melyek korábbi szülőföldjükre utalnak. A mai vajdasági regionális köznyelv egységesnek mondható, az elmúlt évszázadokban sok új közös vonás is kialakult a nyelv szerkezetében, de jó néhány nyelvjárási jelenség is konzerváló■ Beszédes Valéria ■ 12 ■

Hol volt...

■■■

■■■ dott. A nyelvjárási jelenségek vidékünkön még nem tűntek el végérvényesen. Penavin Olga figyelte meg huszonkét beszédhelyzetben, hogy a vajdaságiak mikor beszélik a regionális köznyelvet és mikor az anyanyelvjárásukat. A huszonkét szituáció közül tizennégy esetben faluhelyen még mindig a nyelvjárást használják, a nagyobb településeken viszont a regionális köznyelvet.

A települések Kósa László és Filep Antal a Tisza mentét önálló néprajzi csoportnak tekinti. A területet azonban nem határolják pontosan körül. Lényegében a Tiszai koronakerület falvait, mezővárosait sorolja ide, megnevezését a jugoszláviai magyar nyelvhasználatból vették át. Azok a jellegzetességek, melyekkel a tájat meghatározták lényegében elmondhatók az egész Vajdaságról: a területtel járó kiváltságok, a tanyásodás, a külterjes állattartás, a búza- és a kukoricatermesztés, a paraszti társadalom rétegeződése. Délvidék településhálózata tehát a XVIII. és a XIX. században a telepítési programok nyomán alakult ki a bécsi udvari kamara által 1772-ben kiadott Impopulations Haupt Instruction utasítása szerint. A mai településrendszer többé-kevésbé a XVIII. század és a XIX. század fordulóján megállapodott. Újabb falvakat csak a múlt század végén létesítenek Bácskában, például Telecskát, Szilágyit. A moldvai csángókat nem kis politikai propagandával hozták haza az Al-Duna mellé. A második nagy telepítési korszak az I. világháborút követően volt, a tömbmagyarság között új szerb településeket létesítettek, ahova a szaloniki önkéntesek családjait telepítették. A királyi Jugoszlávia így kívánta megváltoztatni az etnikai arányokat. A II. világháború alatt ezeket az új falvakat kitelepítették, s ott a Bukovinából hazahozott csángóknak és a szegény bácskai és bánáti magyaroknak jelöltek ki új lakhelyet. A háború után ez a telepítési politika az itteni magyarság számára súlyos áldozatokkal járt: а Sajkásvidékről például egyszerűen kitiltották a magyarokat. A csángók Magyarországra menekültek, az itteni állampolgárokat pedig kényszermunkatáborokba zárták. ■■■


13 ■ Néprajz ■

■■■ A délvidéki településhálózat – jóllehet viszonylag újnak mondható – morfológiai szempontból nagyon változatos. Az kétségkívül igaz, hogy a legtöbb falunak szabályos az alaprajza. Jó néhány településnek azonban megvan még a régebbi halmazos része is. A földrajzi neveink között pedig az egykori két beltelkes, kertes falvak, városok nyomaira is rábukkanhatunk. A XIX. században Topolyán, Csantavéren, Kishegyesen, Zentán külön volt a szérűskert, ahol a szalmát és más gabonaneműt tárolták. A szérűk a múlt század végére többnyire teljesen beépültek. Hogy a híres szállások, amelyek nemcsak a mezővárosoknak, hanem a bácskai falvaknak is meghatározói, mikortól voltak ezen a vidéken, nem tudjuk pontosan. A múlt század utolsó harmadában annyira elszaporodtak a pusztában álló gazdaságok, hogy például Martonos lakosságának kétharmada a századfordulón a tanyákon, egyharmada pedig az anyatelepülésen élt. A vasúthálózat kiépítésével, a közlegelők kiosztásával a tanyák egy része megkezdi önálló életét, végérvényesen elveszíti korábbi tartozéktelepülés jellegét, átalakul faluvá. Szépen példázza ezt Orom, Felsőhegy, Oromhegyes. Ezzel párhuzamosan az ötvenes évektől a tanyák rohamos megsemmisülésének vagyunk tanúi. Pusztulásukat részben a földreform, a vasúthálózat leépítése, fő közlekedési útvonalak megváltoztatása okozta. A szállásiak sorra hagyják ott otthonaikat, s költöznek be a nagyobb központokba, egymás után csukják be a tanyai iskolákat. A bácskai nép nem mond le végérvényesen erről a településformáról. Az egyes szálláscsoportoknak csak a lokációja változik meg, a szántóföldi, a dűlőutak menti épületeket számolják fel, s helyettük a forgalmas betonutak mentén létesítenek új szállásokat. A lakóházat, a gazdasági épületeket a XX. század második felének építési szellemében építik már fel, de a tanyák jellegzetes, lazán zárt udvarszerkezetét ezeken az új keletű szállásokon is megtartják.

■ Beszédes Valéria ■ 14 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Az otthonok A tradicionális közösségben az ember otthonát a környezetében legkönnyebben fellelhető anyagból építette fel. Mivel Bácskában kő nem volt, a lakóház legfontosabb építőanyaga a föld volt. Vályogból csak akkor építették a lakóépületet, ha a helyszínen nem volt megfelelő föld az építkezéshez. Téglát a házak aláfalazásához, valamint az utak kiaszfaltozásához használtak, s kéményeket készítettek a helyszínen égetett mezei téglából. Korábban a nádat használták tetőfedésre. Bogárhátú tetőt csak ideiglenes jelleggel készítettek. A XIX. században a nagygazdák házaikat zsindellyel vagy hódfarkú, mezei cseréppel fedték be. Hasonlóan, mint a téglát, ezt is a helyszínen égették ki. A házak tetőszerkezete a XIX. században szarufás volt, ezzel párhuzamosan a félágas szelemenes szerkezeteket is alkalmazták. A gabona mennyiségének növekedése miatt állószékes tetőzetet már képzett ácsokkal készíttetnek a múlt századi végi épületeken. A födémet kizárólag mestergerendával csinálták, amely a ház hossztengelyével volt párhuzamos. Közép-Bácskában a födémgerendák közötti teret leginkább náddal töltötték ki. A német települések közelében a magyar falvakban is pólyás födémet használtak, ezt német hatásra viklinek nevezték. Arra, hogy mikor jelentek meg a tagolt parasztházak ezen a vidéken, a néhány datált házból következtethetünk, amely még napjainkban is megvan. A legrégebbi barokkos formájú parasztház Újvidék külvárosában áll, 1791-ben készült. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a falusi házak nagyobb része a XIX. század közepéig tagolatlan volt. A XIX. század közepén jelentek meg a népi építészetben is a különböző stílusirányzatok, a legkedveltebb a rusztikus barokk és klasszicizmus. A Tisza vonzáskörében gyakoriak a deszkaoromzatok, amelyeknek művészien kidolgozott példái még manapság is szép számmal láthatók. A napsugaras házak – ezt az elnevezést azonban sehol sem ismerik – a XIX. század hetvenes éveitől voltak divatosak 1930-ig a Tiszától keletre és nyugatra, Sza■■■


15 ■ Néprajz ■

■■■ badkától Nagyecskerekig, délen pedig Temerinig építettek ilyen épületeket. A szóban forgó minta valószínűleg szegedi közvetítéssel került erre a vidékre, de az itteni mesterek kedvük szerint változtatták a lécekkel berakott kazettákkal az oromfalat. Azt tartja a nép, hogy a háznak az ünneplő ruhája az eleje; az utcai része, de a tornácok is legalább ennyire mívesen megmunkáltak. A faoszlopos deszkamellvédes gangoknál ugyancsak remekeltek az ácsok, a magyar falvakban leginkább ezeket kedvelték. A német parasztházak hatására szép pilléres tornácokat is látunk ezen a vidéken. A legjellegzetesebb gazdasági épületek a gabonatárolók. A Kárpát-medencében sehol sem találni ennyi típusát a gabonatárolóknak, mint Délvidéken. A sokfajta gabonás kialakulásához kétségkívül hozzájárult az is, hogy ez a vidék Európa legjobb búzatermő vidéke, de valószínű, hogy e gazdasági épületek sokszínűségét a különböző kulturális areálok találkozási pontja is előidézte. A parasztház leglátványosabb része a tisztaszoba, a hagyományos lakóházaknál a szobaberendezés párhuzamos elrendezésű volt. Csak néhány helyen bukkantunk a sarkos berendezés nyomára, az azonban nem tipikus, lehet, hogy a véletlennek köszönhető. Jellegzetessége a vidéknek, hogy egy-egy szoba berendezése kevés bútorból áll. A szobákat a két világháború közötti időszakban kezdték pingálni, addig leginkább fehérre meszelték a falakat. A szoba egyetlen dísze a vetett ágy volt. Az ágyakat minden esetben párhuzamosan helyezték el a mestergerendával, a bejárati ajtóval szemben. A gerenda alá sohasem tették az ágyat, mert ott a koporsónak volt a helye. A vetett ágy szépségét a benne elhelyezett ágynemű adta. A bevetés módja településenként változott. A gazdasszony akkor volt híres, ha magas volt az ágya, ezért a divat érdekében csaltak is egy kicsit: a nyoszolya két végére deszkát tettek, hogy magasabb legyen az ágy. Erre került a díszes fehér ágy. A századfordulón a polgárosultabb környezetekben már színes gyári ágytakarókat használnak. ■ Beszédes Valéria ■ 16 ■

Hol volt...

■■■

■■■ A házaknak mázolt föld volt a padlózata. Hogy a mázolás milyen színű volt, azt a helyi körülmények is befolyásolták: Martonoson fekete, Szabadkán sárga, Bácskossuthfalván pedig fehér. Az ágyak alját pedig leginkább fehérre meszelték egész Délvidéken.

Az öltözködés A népművészet teljes pompájával az asszonyok, a leányok ruhájában jelenik meg. Bácskában és Bánátban többé-kevésbé elfogadott az a nézet, hogy a vidéknek nincsen viselete, mert az itteni magyarság viszonylag korán kivetkőzött, a falusi lakosság is a polgári divatot követte. Hogy ez mikor történt meg, arról nincsenek pontos adataink. Feltételezzük, hogy a húszas-harmincas években következett be. Bellosics Bálint, aki a századfordulón a Borovszky-féle monográfiában a néprajzi összefoglalót írta, még nem tartotta fontosnak, hogy külön kiemelje a gombosi, doroszlói, bácskertesi viseletet. Ismertetőjéből kitűnik, hogy ebben az időben az asszonyok sok szoknyát, ingvállat viseltek. Ha férjhez mentek, és bekötötték a fejüket, akkor arra fityula került. A férfiak öltözködésükben sokkal jobban ragaszkodtak a tradícióhoz, mint az asszonyok. Századunk első évtizedéig munkába ingben, gatyában jártak a parasztemberek, mert lényegesen kényelmesebb volt, mint a pantalló. A kendervászonból készült munkásgatyát négy szélből varrták, az ünneplőt pedig gyolcsból és tizenkét szélből. Ehhez lobogós ujjú ing és fekete posztóból készült pitykegombos lajbi illett. Az igazi ünnepi ruha a századfordulótól az öltöny volt. Szerették a csizmanadrágot, amihez egyszerű szabású, három-négy gombos nagylajbit viseltek. A századelőn a ráncos, később, a húszas-harmincas években a kemény szárú csizma volt a divatos. A nyugat-bácskai hagyományőrző falvak a nagyobb egyházi ünnepeken még napjainkban is előveszik színpompás viseletüket. A felületes szemlélő talán észre sem veszi a különbségeket. ■■■


17 ■ Néprajz ■

■■■ Kikeményített alsószoknya, a tarka kasmírszoknyák, a színes kötények, buggyos ujjú blúzok, a mellénykék, jellegzetes fejviseletük – ebből áll a ruhájuk. Apró részleteiben viszont lényeges eltérések vannak. Az itt élők pontosan tudják, hogy kik a bácskertesiek, és kik vannak doroszlói ruhában. Az előbbiek apró ráncokba szedik a szoknyájukat, keskeny a derekuk, mert csak az alján szélesedik ki a szoknyájuk. A kötőjük egyszínű fekete vagy sötétkék, pontosan olyan hosszú, mint a szoknyájuk. Az ingjük hosszú és testhezálló. A doroszlóiak vállfoltos, elöl gombos, rózsákkal hímzett ingben jártak. A századfordulón német hatásra az ingek eleje még keresztszemes merkűt volt, a századfordulótól jött divatba a hamisöltés. A viselet talán legszebb része a gazdagon hímzett gyolcssmizli, amely a gallért helyettesítette. Alsótestüket a pentő fedte, erre húzták azután a négy-öt tenyérnyi szélesen hímzett alsószoknyát, majd előbb a slingelt sima alsó, aztán a színes felső szoknyát. Maguk elé pedig színes fodros kötényt kötöttek. A doroszlói és a gombosi viselet legdíszesebb része a fejviselet. A bácskertesiek megelégedtek annyival, hogy bokrot tettek a leányok fejére, a doroszlói és a gombosi lányok a hajukat színes szalagokkal két ágba fonták, majd a fejükön koszorúba tették, színes rózsás szalagokkal masnit kötöttek tetejébe. A menyecskék koruktól függően gazdagon hímzett fityulát viseltek. A nyugat-bácskai településeken a hatvanas években kezdődött meg a kivetkőzés. Bácskertesen ez még napjainkban is tart. A fiatalabbja kizárólag városi ruhában jár. Vannak azonban olyan ünnepek, események, amikor a faluközösség megköveteli, hogy tagjai népviseletet vegyenek magukra. A doroszlói lányok a menyecsketáncot mindenütt a világon divétruhában járják. A bácskertesiek néhány jeles egyházi ünnepen öltöznek viseletbe. Spontán megnyilvánulása ez az identitás megőrzésének.


Hol volt...

■■■

■■■ A mezőgazdaság Bárhonnan jöttek is a vajdasági magyarok, új otthonukban elsősorban földműveléssel foglalkoztak. A XIX. század közepéig a legfontosabb termény a gabona volt. Művelődéstörténeti tény, hogy a XV. században Németalföld mellett Bácska volt a második hely Európában, ahol nem sarlóval arattak, hanem kaszával, ami lényegesen lerövidítette a legnagyobb és legnehezebb paraszti munkát. A török hódoltság következtében ennek az újításnak az elnéptelenedett délvidéki pusztákon nemigen vették hasznát. A XVIII. századi új telepesek számára nagy újdonság a takaró használata volt, a rávágó kévéző kaszálás, aminek a lényege az, hogy a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dőlt. A marokszedő a kukával könnyebben, gyorsabban összeszedhette a kévéket. A keresztek ezen a vidéken tizennyolc kévéből álltak: tizenhat a négy lábban, a tetején volt a papkéve, a földön fekvő pedig a tolvaj. Egyes helyeken kis kereszteket raktak, ezekben tizennégy kéve volt. A XIX. század vége a mezőgazdaság nagy átalakulásának a korszaka. A bácskai és a bánáti uradalmak élen jártak a mezőgazdasági gépek alkalmazásában. Elsősorban az Egyesült Államokból importálták a vető- és aratógépeket, ezeknek azonban sohasem volt akkora szerepük, mint a cséplőgépnek. Az egykori Monarchia területén az első gőzhajtású cséplőgépet egy törökbecsei földbirtokos 1852-ben vásárolta és használta birtokán. A mezőgazdaság átalakulásakor válik népszerűvé az új kapásnövény, a kukorica. Amíg ugarrendszerben művelték a szántókat, egy-egy település elöljárói kijelölték a kukorica vetésterületét az ugaron kívül. Mivel egyre nagyobb területeket vetettek be vele, még a termelési rendszert is megváltoztatta, azelőtt az ugarrendszer, majd a nyomásrendszer megszűnéséhez is hozzájárult. A délvidéki magyarság fontos megélhetési forrása volt a kertészkedés. A kis határú falvak, valamint a temesközi szegedi kirajzású haszonbérlők választották ezt a megélhetési formát. A konyhakerti növények nagybani termelése nem új keletű ezen a ■■■


19 ■ Néprajz ■

■■■ vidéken. Bél Mátyás feljegyzéséből tudjuk, hogy a bácskertesiek már a XVIII. században kertészkedéssel is foglalkoztak. A levéltári dokumentumok szerint Szabadkán, Ludaspusztában már szegedi dohányosok árendálták a tóparti földeket. A bánsági haszonbérlők zsellérek voltak, az 1848-as jobbágyfelszabadítás rájuk nem vonatkozott, sorsukat még inkább megnehezítette az 1851-ben kihirdetett törvény, amely szerint a dohány termesztése állami monopólium lett, s a fináncok, akik az állam érdekében jártak el, igencsak megkeserítették a kertészek életét. A szegedi szegények 1914-ig szívesen jöttek Bácska és Bánát szabad pusztáira. A különböző korszakokban ők honosították meg ezen a vidéken az addig ismeretlen növényi kultúrákat. Horgoson Kárász földbirtokos jobbágyai elsősorban felvidéki magyarok, palócok voltak. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a szegedi tanyák lakóival házasodjanak. A horgosi hagyomány szerint 1900-ban a Farkas család egyik férfitagja Röszkéről nősült, Papp Rozáliát vette feleségül. A fiatalasszony kezdte el új otthonában ültetni a paprikát, s tanította meg a környező települések kisbirtokosait a fűszernövény termesztésére. A szőlő – a gabona mellett – a vidék legrégebbi haszonnövénye, Versec és Szerémség a történelmi borvidék része. A feljegyzések szerint szerémségi borokat még Mátyás király udvarában is felszolgáltak. A török korszakban ez a növényi kultúra is részben megsemmisült, de a borászat nem merült végképp feledésbe, mert az itt maradt lakosság a hordók után még borjárulékot is fizetett. Szőlészettel, borászattal nemcsak a szerémségi és a verseci hegyháton foglakoztak, hanem a török időket átvészelt települések határában is. Evlija Cselebi gyümölcsfákat és szőlőskerteket is talált. A XVIII. századi új telepesek pedig a löszhátakra telepítettek szőlőket, melyek a fi loxérajárvány következtében teljesen kipusztultak. A homoki szőlőkben az Amerikából származó betegség nem tett kárt, ezért fellendült a homoki szőlőtelepítés. A filoxéra pusztítását állami irányítással számolták fel. Adókedvezményeket adtak, tanfolyamokat szerveztek, jutányosan árulták az amerikai ■ Beszédes Valéria ■ 20 ■

Hol volt...

■■■

■■■ alanyvesszőket. A homoki szőlők telepítésében a szegedi kirajzású magyarok jártak élen, elsősorban a szabadkai és horgosi határban. A homoki borok gyengébb minőségűek, kicsi bennük az alkohol foka, az itteniek úgy gondolták, egészségesebb, ha a rossz ivóvíz helyett mértékletesen ezt fogyasztják. Az nézőpont kérdése, hogy sillerből mi számít mértékletes fogyasztásnak. Szabadkán például a múlt század kilencvenes éveiben 27 500 hektoliter fogyott el, vagyis a város apraja-nagyja évente 71 liter bort ivott meg. A vajdasági magyarok elsősorban földművesek voltak. A pásztorokat csavargóknak, dologkerülőknek tekintették. Látszólagos háború dúlt a parasztok és a juhászok között, mert – ahogy az egyik szabadkai juhász mesélte – minden szezonban legalább egyszer virtusból, az éj leple alatt ráhajtotta a nyáját a gabonatáblára. A levéltári források tanúsága szerint a legelők tagosításáig százával legeltették a kanizsai, csókai, nagykikindai, pancsovai határban a marhát, lovat, birkát. A két világháború között a heverő marhákat és süldőket tavasztól őszig legeltették, a tejelőket, a hízókat pedig otthon nevelték. A közlegelőket a tagosításig Szent Györgytől Szent Mihályig adták bérbe, habár a juhokat már február végén kihajtották, s az első hó lehullásáig kint maradtak a nyájjal. A pásztorkodásba beleszülettek az emberek. Apáról fiúra szállt a mesterség. Egymás között házasodtak. Juhászdinasztiák voltak ezen a vidéken is. A csókai Banka Mihály, az oromhegyesi Balázs Mihály messze földön híres volt, nemcsak azért, mert jól ismerte a mesterség fogásait, hanem a Tisza-vidék legszebb dalait tőlük és családtagjaiktól gyűjtötték össze kutatóink. A birka korábban fontos szerepet játszott az itteni lakosság mindennapi szükségleteinek kielégítésében. Teje és húsa táplálékul szolgált, gyapjúja és szőre a ruházkodásban volt jelentős. A tarhó ezen a vidéken kizárólag birkatejből készül. A vajdasági magyarság különbséget tesz a gömölye és a juhsajt között, pedig a kettő csaknem egyforma. A Tisza mentén négy-öt kilós sajtokat is készítettek, Zomborban, Szabadkán már az egykilós is nagynak számított. ■■■


21 ■ Néprajz ■

■■■ Még a legszegényebbek, a házbérben lakó zsellérek is arra törekedtek, hogy legalább két malacot meghizlaljanak. Az egyikből kitellett a család évi hússzükséglete, a másiknak az árából pedig fedezni tudták a következő évben meghizlalandó jószág árát. A II. világháborúig a sertéseket a települést övező legelőkön őrizték. A székelykeveiek még arra is emlékeztek, hogy a falu határához tartozó Duna-szigeten a disznókat makkoltatták. A hízókat Szent György-naptól Szent Mihályig tartották a koplalón. Amikor hízásra fogták őket, akkor az állatokat hidasokban tartották. A Szabadka környéki tanyákon sír alakú vermekben voltak az anyakocák, mert az ilyen ólak melegek voltak, és nem fázott meg bennük a kismalac. A kukorica elterjedésével azonban a sertéstartás egyre inkább belterjessé vált. A II. világháború után kanászokat már nem is alkalmazott a faluközösség.

Népi műveltség A közhiedelemben úgy él, hogy az itteni magyarságnak nincsen említésre méltó népművészete, népköltészete, mesekincse. A századfordulón itt tevékenykedő kutatók a bácskai és bánsági magyarok néprajzával keveset foglalkoztak. A néhány néprajzi leírás inkább a nemzetiségeket vizsgálta. Kálmány Lajos volt az első, aki felfigyelt arra, hogy nemcsak a bérces Kárpátokban terem meg a népballada, hanem az Alföldön is. A szegedi kirajzású magyarok szellemi műveltségét kutatta, ő jegyezte fel az első temesközi népballadákat, népmeséket, népdalokat. Ő bukkant rá a századelőn a magyar nyelvterület egyik híres mesemondójára, az egyházaskéri Borbély Mihályra. Borbély bevallása szerint történeteit a horgosi juhászoktól tanulta, a mesék viszont a szegedi nagytáj prózai epikai műfajainak sajátosságait tükrözik. A gazdag délvidéki magyar népköltészet igen változatos, hiszen – ellentétben az anyagi kultúrával – az itteni nép megőrizte annak a tájcsoportnak a hagyományvilágát is, ahonnan elődei jöttek. A Bartók Béla által meghatározott négy zenei nyelvjárás ■ Beszédes Valéria ■ 22 ■

Hol volt...

■■■

■■■ közül három is megtalálható ezen a vidéken, az uralkodó zenei dialektus az alföldi, de hatással volt rá a dunántúli is meg az aldunai székelyek zenei anyanyelve, az erdélyi. Az epikus műfajok – szemben a népdalokkal – már csak paszszív emlékanyagként élnek a hagyományban. Ennek ellenére az újabb gyűjteményekben is megtaláljuk a klasszikus népballadáink néhány típusát: A halálra táncoltatott lányt, a Szégyenbeesett lányt, a Három árvát és a Megölt legény történetét. A mesemondás alkalmai is megszűntek már, ennek ellenére még napjainkban is felbukkannak az idősebbek körében kiváló mesemondók. A ludasi származású Szűcs László, Raffai Judit mesemondója, nemcsak reprodukálta a népmeséket, hanem – miközben a szüzsé kereteihez ragaszkodott – kedvére át is alakította. Szőcs Boldizsár székelykevei mesemondó száznál is több történetet tudott. Az ezredvégi mesemondó hallgatóság híján a szövegek megformálásakor arra törekedett, hogy úgy adja elő történeteit, ahogy azt az elődöktől hallotta. Penavin Olga szövegközléseinek az a végső tanulsága, hogy korábban a magyar mesekincs valamennyi műfaját kedvelték ezen a vidéken. A legnépszerűbbek mégis a tündérmesék és a trufák voltak. Azt, hogy sokfelől jött a délvidéki magyarság, nemcsak a népzenéje, népdalai tükrözik, hanem a naptári ünnepekhez kapcsolódó dramatikus népszokásaik is. A pünkösdölőnek ismerik a dunántúli változatát, de leginkább az alföldit játszották még a negyvenes években is Bácskában és Bánátban a kislányok. Hasonlóan gazdagok voltak a karácsonyi szokásaink is: Gomboson, Doroszlón a betlehemezés mellett a bölcsőjárás, a torontálvásárhelyieknél a kecskézés, a székelyeknél pedig a huszárjárás volt szokásban. A hiedelemvilágban is felfedezhetjük a dunántúli, a palóc és a szegedi nagytáj elemeit. Nyugat-Bácskában a garabonciás diákokat kergettették el kiskutyával, harangszóval, a Tisza-vidéken pedig a bácskai és bánáti táltosok viaskodtak egymással a folyó felett, hogy merre legyen rossz idő. ■■■


23 ■ Néprajz ■

■■■ Vallásos nép lakik ezen a tájon. A naptári ünnepeket megtartották, szívesen jártak s járnak még napjainkban is búcsúba. Ezrével keresik fel kegyhelyeinket: elsősorban a doroszlóit és a töröktopolyait. Napjainkban is viszonylag könnyen gyűjthetők azok az apokrif imádságok, melyek Krisztus szenvedéstörténetéről szólnak. Néprajzi örökségünk szerves része a magyar kultúrának, értékei nem lebecsülendők, ezek tudatosítása megmaradásunk egyik alapfeltétele. Ez a mai körülmények között nehéz, de nem lehetetlen feladat. 2000


Hol volt...

■■■

■■■ MAGYAR NÉPRAJZI CSOPORTOK A BÁCSKÁBAN ■ Bevezető A mai Vajdaság öt vármegye, Bács-Bodrog, Torontál, Csongrád, Temes és Szerém leszakadt területeiből alakult ki 1918 után. 1929-től 1941-ig – Baranyával együtt – a Dunai bánsághoz tartozott. Ennek ellenére a Vajdaság területi meghatározás már a két világháború közötti időszakban közkeletű volt az itteni magyarság körében. Művészeink, elsősorban íróink, a vajdasági magyar irodalom megalapozásán fáradoztak. A II. világháború alatt Bácskát és Baranyát visszacsatolták Magyarországhoz, Bánát azonban német közigazgatás alá került. 1945 után Bácska, Bánát és Szerémség önálló közigazgatású területté vált Vajdaság néven, Baranya pedig Horvátország része lett. Vajdaság kezdetben bizonyos fokú autonómiát kapott. Az 1974-es alkotmány kiszélesítette az autonómiát, melyet a legújabb szerb alkotmány jelentősen korlátozott. Az utóbbi hét és fél évtizedben tehát alapvető politikai változások történtek e területen: világháború, impérium- és rendszerváltozások. Az itt élő népek hol kisebbségi, hol pedig többségi nemzetként élték napjaikat. A kérdés az, hogy ezek a politikai változások miként befolyásolták az itteni parasztság életét, hogyan hatottak identitásukra. Az elmúlt hetvenöt év nem kedvezett a bácskai és bánsági magyaroknak, akiknek a korábbi évszázadokban is sanyarú volt a sorsuk. A nyelvterület peremén élve már a XVI. századtól állandó volt veszélyeztetettségük a török hódoltság következtében. A mohácsi vész után a magyar lakosság elhagyta ezt a vidéket. Hogy hova mentek, mi lett a sorsuk, azt máig sem tudjuk.

■■■

Magyar néprajzi csoportok a Bácskában ■

25 ■ Néprajz ■

■■■ A néprajzi csoportok Településtörténeti kérdések

A mai bácskai magyarság tehát a XVIII. és XIX. századi nagy telepítések idején jött mai lakhelyére. A nagy költözködést azonban a nép emlékezete nem őrizte meg. A kérdésre, hogy honnan és mikor jöttek elődjeink egy-egy településre, adatközlőink csak ritkán tudnak választ adni. Ebből a szempontból kivételt képeznek református falvaink, Bácsfeketehegy, Bácskossuthfalva, Pacsér és Piros lakói. Ők pontosan tudják falujuk alapításának idejét, azt is, melyik nagyobb településről: Kunhegyesről, Karcagról, Túrkevéről érkeztek. Meggyőződésünk, hogy származástudatuk pontosításában egyrészt szerepet játszott a másságuk, hiszen a bácskai magyarok katolikusok, másrészt a helyi református egyház is tudatosította az itteniek származási helyét. A telepítések kerek évfordulóit még akkor is rendszeresen megünnepelték, ha ezek az ünnepségek nem kis nehézségbe ütköztek az impériumváltozás után. Minden esetben politikai felhangot kaptak a megemlékezések, betiltották a százötven és a kétszáz éves jubileum megtartását is. Hogy mégis mindkét alkalommal megemlékeztek a jelentős eseményről, az a faluvezetők találékonyságát a bizonyítja. A politikai huzavona, fenyegetettség még inkább fokozta református településeink kunsági származástudatát. A többi település esetében, amelyek egy időben, esetleg később keletkeztek, mint a fentebb említett református közösségek, csak nagyon ritkán tudják megmondani az ott élők, hogy honnan jöttek elődjeik. Egy-egy település helytörténeti mondája a legtöbb esetben visszakanyarodik még a török előtti korszakra, az esemény pedig minden alkalommal konkrét területre vonatkozik: Csantavérre, Gombosra, Martonosra, Szabadkára, Topolyára, Bezdánra stb. E történetekből az tűnik ki, hogy az összes rosszat, ami a bácskai magyarsággal történt, a törökök követték el. A nagy vándorlás, a letelepedés körüli bonyodalom, melyet a Békésszentandrásról érkezett kishegyesi jobbágyok panaszlevele ■ Beszédes Valéria ■ 26 ■

Hol volt...

