A KIBONTAKOZÁS UTÓPIÁI. Az utópiák megvalósulnak. A történelem nagy válságai között utópiák születnek. Mert nagy az űr az eszmények és a valóság, a gondolat és az élet között. Az ember szépen elképzeli a boldogságot, de a mindennapi élet útját állják. Az ember tudja és érzi, mi fáj neki, de a létért való küzdelem folyton felszaggatja sebeit. Szép világ volt a görög világ, de az is inkább a képzeletben, mint a valóságban. Szép élet a művészet és az irodalom élete; szép élet a rendezett állami élet is, de inkább a képzelet tollával megdicsőítve, mint átélve. Ha a görög ég és a görög élet tényleg oly mámorosan szép, mint mi képzeljük, akkor Plátó nem írja meg sem Államregényét, sem A törvényeket. Az élet mindig más, mint a képzelet. Új élet a keresztény élet is, új és istenien szép. Új, mert új társadalmat, új emberértékelést, új művészetet alkotott. Isteni, mert az osztályállam és a rabszolgák állama helyébe Isten gyermekeinek államát, a civitas Deit illesztette. A görög élet egyéni élet, az individualizmus hazája. A római élet állami; a római élet, a kollektivizmus bölcsője. A keresztény élet mind a kettő egyszerre. Kollektív élet és egyéni élet. Az egyén testületekben éli ki Énjét. Viszont az Ének testületeket alkotnak énjük védelmére.
Mikor a keresztény gondolatot az élet elsodorta, az új eszmények felbontották a testületi életet és kihámozták az ént. S a jelszó: az én vagy a köz. És ezek a jelszavak ma is egymást váltják fel. Vagy az Én vezeti a közt vagy a köz irányítja az Ént. Mikor a keresztény gondolat elpusztult az életből, az élet is megromlott. Úgy az Én, mint a köz fogalma megváltozott. Az Isten országának eszménye egyre torzult és kialakult az ember országának birodalma. Az ember országában pedig fellángolt a földízű Én. Sötét idők ezek. Egyrészt forradalmak, másrészt az Én zsarnoksága jelzik útjait. Minden nép története Európában átesett ezen a válságon. Átesett sok nyomoron, belső forradalmakon, politikai válságokon és egyéni zsarnokságon. A nyomorúságokból vágyak lobogtak föl a szép jövő után és a vágyak, mint utópiák, irodalmi alakot öltöttek. Morus Tamás Utópiája mindenkép nevezetes. Angliában születik, ahol az újkor társadalmi és politikai élete először bontakozik ki. Egy szentéletű férfiú írja meg, akinek a lelkét még a keresztény gondolatok éltetik. A reformáció idejében írja meg, amikor a vallás sós nyugtalanság lángol és a társadalmi élet és berendezés a legszomorúbban aláhanyatlik. Nincs sehol semmiféle egyensúly, sőt az élet tele a legbosszantóbb ellentétekkel. Egyfelől hit, másfelől hitetlenség. Itt vágy a béke után, ott örökös kardcsörtetés. Itt nyomor, ott roppant fényűzés. Egyiknek élete munka a rogyásig, a másiké léhűtő henyélés az undorodásig. Nyerészkedés és a munkások elbocsátása. Szigorú törvények a bűnösök ellen és a társadalom közönye a szegények iránt, akik nem jószántukból bűnöznek. Így születik meg Morus keresztény Utópiája. Keresztény utópia, mert ezt az Utópiát a keresztény ész és szív szülte. Campanella Civita Solisa már egy renaissance-kori meghibbant szerzetes műve és Morus utánzása. Cabet államregénye, a Voyage en Icarie pedig a vallásilag közömbös XIX. század hű képe. Az utópiák mind a boldogságot keresik. Mások a körülmények ugyan Görögországban. Más az ég Angliában. És más az ember vérmérséklete Olaszországban vagy Franciaországban, de az alapgondolat, az eszmemag egy. Mindnyájan boldogság után vágyódunk. Érzi az ember, hogy boldogságra született. Érzi, hogy ezt a boldogságot vad erők gátolják. Érzi, hogy lényegében minden ember azonos, tehát egyenlők vagyunk. De ha egyenlők, akkor testvérek;
ha testvérek, akkor egyformán szabadok. És miért nem vagyunk mégsem egyenlők, testvérek és szabadok? Amit a természet bölcsen megalkotott, azt az ember elrontja. A gőg, a nagyravágyás, az uralkodniakarás minden emberi nyomornak az oka. Az erős mutatni akarja erejét. Az erős éreztetni igyekszik hatalmát. Az erős a természet és az emberek fölé kerekedni igyekszik. Íme a világ boldogtalanságának oka. De ha megszűnik az ok, megszűnik az okozat is. Mindig kevesebb az erősek száma. Mindig több a gyöngék ereje. S ha a kettő egy nevezőre, jut, meg kell változnia az élet formájának. Az utópiák addig utópiák, míg az egyensúly az erősek és a gyöngék között helyre nem áll. De az utópiák már nem utópiák, ha az erős már nem erős, a gyenge pedig már nem gyenge. A történelem érdekesen tesz arról tanúbizonyságot, hogy az erősek a gyengék között gyengülnek, a gyengék pedig az erősek között megerősödnek. Elmúlt a történelemben a vezérek kora. Elmúlt a császárok és a királyok, mint a legkiválóbbak kora. De elmúlt a rabszolgaság is. El a hűbériség is. Felszabadult a röghöz kötött nép is. Felvirágzott a városi polgárság is. Ledőltek már a falak mind a társadalom osztályai között. A munkásság egy asztalhoz ül a munkaadóval. A tőke rabszolgasága is összeomlott. És végül elhangzott Wilson minden ábrándokat szétoszlató kijelentése: «Európa a jelen órában egész testében rázkódik, mert észreveszi, hogy államférfiainak nincsenek látomásaik és csak a népeknek van látnoki erejük». A világháborúban megdőlt négy császárság. Új köztársaságok keletkeztek. Az erősek tehát nagyon megfogytak és a gyengék helyeikbe léptek. De a megmaradt erősek sem erősek. Sem Anglia, sem Franciaország már nem a régi országok. Viszont Oroszország, Németország, de főleg Olaszország új erőre kapnak, új jövő elé néznek. Amit felülről lefelé a hatalmasok nem csináltak meg, azt megszervezik alulról felfelé a gyengék. Amit a hatalom, a gőg és a gazdagság nem teremtett meg, azt létrehozta a gyengeség, a szerénység és a szegénység. Ne csodálkozzunk ezen. Az élet jellemző vonása a változás, de a keletkezés és a célhoz jutás közé eső fejlődés és kibontakozás története hosszadalmas, sokszor évszázados. Vannak ugyan a természetben is hirtelen kirobbanások és kialakulások is, de csak ritkán. Az élet rendszerint lassú lépésekkel és finom átmenetekkel dolgozik. Azért oly hosszúak a korszakok. Azért múlnak el századok, míg egy korszak, mint egy új lépés, a történelemben kialakul. Az új civilizáció, amely felé haladunk, új hatalmas lépés. Lefolyásának ideje beláthatatlan.
Megvalósulása pedig annál ködösebb, mennél szomorúbban végződött az előbbi korszak. Az előbbi pedig zsákutcába jutott. Befejezetlen. Kialakulatlan. Amit akart, csődöt mondott. Épp azért a jövőnek előbb jóvá kell tennie a múltat s csak azután haladhat előre. Az életnek valami kibontakozást kell találnia és csak azután élheti a maga formáját. De milyen legyen ez a kibontakozás? Nehéz megmondani. Ahány író, annyi a vélemény. Mert hiszen e téren a képzelet és nem az ész a jövő művésze. A képzelet pedig szabadon csapong. Az én képzeletem is csak kulcs a nehézségek megoldására. Sorra veszem ugyan újból mindazokat a tévedéseket, amelyeket elkövettünk és keresem a megoldás kulcsát. Ez az eljárás pedig inkább az utópiák vonalvezetését követi, mint a tapasztalatok útmutatását. Az ész győzelme. Térjünk ismét vissza a helyes észhez! Nem utópia ez? Lehet-e a helyes észhez visszatérni? Az újkor főelve: minden dolog mértéke az ész. Az egyéni ész. Nem az általános, a feltétlen, a személytelen ész. Az újkor ugyanis annyira kihangsúlyozta az egyéni ész fenségét, hogy az ész többé már nem általános ész, nem egyetemes ész, hanem merőben alanyi ész. Az összes bölcseleti rendszerek az egyéni ész gyümölcsei, az alanyi ész alkotásai. Az ösztönös akarat bölcselete szintén a feltétlen ész tagadása és az egyéni ösztönök megdicsőítése. De hagyjuk most a bölcseletet. Egyelőre szögezzük le, hogy ész az újkorban talán csak a matematikában egyetemes mérték, csak ott személytelen, az életben ellenben túlságosan személyes. Az eredmény pedig? Az ész nem úr, hanem szolga. Mégpedig gonosz szolga. Hízelgő szolga. Aljas szolga. Az ész nem eszeskedik, hanem esztelenkedik. Nem az igazságot keresi, hanem a te kedvedet lesi. Nem azt mondja meg, mi a feltétlen igaz, hanem azt, mit akarsz feltétlenül, hogy igaz legyen. Az észnek nem ez a természete. De az újkori gondolkodás így alakította ki az észt. Az ész új természetet vett magára, amelyet nehezen vet majd le. Ennek a fényes bizonysága a XIX. és XX. századi története a világháborúval együtt. A világháborúval együtt. Mert a legnagyobb esztelenkedés a világháborúban robbant ki. A legnagyobb igazságtalanságot a világháború nemzette. És a legnagyobb szégyen az embert a világháború folytán érte. Az ember esze azóta nem tért magához. A világháborúban, sőt ma is az ész mindent elkövet, hogy az esztelent eszesnek tüntesse föl. Mindenféle bizonyítékot felhozott, hogy a leghallatlanabb igazságtalanságot az igazság mezébe öltöztesse. Még az idealizmus fenségében is ragyogott, hogy a legrútabb önzést és anyagimádást a szent lelkesedés és a nemes célok fényében ragyogtassa. A világháború elmúlt, de megmaradt az esztelenkedés. A bűnösök tudják, mit tettek? De az ártatlanok is tudják, mi történt velük. A bűnösök tudják, hogy
fából nem lesz vaskarika, de az ártatlanokkal feltétlenül el akarják hitetni, hogy fából lesz vaskarika. A bűnösök tudják, hogy amit ők kívánnak az ártatlanoktól, az természetellenes, az öngyilkosság, de az ártatlanok is tudják ezt és minden módon tiltakoznak. A hazugságnak ez nem tetszik. Ha az ártatlanok azt mondják, nem leszünk öngyilkosok, akkor ők a bűnösök. Ha azt mondják, öngyilkosok leszünk, akkor meg nem hisznek nekik és akkor is ők a bűnösök. Nem lehet béke, míg az ész nem foglalja el trónját. És míg korunk a bolondját járja. De az ész nem foglalhatja el trónját, amíg a földön az igazságtalanság meg nem szűnik. Viszont az igazságtalanság csak akkor szűnik meg végleg, ha a bizalom is helyreáll a lelkek között. De mikor jön el a bizalomnak az ideje? Az első lépés ezen úthoz a helyes látás és értés. Az észnek világosan kell látnia, hogy esztelenkedett. Világosan kell látnia, hogy az esztelenséget már úgy megszokta, hogy szinte második természetévé vált. Az ész ismerje meg, hogy már az akarat rabszolgája. Stat pro ratione voluntas. Az akarat foglalta el lelki életében a kocsis szerepét és nem a belátás. Az ész úgy rendezkedett be, hogy parancsoló gazdája hangjára figyel és nem világos látására. Nincsenek elvei. Elvei az akarat elvei. Már annyira elvtelen, hogy mindenkor képes kényelmetlen elveitől megszabadulni, ha gazdája óhajtja. Képes saját elveiben megkeresni a kivételt és azután nevetve vallani, hogy a kivétel csak a szabályt erősíti. Ha kivételes elvek voltak «háborút folytatunk a háború ellen», «háborút a békéért», «háborút az örök békéért». A tiszta ész népe, Franciaország, nem látja, hogy egész politikája észellenes és épp azért a népek természete ellen való és békeellenes. Nem látja, hogy eszét nem a béke, hanem a háború mozgatja. Ravasz politikájába a gondolatok erejét éppúgy bekapcsolta, mint az ágyúkat. S a gondolatoknak éppúgy kell ölniök, mint az ágyúknak. Ölniök kell a lelkeket, ölniök századokon keresztül, ha azt a francia érdekek kívánják. De ezt mi már látjuk. S az egész világ látja. A bűnös átka sokszor, hogy csak egyedül nem látja szándékainak és céljainak lehetetlen kiteljesülését. Esztelenséggel azonban soha nem jutunk a béke világába. Évtizedek meddő kísérletei bizonyítják, hogy az esztelenség útja nem a népek békéjének útja. Nem is a kultúra útja. A sziszifuszi munka a bizonyíték, hogy a történelmet ez a munka sem viszi előbbre, sőt visszasüllyeszti a barbárságba. Párkák módjára szövünk-fonunk. És amit esztelenül megszövünk, azt újra le kell bontanunk. Az esztelenségen nincs áldás. Az esztelenség nem termékeny. Mert az esztelenség nem a szellem mélységeiből ered, hanem a gonosz szenvedélyekből. Az első utópia tehát térjen vissza az ész rendeltetéséhez. Tartson az ész önmagával nagy lelkiismeretvizsgálatot és lássa be, hogy rossz útra tévedt. Természete ellen működik. Lássa be, hogy hivatásánál fogva ő nem becstelen mindenes, hanem úr. Célja nem a hazugság, hanem az igazság. És az ész, ha négy szem között és őszintén beszélünk vele, meg is mondja, mi az
igazság? Megmondja személytelenül, megmondja minden hízelgés nélkül. Az ész, ha természetét követheti, se nem rabszolga, se nem képzelődő hólyag, hanem az igazság harsonása. Az ész műhelye bonyolult és finoman felépített műhely. Lelkiismeretes munka és nagyszerű gyümölcsök kerülnek ki onnan. Rendelkezésére áll, mint csodálatos és bővizű tartály, az ösztön is a sokféle képességgel és rátermettséggel, amelyek mind az ész szövőszékén és malmán keresztül alakulnak ki gondolatokká, rendszerekké, igazsággá, tudománnyá és szépséggé. De az ész maga mégsem elegendő. Bár az emberi természet harmóniában van a mindenséggel, az észnek ezt a harmóniát látnia kell. Bár az egész természet erői az emberi természetben virágzanak ki, ezt a nagy gazdagságot önmagunknak is látnunk és erőnkkel élnünk kell. Tudnunk és hinnünk kell, hogy mi a külvilágból annyit ismerünk meg, amennyi a külvilágból mint lappangó energia bennünk is van. Tudnunk és hinnünk is kell, hogy ösztönünk is annyit jelent, hogy annak valami kívülünk a térben és időben megfelel és azt mi ösztönünkkel érezzük és eszünkkel felfoghatjuk. De minderről feltétlenül meg kell bizonyosodnunk, hogy bizalmunk teljes legyen. Épp azért nem elég eszméinkben gyönyörködnünk, hanem az eszmék értékét megfelelően le kell mérnünk. Látnunk kell, megfelelnek-e azok a valóságnak vagy sem? Pusztán észlények-e azok vagy a természetben is gyökeredzenek? Ó, az eszmék éppúgy alkotó hatnak, mint robbanthatnak. Éppúgy táplálhatnak, mint mérgezhetnek. A természetet éppúgy nemesíthetik, mint megronthatják. Egy évszázadon át romboltak a hamis liberalizmus eszméi, az áleszmények, az uszító jelszavak és féligazságok. De eljött az idő és a tapasztalat fénye mellett kitűnt roppant romlottságuk és a történelmet félrevezető jellegük. Sajnos, a valóságra későn ébredtünk. Sajnos, az igazság akkor tűnt ki, amikor már társadalmi osztályok is elpusztultak és tízmillió ember a csatatereken vérét vesztette. Hadd szakadjon hát szét a fátyol és ismerjük meg azt a vadállatot, amely az az eszmék fátyolába elbúvik. Kisebb veszedelem, ha az ember nyíltan vadállat, mintha hazug és beteges idealizmussal és megtévesztő jelszavakkal kendőzi brutalitását, kegyetlen állatiságát. Itt az idő, hogy az ember gondolatait állandóan szembesítse a tapasztalattal és megfürössze a tények tiszta vizében. Itt az idő, hogy az ember visszatérjen a nemes észhez és az ész természetéhez és elszakadjon a hazugságtól, a szenvedélyektől és a beteges céloktól. Borzasztó emberi nyomorúságok nyitották ki szemeinket. Most már látjuk, hogy a gondolat is jó meg rossz elem, amely, ha behatol az emberbe, át meg átjárja lényét és vagy fejleszti, vagy szörnyeteggé süllyeszti őt. Már eleget voltunk szörnyetegek. Legyünk tehát emberek. Igazi emberek.
De nem utópia ez? Leszünk mi még valaha eszes lények? Utópiában az emberek majd mindent elérhetnek, hogy az ész felszabaduljon a szenvedélyek, a gonosz ösztönök és főleg a szeretet és a gyűlölet elvakító hatalma alól. Utópiában éppúgy fognak ügyelni a szellemi légkör tisztaságára és szellőzésére, mint a szoba levegőjére és a tüdő tisztaságára. Utópiában lehull szemeinkről Maya leple és egymásban önmagunkat fogjuk látni és szeretni. Utópiában a nemzet és az emberiség fogalma nem ellentétesek, hanem egymást kiegészítők. Amint nem élhetünk családon és nemzeten kívül, éppúgy nem fejlődhetünk az emberiségen kívül. Utópiában nemcsak a nap és a levegő, a két éltető elem közös, hanem az egész föld mindnyájunk közös birtoka. Utópiában az ész felszabadul rengeteg téves nézettől, intézménytől és szenvedélytől, viszont fellobognak az ész ősi és tiszta erői, amelyekkel igazán láthatunk, érthetünk és boldogulhatunk. Utópiában borzadva nézünk vissza arra a korra, amidőn az ész, mint gonosz mindenes, természetellenesen esztelenkedett és szégyennel arcunkon utasítjuk vissza a múlt gonosz emlékeit. Utópiában iskolapéldák alakjában mutatják be az ész ellen elkövetett bűnöket. Elbeszélik, hogy az érdekék, a gőg és a gyűlölet mint kötötték le körükbe és mint hajtották zsoldjukba az észt. Elmondjuk, hogy az ész mint hízelgett ezeknek a kis szörnyetegeknek. Mint öltöztette fel őket az idealizmus, a szeretet, a hit, a szabadság és a társadalmi nagylelkűség színesnél-színesebb ruháiba és mint tévesztette meg ilyképp az igaz emberek lelkét. Utópiában senki sem lesz oly esztelen, hogy az ész törvényeit kétségbe vonja és az ész szerkezetének működésébe bolondul belenyúljon. Sőt a logikusok, az ész természetének kutatói az ész potenciális erőit is igyekeznek felajzani és kifejleszteni. Utópiában nemcsak a növényeket és az állatokat tökéletesítik, hanem elsősorban az ész lappangó és szunnyadó erőit virágoztatják ki. Utópiában nem beszélnek az intellektualizmus túlzásairól, sőt mindent elkövetnek, hogy az eszességet a működés legmagasabb fokára feszítsék. A bölcselet megtérése. A látó elborzad a bölcselet eltévelyedésén. Szörnyű felelősség terheli a bölcseletet is a múltban és a jelenben. Szomorú embersorsok jelzik a rossz bölcselet útját. Vissza kell térnünk a helyes bölcselethez, ha jobb sors után epedünk. Rossz bölcselet! Miért rossz a bölcselet? A bölcselet az ész legmagasabb erőfeszítésének kicsillanása. Hirtelen születik, mint pillanatnyi megvilágosodás. Egyszerre jön, mint teljesen tiszta látás. Megérkezik, mint váratlan, de kedves vendég. Ezek a különös körülmények adnak a bölcseletnek egyéni és alanyi értéket. Természetesen a bölcseletet tanulni kell. Fáradságos út a bölcselő útja. Fáradságos, mint minden
mesterség! De mesterség nélkül nincs művészet sem. Tanulás nélkül nincs tudomány sem. Amikor eljő az idő, hogy a mesterség már második természetünk, akkor kezdődik a művészet, az igazi tudomány és az igazi bölcselet. Akkor fények tűnnek föl a lélek mélységeiből. Akkor gondolatok csillannak föl ösztönös és hajlamos természetünkből. Akkor megszólal a mi igaz hangunk és mi «mi» vagyunk. Akkor kezdjük el énekelni a magunk dalát. Akkor mondjuk el mindazt, ami bennünk szunnyad. A tanulmány és a mi még sem függetlenek egymástól. A tanulmányoktól, a mesterektől függ, miképp alakul ki a «mi». Jó mesterek jó utakat vágnak ki bennünk. A rosszak rosszakat. A tanulmányok, a mesterek a mi lelkünk alakítói s mi az alakuló alanyok. Az újkor szakított a régi bölcselettel és rossz útra tévedt. Ezt már tudjuk. Az újkor szakított a régi bölcselettel és zsákutcába jutott. Ezt is sajnosan érezzük. De lesz-e erőnk a rossz bölcselet hínárjából végleg kilábolni? Tudunk-e okulni századok tévedéseiből? Kivillan-e lelkünkből az egészséges meggyőződés, hogy az egész újkori bölcselet út a sötétbe, a zuhanásba és nem a magasságokba? Gondoljuk csak végig még egyszer a lidércfények csábításait. A pozitivizmus, a materializmus, a szenzualizmus, a naturalizmus bezártak az anyag kalickájába és elzártak a szellem fényétől és melegétől. Előmozdíthatták-e ezek az igazi tudományt és főleg a szellemi tudományokat? Szó sincs róla! Sőt nemcsak a szellemet sorvasztották el, hanem az erkölcsi jellemet is. A túlzó idealizmus, a túlzó szellemhit viszont az anyaggal szemben csukták be szemeinket és érzéketlenné tettek az anyag és a természet iránt. Ne csodálkozzunk ezen. Az emberek szinte parancsszóra tudnak egyszer vakok, másszor süketek lenni, amint az épp kényelmes, sőt kellemes nekik. Avagy gondoljunk arra, mily förtelmes elv ez: Fölfalni vagy fölfalatni! És vajon a szabadverseny és a létért való küzdelem jelszavainak nem ez-e az értelme? És a szabadverseny és a létért való küzdelem nem falta-e föl a kisemberek millióit a törvényhozások pártfogása mellett? A liberalizmus és a demokrácia mérgei nem tették-e tönkre a XIX. és a XX. század szellemét? És a helyes bölcseletnek mégis mi volt a sorsa? Az, ami az észé és az igazságé. Mikor e sorokat írom, kapom az újságot és jóleső érzéssel olvasom Bethlen István gróf felolvasását a Hagyomány és a forradalom címen. Teljesen megegyezünk egymással, ő politikus és én filozófus. Ő történelmi, én bölcseleti szempontból nézem a múltat és a jövőt és egy az eredményünk. «A jelen, illetőleg a jövő kiábrándult a demokrácia és a bolsevizmus eszmevilágából és új eszmények felé haladunk, melyek hasonlóbbak a középkor gondolatvilágához, mint a letűnt korszakéhoz.»
