Azért fordítunk, hogy az emberek elolvashassák a remekműveket

MŰHELY

Azért fordítunk, hogy az emberek elolvashassák a remekműveket Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Réz Pállal

LUKÁCS LAURA: – Nagyon sokfélét fordított; hogy csak néhány nagy nevet mondjak: Voltaire, Semprun, Malraux, Gide, Maurois, Cioran, Sartre, Beauvoir, Saint-Simon, Renan, Yourcenar, Kundera műveit. Mennyit nyomott a latban saját választása vagy az ízlése? Maguktól jöttek a könyvek, vagy inkább saját gusztusa szerint válogatott? RÉZ PÁL: – Kezdetben egyáltalán nem állt módomban választani, sőt a fordítás egyszerűen pénzkeresés volt. Egyetemista korom óta fordítok, noha nem egészen előzmény nélkül. Tizenhárom évesen, Nagyváradon kezdtem el franciául tanulni, és a tanárnőmnek az volt a módszere – régen a nyelvtanulásban nagy szerepet kapott a fordítás –, hogy a nyolcadik-tizedik óra után már adott fordítanivalót. Ez a legelső, tanári segédlettel készült munkám elképesztő módon túlélte a háborút, úgyhogy nem felejtettem el. A neve ellenére francia Léo Ferrero Angélica című darabja volt az. Szinte jelképes, hogy amikor a háború után visszakerültünk Nagyváradra, megtaláltam a kéziratát... Egyetemistaként aztán elmentem az Athenaeumhoz (’48-ban még létezett), és kértem munkát, vagyis természetesen nem én választottam. Adtak is mindjárt egy román téesz-regényt, ami rémes volt, de lefordítottam. Elég sokáig így ment ez: az ember lefordította, amit kapott. Például Marcel Cachin1 tanulmányait, efféléket. De senki sem válogathatott akkoriban, a nagyok, mondjuk, Weöres Sándor vagy Szőllősy Klára sem. És bizony jóval később volt az, hogy Párizsban járva elmentem a Gallimard-hoz, ahol ideadták Semprun frissen megjelent és díjat kapott könyvét, A nagy utazást. Még aznap éjszaka, a szállodában elolvastam, és nagyon tetszett; úgyhogy amikor hazajöttem, azonnal elvittem az Európához. Bajomi Lázár Endre fanyalgott, hogy „már megint egy lágerregény”, de én erősködtem, így végül odaadták Vasnak lektorálni; ő jelentős könyvnek tartotta. Így fordítottam le, talán nem is rosszul. Sikere volt, és onnantól fogva már valamennyire javasolhattam is. Egy fordító életében fontos tehát, hogy jelentős könyvet kapjon, valami olyat, amire fölfigyelnek, mert akármilyen jól fordít egy vacakot, annak nincs súlya az irodalmi életben. 1

Francia politikus (1869–1958), a Francia Kommunista Párt egyik alapító tagja.

334

Nekem is voltak persze „szerepálmaim”, ahogy a színészek mondják, de nem sokat valósítottam meg. Egy fontosat azért igen: Saint-Simon gróf Emlékiratait. Fiatal korom óta rajongtam érte. Emlékiratai hét Pléiade-kötetet, tehát mintegy hétezer oldalt töltenek meg, és ebből sikerült talán a tizedét, egy nyolcszáz oldalas válogatást lefordítanom. Elég nehéz volt, mert a XVII–XVIII. században sokszor mást jelentettek a szavak, mint ma, mindenfélének utána kellett nézni. Aztán, ugyancsak ifjúkorom óta rajongtam Proustért, egy kis könyvet is írtam róla. Őt Gyergyai Albert fordította, de haláláig csak a harmadával készült el. Megtisztelő módon fölmerült, hogy én folytassam, de én szerettem volna az elejéről kezdeni, mert nem tudtam elképzelni, hogy a negyedik vagy ötödik kötettel kezdjem, és ne csak Prousthoz kelljen alkalmazkodnom, hanem Gyergyaihoz is. A kiadó luxusnak tartotta ezt: folytassam onnan, ahol Gyergyai abbahagyta. Nem vállaltam, hiszen nyilván más lett volna az én nyelvem, mint Gyergyaié, akit Babits „gyöngéd stilisztá”-nak nevezett. Sokkal finomabb, költőibb volt nálam, nem mertem. Meg aztán nem is voltam hozzá elég fiatal (majdnem ötvenéves), nem tudtam volna befejezni. Proustot fiatalon kell elkezdeni – ő is három nagy Pléaide-kötetet tölt meg, és egy nap jó esetben két-három oldalt tud megcsinálni belőle az ember. – Saint-Simon Emlékiratairól azt mondta egy másik interjúban, hogy „körülbelül a világ legjobb könyve”. Miért az? Tartalmilag, stilárisan, vagy a fordító szemszögéből? Vagy inkább az elméleti oldaláról mondta ezt? – Irigységből. Mert én mindig ilyet szerettem volna írni. A fordító is ember, vagyis hát író... Cocteau azt írta Saint-Simonról, hogy „fekete tintába mártotta a tollát...”, vagyis gonosz volt, komisz... Magánéletében boldogtalan, a sikeres politikusokra, államférfiakra pedig irigy, így hát elég komiszul jellemez mindenkit. Kis portréiban – crayons, ceruzarajzok –, amelyekhez nagyon ért (azt hiszem, ez az ő műfaja: kis történetek, esetek, portrék) többnyire az emberek visszás oldalát írja meg, és roppantul fukarkodik a dicsérettel. XIV. Lajos, a Napkirály, imponál neki, de egyébként majdnem mindenkiről rosszat ír. Emellett persze a történetírásnak és a szépirodalomnak hihetetlenül érdekes, nagy egységét teremti meg. Objektíven ír történelmet, mint Tacitus, ugyanakkor remek szépírói készséggel. Irigyeltem azért is, amit egy helyütt ír – lefordítottam, de csak később értettem meg –, vagyis hogy ő intervallumot iktat az élete és a halála közé. Később egy kommentárból tudtam meg, hogy „életének” az aktív, tehát politikusi életét tekintette (francia követ volt Madridban). Úgy képzelte, ötven-hatvan évesen abbahagyja, és él még húsz évet – ez lesz az „intervallum” az élete és a halála között – és akkor megírja a könyvét. Elvonul egy kolostorba (ezt is tette egyébként), lemond a földi hívságokról, szerelemről, pénzről, politikáról, hatalomról, és a köny335