■■■

■■■ is tanúsít, nem maradt meg a nép emlékezetében. Kivételt képeznek e szempontból Bácsgyulafalva és Szilágyi telepesei, hiszen e két települést a kincstár a múlt század végén, 1884-ben, illetve 1899-ben létesítette. Ebben az időben már lényegében lezajlott a Duna–Tisza közének a kolonizációja. A mai bácsgyulafalviak kizárólag a szajáni ősökre emlékeznek, pedig amikor 1883-ban elindultak, a szajáni gyülekezőhelyen ott voltak a tóbaiak, jázovaiak, csókaiak, lőrincfalvaiak, kisorosziak, aracsiak, bikácsiak, monostoriak, töröktopolyaiak is. A bácskai katolikusok, ha emlékeznek anyatelepülésükre, akkor – a református telepesekhez hasonlóan – a legtöbb kolonistát adó helységet jelölik meg szülőföldjüknek, a többi telephelyről pedig nem tesznek említést. A bácskai magyarság történelmi tudatának második nagy állomása az 1848-as forradalom. A „nagy szaladásra” mindenhol emlékeznek. Többé-kevésbé hitelesen be is számolnak a negyvennyolcas eseményekről, házaik felperzseléséről, templomaik kifosztásáról és arról, hogyan rendezték életüket a háborús események után. Megállapíthatjuk, hogy palóc, jász, szegedi öntudatról nem beszélhetünk a bácskaiak esetében. Kérdésünkre, hogy kik azok a palócok, jászok, esetleg hol van Palócország, illetve Jászország, még csak megközelítő feleletet sem tudnak adni. Településtörténeti kutatások

1942-ben a Délvidéki Szemlében Bálint Sándor vetette fel annak a lehetőségét, hogy milyen tanulságokkal szolgálna, ha összevetnék a kibocsátó telephely és az új település népi kultúráját. A folyóirat valószínűleg ennek a felhívásnak a nyomán közölte ismét Polácsi János tanulmányát, melyben a gombosi magyarok származási helyét ismertette. A szerző az újkaravukovai bérmálási jegyzőkönyv névjegyzékéből állapította meg a gombosiak korábbi szülőföldjét. Később ezt a jegyzéket Jung Károly pontosította. Kimutatást készített arról, hogy a Duna menti település egykori lakói mely vármegyékből érkeztek. Az ő kutatásaiból tudjuk, ■■■


27 ■ Néprajz ■

■■■ hogy Tolnából, Vasból, Somogyból, Bács-Bodrogból, Pozsonyból, Sopronból, Pest-Pilis-Soltból, Esztergomból, összesen 42 helységből jöttek a bogojevóiak. Tizennégy települést azonban nem tudott azonosítani. Polácsi kutatásai úttörőnek mondhatók Bácska esetében, mert ő vállalkozott először arra, hogy pontos kimutatást készítsen egyes családok származási helyéről. Példáját az itteni kutatók nem követték, mert a Kalocsán őrzött iratok számunkra nehezen hozzáférhetők. Helytörténészeinknek valószínűleg sem idejük, sem türelmük nem volt arra, hogy ezekben búvárkodjanak. 1981-ben Bárth János Doroszlóról készült tanulmánya ismét arra hívta fel a figyelmünket, hogy fontos lenne az említett összeírások elemzése. Csorba Béla Timár Kálmán kutatásai nyomán indult el. Ő is a Kalocsán őrzött bérmálási anyakönyveket tanulmányozta. Az 1808-ban készült összeírásból arra a megállapításra jutott, hogy Temerin lakói több mint nyolcvan helységből érkeztek. Zömükben Szolnok, Nógrád, Pest és Heves vármegyéből. A Tiszai koronakerület magyar lakóinak településtörténetét pontosan ismerjük Gyetvai Lajos monográfiájából. Az itt élő valamennyi családról pontos kimutatást készített, honnan és mikor érkeztek. Monográfiájának végkövetkeztetése az, hogy a Tisza-vidék magyarjai több száz településről, a korabeli Magyarország szinte valamennyi vármegyéjéből jöttek mai lakóhelyükre. Ezért tehát nem várhatjuk el, hogy a zentaiak, adaiak, kanizsaiak, horgosiak pontosan megmondják, honnan érkeztek az ősök. Ha így volt ez a Tiszai koronakerületben, nincs okunk feltételezni, hogy más szempontok alapján toborozták a telepeseket Bácska középső részeire: Csantavérre, Topolyára, Bajmokra, Nemesmiliticsre stb. A század elején készült monográfiák – még napjainkban is ezekre támaszkodunk – sommásan megállapítják, hogy a nyugat-bácskai falvak lakói (Bezdán, Doroszló, Gombos) dunántúli kirajzásúak, a Tisza vidékiek elsősorban a Jászságból, Pest-PilisSolt vármegyéből, a topolyaiak és a csantavériek pedig az északi túlnépesedett vidékről érkeztek mai lakhelyükre. ■ Beszédes Valéria ■ 28 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Bármelyik bácskai településről készült összefoglalót olvassuk, arra a következtetésre jutunk, hogy az itteni lakosság műveltségének gyökereit a Dunántúlon, a palócságnál, a jászságnál és Szeged környékén kell keresnünk. Az említett tanulmányok pedig éppen arról tanúskodnak, hogy a telepítések sokkal bonyolultabbak voltak, tehát az egyes néprajzi csoportok meghatározásában a származási hely csak egy elem lehetett. A XVIII. században magukkal hozott műveltség ugyan része az itteniek népi kultúrájának, de a bácskai magyarok autochton módon fejlődtek az utóbbi kétszáz esztendőben. Úgy véljük, hogy az anyagi kultúrájukat kizárólag új otthonukban alakították ki, különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a klasszikusnak mondható tájtörténeti csoportok néprajzi képe a XIX. századi fejlődés eredménye. A bácskai magyarok pedig ebben az időben már régen letelepültek. Viszont kétségkívül az is igaz, hogy népi műveltségükben még a huszadik század legvégén is találunk olyan részeket, melyek a korábbi szülőföldjükre utalnak. A mai átlag bácskai regionális köznyelve egységesnek mondható. Jellegzetességét Penavin Olga foglalta rendszerbe. Legjellemzőbb vonása, hogy az itteniek nyelve egységesült, az elmúlt két évszázadban sok új közös vonás is kialakult a nyelv szerkezetében, de jó néhány nyelvjárási jelenség is konzerválódott. A legjellemzőbb az itteniek beszédére a középzárt ë funkcionális használata. A nyelvjárási jelenségek vidékünkön még nem tűntek el végérvényesen. Ugyancsak Penavin Olga figyelte meg huszonkét beszédhelyzetben, hogy a vajdaságiak mikor beszélik a regionális köznyelvet és mikor az anyanyelvjárásukat. A huszonkét szituáció közül 14 esetben faluhelyen még mindig a nyelvjárást használják, a nagyobb településeken viszont a regionális köznyelvet. A bácskai nyelvjárási atlasz végkövetkeztetése az, hogy a bácskai magyarok nyelve még megőrizte a dunántúli, kunsági, palóc, szegedi jellegzetességeket. Ezek azonban nem nagyobb földrajzi tájként jelentkeztek, hanem településenként változnak aszerint, hogy az ősök honnan érkeztek. A nyelvjárási különbségek napjainkban egyre inkább elhalványulnak a nyelvi egységesülés ■■■


29 ■ Néprajz ■

■■■ mellett. Az utóbbi évtizedekben, különösen a szórványokban, az anyanyelv feladását tapasztaljuk. A nyelvjárások a két világháború közötti időszakban még élesen elkülönültek. Egy szűkebb területen az is előfordult, hogy három nyelvjárást beszéltek; például a kanizsai, horgosi, martonosi határban a Kárász-birtok béresei ă-ztak, a kanizsaiak ö-ztek, a szabadkaiak pedig ë-ztek. Hasonló jelenséget figyelhettek meg Topolya, Bácskossuthfalva, Szabadka hármas határán, ahol a palóc nyelvjárás a kunságival keveredett. Ezekre a különbségekre adatközlőink is felhívták a figyelmünket, amikor arról számoltak be, hogy a kispiaci vásárosok honnan jöttek. Felvetődik tehát a kérdés, hogy a különböző nyelvjárást beszélők alkotják-e Bácskában a néprajzi csoportokat, vagy az itteni magyarság műveltsége a nyelvjárási különbségek ellenére egységesnek mondható. Bácskai néprajzi csoportok

Kósa László és Filep Antal, amikor a bácskai néprajzi csoportokat veszi számba, Bácskát nem tekinti egységes területnek. A Tisza mentét önálló tájegységnek tartja, Közép-Bácska, Nyugat-Bácska magyar településeit azonban egységes régiónak tekinti. Ezek után feltehetjük a kérdést, milyen szempontok szerint különíthetjük el a néprajzi, illetve a táji csoportokat Bácskában. A népviselet, a lakóház, a népdalok, a néptánc vagy a gazdasági élet különböző műveltségi ágai szerint? Esetleg aszerint, hogy ki kivel házasodott? Különösen akkor nehéz egy-egy szempont kiválasztása, ha tudjuk, hogy a vidék viszonylag korán urbanizálódott, a belső migráció is folyamatos. A műveltség alakulásában pedig figyelembe kell vennünk azt is, hogy az itteni magyarság a XVIII. századtól vegyes környezetben élt. Még a Tisza-vidéken is, ahol a leghomogénebb nemzeti közösségünk, csupán néhány település esetében mondhatjuk, hogy ott kizárólag magyarok élnek. Voltaképpen nyugat-bácskai és dél-bácskai falvaink is szigetek. A szomszédos települések lakói – Bácskertes kivételével – más ■ Beszédes Valéria ■ 30 ■

Hol volt...

■■■

■■■ anyanyelvűek. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy egy-egy település szomszédságában legalább három, esetleg négy más-más nemzetiségű falu is van. Ez az együttélés természetesen meghatározta a bácskai népek hétköznapjait és ünnepeit is. A magyar néprajzi csoportok különválasztását az is megnehezíti, hogy többé-kevésbé csak a legutóbbi kutatásokra támaszkodhatunk. Kósa László és Filep Antal, mint ahogyan azt már említettük, a Tisza mentét tekinti önálló néprajzi csoportnak. A területet azonban nem határolja pontosan körül, lényegében a Tiszai koronakerület falvait, mezővárosait sorolja ide, megnevezését a jugoszláviai magyar nyelvhasználatból vette át. Azok a jellegzetességek, melyekkel a tájat meghatározták, lényegében az összes bácskai településről elmondhatók: a területtel járó kiváltságok, a tanyásodás, a külterjes állattartás, a búza- és kukoricatermesztés, a paraszti társadalom rétegeződése. Ennek alapján a Tisza mentét nem tekinthetnénk külön tájegységnek. E szűkebb régióban élő magyarok négy jól körülhatárolható csoportba oszthatók. Az elsőbe a kanizsai, martonosi és a szabadkai határ nagy kiterjedésű legelőinek külterjes állattartói tartoznak; a másodikba a három kertészfalu: Martonos, Adorján és Horgos paprikatermelői; a harmadikba a homoki szőlővidék: Horgos, Királyhalma és Hajdújárás borászai, a negyedikbe pedig a zentai, kanizsai, adai és becsei kukorica- és búzatermelők. Valamennyi csoport közös vonása a rendkívül gazdag népdalkincs, valamint az, hogy egymás között házasodtak. Külön néprajzi csoportnak tekinthetjük Közép-Bácska magyar településeit: Topolyát, Kishegyest, Csantavért és Bajsát. Az itt élők elsősorban zsellérek, később agrárproletárok voltak. A települések határában álló Vojnich-, Zichy-, Fernbach- és Lelbach-féle nagybirtokok cselédjeiként, illetve napszámosaiként keresték meg kenyerüket. A csantavériek is hasonló társadalmi csoportba tartoztak, de ők Szabadka város uradalmi földjein dolgozhattak. Az I. világháború után, amikor a város határában négy új kolonista, úgynevezett „dobrovolyac” telepet hoztak létre, a szaloniki önkéntesek és családjaik között a város ura■■■


31 ■ Néprajz ■

■■■ dalmi földjét osztották szét, s így a csantavériek az addigi biztos munkalehetőségtől elestek. A Tisza mente és Közép-Bácska felsorolt településein a lakóház utcai homlokzata és a tornác díszítése hasonló. A napsugaras oromzatok Bácskában ezen a területen a legkedveltebbek. A tornácok oszlopait, mellvédjét többnyire deszkából készítették. Mi azonban mégsem tekintjük a fentebb elemzett két területet azonos néprajzi csoportnak. Elsősorban a paraszttársadalom társadalmi rétegződése miatt, másrészt a szellemi néprajzban mutatkozó eltérések is elkülönítik egymástól e két tájegységet. A kunsági református falvak külön néprajzi csoportot képeznek. Nem csupán nyelvjárásukban különböznek a többi bácskai településtől, hanem hiedelemvilágukban, szokásaikban is. A bácskossuthfalvi, bácsfeketehegyi és pacséri magyarok elsősorban a helyi nagygazdáknál dolgoztak, a közeli uradalmakba nem szegődtek el cselédnek. Alapvető megélhetési forrásukat a kukorica- és a búzatermesztés biztosította. Nyugat-Bácska szigetmagyarsága, ahogy azt korábban kifejtettük, dunántúli telepesekből áll. Kivételt képeznek a bácskertesiek, akik a Felvidékről, Nyitra vármegyéből, Nagyhind környékéről érkeztek, és a szilágyiak, akik – akárcsak Bácska többi lakója – a korabeli Magyarország különböző vidékeiről jöttek mai lakhelyükre a múlt század utolsó évében. Jung Károly Gombosról készült monográfiáiban a szokásokban és a hiedelmekben több jelenség kapcsán kimutatta a dunántúli vonásokat, melyeket megtalálunk a doroszlóiak folklórjában is. Népviseletük, díszítőművészetük is hasonló. Néptáncuk, népzenéjük is azonos tőről fakad. Bezdán nyelvjárása ugyanolyan, mint Doroszló és Gombos nyelve, népi kultúrája azonban lényegesen eltér az említett két település műveltségétől. Bezdán mezőváros volt, az itteni parasztpolgárság életében a Dunának meghatározó szerepe volt. A bezdániak elsősorban hajósok voltak. Bácskertes lakói nemcsak felvidéki származásuk miatt alkotnak külön csoportot, hanem azért is, mert már a XVIII. századtól kezdve alapvető megélhetési forrásuk a kertészkedés volt. A bácskertesi ■ Beszédes Valéria ■ 32 ■

Hol volt...

■■■

■■■ leányokat nem engedték cselédnek se Zomborba, se Apatinba. A gombosi és doroszlói leányok esetében ez általános szokás volt. A viszonylag kis határú faluban a kertészkedés tisztes megélhetést nyújtott lakóinak. A bácskertesiek, a bezdániakhoz hasonlóan, világot járt emberek. Megtermelt terményeiket mindig maguk értékesítették. A két település e szempontból is lényeges eltérést mutat. Bezdán hajósai nyitottak voltak a világ dolgaira, könnyen feladták szokásaikat. A bácskertesieknek még napjainkban is szigorúan zárt a világa. A vajdasági magyarok közül ők ragaszkodnak leginkább hagyományaikhoz. Az öt nyugat-bácskai magyar települést nem tekinthetjük tehát egységes néprajzi csoportnak, még akkor sem, ha az itt élők tudatosítani szeretnék összetartozásukat. Évtizedek óta közös találkozókat szerveznek Ötösfogat elnevezéssel. E művelődési rendezvények ugyan azt sugallják, hogy ezek a települések azok, amelyek leginkább megőrizték tradíciójukat, de népi kultúrájuk – a sok megegyező szokás és hiedelem mellett – még napjainkban is alapvető különbségeket mutat. Dél-Bácskában Temerin és a vonzáskörébe tartozó kisebbnagyobb magyar települések külön tájegységnek tekinthetők. Folklórkincsük lényegesen szegényebb, mint a Tisza mentéé. Építkezésüket a népi barokk jellemzi. A hagyományos közösség átalakulásában pedig meghatározó szerepe volt Újvidék közelségének. A kutató számára a legnehezebb, hogy meghatározza Szabadka, a legnagyobb bácskai magyar város helyét a néprajzi csoportok között. Korábban, de napjainkban is, mintegy 5060 000 magyar élt a városban. Nagy kiterjedésű határában, a tanyákon elsősorban bunyevácok laktak. Egyes határrészein: Kelebián, Radanovácon, Ludason főleg magyaroknak voltak tanyái. Szabadka kézműipara a XIX. században alakult ki. Az itteni kézművesek is jobbára magyarok voltak. A legfontosabb művelődési központ volt a vármegyében. Már a XVIII. században megjelentek a vándor színtársulatok. 1854-ben pedig fölépült állandó kőszínháza. Itt alakult a vidék első gimnáziuma, első ■■■


33 ■ Néprajz ■

■■■ óvodája, első magyar nyelvű tanítóképző intézete. Jelentős polgári rétege volt. A magyar parasztságnak talán éppen emiatt nem alakult ki markáns népművészete. A magyarok betelepülése folyamatos volt a városba. A sokfelől ideköltözött telepeseknek korábban sem volt, ma sincs egységes népi kultúrája. Ellentétben a zentaiakkal és a becseiekkel, az ittenieknek nincsen a városukkal kapcsolatos azonosságtudatuk. Az újabb magyar telepesek ragaszkodnak korábbi szülőhelyük identitásához. A földiek tartják egymással a kapcsolatot. Az utóbbi idők társadalmi mozgásai mintha erősítenék az itteniek „szabadkaiságát”, de ennek feltárása már nem a néprajz feladata. A bácskai magyar néprajzi csoportok kutatásában külön feladat lenne a mindenkori kisebbségben élő magyar csoportok népi kultúrájának vizsgálata. Példaként a csonoplyaiakat, monostoriakat, regőceieket említjük meg. A szórványos kutatások azt sugallják, hogy sok megőrzött régiséget találhat a kutató. Bálint Sándor 1942-ben ajánlott összehasonlítási vizsgálatai ezeken a településeken lennének a legeredményesebbek. De csak a legidősebbek körében, mert az asszimiláció ezeken a településeken a legerőteljesebb. A szórványban élők nemcsak anyanyelvüket vesztik el, hanem hagyományaikat is. Identitásukat csupán a vallásban őrzik meg. 1995


Hol volt...

■■■

■■■ I RODA L OM Bálint Sándor: A néprajzi kutatás délvidéki feladatai. Délvidéki Szemle, 1942. 72–76. – Balla Ferenc: Bezdán története a kezdetektől 1914-ig. Bezdán, 1994. – Bárth János: Doroszló népessége a XVIII. század közepén. Hungarológiai Közlemények, XIII. évf. 1981. 46–47. – Borús Rózsa: Topolya népszokásai. Újvidék, 1981. – Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Újvidék, 1988. – Dobos János, Papp György: Kanizsa 900 éves. Dokumentumok és források. Üzenet, 1993. 9–10. sz. – Dudás Antal: Szülőföldem századjai. Szabadka, 1992. – Gyetvai Péter: A Tiszai korona-kerület településtörténete. Kalocsa, 1992. – Jung Károly: Az emberélet fordulói. Gombosi népszokások. Újvidék, 1978. – Kósa László: Zenta mezőváros néprajzi képe. Létünk, 1972. 139–151. – Kósa László: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában. Hungarológiai Közlemények, 1972. 5–24. – Kósa László, Filep Antal: A magyar nép tájtörténeti tagolódása. Budapest, 1975. – Penavin Olga: Nyelvjárás és köznyelv. Újvidék, 1985. – Penavin Olga: Bácskai magyar nyelvjárási atlasz. Újvidék, 1988. – Pénovátz Antal: Vajdasági magyar néprajzi kalauz. Újvidék, 1979. – Silling István: Ismeretlen anyám. Kupuszinai népdalok és népballadák. Újvidék, 1985. – Tripolsky Géza: Nem bánom, hogy juhásznak születtem. Újvidék, 1992. – Tripolsky Géza: Munkák, ünnepek, népszokások. Újvidék, 1993. – Virág Gábor: Kishegyes 225 éves. Szemelvények a falu múltjából. Üzenet, 1994. 9–10. sz.

■■■


35 ■ Néprajz ■

■■■

■

■■■

■■■ A HÁZBELSŐ ■ A vajdasági népi építészettel foglalkozó tanulmányok a lakóház berendezésével, az ott zajló életmóddal nemigen foglalkoztak. A Rad vojvođanskih muzejában közölt tanulmányok csupán néhány szűkebb régió, az Észak-Bánát, illetve Zombor környéke szerb településeinek szobabelsejét ismertették. Vera Milutinović ugyancsak a Vajdasági Múzeum Évkönyvében a területünkön található ácsolt, illetve festett ládák, ezen belül a komáromi ládák vajdasági elterjedéséről közölt fontos adatokat.1 A közgyűjtemények, az újvidéki Vajdasági Múzeum, illetve a szabadkai Városi Múzeum állandó kiállításainak egy része megmutatja a házbelsőt. 2 A különböző nemzetek, nemzetiségek szobáinak bemutatása hálás témája volt a muzeológusoknak a második világháború után kialakított múzeumhálózatban. Helytörténeti gyűjteményeinkben, Bácskertesen, Bezdánban, Torontálvásárhelyen, Doroszlón, Völgyesen és Szajánban is arra törekedtek, hogy több-kevesebb sikerrel megmutassák, milyenek voltak korábban a tisztaszobák, Bácskertesen az egész ház belső eszköztárát kiállították: a tisztaszobáét, a lakószobáét és a konyháét is. A két magyar tájházban, Topolyán és Doroszlón – már a funkció sugallja – ennek a témának pontos bemutatását találhatjuk.3 A többi vajdasági nemzetiség helyi múzeumában is ezen a témán van a hangsúly.4 Penavin Olga a vajdasági magyar nyelvjárási atlaszokban a lakóházzal kapcsolatos szókincset is érintette.5 A szerb és horvát nyelvjárási kérdéseknek alapos földolgozását találhatjuk meg Gordana Vuković szótárában. 6 A levéltári anyag hasznosításáról Silling István, illetve Beszédes Valéria tanulmányai nyújtanak adalékot. Előbbi a Zombor környéki hagyatéki leltárak kapcsán érintette ezt a kérdést is, utóbbi pedig a csantavéri végrendeletek alapján vizsgálta a XIX. századi szobabelsőt.7 Az atlasz kérdőíveinek elkészítésekor az előbb idézett munkák alapján határoztuk meg azokat a kérdéscsoportokat, melyek a lakóház alaprajzának átalakulását, az eszköztárban történt változásokat, valamint az életmód megváltozását kívánták nyomon követni. A téma további tanulmányozásához az atlasz egyéb ■■■

1 Dimitrijović 1955, 226– 229.; Milutinović 1959, 139–142.; Stefanović 1969–1970. 2 A kiállítások szerzője Újvidéken Bánszky Mária, Szabadkán pedig Mikuška Milka volt. Szabadkán a korábbi állandó kiállításon nemcsak a bunyevác, hanem a vajdasági magyar szoba, illetve konyha néhány fragmentumát is bemutatták (Gombosról a gyűjteménybe festett bútorok kerültek). 3 Harkai 1991. 4 Petrőcön és Bácskeresztúron van szlovák, illetve ruszin helytörténeti gyűjtemény. 5 Penavin 1969.; Penavin 1972.; Penavin 1988. 6 Vuković 1988. 7 Silling 1995, 796–799.; Beszédes 1995, 161–162.

A házbelső ■

37 ■ Néprajz ■

■■■ fejezeteiből is meríthetünk adatokat, a népi építészet ugyanis érinti a szabadkémények megszűnésének kérdését, az iparosság kapcsán pedig az asztalosokról, szobafestőkről és mázolókról találhatunk hasznos információkat. A szabadkémények megszüntetése ugyanis megváltoztatta a házon belüli életmódot, a konyha plafonszerkezetének elkészítésével egy újabb meleg helyiséghez jutott a család, a melegkonyha átvette a korábbi lakószoba szerepét. A falusi asztalosok nemcsak az épületekhez szükséges ajtókat és ablakokat készítették el, hanem bútorokat, koporsókat is gyártottak megrendelésre, amíg az 1960-as években termékeiket véglegesen fel nem váltotta a gyári tömegáru. Ekkor alakult át falvainkban a századfordulón kialakult bútordivat. A hálószobák mellett már megjelent a nappali szoba, ahova „kombinált bútort” vásároltak, s ezeket már nem vásári, illetve falusi asztalosok készítették. A XX. század nagy találmányai, a fényképezés, a rádió, a televízió alaposan átalakították a hagyományos közösség ízlé-

Menyasszonyláda a Topolyai Tájházban ■ Beszédes Valéria ■ 38 ■

Hol volt...

■■■

■■■ sét, műveltségét. A már korábban említett Silling- és Beszédestanulmányok levéltári adatai, valamint a még nem publikált hagyatéki leltárak azt bizonyítják, hogy a XIX. században a falusi, parasztvárosi szobabelső elmaradhatatlan részei voltak a nyomtatott szentképek, a tükrök. A XIX–XX. század fordulóján bővült ez ki, amikor a fényképezkedés is a paraszti műveltség részévé vált. 8 A szabadtűzhely megszűnésével, a kisvárosi mentalitás hatására a XIX. század végén a falusi háztartásokban megjelentek a falvédők. Kezdetben nemcsak a takaréktűzhely kelléke volt, hanem a lakószobák fekhelyénél is védte a falat. A takácsok által szőtt gyapjúszőttesek olcsóbb, célszerűbb változatai voltak a sárga vászonra hímzett, szálöltéssel kivarrott feliratos falvédők. Elterjedésükben, egyáltalán a bácskai, bánsági katolikus asszonyok hímző szokásainak alakulásában meghatározott szerepük volt a kalocsai iskolanővéreknek. Meggyőződésem, hogy számolni kell hatásukkal az ünnepi rítusok alakulásában is.

8 Kunt Ernő (1987) a magyar nyelvterület kérdéseit foglalta össze, Raf fai Judit (1997) pedig a szabadkai fényképészek kapcsán foglalkozott részletesen a kérdéssel. Hagyományos közösség fényképeiből Beszédes Valéria, illetve Kovačev Olga készített Hajdújáráson, illetve Szabadkán kiállítást.

Menyasszonyláda a B ajsai Tájházban

■■■

A házbelső ■

39 ■ Néprajz ■

■■■ A ház egyes részeinek elnevezése A terminológia megváltozása a funkcióváltásra is utal. A korábbi, régies alakokra napjainkban már csak az idősebbek emlékeznek: a kisház, nagyház, pitar napjainkban már nem használatos a regionális vajdasági magyar köznyelvben, a gombosi, bajsai, doroszlói nagyház, valamint a tordai kisház alakok meggyőződésünk szerint a korábbi nyelvhasználatra utalnak. Az eredetileg egysoros alaprajzú épületek esetében – a vajdasági falvakban még napjainkban is ilyen a lakóházak jelentősebb hányada – az egyes helységek közötti különbséget jelzős szókapcsolattal jelölik: tisztaszoba, nagyszoba, nagyház, első ház, kisszoba, hátsó szoba, kisház, lakószoba. Meglepő viszont, hogy a megváltozott alaprajzú lakóházaknál az egyes szobák között nem tesznek különbséget: a nappali, ebédlő, hálószoba kifejezések kevésbé használatosak a vajdasági magyarok nyelvében. A tornác, vagy ahogy nálunk nevezik, a gang beépítésével új helyiséggel bővült a ház, ezek megnevezése az új funkcióra utal. Legtöbb helyen a gangból kialakított, néhány négyzetméternyi utcai rész a korábbi lakószoba szerepét vette át, többnyire takaréktűzhellyel fűtik, itt főznek a háziasszonyok, a nap nagyobbik részét ebben az épületrészben tölti el a család. A funkcióváltásra következtethetünk a helység megnevezéséből: előszoba, oldalszoba, hálószoba, hátsó szoba. A korábbi szabadkéményes konyha egykori voltát bizonyítják a nyelvjárási adatok (pitar, nyitott konyha, kéményalja), s úgy látszik, a közelmúltban még élő gyakorlat volt a szabadkémények használata. Az egykori szabadkéményes konyhák között tesz különbséget a konyha és a melegkonyha megnevezés. Az életmód megváltozását tükrözi a hagyományos lakóházban kialakított új helységek megjelenése, mint például a fürdőszobáé. A kérdőív hiányossága, hogy nem kérdeztünk rá, mikor kezdtek fürdőszobát építeni kutatópontjaikon. Kialakulásuk szorosan összefüggött egy-egy település vezetékes vízhálózatának kiépítésével. Ezt pedig az 1970-es évektől kezdődően bármelyik évben ■ Beszédes Valéria ■ 40 ■

Hol volt...

■■■

■■■ megszervezhették. Új házat, még ha az vert falú is volt, az 1970-es évektől fürdőszoba nélkül már nem építettek. A témából adódóan a lakóház egyes helységeinek megnevezésében csak alak szerinti tájszavak használatosak a vizsgált területen. Valódi tájszavak, mint a nagyház, kisház, pitar, pitvar, első ház, szinte kivétel nélkül megőrzött régiségnek tekinthetők s korábban – függetlenül attól, hogy az adott település lakói honnan érkeztek – az említett kifejezések részét képezték a vajdasági magyar regionális köznyelvnek.