Igen! Új világszemlélethez érkeztünk, amely folytatása és fejlesztése a középkornak. Igen! Új bölcselethez jutunk, amely továbbszövése a klasszikus görög és keresztény szellemnek. Ez a bölcselet forradalom és kultúra. Forradalom az anyagelvűség ellen és a szellem kultúrája. Forradalom a pantheizmus ellen és az anyag kultúrája. Forradalom a mechanizmus ellen és a gondviselő Isten kultúrája! Forradalom a pesszimizmus ellen és a szebb jövő kultúrája. Forradalom a szenzualizmus és a pozitívizmus ellen és a metafizikai valóságok kultúrája. Forradalom az erkölcsi nihilizmus ellen és az erkölcsi világrend kultúrája. Forradalom az osztálygyűlölettel teljes szocializmus ellen és az egyetemes szolidaritás kultúrája. Forradalom a pártállamiság jogrendje ellen és a nemzetnek a kultúrája. Forradalom az atheizmus és a nemzeti pogányság ellen és Krisztus elveinek a kultúrája. Forradalom a regnum hominis, az ember országának megzápult elmélete ellen és Isten országának a kultúrája. Ez a bölcselet nem egyoldalú! Elvei egyetemesek. Az egész világot átfogók. És örök. Épp azért ez a bölcselet egyetemes, átfogó és örök. Ez a bölcselet Isten és a világ bölcselete. A teremtő és a teremtmény szoros kapcsának bölcselete. Ez a bölcselet a szellem és a természet bölcselete. Ismeri a szellemet és a testet egyaránt. Ez a bölcselet szilárd alapja a tudománynak és kilátó, ahonnan az egészséges világnézetek nyílnak. Az egészséges világnézetek! Mert az igazság egy, de a világnézet sokféle. Az igazság minden körülmények között ugyanaz. De a világnézet a haladó idő, a történelmi fejlődés és az emberiség folyton felmerülő problémái szerint mindig más és más, de az ősi törzshöz, az igazi bölcselethez igazodó. Várom tehát, hogy ez a bölcselet valóban elfoglalja helyét. Várom, hogy ez a bölcselet, mely évszázados hagyományok termőföldjéből nő ki, behatoljon az emberbe és át meg átjárja lelkét. Várom, hogy ez a bölcselet, úgy amint XIII. Leó óta a pápák mind hirdették, átalakítsa az új civilizáció képét. Várom mindezt… Ha az ember csak ész volna! De az emberben gonosz ösztönök is élnek és a gondolatai is sokszor ezek szerint módosulnak. És ez a szörnyű baj! Mert ezek az ösztönök és a belőlük fakadó gondolatok megbolondítják az embert. Várom mégis a bölcselet újjászületését. Hátha nem utópia! Hátha a tudomány is ezt a helyes
bölcseletet emeli majd karjaira! Utópia! Utópia! Talán csak az ész utópiái! Akik ma utópiákat írnak, mint Babits és Wells, súlyosan sértik érzéseimet, lelkem egész beállít tását. «A pilótanő», a «Mi lesz holnap» írói oly távlatba nyitnak, amelyben nincs igazi szellemi élet, nincs igazi bölcselet, nincs magas szellemi lét. Babits álma örökös háború. Az állandósult háború. Babits esze csak a háborút és a pusztító gépeket szolgálja. Nincs semmi öröm, semmi boldogság az ő utópiájában. Nem gondolom, hogy valaki hisz neki. Az élet élni akar. Az élet hivatása a felfokozott, a kivirágzott élet. De örökké a föld alatt élni és harcolni, örökké a föld fölött élni és pusztítani, nem élet. Az ember sem nem vakond, sem nem sas. Az ember ember. Az ember anyag és szellem. Szereti az anyagot, de szereti a szellemet is. Meghódítja a természetet és meghódítja a szellemet is. Optimista és nem pesszimista. De Wells világa is egyoldalú. Álma az emberiség nagyszerű kibékülése és egy egyetlen világbirodalomba való egyesülése. De ez a világbirodalom kis elégítheti a testet, de nem a lelket. Boldoggá teheti az állatot az emberben, de nem a szellemet az emberben. Wells nem is ismer szellemet. Az anyag a szellem. Az anyag erői a szellemi erők. Wells birodalmában éppúgy nincs bölcselet, mint az állatok világában. Isten és lélek nélkül nincs bölcselet. De az ember értelme kitágulhat; szellemi erői a végsőkig felhangolódhatnak és akkor látja majd igazán a két legfőbb valóságot: a szellemet önmagában és az Istent a világban. Avagy a nagy emberek nem tudnak-e többet a szellemről és Istenről, mint a buták? Ősidőktől fogva a legkiválóbbak a szellem és az Isten legelhivatottabb látói. Minden bölcselet elpusztult, amelyik tagadta e két valóságot. Minden bölcselet el fog pusztulni, amely nem e két ősi valóságból indul ki. Utópiámban oly bölcselőket látok, mint Kelet nagy istenlátói. Utópiámban szent Ágoston, szent Tamás, Dante lelki testvérei járnak elől. Utópiámban XIII. Leó pápa Aeterni Patris körlevele a helyes bölcselet útjelzője. Utópiámban mindenki beismeri az újkori bölcselet szélsőségeit és eltévelyedéseit. Utópiámban az anyag és a szellem, a világ és az Isten ősi tények. Utópiámban végül az egész mindenséget mozgatja a szeretet. A tudomány építése. A tudomány fogalma megváltozott. A tudomány régen igazi tudás. Feltétlen igazságok birtoka. Örök eszmék rendszere. A tudomány a tudós lelkében szent meggyőződés. Nemes kincs. Elfogulatlan lelki meglátás. Kétséget kizáró lelki állapot.
A tudós eszménye mindig a mathematikai tudás. És ez helyes! A mathematika igazságait önzetlenül, előítélet nélkül és tárgyilagosan vallom. Önzetlenül. Nem érdekből. Előítélet nélkül. Érzelemmentesen. Tárgyilagosan. Alanyi jellememtől és vágyaimtól függetlenül. A mathematikában nincs hit; egészen az ész alkotása. A mathematikai igazságok nem függenek akaratomtól. A mathematika elemei mind pontosak, egyetemesek, körülhatároltak és zártak. A mathematika alapjai szilárdak, rendíthetetlenek és törhetetlenek. A mathematika az ész gyümölcse. Észből ered és ésszel maradék nélkül felérthető. Minden más tudás az észből és még valami másból ered. Csoda-e, ha minden tudós úgy szeretne tudni, mint a mathematikus. Ez azonban utópia. Utópia tárgyánál fogva és utópia az ember természeténél fogva. Minden más tudomány tárgya ugyanis független az észtől. A természetet pl. nem az ember teremtette. A történelmet a haladó idő bontogatja ki. A szellemi tudományok a sokféle szellem alkotásai. Amit az ember nem maga teremt, azt maradék nélkül nem is ismerheti meg. De az ember természete sem alkalmas arra, hogy maradék nélkül ismerjen. Minden tudás véges és minden igazi tudós szaktudós. A tudós és szaktudós korlátai az a szak, amelyet művel. De az ember nemcsak ész, hanem szív is. Nemcsak gondolatai, hanem érzelmei is működnek. Sőt ezek egymásra hatnak. A gondolatok érzelmeket váltanak ki, az érzelmek pedig gondolatokat. Olykor a gondolat megelőzi érzelmeinket, máskor meg a szív, az érzelmek sejtve látnak és tudnak. Sejtenek olyant is, amit az ész még semmiképp nem pedz. Különös lény az ember. A szívnek és a gondolatnak egymásra hatása szüli az előítéletet, a tiszta tudás ellenlábasát. Mert a szív nemcsak előre világít, hanem veszélyes és ingadozó fényével meg is téveszt. És mennél gyengébb a tudásunk, annál erősebben hat és csalfán megtéveszthet a szívünk, annál nyomasztóbb az előítéletünk. Az előítélet megöli a tudást. Évszázadokon keresztül hittünk az észben és a tudásban. De évszázadokon keresztül ágaskodott a szív is az ész ellen és iparkodott az ész fölé kerekedni.
Évszázadokon át az ész győzött, de évszázadok óta a szív is győz az észen. Mikor a tudós és bölcselő kételkedni kezdett az ész erejében, győzött a szív ereje. Mikor a tudós és a bölcselő kimondotta minden dolog mértéke az ember, akkor a szív értékelése győzött az észen. Állításomat a történelem is igazolja. Kezdetben csak a bölcseleti rendszerek tagadták a feltétlen igazságokat. A XIX. és XX. században pedig már a tudósok is csak feltevésnek vallották a tudást. Végül a pragmatista bölcselők és tudósok kimondották, igaz az, ami hasznos. Ez a tudás sírja. Ettől az időtől kezdve nem csodálkozhatunk azon, ha a tudós is a hasznot keresi. Ha az igazságot a haszonért műveli. És ha a haszonkeresés az igazság helyett az igazságtalanság védelmére és ápolására csalogatja az észt. Minden időben voltak szofisták és minden időben voltak csalárd tudósok. Minden időben voltak bűnösök és minden időben voltak bűnös tudósok, akiket a közszellem megfertőzött és a bűnösök mellé állottak. Minden időben voltak mértéktelen vágyak és minden időben voltak a szív vétkes hajlamait igazoló tudósok. Minden időben élt a luciferi szellem és minden időben szolgáltak Lucifernek a tudósok is. Hiú az ember és hiúsága is mindenre készteti. Kevés ember, sőt kevés tudós képes a közszellemtől függetlenül élni. És van-e gonoszabb valami a közszellemnél? Mikor a háború kitört, a közszellem leigázta az összes tudósokat. Mindegyik védte pártja igazát, szíve hajlamát, érdekei javát. Mikor a háború kitört, sőt azóta is, a tudomány nem az építés, hanem a rombolás szolgálatában áll. A fizika, a kémia, az élettan és minden tudós a jövő háborút lesi és a gyilkos fegyvereket gyártja. És mégis tarthat-e ez örökké? Észre tér-e valaha a tudós és ismét eszesen fog-e dolgozni műtermében és íróasztala mellett? Vagy utópia-e azt várni, hogy a tudós a tiszta igazság műhelyébe vonul vissza? A jövőt senki se látja. De szebb jövő csak akkor nyílik, ha az ember egész lelkivilága átalakul és a tudós lelke is a tudomány eszményéhez fordul. A tudomány azonban akkor sem lehet az újkor tudománya. A tudós sem lehet az újkor tudósa. Vissza kell térni azokhoz az időkhöz, mikor a tudomány valóban tudomány volt és nem feltevés. Az igazság igazi igazság volt és nem vélemény. A tudós pedig vallotta, hogy tudománya feltétlen és örök. Meggyőződése pedig szilárd és rendíthetetlen.
Ez az idő pedig akkor volt, amikor a tudós tudott és akart fogalmakat alkotni úgy, mint Szókratész, Plátó és Arisztotelesz. Tudott fogalmakból feltétlen ítéleteket szőni és ítéletekből pedig következtetés útján más igazságokat levezetni. Ez volt az igazi mathematikai módszer. Mert ami a mathematikában a szám, az a tudományban a fogalom. Amilyen körülhatárolt és zárt a szám, éppolyan jegecesedett és kialakult a fogalom. Nem lehet a számok világában egy számba sem mindent belefoglalni. Nem lehet a tárgyak világában sem egy fogalomba mindent beleönteni. Ámde a szám a sokaságnak egy zárt része. Éppúgy a fogalom is a tárgy gazdagságának egy lehatárolt része. A szám kisebb és nagyobb. A fogalom is szűkebb és tágabb. A szám a végtelenbe futó mennyiségnek egy töredéke, de igazi töredéke. A fogalom a rendkívül gazdag valóságnak eszünk kanalával kimerített kis tartalma, de valóságos tartalma. A végtelen ész, Isten, nem gondolkodik számokkal. A véges ész számol és számokkal igyekszik a végtelen felé. A végtelen ész, Isten, nem gondolkodik fogalmakkal sem. A véges igyekszik a végtelenséget a fogalmak kanalával kimeríteni és összefoglalni. Ha az ember számok nélkül mérhetne, isteni esze volna. Ha az ember fogalmak nélkül értene, akkor mindent okoskodás és következtetés nélkül csodás szellemi látomásban értene. Aki így gondolkodik, az nem kételkedik. Aki így gondolkodik, minden megismerésben az igazság egyegy részét, valóságos részét látja és örül annak, amit lát. Aki ellenben kételkedik, az azt mondja, mi ez, ahhoz képest, amit nem látok és tudok, és fanyarul továbbáll. Az én tudásom részről-részre halad az egész felé. A kételkedő ellenben megveti a részt és nem halad előre. Isten akar lenni! Egyszerre mindent látó és érté és mivel ez nem lehet, vaksággal veri meg önmagát. Jó, hogy a kételkedő bölcselő magára marad — legalább is a gyakorlatban. Jó, hogy a kételkedő tudós sem veszi komolyan önmagát —- legalább is a mindennapi életben. Ha komolyan venné, letenné a tudomány fegyvereit és nem dolgozna.
Nagy baj, hogy a tudós elszakadt eszményétől, az önzetlen tudástól. Nagyobb baj, hogy a tudós tudományát az igazság ellen fordítja. De legnagyobb baj, hogy a tudós tudományát az emberi élet pusztítására használja. Eljönne az idő, amikor mindez megváltozik. Eljönne a kor, amidőn a népek vezetői és maguk a népek visszatérnek az igazsághoz, egymással kibékülnek és egymásnak többé nem hazudnak. Utópia-e, hogy egyszer ismét szent békében és az igazság fényében fogunk élni és a tudós eszét oly önzetlenül fogja a tudás céljára fordítani, amint az államok is pénzüket a társadalom boldogítására fogják felhasználni. Vagy mindez csak illúzió? Utópia? Inkább élek illúziókból, mint illúziók nélkül. Utópia nélkül az élet halál, a jövő pokol, az ember pedig szörnyeteg. Őszintén hiszem és vallom tehát, hogy az igazság és a tudomány nem lesznek mindig rabszolgák. Az emberek nem fognak egymásnak mindig hazudni. A kétszínűségnek és a becsapásnak vége lesz. S akkor a tudomány is visszatér otthonába és boldogan elmerül a kimeríthetetlen valóság őszinte, igaz és gyümölcsöző feltárásában. Aki hisz az emberiség haladásában, az hisz az én utópiámban is. És hiszek abban is, hogy a gépkorszaknak is vége lesz és nem tesznek majd különbséget a tiszta tudományok és az alkalmazott tudományok között. Az eszmék és a valóságok között. S nem bénítják meg a lélek egyik részét, a másik javára. És én hiszem, hogy a tudományos munka majd ismét csak a tudásra céloz és közömbös marad az iránt, tetszik-e vagy nem tetszik-e a tudás, amelyeket a tudós alkot. És én hiszem, hogy az ész nem fog hízelegni a tudatlanságnak és az alsóbbrendűségnek, mintha ezek volnának valami misztikus és ösztönös bölcsességnek a forrásai, hanem a magasságokba néz, ahonnan minden fény ered. De én azt is hiszem, hogy az ész többre képes, mint amennyit jelenleg mutat. Hiszem, hogy mennél több titkot fedezünk föl a természetben, annál több új képesség lángol föl bennünk is. Mert a világ gazdagsága kívül, jel arra is, mi rejlik még az emberen belül. Sőt én ennél is többet hiszek. Én csodálattal tapasztalom, hogy az ember teremtő kíváncsisága és érdeklődése egyre jobban elfinomul; a durva anyagon túl az elektronokhoz, subelektronokhoz és a sugarak világához simul és ki tudja, ki látja, mily bámulatosan kitágul? Ez pedig engem meggyőz arról, hogy az emberi agyban, illetőleg a lélekben még igen gazdag bányája van a láthatatlan és érzékeinken túl eső világhoz alkalmazkodó fogékonyságoknak, megérző csápoknak és megfogó szellemi ujjaknak és eszközöknek. De arról is meg vagyok győződve, hogy maga a lélek is, mint szellem, még bámulatos erőket rejteget magában, amelyeket föl kell fedeznünk. És mi még sok mindent fogunk kívül és belül napvilágra hozni, amiről ma sejtelmünk sincs. És ha kibányásszuk a lehetőségeket, amelyek a világban szunnyadnak; és kibányásszuk a lehetőségeket, amelyek bennünk alusznak, akkor sokkal magasabb életszintre emelkedünk és boldogabbak is leszünk. A szellem felhangolása.
«Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni» — kesereg Ádám! Csak az a vég! Babits ábrándjainak a vége! Csak az lenne szebb! Csak az a vég! Wells és társainak vége! Csak az volna szebb és eszményibb. Sem a kialvó nap jeges sugarai, sem az örökös harc állattá durvító állapotai, sem az anyagelvűség lelket hervasztó gondolatai nem zökkentenek ki meggyőződésemből, az én utópiámból. Csodálatos lény az ember. Kezében az anyag szinte már lélekké finomul és ő maga mégis állattá durvul. Az anyag erővé anyagtalanodik; az erő, a szellem pedig anyaggá vastagodik. A láthatatlanokba pillant be s magát csak látható alakban fogja meg. Imádja a gépet és lerombolja a gépészt. Lelkesül a magas kultúráért és megveti a kultúra lelkét. Évezredek folyamán érzékei, okoskodó esze, bölcs értelme egyre magasabb fokra fejlődnek és ő magát egyre alacsonyabb szintre süllyeszti. Az állatot embernek becsli, önmagát meg mint állatot, megveti. A lélek és a lélek erői emelik ki az ősi egyszerű állapotból korunk kultúrájának magaslataira és mikor e csúcsokról körültekint, szinte elszédül isteni erejétől. Viszont ha magára néz, az állatnál is butább állatot lát önmagában. Azt hiszem, hogy az ember fejlődése folyamatos. Vége beláthatatlan. Lépésről-lépésre felfelé ívelő. Ha előre nézek, lelkem fénylő szemei az ismeretlen ködbe vésznek. Ha visszatekintek, áttekintem a roppant utat, amelyet már megtettem. Mit jelentenek a lépcsők és a hágcsók hosszú utunkban? Mit jelentenek a lépcsők és a hágcsók a szellem ívelésében? Ménnél feljebb megyek, annál tisztább légkörbe jutok. Annál messzebb látok. Annál jobban érzem a mélységet is mögöttem. Mert határtalan az űr előttem és roppant szédítő a mélység alattam. S a tér és a mélység kiszélesítik és elmélyítik gondolataimat. Lelkem fölfelé tágul, lefelé mélyül és egész lényem fokról-fokra felhangolódik. Szent Pál mondja, mikor gyermek voltam úgy gondolkodtam, mint a gyermek; úgy éreztem, mint a gyermek és úgy cselekedtem, mint a gyermek. Mikor férfiú lettem, úgy érzek, gondolkodok és cselekszem, mint a férfi. Amint gyarapodunk korban, úgy gyarapodunk testben és lélekben is. Észrevétlenül növekedünk testben és észrevétlenül emelkedünk lélekben. Elveszítjük a gyermeknek, a kamasznak vonalait és formáit. Elveszítjük a lelki éretlenségnek bélyegeit és nyomait. Mindezt zajtalanul és lesen kívül. Belülről emelkedünk, tisztulunk és fejlődünk. Szakadatlanul felhangolódunk.
Igen magas ma az emberi lélek hangja. Igen tiszta ma az emberi szellem látása. De tökéletesek mégsem vagyunk. Csak útban a vagyunk a még magasabb felhangolások iránt. A hangnak van magassága és színe. A magasság erő, a szín szépség. A lélek magassága a lélek ereje, színe a lélek szépsége. A lélek magassága az elméleti és a gyakorlati tudományok. A lélek színe a vallás, a költészet, az irodalom és a művészet. Magasság szín nélkül nem szép. Szín magasság nélkül nem zengő. Magasság és színesség összetartoznak. Vannak utópiák, amelyek a lélek színeit kioltják. Vannak utópiák, amelyek a lélek magasságait zuhantják. Az én utópiámban a kettő mindig együtt halad. A kettő együtt hangolja a lelket. És én vallom, hogy az ember nem torzul eszkimóvá, nem butul géppé, és nem aljasodik vakonddá a földben. Az ember halad előre… a magasságok felé… az egyre zengőbb felhangolások útján. Új életformák. Az életformák is folyton változnak. A demokrácia a XIX. és XX. század nagy vívmánya. A népies önkormányzat ma a haladó politikus életeszménye. A nép azt hiszi, hogy sorsát ő maga intézi. Az állam pedig arra törekszik, hogy minden kormányzatot önmaga végezzen. A tudós a legszebb elgondolásokat veti a papírra. Az élet pedig a legszebb elgondolásokat is mellőzi. A tudomány eszményi, erkölcsös, igaz lelkű egyénekkel dolgozik. A tudós elméjében a polgár igazán polgár. Ismeri kötelességét. Tudja, mi a demokrácia? Tudja, mi az állam? Tudja, mik az államnak és önmagának az érdekei? Tudja, hogy ő nemcsak békében, hanem háborúban is; nemcsak befelé, hanem kifelé is valóban intéz, határoz és dönt. Őtőle függ úgy a saját, mint az állam jósorsa. Tehát kötelességét lelkiismeretesen teljesíti. Ez az igazi népies önkormányzat. Népuralom. Az életben azonban minden másképp esik. Az életben a polgár jelleme más. Hegel mondotta: «A közönség az állam az a része, amely nem tudja, mit akar?» A polgárság az életben igen alacsony színvonalú. A legtöbb és talán a legerkölcsösebb polgárnak semmiféle jogi ismerete nincs. Nem tudja, mik az élet uralkodó kérdései? Mitől függ az állam boldogsága? Mily irányban fejlődik az emberiség? Nem tudja még saját helyzetét sem
megszilárdítani. Nem képes foglalkozásában egyedül boldogulni. A polgárság bonyolult összetételű. Más ugyanis a tisztviselő, más a földmíves, más az iparos és más a kereskedő. Mindezek érdekei nagyon surlódnak egymással. A súrlódásokat csak bölcsességgel lehet elkerülni. Az osztályok között az egyensúlyt csak bölcs egyeztetésekkel lehet megóvni. A polgárok továbbá élelmesek és nem élelmesek. Az élelmesek az élhetetlenek fölé igyekeznek kerülni. Végül vannak politikus polgárok és nempolitikusok. Az előbbiek hamar az élet csúcsára kapaszkodnak. Ők a hangadók. Az irányítók. A népies önkormányzat is csak így kormányozza önmagát. Államférfiai képviselik a kormányt. A népét pedig a kormányzatban az általános és titkos választói jog alapján megválasztott képviselők helyettesítik. A parlament az a ház, ahol a képviselők a nép sorsát eldöntik. Ott beszélik meg közös ügyeiket. Ott győzik meg egymást érvekkel. Ott nyílik ki az igazság! Legalább így kellene lennie. A népnek így kellene önmagát kormányoznia és saját sorsát intéznie. Sajnos, a gyakorlatban ez nem sikerült. A gyakorlatban nem mindenki érdeke győz, hanem az erősebbeké. Az életben nem a nép akarata érvényesül, hanem az ügyesebbeké. Az egyenlőség jelszava dacára is az osztatlan és egyenjogú nép részekre oszlik és uralkodó és szolga osztályra bomlik. A gyakorlatban a demokrácia igazi urai a szavazatok ügyes kezelői, a kortesek, akik értik a népakarat meghiúsításának a mechanikáját a választások küzdőterén. A gyakorlatban minden demokrata államban a népakarat csak látszat és nem valóság. A demokrácia az uralkodó rétegek álarca és nem az egész nép hű képe. A gyakorlatban a nép érzi is, hogy a «közérdek» nem az ő érdeke s hogy az intéző államférfiak kiesnek az ő ellenőrzése alól. De ezt csak érzik és nem tudják. Nem tudják, mert a tényeket hűen nem ismerik. Nem tudják, mert az elégedetlenek nem ismerik saját erejüket. Nincs közöttük szoros együttműködés sem. És végül azért sem tudhatják, mert az uralkodó réteg megszervezi önmagát és ők irányítják a közvéleményt. Azé a közvélemény, akié a papság, a tanítóság, a sajtó és az irodalom. Azé a közvélemény, aki nemcsak az észt, hanem a szíveket is hatalmába keríti. A tudást ők ügyesen elegyítik érzelmi indítóokokkal. A felvilágosítást, a propagandát szórakoztatással és mulatságokkal. A sajtó, a mozi, a rádió, a színházak mindmegannyi érzelemfűtő intézmények. És az ilyen rákényszerített értelmi és érzelmi benyomásoknak az eredménye az a tömeglélek, amelynek tudatlan, indulatos és szeszélyes munkálkodását az igazi kormányzók nem dicsérik, sőt ezekből bizonyítják, hogy a nép képtelen magát kormányozni, ők a népet nem akarják felnevelni, ellenkezőleg elnevelni — saját érdekükben. A XIX. és XX. században így járt el a liberalizmus, így az individualizmus és a kapitalizmus.
A szabadság álszabadsággá fajult a demokráciában. Az egyén felmagasztalása az egyén elaljasodásává torzult. És végül a tőke a munkást munkásrabszolgává silányította. Csak ott van demokrácia, ahol igazi szeretet honol. De hol a szeretet? Talán a szocializmusban? A proletárok gyűlölik egymást. Az öntudatos proletár megveti és nem karolja fel a rongyos proletárt. Talán a kommunizmusban? Vajon van-e a GPU-ban szikrányi szeretet? Hiszen halomra lövi sorstársait, elvtársait. Mindezt futó pillantással vetettem a papirosra. És most kérdem, az új népies kormányzat, a nemzeti szocializmusáé a jövő új élet formája? Nehéz ezt előre látni! Tagadhatatlan, hogy a múlt szelleme átnyúlik az újba. A múlt intézményei a jelenben is hatnak. A formák változékonyak és a körülményekhez alkalmazkodnak. S a jövő is csak a múlt, de új ruhában. A szocializmus nemes gondolat, de a formája sivár és ellenséges. A demokrácia nemes eszmény, de formája eltorzult. A liberalizmus életet tápláló elv, de az elv beszennyeződött. Mindezek a gondolatelemek élnek a nemzeti szocializmusban is, a jövő népies életformájában. De hogyan fognak kialakulni? A XIX. század demokráciája kiskorú egyének életét rendezte. A nép nem tudta céljait. Nem ismerte a lelkében pihenő erőket és képességeket. Nem tudott élni azokkal a jogokkal, amelyet a demokrácia neki adott. A nép ösztönösen küzdött életéért és jogaiért, de azokat a jogokat alkalmazni képtelen volt. Sem barátai, sem tanítói nem voltak. Sajnos, az intelligencia távol tartotta magát a néptől, idegenkedett a tömegtől. Viszont a nép sem szerette az intelligenciát. Mi volt ennek az oka? Vagy kik hasították ketté a nemzetet népre és intelligens osztályra? Valószínűleg azok a demagógok, akik a nép vállain igyekeztek felülkerekedni és a nép kárára érvényesülni. A népnek és az intelligenciának szétesése bölcseleti nyelven az ösztön és az ész elválása. Az ősi teremtő erőknek és az észnek elkülönülése. Viszont a népnek és az intelligenciának magukba zárkózása egyúttal osztálygyűlöletnek is a felburjánzása.
Mikor az intelligencia elhagyta a népet, a nép maga igyekezett az intelligencia színvonalára feltörni. De ezen óriási munkában csak a demagógokra és a nemzetietlen elemekre támaszkodhatott. A jelszó elhangzott: nyissuk ki egyszerre és széltéré az egész nép előtt a Nap, a Szép és a Tudás kapuit. Ne legyen senki tudatlan és szűnjék meg a különbség az intelligens és a nemintelligens között. A munkásnép valóban óriási fáradság és áldozatok árán értelmes osztállyá nemesült, de elvesztette gyökerét a nemzetben, a földben és a hagyományokban. Nemzetközi életformát nyert. Nemzetközi érzésekre tett szert. Nemzetközi értelmű lett. Ha az intelligencia a fejlődés első napjától kezdve a néppel tart és nem bújik el, ha nem irtózik a néptői (odi profanum vulgus), hanem nevelője és barátja a népnek, akkor a XIX. század szocializmusa nem osztályharcos marxizmus, hanem nemzeti szocializmus. Az elhagyott nép tehát a demagógoktól és a nemzetköziségtől megfertőzve elindult a maga útján. Végigfutotta pályáját a világháborúig. Az ösztönös gyűlölet fellángolt benne egészen a bolsevizmusig. S ahol győzött, mint Oroszországban, ott kiirtotta az intelligenciát és kiirtotta az egész múltat és jelent. A proletárforradalom azonban ezúttal a nagy leszámolás pillanata volt. A demokráciából eredt a liberalizmus, a liberalizmusból az individualizmus, az individualizmusból a szívtelen kapitalizmus és ennek visszahatása és ellenforradalma a bolsevizmus. A bolsevizmus tehát visszafelé megszűnése a kapitalizmusnak, az individualizmusnak és a liberalizmusnak és mindenféle népnyomorgató rendszernek és ledöntése a pénz bálványának. Gorkij írja: «Bármit hazudozzanak is a képmutatók a háború nagy céljairól, hazudozásaik nem rejthetik el azt a szörnyű, szégyenletes igazságot, hogy a háborút a nyerészkedés szülte, az istenek között az egyetlen, akiben hisznek, akit imádnak a reális politikusok, a gyilkosok, akik a nép életével üzérkednek». A proletárforradalom, mint visszahatás, szörnyen visszaütött. Tönkretette az intelligenciát, amely őt elhagyta, sőt amely — nézete szerint — őt kizsákmányolta. Tönkretette a kapitalizmust és főleg a bankokráciát. Tönkretette az individualizmust, azokat az egyéniségeket, akik a létért való küzdelemben a nép minden erejét kiszívták. Végül tönkretette a liberális rendszert, amely ezeket a lelketlen egyéniségeket és még lelketlenebb módszereket szülte. Mikor pedig mindent tönkretett, akkor minden ördögnél nagyobb ördög lett. Nem tudom, sokkal jobb-e a népies önkormányzat?
A bolsevizmus és a nemzeti szocializmus egy célra, egy rendszerre tör. Egy világot igyekeznek megvalósítani. De az egyik vérrel és vassal elpusztít mindent, ami nem ő. A másik vérrel és vassal magához idomít mindent, ami nem ő. Egyik is, másik is az ösztön rabja. De úgy ez, mint amaz ösztöneit nem egyénileg éli ki, hanem kiválasztja azt, akiben a nép ösztöne a legnagyobb rímben csendül ki. Ez a vezér. A vezér a megszemélyesült nép. A vezér a megtestesült népösztön. A nép maga nem tudja ösztönét öntudatra hozni, de a vezérben minden ösztönös titok felnyílik. A nép a vezért ösztönösen és feltétlenül követi. Életbe és halálba. A vezérben éli ki a nép a maga életét, vágyait és reményeit. A népnek most már nem kellenek képviselők, egyedüli képviselője a vezér. A népies demokráciában a vezér minden. Halljuk csak Hitlert, mit mond ő a vezérről? «A német demokrácia vezére szabad választás vezére. Teljesen felelős minden cselekedetéért és mulasztásáért. A vezért nem szavazhatja le semmiféle párt, viszont a vezér életét és vagyonát áldozza a népért.» A régi demokráciában a nép ereje látszólagos. Most a nép ereje a vezér ereje. A régiben a nép a parlament útján jelezte akaratát. Most a vezér testesíti meg a nép akaratát. Régen a pártok tusája közben szenvedett a közérdek, most csak egy párt van és egy vezér. Stalin, Mussolini és Hitler vezérek. A nép szemefénye. És ők az is akarnak lenni. Az ősidőkben is a vezérek a legtehetségesebbek voltak. Most is. Az ősidőkben is a vezérek fejezték ki a nép óhajait. Most is. Az ősidőkben is a béke és a háború a vezérek kezében volt. Most is. A nép és a vezér kiegészítik egymást. A nép a vezérben él s a vezér a népben. A nép mindenki, akiben a nép vére buzog. Nincs kicsiny vagy nagy. Úr vagy szolga. Egy vér, egy nép, egy néptest, egy organizmus. Amilyen a vér, olyan a nép jövője. Mert amilyen a vér, olyan a nép ösztöne. Az ösztön, ez a csodás belső rátermettség mutatja meg a nép jövőjét. Az ösztön a nép fölött lebeg. Kultúra, civilizáció, tudomány, művészet, vallás, erkölcs és jog mind az ösztönök ősi fészkéből születik. Ami nincsen meg ösztönünkben, vérünkben, az nincsen meg gondolkodásunkban, eszményeinkben,
elhivatottságunkban sem. Amilyen az ösztön, olyan a jövő. Csak azok élhetnek együtt boldogan, akiknek ugyanaz a vére és az ösztöne. Az ész hivatása feltárni az ösztön értékét. Az ész hivatása kikutatni, hogyan nyíljanak ki az ösztön dús forrásai és hogyan szülje meg a népjövőt. Idegen testek nem egyesülnek. Idegen vérek nem forrnak össze. A népből ki kell választani azokat, akiknek más a vérük s következőleg más az elhivatottságuk. Ez a zsidók, a semiták üldözésének a titka. A vér lázad fel a másfajta vér ellen. Ámde épp ez nem igaz! A vér misztikuma tévedés. Különböző fémek különböző nemes öntvényt alkotnak. Különböző népvérelemek, különböző népöntvényeket képeznek. Az angol, a francia és az olasz nép szerencsés népöntvények. Különböző vérek szerencsés vegyületei. De ilyen a német nép is. Szerencsés öntvény. A harmadik birodalom lemondott a ráció, a tiszta értelem, a megfontolt logika államépítő erejéről és az ész helyébe ültette a vér mithoszát, a faj legendáját és az északi törzsek felsőbbrendűségének veszedelmes és naiv meséjét. Ez a «szőke ideológia» kiszámíthatatlan veszélyek forrása lehet. Álidealizmus taszította a népeket a világháborúba. Ilyen álidealizmus taszíthatja újabb ellenségeskedésbe. Van-e szükség álidealizmusra és mithoszokra? A nemzeti szocializmus megél mithoszok nélkül is. A német nép új demokráciája nem a vérből ered, hanem a háború borzalmaiból és tapasztalataiból. A kapitalizmus az oka a világháborúnak, a nemzeti szocializmus a talaja a világbékének. Ez a történelmi fejlődés logikája és nem a vérlegenda. A vérlegenda csak gyűlöleteket ébreszthet és nem a lelkek békéjét munkálja. A népies szocializmus ellenben a világbékét biztosíthatja és nem a háború szellemét szítja. A népies demokrácia kiirtja a politikusokat, a méregkeverőket és testvériséget ápol az egész nép minden rétegében. A népies demokrácia elpusztítja az egyenlőtlenséget és mindenkiben testvérét látja, aki a nép lelkéből érez. A népies demokrácia a népies összetartást, a testvériséget fejleszti és nem az ellenségeskedést. Ez a népies szocializmus diadala az osztályharcos és nemzetközi szocializmussal szemben.
A népies szocializmusban az ősi emberi erények érvényesülnek és a természetes ember egyszerű állapotainak formái felújulnak. A népies demokrácia nemcsak a népé, az mindenkié. A szabadság is nemcsak a népé, hanem mindenkié. Az egyenlőség is nemcsak a népé, szintén mindenkié. A testvériség is nemcsak a népé, az mindenkit felölel. A népies demokrácia előtt a szabadság, egyenlőség, testvériség nemcsak egyes osztályok kiváltsága, hanem az egész népé. Mikor a nép az élet élére kerül, mindenkit részesít az emberi természetnek ezen örök javaiban. Íme az élet fejlődésének legújabb alakja. Íme a történelem haladásának célja. Évezredek nyomták el a népet és évezredek dédelgettek egyes osztályokat. A történelem fejlődése bebizonyította, hogy ez helytelen. Az osztályok egymás után pusztultak el. Tönkrement a földbirtokos, az iparos, a kereskedő, a munkás és a tőkés. A létért való küzdelemben az erősebb fölfalta a gyengébbet, a nagypénzű a kispénzűt és végül, mikor már nem volt mit fölfalni, a legerősebb is, sőt a pénz is tönkrement. De megmaradt a nép. Az új élet tehát csak belőle indulhat ki. És ez az új élet nem zárja ki azokat a törmelékeket, akik valaha őt elhanyagolták. Sőt magába zárja és foglalja azokat is és új emberi életet teremt velük együtt. Az élet kémiájában most minden összeolvad és új élet fakad a sok elem kapcsolata fölött. A kérdés azonban, nem csalódunk-e reményeinkben? Nem leszünk-e a fekete vagy a barna ing mithológiájának és ideológiájának áldozatai? A kérdés nagyon bonyolult és a válasz fölötte nehéz. Úgy az egyénnek, mint a népeknek egyrészt öncéljuk van, másrészt európai céljuk. Önmagunknak élünk és másokért élünk. Mások nélkül semmik volnánk, de nélkülünk más sok sem emelkedhetnek. Magunk is szervezetek vagyunk, de más szervezetekkel egy hatalmasabb szervezetet is alkotunk. A faj egyrészt magunkba zár, másrészt más fajoktól elkülönít. De a fajnak nem szabad más fajoktól úgy elválasztódnia, hogy éltető hatásaiktól magunkat megfosszuk. Nagy tévedése a letűnt kornak, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit beszennyezte és a helyett, hogy összefogta volna a népeket, azokat még jobban szétválasztotta.