vének él. Nagyon tetszett nekem ez a program. Vonzott, izgatott Saint-Simon egész személyisége. – Negyven évet töltött el a Szépirodalmi Kiadónál, amelynek nem a külföldi irodalom volt a fő profilja. – Igen, sosem „magunknak” fordítottam, mindig más kiadóknak, leginkább az Európának. – De úgy érzi, hogy semmi kölcsönhatás nem volt a kettő között? Nem befolyásolta egyik tevékenysége a másikat? – Már diákkoromban, tizennyolc-tizenkilenc évesen komoly fordítói „programom” volt, de nem kiadói lektornak készültem, annak nem készül az ember; én szerettem volna egyetemen tanítani. Aztán úgy hozta az élet, hogy elsősorban politikai okokból – ’49-ben sok társammal együtt kizártak az Eötvös-kollégiumból –, erről szó sem lehetett, úgyhogy elmentem kiadóba dolgozni. Nagyon jó lépés volt, örülök neki, hogy így alakult az életem. Megismerkedtem rengeteg íróval – mindenkivel, aki akkor számított –, együtt dolgoztam nagyszerű emberekkel, Szép Ernőtől Nagy Lászlóig, Pilinszkyig vagy Petriig, és így belekerültem az irodalomba. Próbálkoztam szépírással, versekkel, novellákkal (mint minden irodalomszerető gimnazista), de ezek nagyon rosszak voltak; megmondták, akiknek mutattam őket, de rájöttem magamtól is, úgyhogy már régen eltéptem, kidobtam őket. A fordítás kézenfekvő módon adódott, mint irodalomhoz közeli dolog. Szívesen csináltam, őszintén mondom, de persze pénzkeresésnek sem volt utolsó három gyerek mellett, a gyenge fizetést jól kiegészítette, és nem kellett nyíltan állást foglalni politikailag. Az pedig, hogy netán politikailag „nem korrekt” olyan könyvet fordítani, amivel nem értek egyet, valahogy soha nem jutott eszembe, nem foglalkoztatott. Egyébként azt hiszem, ebben a korszakban és ezen a tájon másokat se nagyon... A kiadói életem és a fordítás között nem nagyon volt szimbiózis. Szerepet játszott még, hogy négy évvel idősebb bátyám nagyszerű fordító volt, és amikor én ’47-ben átjöttem Pestre, neki már jelentek meg fordításai. Őt is irigyeltem...! Imádta Mérimée-t (egyébként én is), első munkája egy kis Mérimée-kötet volt, a Tamango című. Valószínűleg stimulált engem, hogy a nyomdokaiba lépjek. Ez persze nem sikerült, mert ő nemcsak öt-hat nyelvből fordított, hanem jobban is, mint én. Megtanult például csehül, csak hogy lefordíthassa a Švejket. És nagyszerűen meg is csinálta. Én két-három nyelvből fordítottam, és ha sokfélét is, nyelvileg és stilárisan zártabb anyagot. Elég ritka az a fordító, aki minden hangfekvésben tud dolgozni, aki, mondjuk, egy paraszti közegben játszódó regényt és egy esszét egyaránt jól fordít. A legtöbb fordító szűkebb skálán mozog, van, amit tud, és van, amit nem. Én ugyan tizennégy éves koromig 336