Füstelvezetés A két világháború közötti időszakban a kutatópontokon egyértelműen általános volt a szabadkémény használata. Azok megszüntetését az adatközlők többnyire az 1930–1940-es évekre tették. Ebből félreérthetetlenül arra következtethettünk, hogy az ebben az időszakban épített házaknál kizárólag a korszerű tűzvédelmi szempontokat is figyelembe vevő kéményeket építettek. A szabadkémények építése még a XIX. században is általános gyakorlat lehetett ezen a vidéken, ugyanis az al-dunai székely települések adatközlői úgy nyilatkoztak, hogy azokat az 1930-as években bontották le, az 1940-es években ezen a településen már nem volt ilyen fajta füstelvezetés. Feltűnő viszont, hogy mezővárosainkban, Óbecsén és Topolyán is ugyanabban az időben történt meg a kémények átalakítása, mint falvainkban. A többségében németek által lakott Őrszálláson a kéménycsere idejét korábbra tették. Több bánáti kutatópontunkon még az 1940–1950-es, Tóbán az 1960-as évekig is ezeket használták. A szabadkémények feles változatát csak Fejértelepen jelölték be, de meggyőződésem, hogy itt is teljes kéményeket használtak. A kémények megszüntetésének módjával kapcsolatosan többé-kevésbé egyértelmű választ adtak adatközlőink. A legtöbb helyen lebontották őket, s helyükre cilinderkéményt építettek. Több helyen a kémény testét nem bontották le, hanem a konyha hátsó felét deszkafödémmel látták el, amelyen átvezették a ■■■

A házbelső ■

41 ■ Néprajz ■

■■■ takaréktűzhely vascsövét. Ha viszont a kemence megmaradt – ez az 1960-as évekig általános volt –, akkor a kéményt sem bontották le, hanem a kemence szája elé falat építettek, s ebbe a kis térségbe húzódott fel a füst. Ez utóbbi volt a gyakorlat a régi szabadkai tanyákon; a kamint télen füstölőként, nyáron pedig éléskamraként használták. Csak néhány helyen őrizték meg a kéményt, hogy füstölőként használhassák. A régi típusú kémények megszüntetése, ahogy ez a kérdőívekre adott válaszokból is kitűnik, még az 1990-es évek végén sem tekinthető befejezett folyamatnak. Minden településen akad még egy-egy olyan régi ház, ahol eredeti formájában áll a szabadkémény, s lényegesen több az olyan épület, ahol a kéménytest még megvan, csak az alját padlásolták le.

A kemence

9 Nikola Vlajić (1991, 68–78.) a dél-bánsági kemencék típusait ismertette, Torontálvásárhelyről és Sándoregyházáról fényképet is közölt.

A lakóház átalakulását a tüzelőberendezés megválasztása tükrözi leginkább. A kemence megléte már eleve meghatározza a szobabelsőt, a bútorok elrendezését, a szoba használatát. A szabadkémény megszüntetése nem járt együtt a kemencék lebontásával. Ennek a tüzelőszerkezetnek még az 1950–1960-as években is meghatározó szerepe volt Az 1940–1950-es években még valamennyi kutatópontunkon kizárólag kemencét használtak. Az 1950–1960-as években szorult ki a használata a városi környezetben. Az 1960-as években, többnyire a bánáti kutatópontokon, a kályha mellett kemencével is fűtöttek. A kemencék formájuk szerint két típusba sorolhatók: a sarkos, illetve a boglya formájúakra. Nyugat- és Közép-Bácskában elsősorban sarkos kemencéket készítettek. Dél-Bánátban erdélyi vagy šumadijai hatásra a kemencék lábakon álltak.9 Székelykevén a kemencék formáját kapcsolatba hozták a faluban élő nemzetiségekkel: eszerint a németek sifon alakú, a bolgárok lábakon álló, a magyarok pedig boglya formájú kemencével fűtöttek. A kemence formáját nem minden esetben az építőanyag határozta meg. Sifonkemencéket természetesen kizárólag téglából,


Hol volt...

■■■

■■■ illetve vályogból építettek. A boglya formájú búbos kemencék anyaga és elkészítésének módja változó volt. Készíthették karóvázból, melyet sározott szalmacsíkkal töltöttek ki; voltaképpen a pólyás födém technológiáját alkalmazták. A szalmacsíkokat hurkának, kolbásznak de gömölyének, csömbölyegnek, viklinek is nevezték. A szegedi kirajzású magyar falvakban kizárólag az utóbbi elnevezést ismerték. A kemence másik közkedvelt építőanyaga, a hódfarkú cserép alkalmas volt sifon, illetve boglya formájú kemencék készítésére is. Harkai Imre kutatásaiból tudjuk, hogy az 1950-es években a sarkos kemencéknek és a kályháknak egy sajátos ötvözete alakult ki Tereminben: a svédkályha.10 Ez a forma nem csak helyi mesterek leleménye volt, mert Temerintől függetlenül hasonló formában, hasonló technikával több településen is készítettek kályhákat. Az 1960-as években a gyári vaskályhák mellett a cserépkályhák, a kandallók lettek az egész területen divatosak. Újításként elkészítették ezek kívül fűtős változatát is. A sifonkemencéket, hogy azok mutatósabbak legyenek, a már gyári bútorokkal berendezett tisztaszobában egyszerűen beborították a cserépkályhák lapjaival. Lakásban csak a legszegényebbek használtak dobkályhát. A villany-, a gáz-, a gázolaj-, a központi fűtés használata már a legújabb kor hozadéka. Használatukat azok kifizetősége határozta meg. A szobák fűtését az egész területen célszerűség jellemezte, ahogy Beszédes János csókai adatközlőnk megjegyezte: „A kemince mindön szemëtet mögöszik.”

A tűzhely A takaréktűzhely vidékünkön viszonylag korán megjelent, a szabadkai Történelmi Levéltár egyik hagyatéki leltárában 1865-ben találunk rá utalást, az egyik jómódú zsidó család árva gyermekei kapcsán említik a már gyárilag készített öntöttvas sparheltet. Településeinken valamikor a XIX–XX. század fordulóján váltak közkedveltekké ezek az új típusú tűzhelyek. A két világháború ■■■

10 Harkai 1983.

A házbelső ■

43 ■ Néprajz ■

■■■ közötti időszakban a kémény alatt felváltva használták a háromlábat és a sparheltet is. Hogy a háziasszony melyiket választotta, azt bizonyára a főzés sürgőssége határozta meg. A két világháború közötti időszakban vizsgált területünkön többnyire vályogból, illetve téglából falazott tüzelőket építettek. Kétféle változatban készítették ezeket: csikó- és asztalformában. Az előbbinél a sütőtér a vaslemezes tető fölé emelkedik, míg az utóbbinál a sütő a tűztér mellett helyezkedik el. A takaréktűzhelyek elkészítésének a kemencéhez hasonlóan mestere volt. Nem magától értetődő, hogy a család férfi- vagy nőtagja ért a berakáshoz. Nem a tájhoz, hanem a legújabb korhoz kötődik, hogy a tűzhelyet esztétikai meggondolások, részben pedig a könnyebb tisztán tartás miatt kicsempézték. A takaréktűzhely helye szorosan összefügg a szabadkémény meglétével, használatával. A szabadkémény megléte feltételezi, hogy az új tüzelőtestet a kémény mellett, a tűzpadka helyett használják, ha a szobát kemencével fűtik. Ezen a vidéken ismeretlen a középpadka, ezért a takaréktűzhelyt is az oldalpadka

C sikériapusz tai szobabelső a X X. század végén ■ Beszédes Valéria ■ 44 ■

Hol volt...

■■■

■■■ helyén, a szabadkémény alatt alakították ki. Amíg a régi kémény szolgált füstelvezetésre, a takaréktűzhely gyakran a lakószobában állt, sok esetben a kemencét helyettesítette. A szabadkémények megszüntetése meghatározta a sparhelt helyét is, egyértelműen a konyhába, a kémény közelébe, a kemence szája mellé került. Ha a lakószobában építették fel, akkor közvetlenül a kemencepadka mellett, hogy ne bonyolítsák a füst elvezetését. A takaréktűzhely és a kemence egybeépítésével meglepően szép formákat értek el a falusi kisvárosi mesterek. Öntöttvas takaréktűzhelyt elsősorban a mezővárosi háztartásokban használtak. A két világháború közötti időszakban a városi parasztpolgárság, falusi értelmiség már zöld zománcozott tűzhelyeket használt. A fehér változatok az 1960-as években váltak tömegessé, az 1970-es évektől pedig az elektromos és gáztűzhelyek is helyet kaptak a falusi háztartásokban. A korszak új jelensége a tisztakonyha, kiskonyha, nyári konyha megjelenése volt. A piszkosabb munkát, a főzést is ezekben a helyiségekben végezték el. Ezekben korábban berakott, később esetleg zománcozott tűzhe-

Nagy Kati doroszlói tisz taszobája a X X. század utolsó harmadában

■■■

A házbelső ■

45 ■ Néprajz ■

■■■ lyek voltak. A gáz-, illetve elektromos tűzhelyt megvásárolták, de nem használták munkaeszköznek, státusszimbólumnak számított, esetleg egy kávét főztek meg rajta, ha rangos vendég érkezett a családhoz. Valószínű, hogy a butángázzal működő rezsók, mivel gyorsabban megfőtt rajtuk az étel, soha nem töltötték be ezt a szerepet.

A falvédő

11 Mirjana Đelap, a Külhoni Művészetek Múzeuma (Muzej stranih umetnosti), munkatársa Újvidéken kiállítást rendezett a vajdasági falvédőkről. A kiállítás katalógusát Milorad Grujić, Mirjana Đelap és Živka Marković írták. A rendezők ugyan megemlítették, hogy a Vajdaság valamenynyi nemzetiségénél közkedveltek voltak a konyhai falvédők, de a hasonlóságok, különbségek kérdésével nem foglalkoztak.

A vajdasági lakóházak kétségkívül legnépszerűbb díszítőeleme a falvédő, a lakószobák, konyhák elmaradhatatlan kelléke.11 A szobai falvédők két változata használatos: részben gyári termékek, részben pedig előrajz alapján házilag készítettek, szálán varrottak. A gyári gyapjú alapanyagúak általában vallási témát, vadászjelenetet, egyéb szentimentális témát ábrázolnak, s elsősorban a tisztaszobákban találhatóak. Ezzel szemben a házi készítésűek a melegkonyhák, lakószobák kellékei: az ágy mögé, a kemence hátára, a takaréktűzhely fölé, a konyhaasztal mögé rakják még napjainkban is az asszonyok. A feliratos falvédők külön típusát alkotják a vallási témájúak az egész területen, közkedveltek a Jézus szíve-, illetve Mária szíve-ábrázolások. A nyugat-bácskai települések lakószobájában minden esetben valamilyen formában megjelenik a házi áldás, de közkedvelt volt az utolsó vacsora ábrázolása is a szobákban használatos falvédőkön. A szobai feliratos vászon falvédőkön többnyire valamilyen erkölcsi szentencia, vallással kapcsolatos megnyilatkozás volt olvasható. A konyhai változatok a család mindennapi életének idillikus változatát vagy azokat a tevékenységeket mutatják be, amelyek az asszonyi munkákhoz kapcsolódnak. Szentimentális szövegeik a háziasszony ügyességét, szépségét dicsérik, a magyar nótákból vett szerelmi vallomások vagy éppen takarékosságra serkentő szövegek. A korábbi időszakban a falvédőket többnyire csak egy színnel varrták ki. Leginkább piros, illetve kék színű pamutot használtak. A háború utáni divat hozadéka lett a több színű, több öltésmintát alkalmazó falvédők divatja. Feltűnő, hogy adatköz-


Hol volt...

■■■

■■■ lőink, még ha vegyes környezetben élnek is, kizárólag magyar nyelvű feliratokat említettek, amikor afelől érdeklődtünk, hogy milyennek kell lennie a szép falvédőnek. Egy-egy előrajzoló műhely kisugárzásáról, a szövegek és a minták egymásra hatásáról a különböző nemzetiségek körében csak akkor mondhatnánk véleményt, ha egy-egy drukkolóműhelynek ismernénk a mintáit. A kérdőívre adott válaszokból arra következtetünk, hogy nem lenne érdektelen e kérdéskör felkutatása. A vászon falvédők nyomtatott változatait olaszországi és ausztriai feketéző asszonyok hozták divatba az 1960-as években. A nyári konyhákban pedig papírváltozatát is kedvelték.

A hozomány, a reprezentáció Hozomány

A kapott válaszok alapján arra következtethetünk, hogy az 1940-es és az 1950-es években nem komplett szobabútorokat vittek a lányok magukkal, hanem legföljebb két ágyat, szekrényt, asztalt, székeket. Az ágynemű, a tollnemű még ebben az időben is státusszimbólum volt, a módosságot jelképezte a szépen bevetett tornyos ágy. Helyenként még a hozomány része volt a sublót, illetve az almárium. Ennek a korai időszaknak a termékei kizárólag vásári-kisipari vagy helyi asztalosoknál vásárolt bútorok voltak. Valamennyi kutatópontunkon általános volt a párhuzamos szobaelrendezés. A két ablak közé karospad, vagy ahogy általánosan nevezik, kanapé került. Sok helyen itt volt a helye a három-, vagy négyfiókos almáriumnak is, a szoba két oldalsó falánál pedig a magasan bevetett ágynak. A háború után a lányok hozományához tartozott a konyhaszekrény, a vízpad és a tálas egybeépített változata is. Az 1950-es években az asztalosok hozták divatba a háztartásokban a több funkciót is ellátó, zöld színű konyhaszekrényeket. Az 1950-es és 1960-as években elsősorban az asztalosok által gyártott flóderozott (erezetes festéssel díszített) hálószobabú■■■

A házbelső ■

47 ■ Néprajz ■

■■■ torokat vitték a lányok hozományba. A szobák berendezése is lényegében ebben az időben alakult át. A szobák mennyezetének átalakítása, vagyis a mestergerendák felhúzása a padlástérbe alapjaiban változtatta meg a bútorok elhelyezését. A mestergerenda alá soha nem tették az ágyat, mert ha abba belefeküdtek, az bajjal is járhatott. A koporsót minden esetben a mestergerenda alá helyezték. Miután a mestergerenda a padlásra került, a szobákat is átrendezték. A korábban kizárólag párhuzamos elrendezésű tisztaszobák helyett az ágyak egymás mellé kerültek, divatosak lettek az éjjeliszekrények, a tükrök, a kasznik. A tornyos ágyak helyett a magasan felvetett ágyakat színes ágyterítővel takarták le. Városi hatásra megjelentek a kocka, ovális, henger formájú díszpárnák gyárilag nyomatott szentimentális jelenetekkel, esetleg a paplanselyemre vagy más nehéz selyemre rádolgozott gobelinek. Kezdetben kukoricacsuhéval vagy szalmával, később pedig már szivaccsal tömték ki. Ugyancsak az olaszországi feketéző utak hozadéka volt a hatalmas, síró-járó hajas baba, mely az ágy közepét díszítette. A szentképek természetesen továbbra is részét képezték a tisztaszobának, de mivel az ágyak már egymás mel lett álltak, ezért kettő helyett gyakran csak egyet tettek a falra. Az 1960-as években a vásári bútorokat fokozatosan felváltotta a nagyobb központokban vásárolt gyári berendezés. A festett, flóderozott bútorok végérvényesen kimentek a divatból, s helyettük gyárilag lakkozott, politúros szekrényeket, ágyakat, heverőket, szekrénysorokat vásároltak. Ebben az időben a hálószobabútorok mellett kárpitozott heverőket, fotelokat adtak a lányoknak hozományba az éppen soros divat szellemében. Az életszínvonal emelkedésével a falusi háztartásokban is kicserélték a divatjamúlt berendezéseket, s a kor szelleme szerint városiasan rendezték be a szobákat. A régi bútorok sorsa

Meglepően sok helyen őrzik még napjainkban is a régi bútordarabokat. Lényegesen kevesebb menyasszonyi ládát találtunk ■ Beszédes Valéria ■ 48 ■

Hol volt...

■■■

■■■ kutatópontjainkon, mint almáriumot, illetve sublótot. Egyiket sem nosztalgiából vagy divatból őrzik. A festett menyasszonyi ládák többnyire a padláson állnak, nem használják őket, esetleg lisztet vagy darát őriznek bennük. Levéltári adatokból tudjuk, hogy a kétféle bútordarabot párhuzamosan használta parasztságunk, ugyanis egy 1794-ben készült limitációban már háromfiókos almáriumot is kínáltak a mesterek.12 Hogy ez a ládaféle egészen az 1940-es évek végéig közkedvelt bútordarabja volt parasztságunknak, az bizonyára célszerűségével magyarázható. Bánszky Mária szerint a Vajdaságban nem volt egy asztalosközpont sem, amely színes bútorokra specializálta volna magát. Feltételezi, hogy a XX. század elején néhány bácskertesi asztalos a helyi igények kielégítésére gyártott világoskék alapszínű virágmintás bútorokat.13 Ez a konzervativizmus nemcsak Bácskertesen figyelhető meg, hanem több nyugat-bácskai magyar és sokác településen is.14

A vendégfogadás helyszíne A szabadkémények megszűnésével a lakóház legfontosabb része a konyha lett, végeredményben átvette az egykori lakószoba szerepét. A váratlan vendéget sehol nem vezetik be a szobába, a legtöbb helyen a konyhába ültetik le. Sok helyen annyira bizalmatlanok, hogy legföljebb a gangon, az udvaron tudakolják meg a vendég jövetelének célját. A vendégvárás többnyire a szobában történik, viszont olyan adatunk is van, amelyből az derül ki, hogy erre is a konyhában kerítenek sort.

A padló Az 1940-es és az 1950-es években a falusi házak földesek voltak, de a tanyás településeken még az 1960-as évekre is ez volt a jellemző. Az életszínvonal emelkedésének köszönhetően a kutatópontok nagyobbik részénél az 1960-as években történt meg a váltás. Az ■■■

12 Beszédes 1997, 112–113. 13 Bánszky 1997, 339. 14 Beszédes 1994, 153.

A házbelső ■

49 ■ Néprajz ■

■■■ új házakba sok helyen az 1970-es években már parkettát is tettek. Az 1960-as években megjelenő új faipari termékeket, a préselt farostlemezt (lezonitot) is felhasználták padló gyanánt. A földes szobákat mindenhol mázolták sárga vagy fekete földdel. A református településeken a tisztaszobát fölmeszelték, máshol az ágyak aljával tették ezt meg. Csak egy településről van olyan adatunk, hogy a mázas padlóra mintákat is csorgattak. Az ilyen tisztaszobában kizárólag rongyszőnyeget használtak, Bajsán ezt rongyocskának, Csantavéren apacájnak nevezik. A gyékény inkább a lakószobában és a konyhában volt közkedvelt az 1960-as évekig. A padlós szobában viszont már gyári szőnyeget használtak. Velük párhuzamosan kezdték használni városban és falun egyaránt a porszívót. A padlót minden kutatóponton befestették, egyrészt mert mutatósabb volt, másrészt mert könynyebb volt a tisztán tartása.

A szoba fala A két világháború közötti időszakban a szoba és a konyha fala fehér volt. Az 1950-es évektől a szobák falát általánosan kicifrázták. Korábban is megtették ezt, de a második világháború után a vagyoni helyzet, a háziasszony ügyességének függvénye volt, hogy a szoba, illetve a konyha falát kicifrázták-e vagy sem. A konyhákat többnyire kipöttyözték, melynek technikája igen egyszerű volt: a többnyire okkersárga alapszínű falat krumplinyomóval kicifrázták, de ennél lényegesen gyorsabb volt, ha rongyot mártottak a sötétebb festékbe s azzal alakították ki a kívánt mintákat a falon. Hogy a szobák, konyhák, tornácok falának mintája milyen volt, azt a mindenkori divat határozta meg. Nálunk nem volt divatja a szabadkézi pingálásnak, helyette inkább sablonokat használtak. Ezeket elkészíthették maguk az asszonyok is, de vásáron, hetipiacon több alkalommal is felhasználható sablonokat vásárolhattak, vásárolhatnak még napjainkban is. Kutatópontjainkon a szoba festését, piktorolását vegyesen végezték az ügyes kezű asszonyok és a szobafestők. A festők munkáját értékesebbnek ■ Beszédes Valéria ■ 50 ■

Hol volt...

■■■

■■■ tartották, hiszen lényegesen drágábban végezték a munkát, mint a nők. Az 1950-es évek előtt viszont a szobafestés kimondottan női munkának számított. A kérdőívből ugyan nem kaptunk rá választ, de kutatásaim során arra is felfigyeltem, hogy eltérő mintákat használtak a konyhában és a szobában, de másfajta díszítés illett a gangba is. Már a két világháború közötti időszakban is a gazdag sváb falvak tornácaira romantikus alpesi, tengerparti tájakat festettek. A festőasszonyoknak mintafüzetük volt, ebből választhatott a megrendelő. Zombor környékén, a tanyákon a romantikus falfestészet az 1970-es években élte fénykorát. Szabadka külvárosában, így a környékbeli tanyákon is az 1960-as években festették ki ily módon a tornácokat. A piktorolásnak ez a fajtája egy-egy mesterhez fűződik, ugyanis a tájképfestés nem sablonnal történt, azok átmásolásához viszont némi rajztehetség is szükségeltetett.15 A sablonnal készített minták mellett patronnal, gumihengerrel készített mintákat is használtak. A lakóház valamennyi helyiségében fehér volt a mennyezet. Ha a térhatást magasítani akarták a szobában, akkor süllyesztett plafont készítettek. A két világháború közötti időszakban a gerendás lakószobákban divatos volt a két gerenda közötti részek kidíszítése is.16 Bezdánban ugyanekkor volt közkedvelt a tükörplafon: a színes falat a fehér mennyezettől a háziasszony kívánsága szerint csíkokkal vagy virágmintákkal választották el.

A lakhely mint tér 15 Kupusarević 1989, 89.

Kutatópontjainkra jellemző a kis családi szerkezet. Ezt jól mutatja az asztalnál kialakított ülésrend is. Napjainkig élő gyakorlat, hogy a családfő ül az asztalfőn, szemben vele a felesége, „közel a sparhelthez,” hogy kiszolgálhassa a családot. Korábbi gyakorlatra utalnak azok a megfogalmazások, hogy a gyerekeknek nem volt helyük az asztalnál. Arra már csak Torontálvásárhelyen emlékeztek, hogy a kemencének volt külön elkülönített része az idősek számára. Az ■■■

16 Harkai Imre szíves szóbeli közlése. A Topolyai Tájházban látható mintát találtunk az egyik verusicsi tanyán is. A tulajdonosa szerint a tisztaszobát az 1940-es években festették ki.

A házbelső ■

51 ■ Néprajz ■

■■■ 1980-as évek közepén a nyolcvanéves adatközlő még emlékezett a pöffeszkedő padkára,17 az 1990-es években már nem. Senki nem hivatkozott arra, hogy nem érnek rá bandázni. Ebből arra következtetünk, hogy a hétvégeken még napjainkban is összejönnek az emberek, hogy megbeszéljék a falu, illetve a világ eseményeit. Táji különbség nincs, a ház előtti kispad, az utcasarok, az árok partja egyaránt alkalmas erre Bánátban, Bácskában és Szerémségben is.

A fényképek

17 Beszédes 1991a. 18 Kunt 1987, 239. 19 Raf fai 182. 20 Lazić–Lazić 1990.


Kunt Ernő egyik tanulmányában állapította meg, hogy az első világháború kezdetéig honosodott meg a Monarchia területén a fényképészet, ebben az időben vált a magyar társadalom szerves kellékévé.18 Raffai Judit Szabadka fényképészetét ismertető tanulmányában a XIX. század utolsó évtizedére tette a fényképészműtermek megjelenését.19 Megállapítását általánosíthatjuk a Vajdaság egész területére, a fényképezkedés szokásának elterjedéséhez nézetünk szerint nagyban hozzájárult az első világháború. Számtalan olyan fényképet találtunk terepi gyűjtéseink során, amelyet férfiak akkor készítettek magukról, feleségükről, gyerekükről, mielőtt bevonultak katonának. Ebből az időből származnak az első esküvői képek, és a felnagyított képek ettől az időtől részei a tisztaszoba falának. A vajdasági magyarok szívesen és sokat fényképezkedtek. E szempontból tanulságos számunkra Veselin Lazić tanulmánya, aki a sztapári műterem több mint negyvenéves működésének adatait elemezte. 20 A mester maga mesélte el, hogy a szomszéd magyar falu lakói lényegesen többször fényképezkedtek nála, mint a sztapári szerbek. A ludasi és hajdújárási családi fotók tanulmányozásakor kiderült, hogy bizonyos rendje alakult ki annak, ki mikor örökítette meg magát. A műtermi képek szigorúan kapcsolódnak az emberélet fordulóihoz. Az 1920-as években a vándor fotográfusok inkább a jelentős munkaalkalmakat örökítették meg. Amióta a fényképezőgépek tömegcikké váltak, Hol volt...

■■■

■■■ a fényképezkedésnek nincs külön rítusa. 21 Bármikor bármit megörökíthetnek. Abban viszont, hogy mi történik a fényképekkel, a korábbi hagyományhoz igazodnak. A falra leginkább azokat a képeket teszik, melyek szorosan kapcsolódnak az emberélet fordulóihoz. Ennek korábban meghatározott rendje volt, jól tükrözi ezt a csókaiak szokása. A más alkalmakkor készült képeket ki-ki anyagi lehetőségei szerint albumban vagy dobozban őrzi. Egy kutatóponton sem kaptunk olyan választ, hogy nem gyűjtik a fényképeket.

A rádió, a tévé A rádió elterjedése szorosan összefügg az elektromos áram bevezetésével egy-egy településen. Ez a mi vidékünkön más-más időszakban történt. Csantavéren például már az 1920-as években működött a Varga–Horgosi-villanytelep. A két világháború közötti időszakban a városokban már mindenhol működtek helyi áramtermelők. A rádiók tömeges elterjedése a második világháborúhoz köthető. Ebben az időben viszonylag olcsón hozzájuthattak a jó hangminőségű Standart készülékekhez, melyet néprádiónak neveztek. A rádiók tömeges elterjedése kutatópontjainkon az 1950-es évekre tehető. Már a kezdetektől a háttérben szólt, éppen ezért ott tartották, ahol leginkább tartózkodott a család, tehát a konyhában. A televízió az 1960-as évek közepétől része a családok életének. Külön polcon, többnyire a szobában tartják, de már arra is van példa, hogy a konyhában nézik a műsorokat. Ebből arra következtethetünk, hogy a családi élet többnyire a konyhában zajlik.

Összegezés A szobabelső és a konyha alakulásának kérdéskörével elsősorban az életmód átalakulására kerestük a választ. Lényeges különbségek nincsenek a vajdasági tájegységek között. Meglepő viszont, hogy a kisváros, a falvak és a tanyák között sem tapasztalható ■■■

21 Beszédes 1990.

A házbelső ■

53 ■ Néprajz ■

■■■ nagyobb időbeli eltolódás. A szabadkéményeket és kemencéket előbb szüntették meg a mezővárosokban, mint a falvakban. A füstelvezetésnek ez a módja legtovább a tanyákon maradt fenn. Terepi gyűjtéseink során viszont azt tapasztaltuk, hogy még a XX. század utolsó éveiben is akadt minden településen néhány olyan ház, ahol a füstelvezetésnek régi módját alkalmazták. Ez a jelenség természetesen nem általánosítható. A melegkonyha a szabadkémény megszüntetésével párhuzamosan, az 1930–1940-es években jelent meg. A korábbi lakószoba is átalakult egyfajta tisztaszobává. A nyári konyhák, oldalkonyhák, lacikonyhák pedig magukkal hozzák a tisztakonyhák fogalmát is, ahol már csak télen főznek, gyakran télen-nyáron itt alszik a család, különösen, ha a gyerekek már önálló életet élnek. A szobák berendezésében a második jelentős változás a szobák lepadlózásával, a kemencék megszüntetésével, a falvakban többnyire az 1950–1960-as években történt meg. Ebben az időben cserélték ki a kisipari bútorokat gyári bútorra. A kérdőív általános tanulságaként megállapíthatjuk, hogy a család lakáskörülményeit kizárólag az határozta meg, a társadalom melyik rétegéhez tartozott. Az 1970-es évekre ezek a különbségek lényegében megszűntek. Hogy a család milyen lakásban él, kizárólag az anyagi helyzettől függött. 2003


Hol volt...