Ez a halálának oka is. De még nagyobb tévedés volna, hogyha ezeket az eszméket úgy a faj keretein belül, mint a fajok egymással való viszonyában cserbenhagynák. Tagadhatatlan, hogy a világháború után minden faj, minden nép súlyos belső zavarokkal küzd. A népeknek, a fajoknak belülről kell új életet kezdeniök, új jog- és társadalmi rendet szervezniök és mindenki számára megélhetést biztosítaniok. Ez a fajok belügye. De tagadhatatlan az is, hogy egy faj sem építhet magának kínai falat. Egy nép sem zárkózhatik be saját jogi élete korlátai közé. Ez a fajok halálát jelentené. Amint egy szerv sem élhet külön életet a szervezeten kívül, éppúgy egy nép sem élhet zárt életet a népek családján belül. A faj ideológiája és a vér mithológiája jó jelszavak arra, hogy belülről meggyőződjünk és saját erőnkből és természetes ösztöneinkből új életformát alkossunk. Sajnos, túlságosan világpolgárokká váltunk és túlságosan elnemzetietlenedtünk saját kárunkra és a sok, közénk keveredett nemzetközi elem javára. Ez az elv talán fáj az idegen elemeknek, de nem fáj a szervezet alkotó részeinek. Másrészt azonban, főleg az európai népeknek, arra kell törekedniük, hogy fajiságuk és nemzeti egységük mellett a más fajokkal való szoros érintkezést fenntartsák. Amilyen nagyjelentőségű ez a kérdés, éppoly nehéz is. Nehéz pedig azért, mert a népek életének formái ma különbözők. Európa egyik felében az igazi népies demokrácia él, a másik felében a letűnt korszak áldemokráciája, álliberalizmusa és hamisítatlan kapitalizmusa. Európa egyik fele már kivetette magából az internacionálét, a másik fele ellenben szemétdombja a kidobott nemzetközi elemeknek. Európa egyik fele már átesett a belső forradalmakon és a vajúdás gyötrelmein, a másik fele még a múlt eszmevilágában él és nem akar hinni egy új jövőben és a régi kimúlásában. Európa egyik fele minden erővel arra törekszik, hogy a közerkölcsöket megjavítsa, a kötelességtudást megszilárdítsa és a közjóért való igazi lelkesedést a legmagasabb fokra hevítse, a másik fele még tele van politikai botrányokkal, az áldemokrácia és a túlzó kapitalizmus szennyes életnyilvánulásaival. Ezért nem tudnak a népek kibékülni. De ha eljön az idő, hogy minden nép belülről átalakul, új életet él és új kultúrát termel, akkor elérkezik a teljes kibékülésnek a szelleme és ideje is. De egy régi és új Európa együtt sohasem jöhetnek egy nevezőre, sohasem alkothatnak Pán-Európát, sőt örökké félelemben és ellenségeskedésben állnak egymással szemben.
Ki tudja, melyik az utópia? A régi Európa továbbélése-e vagy az új Európa megszületése? A réginek berendezését múlta-e már fölül az idő vagy az újkor eszményei-e halva születtek? De a kérdésre feleletet adhatnak egyéb utópiák. A népies gondolat győzelme. Az utópiák írói jól tudták, hogy az álmok világában élnek. Érezték a távolságot, amely az eszmény és a valóság, a lehetőség és a tények között vannak. Inkább csak hittek eszméik igazságában, mint reméltek. Inkább vallották tanaikat, mint bíztak azok sikerében. De lelkes és lángoló szavakkal szálltak síkra nézeteikért és a jövő győzelméért. Mert a szellemi világ sok csodát rejteget. Nem ismerjük mi az eszmék erejét és erélyét, sem az eszmék sorsát a gondolatok és eszmék birodalmában. A látható világhoz közelebb állunk, mint a láthatatlanhoz. Szemeink nem lesik meg, mint válnak a láthatatlan eszmék láthatókká és mint szürkülnek a látható, a megtestesült formák ismét láthatatlanságba. A szellemi élet ismerője azonban itt-ott mégis rájön arra, hogy a kipattant gondolat, az elhangzott szó szörnyű valóságok. Beleszövődnek mindennapi életünk gondolatsoraiba és hol jótékonyan hatnak, hol meg robbantanak. De meg nem semmisülnek. A szellemtörténelem arra is ráeszmél néha, hogy a gondolatfolyamok oly folyamok, amelyek pályájuk közben hol a föld felszínén, hol meg a föld alatt futnak és hol belekapcsolódnak a történelem vonalába, hol meg visszahúzódnak és homályba burkolódznak. De teljesen el nem pusztulnak. Sőt időről-időre egyre döntőbb eréllyel harsognak és érvényesülni törekszenek. Így értjük csak meg a különös tényt, hogy az élet lassan-lassan mégis csak az eszmékhez simul és a lehetetlen is lehetőséggé alakul. Az utópiák eszméi azért utópiák, mert egy adott kor eszméinek épp az ellenkezői. A kor nagy sötétségéből pattan ki a fény, a nagy keserűségből az édes jövő, a nagy emberi nyomorúságból a boldogabb idők várása. De ki hisz akkor még az eszmékben? Hisz az, akinek lelkéből leledzettek. Hisz a szülő, aki azokat világra szülte, ő hisz, bár semmi biztosat nem tud. Bízik, bár bizodalma minden bizalom és remény ellen lázad. A szülő, a bízó, a hívő meghalnak, de az eszme tovább él. A jelen elmúlik, de az eszme nem múlik el. Az élők a sírba hullnak, de az élet megmarad. És amíg az élet élet, az eszme is eszme. És amíg az élet él, az eszme is folytatja életét. És talán elmúlnak a századok, az élők még mit sem sejtenek. Múlnak az életek, de az eszme fölöttük lebeg. És jönnek korszakok, midőn minden meghasonlik és akkor az eszme fellángol és győz. A földön a legfontosabb lény az ember. Ismerjük eredetét. Legalább is a Biblia elmondja, hogy egy emberpártól születtünk és egy családot alkotunk. A természettudomány is azt tanítja, hogy az ember testi és lelki berendezése egy. Lehet a bőre fehér, sárga vagy fekete, de mindez csak külsőség és a mélységeken semmit sem változtat.
De a Biblia azt is elbeszéli, hogy Káin megölte Ábelt. A testvérgyilkosság oly régi, mint az ember. A családi élet boldogtalansága oly régi, mint a család. A történelem pedig a boldogtalan szülők, boldogtalan családok, boldogtalan törzsek és boldogtalan népek története. És az ember mégis mindig hitt abban, hogy a nép, amelyhez tartozik, egyszer majd mégis mint boldog család él a földön. És az ember hitt abban is, hogy a népek is egyszer egy nagy és boldog családba olvadnak. De a bel- és a külháborúk minden reményt szétfoszlatnak. Az ember nem akar és nem tud békében élni. Eljönne hát az a boldog kor? El a maga idejében. Mert amit az ember nem akar, azt megparancsolja az élet. Amit az önző és vérengző állat ellenez, azt rákényszeríti az eszme. Senki sem mondhatja, hogy korunk vezérei: Stalin, Mussolini vagy Hitler, Morus Tamást, vagy az utópistákat utánozza, őket lemásolja. Viszont minden hozzáértő megérzi, hogy korunk élete hozzásimult az eszmék életéhez s az utópiák korunk vezető gondolataivá fénylenek. Eljött ugyanis az az idő, amidőn az erősek gyengékké, a gyengék erősekké váltak. Eljött az idő, amikor mindnyájan egy szintre jutottunk, egy érdekkörbe kerültünk. És mikor egy jövő lebeg szemeink előtt, mint egy szív és lélek törünk a jövő felé. A mi célunk és a mi jövőnk, hogy a boldogtalanságból a boldogságba, a sötétből a világosságba, a halálból az életbe törjünk ki. Ma mindnyájan nép vagyunk. S a nép élni akar kifelé és befelé egyaránt. Először befelé! De hogyan? A nép valóban nép óhajt lenni. Az osztályállam helyébe lép a népállam. Az erősek, a nagyok, az egyedek állama helyébe az erős nép, a nagy nép és a nagy népegység. És mi akadályozta meg eddig mindezt? A lelki sokféleség, a lelki tagoltság, az osztályokra oszlás. Mondhatjuk: az önzés, a gőg és a kiválni akarás. De ez most mind megszűnt. Megszűnt elsősorban a legyőzött népek társadalmában. A legyőzött népek életében kezdetben volt ugyan némi fellendülés. Sokan, főleg a pénzemberek, hallatlan jólétbe jutottak. De boldogságuk csak álboldogság és rövidéletű volt. A nagy terhek mindenkit tönkretettek. A vagyonok elúsztak. A jövedelmek megfogytak és mind egy sorsra jutottak. Egyenlők lettünk a szegénységben; egyenlők és nyomorultak. És a nyomorgók mögött ott csattogott a győzők ostora. Mindenkit a föld porába sújtott a győzők őrültsége. De hirtelen mint egy test és egy lélek ugrott talpra a megsértett nemzeti érzés. A szegénységben és a megalázásban született meg a nép és a népiesség.
De ez a sors jut ki a győzőknek is. Őket meg az erkölcstelenségük alázta meg. Őket meg a nemzeti erkölcs tönkremenése sújtotta porba. De még porba fogja sújtani őket a nyomor is. A népiesség ma azt jelenti, hogy a nemzet keretében nincs kicsiny vagy nagy, hanem mindenki egyenlő. A népiesség azt hangsúlyozza, hogy a nép keretében nincsen testvér vagy nemtestvér, ott mindenki vértestvér. A népiesség végül azt tanítja, hogy a népcsaládban mindenkinek egyforma a joga és egyforma a szabadsága. Egyenlőség, testvériség és szabadság mindenki java, aki a néphez tartozik. De ennek az egyenlőségnek igazi egyenlőségnek, a testvériségnek igazi testvériségnek és a szabadságnak igazi szabadságnak kell lennie. És ezen nagy kiváltságokban azért részesül mindenki, mert mindenki a családhoz, a népcsaládhoz tartozik és részt vesz a népcsalád minden munkájában, dolgában és fáradságában. Aki a családon kívül áll, az a jogokon is kívül esik. Aki a család zárt rendszeréhez, munkájához, életéhez nem tartozik, az a család boldogságában vagy boldogtalanságában sem részes. De erről már beszéltem. A családiasságnak és a családon kívüliségnek, az internacionálénak halálos küzdelmét már fejtegettem. Most oly eszményekről lesz szó, amelyek a családias népiesség természetéből erednek és az utópiák szellemét utánozzák. Az első: a magántulajdon szellemének és értelmének megváltozása az utópiák szellemében. A második az általános munkakötelezettség. A harmadik a pénz természetének megváltozása. A negyedik a nevelés rendszerének újraépítése. Az ötödik a szellemi munkások kötelességei. A magántulajdon jövője. A magántulajdonnal másképp foglalkozik a tudomány és másképp az élet. Mi a tudományos elméletekkel nem foglalkozunk. Hiszen előbb van az élet, és azután a tudomány. Nagy történelmi átalakulások idején nem a tudós, hanem az élet dönt. De mi az élet? Mi a tudomány? Az élet az élők hatásának eredője. Élet a tudomány, az irodalom és a művészet. Élet a földmívelés, ipar és kereskedelem. Élet a politika, a jog és az erkölcs. Élet a mi kapcsolataink közeli szomszédainkkal és a távolibb népekkel. Élet a minden nép fölött lebegő történelmi szellem. Élet a népek lelkéből és helyzetéből fakadó irányok, célok és törekvések. És ki tudná megmondani, mi minden az élet. Mi mindenből fakad az élet. Mi minden az oka és a bölcsője a népek emelkedésének, tündöklésének és hanyatlásának. De mindez az élet. Mindez alakít, fejleszt és felvirágoztat. Összetör, megsemmisít és halálba dob értékeket, erőket, művelődéseket és polgáriasodásokat. Rendkívül bonyolult és felette rejtélyes eredetű és szerkezetű az élet. Nem látod, nem hallod, nem
ízleled teljesen, csak egy cseppet. Csak úgy halványan és sejtelmesen. Az életben élünk, mozgunk és lélegzünk és az élet mégis, mint az éther-tenger, láthatatlan, tapinthatatlan és lefesthetetlen. Alakít, felforral és kikalapál újabb és újabb életformákat. Azt hiszed, hogy te vagy én, vagy mi dolgozunk, pedig ő, az élet, dolgozik bennünk és mi vagyunk az ő legfontosabb eszközei. A társadalom képe tehát az élet képe. A jogrend ábrázata az élet ábrázata. Az erkölcsiség milyensége az élet minősége. Nagy hatalom az élet. Nagyszerű, mikor szerkeszt. Fenséges, mikor művét befejezte. De megdöbbentő, mikor régi alkotásait összetöri és új életalakulásokba kezd. Sohasem tudjuk, mikor fejezi be művét és mikor kezd valami újat. A XIX. és XX. század nagy alkotásai és értékei a világháborúban futottak ki és ott semmisültek meg. Az új korszak eszméi szintén ott kezdődtek és onnan vették útjukat a térben és az időben. Ki hitte volna, hogy 1914. év a boldog régi idők, eszmék, elvek, társadalmi és jogi formáknak a vége? Ki hitte volna, hogy egy csomó állam virágzásuk tetőfokán összeomlik, a Zsidóország pedig Palesztinában újraszületik? Ki hitte volna, hogy a nagybirtok, a nagytőke, a pénz uralmának immár vége és egész közeli a magántulajdon, a pénz hatalmának megszűnése? Ki hitte volna, hogy a társadalomban a munkaadók, a munkások és a munkátlanok jogrendje összeomlik és megkezdődik a munka megszervezésének új rendje? Míg az élet láthatatlanul dolgozott, a tudós szobájában csendben foglalkozott. Míg az élet alkotott, a tudós régi elveken rágódott és az életet holt fogalmakba másolni vágyott. A tudós önmagának és másoknak igyekezett megmagyarázni az élet lépéseit, de az idő elhaladt fölötte. A látó azonban a tudósnál is többet észlelt. A tudós egyszerűen lefényképez. A látó ellenben az élet elé világít. A tudós az élet nyomait elemezi. A látó az élet futása elé világít. A tudós a valóságban él. A látónak az ösztöne a képzelet működésébe belefénylik. A tudóstól az élet nem tanul. De a látótól még az élet is okul. Látó és tudós két különböző szem, különböző kiindulással és különböző levezetéssel. A látó a titokzatos élet útjain halad. A tudós ellenben csak az emberek életkörében marad.
A látó költő, lelkében megelevenül a régi világ új élete és mint költő kezeli a magántulajdont. A tudós lelkében az élet már kemény és jogi formákba illeszkedő. A látó látja, hogy a földet nem az ember teremtette és a föld javait nem az ember hozta létre. Isten bölcs ajándéka a föld és minden ember otthona. A tudós a létért való küzdelem talaján áll és a fogd meg és rabold el elvét vallja. Ami a tied, az a tied. A látó lelke a nemzetek és népek fölött lebeg és ő egy családot lát az egész földön és az egész emberiségben. A tudós feldarabolja az emberiséget és népekre, nemzetekre, családokra osztja az egészet. A költők és az utópisták nem ismernek magántulajdont. A tudósok meg csak magántulajdont ismernek. Kitől tanul az élet? A látótól vagy a tudóstól? Melyik útra tér a történelem szelleme? A látó vagy a tudós útjára? Nézetem, hogy a látó lelke közelebb esik az élet lelkéhez, mint a tudósé. Nézetem, hogy a látóban inkább működik az élet ösztöne, mint a tudósban. Érzem, hogy a látó eleven szemléletei az élet törekvéseinek a felcsillanásai. Ellenben a tudós holt fogalmai a túlhaladt élet levedlett eszméi. A tudós a befejezett tényeket magyarázataival megerősíti és a törvények útját egyengeti. A látó az «aranykor» szelleméből néz és szomorúan látja, hogy az ember ősi szabadsága, egyenlősége és általános testvérisége mint omlik össze a magántulajdon súlya alatt. A tudós álelméletekkel törvényesíti a felburjánzó nyomort, a rabszolgasorsokat és a szabadságelpusztulást. A látó látja a magántulajdon előnyeit, de látja roppant hátrányait is. Látja az ember méltóságénak elaljasodását, az emberi természet elfajzását, a bűnök felsarjadzását. De látja egyúttal a nagy fényűzést, a nyomor iránt való érzéketlenséget, a földi javak mértéktelen habzsolását, amivel szemben nem lát munkát, hanem csak henyélést, szívtelenséget és lelketlenséget. Jusson mindaz eszünkbe, amit a XIX. és XX. század liberalizmusáról, individualizmusáról, kapitalizmusáról, a világháborúról, a szocializmusról és a bolsevizmusról röptében írtam. És jusson eszünkbe mindaz, amit az életben magunk is tapasztalunk. Végül gondoljunk arra, hogy a pápák is mily lángoló szavakkal keltek ki a magántulajdonnal kapcsolatos visszaélések ellen. De állítsuk szemeink elé a száz és száz könyvet, a kiváló tudósokat és írókat, akik akár mint jogászok, akár mint bölcselők a magántulajdon ellen foglaltak állást. Kinek van igaza? Hová halad a fejlődés? Bizony ezt az élet döntötte el és nem a tudósok tudománya. Az élet vájta ki a jövendő új medrét. De hogyan? Egyszerűen úgy, hogy az élet új formája mellett a magántulajdon kérdése úgy a tudományban, mint a mindennapi életben már meghaladott álláspont.
A tudományban, mert az élet rácáfolt a tudományra. A mindennapi életben, mert az élet nem ismer többé magántulajdont a régi értelemben. Míg a tudósok arról vitatkoztak, hogyan lehet a magántulajdont egyrészt megmenteni, de másrészt az egyetemes közjó javára gyümölcsöztetni, az élet kezében a magántulajdon már az élet java, amelyben mindenki részesül, aki csak él és dolgozik. Az élet ugyan még nem oldotta meg mindenütt és véglegesen a magántulajdon fogas kérdését, de módszerei már előttünk fekszenek és látjuk, hogy módszereit csak a körülmények szerint módosítja, de gyökeresen nem változtatja meg. És mik ezek a módszerek? Az élet úgy gondolkodik és oly eszközökkel dolgozik, mint a látó. Az élet visszatér a család, a nép eredeti fogalmához, eszményéhez, mint minden további elgondolás gyökeréhez. Az élet azt mondja: a nép család. A család tulajdona a nép tulajdona. A családok tulajdona a nép javát szolgálja. A tulajdon nem az «éné», hanem «mindenkié». A tulajdonból mindenki él és azzal senki vissza nem élhet. A nép egy. A népben nincsenek osztályok, csak munkakörök. Az osztályoknak pusztulniok kell és az organikus látásnak kell érvényesülnie. Ez történhetik akként, amint Oroszországban, ahol a forradalom úgy az úri osztályt (arisztokráciát, intelligenciát), mint mindent, ami nem nép, egyszerűen kiirtott. Történhetik úgy, mint Németországban, ahol a történelmi osztályok hozzásimultak a néphez és vele egyet képeznek. Végül úgy, mint Olaszországban, ahol külsőleg minden megmaradt, de belsőleg az egész társadalom egybeolvadt a fasiszta állam elgondolásában. A magántulajdon kérdése sehol sincs még teljesen megoldva, de útban van a megoldás már mindenütt, sőt még Amerikában is. A végleges kialakulás még láthatatlan, de a tervek, a szándékok és a módszerek már láthatók. És beszél-e már ma is valaki a magántulajdon szentségéről? Ma mindenki élniakarásról beszél és az élet a maga elgondolásával biztosítja a megélhetést is. És van-e valami szavuk e kérdés körül a tudósoknak? Az élet ösztöne lángol ma föl és az igazít el mindent és nem a szofistáskodó és agyafúrt tudós esze. Az ész ugyanis akkor a legszofistább, mikor tulajdonról vagy pénzről van szó. Nem is lehet neki hinni, mert az önzés elhódítja az észt. És mit vár az élet a magántulajdon elközösítésétől? Nem akarom korunk sebeit felpiszkálni s inkább az utópiához fordulok. Tanulhatunk abból is. Annak a kornak hibái a miénkben is feltornyosulnak. Annak a kornak a gyógyító szerei a miénket is gyógyíthatják.