Székelyhídon, kulák nagyanyámnál töltöttem minden nyarat, de nem szívesen fordítanék falun játszódó, paraszti tárgyú könyvet. De ugyanígy nem szívesen fordítanék egy nyelvileg tobzódóan gazdag könyvet sem. Nem hiszem például, hogy tudnék Rabelais-t fordítani. – Azért Semprun is, akivel „befutott”, elég trükkös, újszerű és szokatlan volt, nem? – Ő Prousthoz kapcsolódik, azért is ment nekem. (Ha ment.) – Vagy Gide, A pénzhamisítók; van egynéhány szerző, akit elsőnek vagy az elsők között fordított, és akik valamilyen szempontból úttörőnek számítottak. – Gide nem. A maga idejében a homoszexualitás miatt újszerű, izgalmas volt, de a nyelve klasszikusan tiszta, olyan, mint a Racine-é. Nagyszerű, de nincs benne semmi extra. Gyergyai Albert rajongott Gide-ért, előttem három vagy négy művét lefordította. És ahogy ez általában megesett vele, kicsit finomabbra vette. Ez nem bírálat, hiszen nagyszerű fordító volt, de emlékszem például, mennyire fölháborodott, amikor én azt fordítottam, hogy valaki „fölcsinált” egy nőt. Gide irodalmi nyelven ír, de én keményebbnek, szókimondóbbnak éreztem a stílusát. – Akkor hát mit „nehéz” fordítani? – Vas István írt erről egy nagyon okos tanulmányt. Például a nem igazán jó szövegeket nehéz fordítani. Így voltam Malraux-val, aki nem ír jól. Két könyvét fordítottam, a nagy regényének tekintett La condition humaine-t (Az ember sorsa), és egy képzőművészeti tárgyút, Az obszidián fejet. Mindkettő nagyon nehéz volt; valahogy nem stimmeltek a mondatok. Hogy azérte, mert Malraux morfiummámorban diktálta őket..? De ez csak a második könyvre2 lehet igaz, az előzőnél3 legjobb tudomásom szerint még nem volt morfinista. Mit tehet ilyenkor az ember? Jobbnak kell fordítania, mint amilyen az eredeti volt? Ő nem írhat hülyeséget, mert akkor róla fogják azt hinni, hogy nem tud írni. Semprun és Gide tökéletesen írnak, Kundera még tökéletesebben, mert nem a francia az anyanyelve, vagyis nagyon ügyel, hogy jók legyenek a mondatai. Szeretem Kundera esszéit. Három könyvét fordítottam nagy gyönyörűséggel, az utolsó munkám is Kundera volt. Ha azonban nem igazán jó a szöveg, szenved az ember. Vagy meg sem érti – olyan is fordult már elő velem. Probléma továbbá, hogy nem lenne szabad jobb szöveget írni, mint az eredeti. Ugyanis attól még lehet valaki nagy író, hogy nem ír jól. Ritka, de van ilyen: például Móricz Zsigmond. Az ő szövegének,

3

ˇ

2

Malraux 1974-ben publikálta a La tete d’obsidienne-t. A La condition humaine 1933-ban jelent meg.

337

még ha öt „amely”-t tesz is a mondataiba, olyan ereje, sodrása van, hogy na! Vagy Tersánszky, aki messze nem olyan ápolt stílusban ír, mint Kosztolányi, és óriási író. Egyszóval a kevésbé jó stiliszta, de nagy író-írókat nehéz fordítani. – Sok olyasmit fordított, ami korábban nem jelenhetett volna meg nálunk. Renan, Gide, Malraux. Vagy Perec Les choses-ja.4 Perecet szerette például? – Szerettem. Ne felejtsük el, hogy az Európánál ekkor már létezett egy kitűnő vállalkozás, a Modern könyvtár. Engedékenyebb volt a légkör, és kis túlzással elmondható, hogy ott már szinte minden megjelenhetett. Perec nagy divat lett Franciaországban, nekem is tetszett, s mivel akkor már válogathattam, lefordítottam ezt az első könyvét.5 Később derült ki, hogy a korai Perecműveket a franciák nem is veszik igazán komolyan. Akit viszont valóban nehéz volt fordítani, és akit ugyancsak én fordítottam először, az Cioran. Nagyon megszerettem, és folyton Kéry Lászlót meg a Nagyvilágot ostromoltam vele; ott aztán valahogy meg is jelenhetett néhány oldalnyi szöveg. Aforizmák A bomlás kézikönyvéből. Akkor az a néhány oldal igen nagy visszhangot vert. Cioran sehol a keleti blokkban nem jelenhetett meg, Romániában a legkevésbé. A barátai mind börtönben ültek, több ifjúkori vasgárdista akadt köztük. (Csak megjegyzem, hogy szerintem Románia az egyetlen ország a világon, ahol a szélsőjobb jelentős intellektuális teljesítményt tudott nyújtani. Mircea Eliade, Cioran, Noica – csupa jelentős író és gondolkodó.) Egy-két évvel a halála előtt személyesen is fölkerestem Ciorant Párizsban. Óvtak tőle, mondván, hogy erősen magyarellenes és antiszemita, de nemcsak fogadott, hanem mindebből abszolúte semmit nem éreztem. Akkor már különben is rég elhatárolódott ifjúkori önmagától, szégyellte. Amit meg is írt. – És Kundera miért lett olyan kedves szerzője? – Kundera cseh létére régóta franciául ír, és meg szokta nézni saját művei fordítását minden olyan nyelven, amelyen ért – angolul, németül és talán oroszul. Ebből a fordítók számára érdekes tanulságokat szűrt le; például azt, hogy a fordítók félnek a szóismétlésektől, és inkább szinonimákat használnak. Megnézte Kafkát franciául, és azt találta – később egy érdekes tanulmányban ezt meg is írta –, hogy a franciák „szinonimizálják” Kafka szövegeit. Pedig egy ilyen tudatos, nagy író, mint ő, ha egy mondatban ötször használja ugyanazt a szót, nem azért csinálja, mert ne tudna mást, hanem mert így tartja helyesnek. De magyar példát is tudnék mondani, például Pilinszkyt, aki nagyon kis szókinccsel dolgozik. Engem a Kundera-tanulmány 4 5