■■■

■■■ I RODA L OM Bánszky Mária: Uređenje kuće. In Muzej Vojvodine. Stalna postavka. Novi Sad, 1997, 330–341. – Beszédes Valéria: A megállított pillanat. Szabadka, 1991. – Beszédes Valéria: A ház. Szabadka, 1991. – Beszédes Valéria: Emberek és otthonok. Szabadka, 1994. Beszédes Valéria: A bácskai asztalosok. Létünk, 1997. 1–2. sz. 111–117. – K. Csilléry Klára: Bútorművesség. In Domonkos Ottó szerk.: Kézművesség. Budapest, 1991 /Magyar Néprajz Nyolc Kötetben, 3./, 482–523. – Dimitrijević, Sofija: Seoski enterier iz okoline Sombora. Rad, 1955. 226–229. – Harkai Imre: Temerin népi építészete. Újvidék, 1983. – Harkai Imre: Topolya építészete. Topolya, 1991. – Kunt Ernő: A fénykép a parasztság életében. Vizuális antropológiai megközelítés. Népi kultúra – Népi Társadalom, XIV. évf. 1987. 239–291. – Kupusarović Osvald, Katarina: Ukrašavanje zidnih površina na Somborskim salašima. In Salaši vojvodine prošlosti i budućnosti. 1989, 98. – Lazić, Veselin, Lazić, Lazar: Fotografski zapisi svatovskih običaja – Foto Joca iz Stapara. In Vojvođanski svatovi. Zbornik radova. Novi Sad, 1990, 196–200. – Milutinović, Vera: Ornamentisani sanduci u Vojvodini. RAD, 1959. 139–150. – Penavin Olga: A jugoszláviai Baranya magyar tájnyelvi atlasza. Újvidék, 1969. – Penavin Olga: A ház és házberendezés, a főzés az étkezés Székelykevén. Tanulmányok, V. évf. 1970. 95–128. – Penavin Olga: Bácskai magyar nyelvjárási atlasz. Újvidék, 1988. – Penavin Olga: Bánáti magyar nyelvjárási atlasz. Kanizsa, 1991. – Penavin Olga, Matijevics Lajos: A jugoszláviai székely telepek nyelvatlasza. Újvidék, 1978. – Raffai Judit: Szabadkai fényképészek a századfordulón. Létünk, XXVII. évf. 1997. 176–186. – Silling István: Régi vagyonleltárak népi vallásosságra vonatkozó utalásai. Üzenet, XXV. évf. 1995. 796–799. – Stefanović P., Aleksandar: Kuća i pokućstvo u severnom Banatu. RAD, 1969–1970. 13–27. – Vlajić, Nikola: Furune jugozapadnog Banata. Glasnik prilozi za nauku umetnost i kulturu, IV. évf. 1991. 68–78. [Narodni Muzej Pančevo]. – Vuković, Gordana: Terminologija kuće i pokućstva u Vojvodini. Novi Sad, 1988.

■■■

A házbelső ■

55 ■ Néprajz ■

■■■

■

■■■

■■■ A PARASZTBAROKK ■ Írásunkban a barokk stíluselemek hatását ismertetjük a Vajdaság falusi építészetében. Azokat a jelenségeket kívánjuk bemutatni térben és időben, melyek még napjainkban is megfigyelhetők falvainkban, városainkban. Írásunkban elsősorban a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézetben összegyűjtött adatokra támaszkodtunk.

A történeti stílusok és a népi építészet A XX. század második feléig a néprajzkutatók nem foglalkoztak azokkal az új jelenségekkel, melyek a polgárosuló paraszti társadalom hatására jelentek meg a népi kultúrában. A két világháború között az etnográfusokat, ha a népi építészettel foglalkoztak, akkor elsősorban a megőrzött régiségek, a tájtörténeti tagolódás, a háztípusok érdekelték. A későbbi korszak kutatóit, Gunda Bélát, Barabás Jenőt, Balassa Ivánt, Harkai Imrét is inkább a történeti kérdések a háztípusok, házrendszerek foglalkoztatták.22 A történelmi stílusok és a népi építészet kapcsolatával az ötvenes évektől az építészek kezdtek foglalkozni. A vallástörténészek az épületeken megjelenő szimbólumok mitológiai vonatkozásait kutatták. Balassa Iván a legújabb összefoglaló szakkönyvben Barabás Jenő és Gilyén Nándor nyomán a népi építészet alkotásait két nagy csoportra osztja a regisztrált magyar műemlékek alapján. Az első csoportba azok az épületek tartoznak, melyek tagolatlanok, nincs rajtuk díszítés, hagyományos anyagokból épültek, régi technikával. Ezeknek objektumoknak a szépségét az anyag, a forma, az egyszerű szerkezetek harmóniája adja. A másik, nagyobb csoportba kerültek azok az épületek, melyeken felfedezhető a történelmi stílusok hatása, ennek többnyire díszítő jellege volt. 23 Dám László a történeti stílusok, és a népi építészet kapcsolatának a lényegét abban látja, hogy a paraszti építészet nem örökíti át az egyes stílusirányzatok teljes formavilágát, hanem csak azokat, amelyek megfelelnek a tradicionális paraszti ízlés ■■■

22 A népi építészet vonatkozó szakirodalmát lásd a Magyar néprajz IV. Népi építészet fejezete (Budapest, 2007) végén. 23 Balassa 2007, 255.

A parasztbarokk ■

57 ■ Néprajz ■

■■■

24 Dám 1993, 98. 25 Dám 1993, 100. 26 Kojić 1973.; Ćupurdija 1990. A délszláv kutatók nézeteit lásd Beszédes 1994, 7–29. 27 Szerb néprajzi csoport Versec környékén. 28 Branislav Kojić: Seoska arhitektura. In Vojvođanski muzej. Banatske here. Novi Sad, 1958. 29 Nada Vuletić a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet munkatársa volt, vonatkozó írásai az

értékrendjének, formavilágának. Törvényszerűnek tartja, hogy ugyanazon az épületen is keveredhetnek a különböző korstílusok jellegzetességei. 24 A történeti stílusok és a népi építészet kapcsolatát a következő szempontok szerint vizsgálta: a formák, az előképek, az átadók, közvetítők, valamint a jelenség térbeli és időbeli elterjedése. 25 A délszláv néprajztudományban a népi építészet kutatóit leginkább a háztípusok érdekelték. A Balkán-félszigetet a kulturális areálok szerint vizsgálták, az itt található háztípusok jellegzetességeinek feltárásával foglalkoztak. 26 A lakóház fejlődését elsősorban az alaprajz változásával igazolták. A pannon ház, azaz az alföldi lakóház kialakulásában Branislav Kojić meghatározónak tartja a rigómezei tornácos földszintes házat, valamint az osztrák hadimérnökök tevékenységét, mit sem tudva ezen háztípusnak már középkori meglétéről itt az Alföldön. A történeti stílusok hatását Vajdaság népi építészetében még a dél-bánáti szerb hera 27 települések esetében sem tartja fontosnak. Tanulmányában olyan helyszínrajzokat publikált különböző épületegyüttesekről, melyek a XIX. század első harmadában épültek, s azokon a klasszicista és barokk elemek is felfedezhetők. Fehértemplom, Varázsliget és Vöröstemplom építészeti örökségében nem számolt a német lakossággal. 28 A történelmi stílusok szerepével Vajdaság népi építészetében Nada Vuletić29 és Harkai Imre foglalkozott. Temerin építészetének vizsgálatakor emelte ki, hogy abban meghatározó szerepe van a barokknak. Csorba Béla az oromzatokon található szimbólumok jelentését és megnevezését gyűjtötte össze a hetvenes években.30

intézet évkönyvében je-

A barokk kori falvak

lentek meg. Ő kezdte el a népi műemlékek védelmét a Vajdaságban. Az épületek kiválasztásában elsősorban a megőrzött régiségeket részesítette előnyben. Összefoglaló

A barokk délvidéki térhódítása a karlócai békekötés után következett be. Vidékünkön az újrakezdés időszaka ez. Képletesen úgy is mondhatnánk, a nagy vándorlások és az építkezések ideje ez. Ez az a korszak, amikor létrejött az új, napjainkat is meghatározó településhálózat, szerkezetétben megtalálhatjuk a korai utcahá-


Hol volt...

■■■

■■■ lózat maradványait, ekkor válik általánossá az osztrák mérnökök által kialakított derékszögű utcahálózat is. Ebben az időben mérik ki a telkeket, alakulnak ki a lakótömbök. A bécsi udvari kancellária urbanistáinak a leleménye a soros udvar, melynek az a lényege, hogy a telken sorban állnak az épületek. Az utcai front egyharmadát foglalja el a lakóház. A főépülethez épül az istálló, a kocsifészer, a pajta. Falvainkban a teleknek is többé-kevésbé megvan a régi rendje: a tisztaudvar a virágoskerttel, ezt követi a gazdasági udvar, ennek a végében van a veteményes, melyet errefelé szláv jövevényszóval bosztánynak neveznek. Mária Terézia idejében adják ki azokat az országos rendeleteket, melyekkel szabályozzák az építkezéseket: többek között azt is, hogy házaknak a falát szilárd anyagból: földből kellett készíteni. Fából csak tető és a nyílászáró készülhetett. A füst nem távozhatott szabadon az épületből, a házakhoz kéményt is kellett építeni. A mi vidékünkre vonatkozólag készítette el Cothmann Antal 31 azt a szabályzatát, amelyben meghatározta, hogy a házsoroknak legalább 20 ölnyi szélesnek kellett lennie. A tűzvédelmi szabályok miatt tilos volt az udvarba a keresztbe építeni a gazdasági épületeket. II. József idején készítik el az első birtokösszeírásokat, ekkor készülnek el az első katonai térképek. A középkori gyökerű és spontánul keletkezett települések rendezését már a XVIII. században elrendelték, evvel párhuzamosan készülnek el vidékünkön az első szépítészeti rendeletek, melyek az építkezéseket szabályozták. Szabadka újkori történetéből ismerjük Ürményi Mihály ilyen irányú rendeleteit. 32 A város szépítése, korszerűsítése sok nehézséggel járt, még a XIX. század végéig gondot okozott a korszerű építési szabályok meghonosítása, még a főutcák közelében is álltak nádas házak, rendezetlenek, sárosak voltak az utcák, nem véletlenül nevezték Szabadkát Európa legnagyobb falujának. A másik két XVIII. századi szabad királyi városnak, Zombornak és Újvidéknek 33 már városiasabb jellege volt a XIX. század második felében, mint Szabadkának, mert a két település lényegesen korábban váltotta meg magát, és indult el bennük a polgárosodás. ■■■

tanulmánya: Narodno graditeljstvo u Vojvodini. Građa za proučavanje spomenika kulture Vojvodine. Novi Sad, 1978, 351–376. Az újabb kutatások eredményeit Mirjana Đekić foglalta össze: Narodno graditeljstvo Vojvodine. Kuća kao spomenik kulture. Novi Sad, 1994. 30 Harkai 1977. 31 Iványi 1888. 32 Iványi 1892, 634–635. A királyi biztosok munkálkodásának iratanyagát a szabadkai Történelmi Levéltár két kötetben adta ki. 33 Újvidék 1748-ban, Zombor pedig 1749-ban nyerte el a szabad királyi városi rangot.

A parasztbarokk ■

59 ■ Néprajz ■

■■■ A barokk kor telepítései alapjaiban határozzák meg falvaink, városaink szerkezetét. Ez a települési matrica a mezőgazdaság gépesítéséig nem okozott gondot a gazdálkodásban. Az új gépek megjelenésével a szalagtelkek, a soros udvarok szűknek bizonyulnak. A gazdák a meglévő kereteken próbálnak változtatni. Az üresen maradó házakat alakítják át gazdasági egységekké. A hagyományos udvarszerkezetet legtöbb esetben továbbra is megtartják.

A népi építészet barokkos vonásai Az épületek kora

Hogy milyen házakat építettek ezen a vidéken a XVIII. században, arra a ránk maradt típustervekből, egykori metszetekből, valamint azokból az épületekből következtethetünk, melyek a XX. századig megmaradtak. Magyar László tette közé a szabadkai ácscéh bizonyságlevelét, melyen a város első részletes látképen látható. Ő azonosította az épületeket, a főtéren álló Szentháromság-

Karlócai barokk épület, amely a X VIII. század végén épült ■ Beszédes Valéria ■ 60 ■

Hol volt...

■■■

■■■ szoborból arra következtetett, hogy a metszet 1815 és 1817 körül készülhetett.34 A Szabadkáról készült rézkarcon szépen látható a késő barokk, copf stílusú Szent Teréz-templom, a barokkos Vojnich-kúria, melyet a második világháború idején bombáztak le. A kép jobb szélén látható a nagyméretű barokk kaszárnya, melyet a XIX. század negyvenes éveiben bontottak le. Néhány emeletes ház is állt már a város központjában, emellett négy olyan földszintes is, melyeket a barokk jegyében építettek fel, ezek a kaszárnya közelében álltak a XIX. század első évtizedében. Az épületek barokkos jellegére az oromzat csigavonalú díszítéséből következtethetünk. Magyar László a látképről írt összefoglalójában úgy vélte, annak ellenére, hogy a látkép publikálója, dr. Stopp szerint a rézkarc Bécsben készült eredeti mintarajz alapján, a vázlat készítője jól ismerhette Szabadkát, ezért az hűen tükrözi a mezőváros XIX. század eleji állapotát. Az épületek arányai is többé-kevésbé visszatükrözik az eredeti léptéket. A mi szempontunkból ez azért fontos, mert az épületek tömege azt az arányt tükrözi, amely a XIX. század utolsó évtizedéig jellemezte vidékünk népi építészetét, mégpedig azt, hogy a ház homlokzatának

34 Magyar 2003, 37–43.

Gádori barokkos ház, amely a XIX. század közepén épült

■■■

A parasztbarokk ■

61 ■ Néprajz ■

■■■

35 Vuletić 1978, 365–366.

falrésze és az oromzata egyforma magasságú volt. A XIX. század hetvenes éveitől a masszívabb tetőszerkezetek megjelenésével, változik meg az arány a padlástér kárára. Mint már fentebb utaltunk rá, a napjainkban álló épületek sok mindent megőriztek az elmúlt évszázadok építészeti gyakorlatából. Már a XVIII században szokás volt, hogy az épületeken feltüntették az építés idejét, ezt két helyen jelölhették meg: vagy a mestergerendába vésték be az építés idejét, vagy pedig a ház oromzatának felső harmadába. A XVIII. századból mindössze egy ilyen objektum maradt meg Péterváradon, az Ostrovski utca 44-ben.35 A barokk oromzaton az 1791-es évszám látható. A péterváradi víziváros épületei, két kamenicai ház, a fehértemplomi tűzoltóház, valamint Karlóca, Versec és Pancsova városának egyes lakóházai épültek a barokk korban itt a Vajdaságban. A múlt század kilencvenes éveiben, a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet által felügyelt településeken mindössze három 1848 előtti datált épületet találtunk: egy Küllődön volt, amely 1837-ben épült, tűzfalon volt feltüntetve az építés ideje. A Topolyai Tájháznál a mestergerendában van az 1847-es évszám, ugyanezt az évszámot találtuk meg Martonoson, a Tank utca 71-es számú épület mestergerendájában. A három épület közül csupán a topolyai áll még. A XIX. század közepéről is kevés épületünk van: Sztapárban és Csantavéren két tűzfalon volt feltüntetve, hogy azokat 1852-ben, illetve 1857-ben építették. A napjainkban is álló datált épületeket tizenkilencedik század utolsó harmadában építették, ezeknél kizárólag az oromzat díszítésébe komponálták az építtető nevének iniciáléját, valamint az építés idejét, ez a szokás a huszadik század közepéig megmaradt. A sátortetős házak megjelenése szorította ki ezt a szokást, az új típusú épületeknél nem volt hova feltenni ezt a faldekorációt. A XIX. század első feléből ránk maradt épületeken, mint ahogy arra a bevezetőben utaltunk, ugyanazon az épületen különböző stílusjegyek fedezhetők fel, példaként a sztapári Vuk Karadžić utcai házat emeljük ki: utcai homlokzata klasszicista, az udvari részében a tornác a barokk stíluselemeit viseli magán.


Hol volt...

■■■

■■■ A Topolyai Tájházat 1847 után több alkalommal is átalakították, utoljára 1927-ben az utcai homlokzatán a neoklasszicizmus jegyeit fedezhetjük fel, faoszlopos tornácán a felső könyökdeszkák fűrészelt, áttört díszítményt kaptak. Ez a díszítés Bácskában a deszka tűzfalú napsugaras házak esetében volt gyakorlat, feltételezzük, hogy az épületnek korábban deszkából volt a tűzfala. Természetesen nemcsak az épületen található keltezésekből következtethetünk egy-egy épület korára, annak tömege, az oromzat és a homlokzat aránya, a rajta található dekorációk, a nyílászárók formája is eligazíthat bennünket. A barokkra jellemző vakolatdekorációk a huszadik század közepéig jelen voltak falvaink építészetében, ezért célszerűbb, ha az épület korának meghatározásában azok tömegét tekintjük irányadónak. A barokk nemcsak a mezővárosainkban volt megfigyelhető már a XVIII. század utolsó évtizedében, hanem falvainkban is, elsősorban a gazdagabb sváb településeinken. Gádor főutcáján a 24-es és a 26-os számút 1985-ben fényképeztük le, s ezeken látható volt az oromzati és homlokzati tömegarány, mely azt valószínűsíti, hogy ezeket az épületeket a XIX. század közepén építették.

Az építők A szakirodalom napjainkban már elfogadja, hogy a népi építészet emlékei nem csupán a parasztság, a parasztkőművesek leleményei, már a XVIII. századtól, különösen a mi vidékünkön, fontos szerep jutott a mérnökök tevékenységének. A szabadkai és a zombori levéltárban sok olyan tervet találtunk, melyeket a hagyományos építészeti emlékek közé sorolunk. Ezek egy részét a helybeli pallérok rajzolták, s ezt küldték be a városi magisztrátushoz engedélyeztetésre. A tervrajzok között olyan rajzokat is találtunk, melyeket helyi mérnökök terveztek. Az első ludasi templomot Wüstinger József tervezte 1820-ban, a templom mellé megtervezte az iskolát és a tanító háromosztatú, vert falú, szabadkéményes lakását, aminek a nyeregtetejére nád került.36 A XIX. század negyvenes éveitől Skultety János, a szabadkai szín■■■

36 Szabadkai Történelmi Levéltár F:/, 12.A.9./ Scult 1820.

A parasztbarokk ■

63 ■ Néprajz ■

■■■ ház tervezője, nemcsak a város belterületére tervezett klasszicista épületeket, hanem a külvárosba véges házakat és szélmalmokat. Macskovics Titusz és Koczka Géza még a huszadik század elején is készített háromosztatú, szabadkéményes, nádtetős, neoklaszszicista épülteket, a Kér és a Bajnát városrészben. A zentai levéltárban az 1908-ban épített munkásházak terveit őrzik, ezeknek hagyományos az alaprajza, a tűzfalát deszkából készítették. A kisebb települések irattára sajnos nagyon hiányos, emiatt az elmúlt évtizedek folyamán nem találtam adatokat arra, hogy a falvainkban hogyan szabályozták az építkezéseket a XIX. és a XX. század első felében. Az engedélyeket a falvakban is be kellett szerezni, erre Garai Mátyás bácsfeketehegyi kőművesmester gyűjteményéből következtetünk, ugyanis ő őrizte meg Swebler János bácsfeketehegyi mester rajzait, ezek között néhány napjainkban is álló épület tervét találtuk meg. A mester az aradi Terpák Istvánféle tervezőiroda típusterveit is használta, a hagyatékban néhány olyan terv is megmaradt, melyet Swebler maga rajzolt. Bajsán a parasztbarokk épületeket Mucska Mihály építette a XX. század első évtizedében. Hatására még a második világháború után is építettek a faluban barokkos, ún. kiblis házakat. Az unokája visszaemlékezéséből, és a hátramaradt épületekből arra következtetünk, hogy képzett mester volt, több munkással dolgozott. Bajsa mellett Topolyán és a környező településeken is építkezett. A harmincas évek végén adta vissza az iparengedélyét, attól kezdve haláláig kizárólag a földjét művelte. Egyetlen fia nem folytatta a vállalkozást. Iparoskodásának emlékéből semmit sem őrzött meg a család, csupán egy fénykép maradt ránk róla és feleségéről.


Hol volt...

■■■

■■■ Barokk díszítőelemek a Vajdaság népi építészetében Vakolatdíszítésű oromfalak

A legismertebb és legkedveltebb elem, amely több mint másfél évszázada jelen volt falvaink népi építészetében, s annak gyökere a barokk korszakra vezethető vissza, az a körívesen végződő oromfal. Ez a forma, mint már korábban utaltunk rá, a XVIII. század végétől jelen van építészeti örökségünkben, német jövevényszóval a kiblinek nevezik. A tűzfal mérete, formája, a dekorációk nagysága és mennyisége változó volt az elmúlt másfél évszázadban. A XVIII. századi oromzatok volutával végződtek, ezt a XIX. század hetvenes éveitől ritkábban alkalmazták. A további elmaradhatatlan díszítménye a korai barokk oromzatnak a rozetta és az épület címere, amely magába foglalta az építés dátumát és az építtető nevének kezdőbetűjét. A stilizált virágformát, a rozettát egyéb mintákkal is helyettesíthették: kagylódísszel, palmettával. Katolikus helyeken az istenszemet jelképzelő nap is látható az oromzat felső harmadában. Ugyancsak a katolikus településekre jellemző, hogy a két padláslyuk fölött, középen kisebb szoborfülkét alakítottak ki, ahova leginkább Szűz Mária szobra került. Ha tűz érte a házat vagy a települést, akkor erre a helyre Szent Flórián szobrát helyezték. A napsugaras házak hatására a Tisza vidékén az oromzat alsó csúcsán legyezőformát is kialakítottak vakolatból a XX. század első harmadában. Ennek a századnak az elején az oromzaton és a homlokzaton a szecesszió hatására már a naturálisan megformált sík virágmintákat is kedvelték. A XIX. század végétől 1930-ig megfigyelhető, hogy a vakolatdíszítmények egyre nagyobb felületet töltenek ki az oromzaton, a második világháború után ismét leegyszerűsödnek a minták, a tűzfalnak csak a formája és a címere maradt meg.

■■■

A parasztbarokk ■

65 ■ Néprajz ■

■■■ A deszkaoromzatok

A napsugaras díszítésű deszkaoromzatokon ritkán tüntetik fel az építés idejét. A néhány ránk maradt datált épületből, az első világháború utáni újabb telepítésekből, arra következtethetünk, hogy a XIX. század hetvenes éveitől a huszadik század első harmadáig voltak közkedveltek, különösen az Alsó-Tisza-vidék településein, valamint a Temesköz szegedi kirajzású településein. A helyi ácsok készítették, minden tűzfalon egyedi megoldások is találhatók, falvanként, kisebb régióként megfigyelhetünk helyi speciális díszítőelemet. A temesközi falvakban Oroszlámoson, Gyálán hétágú csillagot, Zentán lombfűrészelt mintákat. Moholon és Adán az állóhézagos oromzatokon a padláslyukak a változatosak. Csantavéren és Martonoson az oromzat aljára vízszintes síkban négy-öt deszkát szögeztek föl, melyekre téglaszerű rovátkákat véstek. Szabadkán és a belőle kiszakadt tanyás településeken: Ludason, Kelebián, Tompán a deszka tűzfalon a két padláslyuk

Szabadkai barokkos épületek 1815-ben ■ Beszédes Valéria ■ 66 ■

Hol volt...

■■■

■■■ közé komponálták a feszületet. Az utóbbi utalhatott az ott lakók vallására, de bajelhárító amulettként is szolgált. A napsugárdíszes oromzatokon többnyire csak egy padláslyuk volt, ebből a központból sugarasan borítják be lécekkel a deszkafelületet. A típust meghatározó napsugár kitöltheti az egész tűzfalat, az oromzat felét, illetve harmadát. A másik változat esetében a napot legyezőformában jelenítik meg, ezt nevezte saroknapnak Dóczi István adai ácsmester, aki még a harmincas években készített lécekkel díszített tűzfalat. Bálint Sándor37 Tömörkény István nyomán istenszemesnek, „szömesnek” nevezte azokat az oromzatokat, melyeknél az egész tűzfalat kitöltik a tompaszög alakban kivágott háromszögek. A nullából indultak ki, és 360 fokban hálózták be a tűzfalat. A sugárdeszkákat egymásba „falcolták”, gömbölyű fejű kovácsoltvas szögekkel koncentrikus 37 Bálint 1973. körökben szögezték fel a léceket. Az istenszemesnek nevezett fűrfalakból kettő áll még napjainkban is, az egyik Csantavéren Sz tapári barokkos tornác 1867-ből a Bolmány, a másik Oroszlámoson a Lenin utcában.

■■■

A parasztbarokk ■

67 ■ Néprajz ■

■■■

38 Kovács 1901.; Tömörkény 1904, 264–266.; Cs. Sebestyén 1904, 268–266.

A napsugaras oromzatok kultikus jellegére már a XX. század elején felfigyeltek a kutatók, az ősi napisten tiszteletét vélték benne felfedezni. Kovács János Szeged néprajzi monográfiájában fejti ki evvel kapcsolatos elképzeléseit. Tömörkény István a keresztény mitológiában fedezte fel a gyökerét. Cs. Sebestyén Károly 1904ben csupán az oromzatok díszítő jellegét emelte ki.38 Bálint Sándor a barokk kor kultikus templomi művészetére vezeti vissza a napsugaras oromzatok kialakulását. A XVIII. századi pestisjárványok segítették az istenszem szimbólumának az elterjedését. Nagyobb településeken Szentháromság-szobrokat állítottak bajelhárítás céljából, a Szentlelket napsugár formájában ábrázolták. Innen került át a barokk templomok, kastélyok portáljának kapujára, ezt a motívumot vették át a kazettásan kiképzett deszkaoromzatokra is, amelyekkel nemcsak a ház utcai végét, hanem Szerémségben a többfunkciós magtárak végét is dekorálták. Vajdaságban az Alsó-Tisza közelében közkedvelt volt ez a díszítőmotívum, a nyolcvanas években majd kétszáz oromzatnak készítettük el a fotódokumentációját Észak- és Közép-Bácskában. A kilencvenes években viszont a temesközi települések napsugárdíszes épületeit vettük számba. A barokkos vakolatdíszítésű kiblis házak mellett ezek voltak leginkább kedveltek. Több településen: Adán, Moholon, Óbecsén, Temerinben, Topolyán, Kishegyesen, Bajsán, Bácsgyulafalván a XIX. század végéig alkalmazták, ezt követően, mivel nehezebb volt már beszerezni a fűrészelt deszkát, téglából építették fel a tűzfalat. Az egykori sváb településeken Nyugat-Bácskában, Temesközben deszka tűzfalú épületet nem találtunk. A szabadkai műemlékvédelmi intézet dokumentációjából arra következtethetünk, hogy többnyire a magyar többségű településeken tettek a házak elejére napsugár díszes oromzatokat, fűrfalakat. A napsugaras házak többségének csak a tűzfala díszes. Bálint Sándor olyan épületekről is megemlékezik tanulmányában, melyek tűzfalát többszínűre festették. Korábban Bácskában és Bánátban is festettek voltak a tűzfalak: Csantavéren kék szín


Hol volt...

■■■

■■■ nyomára bukkantunk. Kishomokon okkersárga és kék színű volt a nádtetős ház tűzfala. Az ezredfordulón a frissen felújított gyálai ház ormát is többszínűre festették. A napsugaras motívum az egész Kárpát-medencében ismert volt, nemcsak a házak tűzfalán jelent meg, hanem a kiskapukon is. Az ácsmunkát fejlesztették művészi tökélyre. A kazettás homlokzatok szerves részei voltak a csipkézett vízvetők, szegőlécek, az oromfalat alátámasztó papucsok. Gilyén Nándor a népi építészet utolsó alkotói megnyilvánulásának tartja elterjedésüket.39 Dám László úgy véli, ahol szakrális jelentése is volt, ott a barokk kori vallásossággal kell számolnunk.40

A tornác A magyar nyelvben a ház különböző frontjait, aszerint hogy az hogyan helyezkedik el az utcához viszonyítva, a ház elejéről, végéről, hátuljáról vagy az oldaláról, más megnevezés jelöli. A ház végén és hátulján nincsen díszítés. Az utcai frontját és az udvari oldalát hasonló gonddal készítik. A mi vidékünkön kizárólag az oldaltornácot ismerték. Feltételezzük, hogy már a XIX. század első harmadában jelen volt a gazdagabb falusi házaknál. Nyugat-Bácskában, a Dunához közel eső településeken a tornácot faragott és festett tölgyfa oszlopokkal támasztották alá. Sztapárban a nyolcvanas években két épületnél találtunk ilyen oszlopú tornácot. A barokkos hatásúaknál szegmensvagy kosárívek kötik össze a tornác pilléreit. A középületek, polgárházak árkádjai már a XIX. század első felében kedveltek lehettek a falusi építészetben is, ha a házhoz gangot is építettek, a mi vidékünkön az ámbitus mellett ezt a kifejezést ismerik. Ezt a barokkos formát alkalmazták még a XX. század elején is a szabadkai tanyákon. A napsugaras díszítésű oromfalakhoz többnyire fűrészeltfa oszlopú tornácot építettek, az oszlopokat deszkából készült mellvéddel kötötték össze, ezekre került a barokkos hatású fűrészelt díszítés. ■■■

39 Gilyén 1985,152–172. 40 Dám 1993, 102.

A parasztbarokk ■

69 ■ Néprajz ■

■■■ A barokk nem kerülte el a nyílászárók megformálását sem. Különösen vonatkozik ez az utcai homlokzaton található ablakokra, a ház homlokzatához tartozó kiskapukra, a száraz kapubejáratokra. A barokk hatásával vidékünk népi építészetben a XVIII. század végétől számolnunk kell. A XIX. század utolsó harmadától a múlt század közepéig a sátortetős házak megjelenésig hatott falvaink házainak esztétikai megformálására. A helyi mesterek emelték a népi gyakorlatot művészi tökélyre. Az utóbbi megállapításunk különösen vonatkozik a napsugaras házakra. Elsősorban díszítő jellegű volt, de számolnunk kell a bajelhárító és szakrális vonatkozásaikkal is. A házak alaprajzára, az ott lebonyolított kommunikációra nem volt hatása. A korszerű építési technikák: a mészhabarcs, a pólyás födém megjelenése a falusi építészetben hatott az egyes épületek művészi megmunkálására is. 2009

Barokkos tornác B ajsán B arokk motívum Moholon, a vakolatdíszítésen és a napsugaras oromzaton ■ Beszédes Valéria ■ 70 ■

Hol volt...