Miért óhajtotta Morus Tamás a magántulajdont eltörölni? Morus látta, hogy a magántulajdon sok nyomorúság és bűn forrása. Sajnálta a szegényeket és nem sajnálta a gazdagokat. Sajnálta a szegény dolgozókat és nem sajnálta a gazdag henyélőket. Bántotta őt, hogy a szívtelen vagyonosok kiuzsorázzák a dolgozókat és a bérlőket és nem hagyják megélni a jólelkű nyomorultakat. Fájdalommal látta, hogy a vagyonos csak vagyona gyarapítására gondol, de nem törődik a munkanélküliekkel. Vagyonukat nem a közjóra fordítják, hanem kizárólag magukra fordítják. A földbirtokot nem úgy kezeltetik, hogy a szegényék is megéljenek, hanem úgy használják föl, hogy csak ők gazdagodjanak. Mivel a gazdagok pld. azt tapasztalták, hogy a juhtenyésztés jobban kifizeti magát, mint a földmívelés, felhagytak az utóbbival és az előbbit karolták fel. Szívtelenül felmondottak a sok-sok bérlőnek és csupán kevésszámú pásztorra bízták nyájaikat. Szaporították a szegénységet és a munkanélküliséget és hizlalták önmagukat. De mennél több a munkanélküli, annál több a bűn. Mennél több a szegény, annál több a lopás, a rablás és egyéb vétek. De a gazdagok nem kenyérrel gyógyították az éhséget, hanem halálbüntetéssel. Nem jócselekedetekkel biztosították saját biztonságukat, hanem henyélő és bűnöző szolgahadakkal, mint a fényűzés egy nemével. «Fékezzétek a gazdagok haszonlesését. Vegyétek el tőlük a monopóliumokat; ne engedjétek, hogy annyian csupán henyeségből éljenek. Adjatok nagyobb teret a földmívelésnek, fejlesszétek az ipart, hogy foglalkozása legyen annak a nagy tömegnek, amely most a társadalomnak csak tolvajokat, csavargókat vagy, ami egyre megy, inasokat ad.» Mégis Morus szemében a legfőbb és legszükségesebb újítás a magántulajdon teljes eltörlése. «Míg a társadalmi rend alapját a korlátlan magántulajdon képezi, addig a nyomor sem szűnhet meg a tiszteletreméltó emberek nagy tömegénél. Addig a legtöbb és a legjobb emberanyag (apud multo maximam multoque optimam partem) az élet egész tartamán át csak szegénység és bajok áldozata.» Morus tudja, hogy a magántulajdon kérdését lehet gyökeresen és kevésbé gyökeresen megoldani. Gyökeres megoldás a magántulajdon egyszerű megszüntetése. Kevésbé gyökeres intézkedések az ingó és az ingatlan javak legmagasabb mértékének megállapítása. A hivatalok eladásának megtiltása. A fényűzés megszüntetése. A becsületvágy túlkapásának a megbélyegzése stb. Morus szemében azonban ezek csak kendőzik a bajokat, de meg nem oldják. A sebeket betakarják, de nem gyógyítják. De a magántulajdon végleges megszűnése után majd valóban kimúlnak az örökös perek, elpusztulnak a henyélők és eltűnnek a tányérnyalók seregei.
Morus is ismeri az ellenvetéseket. Már az ő korában is felvetették a kérdést: Kinek lesz akkor kedve dolgozni? Ki fog többet dolgozni a kelleténél? Morus válasza: A magántulajdon az egyenlőség és a testvériség forrása, de nem a szabadságé. A boldogság, az egyenlőség, a testvériség kedvéért le kell mondani a szabadságról. Ahol minden közös, ott a közszabadság a fő és nem az egyéni szabadság. Ott a közakarat a döntő és nem az egyéni akarat. Olyan államban, vagy jobban mondva, népies együttélésben, ahol a földbirtok a népé, az államé, ott az ember testi és szellemi erői is a közösségé. Oly életformában, ahol a földmívesek csak bérlők, a közjavaknak a bérlői, ott az egyéniség javai is a közé. Mert ha egyén nincs köz nélkül, éppúgy köz nincs egyének nélkül. Ha a köz táplálja, neveli és tartja el az egyéneket, az egyéneknek is minden erejükkel a közt kell szolgálniok. A népies önkormányzatban az egyén a közben találja meg boldogulását, a köz pedig az egyénben. Nihil usquam privati est. Semmi, de semmi sem egyéni a közösség életében. Volt idő, amidőn a tulajdon és a szabadság igéi varázserővel hatottak mindnyájunkra. A világháború óta azonban lelkünk elváltozott. Életünk és gondolkodásunk hozzásimult a megmásíthatatlan tényekhez. A haza mindenekelőtt! — volt a varázsjelszó. És a haza oltárán mindent feláldoztunk. Feláldoztuk házainkat, földjeinket, erdőinket. Ha pedig mi nem, akkor feláldozták az árvaszékek, a gyámok még a gyámoltalanok javait is. Feláldoztuk, illetőleg papirossá és hamuvá foszlattuk szét pénzünket az infláció idejében. Később ami pénzünk még megmaradt, azt lebélyegezték és így vették el. Akinek nem volt pénze, adósságot vett föl, az adósság pedig elvitte a házat, a földet, minden ingatlan és ingó vagyont. Sőt ingatlanaink is köztulajdonba mentek át. Elvitték ékszereinket, rézedényeinket, sőt fölösleges ruháinkat is. Mi tudjuk, hogy mit jelent a magántulajdon hazánkban és hazánkon kívül. Mikor e sorokat írom, Amerikában minden aranyat be kell szolgáltatni. Az állam minden arany tulajdonosa. És amikor e kérdés fölött gondolkodom, eszembe jut, hogy a bankok kénytelenek a takarékosak kamatlábát is leszállítani, mert az állam a betevők pénzét is igénybe veszi. Németországban is már elv, hogy mindenki csak bérlő, de nem földtulajdonos. És csak annak lehet bérlete (birtoka), aki a néphez tartozik. Mindenki más földnélküli. A föld tulajdonjoga tehát megszűnt. És csak annak van még vagyona, aki külföldre viszi, de az is örökös rettegésben él. De talán énekelhetjük a farkasok dalát: «Fázunk és éhezünk Átlőve oldalunk,
De szabadok vagyunk!» Ugyan, hol van ma szabadság? Ki mondhatja el, szabad vagyok! Minden lépésemet rendeletek, törvények és bűntető eljárások irányítják. Ha valaki beéri ezzel: «Lélegzem, tehát szabad vagyok!» Akkor ez szabadság! Ez még megmaradt! De mi van ezen kívül? De már azt ne mondd: «Gondolkodom, tehát szabad vagyok!» Mert a népies és nem népies államban már azt is rossz néven veszik, ha gondolkozol. Azután a gondolat erő, amely tetteket vált ki. A tettek pedig már ellenőrzés alá esnek! Az olvasó azonban talán arra kíváncsi, mily álláspontot foglalok el én a magántulajdon kérdésében? A válasz könnyű! Nézzük először az életet! Ma nem az a fontos, mit mondanak a tudósok? mit tanítanak az egyházak? Ma az a tanulságos, mire tanít az élet! Jobban mondva, mennyire haladt az élet a magántulajdon szentségének megbecsülésében? Az Életmester eljárásának módszerei a tudóst is eligazítják nehézségei közben. Az Életmester szerepében a magántulajdon nem fontos. Az élet szemében fő az élet. Hogyan élünk meg? Az élet ugyanis olyan esetekkel áll elénk, amelyekre a látók sem gondolhatnak. Az élet olyan nehézségeket támaszthat, amelyeket egyének saját erejükből meg nem oldhatnak. A világháború alatt nem arról volt szó, van-e magántulajdon vagy nincs? Nem kérdezték, ki a vagyonodnak a tulajdonosa? Hanem az állam mindenre rátette a kezét. A polgárok csak látszólag tulajdonos sok, de az igazi tulajdonos a köz, az állam! A világháború után az élet roppant nehéz győzőknél és nemgyőzőknél. És az élet megint nem kérdezi, adsz-e vagy nem adsz? Hanem elviszi, amid van. Bármid van, kisajátítja. Ha kell, eladod földedet, bútorodat. Vagy eladják földedet, állatodat, a légszükségesebb életjavaidat és te meztelenül állsz a világban. A végrehajtó nem hallgatja meg bölcselkedésedet a magántulajdon lényegéről, eredetéről és céljáról. A végrehajtó szemében te tartozol földedet mívelni és földed után fizetni. Ha földed nem jövedelmez annyit neked, akkor elveszi tőled potom áron és odaadja másnak, hogy az jobban gazdálkodjék. Ha az sem tud, a te birtokod ismét más kezébe jut. Hol itt a szabadság? De hol van a testvériség és az egyenlőség is? Talán a pénzügyminiszter a testvéred? Talán az adóhivatal a testvéred? Ma már semmi sincs! Ma mindnyájan rendszerek nyomorékai vagyunk. Ma mindnyájan jelszótömlők, frázisgyártók áldozatai vagyunk az egész világon. Régen az aszkéták azt mondották, úgy élj, mintha semmid sem volna! Úgy használd fel vagyonodat, mintha másé volna. Ma valóban másképp nem is élhetsz? Ma a vagyon csak látszat. Ma nem tiéd a tiéd. Ma csak úgy látszik, hogy ez vagy az a tiéd! De akik a rendszer élén állanak, azok sokszor önmaguk a rendszeren kívül élnek. A rendszer másoknak kalicka, nekik szabad levegő. Ez sajnos! Ez szomorú!
Ebben a világhelyzetben a magántulajdonról tudós véleményeket hiába ejtünk. Az élet mondja majd ki az utolsó szót. A tudós pedig az élet szavához simul és továbbszövi azt a fonalat, amelyet az élet szőni kezdett. A tudós már többé nem áll halhatatlan elvek mellé, mert a magántulajdon halhatatlan elveit az élet szétzúzta. A tudós majd számol az élettel, sőt számolnia kell a jövővel is. Azzal a jövővel, melyet esetleg az autarchia, az önellátás esetén szem előtt kell tartanunk. Akkor, ha az állam nemcsak ajánlja, hanem megparancsolja, mit és mennyit kell termelni. A tudós mindezekből levonja a következtetést. Talán így. Mi egy népcsaládot képezünk. Javaink a köznek a java. A köz előnyei pedig a mi előnyeink. Egymásért dolgozzunk. Mindenünk: testünk és lelkünk, ingó és ingatlan vagyonunk éppúgy a közé, mint a miénk. Ez is a magántulajdon egy formája, de már inkább köztulajdon. A munka megszervezése. A magántulajdon kérdése és a munka megszervezésének kérdése ikerkérdések. Ahol van magántulajdon, ott nincs munkakényszer. Ahol nincs magántulajdon, ott van munkás kényszer. A magántulajdon mellett henyélhet az ember saját kárára. A közös tulajdon mellett nem henyélhet a közösség hátrányára. A magántulajdon mellett sem vagy teljesen szabad. Közös tulajdonjog mellett meg egészen szolga vagy. Magántulajdon mellett más javát szolgálod. Közös tulajdon mellett magad javát szolgálod. Az élet a magántulajdon mellett is kikényszeríti a te munkád megszervezését, hogy boldogulj. Az élet vagyonközösség mellett még jobban kényszeríti a munka megszervezését, hogy a közösség boldoguljon. Valamikor mondották: Élni épp nem kell, de hajózni kell. Ma meg mondjuk: Élni épp nem kell, de módszeresen dolgozni kell. Akár van magántulajdon, akár nincs, ma egy rendes államban nem függ az egyéntől, akar-e az dolgozni! Dolgozni kell! Csak legyen mit! Munka és munka között azonban van különbség. Ha van magántulajdon, tőlem függ, hogyan dolgozom. De ha nincs magántulajdon, a közösségtől függ, mit dolgozom. Az utópisták elvben nem ismernek különbséget ember és ember között. Nem ismernek különbséget munka és munka között. Egyenlőség és testvériség érvényes mindenben. Legalább is kezdetben, elvben senki sem válogathat munka és munka között. A tudósok és kormányzók éppúgy végzik a gépies munkákat, mint más gyengébb képességűek.
Az élet mégis csinál kiválasztást! Az élet mutatja meg, ki mire hivatott és akkor ki-ki hivatásának él. Az Utópiában főleg a földmívelés kötelez mindenkit. Ebből már a gyermekek is elméleti és gyakorlati kiképzést nyernek. Földből lettünk, földből élünk, a földet tehát mindenki szeresse és ápolja. Mindenki legalább két évig szolgálja, mint földmívelő a közt. A gyakorlott földmívesek oktassák a kezdőket. A főelv pedig, aki nem dolgozik, ne is egyék. Itt nincs hely henyélők számára. Szellemi munkát azonban Utópiában csak kevesen végeznek, a többség részt vesz a termelő munkában. A hatóságok ügyelnek arra, hogy mindenki dolgozzék és kötelességét pontosan teljesítse. A munka azonban méltányos, akár az időt nézzük, akár a munka minőségét. A munka pedig szabad embernek és nem rabszolgának a munkája. A munkás délelőtt három órát dolgozik és délután is hármat. Hatot mindössze. A közös élet nem követel több munkát. Ennyi munkaidő alatt mindent lehet termelni és eleget is lehet termelni. Hiszen Utópiában nincsenek henyélők, nincsenek gazdagok, nincsenek inasok és nincsenek koldusok, akik a hasznos munkához semmivel sem járulnak. Munka után mindenki szellemét műveli, értelmi képességét fejleszti s a tudomány és a művészét jótéteményeit élvezi. A népközösség a boldogság szigete. Boldog azonban csak az lehet, aki az emberiség eszményi javait is élvezheti. Az Utópiák szellemét az élet is magáévá teszi. A mi életünk is lemásolja. Sajnos, azonban az élet ma más körülmények között fejlődik, mint régen. A munka megszervezése ma napjaink legégetőbb és legfogasabb kérdése. Ma is vannak henyélők és élősdiek. Ma is vannak munkanélküliek és munkát nem szeretők. Vannak azonban munkaszerető munkanélküliek is! Ez a mi legnagyobb bajunk! Végül nemcsak egyesek vagy egyes munkásosztályok, hanem maguk a nemzetek is már a munkanélküliek táborába illeszkednek. A nemzetek is korunkban elvesztik kenyerüket. Félő, hogy így egész népek erkölcsileg megrendülnek és henyélni fognak. A munkakerülő ugyanis henyélni szeret, de ha kell, dolgozik is. Épp azért számukra meg kell a munkát szervezni. A munkakedvelő azonban szívesen dolgoznék, ha volna munkája. A munkakedvelő nép is dolgoznék, ha termékeit el tudná helyezni. A népek tehát egymás között tartoznak a munkát megszervezni. Sajnos azonban, a népek ma önellátásra törekednek és a nagyképességű népek termékeit nem veszik föl a nemhivatásosok, hanem maguk próbálnak mindent kitermelni.
Így veszítik el a népek termelő kedvüket, kenyerüket és jövőjüket. A munkanélküliség ma világprobléma. A népek munkanélkülisége világkatasztrófa. A munkanélküliek kimutatása szomorú tükre az egész emberiségnek. De még szomorúbb tükör a népek egymás közötti harca és egymástól való elkülönülése és magukba zárkózása. Európa gazdasági élete forog már kockán. Európa jövője van veszélyben. Sőt Amerikát, Ausztráliát és Afrikát is szem előtt tartva, az egész fehér faj gazdagsága, jóléte és életszintje zuhan lefelé. Most már nem az a baj, hogy nem akarunk dolgozni, hanem hogy nincs mit dolgoznunk. Most a munka megszervezésének nem az a célja, aki nem dolgozik, ne egyék, hanem aki nem is dolgozhat, mert nincs munkája, az is egyék. Most nem arról van szó, hogy a magántulajdon gátolja-e az embert a munkáséletben. Hanem ma arról elmélkedünk, miképp lehet a dolgozó vagyonát is a szűkölködők számára igénybe venni. Ma a magántulajdon már nem oly tőke, amelynek kamatjaiból gondtalanul megélek. Ma a magántulajdon terített asztalához sok szegény ül le. A munka megszervezésének pedig ma két főcélja van. Először: mindenkinek legyen munkaköre. Másodszor: a nemzet, mint nemzet, részt vehessen a nemzetek megszervezett munkájában. És minden nemzet elhelyezhesse azt a terményét, amelyet sajátságos életviszonyai között ő tud legjobban elkészíteni. Ma ezek a súlyos gondok! Ma senki sem tudja e gondokat eloszlatni. És ha mint utópista nézem a helyzetet, nem vagyok megelégedve sem a magántulajdon sorsával, sem a munka eredményével? A magántulajdon helyzete, azt hiszem, nagyon zavaros. A köztulajdon pedig szintén nem áldásos. A messze jövőbe néző képzelet másképp varázsolta maga elé azt az időt, azt az emberjövőt, amikor a közösség asztalához gondtalanul leülünk és semmi anyagi nehézségekkel nem küzdünk. Mikor munka után mindenki boldog, mindenki testvér és mindenki egyenlő. Mikor a szabadságot pótolja a közjólét, a közös öröm és a közös remény. Ámde hol vannak ezek az idők és ezek a lehetőségek? A magántulajdon minden országban csorbát szenvedett, de boldogabb senki sem lett belőle életünk mai formái között. Sőt a magántulajdon túlságos megsebzése minden országban a nehézségeket csak súlyosbította. A magántulajdont ugyanis mindenütt azért veszik igénybe, hogy a társadalom boldogtalanságát
kisebbítsük és nem azért, hogy az «állam» boldogságát gyarapítsuk. A magántulajdont megadóztatjuk, hogy a nyomort enyhítsük és nem azért adjuk össze vagyonunkát, hogy mindannyian egyenlőén elszegényedjünk. A magántulajdon ellenfelei nem így képzelték a jövőt. Ők hittek a szeretetben. De eljönne az idő, mikor a szeretet hozza meg a magántulajdon feláldozását és nem parancs? Eljönne a kor, amidőn a testvériség hozza oltárra a magántulajdon áldozatát? Eljönne az idő, amikor az ember emberré finomul és az állatiság szellemiséggé nemesül? Ha eljön ez az idő, akkor nem gyűlölet, hanem szent ihlet és lángoló szolidaritás fűzi össze az egész emberiséget egy nagy családba. És akkor tudom, hogy mindenki szívesen dolgozik. A munka örömmé dicsőül. Ki-ki úrnak és nem szolgának érzi majd magát. És akkor az egyenlőség és a testvériség mellé csatlakozik az a szabadság, amely mindig csak azt akarja, amit a közjó óhajt. Amikor az egyéni akarat a közakaratba oldódik föl és túlhaladott lesz a kérdés: van-e a munka megszervezésében szabadság? Igenis van. Éspedig kollektív szabadság, amidőn mást már nem is akarunk, mint a köz javát. Avagy ez is utópia? Bizony utópia, mert messze van még az az idő, amidőn az állami szocializmusnak orosz, német, olasz vagy amerikai formái, amelyekben ma élünk, keresztény demokráciává, őskeresztény áldozatkészséggé finomulnak és vallássá magasztosulnak. Talán nem is jön el ez az idő sohasem. A pénz hatalmának megdőlése. A pénz a legnagyobb jó és a legnagyobb rossz. Szeretik és gyűlölik. Az életet fejleszti és az életet süllyeszti. Csupa ellenmondás. Ha a világ tényleg egy nagy család volna, fölösleges volna a pénz. De a világ ellenséges népek összege, tehát szükséges a pénz. Ha a világ egyszerű és igénytelen polgárokból állana, nélkülözhetnénk a pénzt. De a világ polgárai folyton igényesebbek s azért nem nélkülözhetjük a pénzt. Amily távol esik még a magántulajdon teljes megsemmisítése, éppoly távol látom a pénz megszűnését is. Oroszország megpróbálta legalább otthon fölöslegessé tenni és megszüntetni a pénzt legalább is a belföldi forgalomban, de ez még nem sikerült. Az utópiák Oroszországban a valósulás küszöbén állottak, de az élet Oroszországban is győzött. A pénz ott is az élet mozgatója. A pénz, nézetem szerint, csak olyan országban szűnhetne meg, ahol a népies vagy családias élet minden magántulajdont megszüntet és a szeretet minden igényt kielégít. De hol van ilyen ország! Akinek mindene van, annak nincs szüksége a pénzre.