A dolgok (1970). Georges Perec: Les Choses. Une histoire des années soixante (1965).

338

ébresztett rá erre. A fordító fél olyan benyomást kelteni az olvasóban, mintha neki lenne kicsi a szókincse. Nem gondol arra, hogy ez tudatos, vagy legalábbis az író tulajdonsága, de akár az esztétikai programja is lehet. – Eddig inkább költőkkel beszélgettem, bár volt olyan is, aki prózát szintén fordít. Minden alkalommal fölmerült a hűség problémája, ami talán megfoghatóbb a versek fordításánál, hiszen ott még a formahűséget is hozzá kell venni. De nyilvánvalóan a prózafordító is felteszi magának azt a kérdést, hogy mi a hűség. Önnek mi? – Természetem szerint hűséges ember vagyok. A magánéletemben is hűséges voltam, amíg lehettem, de más téren, tehát elvileg a fordításban is az vagyok. Ez prózában talán könnyebb, mint versben, mert nincs például rímkényszer, vagy ilyesmi, tehát általában azt fordítom – legalábbis szándékom szerint –, ami az eredetiben van. Zenéje persze a prózának is lehet, és a zene kedvéért néha kicsit eltérhet az ember. De vannak a hűséget érintő más kérdések is. Milyen jó lenne például, ha az ember úgy tudna egy nyelvet, hogy sokáig benne élt abban a kultúrkörben, és ezért tudja egy fordulatról, hogy az a nyelvé-e, vagy azé a bizonyos íróé. Mert ha a nyelvé a fordulat, és találok magyar megfelelőt, akkor használhatom azt. De mit csinálok, ha – mondjuk – Rabelais egy saját találmányú különleges hasonlattal vagy fordulattal él, amely a francia olvasónak is meglepő? Akkor bizony szó szerint kell lefordítanom. De mert ezt nem mindig tudjuk eldönteni vagy kideríteni, én – hacsak tehettem – maguktól a szerzőktől kérdeztem meg, ha valamiben bizonytalan voltam. Semprunnak többször írtam, sőt föl is kerestem (másik könyvét, a L’Évanouissement-t6 is fordítottam), és sok kérdést tettem föl neki, hogy tudjam, pontosan mit akart itt vagy ott. Tehát a hűség elvét követem. A költészet azonban más tészta. Tény, hogy Nyugat-Európában már nem követelmény a formahű fordítás. Nem szeretnek, nem is tudnak úgy rímelni, mint mi (a magyar nyelvnek sokkal jobbak e téren az adottságai), mert a miénk nagyon jó nyelv. Persze mindegyik nyelv zseniális a maga módján, mindegyik tud valamit, amit a többi nem. Ez a világ egyik legizgalmasabb dolga: a nyelvek. És ugyanezért olyan végtelenül izgalmas fordítani. Nem értek egyet azzal a ma divatos vélekedéssel, hogy „nem lehet” fordítani. Dehogynem lehet! Emitt veszít az ember, amott hozzátesz, de a végeredmény mindenképpen lehet nagyszerű. Vegyük csak azt, hogy ha Gyergyai lefordítja a L’éducation sentimentale-t,7 akkor nyilván elvész sokféle árnyalat, ezt nem tagadom. De ugyanakkor gyarapszik is sok más árnyalattal, mert valahogy Gyergyai személyisége is benne van. Ugyanezért 6 7

Az ájulás (1968). Flaubert: Érzelmek iskolája.