■■■

■■■ I RODA L OM Balassa Iván: A népi építészet esztétikája, forma és díszítés. In Magyar néprajz IV. Budapest, 2007. – Bálint Sándor: A szegedi napsugaras házak. Művészet, 1973. 8. sz. – Barabás Jenő, Gilyén Nándor: Magyar népi építészet. Budapest, 1987. – Beszédes Valéria: Emberek és otthonok. Szabadka, 1994. – Ćupurdija, Branko: Stambena arhitektura subotiških salaša, majura i poljoprivrednih kombinata. Beograd, 1990. – Dám László: Barokk elemek a magyar népi építészetben. Néprajzi Értesítő, 1993. – Harkai Imre: Temerin népi építészete. Újvidék, 1977. – Gilyén Nándor: A magyarországi lakóházak deszkaoromzatairól. Ház és Ember, 1985. 3. sz. 152–172. – Đekić, Mirjana: Narodno graditeljstvo Vojvodine. Kuća kao spomenik kulture. Novi Sad, 1994. – Iványi István: Cothmann Antal a magy. kir. udvari kamara tanácsosának jelentése a bács-kerületi kamarai puszták állapotáról. 1763. dec. 28. Szabadka, 1888. – Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. Szabadka, 1893. – Kojić, Branislav: Seoska arhitektura. In Banatske here. Novi Sad, 1958. – Kojić, Branislav: Seoska arhitektura i rurizam. Beograd, 1973. – Kovács János:

B arokkos ablakkeret Gyálán

■■■

A parasztbarokk ■

71 ■ Néprajz ■

■■■ Szeged és népe. Szeged ethnographiája. Szeged, 1901. – Magyar László: Szabadka legkorábbi részletes látképe. In uő: Tovatűnő évszázadok. Iratvallató. Szabadka, 2003. – Cs. Sebestyén Károly: A szegedi napsugárdíszes házvégek. Néprajzi Értesítő, 1904. 268–276. – Tömörkény István: A tanya világából. Néprajzi Értesítő, 1904. 264–266. – Ulmer, Gašpar: Kraljevski komesar Skulteti u Subotici (1818—1823). Szabadka, 1998. – Ulmer, Gašpar: Kraljevski komesar Mihalj Irmenji u Subotici (1782—1788). Szabadka, 2000. – Vuletić, Nada: Narodno graditeljstvo u Vojvodini. Građa za proučavanje spomenika kulture Vojvodine. Novi Sad, 1978, 351–376.


Hol volt...

■■■

■■■ SZABADKA GAZDASÁGA A HUNYADIAK KORÁBAN ■ Írásunkban azoknak a kutatásoknak az eredményeit vesszük számba, melyek a múlt század hetvenes éveitől kezdve születtek, abban az időszakban, amikor a városunkban tevékenykedő levéltárosok, történészek, földrajztudósok egy új, a kor szellemét tükröző városmonográfiát szerettek volna készíteni. Több munkacsoportot is alapítottak. A monográfia sajnos nem készült el. Nem a mi feladatunk, hogy elemezzük, miért volt ez a nemes vállalkozás eleve kudarcra ítélve. A több éves előmunkálatoknak kétségkívül számos eredménye volt. Ezeket kicsit más szellemben a ma történészei továbbgondolhatják, s azokat újabb levéltári adatokkal bővíthetik, elkészülhet egy újabb monográfia a város történetéről. A korszak kétség kívül legjelentősebb levéltárosa Ulmer Gáspár és Magyar László volt. Bámulatos volt mindkettőjüknek az a készsége, ahogyan a levéltári anyagban tájékozódtak. Az adatok tolmácsolásában, problémalátásában kétségtelenül Györe Kornél a legjobb. Az ő tanulmányai azok, melyekkel ugyan vitatkoztak a kutatók, de hasonlóan nagyszabású tanulmány, mint amilyen a Szabadka településképe monográfia, nem készült. Sajnálhatjuk, hogy 2009-ben elhunyt Lalia Gábornak Magyar László hirtelen halála után már nem volt kedve a város gazdaságtörténetével foglalkozni. Összegyűjtött tanulmányait, melyek könyv alakban is megjelentek, elismeréssel fogadták, megállapításait nem vitatta senki sem. Györe Kornél tanítványa volt a szabadkai tanítóképzőben, később az újvidéki egyetem földrajz tanszékén is ő tanította. A tanulmányaiban a tények végiggondolásában, értelmezésében felfedezhetjük professzora jótékony hatását. Dobos János csupán néhány tanulmányt írt Szabadkáról, meglátásai jól kamatoztathatóak egy majdani monográfiában. A XX. század hetvenes, nyolcvanas éveinek publikációi kétségtelenül fontos eredményeket hoztak városunk múltjának jobb megismerésében. A kilencvenes évek társadalmi forrongásai háttérbe szorították ezt a kutatást. Sajnos azok, akik a motorjai voltak ennek a munkának, meghaltak. A napjainkban tevé■■■

Szabadka gazdasága a Hunyadiak korában ■

73 ■ Néprajz ■

■■■

41 Magyar László: Középkori olvasókönyv. A kötetben a szerző ötven olyan XIV., XV. és XVI. századi oklevél fordítá-

kenykedő történészeket a közelmúlt eseményei jobban érdeklik, kétségkívül értékes könyvek születtek az utóbbi esztendőkben is. Színvonalas tanulmányokat olvashattunk a levéltár folyóiratában, az Ex Pannoniában, valamint azok a forráskiadványok, melyeket az utóbbi időben adott közre a Szabadkai Történelmi Levéltár, ezek részben Ulmer Gáspár korábban elkészült munkái, valamint Zorica Mandić analitikus leltárai a levéltár XVIII– XIX. századi iratállományairól, amelyek megkerülhetetlen forrásai az újkori Szabadka alaposabb megismerésének. Azt viszont sajnáljuk, hogy Magyar László és Ulmer Gáspár bécsi, illetve budapesti kutatásainak egyelőre nincs folytatása. A továbbiakban a bevezetőben kiemelt szerzők tanulmányainak adatait gondoljuk tovább. Három témakört vizsgálunk meg: Szabadka lakosságát, a települést és a gazdasági életet a XIV–XV. században. Azokat a levéltári adatokat vizsgáljuk a történeti néprajz szempontjából, melyekre Szabadka estében támaszkodhatunk, vagyis a várost különböző összefüggésekben említik az Anjou-korban, a Hunyadiak idején, illetve a török korszakban. A hódoltság utáni első térképek, tanúkihallgatások jegyzőkönyveire is támaszkodunk, melyek utalhatnak a középkori Szabadka településszerkezetére, gazdaságára.

sát publikálta, amelyik elsősorban Szabadkára,

Szabadka a középkori oklevelekben

néhány pedig Szabadka környékére vonatkozik, Adorjánra, Vastorokra és Horgosra. Az iratok elsősorban a birtokok megszerzésére vonatkoznak. Olyan adatokat is találunk ezekben az oklevelekben, melyekből a középkori Szabadkára, az itt élő népességre következtethetünk. A XIV.


Az első írásos oklevélből, amely a XIV. század végén, 1391. május 7-én írtak, nem tudható meg, hogy az a bizonyos Zabatka milyen település lehetett, mert csak az Ágoston nevű tolvaj illetőségét határozta meg, ebben az időben már falu lehetett, ugyanis egy tizennyolc évvel később kelt iratban ilyen összefüggésben említették, miszerint 1407-ben keddi napon tartottak itt országos vásárt. Ha országos vásárt tartottak, akkor az a XV. század első évtizedében már jelentős vásártartó hely lehetett. Földrajzi helyzetéből következett ez, a Káliz út közelében volt, emiatt a XV. században viszonylag gyorsan fejlődött Szabadka, húsz évvel később már mezővárosi rangja volt. Ez abból az oklevélből derült Hol volt...

■■■

■■■ ki, melyben Zsigmond király a kalocsai káptalant utasította 1428. december 17-én, hogy parancsolja meg Zabathka város bírájának és esküdt polgárainak, hogy adják vissza a Töttös László birtokairól elhajtott jobbágyokat és marhákat. A város 1439-ben került Hunyadi János tulajdonába, tőle sógora, Szilágyi Mihály örökölte, halála után a település tulajdonjoga visszaszállt Mátyás királyra, aki azt 1462-ben édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta „udvara díszesebb” tartására. Két év múlva a király édesanyja birtokait Dengelei Pongrácz János és felesége kapja adományként, ők építették fel 1470-ben a Szabadkai várat és annak összes tartozékát. 1504-ben Corvin János tulajdonában volt, ő viszont az enyingi Török családnak adta tovább. A tulajdonosok változása miatt száz év eseményeiről viszonylag sok oklevél maradt ránk.41 A törökök bejövetele előtt tehát a város a Török családé volt, amelyiket leginkább Török Bálint okán ismerünk a történelemből, a Héttoronyban raboskodott. Szabadkai ténykedéséhez tartozik Cserni Jován lefejezése, aki 1526 és 1527 között, a mohácsi vész után önálló szerb királyságot hozott létre, önmagát cárnak tekintette, a szabadkai várban udvartartása is volt. Meglehetősen viharos időket ért meg a mezőváros a XIV–XV. században, a gyakori tulajdonosváltás nem kevés nehézséggel járt, Török Bálint nemcsak Cserni Jovánnal csatározott, hanem egy évvel korábban, 1522-ben a Sulyok családdal is viszályba került. Édesapja halála után Török Bálintnak az ősi javak fejében 5500 forintot kellett volna fizetnie, mivel nem tudott eleget tenni kötelezettségének, ezért Szabadkát elzálogosította, de a megbeszélt időre Török Bálint nem tudott fizetni. Két évvel később ugyan kiegyenlítette adósságát, de addigra a pénz elértéktelenedett, ezért Sulyok István és Bálint nem volt hajlandó visszaadni az uradalmat. Ez váltotta ki azután a fegyveres konf liktust 1525-ben. A Török család megtámadta a szabadkai várat, és azt majdnem három napig ostromolta közel ezerötszáz fegyveres jobbággyal, akiket az 1717-ben újramásolt oklevél szerint 26 közelebbi és távolabbi falvakból toboroztak. Név szerint tudható, ■■■

és XV. századi oklevelek részletes elemzése a következő fejezetekben olvasható: Vidékünk középkori hatalmaskodói (5–7.); Szabadka falu (8–10.); Szabadka mezőváros legrégebbi oklevele (14–15.); Szilágyi Erzsébet Szabadka környéki birtokai (19–21.); Török és a Sulyok család viszálykodása (22–24.); valamint Szabadka igazgatástörténete 1428–1918. (A polgármesterek névjegyzékével. 1796–1996). Tanulmányok, dokumentumok. Szabadka, 1996.


75 ■ Néprajz ■

■■■ hogy kik voltak azok a személyek, akik Pacsérról, Bajmokról, Györgyénből, Budakútról, Nagyfényről, Csantavérről, Okorból (Bácskossuthfalva közelében álló középkori falu) részt vettek ebben az ostromban. A felsorolt jobbágyok nevéből kiderül, hogy ebben az időben a Duna–Tisza közében többnyire még magyarok éltek, néhány szláv hangzású nevet is találunk az ostromlók között. Nic, Ilanchy, Luca Bakachy, Vrban Emer. Pachyr: Bals. Korlath, Ben. Horwath, Thom. Dayka, Dion. Pechy, And. Nemes, Mathia Zondy, Mathia Zabos, Dem. Kachothay, Mich. Buday, St. Buday, Val. Bwzas, Math. Kala, Jo. Nagh, Mich. Chak, Val. Zabo, Jo. Gelerth, Greg. Horwath, St. Dekan, Petr. Forys, Math. Forys, St. Toth, Val. Farkas, Barth. Bachmegyey, Mart. Foris, Mich. Kara, Paul. Nagh, Petr. Nagh, Laur. Monar, Paul. Marko, Thorn. Mathko, Ben. Santha, Mich. Rwsa, St. Kys, Jo. Dekan, Barraba Farkas, Mich. Gelerth, Geo. Dekan, Sandrino Byro, Jac. Thoka, Anth. Wegh, Jo. Aladar, Nic. Ilanchy, Gallo Walkay, Vinc. Nagh, Luca Bakachy, Math. Thoth, Mart. Kornys, Dom. Nagh, Petr. Doka, St. Lakor, Fab. Thot, Greg. Kys, Dom. Syle, St. Thybrochy, Anth. Nagh, St. Dyak, Jo. Kerezthes, Jo. Farkas, Paul. Som, Blas. Thoth, Paul. Weg, Geo. Regy, Geo. Zabo, Paul. Syle, And. Zabo, Aug. Balog, And. Haynal, Jo. Kys, Mich. Syle, Jo. Syle, Gallo Ganyo, Jo. Ganyo, Ambr. Zywos, Math. Nagh, Mich. Deak, Franc. Nide, Greg. Zyw, Greg. Dobos, Petr. Thoth, Fab. Chonthos, Thom. Sypos, Paul Kamanczy, Barn. Thoth, Mich. Kys, St. Nemes, Dem. Chonthos, St. Hegyes, Nic. Czobor, Ambr. Kys, Anth. Henchey, Paul. Vrban, Emer. Fias, And. Sikes, Val. Thoth, St. Wargai, St. Chordas, Fab. Thoth, Ben. Beneth, Barth. Korlath, Bias. Thwlwth, Phil. Bako, Greg. Bako, Petr. Bako, Math, judice. ■ Beszédes Valéria ■ 76 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Baymok: Alexio Hendely (!), Mich. Dobos, Nic. Nagh, Emer. Sebesthyen, Paulo Herdely, Jo. Pap, Petr. Tharros, And. Tharros, Gallo Elek, Mich. Elek, St. Weres, Ben. Weres, Fran. Ihos, Barth. Thanchos, And. Sary, Emer. Bakay, Greg. Nagh, St. Myko, Mart. Mathe, Alb. Makos, Dem. Hegedews, Blas. Paph, Urb. Makos, Val. Kaythor, Geo. Thorkos, Alb. Thewser, Val. Ermenyes, And. Domby, Jo. Katho, Fran. Nagh, Blas. Nagh, Blas. Ispan, Greg. Arany, Jac. Arany, Barraba Zywos, Math. Fonagh, Marco Kys, Paulo Thoth, Ambr. Thoth, Dem. Makos, Mich. Chyabay, Petr. Nagh, Barth. Hwzar, St. Chwdar, Barth. Chwdar, Val. Proda, Paul. Chyakan, Paul. Dobos, Aug. Chwthor, Anth. Ermenyes, Greg. Zenthemrehy, Fab. Kowach, Laur. Zabo, St. Chegze, Greg. Themeswary, Mich. Byro, Mych. Thoth, Gallo Zondy. Gergye: Jo. Elex (?), Laur. Gobor, Greg. Modway, Matheo Kereszthes, Greg. Berey, Borroba Sandor, Petro Barky, Lad. Thombolo, Mathia Thombolo, And. Hernye, Petr. Nagh, And. Herdy, Phil. Ferenczy, Ciriaco Byro, Jo. Hegedews, Gallo Balog, And. Herwolya, Jo. Zepe, Val. Haynal, Val. Mezaros, Ben. Kowach, Jo. Dwna, Dem. Fonagh, Paul. Hwzar, Math. Pachyr, Laur. Theller, Alb. Polgár, Laur. Kys, Ben. Barath, Barth. Bothos, Geo. Demether, Nic. Kwrthes, Ben. Rynoth, Math. Barky, And. Deak, Ambr. Laskay, Elia Dekan, Blas. Gobor, Mich. Bako, Ambr. Kerezthes, Geo Sypos, St. Deak, Mathia Dobra, Anth. Nagh, Mich. Weseny, St. Kowach, Mart. Weseny, Nic. Zep, Urn. Hwzar, Blas. Lazlo, Paul. Rynolth, Eg. Weres, Barn. Laskay, Math. Babos, Kerezthes Sypos, Ben. Mezaros, Geo. Zabo, Emer. Jambor, Greg. Weres, Petr. Thoth, Sat. Warga, Fran. Jambor, Geo. Brano, Petr. Kerthez, Petr. Zeles, ■■■


77 ■ Néprajz ■

■■■ Jac. Zeles, St. Pachyry, Thorn. Saythalan, Fab. Bwres, Phil. Kyral, Christ. Bolyak, Mich. Hwzar, Ben. Krycho, Geo. Santhalan, Mich. Hegedews, Mich. Fyrythew, St. Kaplar, Alb. Baan, St. Herdy, Fran. Kanthor, Geo. Damyo, Greg. Pethew, Paulo Kowach, Geo. Haynal, Lad. Modway, Blas. Thoth, Jo. Peryal, Clem. Zabo, Ben. Zwch, Jo. Erdy, Geo. Nagh, Mart. Kowach, Elia Nagh, Jac. Wynche, Math. Byro, Mich. Byro, Thorn. Abraham. Budakut (ma nem létezik! – M. L.): Fran. Kys, Geo. Markos, Ben. Deres, Ambr. Bakachy, Greg. Zeles, Fab. Zantho, Jo. Phylep, Barraba Chak, Mart. Farkas, Paul. Beneth, Fab. Harkay, Ben. Thwrek, Laur. Chez, Greg. Zeke, Phil. Ispan, Ben. Chez, Ben. Zeres, Barraba Fodor, Vinc. Benwth, Jo. Farkas, St. Zeke, Luca Kary, Greg. Fodor, Gallo Kamarassy, Fab. Kamarassy, Barraba Byro. Napffen: Gabr. Simon, Val. Bodo, St. Fwtho, Ambr. Katho, Jo. Balog, Anth. Katho, Fab. Katho, Mich. Kenez, Mich. Bakachy, Ben. Dyznos, Math. Kazdagh, Geo. Baranyos, Petr. Byzo, Jo. Bakos, Geo. Thoth, Blas. Marthon, Dom. Fodor, Blas. Feyerlww, Thom. Si(mon), Jo. Simon, Val. Simon, Geo. Kys, Anth. Simon, Barth. Palphy, Greg. Kwn, Blas. Chonka, Math. Kwn, Geo. Mezaros, Fab. Hwza(r), (…) Zwch, Jo. Cheby, And. Cheplew, Ambr. Boros, Paul. Thomory, Geo. Zwch, Emer. Soos (?), Ben. Borrobassy, Phil. Zwch, Mich. Bereczk, Fab. A(…), Clem. Isaky, Paul. Sywo, Val. Themery, Geo. Laskay, Thom. Rwsas, Paul. Koro, Seb. Rabay, Geo. Nagh, Paul. Hamza, Ben. Jo, A(nd). Kaythor, Petr. Dyznos, Sim. Dyznos, Laur. Weg, Greg. Kenez, Fran. Palphy, Ben. Naghtherew, Ben. Thoth, Math. Kenez, Petr. Fazakos, ■ Beszédes Valéria ■ 78 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Tho(m). Kowach, St. Kys, Jo. Kenchws, Petr. Laskay, Val. Thoth. Chonthaffeyer: Vitali Chykay, Val. Kara, Anth. Nagh, Blas. Zathy, Matheo K(…), St. Zathy, Math. Zathy, Clem. Nagh, Emer. Thoth, David Chykay, And. Nagh, Ben. Baxa, Vinc. Baxa, Thom. Gywrsa, Urb. Borza, Ge(orgio) Weg, Thom. Nagh, Ambr. Borhos, Mart. Symandy, Val. Bwzas, And. Feyer, Greg. Lean, Laur. Zeep, Dem. Zapo, Ben. Thoth, Abr. (…), Petro Chykay, Briccio Kekenyes, Phil. Edes, Mich. Edes, Geo. Thanko, Barn. Santha, Dion. Chykay, Jo. Chykay, Greg. Thoth, Gasp. Dyos, Ambr. Kenez, Urb. Warga, Mich. Warga, Nic. Batha, Luca Zep, Mich. Nagh, Geo. Bykas, Elia Bukas, Nic. Zedy, Fab. Sypos, Nic. Thoth, Vitali (…), Dem. Santha, Emer. Kenez, Barraba Edes, Thom. Edes, And. Zathy, Jo. Nagh, St. Wy, Thom. Feghweres, Paul. (…), Clem. Zathy, Phil. (…), Jo. Tha(…), Jo. Galambos, Petr. Pernys, Nagh, Jo. Dorozlay. Okoor (egykor a mai Bácskossuthfalva közelében – M. L.): Matheo Kery, Mich. Herney, Dem. Nagh, Dem. Dwlo, Gabr. Dwlo, Barraba Thwser, Paul. Karachon, Nie. Sypos, Gallo Abraham, Dem. Kwpsa, Fab. Iwethew, Math. Kyral, Geo. Pakay, Phil. Pakay, Mich. Borda, Barraba Borda, Geo. Karachon, Greg. Hanchy, Thom. Benwcz, Geo. Kys, Geo. Benecz, Ambr. Karachon, Dem. Benech, And. Sanyor, Mich. Cheh, Petro Naghffalusy, Ben. Felhazy, Mart. Poory, Barraba Cheh, Petr. Soproncha, And. Iwthe, Dem. Belay, Greg. (K)owach, Mart. Baronyay, Barraba Warga, Mich. Kerekes, Thom. Iwethe, Val. Iwethe, Jac. Kery, Fab. Iwethe, Ambr. Thoth, Blas. Bachy, Paul. Zantho, Fab. Thoth, Thom. Kys, Greg. Gyergffy, Fab. Baykody, Seb. Belay, Thom. ■■■


79 ■ Néprajz ■

■■■ Fforo, Ben. Jaro, Urb. Jaro, Ambr. Meza, Val. Weres, Math. Weres, Nic. Dobos, Blas. Kemendy, Ambr. Zabo, Mich. Kwrthes, Mart. Pap, Mart. Deak, Blas. Thezek, Thom. Abraham Mich. Zenthpethry, Thom. Thoth, Alb. Zabo, Geo. Zabo, Dem. Weres, Mart. Abraham, St. Kozma, St. Foris, Jo. Kendy(?), Geo. Horwath, Emer. Parazth, Thom. Kenez, Thom. Perhat, Greg. Barath, Math. Kerezthws, Math. Weres, Blas. Sypos, Greg. Zenthpethery, Val. Kerezthws, Thom. Erdely, Ambr. Byro, Lad. Kemendy, Mathia Benche, Gallo Kemendy, Mart. Kwn, Sim. Nagh, Mart. Baan. (Magyar 2005, 37–39.)

42 Magyar 2005, 17. 43 Uo. 18.

A középkori Szabadka lakói a közreadott oklevelek tanúsága szerint már a XIV–XV. században sem kizárólag magyarok voltak. Az alapítás idején kunok is élhettek itt. Magyar László Györffy György nyomán úgy vélte, hogy Köncsög ispán és családja birtoka volt Szabadka, Halas, Tavankút és Madaras, később Kátai Mihály jászkun alispán igazgatta a birtokokat, tőle került a Hunyadi család tulajdonába, Hunyadi János 1448-ban rövid ideig a mezővárosban tartózkodott.42 A Hunyadiak korában a kunok továbbra is a mezővárosban éltek, ezt Mátyás király 1458-ban kiadott oklevele bizonyítja. Név szerint felsorolja a kun családfőket, akiknek érdekében készült az okirat: Horwath György, Kycze Balázs, Gyunknak mondott Pál és János, Alch Mihály, Gerhard fia Egyed, Kara A…t, Aracha Egyed, Thene Antal, Kazan Balázs, Kwn Antal.43 A felsorolt családokon kívül több kun nemzetiségű is élhetett ebben az időben Szabadkán. A kunok mellett 1481-től a szláv lakosság is beszivároghatott a településre. Mátyás 1483-ban kelt oklevelében arról tesz említést, hogy az utolsó négy évben kétszázezer szerb költözött az országába, hogy Szabadkára kerültek-e már ebben a korai időszakban, arról nincs írásos adatunk. A nevezetes szabadkai csatában a jobbágyak között, mint azt már korábban kiemeltük, délszláv neveket is találunk, az ostromlók között viszont, ki kell


Hol volt...

■■■

■■■ emelnünk, nem vettek részt szabadkai jobbágyok, ők valószínűleg a vár védői között voltak. A város 1543-ban végérvényesen török kézre került. A szegedi szandzsákhoz tartozó legszegényebb náhije volt. 1570-ban név szerint összeírják a lakosokat, ebben az időben csupán öt magyar adófizető élt itt: Ernyő Péter, Iszlavit Tomas, Királ Pál, Bíró Fábián, Kun Bálind. Szobotka földjein 1570-ben még 58 szállásra vetették ki az adót, közülük három családfőnek valószínűsíthető a szerb volta, a többiek magyarok illetve elmagyarosodott kunok lehettek.44 Kelebia falu lakatlan volt, határában 22 szállással számoltak. Nyolc évvel később Szabadka magyar lakói elmenekültek, csak település közelében álló Keresztespusztán éltek még magyarok. 14 tanyát találtak itt, tizedekből és illetékből 2000 akcsét kellett fizetniük. Felsoroljuk annak a tizennégy szállásnak a magyar tulajdonosát, akik 1578-ban Szabadka vonzáskörébe tartoztak: Sós Tamás, György Ferenc, Nagy Ferenc, Boncza Tomás, Aranya Petre, Sipos András, Varga Tomás, Csutora Bertam, Kis Elyasm, Martos Tomás, Nagy Mátyás, Kereszti István, Nagy Petre, Varga Pál.45 Kelebia pedig erre az időre benépesül szerbekkel. A XVI. század hetvenes éveinek végére végérvényesen megtörtént a lakosságcsere, 1578-ban a városban a török helyőrség mellett csak szerbek éltek.46

A település szerkezete Arról, hogy milyen lehetett a középkori mezőváros, kevés iratunk van. Sajnos a régészeti kutatások sem vitték előre ismereteink pontosítását, csak reménykedhetünk, hogy a történelmi városmagban sorra kerülő építkezéseknek lesz annyi hozadéka, hogy az építkezések előtt alapos régészeti feltárásokat is fognak végezni. Napjainkban a középkori Szabadkának látható maradványa a ferencesek temploma, melyet a XVIII. század folyamán, majd a huszadik század első évtizedében átépítettek az egykori vár maradványain. Ebből az egy emlékből botorság lenne bármire is ■■■

44 Káldy–Nagy 2008, 137–138., illetve Magyar 2004, 23–24., 28. 45 Magyar 2004, 30–31. 46 Györe 1976, 689–691.; Dobos 1991, 127–136.


81 ■ Néprajz ■

■■■

47 Ulmer 1971, 460. 48 Ulmer 1974, 149. 49 Uo. 154.

következtetni, mint ahogy semmilyen kézzelfogható adatra nem emlékeztek a város vezetői, amikor 1828-ban lerakták a második városháza alapkövét, s abban a város addigi történetét szerették volna összefoglalni. A magyar nyelvű iratot 1971 decemberében Ulmer Gáspár publikálta az akkor indult Üzenetben.47 Ebben az időben fontos kutatásokat végzett a bécsi Kriegs Archivumban, és olyan iratokat talált meg, amelyekkel pontosíthatjuk városunk XV–XVI. századi állapotára vonatkozó ismereteinket. Az Ulmer Gáspár által felfedezett iratok ugyan nem a Hunyadiak korából valók, hanem a török hódoltság utolsó évében, illetve a XVIII. század első harmadában készültek. Megkerülhetetlen forrás az a látkép, melyet a győztes zentai csata után rajzoltak a város határában. Néhány évvel később előkerült az akvarell tollrajz változata, az utóbbit Magyar László találta meg a bécsi levéltárban. A két látképből az egykori szabadkai várra és annak belső tereire is következtethetünk. A másik forrás a csaknem száz évvel később készült, 1747-as Kayesser-féle térkép, melyen Szabadka pusztái valamint a város szerkezete, utcahálózata látható.48 Györe Kornél e források alapján, valamint Szabó István és Maksay Ferenc középkori magyar falvak településrendjének ismeretében fogalmazza meg, milyen lehetett a mezőváros szerkezete a XV. században. Abból a tételből indult ki, hogy a törökök nemigen építkeztek, inkább a meglévő épületeket javították, a település szerkezete sem változott meg lényegesen, annál is inkább, mert mint ahogy korábban utaltunk rá, a XVI. században szegény mezővárosnak számított Szabadka. A XVII. század első felében 1743-ban, a Kayesser-féle térképen még jól láthatóak a középkori település szerkezeti elemei: az utcahálózat, a szabálytalan telekrendszer, amely ugyancsak a korábbi helyzetre utal. A török időszakban ennek megváltoztatására nem volt szükség.49 Szabadka a Hunyadiak korában jutott el a fejlődésnek abba a szakaszába, amikor a hűbéri birtok elhatárolódott a jobbágyföldektől, amikor a lakóhely elkülönült a munkahelytől, kialakult a falu, illetve mezőváros határa. A település magjá-


Hol volt...