Az ilyen élet ideig-óráig egy szerzetesrend kebelében megvalósítható, de nem az emberiségben. A szerzetes vagy szerzetesi lelkűek lemondhatnak minden magántulajdonról, ha viszonzásul mindent megkapnak. De a nem-szerzetesek nem mondhatnak le a magántulajdon legmozgékonyabb tárgyáról, a pénzről, mert különben munkájukért semmit nem kapnak. A pénz természete idők folyamán más és más. Kezdetben csereeszköz. Később képvisel, helyettesít minden értéket. Földet, fémeket, mindenféle ingatlan és ingó vagyont. Még később a munka bére és a munkában kifejtett energia jelképe. A pénz a verejtékes munka kifejezője. Nemcsak földet, ruhát veszünk és adunk pénzért, hanem a munkás erejét és képességét is megvásároljuk. A pénz természeténél fogva jó, de természetellenes irányban rossz. A pénz mint a javak kicserélésének eszköze jó, de mint a nyerészkedés eszköze rossz. A pénz mint a takarékosság jelképe jó, de mint a fösvénység felébresztője rossz. A pénz szent Ferenc szellemében az ördög ganéja. Viszont a nemzetgazdász, a fényűző, a zsugori kezében tojó tyúk. És itt a baj! A pénz lehet az értékek természetes jelképe, de nem lehet tojós tyúk. A pénz lehet a munka bére, de magától nem fiadzik, önmagát nem szaporíthatja. A világ nyomorúsága ott kezdődik, amikor a hivatásánál fogva terméketlen pénz magától termékennyé válik. A társadalmi osztályok és egyének boldogtalansága ott kezdődik, amikor ügyes és ravasz emberek a pénzt pénzszerzésre használják. Mikor a pénz pénzt szül. Mert ha a pénz önmagától pénzt szül, az a fizikai rendben annyit jelent, hogy valami gyarapodhat gyarapító nélkül és foroghat vagy mozoghat mozgató nélkül. De nem forgatja-e, mozgatja-e a pénzt a pénzember? Igen, mozgatja, de ez a mozgatás a pénz természete ellen történik. A pénz természetes mozgása a következő: Van árum, eladom pénzért. A pénzért megint még jobb vagy még több árut kapok. A pénz mozgása tehát helyes, ha pénzért adok árut és pénzért veszek árut. A pénz mozgása ellenben hamis, ha pénzt adok, hogy később több pénzt kapjak. Ha pénzért pénzt veszek drágán. Tilos tehát eredetileg az uzsora, tilos a kamat, tilos a pénz megfiadzása. Amely pillanatban a pénz nem az áruk forgalmát mozgatja, hanem nyerészkedik, megindul a visszaélések végtelen sorozata. A pénz erősebb lesz mindennél. Földnél, erdőnél, bányánál, fémeknél, sőt az emberi munkánál is.
Az az ok, amelyet bölcseleti nyelven causa instrumentalisnak, vagyis csak eszköznek nevezünk, főokká, causa principalissá válik, majd pedig a legcselekvőbb és a leghatalmasabb okká fejlődik. A pénz csak eszköz és nem lehet magában cselekvő, vagyis termelő. A tökéletes, az eszményi államban ily magasra nem tornyosulhat a pénz hatalma. Az eszményi államban senki sem lehet bankár és senki sem lehet adós. A teljesen végiggondolt kommunizmus is letöri a pénz tiltott hatalmát és erejét. Amerikában Roosevelt próbálta bevezetni a gumidollárt és letörni az aranyat a pénzt. A gumidollár a pénz régi fogalmának megszüntetése. A gumidollár mögött nincs pénz, nincs arany. A gumidollár egy nép, egy egységes nép egész erejét, munkásságát és vagyonát jelképezi. Az aranyat pótolja a nép maga és a nép minden értéke. A gumidollár azt is jelképezi, hogy a nép magánvagyona egyúttal közvagyon, amely felett az elnök rendelkezik. A gumidollár tehát támadás a pénz és a magántulajdon ellen is. A gumidollár azonban a magántulajdon elkobzását csak implicite fejezte ki. Mikor pedig ez a közvetett eljárás nem ért célt. Roosevelt nyíltan is megtámadta a magántulajdonban levő minden aranyat és egyszerűen bekövetelt és lefoglalt minden aranyat minden pénzt. A tudósok vitatkozhattak és vitatkozhatnak a magántulajdon és a pénz összefüggéséről, az élet megint haladt a maga útján és túljárt a tudósok eszén. A tudós lehetőségekkel, az élet valóságokkal dolgozik. A tudós írószobája műhelyében elmélkedik, az élet a mindenség laboratóriumában alkot. Az élet több, mint az ész, az élet maga a Gondviselés. Isten láthatatlan gondviselését a tudós eleve ki nem fürkészheti. Csak a tények után csodálhatja. A Gondviselés útjai a jövő fejlődés útjelzői. Aki a Gondviselést figyelheti, megsejtheti, mik a Gondviselés szándékai. A Gondviselés a kételyeket megoldotta. Benyúlt a magántulajdonba és a pénz bölcseletébe oly időben, amikor a tudós ide-oda ingadozott. A Gondviselés azt sejteti, hogy hő óhaja a népek boldogsága úgy az egyes népek határain belül, mint a határokon kívül. A Gondviselés a népek családjának elvét kívánja megoldani. A népek ugyanis úgy határaikon belül, mint határaikon kívül mint ellenségek kezelik egymást. De akár háború esetén, akár a munkanélküliség ijesztő szaporodásakor, mindenki egybeolvad és mint egy test tagjai igyekeznek egymást segíteni úgy a magántulajdon, mint a pénz széthúzó ereje ellenére.
Nagy válságok tüzében az ember alaptermészetének erői fellángolnak és a kicsinyes és beteges önzéseket legyűrik az élet törvényei. Ilyenkor látjuk, mik az élet igazi törvényei és szándékai és mik a rosszhajlamú ember kilengései. Nagy válságok idején az ember visszavonul külön érdekeivel és uralkodik az élet az ő örök és halhatatlan törvényeivel. Ilyenkor a kapzsi, a csak magát kereső és kicsinyes ember is visszahúzódik és az élet feltétlenül érvényes szabályaihoz alkalmazkodik. És ezek a törvények ezt mondják: emberek, ti egyenlők, testvérek és egy család tagjai vagytok. Testvérek, ne legyetek hűtlen és fösvény tagjai az emberiség családjának, hanem érezzetek családiasan, hűségesen és összhangzatban a néppel. Testvérek, minden pénz és magántulajdon, főleg ha túlteng, a család rovására megy, éljetek tehát úgy és vagyonosodjatok úgy, hogy a köznek ebből kára ne legyen. Éljetek úgy és gazdagodjatok úgy, hogy a közért a legnagyobb áldozatra is készek legyetek. A pénzzel is úgy éljetek, hogy a gazdasági és a családi élet miatta kárt ne szenvedjen. Ha pedig a gazdasági vagy a családi élet megrendül, akkor nem a törvények rosszak, hanem ti éltek vissza az élet örök törvényeivel. Mert az élet ellen lehet ugyan véteni, de az élet törvényeit nem lehet megsemmisíteni. Az élet egy darabig tűri a törvényszegést; tűri addig, amíg ti magatok kárt nem szenvedtek és akkor megbünteti. Ha a visszaélés tűrhetetlen, akkor az élet ismét előlép és útmutatása egyúttal az élet örök szándékainak a kinyilatkoztatása. Avagy ez csak utópia? Nem hiszem! Sőt meggyőződésem, mennél inkább követjük az élet törvényeit, annál fényesebb eredményeket érünk el. És mennél fényesebb eredményeket érünk el, annál jobban meggyőznek bennünket azok a törvények. És mennél jobban meggyőznek azok a törvények, annál inkább látunk be azokba az igazságokba és azokba a módszerekbe, amelyeket az élet követ céljainak elérésében. Az élet igazságainak és módszereinek pedig a felismerése az emberiség jövőjének, jövő fejlődésének felfénylése lelkünkben. Ez a fény pedig tündöklően megvilágítja úgy az ember, mint az egész emberiség természetét; megvilágítja, hogy mindannyian egy családot alkotunk és döntően lelkünkbe cikázza az igazságot: minden földi tulajdon és minden pénzvagyon az egész emberiség törzsvagyona és az emberiség javát szolgálja. Ezt az igazságot nem homályosíthatja el sem a világháború, sem a népek háború utáni gazdasági harca. Sőt minden háború és minden agyarkodás mögött meghúzódik a vágy valami nagyszerű kibékülés, valami döntő kiegyensúlyozás után. Az örök béke nem legenda, hanem cél, amely felé vérrel és vassal halad az emberiség. Nevelés az élet új formájára. A nevelés a gyermeket beilleszti a család, a nemzet életébe.
A nevelés a gyermeket felékesíti a kultúra lelket alakító áldásaival és a civilizáció eszközeivel megismerteti. A nevelés arra is ügyel, hogy a jelen nemzedék a múltat, a jövő nemzedék kilátásai és eszményei pedig a jelent fölülmúlják. A nevelés célja az emberiség célja. Úgy éljünk, hogy az emberiség eszményi célját megközelítsük. A nevelés tehát elsősorban a jelent tekinti. Amilyen a jelen, olyan a nevelés eszménye is. Olaszország a fasizmus, Németország a hitlerizmus, Oroszország a leninizmus számára nevel. A jelen eszményképe az új nemzedékben testesül meg. Ha a jelen értékes, akkor a nevelés is értékes; ha nem értékes, akkor a nevelés is értéktelen. Az «izmusok», a korok igényei azonban soka félék, de az ember alaptermészete ugyanaz. A korok divatos kívánságai változatosak; lényegünk azonban örök és változhatatlan. Mik a nevelés változó elemei? A változó család, a változó nép, a változó nemzet. Mi változatlan bennünk? A test és a lélek. (Test és lélek nélkül nem vagyunk emberek.) Az érzelem, akarat és az ész. Minden nemzet a múltban és a jelenben tudja, mit kíván gyermekeitől? Minden nép a jelenben és a jövőben sejti, mit várhat gyermekeitől. A nevelés nem elvont valami; a nevelés oly eleven valóság, mint az élet. A nevelés nemcsak tőlünk függ. Függ az az élet színétől, jellegétől és irányától. Az idő azonban múlandó, változó. Az időben mi is mulandók és változók vagyunk. De változatlan az ész, az akarat és az érzelem. Ezek helyébe újat, mást nem lehet helyezni. Változatlanok az ész és az akarat benső törvényei. Sőt érzelmeink szeszélyessége mögött is van valami feltétlen. A nevelés főcélja tehát mindig az ész, az akarat és az érzelemvilág fejlesztése, élesztése, nemesítése, edzése és megrögzítése. Azután jön csak minden más cél időben és térben. Így a nevelés további célja, hogy az új nemzedék a kor eszményeihez és törekvéseihez hozzásimuljon és azokat saját életében kifejezze. Mik ezek a célok? Azt nem tudjuk megmondani; mert nem ismerjük az emberiség fejlődését, a végtelenbe futó pályáját. De azt tudjuk, hogy céljai eléréséhez mindig szüksége lesz észhez, mindig rászorul az erős akaratra. És sem az ész, sem az akarat nem nélkülözhetik azt a lendítőerőt, amelyet az érzelmek eleven vizei ébresztenek fel bennük. Mennél előbbre haladunk tehát az emberiség pályáján, annál jobb módszerekkel kell az észt felfényesíteni. Az ész sohasem lehet elég éles. Sohasem lehet elég nyílt, elég józan, elég átfogó, eléggé elemző és eléggé összefoglaló.
Téved minden rendszer, amely az észt lebecsüli. Tevékenységét kicsinyli, sőt megbénítja. Nem szabad beszélni az ész túlzásairól, amint nem helyes beszélni az ész betegségeiről sem. Annál inkább arra kell ügyelni, hogy az ész oly öntudatos legyen, hogy semmiféle esztelen kísértés a céljától el ne térítse és működésében ne zavarja. Dolgozatunk fonalán már említettem, mily nagyot vétenek Mussolini, Hitler, Keyserling, Klages és követőik az okoskodó, az okoskodva feltaláló ész ellen. Az intuíció is csak akkor értékes, ha az ész azt helyesli. Az intuíció ész nélkül vak. Nem találja meg önmagát. Csak az ész fényében nyílik ki szeme és ébred saját gondolataira. Az akarat is igen fontos képességünk. Gyönge akarat gyönge jellem. Erős akarat erős jellem. Gyönge akarat az észt is gyöngíti. A kitartó és elmélyedő munka erős akarat gyümölcse. Viszont minden felületesség a gyönge akarat eredménye. Az ész és akarat egymásra hatnak. Az ész világos látása az akaratot felfokozza. Az akarat ereje pedig az észt kutatásra serkenti. Az érzelem pedig részint szépít, részint irányít. Minden alkotásunknak hangulatot, lelket az érzelmek kölcsönöznek. Amit vérünkkel írunk, az nem veszti el hatását. De az érzelem irányít is, előre világít és útbaigazít. Amit szeretünk, azt tesszük is. A szeretet nem üres érzelem. A szeretet tartalommal teljes érzés. Nem a levegőbe irányul szeretetünk; a szeretetnek mélyén tárgy van, amelyet szeretünk. Ez a tárgy olykor még csak bennünk szunnyad, de kíván megvalósulni. A tárgy ilyen fölfelé törése, kikívánkozása a szeretet hangulatában jön tudatunkba. Az, ami születésre vár, az a szeretet burkába van bepólyázva és a szeretet hozza azt napvilágra. A szeretet nem üres érzelem, a szeretet tartalommal teljes érzelem. A szeretet nem a levegőben csapong, a szeretet a tárgya körül rajong. A szeretet jelzi, hogy bennünk valami születésre vár és a szeretet öntudatunkat ráirányítja és azt kedvessé teszi. A szeretet a tárgy burokja és a szeretetből fakadó vágy a tárgy dajkája. Minden szépet, jót és nemeset a szeretet érzése kísér. A szeretet az első és az utolsó erő minden lény megszületésénél. Az érzelmeket tehát szintén ápolni kell. Mert, amint a szeretet teremt, a gyűlölet éppúgy rombol. Vannak érzelmek, amelyek alkotásra serkentenek, és vannak, amelyek pusztításra ösztönöznek. A nevelés tehát az észt kifejleszti, az akaratot megedzi, a szívet pedig minden nemes iránt fogékonnyá teszi.
Ez az a három eszköz, amellyel mindenre képesek vagyunk, amit csak ember elérhet. De ez az a három eszköz, amely nélkül semmire sem vagyunk alkalmasak. A múlt századai e három oszlopon épültek fel. A jelen kultúráját és civilizációját is e három erő ringatta. A jövő világa és országa is csak e három képesség talajából alakulhat ki. És miért hajszolják ma az ösztönösséget? Micsoda varázserő rejlik az ösztönben? Miért kell az észnek háttérbe szorulnia az ösztönnel szemben? A felelet egyszerű. Mert nem értik, mi is az ember ösztöne? Az ember sokféle ösztöne az ember sokféle képessége. A képességek ösztönösek, ösztöneink pedig képességekkel teljesek. Az ösztön és természet, ösztön és képesség egyet jelent. A képességek maguktól gördülő kerekek és azért ösztönösek. Az ösztönök dinamikus valóságok, azért képességesek. De előbb van a képesség és azután az ösztönösség. Képesség nélkül nincs ösztön. Másrészt összes képességeink vagy az ész, vagy az akarat körébe tartoznak. Tehát eszesek vagy akarattal teljesek. Következőleg ösztöneink is vagy az ész képességeit lángolják föl, vagy az akarattal kapcsolatos javak felé szárnyalnak. De ösztön, képesség nincsen ész, illetőleg akarat nélkül. Emberek előtt tehát ösztönről ész nélkül vagy ösztönről az akarat kikapcsolásával nem beszélhetünk. Jöjjenek tehát a jövendők! Hozzanak új világokat! Teremtsenek új életformákat, azok mind csak az ész, akarat és az érzelem műhelyéből lángolnak föl. Azok mind — mondjuk ki rövidebben — az emberi lélek csodás mélységeiből buggyanhatnak elő. Mert ész, akarat és érzelem a lélek három alaperője és minden szellemi működés gyökérzete. A múlt összes kultúrái, a jelen minden nagyra törései és a jövő összes ígéretei a szellem erőiből bontakoznak ki. Néha lassan, máskor hirtelen. Néha az okoskodás fárasztó művelete közben, máskor meg hirtelen belső megvilágosodás tüzében. Néha mint a szellemi munka gyümölcse, máskor meg mint valami kegyelemteljes megvilágosodás kis csillanása. A lélek lényege csodálatos. Alkotásai is csodálatosak.
Akik a lelket nevelik, azok a szép jövőt előkészítik. Akik a lelket hervasztják, azok a rossz jövőt egyengetik. A lélek méhében pihen a jövő. A lélek méhéből fakad a jövő. Minden nevelés szemefénye a lélek. Lélekkel minden lehetséges, lélek nélkül minden lehetetlen. Ebből a lélekből fakadt az athéni szép és értelmes lélek. Ebből eredt a spártai zord és keménykötésű jellem. Ez a lélek alkotta a jog szentségén nyugvó római birodalmat. És ez a lélek szervezte meg a szeretet birodalmát, Isten országát, a kereszténység köztársaságát. Ez a lélek derült föl a renaissance századaiban és ez homályosuk bűnbánatba Firenze palotái között. Ez a lélek hódította meg a természetet az újkorban és ez a lélek élt pásztoréletet elfinomult természetszeretetben a rokokó éveiben. Ez a lélek tört ki a francia forradalomban és ez vágyódott valami nagyszerű szabadság, egyenlőség és testvériség után a liberalizmus jelszavai közben. Ez a lélek hatalmasodott és gazdagodott a demokráciában és ez szegényedett a proletárforradalomban. Ez a lélek megöregedett a világháború borzalmaiban és most új utakat és életformákat keres a fiatalság energiájában. De a célját nehezen találja meg. Az ész kategóriái sem nyújtanak világos eszmékét, a szív vágyai nem tárnak föl csak homályos sejtéseket. Nagyszerűek technikai felfedezései, de szegényesek lelki meglátásai. Meghódítja a levegőt, az éthert és a lét légfinomabb erőit, de felszabadulnak bensejének légszörnyűségesebb rémei. Az anyaggal való foglalkozásában teljesen elanyagiasodott, a lélekkel való nemtörődésben teljesen elállatiasodott. Égbe tornyosuló bűnök mutatják élete útját, elpusztult erények jelzik sírját. Az élet csúcsán küzdő férfijai sem idealisták; csak a fajról, a nemzetről gondoskodnak, mind materialisták. Az élet élén küzdők sem a lélek emberei, ezek is mind a kenyérért aggódok képviselői. Az erkölcsi élet kérdéseit félreértik, az erkölcsi világrend törvényeit nem ismerik. Az ember nem egyszerű lény. Sőt homo duplex, «kettős» a neve. S mindenki csak az egyik oldalát dédelgeti és a másikat elhanyagolja. Pedig más erők mozgatják az erkölcsi életet és mások a testi
életet. Nemcsak a társadalmi rend, nemcsak a termelés és a fogyasztás ritmusa a boldogság alapja. Az ember lelkének belső rendje, lelki termelésének és fogyasztásának ritmusa a boldog jövő záloga. A világ mai válsága nemcsak gazdasági, nemcsak pénzügyi válság; a mai válság a lélek válsága, a lélek életének a válsága, a szellemiség elhanyagolásának válsága. A közgazdászok és agytrösztök könnyen megoldhatnák lelkünk bajait, ha ezek a bajok csak külsők volnának. De semmiféle pénzügyi tekintély nem oldhatja meg lelkünk vérző sebeit. Ma nem politikusok közgazdászok után áhítozunk, ma életet adók, lelket sugárzók után vágyódunk. Ma nem tudósokra van szükségünk, ma életet hordozók után epedünk. Ma nem frázistömlőkben van bizalmunk, ma nagy nevelők után esdünk. Ma nem a földre nézünk, ma az égre tekintünk és mondjuk: Emitte spiritum tuum et creabuntur. Ma nem a föld gyermekei adnak életet, hitet, erkölcsöt, mindent átfogó világnézetet, ma Isten fiainak tüze fakaszthat csak szent, nemes és új életet. Róma hatalmának csúcsán állott, a lelkek pedig a meghasonlás poklában tengődtek. Minden fény és gazdagság közepette a lelkekben nagy meghasonlás és űr tátongott. A sokmillió lelketlen között kevés vala a lélekváró. A sok bűn és fertő között kevés vala a jövőt látó. És ezek a kevesek valának az új világ csírái és kovászai. Éj van ma is. Vágyunk új élet és új hajnalhasadás után. Isten fiai aggódnak, mert rossz szelek járását érzik. Ki nyitja meg a jövő kapuját? Ki tanít meg újra szenvedni, újra reményleni és újra feltámadni? Ki lesz a jövő nagy tanítója? A pogány Wotanok vagy Krisztus? A diktátorok vagy Krisztus főpapjai? A világnézetek harcában ki lesz a győztes? Vagy ki ad lelkes és életet fakasztó világnézetet? Vannak pillanatok, amikor Krisztus keresztje ragyog, de vannak percek, mikor Wotan páncélja csillog. Néha úgy érezzük, hogy Krisztus igéiben fürdünk, máskor meg Lucifer fagyos szele érinti lelkünk. Minden zavaros. Semmi sem tiszta. Nincsenek biztos kiindulási pontjaink. Nem látjuk a vonal irányának végét sem. «Én vagyok a kezdet és a vég» — mondta az Üdvözítő, és ez megnyugtat. De a «gonoszság titka» is mindenütt kísért; ez meg elszomorít.