339

persze nem „egészen ugyanazt” kapjuk – de még a fénykép sem azonos soha a mintájával, jól tudjuk. Az a „plusz” viszont nem lesz idegen Flauberttől, és ez az, ami számít. Mondok egy másik példát: Verlaine híres verse, a Chanson d’automne.8 Sokan lefordították, a legismertebb Tóth Árpádé9 és Szabó Lőrincé.10 Tóth Árpád sokkal lágyabb, zeneibb verset írt, mint Szabó Lőrinc. Egy-két szó nyilvánvalóan csak a zeneiség kedvéért került bele, értelmileg nincs túl nagy szerepe, akárcsak az eredetiben – noha máshogy. Tóth Árpád tehát funkcionálisan tudta megoldani, a verse ugyanazt a zeneiséget szolgálja, amely az eredetinek is célja. – Ugye nem beszélt össze Lator Lászlóval, aki valami nagyon hasonlót mondott? – Nem, de hát egy iskolába jártunk. És egy időben zártak ki minket az Eötvös Kollégiumból! László Keresztury-tanítvány volt, én Gyergyai-tanítvány, és ők mindketten nagyszerű emberek voltak. A régi Fasori Evangélikus Gimnázium (amely annyi kiváló természettudóst adott) egykori tanítványai közül emlékszik valaki így – nemrég olvastam: azért volt jó az iskola, mert „a tanárok tanítani akartak, a diákok meg tanulni”. Nos, ugyanezt el lehet mondani az Eötvös Kollégiumról. – Szeretném, ha beszélne egy kicsit erről a remek kötetről, a Kaleidoszkópról, és egyúttal saját viszonyáról a versekhez. Az a benyomásom, hogy nagyon szereti a költészetet. Nem fordított soha verset? – Gimnazista koromban írtam – azt hiszem, olyankor majdnem mindenki ír verset –, és fordítottam is. Nekem Baudelaire volt a költő; imádtam. Valahogy megsejtettem, mi a problémája annak az 1923-as Baudelaire-kötetnek, amit Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc csinált. Gyönyörű, de vannak problémái. El is kezdtem fordítani, mindjárt – hogy az ősznél maradjunk – Baudelaire Chant d’automne című nagy halálversét, amely úgy kezdődik, hogy Bientôt nous plongerons dans les froides téne`bres; / Adieu, vive clarté de nos étés trop courts! Ezt Szabó Lőrinc fordította.11 Hát én is megpróbáltam, mert az övével nem voltam boldog, de hát persze nem lett jobb… annyira, hogy ezt – és későbbi kísérleteimet is – összetéptem. Horváth Jánostól és Gálditól tanultam ugyan verstant, de ez nem volt elég. Megpróbálkoztam a románnal is, például 8 Első versszaka: Les sanglots longs / Des violons / De l’automne / Blessent mon coeur / D’une langueur / Monotone. 9 Őszi sanzon: Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón. 10 Őszi dal: Zokog, zokog / az ősz konok / hegedűje / zordul szívem / fordul szívem / keserűre. 11 Baudelaire: Őszi ének. Az idézett sorok Szabó Lőrinc fordításában: Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára; / tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!

340

Eminescuval. Van egy verse,12 ami így kezdődik: Părea că printre nouri s-a fost deschis o poartă, / Prin care trece albă regina nopţii moartă. A világ legszebb zenéje! De hiába, soha nem tudtam jobbat, mint azok az elődeim, akikkel elégedetlen voltam. Persze én is nekiveselkedtem Apollinaire Mirabeauhídjának, mert nem tetszett például a magyar fordításokban, hogy az egy szótag kedvéért mindegyiknél „fut a Szajna”. Pedig nem fut, hanem coule, vagyis inkább lassan folyik, esetleg hömpölyög. De nem sikerült nekem sem megoldani, valószínűleg azért, mert nem lehet. Egyszóval próbálkoztam, de nem ment, s akkor inkább maradtam a prózánál. Nem alacsonyabb rendű az, nincs ilyen hierarchia. Büszke vagyok például Yourcenar Hadrianus-regényére13 – vagy inkább örülök neki, mert úgy érzem, jól sikerült, pedig nagyon nehéz volt. Másfelől, noha én magam nem verseltem, költők közt töltöttem az életemet, a legjobb barátaim mindvégig költők voltak, kezdve a nálam idősebbekkel, amilyen például Vas István volt, a fiatalabbakig, mint Petri György, Orbán Ottó, Várady Szabolcs. Nagyon szerettem Kormos Istvánt, jó barátom volt. Ez persze a kiadónak köszönhető, ott kerültem kapcsolatba velük, ott ismertem meg őket. Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost és még sorolhatnám. A Kaleidoszkóp ötlete az enyém volt, én viszont Szerb Antal Száz verséből merítettem az ihletet. Zseniális könyv, kamaszkorom nagy olvasmánya. Az enyém abban tér el, hogy egy-egy versnek több magyar fordítását hozza, tehát leginkább épp a fordítások sokfélesége adja a lényegét. Nagyon nehéz volt kiadót találnom rá, és úgy érzem, megbukott a könyv, mert nem veszik. – Pedig halálosan izgalmas. – Igen, az. Izgalmas megnézni, hogy két ember mennyire a saját vérmérséklete szerint fordít egy közös harmadikat, nem beszélve arról, hogy nyelvtanulásra is alkalmas. Sokat dolgoztam vele. Nem az a lényeg, hogy a kötetben szereplő eredetiek jelentős versek legyenek – bár azok! –, hanem hogy létezzen több jó fordításuk. Szerencsére rengeteget találtam, bámulatosan gazdag a magyar fordításirodalom. Talán idetartozik, ezért hadd mondjam el, hogy mivel idén Radnóti-év van, születésének századik évfordulója, és Radnóti nagyszerű fordító volt, talán nemzedékében a legjobb, szeretnénk ebben a minőségében is emlékezni rá. A Holmi egy versfordító pályázat kiírásával gondolta megünnepelni az évfordulót (jóllehet a részletek még nincsenek egészen kidolgozva). Legalább két verssel pályázna mindenki: egyet mi adnánk meg – ha nem is a konkrét verset, legalább a költőt vagy költőket, olyanokat, akiktől Radnóti fordított –, és persze általa nem lefordí12 Mihai Eminescu: Melancolie. Az idézett két sor Jékely Zoltán fordításában: Mintha kapu nyílt volna a felhők közt az égen, / S kilépne rajta az ég holt királynője fehéren. 13 Marguerite Yourcenar: Mémoires d’Hadrien (Hadrianus emlékezései).