■■■

■■■ ban voltak a jobbágyok lakóházai, kertjei, gazdasági épületei, gyümölcsösei, a hátárban a szántóföldek, kaszálók és a rétek. Ha visszavetítjük ezt az elképzelést a középkori Szabadkára, akkor a város a Hunyadiak korában a Fűzfás-ér keleti partjától a Rogina bara partosabb részéig terjedt. Ez magába foglalta az allódiumot, az udvarházat, a gazdasági épületekkel és a cselédek házait. A jobbágyak a kastélytól keletre lakhattak, házaik egykét utcában sorakoztak a Rogina bara partján. Györe Kornél középkori települést a soros utcás típusba sorolta.50 Mi azonban úgy gondoljuk a XVII. század végén készült látkép alapján, hogy az utcák formáját kizárólag a földszíni formák határozták meg, az épületek tömbszerűen, halmazosan követték egymást kisebb-nagyobb zsákutcákkal, kanyarokkal. Ez a halmazos elrendezés jellemezte a város legrégebbi részeit, a szerb és a ferences templom környékét a XX. század végéig, a háztömböknek ez az elrendezése az ezredvégen visszavezethető a XVI. századig, csak a II. világháború végi bombatámadás, majd a hatvanas illetve az ezredvégi beépítések változtatták meg az ősi telekbeépítést a két templom környékén. A törökveszély miatt a várost körülsáncolták, a kertek mögött húzódott az árok és az erődítmény, melyről Verancsics Antal jegyezte fel, hogy a törökök sem tudták bevenni. A XV. századi Szabadkát Györe Kornél viszonylag fejlett településnek gondolta: 125-150 család élhetett itt ebben az időben, lakóépültek száma lényegesen kevesebb lehetett. A lakosok számát mindössze 500-600 főre teszi. Magyar László Bácskai Vera kutatásainak eredményeit figyelembe véve úgy gondolta, hogy ebben az időben 200-300 lélek lakott itt.51 Szabó Zsombor lényegesen nagyobb településnek gondolja Szabadkát.52 Abból a tényből indul ki, hogy a Duna–Tisza közében a XV. században mindössze harminc város volt, viszonylag kevés az ország többi részéhez viszonyítva, a történészek ezért a Duna–Tisza közét városhiányos vidéknek tekintik. Szabó Zsombor okfejtése szerint a város vonzáskörében minimálisan 12 falu lehetett, melyekben átlagosan 120-an éltek. A városban már élhettek kereskedők, ■■■

50 Györe 1976, 56. 51 Magyar 1996, 66. 52 Sabo 2002, 75.


83 ■ Néprajz ■

■■■ iparosok, szabad jobbágyok, az udvarházat kiszolgáló szolgák, ennek alapján úgy gondolja, hogy a XV. század végén Szabadkán 990-1152 fő lakhatott. 215 házzal számol, avval hogy egy-egy családban minimálisan öten éltek. Szerinte a középkori Szabadka nemcsak az udvarház közvetlen környékére terjed ki, hanem számolni kell az egykori Bajnat északi részével (napjainkban a Radić fivérek és a Május 1. utca, az egykori Fűzfás-ér völgye.)

A város gazdasága A középkori mezővárosnak kedvezők voltak földrajzi adottságai, a homokos, löszös talaj alkalmas volt a gabonatermelésre, a vízfolyások, a Sömlyék és a Fűzfás-ér viszont a ridegen tartott állatok itatására. Várossá fejlődését a kedvező földrajzi adottságainak, az itt áthaladó fontos útvonalaknak, valamint a XVI. század elejére kialakult nagyállattartási konjunktúrának köszönhette Szabadka. Nem véletlen, hogy az 1556-os Lazius-féle térképre az egykori szabadkai udvarház mellett a térképrajzoló legelésző szürke marhákat is rajzolt a város közelében. A város déli része, a löszhát a földművelésre volt alkalmas. Erre utal a Szilágyi Erzsébetnek, illetve Corvin Jánosnak kiadott adománylevél. A Mátyás király édesanyjának adományozta Szabadkát és a környező falvakat. Az irat azért fontos, mert felsorolja azokat a településeket Szabadka közelében, melyek 1462-ben már léteztek: Bajmokot, Nagyfényt, Csantavért, Budakutát, Palicsot, Kethegyest, Likasegyházát, Himesházát. Az oklevél második részében kitér a birtok összes tartozékára is: a megművelt és műveletlenül hagyott szántókra, termőföldekre, rétekre, mezőkre, legelőkre, kaszálókra, bokrosokra, cserjésekre, hegyekre, völgyekre, szőlőkre, szőlőhegyekre, vizekre, folyókra, halászóhelyekre, vízfolyásokra, malmokra és malomhelyekre. Felsorolásból a középkori mezőváros gazdasági életére messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, az oklevélíró az összes lehetséges tartozékokat felsorolta, hogy biztosítsa Szilágyi Erzsébet jogosultságát azok használatára, a ■ Beszédes Valéria ■ 84 ■

Hol volt...

■■■

■■■ befejező szakaszban még meg is erősítette azt a bármi nevezhető tartozékukkal kifejezéssel. Feltételezésünket alátámasztja a Corvin Jánosnak 1502-ben kiállított oklevél, melyben hasonló felsorolás olvasható. A város térformájából következtethetünk arra, hogy mit kapott az úrnő a birtokkal. Az oklevél különbséget tesz szőlők és szőlőhegyek között. Ebből arra következethetünk, hogy már a XV. században különbséget tettek a beltelken létesített szőlőskertek és a szőlőhegyek között, az utóbbi a tömbbe telepített szőlőbirtokra vonatkozott. Azok helyileg a belső övezetben, a mezőváros közvetlen közelében lehettek, esetünkben a legrégebbi szőlőhegyek az úgynevezett Szegedi-szőlők lehettek a szegedi és zentai úti dombháton, napjainkban a Jovan Mikić, a Párhuzamos út és az egykori Gurító közelében. Lalia Gábor szerint már ebben a viszonylag korai időszakban kialakulhatott az a határhasználat, mely a XIX. század közepéig többé-kevésbé megfigyelhető volt.53 A településhez legközelebb a kertek helyezkedtek el, ezeket követték a kenderföldek, szőlők, a belső legelők, az ugarföldek, majd a mezei kertek, a szállások. Az oklevélből arra is következtethetünk, hogy már ebben a korai korszakban ismerték a kétnyomásos földművelést, ugyanis különbséget tesz a megművelt, illetve a parlagon hagyott szántók között. A nevezetes 1697-es tollrajzon is jól elkülöníthetők a megművelt ugarföldek a külső legelőktől. Véleményünk szerint a kertek Szabadka esetében is a második beltelket jelenthette, ahol a jobbágyok istállói és szérűi lehettek. Györe Kornél szerint a szőlők és a gyümölcsösök a településtől északra a homokon lehettek, Lalia Gábor viszont meggyőzően állítja, hogy a szőlők telepítésénél igen fontos szerepet játszott a talaj minősége, ezt a kultúrát humuszban gazdag, kövér földbe ültették, erre a célra a legalkalmasabb a völgypartok mezőségi talaja. A korabeli oklevelek szőlőknek való jó földről emlékeznek meg, éppen ezért úgy gondolja, hogy a középkori szőlők a nagy rét, a Mlaka, Gáti-lapos és a Fűzfás-ér partosabb részein lehettek szőlők.54 ■■■

53 Lalia 2001, 9. 54 Uo. 9.


85 ■ Néprajz ■

■■■

55 Magyar 2000, 40–41.; Magyar 2004, 23–54. 56 Ulmer 1971, 460.

A középkori mezőváros gazdasági életére két másik iratból következtethetünk. Az egyik Evlija Cselebi világutazó megfigyelése, a másik viszont a szabadkai náhije 1570. és 1578. évi név- és helységjegyzéke.55 A előbbi szöveg fordításának buktatóira Magyar László külön tanulmányt szentelt. Az általunk kiemelt részleteket más-más fordította. Karácson Imre fordítása 140 magyar házról tesz említést a külső városban, Šabanović 140 jó házról tud a külvárosban, Vass Előd fordítása szerint a 140 náddal és sással fedett ház igen tetszetős. Cselebi leírásából kiderül, hogy a vár belsejében laktak a katonák, a külső városban viszont a civilek. A török házak kapcsán Vass Előd fordításában külön kitér annak a lehetőségére, hogy azok végeredményben nem külön épületek voltak, hanem a XV. században felépített Hunyadi-kastély valamelyik átépített épülete, ebben lehetett a negyven helyiség, ahol a török helyőrség élt. A 140 civil házban 1665-ben már nem magyarok laktak, hiszen a korábbi lakosság-összeírások már egyértelműen igazolják, hogy megtörtént a lakosságcsere. A tetszetős házakra való hivatkozás, viszont azt jelenthette, hogy a megerősített külsővárosban nem veremházak voltak, hanem két-három helyiséges, kívül fűtős szenes kályhás épületek. Zenta belterületén kerültek elő középkori kályhacsempék, nincs okunk feltételezni, hogy a XV. században másfajta tüzelőberendezés volt Szabadkán. A sárból készült kemencék az Alföldön a visszafejlődés jelképei a fejlettebb középkori lakáskultúrához viszonyítva. Az 1828-ban felolvasott történelmi visszaemlékezés nem igazolja sem a Cselebi-féle ismertetőt, sem pedig az 1697-ben készült látképet. A XVII. században a török és kuruc betörések miatt takaros épületekre nem volt pénzük a határőröknek, ahogy az ünnepi beszédben megfogalmazták: „Kevés föld szine fölött épültt Házakat birtanak; – hanem, vagy szabad ég alatt, a ’midőn az időjárás engede – vagy pedig a föld színe alatt, a’ föld alatt ásott, és rosszul összve szerkesztett Gunyhókban laktanak…”56 Mindhárom fordítás megegyezik abban, hogy a város határában sok a szőlő és a kert. Hogy ezekben a kertekben ebben az


Hol volt...

■■■

■■■ időben már lent, kendert, hagymát, káposztát, répát, lencsét, csicseriborsót, lóbabot termeltek, arról az 1578-as adóösszeírásból értesülünk. A középkori Szabadkának két vására volt, a harmadik, Lázárnapi vásár a török időktől, a szerbek betelepítésétől volt ismert. A Hunyadiak korában szombaton volt, a török időktől kezdve napjainkig pénteken van a hetipiac. A középkori templom a napjainkban is álló szerb templom közelében állhatott, dedikációja Szent Mihály arkangyal volt, ezt a dedikációt vették át a ferencesek, amikor az egykori várban kialakították templomukat. 2009 I RODA L OM Györe Kornél: Szabadka településképe. Szabadka, 1976. – Káldy-Nagy Gyula: A szegedi szandzsák települései, lakosai és török birtokosai 1570ben. Szeged, 2008. – Lalia Gábor: Gazdaságtörténeti pillanatképek Észak-Bácskából. Szabadka, 2001. – Magyar László szerk.: Szabadka igazgatástörténetéből 1428–1918. A polgármesterek névjegyzékével (1796–1996). Szabadka, 1996. – Magyar László: Tovatűnő évszázadok. Helytörténeti írások (1391—1918). Iratvallató V. Szabadka, 2004. – Magyar László: Középkori olvasókönyv. Levéltári dokumentumok. Szabadka, 2005. – Sabo, Žombor [Szabó Zsombor]: Stepski grad. Jedanaest vekova prostornog razvoja Subotice. Subotica, 2002. – Ulmer Gáspár: Szabadka 1828. Üzenet, 1971. 4. sz. 459–463. – Ulmer, Gašpar: Subotica 1748. godine. Rukovet, 1974. 3–4. sz. 145–154.

■■■


87 ■ Néprajz ■

■■■

■

■■■

■■■ SZÉP FERENCZ GYÜMÖLCSÉSZETI KÉZIKÖNY VÉNEK NÉPRAJZI VONATKOZÁSAI ■ Dolgozatunkban ezúttal kizárólag Szép Ferencznek a Gyümölcsfa tenyésztés és nemesítés Okszerű módjai A´ gazdaság nemében´ gyönyörködők használatára Kézi könyvül című munkájával kívánunk foglalkozni. Célunk, hogy e könyvet belehelyezzük a reformkori Magyarország mezőgazdaságának szakirodalmába. Elsősorban arra keressük a választ: vajon mi késztethette a fiatal plébánost arra, hogy a viszonylag elmaradott városában ilyen kézikönyv kiadására vállalkozzon, amikor a XIX. század első fele Szabadkájának tudvalevőleg semmilyen gazdasági jelentősége nem volt. Nem jegyezték az ország piacai között – ebben az időben gazdasági szempontból lényegesen fontosabb települései voltak a vármegyének: Baja, a megyeközpont, Zombor, a tiszai hajózás révén Zenta, nem utolsósorban pedig Újvidék. Néhány évtized elteltével Szabadkának sikerült hozzájuk felzárkóznia, a megvalósított jövedelme alapján az ország élvonalába került, sőt később messze el is hagyta ezeket a városokat. Szép Ferencz vállalkozása a reformkor alkonyán azért is tarthat számot érdeklődésre, mert az agráriumnak egy olyan ágában készített szakkönyvet, amely ebben a korszakban igencsak elmaradott volt. A gazdaságtörténeti és néprajzi tanulmányok megállapítása szerint a XIX. századi Magyarországon a gyümölcstermelés a korszak mezőgazdaságának jelentéktelen ága volt. A szaktudományok éppenhogy csak megemlítik, többnyire a szőlőművelés kapcsán. Ezzel is magyarázhatjuk, hogy a szerzők periférikusan foglalkoztak ezzel a témával. A két világháború között készült Magyarság néprajza, valamint a későbbi Magyar néprajzi lexikon címszava is viszonylag röviden foglalkozik ezzel a kérdéssel. A címszóhoz mellékelt bibliográfia is azt tanúsítja, hogy a XVIII–XIX. század folyamán a jobbágyság életében nem nagy szerepe volt a gyümölcskertészetnek. Pusztán kiegészítő ágazat volt, a családoknak nem ez nyújtotta a fő megélhetési forrást. Amolyan asszonyi keresetnek számított, mint a tejhaszon, a tojásból, baromfiból származó jövedelem, amelyet a férfinép a szabadkai tanyákon nem becsült ■■■

Szép Ferencz gyümölcsészeti kézikönyvének néprajzi vonatkozásai ■

89 ■ Néprajz ■

■■■ túl nagyra. Ha ez így volt városunkban, nincs okunk feltételezni, hogy másmilyen lett volna a megítélése ennek a pénzforrásnak a paraszti társadalomban. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a gyümölcs termelésének, hasznosításának évezredes múltja van ebben a térségben, a magyar nyelv jövevényszavai azt tanúsítják, hogy eleink már a honfoglalás korában ismerték és hasznosították a gyümölcsöket, a Balkánon viszont már a rómaiak idején hagyománya volt a gyümölcs fogyasztásának. Az ide települő délszláv népek akarvaakaratlanul is kapcsolatba kerültek ezekkel a csemegékkel. A középkori Magyarországon Szerémségben a szőlészet mellett a gyümölcstermesztésnek volt nagy hagyománya. A királyok asztalára nemcsak a borokból, hanem a gyümölcsökből is került. Hogy a három részre szakadt országban a török hódoltság alatt milyen lehetett a térség mezőgazdasága, arról csak feltételezéseink vannak, meggyőződésünk azonban, hogy a nagy pusztulás ellenére is végzett valamiféle mezőgazdasági tevékenységet az ide vándorolt lakosság. A megmaradt településeken a nagyállattartás mellett szőlőműveléssel is foglalkoztak, amint Cselebi török utazó feljegyzései is tanúsítják. A gyümölcsfa-telepítés első nagy hulláma a Kárpát-medencében a XVII. században volt, a korszerű termelési módszereket, akárcsak a szőlőművelésben használatosakat, ugyancsak a Nyugatról jövő német és francia telepesek honosították meg. A súlyos gazdasági bajokkal küszködő országban ezek a telepesek voltak azok, akik a majorgazdálkodás mellett korszerűbb szellemet vittek a mezőgazdaságba. A magyar mezőgazdaság kora kapitalista korszaka, a majorsági gazdálkodás a XIX. század első harmadának az eredménye. Ebben az időben a birtokok szervezésében egyre nagyobb szerepük van a kisnemesi és a polgári származású gazdatiszteknek. A korszak legjelentősebb mezőgazdasági szakírói: Nagyváthy Ferenc, Pete Ferenc, Balásházy János és Demjén Sámuel német szakmunkák alapján akarják korszerűsíteni a magyar mezőgaz■ Beszédes Valéria ■ 90 ■

Hol volt...

■■■

■■■ daságot. Ekkorra nevelődik ki az a képzett, mezőgazdasághoz értő szakembergárda is, amely részben Jénában, Göttingenben, valamint már az itthon is működő mezőgazdasági főiskolákon – Keszthelyen a Georgikonban, illetve Magyaróvárott – szerez ismereteket. Ennek folyományaként a XIX. század negyvenes éveiben megalakult az első mezőgazdasági társaság: az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, amelynek keretében már a korszerű gazdálkodás módszereiről értekeztek, kinyomtatták az első mezőgazdasági folyóiratot, a Magyar Gazdát, mely kizárólag szakmai tárgyú kérdésekkel foglalkozott. A XIX. század első felében az egykori Bács-Bodrog vármegyében az országos átlaghoz viszonyítva is jelentéktelen volt a gyümölcstermelés. Nem változott meg lényegesen a helyzet a XX. század elején sem, hiszen a Borovszky-féle tanulmányban a következők olvashatók: „Bács-Bodrog vármegye gyümölcstermelése meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. Az újabb időben azonban, midőn az okszerű homoki szőlőtelepítés kezdetét vette, a gyümölcstermelés is mindinkább fellendült; sajnos azonban, hogy míg a múltban telerakták a szőlőket gyümölcsfákkal, most szőlőtáblákba veszik körül gyümölcsfákkal. Gazdaságilag jelentékenynek nevezhető gyümölcstelepítés a vármegyében alig van. Jelentősebb hírneve a szabadkai szerecsika és a jankováczi (most Jánoshalma) jeges almának van.”57 Az öszszefoglaló további részében a szerző, Günther Ferenc a gyümölcstermesztéssel kapcsolatos gondokat sorolta fel: többek között a legnagyobb bajnak azt tartotta, hogy a gazdák nem ismerik a korszerű növényvédelmet, nem törekszenek a legjobb fajták kiválasztására, egy-egy gazdaságban 20-30 fajta almát is termelnek egyéb gyümölcsfélék mellett, s ez nem teszi lehetővé a piacra való termelést. Pedig hat évtizeddel korábban, a forradalmat megelőző évben Szép Ferencz néhány szabadkai értelmiségivel úttörő vállalkozásba fogott. Hogy a nagyra törő tervük nem valósulhatott meg, az kizárólag a forradalom bukásán múlott. Mielőtt azonban Szép Ferencz gyümölcsnemesítő munkájának a jelentőségére kitérnék, hogy vállalkozásának jelentőségét ■■■

57 Borovszky é. n., 405.


91 ■ Néprajz ■

■■■

58 SZTL. Aec. B. 124/1789.

minél pontosabban megvilágíthassam, fontosnak tartok néhány adatot elmondani. Szabadka mezőgazdasága történetének a megírásával máig adósak néprajzkutatóink, gazdaságtörténészeink. Iványi István nagyszabású monográfiájában természetesen e kérdéssel is foglalkozik, és Magyar László szintén felfigyelt a téma fontosságára. Posztumusz munkájában, az Adatok Szabadka mezőgazdaságához címűben, a kapitalista gazdálkodáshoz nyújt nélkülözhetetlen levéltári forrásokat. De hogy miként is alakult városunk e legfontosabb gazdasági ága az elmúlt kétszáz évben, arra ebben az írásában nem vállalkozott. Ez elsősorban a gazdaságtörténészek, néprajzkutatók feladata lenne, s hogy e témakör megírását eddig még senki sem tartotta feladatának, az azt bizonyítja, hogy igen bonyolult kérdésről van szó. Jóllehet több tanulmány foglalkozott már a szabadkai tanyák kérdésével, azok gazdaságtörténeti szerepét eddig még senki sem foglalta össze. Nincsen pontos képünk a határhasználatról a nyomásrendszer előtt és után. Nem vizsgáltuk meg a tanyai nagybirtokok és a majorok viszonyát, és azt sem, miként hatott a város gazdaságára a birtokok államosítása, az első és a második világháború utáni földosztás, hogyan változott a termékszerkezet az utóbbi kétszáz évben, s mindez az egyes korszakokban gazdaságilag hogyan hatott szűkebb és tágabb közösségünkre. Ezeknek a nagy összefüggő rendszereknek egy apró részlete a gyümölcstermelés, amelynek megalapozója, elindítója kétségkívül Szép Ferencz volt. Tesszük ezt a merész megállapítást még akkor is, ha biztos levéltári adatunk van arról, hogy már a XVIII. század végén, Ürményi Mihály királyi biztos idején, városunkban nemcsak erdőtelepítéssel foglalkoztak, hanem gyümölcsfaültetéssel is. A csikériai iratok között bukkantunk rá arra az adatra, melynek tanúsága szerint Vörös Imre 1787-ben visszaköveteli százláncnyi birtokát, mert arra korábban 1000 facsemetét ültetett.58 A fák között 300 gyümölcsfa is volt. Sajnos arról a panaszlevél nem számol be, hogy milyen gyümölcsfákat ültetett a XVIII. század utolsó harmadában Vörös Imre, az


Hol volt...

■■■

■■■ viszont tény és való, hogy ez igen korai adat, és valószínűleg nemes fák ültetéséről van szó. Noha Iványi Istvánnak, majd az ő nyomán Magyar Lászlónak a tanulmányában is leginkább arról olvashatunk, hogy a gyümölcstermelés Szabadka gazdasági életében jelentéktelen volt, mindketten fontosnak tartják megjegyezni, hogy: „Szabadka fásítása és faiskolái, illetve gyümölcsészete” szintén gazdag múltra tekint vissza. 1847-ben egy „gyümölcsfatenyésztő társulat volt alakulófélben”.59 Nyilván egyidejűleg létesült ez az egyesület a hozzá hasonló fővárosi szervezetekkel. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire tájékozott volt az országos tendenciában Szép Ferencz. A társulatra vonatkozó iratokat azonban sem Iványi István, sem Magyar László nem tartotta fontosnak részletezni. A kettőjük által közölt jegyzetből sikerült kideríteni, hogy 1847-ben miféle társulat volt alakulófélben városunkban. Az ez ügyben benyújtott kérvényt a városi tanács március 22-i ülésén tárgyalta meg. A szűkszavú jegyzőkönyvi bejegyzésből tehát csak az derült ki, hogy az alakulófélben levő gyümölcsfatermesztő társulat a városi tanácstól földterületet igényel faiskola létesítésére a Kálvária mellett, a Szegedi-szőlők közelében. A közgyűlés elfogadta a kérelmet. 1848-ban a városi mérnök, Macskovics József jelenlétében kellett kimérni a faiskola területét, és ő arról pontos helyrajzi térképet készített. A helyszínelés kapcsán készült iratkötegből derül ki, hogy az egylet megalapításával már hosszabb idő óta foglalkoztak, de faiskola híján elképzeléseiket nem valósíthatták meg. A márciusi tanácsülés után két héttel kimérték a 828 ölnyi terültet, s azt ideiglenesen a társulat két igazgatójának, Milassin Máténak és Szép Ferencznek adta át Matkovits József tanácsnok, ők ketten voltak azok, akik mozgatták a faiskola ügyét. 60 Sajnos az egyesület szabályzatát, céljait nem sikerült megtalálnunk a levéltárban. Pálinkás Józsefnek a szabadkai elemi iskolákról szóló tanulmányában találtunk rá arra az adatra, hogy az elemi iskola felsőbb osztályainak tanulóifjúságát a Rogina bara melletti faiskolában kívánták gyakorlati oktatásban részesíteni. 61 Szép Ferencz kézikönyvét ■■■

59 Magyar 2003, 97. 60 SZTL 1847. évi jk. 1118. sz. és F:2 1848. évi pol. 6. A. II. 32. 61 Pálinkás 1974, 38.


93 ■ Néprajz ■

■■■ 1847-ben valószínűleg az alakuló egyesület számára készítette, valamint tankönyvnek is szánta a faiskolában tevékenykedő diákok részére. Könyvének előszavában arról szól, hogy az egész magyar hazában paradicsomi állapotokat lehetne teremteni: „…ha az üresen heverő kertjein tág és széles utszái, országutjai jól izletes gyümölcsöt termő fákkal beültetnénk, hányszor kerültetnének a szegénységgel küzdők gyakorább megjelenő éhhalál félelmei.” A szociális érzékenységű fiatal pap 1847-ben a gyümölcsfák népszerűsítésével valószínűleg elsősorban Szabadka szegényeinek sorsán akart enyhíteni. Abban az időben a város is szociális intézkedéseket foganatosított ugyanebből a célból, hogy segítsen a szegényebb osztályokon, a házas és házatlan zselléreken. Néhány lánc földet osztott ki számunkra, a termés hetedrészét kellett átadniuk a városnak. Szép Ferencz viszont úgy gondolta, hogy gyümölcsösök létesítésével jobb helyzetbe kerülnének a családok, mert ahogy írta: „…a gyümölcs fának nem egyedüli haszna, hogy gyümölcse egész nyáron át kedves izü s tápláló eledelül, s a kenyér pótlékául szolgál. Hanem belőle még többféle egészséges étkeket és italokat, t. i. aszalványokat, befőzetet, bort, pálinkát eczetet s a t. lehet készíteni, melyeknek fölöslege mindenkor keresett kereskedelmiczik, azonfelül pedig a fáknak dereka házi eszközök készítésére, ágai tüzelésre használhatók. Ez oknál fogva soha eléggé nem ajálható mind azoknak kik hatalmukkal vagy tekintélyükkel a nép boldogítására hathatnak.” Az előszó további részében megfogalmazza a tanítók, a lelkészek és a földesurak feladatát, hogy azok dolga lenne a szegényebb népréteget megtanítani a gyümölcsfák nemesítésére. Valószínűleg az egyesület szabályzatában is ehhez hasonló célokat fogalmaztak meg a társulat igazgatói: „Hol reábeszélés nem használ, parancsoltassék a népre, a gyümölcsfa ültetése és ápolása és a jelenben azért haragvók utódaim hamvait is áldják annak, kinek eszközléséből élvezedik majd, a kényszeritve ültetett fának gyümölcsét.” Szép Ferencz maga is komolyan foglalkozhatott a fák nemesítésével, termesztésével. Tudományát ■ Beszédes Valéria ■ 94 ■

Hol volt...

■■■

■■■ valószínűleg tanulmányai alatt szerezte. Könyvét feltehetőleg elsősorban néptanítóknak, lelkészeknek szánta. Az öt fejezetből álló, ötvenoldalnyi könyv minden fejezetének bevezetőjében elméleti összefoglaló olvasható, ezeket a kor szakkönyveiből meríthette, emellett gyakorlati tanácsokat ad a leendő kertészeknek, olyan tanácsokat, amelyeket korábban maga is kipróbálhatott, s azok hasznosnak bizonyultak. A fejezetek a következők: A’ tenyésztő föld, nedv, lég, hét év világosságrul, A’Csemete ágyrul, A’Faiskolárul, A’gyümölcsfa Nemesítés nemei, A’nemesített csemetékkeli bánás mód a fa iskolában. Szép Ferencz ismerte a korszak szakirodalmát, kézikönyvében arra is utal, hogy a maga ismereteit szakkönyvekből is merítette. Az ékelés vagy oltás témánál Wölfel Józsefnak, a korszak legjelentősebb kertészének az 1839-ben kiadott katalógusára hivatkozik. A kőszegi születésű kertész Pozsonyban tanult, majd tanulmányainak befejeztével visszatért Kőszegre. 1814-ben kezdett gyümölcsfa-szaporítással foglalkozni, és rövidesen Magyarország legnagyobb faiskoláját hozta létre, melyben csaknem 700 fajta gyümölcsfát szaporított. 1839-ben adta ki faiskolája katalógusát. Wölfel munkája mellett a kalocsai érseki könyvtárban Szép a kertészettel foglalkozó szakkönyvekhez is hozzájuthatott. Amint már korábban utaltunk rá, a kézikönyv elkészítésekor nemcsak az általa ismert szakkönyvek tanácsait vette figyelembe, hanem egy-egy módszer ismertetésekor vitatkozik is más nemesítők véleményével, szembeállítja őket egyéni tapasztalataival. Erre vonatkozóan csak néhány példát idézünk: „Ha a fatenyésztő könnyen juthat erdőkben szedhető, magbul kelt vad csemetékhez, legjobban teszi ha faoskoláját ezekkel ülteti teli. Ne is adjon semmit azon állításra, hogy ezen vaczkorokban tett nemesítés megváltoztatja a nemes gyümölcs természetét, mert a bő tapasztalás cáfolja meg ezen állítást.” „A vászon szalag azért legajánhatóbb mert a nedves időre következett szárazságban nem keményedik, s pattog meg, mint gyakran a hárshéj, és szorosabban is lehet vele megkötni, s azután könyebben fog tágítani az egybeforrás után. ■■■


95 ■ Néprajz ■

■■■

62 Magyar 2003, 96.

Sokan kertészek közül azon véleményen vannak, hogy a fáknak át ültetése, meg nemesitik azokat. De ez hibás vélemény, mert az át ültetéssel nem maga a fa nemesedik meg, hanem csak a tövére jut friss föld, általa tökélyesedik gyümölcse… Két három átültetés után tökéletes gyümölcs nyeretik, igen de átültetés nélkül is ezt nyerhetik, ha jó és erős földben áll a fa. Az ültetés helyett inkább ajánlható, hogy a fa tövének tenyésztő erővel telt föld adassék.” (Igen korai adat ez a trágyázás hasznosságáról – a szerző megjegyzése.) Sorolhatnánk még a könyvben található tanácsokat, utasításokat, amelyek nagy hányada napjainkban is megállja a helyét. A növényvédelemre javasolt szereit nagy valószínűséggel jól hasznosíthatnák manapság is az organikus kertészetben. Szép Ferencz 1847-ben egy igen színvonalas kézikönyvet állított össze. Munkája már csak azért is figyelemre méltó, mert a XIX. század közepe nemigen bővelkedett ilyen témájú szakkönyvekben. A Magyar néprajztudomány bibliográfiájában az 1850–1870-es esztendőkre vonatkozóan csupán 30 címszót találtunk, amelyek általános tanácsokat tartalmaznak kertészeknek, és mindössze két kézikönyvet, amely ilyen céllal készült, mint Szép Ferenczé. Az egyik Oláh Sándor munkája volt, 1854-ben jelent meg Komáromban Gyümölcsfa-kertészet, vagy gyümölcsfák tenyéztése – nemesítése címmel. A gyümölcsfák nevelésének, megóvásának és orvoslásának, illetve a szőlőtövek mívelésének alapos előadását két hasznos függelékkel látta el a nép felfogásához alkalmazva, Chirst, Vemy, Geiger és Pertich nyomán saját tapasztalataival bővítve. A másik könyvet Nagy Zsigmond adta ki 1860-ban a nép- és vasárnapi iskolák növendékeinek. A többi 28 rövidebb-hosszabb tanulmány a gyümölcskertészet egy-egy részkérdését veszi számba. Hogy Szép Ferencz kézikönyvét a szabadkai néptanítók, plébánosok hogyan hasznosíthatták, azt csak közvetett adatokból rekonstruálhatjuk. Annyi bizonyos, hogy nem hozta meg a várt sikert, a tervezett faiskolát is a Rogina bara közelében csaknem másfél évtized elmúltával, 1860-ban hozták létre a szabadkaiak.62


Hol volt...