A nevelés sok reménnyel biztat. De a nevelés viszont sok reményt is elhervaszt. A legnagyobb nevelő, az élet szelleme, hol mosolyog, hol zordonan fogyaszt s nem tudjuk, fog-e a mosolyból új emberiség fakadni? Vagy Wells jövendölése teljesedik-e be és elpusztul az európai kultúra és civilizáció. Elpusztul hitével, világnézetével, templomaival és gépeivel s ránk szakad a pusztulásnak indult népek minden nyomorúsága. Bíznunk kell. Inkább szeretettel alkossunk, mint gyűlölettel a küzdelem elől félreálljunk. Inkább higgyünk a jóban, mint a rosszban. Főleg pedig bízzunk a láthatatlan Gondviselésben, a mindenség lelkében, aki majd újból szilárd keretbe foglalja e vajúdó, szenvedő és széthulló világot. Aki a lélek pedagógiájával ismét megadja az embernek azt, ami a béke és fejlődés föltétele, a látható kenyeret és a láthatatlan fényt. A gépies életforma legyőzése. Nemcsak a lélek nevel, az anyag is nevel. Nem csak a szellemi, hanem az állati, a növényi, sőt az anyagi környezet is hat az emberre. Korunk valóban a szellemnek és az egész természetnek bélyegét viseli. A szellemek között szellemi. Az állatok között állati. A növények között növényi. Az anyag világában pedig anyagi. Jó és rossz szellemek tükröződnek rajtunk. Állatok kegyetlensége vagy szelídsége jellemzi akaratunkat. A növények bája és kelleme sugárzik ki belőlünk, vagy mérges növények mérgező lehelete árad ki lényünkből. Az anyagok is hatnak a dolgozókra és nemcsak a dolgozók az anyagra. Más a bányász és más a famunkás. Más a vasas és más a kőműves. Minden iparost alakít az anyag és ő alakítja az anyagot. Érteni kell az anyagok természetét és az anyagok engedelmeskednek nekünk. S az anyagok erőket sugároznak és mi is engedelmeskedünk nekik. De minden külső hatás reánk, törés a természetünkön. Minden engedelmességünk gépiesség is. Szülők, tanítók és tanárok egyéniségünket morzsolják. Állatok, növények és anyagok személyiségünket csonkítják. A gépek azonban különösen elgépiesítenek. Az ember találta ki a gépet és gép alakítja ki a gépies embert. Az ember szelleme lakik a gépben, a gép szelleme pedig az emberben. A gép az emberi szellem egy kis része, az ember pedig sokszor egészen gép. A gépből ember «Robot» válik, az emberből meg gép származik.
A teremtő ember egyetemes, a gép ellenben csak részleges és a részleges gép tökéletesen elgépiesedett embert módol ki. Így látja ezt Elmer Rice drámájában, a Számológépben. Valaha az ember az egész cipőt maga csinálta kézzel. Azután kitalálta a gépet, amely a felsőrészt készíti. Majd kitalálta azt a gépet, amely talpal. S attól az időtől az egészmunkás félmunkássá vált, gépei végzik helyette az egész munkát. Mennél több a gép, annál kevesebb az egész ember, annál kevesebb az igazi egyéniség. Nézem az életet. Látom, hogy a politika, a társadalmi fejlődés és a nevelés az egyéniségek helyett tömegembert nevelnek. Látom, hogy a gépek is teremtő ember helyett sokszorosító embert, átlagembert alakítanak. Látom, hogy az egész emberek száma egyre fogy, a félembereké egyre gyarapszik s kérdem, mi lesz ennek a vége? Borzadva gondoltunk valaha a falanszterre. Borzadva féltünk, hogy rabszolgasorba jutunk, a társadalom és a munka rabszolgáivá válunk. Fellázadt bennünk az egyéniség ereje és fellángolt bennünk a forradalom láza személyiségünk és szabadságunk megcsonkítói ellen. Ma már másképp gondolkodunk, mássá fejlődtünk. Ma az élet, a munka lépésről-lépésre megfoszt egyéniségünktől; meglopja egységes teremtő természetünket és lelkileg már csonkák, bénák, süketek s vakok vagyunk. A csonkák és bénák pedig örülnek, hogy csak részleges és nem teljes munkát kell végezniök. Mi már a falanszter számára születünk. Hol van ma oly egyetemes képességű művész, mint amilyenek Leonardo da Vinci, Michelangelo és Cellini? Hol vannak oly egyetemes lelkű írók, mint Shakespeare és Molière? A szobrász ma agyagból formál, de ő kőből már nem farag, őt a márvány vagy a fa már nem ihleti közvetlenül. Az írók is összeállnak ketten-hárman és készítenek egy művet. A zenész a melódiát alkotja, a hangszerelést már másra bízza. Az iparban pedig minden részekre oszlott és a részek készítői mind más és más. A gép pedig kiveszi a munkás kezéből az anyagot is és a gép maga dolgozik az ember helyett. Ma kevés egész ember van. Ma csak részlegesek dolgoznak. Sőt már nem is dolgoznak. Ma már senki sem dolgozik remekbe, ma mindenki az idő számára alkot. Az élet is a falanszter felé halad. Az irányított mezőgazdaság, az irányított ipari termelés is előtérbe állítja az államot, a közt, az egyént pedig háttérbe szorítja. Jöjjön a falanszter!
A termelés előtérbe helyezi a gépet és háttérbe szorítja az embert. Jön a falanszter! A gép kitermeli az általános ízlést és elnyomja az egyéni ízlést. Itt a falanszter! Az állam előtérbe helyezi a közcélt és visszaszorítja az egyéni célt. Íme a falanszter! A mai élet és ennek az életnek irányvonala is az egyéniségek ellen dolgozik. A politikában a vezérek gondolkodnak és parancsolják, hogy más ne gondolkodjék. Ez is falanszter! A társadalom unalmas egyhangúsága lázadoz a kiváltságosak ellen. Ez a falanszter! A gépies egyformaság megöli a sokfélét. Csodálatos, hogy az utópisták államában is alig van nevezetes egyén. Csodálatos, hogy ők nem is akarnak sok kiváló, jobban mondva, kiváltságos szellemet, ők a tömegmunkára és nem a kiváltságosok alkotására büszkék. Azt hiszem, ha egyszer valami falanszterrendszer megvalósul, nem is kell a lángésznek már kukoricán térdelni és ott szépeket álmodni. Már jó eleve kivész ez a fajta a világból. Megeszi a tömeg, a nyáj. Kiöli a nevelés és mint furcsaságot röhögi az utca. Haladunk, nagyon haladunk a falanszter szelleme felé. És mindezt gyökerében a világháborúnak is köszönjük. A háború öt éven át ápolta, sőt követelte a nyájszellemet. Elpusztította az egyéniségeket. A háború öt éven át az erőszakot alkalmazta az egyénnel szemben és az erőszakot fogadta el minden emberi ügy legfőbb bírójául. Az észt, az igazságot, a szánalmát kiküszöbölték az emberi magaviselet megítélésénél és a nyers erőt ültették helyébe. Sőt ez az esztelen és igazságtalan erőszak behatolt még a magánélet minden rejtekébe is, otthon úgy, mint az ipar világában és bánatot, nyomorúságot hozott millió és millió ember fejére. Megsemmisítette a szólás- és az írásszabadságot, meggátolta a szabad mozgást és a foglalkozás gyakorlását. Sőt mi több, a népek szívét s lelkét megmételyezte azzal a hittel, hogy az erőszak egyértelmű a joggal. Azt a szenvedélyes vágyat öntötték beléjük, vajha az ő országuk erőszaka diadalmaskodnék a többiek fölött. Az emberiség fejlődése szempontjából az egyéni és a tömegléleknek ez az erőszakba fúlása a legsajnálatosabb. Isten megváltotta a világot. Krisztus vére megszentelte az egyént. S a háborúk elaljasították újból a világot és a párolgó embervér meggyalázta az egyént. Krisztus testvérekké tette a népeket, a háborúkat mozgató ördögi szellem ellenségekké kovácsolta őket. Krisztus szelleméből fakadtak a nagy írók, művészek egyéniségei. A gyűlölet szelleméből a nyájember, a gépember és az elvadult emberek tömege. Miért nem lábol ki a világ máig sem a háború légköréből? Mert nincsenek lángelméi, nincsenek nagy emberei. Miért ápolják inkább a falanszter szellemet, mint a szabad és független egyéniségek lelkületét? Mert ilyenek nincsenek vagy pedig a gépies és erőszakos áramlat még ma is lenyűgözve tartja őket. Amíg korunk szelleme meg nem változik, a nyájszellem sem múlik el. Amíg az esztelenséget ki nem küszöbölik Európa életéből, a félelem hadseregekbe tereli a bűnösöket.
Amíg a tiszta ész nem diadalmaskodik a történelem romlott szellemén, addig a jogtalanságok érzése a lappangó háborút nem szünteti meg. Mindezekből megértjük, miért képes az ember a kommunizmus, a kollektivizmus sanyarú kenyerét enni? Az élet úgy letaposta az egyéni élet mezejét, hogy az ember már csak rendszerekben tud élni. A gépek úgy elgépiesítették, hogy csak gép módjára tud tenni-venni, érezni és gondolkodni. A sok nyomorúság folytán az állami közösségen kívül annyi kisebb-nagyobb egyesületnek váltunk részévé, hogy a magunk talpán már nem is tudunk megállani. Hová vezet mindez? Ha a politikusokat nézem, ők vezérekké tornyosulnak a nyáj fölött. Ha az ipart és a kereskedelmet szemlélem, mindenütt a korporációs rendszerek és gazdálkodási módok érvényesülnek. Ha az irodalmat és művészeteket figyelem, az írók és a művészek is céhekbe tömörülnek. Minden a falanszter felé halad. De lehet, hogy ez a haladás is csak látszat és az életnek egy ideiglenes alakja. A háború utáni élet arra is megtanított, hogy a haladás sokszor ugrásszerűen történik. Mi egyik napról a másikra tanúi voltunk teljesen ellentétes áramlatok felülkerekedésének. Mi igen sokszor láttuk, hogy ami ma eszme, holnap már elkopott nézetté szürkül. Van tehát okunk a derültebb felfogásra is. Bízhatunk abban, hogy a Gondviselés felébreszti az emberi öntudatot és eszesebb célok felé, szebb jövő felé irányítja. A bölcselő és a tudós remélhetnek abban, hogy az élet fantáziája gazdagabb, mint az emberé és az élet teremtő hatása alatt az ember természete is rugalmasabb, mint a mi képzeletünk minden lángolása. Ha az élet akarja, akkor az utópiák valóságokká válhatnak és a kollektív ember végleg diadalmaskodhatik az egyéneken. Viszont, ha akarja, felszítja az ember vágyait és lángra lobbantja az eszmék szikráit és magasságokba lendíti végtelenbe törő akaratát. Nem! Semmiféle gép és semmiféle gépies államrend az isteni szikrát ki nem oltja az ember szelleméből. Hiszen a gépet is az ember hajlítja és semmiféle gép szelleme szemeit el nem vakítja. A gépet is az ember saját teste melegéhez, vére lüktetéséhez idomítja és szervezete is képességeit vele tágítja. És semmiféle gép a nyersanyag korlátaiba a szellemet rabul be nem zárja. A testetlen szellemet kalickába nem szoríthatja. És épp gépies és kollektív korunkban nem igyekszik-e az ember a föld határait is áttörni? Nem törekszik-e a föld anyagi és szellemi vonzóköréből magasabb rendbe felszárnyalni? A sztratoszférába röpülő ember a végtelenbe vágyó ember jelképe.
Szemünk, fülünk, orrunk, szánk, mind-mind a földhöz idomultak s mi mégis a föld köréből el, feltörünk. Érzékeink, gondolataink, értelmünk mind a földi dolgokhoz simultak és mi mégis el, ki a földből törekszünk. Mi az, ami a nehézkedés súlyát legyőzi és a szellemet a por fölé lendíti? Mi az, ami a föld mágnességét legyűri és más mágneses körökbe ragadja? Ez nem az anyag ereje. Nem a föld erejéhez hasonló erő. Ez másfajta erő és más vonzás. Erősebb és fényesebb erő. A szellemből fakadó szellemi erő és a szellemi világba feltörő, kimondhatatlan isteni erő. Túl az érzékeken. Ki ismeri az embert? Az ember nem. Az ember önmagát nem ismeri. Anyag és gondolat az ember. De az anyag nem fogja meg a gondolatot, a gondolat pedig nem éri utol az emberi szellemet. Mozgatom a karom, de nem tudom, miképp? Lehunyom, kinyitom a szememet, de nem tudom, hogyan? Nem csodálom azokat, akik azt mondották: Isten emeli a karomat és nem én. Isten húzza le a szememet és nem én. Avagy tudom-e, látom-e, érzem-e, miképp működik agyam? tüdőm? szívem? vesém vagy összes szerveim? Miképp dolgoznak szerveim külön-külön és miképp mégis a legbensőbb összhangzásban? Tudom-e, honnan erednek gondolataim, vágyaim, elhatározásaim? Tudom-e, miképp teremt a lélek? Miképp villannak elő fölfedezései? Dehogy tudom! Nem tudom! Hume azt mondotta. «Nem én gondolkodom, hanem bennem gondolatok szövődnek! Nem én akarok, hanem valami akar bennem!» Az emberiség legremekebb szellemi alkotásai, mint Isten kegyelmei, születnek és a létbe szöknek. S ha most az emberi alkotások eredetét és történetét nézem, úgy érzem, hogy azok a kicsiből haladnak a legragyogóbbak felé. S ha természetüket vizsgálom, meggyőződöm, hogy azok mind az ember vágyainak lépcsői és hágcsói a porból a magasságba, a végesből a végtelenbe, az anyagból a szellembe. A teremtés pillanatától cseng az ember fülébe: «Olyanok lesztek, mint az Isten, jót és gonoszat tudók». Az Isten pedig szellem. Azzá fejlődik föl az ember. Az Isten mindenütt jelenlevő. Arra tör az ember. Az Isten mindent lát. Az ember is látni óhajt mindenütt. Isten tér és idő fölött áll. Az ember is folyton harcol a tér és az idő ellen s vágya már szinte beteljesedett. A teremtés pillanatától kezdve hallja az ember: «Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette». S az ember valóban akar is Istenhez hasonlóvá fejlődni.
Szemét, fülét és minden érzékét folyton újabb és újabb eszközökkel szereli föl, hogy olyan lehessen, mint Isten. Agy fedezte föl a szemüveget, a nagyítót és végül a távolbalátót, hogy mindent lásson. Agy eszelte ki a telefont és a rádiót, hogy mindent halljon a mindenségben. Szárnyai nincsenek, de a kétkerekű kocsitól a repülőgépig mennyi géppel fokozta sebességét. És nem múlja-e már felül a madár szárnyainak a sebességét is? Uszonyai és mélységmérő szervei nincsenek, de nem megy-e le a tengerek mélységeibe és nem megy-e föl a légüres magasságokba? A lónak nagyobb az ereje, mint az övé, de nem robbantja-e föl a hegyeket és nem bombázza-e már az atomokat? Kezét, öklét gyilkos és nemgyilkos erőkké keményíti és a természet erőit, mint a Jupiter fulminans, dobálja és villogtatja. És az ember egyre feljebb tör. Olykor Isten trónja fölé igyekszik trónját helyezni és gyűlöletből rohan előre. Máskor a szeretet és epedés ad szárnyakát neki és Isten jobbjára vágyik. Az anyagelvűség éppúgy, mint a szellemiség hite út és hágcsó a magasságok felé. Korunk is tele van szeretettel és gyűlölettel. Az angyalok és az ördög küzdenek egymás ellen. Apokaliptikus csodák támadnak körülöttünk. Látom, miként teszi tönkre a népeket a gyűlölet s mily borzasztó pusztítással irtják ki egymást a nemzetek. Felfedezték már az apokaliptikus angyalok hét csészéjét és minden pillanatban készek kiönteni annak pusztító erejét. Az egyik kiönti csészéjét a földre és kegyetlen és igen gonosz fekélyek támadnak az emberek testén. Ezek a mérges gázok. A másik kiönti csészéjét a tengerbe és az olyanná lőn, mint a holtnak a vére és minden élőlény meghalt a tengerben. Ezek a pusztító torpedók. A harmadik kiönté csészéjét a folyókba és vízforrásokba és vérré vált. Ezek a folyók és kutak mérgezői. A negyedik kiönté csészéjét a napra és ez az embereket hőséggel és tűzzel kínozza. Ezek a repülőgépek pergőtüzei. Az ötödik kiönté csészéjét a vadállat székére és az ő országa sötétedett. Ez a légiháború, a fővárosok ellen irányuló pusztító támadás. És a hatodik kiönté csészéjét ama nagy folyóvízbe és kiszárítja annak vizét. Hol van ez a nagy folyó? A jövő ezt a csapást is felderíti. A gyűlölet, a bosszú, a gyilkos harag máris a szellemek erejével fegyverezte föl az embert. Az angyaloktól tanulták el a büntetéseket és egymást pusztítják el, a jókat és a gonoszakat.
A hetedik csészét a legbűnösebb városra önti ki majd a bosszú és elpusztul, mint Babilon. És szigetek és hegyek is el fognak tűnni a természeti erők borzasztó dúlása alatt. Melyik ez a város? Hol vannak a hegyek és a szigetek? A jövő megmondja. A gyűlölet pusztít, a szeretet alakít. Hol vannak azonban a jónak fenséges művei? Hol ragyog Krisztus ereje? Végzetes világban élünk. A rossz sokkal hivalkodóbb, mint a jó. A rossz mindenütt ott van, ahol a gonosz cselekedet. A jó pedig mindenütt ott van, ahol nincs gonosz cselekédet. Az egyik ereje villog, a másiké zajtalan. Az egyik hangosan káromkodik, a másik halkan imádkozik. Ne azt nézd, hol tündöklik fehér ruhában a jó. Hanem azt nézd, hol nem pompázik és lármázik a rossz. Mert a rossz mindig feltűnik, a jó meg mindig eltűnik. Ahol nincs rossz, ott a jó. A rossz is az egekbe tör, de a jó is. Azért nem győz véglegesen a rossz. Még Oroszországban sem, ahol pedig az ördög ereje irtózatos. S ez az irtózatos erő nem tudja elpusztítani Krisztust. Karácsonykor a templomok ott is zsúfolva voltak. Hol van a jó? Ahol egy csepp erény, egy csepp jóság, irgalom, szánalom van, ott a jóság. Ma sokkal több költő, író, művész és bölcsész hívő, mint a XIX. században. Ma anyagelvű országok lángelméi újból Isten felé fordítják szemeiket. Ma az intelligencia és a nép sokkal buzgóbb, mint a század elején. Új szellemiség küszöbén állunk vagy inkább térdepelünk. Az emberek jobban tudnak elmélkedni az élet és a lélek titkairól, mint régebben. Ma minden nagy szellem önmagában fedezi föl az ismeretlent, a nagy titkot. Nem csoda! Soha a szellem oly nagy erőfeszítéseket nem tett a lélek és a természet meghódítására, mint napjainkban. Soha oly nagyszerű kincseket még nem termelt ki a lélek és a természet bányáiból, mint korunkban. Mikor pedig felfedezi saját és a természet titkait, ugyanakkor látja a kettő között a különbséget is. Innen ered új szellemiségünk! Az ember szégyenlős. Nem akar mindjárt vallani. Röstelli, hogy oly soká hitetlenkedett. Valami új szót keres. De a szó lényege szellem és Isten. Sok-sok tudós mondja el ma Husellával: «Alkotásunk lendületében Isten teremtő szellemének ihletét is érezzük magunkon és a tudományos megismerés szinte vallásos élménnyé válik». Sok-sok bölcselő, mint Pauler Ákos, az igazság keresése közben ráakad Krisztus lelkére és az Oltáriszentségben a legbensőbben egyesül vele. Magasságok felé tartunk! A föld szellemét elhagyjuk és a szellemvilág misztikumai felé szárnyalunk. Sokan rosszul, sokan jól. Sokan rosszul, mert sohasem tobzódott még úgy a babona és a szellemiségbe való betörés vágya, mint napjainkban. Az ember nem elégszik meg azzal, hogy a természet erőit lenyűgözte, most az emberek szellemi erejét is hatalmába keríteni igyekszik. Hosszasan tanulmányoztam korunk babonás szellemiségét és mindig jobban elment tőle a kedvem.