341

tott verset kellene választani. Hiszen alig hihető, hogy például Nerval Une allée du Luxembourg-ját (Fasor a Luxembourg-kertben) vagy a Fantaisieját (Ábrándozás) bárki nála jobban le tudná fordítani. A másik verset a pályázó választhatná, mondjuk, egy újabbat, akit Radnóti nem ismerhetett. De talán antik is lehet, őket ugyancsak nagyszerűen fordította Radnóti. Olyan írókat hívnánk a zsűribe, akik minden szempontból értenek hozzá, ők bírálnák el a pályamunkákat. Így tennénk valamit a költészetért, a műfordításért, mert ma nem sok történik e téren. – Múlt év végén arról olvastam, hogy újrafordította a George Dandint. Hogyan került sor rá? – Gothár Péter keresett meg annak idején azzal, hogy fordítsam le. Minek?, mondom, hiszen Illyés már lefordította. De Gothárnak nem tetszett Illyésé, és addig unszolt, míg meg nem néztem, és rájöttem, hogy tényleg nem igazán jó. Ez meglepő, mert Illyés nagyszerű fordító volt, főleg franciából. Gyorsan dolgozhatott, átsiklott dolgokon. (Például már az alcímet sem értelmezte jól: „un mari confondu”, amit ő „felszarvazott férj”-nek fordított.) Ráadásul valamiféle tizenkilencedik századi nyelvet választott – nem népit, ami talán logikus lett volna, nem is polgárit, hanem valamit Szigligeti Ede és Csiky Gergely nyelve között, ami nem illik Molie`re-hez. Zavaró a „Dandin György” meg a gróf, akit „Lükeházy”-nak hív. Egyszóval, elvállaltam, és lefordítottam egy kicsit szürkébben, pontosan, de talán kissé erőtlenül. Úgy látom, a mai drámafordítók inkább földobják a szöveget, a színpadnak dolgoznak. Izgalmasabbá, harsányabbá teszik az eredetinél. Caragiale, a nagyszerű román drámaíró Farsangjának is egy „mai” fordítását szerette volna tőlem a Nemzeti, de mondtam, hogy én Caragialét fordítom, azt, amit ő írt. Szerették volna, ha erősebbre, trágárabbra veszem a nyelvezetet, hogy a mai közönség jót derüljön rajta. Végül kiegyeztünk abban, hogy csinálok egy nyersfordítást, vagy annál azért valamivel többet, és Parti Nagy Lajos ír belőle egy mai darabot… Úgy is lett. Parti Nagy Lajos nagyon tehetséges, a darab óriási sikert aratott. De valahogy elsikkadt az értelme. Ugyanis az elején egy magánéleti helyzetet látunk, amely felborul: mindenki hazudik, lop, följelentget, a házasfelek keresztbekasul csalják egymást, a végére mégis minden helyreáll. Győz a korrupció, visszarendeződik az eredeti helyzet, mintha semmi nem történt volna. És erről szól ma Románia, de Magyarország, sőt az egész világ is. Hogy minél jobban változik valami, annál inkább ugyanaz. Parti Nagy Lajos darabja azonban olyan jó, hogy nem tud erről szólni, mert megállás nélkül röhög a közönség a nyelvi őrületeken, egymást érik a poénok, nem is lehet másra figyelni. De hogy visszatérjek George Dandinre: Gothár megrendezte a Pestiben – nem éppen az én szövegemmel, mert eléggé átírta –, de az bizony nem volt siker, sőt. Aztán 342