■■■

■■■ Hogy a bukott forradalom után a szép tervekből semmi sem lehetett, abban meghatározó szerepe volt annak is, hogy pap létére szerepet vállalt az 1848-as eseményekben. Az életrajzi adataiból tudjuk, hogy ennek súlyos következményei lettek a számára. A történelemben nem szokás feltenni ilyen kérdéseket: Mi lett volna, ha? Mi sem tesszük fel, azt viszont pontosan tudjuk, mi lett a következménye annak, hogy a gyümölcsnemesítő társaság nem fejtette ki áldásos tevékenységét. Egy 1862-ben készült kimutatás szerint a 70 000 láncot felölelő tanyagazdaságokon nemes gyümölcsfajták nagyobb mennyiségben teremnek „anélkül, hogy a tulajdonosok – igen keveset kivéve – a gyümölcsök nevét és faját megnevezni tudják”. A kilencvenes években sem jobb a helyzet. Erről a Bácskai Ellenőr 1894. márciusi számában ez olvasható: „Szabadkán a kertészkedés a fatenyésztés kezdetleges, a tanyákon is hasonló a helyzet, mert a lakosság nem ért a fatenyésztéshez és búzát cserél a szlavóniai silány almáért, körtéért, szilváért. Itt száz ember közül egy ha tud nemesíteni.” 2007 I RODA L OM Borovszky Samu: Bács-Bodrog vármegye II. Budapest, é. n. – Györffy István, Viski Károly: A magyarság néprajza. Tárgyi néprajz. II. Budapest, é. n. – Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. Szabadka, 1892. – Magyar László: Adatok Szabadka mezőgazdaságához. In uő: Tovatűnő évszázadok. Iratvallató. IV. Szabadka, 2003. – Mérei Gyula szerk.: Magyarország története tíz kötetben. Magyarország története. 1790–1848. Budapest, 1989. – Ortutay Gyula szerk.: Magyar néprajzi lexikon. II. Budapest, 1979. – Pálinkás József: Szabadka népoktatása (1687–1918). Szabadka, 1974. – Sándor István: Magyar néprajztudomány bibliográfiája. 1850–1870. Tanulmányok és adatok a Kárpát-medence etnográfiájához. Budapest, 1977.

■■■


97 ■ Néprajz ■

■■■

■

■■■

■■■ A SZABADKAI ZSIDÓ TEMETŐ SÍRFELIRATAI ■ A szájhagyomány szerint a régi zsidó temető a Sétaerdő mögött volt, arra, ahol napjainkban a Spartacus Teniszklub pályái vannak. Idősebb szabadkaiak még emlékeztek arra, hogy a közeli házak udvarán héber feliratos sírkövek hányódtak. Iványi István városmonográfiájában viszont erre nem találunk utalást. A XIX. század végén készült monográfiából annyi tudható, hogy az a Halasi kapunál volt, és amikor 1828-ban rendezték a szabadkai temetőket, azt meghagyták eredeti helyén. A temetőben található feliratok ezt nem támasztják alá, mert az első síremlékek a XIX. század közepéről maradtak ránk, valószínűleg ebben az időben létesült a mai temető. 63 Feltevésünket támasztja alá a Szombatban, a szabadkai zsidó hitközség havi lapjában 1925-ben megjelent közlemény, miszerint a temetőt Geiger Adolf elnöksége idején alapították, a XIX. század ötvenes éveiben. Alapítása idején a temető a városon kívül volt, az egykori Nagyrét nyugati oldalán. A zsidó vallás tiltja a rátemetkezést, ezért a sírköveken található feliratokból és azok stílusából könnyen követhető a temető bővítése. Legrégebbi része a terület északkeleti részében van. Megvan még a temetőárok, e mögött volt a gyermektemető. Az 1866-es kiegyezés után a temető déli és nyugati irányban bővült. Mai formáját és méretét a két világháború közötti időszakban érte el. A temető kétségkívül legértékesebb részei az egyes sírokon található feliratok, epitáfiumok. Maguk a sírkövek többé-kevésbé típussíremlékek, magukon viselik a XIX. század stílusirányzatait. Mindössze öt sírboltról mondhatjuk el, hogy a megrendelők a szokásostól eltérő síremléket kívántak állítani hozzátartozójuk tiszteletére. A Halbroch, a Hartmann és a Kunecz család mauzóleumot építtetett. A helyi hitközség ugyancsak mauzóleumot építtetett tudós rabbijának, amely nagyságában, monumentalitásában is kiemelkedik a többi sír közül. Egyetlen szobrot, egy törött szárnyú madarat a Kalmár család sírjára állítottak. A sírfeliratok viszont minden esetben egyediek. Nyomon követhetjük belőlük a szabadkai zsidó hitközség liberalizálódását, részleges asszimilációját, a holokauszt borzalmas tragédiáját a múlt század ■■■

63 Örökségvédelem. Műemlékvédelmi szövegtár. 2002. A temetőről készült összefoglalót Vass Géza írta. A szabadkai zsidó temetőt 2001-ben nyilvánította műemlékké a Szerb Parlament. 2009-ben a szabadkai Keresztény Ifjúság megkezdte a temető sírfeliratainak a digitalizálását. 2009ben a temető síremlékeinek a helyreállítása is elkezdődött.

A szabadkai zsidó temető sírfeliratai ■

99 ■ Néprajz ■

■■■ negyvenes éveitől napjainkig. A néprajzos számára természetesen nem érdektelenek a rokonsági viszonyok sem. Mivel a zsidó közösség anyakönyveinek nagy része megsemmisült, a házassági kapcsolatokat, a rokonsági viszonyokat a sírfeliratok alapján rekonstruálhatjuk. Szabadkán a Halasi úti temető az egyetlen, amely a városban található öt temetőn kívül érintetlen maradt, ugyanis a szabadkai zsidóság még akkor sem semmisítette meg a sírját egy-egy halottnak, ha annak a családja meghalt. Nem volt szokás az egymásra temetés se. Legfeljebb a férj és a feleség került egymás mellé, ritkábban a gyermekeik is itt kaptak végső nyughelyet. A síremléket a hozzátartozók a halott halálának az évfordulójára állíttatták; ekkor készült el a sírok felirata is. Az alábbiakban a sírfeliratok nyelvével, a sírversekkel, a sírokon található egyéb szimbólumokkal foglalkozunk.

A feliratok nyelve A feliratokat héberül, németül, magyarul és szerbül vésették fel a sírkövekre. Hogy melyik nyelvet választották, az változott az elmúlt másfél évszázad folyamán. A múlt század negyvenes éveiben az ortodox és a neológ sírköveken többnyire héber nyelvű a felirat. Sajnos ezek megfejtésére nem vállalkozhatunk nyelvi akadályok miatt. A feliratok hosszúságából, a szöveg megkomponálásából arra következtetünk, hogy a bevezető rész ezeknél az „Itt nyugszik”, „Itt rejtezik”, rövidítés lehet. Ugyancsak feltételezzük, hogy a szöveg többi része olyan zsoltárrészlet, melynek a kezdőbetűiből az elhunyt neve olvasható ki. Hogy melyik a legrégebbi sírkő a szabadkai zsidó temetőben, azt sajnos még nem tudjuk megállapítani, de azt igen, hogy az első kétnyelvű sírkövet már 1846-ben felállították. Héber és német nyelvű a szöveg, az elhunyt legszükségesebb adatait tartalmazza a német szöveg. 1847-ből már héber és magyar feliratozású sírt is találtunk. A negyvenes és az ötvenes évek legelején, ha kétnyelvűek a szövegek, a nem héber szöveg többnyire csak az elhunyt nevét jelöli, esetleg azt az évszámot, amikor meghalt az illető, a zsidó, ■ Beszédes Valéria ■ 100 ■

Hol volt...

■■■

■■■ illetve a Gergely-naptár szerinti keltezést is. Az ötvenes évek második felében, a Bach-korszakban a héber mellett kizárólag a német nyelvet használták. A sír elején, a keleti oldalon olvasható a héber szöveg, a sír hátlapján pedig a német nyelvű epitáfium. A hatvanas évektől megjelennek ismét a magyar sírversek a héber szöveg mellett. A századfordulóig egyre hosszabbodnak a magyar sírfeliratok. A magyar sírversek divatja éppen a századfordulóra tehető. Azonban ebben a korszakban is találunk néhány héber és német nyelvűt. Az ortodoxok a továbbiakban is kizárólag héberül fogalmazták meg az elhunytakról a legfontosabb tudnivalókat; ezt a szokásukat egészen a második világháborúig megtartották. A temetőben nincsen külön ortodox temető. Az első világháború és az impériumváltozás után jelennek meg a szerb nyelvű szövegek. A két világháború közötti időszakban azonban a héber nyelv mellett a magyar nyelv volt az általános. A II. világháború után a sírfeliratok továbbra is magyar nyelvűek, egyre gyakoribb azonban a szerb nyelv használata. Napjainkban kizárólag szerbül írják fel az elhunyt legfontosabb személyes adatait.

A sírfeliratok szerkezete A kétnyelvű feliratok esetében héberül írják fel az „Itt nyugszik” rövidítést. Ezt követik az elhunyt személy adatai. Ha nő volt, akkor állandó jelzőként a „legjobb anya”, „leggondosabb feleség” szókapcsolatot használják. A magyar névadási szokást alkalmazzák: pl. özv. Sattler Józsefné. Az asszonynévadásnak ez a szokása a két világháború között is népszerű volt. A szerb nyelvű feliratok esetében egyszerűen szó szerint átültették a magyar asszonynévképzőt. Minden esetben feltüntették a nő leánykori nevét, születésének és halálának a dátumát is. A férfiak esetében a jelző a „leggondosabb apa”, „a leghűségesebb férj”. Az életkora előtt pedig a „munkás életének” jelzős szószerkezetet alkalmazták. Mindkét nem esetében feltüntették, ha házas volt, hogy hány évet töltött boldog házasságban. A felirat ■■■


101 ■ Néprajz ■

■■■ zárószakaszában felsorolják, kik azok, akik a sírkövet állíttatták. Ugyancsak a zárórészben olvashatjuk a következő szöveget: „Béke lebegjen drága hamvai felett!” A szöveg szó szerinti fordítása a német nyelvű feliratnak, ide pedig a héberből került. A katolikus temetőkben közkedvelt feliratot (Béke poraira!) nem alkalmazták, viszont a másik záróformulát (Nyugodjék békében!) fölváltva használták az előbbivel. A két világháború közötti időszakban lerövidülnek a feliratok. A bevezető rész továbbra is héber, a továbbiakban csak az elhunyt nevét, születésének és halálának az idejét tüntetik fel a síron. Az elhunyt foglalkozását csak akkor vésették föl a kőre, ha értelmiségi volt, bankár, gyáros. A holokauszt áldozatairól nemcsak a közös emlékművön emlékeznek meg, hanem a családi sírboltokon is feltüntetik, kik azok, akik Auschwitzban és a többi koncentrációs táborban vesztek el, kik tűntek el az orosz fronton munkaszolgálatosként. Minden esetben megörökítették, ki mikor született. Az áldozatok között ott olvashatjuk az egyéves gyermekek neve mellett a csaknem száz évet élt nénike nevét is.

Héber és magyar nyelvű sír felirat ■ Beszédes Valéria ■ 102 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Örök mementóként szolgál ez az utókornak. A szabadkai zsidó közösség nemcsak a holokauszt áldozatairól emlékezik meg így, hanem mindazokról az innen elszármazottakról is, akik valahol külföldön hunytak el. Ezt is feltüntetik a sírköveken. Az elhunyt nevét idősebbek, fiatalabbak esetében is gyakran becézett formában örökítették meg: Böske, Laci, Sári stb.

A sírversek A héber sírfeliratok minden esetben sírverset is tartalmaznak. A két-, illetve háromnyelvű feliratoknál különböző korszakokat különíthetünk el. Az ötvenes években a német nyelvű sírversek részben zsoltárfordítások, részben pedig az elhunyt halálának körülményeit mondják el. A századfordulón, amikor magyar nyelvűek a sírversek, a polgári erkölcs értékeit: a házassági hűséget, a családról való gondoskodást, a munkában eltöltött éveket emelik ki a szövegek. Íme, néhány példa:

Sorba temetés

■■■



■■■ Hova a hűség útja visz Mellé temették ím anyánkat is Hogy egy magasztos édes gondolat Váljék teljessé a föld alatt Kik együtt rótták künn a lét nagy útját Az örök álmot is együtt aludják De hajh ránk nézve kettő sírhalom Menthetetlenül keserű fájdalom Kiket takar legszentebb nekünk Holtunkig megsiratja két szemünk Bánat öröm közt ím meghalva az emberi pályát Bánkódó férjnek hitvese porladoz itt Bár maga árva de gyászt az anya érte visel Késői rokonok álljatok meg e drága sírhant előtt Szívemre mely itt alant porland Mert ő volt a leghűbb feleség a legszeretőbb rokon Béke hamvaira Egy drága szent tetem porland alant Hitvest és ősz apát takar e hant Kit nem győz megsiratni két szemünk Pedig hisz ő nem is halt meg nekünk Nem halt meg él szívünkben mindörökre Él mint az erkölcs s jóság drága gyöngye Mint becsület tündöklő oszlopa Mint munka szorgalmas apostola S ki csüggedőn megállsz e sír előtt Meríthetsz innen életet erőt Sírverseket leginkább a gyerekek, illetve a fiatalon elhunytak síremlékébe véstek. Ezek természetesen azt a fájdalmat fejezik ki, melyet a szülők éreznek gyermekük elvesztése miatt. ■ Beszédes Valéria ■ 104 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Alighogy éltél máris itt hagytál de emléked neked örökké élni fog Leszállott az úr földi kertjébe Hogy angyalt vigyen fel mennyei reményébe És téged szemelt ki drága gyermekünket Azóta fájdalom lőn a mi osztályunk része Természetesen a sírverseknek vallási jellege is van. Mindössze egy sírkövön találtunk idézetet a tórából: Napjaink elmúlnak Terveink elszakadnak Szívem ábrándjai szétfoszlanak. (Jób 13,17) Olyan feliratot is találtunk, melyben az Isten kegyelmét kérik az elhunyt számára azért, hogy enyhítse az itt maradottak fájdalmát. Egy másik sírversben pedig arra utalnak, hogy az elhunyt az angyalok között imáival közbenjár azokért, akik itt maradtak ezen a világon. A sírfeliratok az élőkkel kommunikálnak. A szabadkai zsidó temetőben sohasem az elhunyt nevében üzennek az élőknek, hanem mindig azoknak az üzenetét olvashatjuk, akik a sírkövet emeltették.

A szimbólumok A sírfeliratok szerves részét képezik azok a szimbólumok, melyeket az egyes síremlékekre véstek. A zsidó hitközség számára azok a szimbólumok a legjelentősebbek, melyek azt jelzik, hogy az elhunytak melyik törzshöz tartoztak. A szabadkai temetőben négy ilyen szimbólumot találunk: két kéz, kancsó, korona és oroszlán. A szabadkai zsidók e jelképek alapján többnyire a kohanita törzshöz tartoztak, mert az ortodox sírokon többnyire a két kezet találjuk. A leviták sírjain a kancsó látható. Mindössze ■■■



■■■ egy síremléken találtuk meg az oroszlánt. Sajnos a sírkő annyira tönkrement, hogy a család nevét nem tudtuk kiolvasni. Két emlékműre, melyet a múlt század hatvanas éveiben állítottak, a korona törzsjelet vésették. A többi szimbólumot, melyekkel a sírfeliratokat díszítették, megtaláljuk valamennyi szabadkai keresztény temetőben. Ha fiatalon halt meg valaki, a század elejéig a sírkő tetején egy kettétört rózsaszálat találunk. A sírfelirat köré ritkán babérkoszorút is vésettek. A sírvers alá pedig egy tölgyfa-, illetve babérágat tettek keresztbe. A legkedvesebb szimbólum a szomorúfűzfa. Már 1846-ban alkalmazták, tehát tizenhat évvel korábban, mint ahogy a Kárpát-medencében ezt eddig a szakirodalom számon tartotta. A szomorúfűz Nyugatról került erre a vidékre, valamikor a múlt század hatvanas éveiben kezdik meghonosítani a keresztény temetőkben. Meggyőződésünk, hogy a szabadkai zsidók már régi otthonunkban ismerték ezeket a sírjeleket, tehát amikor megtelepültek városunkban, a korábbi, Nyugatról hozott hagyományukhoz ragaszkodtak. Németországban, Csehországban már a XVIII. században használták a szomorúfüzet a gyász kifejezéseként. A két világháború között kezdik alkalmazni a Dávid-csillagot. Néhány síremlékre felvésték a menórát. Egy-két múlt századi síremléken törött égő gyertyával jelképezték az élet mulandóságát. Az ötvenes években állított kőtáblán a szomorúfűz mellett ott áll a koporsó is.

A szimbólumok és a sírfeliratok elrendezése A sírkő lapjának felső harmadába vésték minden esetben a zsidó törzsre utaló jelképet. A kohaniták úgy is alkalmazhatták ezt, hogy a két kéz közrefogja az „Itt nyugszik”, „Itt rejtezik” héber feliratot. Olyan kőtáblát is találtunk, ahol a kőlap felső fele három egyforma részre van felosztva, mintha kőtábla lenne. A két szélső táblán található egy-egy kéz. A törzsi jel alatt leginkább a szomorúfűz, esetleg cédrus van. Az újabb sírokon ezen a helyen áll a Dávid-csillag. E szimbólumok után héber felirat olvasható, majd a magyar szöveg, amely az elhunyt legfontosabb ■ Beszédes Valéria ■ 106 ■

Hol volt...

■■■

■■■ adatait tartalmazza. Ezt követi a sírvers, majd azok neve, akik a síremléket állíttatták. Ritkán a szöveges részt rozmaring-, illetve babérfaággal zárták le. Ha a házaspárt egymás mellé helyezték örök nyugalomra, akkor baloldalt a feleség, jobboldalt pedig az elhunyt férj adatait tüntették fel. A szöveg zárórésze, „Béke lebegjen hamvaik felett”, és hogy ki állíttatta a sírt, a sírlap egész szélességét kitölti. Ha a sír lapját vertikálisan nem osztották fel két részre, akkor leginkább a felső részen olvashatók a férfiak adatai; ez alatt van a feleségre vonatkozó rész.

A sírfeliratok nyelve A sírfeliratokat aszerint, hogy milyen nyelven vannak megfogalmazva, három csoportba oszthatjuk: A. Egynyelvű feliratok: a) héber – a temető alapításától az ötvenes évekig. B. Kétnyelvű feliratok: a) héber–német a múlt század negyvenes éveitől a XX. század harmincas éveiig, b) héber–magyar 1846-tól napjainkig, c) héber–szerb a harmincas évektől napjainkig. C. Háromnyelvű feliratok: a) héber–magyar–német a múlt század ötvenes éveitől a II. világháború kezdetéig, b) héber–magyar–szerb a húszas évektől napjainkig. A német nyelvű feliratoknál a kezdetekben a gót írásmódot alkalmazták, a szerb feliratok latin betűsek. A keltezést a magyar sírfeliratoknál a Gergely-naptár szerint jelölik, ritkán előfordul, ■■■



■■■ hogy a magyar feliratok alatt is a zsidó időszámítás szerinti keltezést olvashatjuk. A héber szövegeknél a zsidó hagyományt követték. Néhány esetben a héber keltezés mellett ott találjuk a hivatalosan használatos keltezést is. 1996


Hol volt...

■■■

■■■ SZENT KUTAK A MOSZTONGA MENTÉN ■ Hét nép kegyhelyei a Nyugat-Bácskában A szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet alaptevékenysége közé tartozik a műemlékek feltérképezése. Terepjárásunk során figyeltünk fel arra, hogy Bácska, az egykori Bács-Bodrog vármegye délnyugati csücskében, a Telecskai-dombok nyugati, a Duna keleti partja mentén több búcsújáró, illetve kegyhely található, többnyire a Mosztonga menti erdőkben. A területen hét nép tagjai: magyarok, szerbek, horvátok, ruszinok, szlovákok, németek és cigányok élnek. E tarka népesség a török hódoltság alatt, a XVI. és a későbbi századokban települt le ezen a talajon. A mai településhálózat a XIX. század végére stabilizálódik. A falvakat s azok határát többnyire a XVIII. században a királyi kamara jelöli ki. A múlt század végén még két új település keletkezik: Szilágyi és Telecska (Bácsgyulafalva). A migráció ezen a vidéken állandó. Századunkban is jelentős demográfiai változások történtek. A kitelepített sváb lakosság helyére likai, boszniai, dalmáciai szerb telepesek, „kolonisták” költöztek. A kegyhelyek a XVIII. századtól századunk első évtizedéig létesülnek. Többnyire fogadalmi kápolnák, amelyek mellé minden esetben kutat is építettek. Az elmúlt negyven esztendő alatt egy megsemmisült, több elveszítette korábbi jelentőségét. Kettő azonban, a doroszlói szent kút és a szabadkai Bunarić – a szerémségi Tekija mellett – közkedvelt, tízezrek által látogatott búcsújáróhely maradt. Dolgozatunkban nemcsak azokat a nyugat-bácskai kegyhelyeket vesszük számba, amelyeket az egyház is elismer, hanem azokat is, ahova a vallásos nép meghatározott ünnepeken, esetleg más napokon is, ha nagy bajban van, eljár. Tanulmányunk második részében pedig három szent kút, két falusi és egy szállási „vodica” legendáját és a hozzá kapcsolódó szertartást ismertetjük. Azért választottuk e három szent helyet, mert úgy hisszük, hogy e példák jól tükrözik a nyugat-bácskai szent kutak különböző típusait. Nem szólunk részletesen a doroszlói szent kútról, mert jó néhány tanulmány foglalkozik vele. 64 Mirjana Đekić átfogó ■■■

64 Bárth 1990, 370–393.; Bánszky 1973, 111–113.; Borovszky 1909, 305.; Berecz 1981, 21.

Szent kutak a Mosztonga mentén ■


■■■ monográfiát írt a vajdasági ortodox szent kutakról 2001-ben. A kegyhelyeket aszerint csoportosítjuk, hogy azok melyik vallási felekezethez tartoznak. Nem soroljuk fel külön a falusi és tanyasi szent kutakat, de az utóbbiakat minden esetben jelöljük, mert fontos szerepük volt a viharfelhők elhárításában. 65

Katolikus kegyhelyek Čičovi 65 Đekić Mirjana az ortodox szent kutakat kizárólag történetiségükben vizsgálta, a műemlékvédő szakember szempontjából. Megállapításai nem módosítják lényegesen a Mosztonga partján álló kegyhelyekről kialakított nézetemet.

Zombor környéki szerb tanyaközpont, mégis a gradinai és a lugovói bunyevác szállásiak kegyhelye. Búcsúja augusztus 5-én, Havas Boldogasszony (Snežna gospa) napján van. A hagyomány szerint egy Jovo nevű gazda nagy hóviharba került, s megfogadta, ha sikerül hazatérnie, Havas Boldogasszony tiszteletére kápolnát emeltet a már meglévő szent kút közelében, a Mosztonga partján. A környékbeli szerb gazdák Jocina kapelának hívják. A kápolna 1860-ban épült klasszicista stílusban. A szent kutat megsemmisítették, amikor bővítették a Duna–Tisza–Dunacsatornát. 66

Mila Bosić kutatásaiból

Csonoplya

viszont az derül ki, hogy a vajdasági szerbek a nyári jeles napok vigíliáját a határban található szent helyeken, az éjszakát pedig a szent kút közelében töltötték. Saját gyűjtésem, hogy a Zombor környéki tanyákon a gazdák 200 kg búzát adtak a harangozónak, ha az a vihar ellen harangozott. 66 Jung 1993, 207–210.

A Csonoplya és Nemesmilitics közötti határban, a Telecskaidombok tövében 1904-ben épült egy kápolna és a szent kút. A mocsaras területen, a szőlőhegy tövében jelent meg a Nagyaszszony. A szent kút vizének gyógyító hatása volt. Évente háromszor tartanak itt szentmisét: július 2-án, pünkösd másnapján és augusztus 15-én, Mária mennybevételének ünnepén. A kápolnát Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelték fel. A csonoplyaiak gondozzák. A környékbeli magyarok, svábok, bunyevácok kegyhelye. A mögötte levő szent kút napjainkban is működik. A szentmiséket napjainkig megtartják. Amíg a svábok itt éltek, Nagyasszony napján híresek voltak a búcsúk, mert az őrszállási, kerényi nagygazdák is ide jártak. A rendszerváltás óta a


Hol volt...

■■■

■■■ csonoplyai ortodox hívek is eljárnak a szent kúthoz. Kendőt, apró ikonokat ajándékoznak a Szűzanyának. 67 Gradina Szent Antal napján, június 13-án a helyi iskolában felállított haranglábnál tartják a búcsút, a dužijancát, a bunyevácok aratóünnepét. A környékbeli szerb tanyasiak is részt vesznek az ünnepeken; ők vodicának nevezik ezt a megemlékezést. 68 Doroszló

A középkor óta ismert kegyhely. Bajkút az óbudai apácák birtoka volt 1492-ben. 1790-ben ismét feléledt Zablóczki János csodálatos gyógyulása után. 1825-ben épült az első kápolna; a mai díszes templomát 1874-ben emelték. 1968 óta a szabadkai egyházmegye által szentesített kegyhely. Korábban pünkösd hetében jártak ide a zarándokok. A hatvanas évektől a Kisaszszony-napi, szeptember 8-i búcsú az országosan ismert. A szent kutat húsvéthétfőn nyitják meg és szeptember 16-án, Mária neve napján zárják be. Korábban újhold vasárnapján itt tartották a kismisét. Elsősorban a magyarok és a sokácok közkedvelt búcsújáróhelye, de Bácska és Bánát egyéb katolikus lakói is szívesen megfordulnak itt. A németek kitelepítésükig látogatták. A szomszéd falu, Sztapár pravoszláv vallású asszonyai is eljöttek ide tiszteletből. 69

67 Beljanski 1979b, 175. 1994-ben a csonoplyai szent kutat helyreállították. A kútnál

Krpež

szokták hagyni a közeli kolonista szerb falvak

A fogadalmi kápolnát 1845-ben építette négy óriás jegenye tövében Ivan Ambrozović, a zombori katolikus elemi iskola igazgatója, mert nagy betegségéből így remélt gyógyulást. Három gyermekével festette ki az épületet. 1950-ben lerombolták. A hozzá kapcsolódó szokásokról nincsenek adataink. 70

asszonyai kendőiket, apró nyomtatott ikonjaikat. 68 Beljanski 1979a, 54. 69 Saját gyűjtés. 70 Beljanski 1979b, 100.

■■■



■■■ Monostorszeg

A Kígyós-ér és a Duna torkolatánál áll a szent kút és a három szentképet tartó „kápolna”. Az egyház nem ismerte el. Az első kápolnát 1918-ban az egyik helybéli gazda felesége építette azért, mert férje épen és egészségesen megtért a háborúból. A helybéli sokácok, cigányok, a bezdáni és zombori magyarok kedvelt kegyhelye. Szent Györgytől Szent Mihályig látogatják. Nenadić

A fogadalmi kápolnát a helyi katolikus bunyevácok építették 1929-ben. Mária neve napjára ajánlották, hogy a határt megóvják a jégveréstől. 71 Vajszka

71 Saját gyűjtés.

A kápolnát a Mosztonga mentén a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték fel. A szeptember 15-i búcsúra a környékbeli sokácok és a bácskai cigányok járnak.

A doroszlói szent kút ■ Beszédes Valéria ■ 112 ■

Hol volt...