Akár igazak a lélektani jelenségek, akár nem; akár igazak a szellemidézők esetei, akár nem, ne foglalkozzunk velük. A tudomány illetékes arra, hogy az anyaga és a szellemvilág érintkező pontján élő embernek akár az anyagra, akár a szellemre való hatásait kutassa. Egyéb kutatók illetéktelenek és a tanulatlanok körében csak beteges idegességet és ideges képzelődéseket szülhetnek. A tudóst tudománya nem billenti ki lelki egyensúlyából, de a félműveltek megzavarodhatnak és helytelen következtetéseket vonhatnak le életükre. A lelki élet jelenségei a legnagyobb tudósokra várnak. Az anyagi jelenségek is bonyolultak, sőt rejtélyesek, hát még a lélek jelenségei. Az élet jelenségei is titokzatosak, hát még a szellem erőnyilvánulásai. Mennél zavarosabb jelenségeket tapasztalunk lelki életünkben, annál inkább keressük fel a jeles orvosokat. Mennél meglepőbb és bonyolultabb lelki élményekkel állunk szemben, annál inkább kell igazi lélekbúvárokhoz fordulni. A lélek szellem. Lelkünk a szellemvilág tagja. Nem csoda tehát, ha esetleg igazán szellemi jelenségeket is mutat. De a lélek a testhez és a testtel a földhöz van fűzve, csodálatos-e tehát, ha a testben és a földben szellemileg is megnyilatkozik. A csodás és a nem csodás között művészet a határvonalat megvonni. A csodás és a nemcsodás a lelki életben attól függ, hogy az ember lelke tényleg azon a ponton működik-e, ahol a földön természete szerint működnie lehet. Ha ez a pont a szellemiség felé tolódik, rendkívüli szellemi jelenségek is villanhatnak ki. Viszont, ha ez a pont az anyag felé tolódik, akkor túlságosan elgyengülhetnek a lélek erői. Őszintén vallom, hogy a túlságos állatiság éppoly rendellenes, mint a túlságos elszellemülés. Az első esetben csodás az állatiság, a másikban pedig a szellemiség. A butát csiszolni kell, a rendellenes lelkiséget pedig gyógyítani. Ám ez a lélekbúvárok, tanárok és tanítók, sőt orvosok dolga. De a műkedvelő lélekbúvároktól éppúgy mentsen meg Isten, mint a rossz tanítóktól vagy Freud-féle orvosoktól. Ne mondják nekem, hiszen mi a lélek létezése mellett teszünk bizonyságot. Mi az ember lelkét egészséges állapotban is megfigyelhetjük és nincs szükségünk beteges túlméretezésre. A bölcselő, a tudós, az író, a művész és főleg a szentek megnyilatkozásai bőségesebb anyagot nyújtanak a szellem megismerésére, mint a médiumok életnyilvánulásai. És főleg korunk hatalmas fizikai felfedezései is a lélek benső életének vetületei és kitágításai. Mert a lélek a végtelenbe vágyik, azért igyekszik a tér és az idő két falát áttörni. Mert a lélek Istenhez hasonló, azért törekszik minden erejével természetes képességeit felfokozni és
gépei segítségével mindenütt jelenlevő és mindent tudó lenni. Rádió, távolbalátó messze kiemelnek bennünket az idő és a tér korlátaiból. Rádió és távolbalátó csodás jövőt sejttetnek meg velünk. Rádió és távolbalátó, ha az energiák és az éther-hullámok nem szűnnek meg, hanem megmaradnak, talán feltárják előttünk majd a múltat is és szerencsés kapcsolásaink messze évezredek eseményeit varázsolják elénk a múltból. De minden körülmények között legyünk alázatosak. Mert Isten úgy akarta, hogy a lélek ezt a vágyát ne titkos laboratóriumokban, és ne rejtett ülésekben élje ki, hanem a vallás keretében otthon és mindenütt, de főleg a templomban, az Oltáriszentség közelében és melegében. Akik elszakadnak Egyházuktól, azok elmaradnak Istentől is. A rendkívüliségek hajhászói pedig igen sokszor megvetik Egyházukat és majdnem mindig elhagyják a rendes vallásos élet gyakorlatait. Ők a homályban, a titokzatosban élik a vallást és nem a társadalmi élet hitvallásában és a napfényben. És megelevenedik lelkemben a titkos jövendölések képe: «És nyitva látom az eget és íme egy fehér ló és a rajta ülő neve hű és igaz, aki igazságosan ítél és harcol. Az ő szemei pedig mint a tűzláng és fején sok korona. És vérrel behintett ruhába van öltözve és a neve Isten Igéje. És mennyei seregek követték őt fehér lovakon… És szájából kétélű kard jött ki, hogy azzal leverje a pogányokat… És láttam a vadállatot és elfogatott a vadállat és vele együtt a hamis próféta, aki előtte a jeleket művelte, amelyekkel elcsábította azokat, akik felvették a vadállat bélyegét és imádták az ő képét». Isten Igéje a mi útmutatónk, Ő a mi vezérünk, Ő az út, az igazság és az élet és nem azok, akik jeleket mutatnak nekünk. Mert jelek mindig lesznek — mondotta ő, de hozzátette — és őrizkedjetek a hamis prófétáktól. Az igazi szellemiség csak Krisztus szellemisége. Az igazi szellemiség otthona Krisztus egyháza. Az igazi szellemiség hirdetői nem a titkos ülések vezetői, hanem Krisztus egyházának papjai, tudósai és bölcselői. «Én vagyok az alfa és az omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.» «Boldogok, akik megmossák ruháikat a bárány vérében, hogy hozzá férhessenek az élet fájához és a kapukon mehessenek be a városba.» «Kívül vannak az ebek és a varázslók és mindaz, aki szereti és cselekszi a hazugságot.» «Aki szomjazik, jöjjön és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.» Ezek az Ige szavai. Krisztus ma és holnap. Mindig varázslatos kérdés és mindig új felelet, hogyan hódította meg Krisztus a világot? A római birodalom és a zsidó nép hihetetlen ellentétek. A római szellem és a zsidó szellem Tacitus tollára
kívánkozó szélsőségek. A világhatalom fénye és Krisztus szelíd homálya Rembrandt ecsetére illő színtónusok. Azután a tudomány és a hit, a gőg és az alázatosság, a világ uralma és a világlemondás mily messzi távolságok! A paloták és a jászoly, a nagyúri jólét és a rabszolgaszerénység, a polgárok külső szabadsága és a keresztények lelki szabadsága találkoznak-e valaha? Az istenek unokái és Isten gyermekei összeölelkezhetnek-e egymással? A történelem beszéli el Róma hatalmának tündöklését és a keresztények megvetett sorsát. A történelem beszéli el Róma fényének elhomályosodását és a keresztények homályának felfényesedését. A pogány birodalom sasa simult a kereszthez és nem a kereszt a pogány sashoz. Az istenek adták át trónjukat Krisztusnak és nem Krisztus rabolta azt el tőlük. A római társadalom vette át a kereszt szellemét és nem a kereszt rántott kardot a római társadalmi berendezés ellen. Volt valaha Rómában erőszakos rabszolgalázadás, amelyet a légiók vertek le. A keresztény rabszolgák lázadás nélkül szabadultak föl. Róma pénzhatalma és aranybirtoka minden képzeletet fölülmúl. S a szent szegénység megtörte a pénz zsarnoki uralmát. A tudomány és bölcselet védték Róma bástyáit, de a keresztény bölcsesség ledöntötte azokat. Róma tele volt misztikus és okkultista tévtanokkal és vallásgyakorlatokkal, de az igazi krisztusi misztika és Krisztus vallásgyakorlata megszűntette azokat. A papok is fellázadtak az új hit ellen s a nemzeti hagyományok őrzői velük tartottak, de a pogány papok vallása már Cato arcára is mosolyt csalt. Cato mirari se dicebat. Az üldözések is irtották Krisztus híveit és Krisztus hívei a kihullott vérből megsokszorosodtak. Minden politikai, vallási, társadalmi és művészi erő harcolt Krisztus ellen és Krisztus véréből új ég és új föld fakadt. Az életnek nem volt szüksége már Rómára, de az életnek szüksége volt a palesztinai Krisztusra. Az istenek ideje lejárt, de Isten ideje megérkezett. A római birodalmat a vér és a vas foglalta össze. A jövőben a kereszt szeretete tartja a sok népet egybe. A római birodalmat a barbárok lázadó ereje halálra fenyegeti. De a barbárok kegyetlenségét a kereszt ereje legyőzi. A vas és a légiók alapították Rómát, de a kereszt és hittérítők mentették meg Rómát és a római kultúrán felépült Európát. Egész tanulmányom bizonyítja, hogy az európai népek újból pogányokká váltak.
Egész dolgozatom tanúság arra, hogy a régi pogányság világa Európában más alakban újra feltámadt. Újból szemben állanak Krisztus és Lucifer, a szeretet és a gyűlölet, a béke és a háború, a szegénység és a gazdagság, a szabadság és a rabszolgaság, az erkölcs és az erkölcstelenség, a természetfölötti és a természet, a gondviselés és a végzet, az ég és a pokol. Ki oldja meg ezeket az ellentéteket? Ki szelídíti meg a világot? Ki hozza rendbe a világot? Az ég már egyszer erélyesen beleszólt a történelem folyásába. Isten emberré lett. Beleszól-e még egyszer, mikor Krisztus közöttünk van a világ végezetéig? Avagy az embernek magának kell feleszmélnie és a történelem nagy tényeit öntudatra hoznia? Isten mindenütt ott van, ahol kell, de ott van-e akkor, mikor nem kell? Elölről kezdődik-e a megváltás műve, mikor a megváltás szakadatlanul tart és folyamatban van? Isten nem cselekszik fölöslegesen. A kegyelem forrását megnyitotta és a forrás eleven erővel buzog, van-e szükség új forrásra? Gyarló az ember és feledékeny. Szakadatlanul új benyomások után eped. A régieket megszokja. Nem érzi. Nem éli. És elsenyved. Ha beteg, akkor új orvosságokat és új orvosokat követel. Most is beteg, de csak egy orvos és egy orvosság gyógyíthatja; ez az orvos pedig mindig vele van és már nem ismeri. Új megváltás, új Krisztus lehetetlen. Krisztus mindig közöttünk van. Úgy ma, mint holnap. Az embernek kell Krisztushoz mennie és nem Krisztusnak az emberhez. Az embernek kell a forráshoz fordulnia és nem a forrásnak az emberhez. Az erők itt vannak, de a szívek máshová húznak. Jöjjön el a Te országod! Krisztus ereje a régi, de az ember erői már nem a régiek. Jöjjön el a Te országod! Jöjjön el minden emberi viszonylatban és a boldogság is leszáll hozzánk. Jöjjön az észhez, hogy helyesen gondolkodjék. Jöjjön a bölcselethez, hogy helyes világnézete legyen. Jöjjön a tudomány műhelyébe, hogy a tudomány valóban tudományt és ne kételyt nemzzen. Jöjjön a művészethez és adjon neki isteni ihletet és megvilágosítást. Jöjjön a családokba, hogy szent családokká magasztosuljanak. Jöjjön az állam és a társadalom vezéreihez, hogy igazi idealizmus és egyetemes krisztusi szeretet vezérei és tényezői legyenek! Egyek vagyunk Krisztusban.
Az Atya mindent Krisztusnak adott és Krisztus mindent az Atyának ad vissza. Az Atya egy pár emberből szaporította meg az emberiséget és Krisztus önmagával szentelte meg Istennek az emberi nemet. Az Atya teremti az emberiséget, a Fiú saját vérévei megnemesíti. Az Atya az emberiség atyja, Krisztus az isteni emberiség feje. Igen, Krisztus a mi fejünk! Igen, Krisztus vére rajtunk! A látó a távoli jövő ködébe néz és lát valami csodálatos testvériséget az emberek között. A bölcselő fellebbenti az idők fátyolát és nagyszerű egységet sejt a jövő emberiségében. A Krisztust követő elmélkedve tekint a fejlődés irányába és minden harc, háború, fegyverkezés és ellenségeskedés dacára bízik az új föld és az új ég ígéretében. Mi mindannyian egy isteni nép és világ leszünk. De mondd, nem látod-e a Krisztust gyűlölők rengeteg számát, ördögi terveit és romboló munkáját? Látom! Krisztust vagy szeretjük, vagy gyűlöljük. Szeretjük, mert érezzük isteni erejét. Gyűlöljük, mert érezzük isteni igazságosságát. Akár szeretjük, akár gyűlöljük, mint végtelen hatalmat szeretjük vagy gyűlöljük. Szereti őt Krisztus népe. Gyűlöli őt Lucifer népe. Szereti őt követője, mert uralkodik. Gyűlöli őt Lucifer híve, mert uralkodik. Az egyik tábor trónját emeli, a másik tábor trónját döngeti. Mind a kettő Krisztust valló. Az egyik szeretettel a másik gyűlölettel vallja. Krisztus uralkodik! Sőt ő a mi fejünk! Az emberiség feje! Vágyunk egy jobb, boldogabb és megértőbb emberiség után. Vágyunk erősebb egység, bensőségesebb testvériség és őszintébb népszövetség után. Ki teljesíti vágyainkat? Krisztus vagy Lucifer? Szörnyű a kérdés feltevése is! Ezerkilencszázharmincnégy év telt el. A népek a római hatalom alatt éltek. A római birodalom sok fajt és nemzetet foglalt össze. Más a vérük. Más a nyelvük. Más a tudományuk. Más a világnézetük. Vannak köztük polgárok és vannak rabszolgák. Sokan színesek, sokan fehérek. Hegyi lakók és
tengerparton élők. A hatalom vasfegyvere tartja őket össze. Egyébként idegenek egymás iránt. És ekkor jött el Krisztus. Hirdette a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget. A népek felneszeltek. Szívük kitágult. Értelmük új világosságot kapott. És megszületett az a népszövetség, amelynek feje Krisztus. Szent Pál zengette a világba: «Járjunk az igazság útján szeretetben és mindenképen fejlődjünk őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Az egész testet ő fűzi, erősíti és köti egybe. Minden összekötő íz az ő közreműködésével végzi munkáját minden egyes tagra. Így gyarapodik és növekedik a test, míg teljesen felépül szeretetben». Csodálatos mélységű és zengésű szavak! Belőlük harsonázik évezredek és embermilliók vágya! Egy test! Egy fej! Egy lélek! Krisztus gondolkodjék agyunkban és Krisztus lüktessen szívünkben, ő érezzen érzékeinkben. Lelke a mi lelkünk! Vére a mi vérünk! Szíve a mi szívünk! De ő megint az Atyában él. Az Atya pedig Benne. Tehát Krisztussal mi is az Atyában élünk és az Atya bennünk. Az Atyát a Fiúhoz a Szentlélek fűzi. Minket is a Fiúhoz és az Atyához a Szentlélek, a szeretet kapcsol. Ó, csodálatos élet! «Élek én, de már nem én, hanem Krisztusi bennem!» — mondja Szent Pál. «Élek én, de már nem én, hanem az Atya él bennem!» — mondja Krisztus. Él az Atya és él a Fiú és mindkettő az emberi lélekben is — mondja hitünk. Így él bennem a Végtelen. S így élek én a Végtelenben. Így él az emberiségben a Végtelen. S így él az emberiség a Végtelenben. Lapos ésszel a földön csúszom. De Isten fényével az örökkévalóságba szárnyalok. Érzékeim bezárnak a tér és az idő két fala közé. De Isten lelke felszabadít és lelkemet a végtelenbe hangolja. Önzésem bezár saját szenvedélyeim és gonosz hajlamaim hínárjába. Gyűlölet, bosszú és ellenszenv burjánoznak ki lelkemből. De a Szentlélek kiemel állatiságom kicsinyességeiből és szeretettel tölt el az emberiség iránt. Krisztus lelke szabadító, kitágító és szeretetet sugárzó lélek. Csak Krisztus lelke az igazi népszövetség lelke. Tudja ezt jól Lucifer lelke!
Csak a legnagyobbat gyűlöli a leggonoszabb! Az ős Kaján nem tombolna Krisztus ellen, ha nem Krisztus a legnagyobb ellensége. Harca Krisztus ellen a legszebb reménységünk, hogy őbenne van minden üdvösségünk. Az emberiség üdvössége. És e pillanatban fájdalom tölt el. Szemeim előtt lebegnek könyvek, amelyekben Krisztus az idők kiteljesülésével meghal. A keresztény gondolat elpusztul. A vallásosság kiég. Csodálatos laposság! Kialudható a láng, amely évezredeken keresztül minden kultúra lelke volt? összeomolhat-e az az alap, amelyen az európai civilizáció lelke felépült? S ami különösen meglep, hogy ezek az írók vágynak Krisztus halála után! Ki érti meg az ember gonoszságát? Becsüljük szülőinket, nevelőinket és életünk nagy mestereit. Becsüljük az írókat, a tudósokat és a művészeket. Becsüljük az emberi szellem fáklyahordozóit. Hisz ezek azok a szellemi lépcsők és hágcsók, akik lelkünket a magasba emelték. Ezek azok az erők, amelyek alacsonyságainkból kiemeltek. De nem tornyosuké mindezek fölé Krisztus? Haszontalan az ember szíve és kifürkészhetetlen. És mennyi kárt okoznak ezek az emberiség lelkének, boldogságának és egészségének. Minden pokol dacára azonban bízzunk Krisztusban, mert Ő legyőzte a poklot és a gonosz világot. És Krisztusban mi is legyőzzük a gonoszság erejét és felépítjük az igazság birodalmát. A diadalmas vég Krisztus műve! A diadalmas győzelem Krisztus győzelme, ő a hatalmas győző és mi, követői, szintén győzők. Várjuk is a győzők jutalmát! Várjuk az életet, a teljes életet. «Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az én Istenemnek paradicsomában van.» Várjuk a halhatatlanságot! «Aki győz, azt nem bántja a második halál.» Várjuk a boldogság hajnalcsillagát! «Neki adom a hajnalcsillagot.»
Várjuk Isten dicső országát. «Aki győz, az így fog fehér ruhákba öltözni és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből és megvallom nevét Atyám előtt és az ő angyalai előtt.» Várjuk, hogy Isten országának oszlopai legyünk. «Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában és én reá írom az én Istenemnek nevét és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek nevét, mely az égből száll alá, az én Istenemtől, és az én új nevemet.» Várjuk a megdicsőülést! «Aki győz, magam mellé ültetem, királyi székembe, amint én is győztem és Atyám mellett ültem az ő trónusán.» Várjuk az Istenfiúságot! «Aki győz, annak Istene leszek és ő nekem fiam lesz.» Ó, utópiák utópiája! Ó, isteni szózatok! Ó, isteni világvég! El tőlem gonosz írók gonosz álomképei! Fonnyadt lelkek fonnyasztó leheletei. Harcot, diadalmas harcot harcolunk. «Én néztem és íme egy fehér ló és a rajta ülőnek nyíl volt a kezében és koronát adtak neki és kivonult diadalmasan, hogy győzzön!» Hogy győzzön és győzzünk! «A mi Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájatokkal. Amen.» Nyomtatható változat