Telihay Péter vitte színre, az én eredeti szövegemmel, 2008 áprilisában, a Játékszínben, de a főszereplő kivételével (Csuja Imre) ez sem volt jó előadás. Ez az én George Dandinem szomorú története. – Románból – persze a „rossz téesz-regények” kivételével – mi olyat fordított, ami érdekes vagy értékes? Bevallom, ezen a téren gyér ismereteim vannak, és azt hiszem, nem vagyok vele egyedül. – Volt egy igen jelentős román író és irodalomtörténész, George Călinescu, aki „lefeküdt” a rendszernek – valahogy úgy, mint nálunk Sőtér vagy Bóka –, de ettől még tagadhatatlanok az érdemei (nagy Eminescu-monográfiája és román irodalomtörténete alapműnek számít); három regényt is írt. A legjobbat, az Otília titkát lefordították az orrom előtt, de maradt még nekem két hatszáz oldalas regény… Călinescu a román úri osztály ’45 utáni felbomlását írja meg bennük érdekesen, érzékletesen, együttérzéssel. Ahogy nála tönkremegy egy bojár, eladja a holmiját, kimegy az ócskapiacra, szétesik az élete – az nagyon erős, valószerű, nagyon jó, és ízig-vérig bukaresti. Igen ám, de ezt csak úgy tudta eladni Călinescu, ha beletesz egy „vonalas” szálat is. Ahol a mérnök elvtárs építi a szocializmust, azok a részek persze rémesek. Sajnos e miatt a vonalasság miatt el fogja vinni a víz ezt a két regényt, pedig lennének értékeik; ami jó bennük, az nagyon jó. – Hogy néz a régi fordításaira? Például ha újra megjelennek? – Az a furcsa, hogy némelyiktől rosszul leszek, olyan rossz, például így jártam most Verne Kéraban-le-Tetu című kitűnő regényével, amit 1961-ben fordítottam le a Mórának. Az Unikornis most újból kiadta, és a szerződéssel együtt elküldték a régi szövegemet is: borzalmas volt. Ilyen formában nem járulhattam hozzá. Olyannyira, hogy inkább megcsináltam újra, valószínűleg jobbra, Keraban, a vasfejű címmel. A másik eset meg az, amikor nézi az ember a régi fordítását, és azt mondja: A mindenit! Hű de jó ez! Milyen jól megcsináltam, hogy el van ez találva! Ma már nem tudnám ilyen jól. És az a furcsa, hogy egy időben készültek. – Renan Jézus életének fordítására hogyan került sor? Az is olyasféle könyvnek tűnik, amely régóta hiányzott nálunk. – Nem egészen, mert Salgó Ernő már a ’20-as években lefordította, nem is rosszul. De örülök, hogy szóba jött; Vas István mondogatta, hogy Renan nekem való, és bevallom, mindig is a szívem vágya volt. Imádom ezt a könyvet, meg Jézust is imádom – mindig nagyon izgatott Jézus, őt tartom minden idők legnagyobb emberének. Nem istennek, a legnagyobb embernek, sőt költőnek; annál szebb szöveg, mint a jézusi szövegek az Újtestamentumban, nincs a világon. Ugyanúgy látom Jézust, mint Renan, aki papnak készült, aztán mégis inkább tudós lett. A Jézus élete nehéz szöveg, de szép, ˇ