■■■

■■■ Zombor

A kegyhelyet 1916-ban a Beretić család építtette egy háromszáz éves somfa tövében, a Mosztonga holtága mellett. A Lourdes-i Mária tiszteletére szentelték fel. A búcsú október 13-án volt, ám azt az ötvenes években betiltották. Az utca nevét (Gospin sokak) is megváltoztatták. A zombori, bezdáni magyarok, a környékbeli bunyevácok és sokácok zarándokoltak ide.72

Szerb ortodox kegyhelyek Bilić

A Nemesmilitics felé vezető ún. Magyar út mellett, egy legelő közepén 1900-ban épített fogadalmi kápolna és szent kút (vodica). Kosta Georgijević zombori búzakereskedő építtette. A slava július 31-én, Ognjena Marija napján van. A környékbeli szerb tanyasiak kegyhelye. Obzir, Rančevo, Miletić, Goga, Nenadić tartozik a vonzáskörébe. A kápolna gondozója, „tutora” Triva Beljanski volt, aki nemcsak rendezte a kápolnát, hanem harangozott is a vihar ellen.73

72 Beljanski 1973, 9–11. 73 Beljanski 1979a, 13.

A š aponjai or todox vodica

■■■



■■■ Bukovac

A Mosztonga mentén építették fel Sveti Ilija (Szent Illés) tiszteletére 1928-ban a helybéli szállásiak a kápolnát. Története azonban visszanyúlik a múlt század közepére. Az első szent kút Nedeljko Kovačević szőlőjében volt. A hegyoldalban kapált, s feltört a szent forrás. Egy ismeretlen ember meglátogatta egy alkalommal, aki arra hívta fel a figyelmét, hogy a kútnak gyógyító hatása van. A gazda tiltakozott, de az idegen ennek ellenére többször is megjelent a szent kútnál. Később egy leány feszületet állíttatott a kút mellé, a zarándokok pedig egyre gyakrabban megjelentek a birtokon. Emiatt a gazdának sok kára keletkezett a szőlőben. Ezért mérgében a Mosztongába dobta a feszületet. Nem sokkal ezután a szőlőjében megbetegedett. Miután testvérei visszavitték a tanyájára, álmában megjelent a Szűzanya, s megfogadtatta vele, hogy helyreállítja a kutat, és új keresztet tetet a régi helyére. Mivel ezt megtette, meggyógyult. 1868-tól jönnek ide a hívők. Korábban Szent Márk előestéjén, később Illés próféta napján, mert új védőszentet választottak.74 Őrszállás

A falu határában, Nemesmilitics közelében, a Mosztonga mentén egy harangláb és szent kút áll. A helybéli pravoszláv hívők jártak ide. Közelebbit a történetéről nem tudunk. R ančevo

74 Beljanski 1979a, 87. 75 Uo. 67.

Zombor legtávolabbi pusztája. A tanya nyugati felén található a Dojićka vodica. Az ásott kúthoz és a vén fűzfához újhold vasárnapján jártak az asszonyok egyénileg és csoportosan. Korábban a kút mellé kápolnát is szerettek volna építtetni, de ez elmaradt. A monostori katolikus vodicához hasonlóan ide se mentek ki az egyház képviselői.75


Hol volt...

■■■

■■■ Šaponja

A ravnaći mocsár partján 1858-ban építette fel Samuilo Živanović zombori kereskedő. A kis kápolnát és a szent kutat az Úr mennybemenetelének (Spasov dan) tiszteletére szentelték fel, s azt megelőző este jönnek össze a környező szállásokról a vecsernyére. Az ájtatosságot másnap táncmulatság követte.76 Sztapár

A doroszlói szent kút mellett a legrégebbi kegyhely. 1752-ben települtek le a falu lakói a Mosztonga mentén, azon a helyen, ahol a mai szent kút áll. A kiskápolnát már itt találták az új telepesek. Rövid ideig tartózkodtak a Mosztonga mentén. Néhány év múlva kialakult a mai falu. 1784-ben felépítették új templomukat, de korábbi telephelyüket továbbra is kegyhelyként tisztelték. 1864-ben még egy templomot emeltek, a régi kis kápolnát pedig átépítették. A kápolna és a templom között helyezkedik el a szent kút. Vizének, amíg a Duna–Tisza–Dunacsatorna miatt ki nem száradt, gyógyító hatása volt. Pünkösd másnapján nyitják meg ünnepélyesen, a slava, a templomi búcsú pedig Nagyboldogasszony napján (Velika gospojna) van. Nem csak a helybéliek és a környező szállásiak kegyhelye. Korábban a nyugat-bácskai szerbség zarándokolt ide hasonlóan, mint a doroszlói búcsújáróhelyre a katolikusok. A fentiekből kitűnik, hogy Zombor vonzáskörében tizennégy szent hely található. Valószínű, hogy további kutatásaink során újabbakat is találunk. Egy részüket a katonai térképek alapján azonosítottuk, de segítségünkre voltak Milenko Beljanski zombori nyugalmazott újságíró riportkönyvei is. A terepjárás során az adatközlők is hasznos eligazítást nyújtottak. A tizennégy szent kúthoz kapcsolódó eredetmondák tanulsága, hogy a katolikus és az ortodox kegyhelyek minden esetben kapcsolódnak a Mária-kultuszhoz. A szerb vodicák védőszentjei ugyan változ■■■

76 Beljanski 1979a, 60.



■■■ nak, a búcsúk (crkvena slava) minden esetben a nyári időszakra esnek, áldozócsütörtöktől (Spasovo) Nagyboldogasszony napjáig (Velika gospojna). A hívők azonban imáikat, melyeket a szent kútnál mondtak el, minden esetben Máriának ajánlották fel. Mindkét vallás hívői nagy fontosságot tulajdonítottak az újhold vasárnapjának. Valamennyi szent kút esetében hittek abban, hogy az ekkor felajánlott ima hatásosabb.

A bilići vodica A kegyhely századunk első esztendejében épült fogadalmi kápolna. Építtetője – a helyi hagyomány szerint – azért emeltette, hogy nagybeteg gyermeke meggyógyuljon. Arról nem tudunk, hogy a szent kút állt-e már korábban. 1923-ban az obziri Racić család emeltette a feszületet. A hívek évente egy alkalommal jönnek össze, július 30-án, azaz augusztus 13-án. Előtte való este korábban vecsernyét is tartottak. Az utóbbi időben csak a kegyhely védőszentjének a napján jönnek ki Zomborból a papok. Hárman, esetleg négyen tartják az istentiszteletet. Az 1992-es esztendő különösen jeles ünnep volt, mert tíz év után először

A monos tor szegi apokrif kegyhely, a szent kút ■ Beszédes Valéria ■ 116 ■

Hol volt...

■■■

■■■ ismét kereszteltek a bilići kápolnában. A keresztelőre csak a nagyszámú rokonság jött el, a tíz órakor kezdődő istentiszteletre azonban a környező szállások lakói is megérkeztek. Három részből áll a falusi, illetve tanyasi védszentünnep. A szent liturgia előtt a hívők egyénileg imádkoznak. Először a kápolnába mennek, itt gyertyát gyújtanak az elhunyt családtagok emlékére, majd a szent kút következik, ahol ismét egyénileg imádkoztak. Korábban, amíg a kút nem száradt ki, háromszor ittak a vodica vízéből, s az arcukat, szemüket is megmosták. A második rész a szent liturgia: megemlékeznek a kegyhely védszentjéről, Szenes Boldogasszonyról, aki Diocletianus császársága idején halt vértanúhalált, s az ortodox egyház szentjei közé tartozik. A nép azonban úgy tartja, hogy Illés próféta húga, s tőle kérdezi meg, mikor jön el az ő napja, a szent asszony azonban halogatja a választ, mert Illés hatalmas károkat okozhat. Azoknak a helyeknek a fogadalmi ünnepe, ahol korábban a vihar s a jégeső nagy károkat okozott. Úgy tartja a szerb szólásmondás: „Annak, aki megünnepli a Szenes Boldogasszony napját, nem kell féltenie a vetését.” 77 A szentbeszéd után következett a körmenet. Háromszor körüljárták a kápolnát, miközben megálltak keleti, déli, északi és

77 Antonić–Zupanac 1988, 127.

A sz tapári Nagyboldogasszonykápolna

■■■



■■■ nyugati oldalán, ahol a papok vezetésével imákat és erre az alkalomra kijelölt egyházi énekeket énekeltek. Ezt követte a slavára előkészített kalács (slavski kolač) és a főtt búza (koljivo)78 beszentelése miseborral, szenteltvízzel és tömjénnel, majd ünnepélyesen föltörték a díszes kelt tésztát. Ezekről a szentelményekről a slava komájának (kum), aki rendszerint fiatal lány, kell gondoskodnia; emellett különböző ajándékokat is kell adnia a templomnak. A komaságra önként jelentkeznek. A kiválasztás fontos feltétele a jelölt vallásossága. A szent liturgiai idején csak a papok és a kántor énekli az egyházi énekeket, miközben a hívők magukba szállva imádkoznak. Az istentisztelet délután egy óráig tart. A slavára érkezők hazaindulnak, vendégül látják a vidékről érkezőket, még az idegeneket is. Az egyház képviselői minden esetben az az évi kum szüleinek a vendégei. Délután a tanyaközpontban megkezdődik a falusi védszentünnepek harmadik, elmaradhatatlan rituális része, a hajnalig tartó táncmulatság, a kolo. A bilići vodica slavája végeredményben megegyezik a katolikus falvak, tanyák templombúcsújával, a torkos búcsúval.

A monostorszegi vodica

78 Bandić 1991, 356–360.

A kegyhely a Kígyós-patak és a Duna torkolatánál áll, körülbelül hat kilométerre a falu szélétől. Újabb keletű búcsújáróhely. Annak tekintjük mi is, jóllehet az egyház nem vett róla tudomást. Az adatközlők pontosan emlékeznek a szent kút keletkezésének körülményeire, személyesen találkoztak azokkal az emberekkel, akik a csodatevő forrás vizétől meggyógyultak, s olyanokkal is beszéltünk, akik maguk is tapasztalták a vodica jótékony hatását. Egyik adatközlőnknek, aki jelenleg is a kegyhely gondozója, egy alkalommal megjelent a kút vizében a Megváltó. A barokk korszakban is így alakulhatott ki egy-egy búcsújáróhely legendája. A monostori eredetmondák XX. századi keletűek. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy itt sohasem tartottak szent búcsút.


Hol volt...

■■■

Monostor 15 kilométernyi távolságra van Zombortól. A Duna mellett fekszik, a nyolc közismert sokác település egyike. Noha a falut zömében sokácok lakják, élnek itt magyarok is. Korábban svábok is laktak itt; őket azonban 1945-ben kitelepítették, helyükre boszniai horvátok jöttek. Monostor is a nyugat-bácskai hagyományőrző települések közé tartozik. Rendkívül zárt a világa, a többi sokác faluval nemigen volt kapcsolata. Az asszonyok napjainkig megőrizték díszes népviseletüket. Hihetetlenül gazdag laikus vallásos népéletük. Több tucat Rózsafüzér-társulat van a településen. Házaknál napjainkban is megtartják a lourdes-i, a Szent József-i és nagyboldogasszonyi kilencedet. A halálos beteg megsegítésére gond nélkül összeverődnek, hogy elmondják az Arany rózsafüzért (Zlatna kruna). Idén – a nagy szárazság miatt – a Nepomuki Szent János-szobornál kilenc napon át imádkoztak esőért. Tavaly pedig, a horvátországi háború idején előkerítették az I. világháborús békeimádságot, s a falu legfontosabb feszületénél esténként összejöttek. A békéért könyörögtek, nem a templomban, mert emlékeztek még rá, hogy az előző nagy világégéskor nagyszüleikkel is a feszületnél végezték az ájtatosságot. A monostoriak megjárták a közismert búcsújáróhelyeket. Hajóval jártak Almásra, gyalogosan Doroszlóra. Voltak Máriagyűdön, elzarándokoltak Rómába is a szent évben, Lourdes-ból hoztak szenteltvizet, s több alkalommal jártak a hercegovinai, međugorjei kegyhelyen. Fontosnak tartják tehát a zarándokutakat. Ezektől inkább lelki megbékélést kaptak, a helybéli vodica pedig a hétköznapok gondjaira-bajaira adott megoldást. A szent kút az első világháború után létesült. A Mrvičin családnak, egyik adatközlőnk dédapjának fogadalmi kápolnája. Saját földjén építette fel, mert a falu hagyománya szerint tanyája közelében, a Kígyós torkolatánál fürdött egyszer Szűz Mária, s az ott legeltető pásztorok ezt látták. Hírét vitték a faluba, ahol azután összeszedték a beteg gyerekeket, egy éjszaka kint voltak, s másnapra meggyógyultak. Ez a legenda késztette tehát a Mrvičin családot kegyhely építésére. ■■■



■■■ Három stációtartó, egy feszület és a szent kút tartozik a vodicához. Korábban több fakereszt is volt, de idővel elkorhadtak, ezért eltüzelték őket. Több csodálatos gyógyulásról is tudnak. A leghíresebb egy bezdáni vak asszony esete, aki itt nyerte vissza látását: „Az én anyám mesélte, volt egy ember, annak egy vak felesége, már régóta vak volt. Lány korában is. Itt mellettünk azelőtt vízimalmok álltak, oda hordták a búzát őrölni. Az asszony eljött az urával a malomhoz, de itt maradt a vodicánál. A férje elmaradt egész nap, éjszakáig sorakozott. Az asszony evett-ivott, imádkozott. Félt nagyon. Egyszer csak hajnalodott. A kakasok kukorékoltak. Jött a férj s kiabált: »Asszony, asszony!« Attól félt, hogy a farkasok széttépték az asszonyt. Az asszony felkiáltott: »Itt vagyok, látlak!« Visszanyerte a látását. A sánták is meggyógyultak. Olyan sok kötszert, csatot találtunk a feszületeken.” (Monostori gyűjtés, 1993. A szöveg a sokác szöveg részben stilizált fordítása.) Napjainkban is könnyen gyűjthetők ennek az eredetmondának a változatai. Egyik adatközlőnk maga is tapasztalta a szent kút vizének jótékony hatását. Az ő előadásából tudjuk,

Mária-lányok a doroszlói kegyhelyen ■ Beszédes Valéria ■ 120 ■

Hol volt...

■■■

mit kellett tenni, hogy Mária meghallgassa könyörgésüket. Kislánya csecsemőkorában súlyos szembetegségben szenvedett, sem a cseppek, sem a kenőcsök nem segítettek rajta. A sógornője ajánlotta, hogy három alkalommal menjen ki újhold vasárnapján napfelkelte előtt a kúthoz, ott mosdassa meg a gyermekét, imádkozzon el legalább egy tizedet a rózsafüzérből. Igyekezzen, hogy a reggeli harangszóra visszaérjen a faluba. Az asszony megfogadta a tanácsot, s úgy látszott, hogy kigyógyult gyermeke. Néhány hét múlva azonban kiújult a baja. Ősz volt már, közelgett Szent Mihály napja, s e naptól kezdve elveszíti hatását a szent kút vize. Sógornője úgy gondolta, hogy a Szent Szűz talán kivételt tesz a csecsemővel, ha az édesanya a vodica bezárásáig minden nap elmegy gyermekével a kúthoz, s ott imáival fohászkodik. Marija néni így cselekedett, s a kislány kigyógyult a szembajából. Ha valaki a hétköznapok bajára keresett gyógyírt, akkor napfelkelte előtt kellett kimennie a kúthoz. Közösen a szent búcsúra pünkösdkor, Nagyboldogasszonykor, Kisasszonykor mennek. A templomi lobogót és feszületet nem viszik magukkal. Három út menti keresztnél megállnak, s köszöntik őket. A búcsúsokat a szent kút mindenkori gondozója fogadja. Először a kúthoz mennek, énekszóval köszöntik, majd következik a közös imádság. Azután megmossák az arcukat, szemüket, merítenek a szent kút vizéből, az üveget a kút körül található füvekkel bedugaszolják. Ezután végigjárják a három kápolnát s közösen énekelik a laikus népénekeket, imádkozzák a rózsafüzért. A kútba fémpénzt dobnak, a kápolnákba pedig Máriának szánt adományokat tesznek. Mielőtt visszaindulnak a faluba, közösen eléneklik a szent kút himnuszát, melynek az az asszony a szerzője, akinek csodálatos módon meggyógyult a kislánya. Mária születésnapjáról, gyermekkoráról szól a népénekké vált himnusz: Marijo, Marijo, mi ti danas slavimo, Slavimo tvoj rođendan, koji se od boga dan, Vesel´te se narodi, Marija nam se rodi, Rodilo se divica, svega svita kraljica. ■■■



■■■ Ana ju je rodila, u kolivku metila. Anđeli ju ljuljali, lipu pismu pevali. Malo Gospo divice, lipo bila ružice, O Marijo, ljiljan lip, tebe slavi cio svit. Veseli se Joakim, veselmo se sada njim, Svi pivajmo zajedno, malu Gospu slavimo. Marijo, usluši nas, moli se ti za nas. Mala Gospa kraljice, Monoštorske vodice. A vers nyersfordítása: Ó Mária, Mária, mi tégedet dicsérünk (ünnepelünk). Születésed üljük ma, mit az Isten adott meg, Örüljetek, emberek, megszületett Mária, Megszületett a Szent Szűz, a világ királynéja. Anna volt a szülője, a bölcsőbe betette, Az angyalok ringatták, szép énekkel nyugtatták (énekeltek). Kisasszonyunk, Szűzanyánk, szép fehér rózsaszál. Ó Mária, szép liliom, az egész világ téged ünnepel. Örvendezik Joakim, örüljünk hát mi is most. Énekeljük, dicsérjük a Szüzet. Hallgasd meg könyörgésünk, Mária, te is könyörög j értünk. Kisasszonyunk, szent kutacskánk királynője. A szent kútnak mindig van gondozója; ez önként vállalt feladat. Nem jár érte jutalom, csak lelki megnyugvás. A gondozót a helybéliek gazdaricának nevezik, ő gondozza (liči), gyógyítja a kegyhelyet. A búcsú előtti napon kimegy, kitapasztja, bemeszeli a kápolnákat, kiviszi Mária szobrát, melyet egy lengyelországi szent búcsúról hozott, fölvirágozza a stációkat. Másnap ő fogadja a zarándokokat, s ő megy el utoljára, miután összeszedte a pénzadományokat, amelyeket a helyi plébániának fizet be. A ■ Beszédes Valéria ■ 122 ■

Hol volt...

■■■

■■■ „gyógyítást” mindig imádsággal kezdi, s egy alkalommal, miután már tíz esztendeje gondját viselte a kegyhelynek, egy pénteki napon elimádkozott két tizedet a rózsafüzérből; ekkor a víz tükrében megjelent számára egy gyönyörű kert közepén a Megváltó. A közelben a földön éppen szántott egy gazda, odakiáltott neki, hogy jelenése van, de mire az odaért, Krisztus eltűnt. A jelenést ajándéknak tekinti, amely arra ösztönzi, hogy továbbra is rendben tartsa a kegyhelyet, s találjon valakit, aki halála után helyette végzi majd ezt a nemes feladatot. A szent kút vize a legtöbb monostori házban kéznél van; sokan a gyógyszert is azzal veszik be. A házat is ezzel szokás megszentelni. A helyi plébánosok sohasem tiltakoztak a búcsújárás ellen, maguk is meghirdetik a szószékről az indulás időpontját, de egyik se ment ki, hogy azt beszentelje. A falusiak kis kápolnát szerettek volna itt építeni, de a föld, ahol a kegyhely áll, magántulajdonban van. A tulajdonosa nem egyezett bele, hogy ott bármit is építsenek. E törekvését még a hatóságok is segítették, mert nem adták ki az engedélyt a kápolna építésére. A tulajdonost megbüntette Mária, hasonlóan, mint az egykori bukovaci gazdát, mert alig tud járni, gyerekeivel sincs a legjobb viszonyban. Valószínű, hogy most már ő is megengedné a templom építését, csak manapság erre már nemigen van igény. Több történetet is tudnak a helybeliek arról, hogy Szűz Mária megbünteti a hitetleneket, de megbocsát a megtért bűnösöknek.

A sztapári vodica Felsorolásunkban említettük, hogy a doroszlói szent kút mellett ez a vidék legrégebbi kegyhelye. Története hasonlóságot mutat a hajósiak szent búcsújával. Nem itt jelent meg a sztapáriaknak a Szűzanya (Bogorodica), hanem néhány kilométerrel távolabb, egy fánál a Mosztonga mentén. Mégsem ez lett a szent búcsú helye, hanem az a régi kis kápolna, ahova 1752-ben kénytelenek voltak letelepedni, mert a császárnő Apatin mellől, Vranješevóból és ■■■



■■■ Bokčenovićiból elküldte a szerb határőröket, akik a Dunánál kalózkodtak. Trifun Popović pravoszláv pópa vezetésével telepedtek le a Mosztonga partján. Akkor már ott volt egy vesszőből épített kápolna, itt tartották meg az első istentiszteleteket, ide helyezték el ikonjaikat, melyeket még napjainkban is e kis kápolnában őriznek. Az idősebb sztapáriak azt is tudni vélik, hogy a templom közelében egy alagút van, ahova korábban mesés kincseket rejtettek el. Ebben a korai időszakban a Mosztonga menti erdők mellett szőlők voltak. A múlt század végén filoxéra pusztította ki őket. A vodica pünkösd másnapjától Nagyboldogasszony napjáig van nyitva. Ebben az időszakban jártak ide ki imádkozni az ájtatosabb asszonyok. Két fontos ünnepe van a szent kútnak: az egyik a pünkösdi határjárás, búza- és szőlőszentelés, a másik a Nagyboldogasszony-napi slava. A szent kútnak mindig volt gondozója (tutora), aki nemcsak rendet tartott a kegyhely körül, hanem harangozott is, ha viharfelhők közeledtek. A pünkösdi nagy ünnepre a takarításban vallásosabb asszonyok is segítettek a falu papjaival együtt. A takarítást itt is közös imádsággal kezdik, majd mindent rendbe tesznek a másnapi határjárásra. Ellenőrzik a templom közelében álló búzatáblát. Megbeszélik az egyetlen szőlősgazdával, hogy merre legyen a liturgia. A hívők közösen vagy egyenként érkeznek. Előbb a templomban imádkoznak, gyertyát gyújtanak, majd átmennek a kiskápolnába, végül pedig a szent kúthoz zarándokolnak. A szertartás pontosan meghatározott időben kezdődik a templom mellett felállított szentélynél, majd határjárással folytatódik. Előbb a búzatáblát szentelik meg. Míg tart az ünnepi liturgia, az asszonyok zöld búzából koszorúkat fonnak, melyeket az ég négy sarkára akasztanak; a lobogóra búzakoszorú kerül. A résztvevőket megszórják búzaszemekkel. A lányok versengnek, ki lesz az első a koszorúfonásban, mert a győztes abban az esztendőben férjhez megy. A búzatábla-szentelés után a szőlő megszentelése következik. A litija, a templomi lobogók kivitelével lényegében be is fejeződik a szertartás. Ezután visszatérnek a szent kúthoz, ■ Beszédes Valéria ■ 124 ■

Hol volt...

■■■

■■■ ahol néhány óráig kötetlenül beszélgetnek, majd hazatérnek otthonaikba. A pünkösdhétfői határjáráson csak sztapáriak vesznek részt; a közeli tanyák: Lugovo, Čičovi, Žarkovac lakói Zomborba, az anyaegyházuk szertartására mennek el pünkösd napján. A tulajdonképpeni búcsú, a slava, Nagyboldogasszony napján, augusztus 28-án van. Ez a szertartás részben megegyezik a korábban elemzett bilići vodica szertartásával, de jelentős eltérések is vannak. A sztapári vodica a nyugat-bácskai szerbség legkedveltebb búcsújáróhelye volt a két világháború között. Gyalogosan érkeztek a zarándokok (jude), és hozták magukkal a lobogóikat. Nagyboldogasszony előestéjén érkeztek meg a vecsernyére, egész éjszaka a szent kútnál maradtak, s énekelték közösen laikus népénekeiket. A zarándok asszonyokat bogomoljkénak nevezik. A hívők megérkezésükkor előbb a régi kiskápolnába mentek, innen a később felállított templomba, végül pedig a szent kútnál mondták el imáikat, dalaikat. A szent kút vizéből háromszor ittak néhány kortyot, majd háromszor megmosták az arcukat. A másnapi slava liturgiája megegyezik a bilići vodicáéval. A zarándokok a körmenet és a savski kolač feltörése és közös elfogyasztása után útra keltek, a helybéliek pedig hazamentek, hogy este visszatérjenek, s a templom körül felállított sátrakban hajnalig táncoljanak. Ez már a templomi búcsúk jellegzetessége. Ezen kizárólag a helybéli és a környező tanyák fiataljai vettek részt. A harmincas évek után a vodica körüli kóló lassan feledésbe merült. A sztapári adatközlők nem tudnak arról, hogy a vodica hatására valaki is csodálatos módon meggyógyult volna, de arról beszámoltak, hogy női hajcsatokat, hajtincseket találtak a kútnak a káváján, a tetejét tartó oszlopokon és a csigán is. Valamilyen varázserőt csak tulajdonítottak a szent víznek az idesereglő zarándokok. Ha nagy bajban voltak, akkor maguk is kimentek, a kegyhelyre, hogy engesztelő imával és ajándékkal a Nagyasszony segítségét kérjék (darivali Gospu). Az ajándékot mindig a kiskápolnába tették: a pénzt a védőszent ikonja mellé a házi szőttesű törülközővel pedig körülkerítették azt az ikont, amelyik házuk ■■■



■■■ védőszentjét ábrázolta. Ha valamelyik család kihalt, akkor a védőszentjét ábrázoló ikont is idehozták kegyeletből. Ezek az üvegre festett ikonok is a kis kápolnában vannak összegyűjtve.

Összefoglaló

79 Nedeljković 1990, 30–32. 80 Bandić 1991, 52., 356–357.; Nedeljković 1991, 89.

Mai kutatásaink alapján nem tudunk pontos választ adni arra a kérdésre, miért van a Mosztonga és a Telecskai-dombok tövében ennyi helyi jellegű kegyhely. A szerb, illetve horvát szakirodalomban a vodica, a bunarić fogalomnak nem találtuk meg szent kútként való értelmezését. A vízkereszt napját, Jézus jelenését, január 6-át, illetve 19-ét nevezi a nép vodicának, bogojavljenjének,79 de magát a szenteltvizet is így hívja. A Mosztonga menti és a Telecskai-dombok közelében felállított szent kutak erdőkben, öreg fák tövében állnak, s ezeknek a fáknak volt, van kultikus jelentőségük. A szerb falvaknak rendszerint volt egy szent fájuk, melyet kereszttel (zapisszal) jelöltek meg. Egy-egy településnek több ilyen szent fája is lehetett, de a fő „zapis” minden esetben a falu központjában állt, a többi szent fa pedig a falu határának különböző részében, hogy megvédje a települést a vihartól, a jégesőtől. A szent fa tövébe többnyire feszületet is állítottak. Ha nem volt a településnek temploma, akkor ezen a helyen tartották meg a falusi védszentünnepet. 80 Körmenetben végigjárták a szent fákat, fölújították bennük a keresztet, tömjénnel megfüstölték, bazsalikommal, a szerbek szent virágjával pedig megszentelték. Ezeken a szertartásokon az asszonyok sohasem vettek részt, habár minden család elküldte képviselőjét. Közülük választották ki a következő esztendő védszentünnepének komáját. A mi vidékünkön a szertartás lényegesen módosult. Az első szent kutak helyén minden bizonnyal szent fák álltak, melléjük került a feszület, később a kút is a közeli katolikus hívők hatására, majd felépítették a fogadalmi kápolnákat is. A Szűzanya tisztelete csak hellyel-közzel kapcsolódik ezekhez az ortodox szent helyekhez. Ezért tudnak az ortodox falvak lakói viszonylag kevés


Hol volt...

■■■

■■■ eredetmondát csodálatos jelenésekről, gyógyulásokról, hiszen a védszentünnepeknek az a célja, hogy megvédje a termést. Az itteni horvát lakosság részt vehetett a szerb települések torkos búcsúján, felfigyelhetett a fákhoz kapcsolódó liturgiára, s ennek mintájára alkotta meg saját, a szent forrásokhoz kapcsolódó kegyhelyeit. Ezeket aztán felruházta a katolikus népi vallásosság Mária-kultuszával. E szent helyek eredetmondái minden alkalommal csodálatos gyógyulásokról is szólnak. Feltételezésünket a szabadkai és a törökkanizsai szent kút megléte bizonyítja. Mind a két kegyhelyet a katolikus és a pravoszláv hívek is látogatják. Ugyanazon a napon, augusztus 28-án, az ortodox Nagyasszony ünnepén. A szabadkai szent kút a sándori szerb tanyák közelében létesült. Kezdetben csupán a fa tövében egy feszület jelölte a szent helyet, majd fölépítették a pravoszláv fogadalmi kápolnát is. A bunyevác hívők a szent kutat és egy kisebb szobortartót készítettek a Szűzanya tiszteletére. Ezen a szent kúton a zarándokok már száz évvel ezelőtt is közös vecsernyén vettek részt. A doroszlói kegyhely mellett ez Bácska katolikus és pravoszláv hívőinek legismertebb búcsújáróhelye. A pravoszlávok a szent fát, a katolikusok pedig a szent forrást, Mária megjelenését ünneplik. 1993

■■■



I RODA L OM Antonić, Dragomir, Zpanac, Miodrag: Srpski narodni kalendar. Beograd, 1988. – Bánszky Mária: Predanje vezano za vodicu u Doroslovu. Rad XX. kongresa udruženja folklorista Jugoslavije u Novom Sadu. Novi Sad, 1973. – Barna Gábor: Búcsújáró kegyhelyek Magyarországon. Budapest, 1990. – Bárth János: A kultusz alkalmai. In Magyar néprajz VII. Budapest, 1990, 363–395. – Bandin, Dušan: Narodna religija Srba u 100 pojmova. Beograd, 1991. – Beljanski, Milenko: Ponovo o somborskim salašima. Sombor, 1979. – Beljanski, Milenko: Treći zapisi o Somborcima i predelima. Sombor, 1979. – Beljanski, Milenko: Pangora, Gospin sokak, Čutaka, Šikara, Štirlić, Mali Beč i Četalački put. Sombor, 1973. – Berecz Sándor: Kegyhelyeink története. Temerin, 1981. – Borovszky Samu szerk.: Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája I–II. Budapest, 1908. – Bosić, Mila: Godišnji običaji Srba u Vojvodini. Novi Sad, 1996. – Đekić, Mirjana: Vodice u Vojvodini. Novi Sad, 2001. – Jung Károly: Az emlékezet útjain. Újvidék, 1993. – Nedeljković, Mile: Godišnji običaji u Srba. Beograd, 1988.

Az emberek A BÁCSKAI ÉS A BÁNSÁGI MAGYARSÁG NÉPÉLETÉNEK NÉHÁNY VONATKOZÁSA

Recommend Documents