343

nagyon szerettem csinálni. Erről eszembe jut – és idekívánkozik – valami, amivel megcáfolom, amit az előbb mondtam, de hát én szeretem néha megcáfolni magam. Szóval, előfordul, hogy az ember fordít egy könyvet, és talál benne egy idézetet, egy közismert szöveget, amelyet valaki már lefordított. Minálunk az a gyakorlat, hogy ilyenkor azt kell átvenni. Itt persze a Biblia volt ez a szöveg. Renan nyilván katolikus Bibliát használt, de nálunk a protestáns, a Károli-féle sokkal szebb, mint Káldi katolikus Bibliája. Gondoltam, akkor hát a Károlit fogom idézni, kit érdekel a felekezet! Csakhogy tíz esetből ötször nem tudtam használni, mert nem egészen ugyanaz, vagy nem egészen ugyanúgy van benne, nem azt illusztrálja, amire Renan idézi. Vagyis zsákutcába jut a fordító. De más példám is van erre. Gyergyai lefordította Camus Közönyét. Én meg – évekkel később – Alain Robbe-Grillet-nek egy tanulmányát, amelyben azt fejtegeti, hogy a nouveau roman14 íróinak nem szabad antropomorf hasonlatokat használniuk. Camus, akit a nouveau roman elődjének tekint (mert Camus „ráérzett” erre, noha programszerűen nem fogalmazta meg), Robbe-Grillet szerint egyetlen antropomorf hasonlatot sem használ a Közönyben. Ennél a résznél aztán jó sokat idéz Camus-től, mire én előveszem Gyergyai fordítását, és azt találom, hogy mindenütt antropomorfnak vannak fordítva az idézett részek… Hiszen ő nem ismerhette ezt az elméletet. Mi hát ilyenkor a teendő? Vagy: Nemrégiben Dante híres kezdő sorairól olvastam egy érdekes tanulmányt. Nel mezzo del cammin di nostra vita / mi ritrovai per una selva oscura / ché la diritta via era smarrita, mondja Dante. A tanulmány pedig azt kutatja, mit is jelent benne ez a „mi ritrovai”, vagyis hogy „találtam magam”. Babits így fordítja: Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém. Azt mondja: jutottam, s nem azt, hogy találtam magam, ami majdnem ugyanaz, de mégsem egészen. Mert Dante azt akarja mondani, hogy egyszer csak arra eszmélt, eltelt már a fél élete, s ő egy sötét erdőben találja magát. Ha én ezt akarom hangsúlyozni, és ezért idézem ezt a Dante-sort, nem biztos, hogy Babits fordítása használható lesz. Egyszóval, ez kissé a fordítás „ellen” szól, cáfolja, amit az előbb mondtam (mármint hogy fordítani nagyon is lehet). Ha egy bizonyos célból idéznek valamely nagy klasszikust, olykor gondot okozhat a meglévő – ugyancsak klasszikus – fordítás, amelyhez magyarázatot kellene fűzni. És amely persze nem arra a célra készült, hogy egy-egy darabját kiragadják az egészből és a kontextusból. – Nem hát, különben csak a szigorúan szó szerinti fordítások állnák meg 14 Az ún. „új regény” legismertebb szerzői: Maurice Blanchot, Michel Butor, Marguerite Duras, Claude Ollier, Robert Pinget, Jean Ricardou, Alain Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute, Claude Simon.

344

a helyüket, vagy még azok se, éppen a nyelvek közötti áthidalhatatlan különbségek miatt! – Úgy van. Hiszen az a fordítás elsődleges célja, hogy a nép, az emberek, akik nem tudják eredetiben elolvasni, elolvashassák a remekműveket. Vagy megnézhessék a színházban. Ezért fordítunk. És ha ezt tudjuk, akkor ezek az apróságok már nem is olyan fontosak. Nem akarok ideologizálni, de valóban az a nagy érzés, amikor a közérti pénztárosnő is el tudja olvasni Balzacot. Ezért dolgozik a fordító. Én is boldogabb lennék, ha civilek olvasnák, amit csinálok, és nem lenne néha az az érzésem, hogy ötven ember műveli egymásnak ezt a szakmát. Balzac, Stendhal vagy Tolsztoj is arra vágyott, hogy tömegek olvassák őket. – Dolgozik-e valamin, ami nem a Holmi? Esetleg fordításon? – Nem. A Holmit húsz éve indítottuk, és akkor még nem kellett annyi időt töltenem vele, mint most. Tudja, ha az ember megöregszik, minden lassabban megy… Most már csak akkor foglalkozom fordítással, ha kiadják valamelyik régi munkámat, és úgy érzem, át kell írnom. Ha valami nagyon izgatna, azt megcsinálnám, de mostanában nem olvastam ilyet. Úgy látom, a mai francia irodalom már nem olyan jó, nem születnek új remekművek, vagy én nem tudok róluk. Utoljára igazán jót Kunderát fordítottam, azelőtt még egyet, amihez éppen a Nagyvilág közvetítésével jutottam, és ami több antológiába is bekerült: egy önálló novellaként is megálló Roger Martin du Gard-regényrészlet volt, a címe Fürdés. Homoszexuális kapcsolatot örökít meg; gyönyörű szöveg, nagyon szerettem fordítani. Néhány éve összeállítottam egy antológiát, és akkor sokat olvastam, de igazán jót – kedvemre valót – nem találtam. Vagy korrekten szórakoztató, de inkább közepes írók vannak, vagy posztmodern hülyeségek, vagy egy-két botránykő, mint Houellebecq. Talán Le Clézio kivétel: igen jó stiliszta, nehéz fordítani. Azt hiszem, az elméletben jobbak ma a franciák – Barthes, Lacan, sok más –, de ott is inkább múlt időben kellene fogalmazni. Hadd valljak be még valamit: szenvedélyes felolvasó vagyok. Házasember voltam, mindig felolvastam a készülő munkámat. És ez nagyon jó volt, nemcsak azért, mert mondott valamit a hallgatóm, hanem azért, mert hallottam a szöveget. Ugyanis nem árt, ha olyan a szöveg, hogy mondani és hallgatni is jól lehet – nagy próba a hangzás. Most már nincs, kinek felolvassam, és ez elveszi a kedvemet. – Melyik munkájára mondaná, hogy nagyon örül neki? Annak, hogy megcsinálta? – Saint-Simonnak, Renannak. Vagy Yourcenarnak (azt még felolvastam itthon). Annak örülök, amit nehéz volt megcsinálni.

345