Az előkelő Briarwood iskola előkészítőjében eltöltött első nap volt Regan Hamilton Madison életének legszörnyűbb napja. Olyan katasztrofális volt,

1

Előszó

2

Az előkelő Briarwood iskola előkészítőjében eltöltött első nap volt Regan Hamilton Madison életének legszörnyűbb napja. Olyan katasztrofális volt, hogy Regan eldöntötte, soha többé nem megy vissza. A nap kezdetén még úgy gondolta, hogy az új iskola csodálatos lesz. Miért is ne lenne az? Három bátyja és édesanyja is azt mondta, neki pedig nem volt oka kételkedni a szavukban. Büszkén ült a családi limuzin hátsó ülésén új egyenruhájában. Kék-szürke kockás szoknyájához keményített gallérú fehér blúzt viselt, kék nyakkendőjét csomóra kötötték, mint a férfiakét, és az egyenruhához tartozó szürke blézer mellényzsebén aranyszínű embléma virított az iskola nevének kezdőbetűivel. Göndör haját az iskola által engedélyezett kék színű csatok fogták hátra. Minden, amit viselt, vadonatúj volt, beleértve hófehér zokniját és szürke cipőjét is. Regan úgy vélte, az iskola mulatság lesz. Az elmúlt két évben őt és kilenc társát kényeztették és szüntelenül dicsérték a mindig mosolygó óvónők az elegáns óvodában. Meg volt győződve róla, hogy ez a Briarwoodban sem lesz másként. Sőt, talán még jobb is lesz. Úgy volt, hogy édesanyja is elkíséri az új iskolába, ahogy más anyukák – és néha apukák is – szokták, amikor a gyermekük először megy iskolába, de a körülmények kedvezőtlen alakulása miatt az anyjának Londonban kellett maradnia az új barátjával, és nem ért vissza Chicagóba az iskolakezdésre. Hamilton nagymama boldogan elkísérte volna, de ő sem tartózkodott az országban. A barátait látogatta meg külföldön, és a következő két hétben nem is volt várható a hazaérkezése. Amikor Regan előző este telefonon édesanyjával beszélt, megmondta neki, nem szükséges, hogy a házvezetőnő, Mrs. Tyler vigye el az iskolába. Anyja akkor Aident javasolta. Regan tudta, ha megkérné legidősebb bátyját, az elkísérné. Aiden tizenhét éves volt, és nem szívesen ugyan, de megtette volna, hogy vele megy… ha megkéri rá. Mindent megtett volna érte, akárcsak két másik testvére, Spencer és Walker. De Regan úgy döntött, hogy senki ne kísérje el az osztályba. Ő már nagylány. A rajta lévő egyenruha is bizonyítja. Ha mégis eltévedne, egyszerűen segítséget kér az egyik mosolygó tanártól. Mint kiderült, az iskola nem is hasonlított arra, amit elképzelt. Senki sem mondta neki, hogy a foglalkozások egész nap tartani fognak. Nem figyelmeztették, hogy rengeteg gyerek jár az iskolába, s köztük sok erőszakos alak is akad. Mindenütt ott voltak. Leginkább egy idősebb lány miatt aggódott, aki különösen szerette terrorizálni a kisebbeket, amikor a tanárok nem figyeltek.

3 Mire délután háromkor megszólalt a tanítás végét jelző csengő, Regan annyira kétségbeesett és megviselt volt, hogy az ajkába kellett harapnia, nehogy sírva fakadjon. A félkör alakú kocsifelhajtón kocsik és limuzinok várakoztak. Evan, a család sofőrje kiszállt a kocsiból és felé indult. Regan látta közeledni a férfit, de annyira kimerült volt, hogy nem volt ereje odafutni hozzá. Evan gyorsabbra fogta lépteit, mert megriasztotta a kislány külseje. Haja kibomlott és a csatokkal együtt arcába lógott, nyakkendője kibomlott, inge kilógott a szoknyából, egyik zoknija a bokájára csúszott. Az ötéves kislány úgy nézett ki, mintha ruhástul kimosták és kicentrifugálták volna. Evan kinyitotta neki a kocsiajtót, miközben megkérdezte: – Minden rendben, Regan? A kislány lehajtott fejjel válaszolt. – Igen. – Na, és milyen volt az iskola? Regan bebújt a hátsó ülésre. – Nem szeretnék beszélni róla. A házvezetőnő is feltetette neki az ominózus kérdést, amikor beengedte. – Nem szeretnék beszélni róla – ismételte a kislány. A házvezetőnő elvette tőle a táskát. – Köszönöm – mondta Regan. Felrohant a lépcsőn, végig a folyosón, egyenesen a szobájába, becsapta maga mögött az ajtót és azonnal könnyekbe tört ki. Regan tisztában volt vele, hogy folyamatosan csalódást okozott édesanyjának, mert bármilyen erősen is próbálta, nem tudott uralkodni az érzelmein. Ha elesett és lehorzsolta a térdét, és az fájt, egyszerűen sírnia kellett. Nem számított, hogy hol van, vagy hogy ki látja a viselkedését. Amikor boldogtalan volt, minden szabályt felrúgott, amit édesanyja próbált tanítani neki. Időről időre figyelmeztették, hogy viselkedjen hölgy módjára, de nem igazán tudta, mit is jelent ez, kivéve persze, hogy ülés közben össze kell zárni a két térdét. Nem szeretett némán kínlódni függetlenül attól, hogy ez aranyszabálynak számított a Madison házban. Az sem érdekelte különösebben, hogy bátran viselkedjen, és ha valami bánata volt, akkor az egész családjának hallani kellett róla. Szerencsétlenségére, ebben a pillanatban egyedül Aiden volt otthon. Ő volt a legkevésbé együttérző a testvérei közül, mert ő volt a legidősebb, és egyáltalán nem izgatták egy hatéves pisis gondjai. Aiden gyűlölte, ha sírt, de Regant most ez sem tartotta vissza. Kifújta az orrát, megtörölte a szemét és átöltözött. Miután levette az egyenruháját, gondosan összehajtotta és beleejtette a szemetesbe. Mivel soha nem megy vissza abba a szörnyű

4 iskolába, nem lesz többé szüksége erre a ronda ruhára. Rövidnadrágot vett fel hozzáillő pólóval, és újabb szabályt hágott át, amikor mezítláb futott végig a folyóson bátyja szobája felé. Félénken kopogtatott az ajtón. – Bejöhetek? Választ sem várva benyitott, bátyja ágyához futott és felmászott a puha takaróra, amit Aiden mindig lerúgott magáról alvás közben. Lábait maga alá húzta, majd kikapta a csatokat a hajából, és az ölébe ejtette. Aiden bosszúsnak látszott. Sportmezben ült az asztalánál, amit elborítottak a tankönyvek. Regannek fel sem tűnt, hogy telefonál, amíg a fiú el nem köszönt és le nem tette a telefont. – Úgy illik, hogy megvárd, amíg megengedem, hogy begyere a szobámba – kezdte Aiden. – Nem ronthatsz csak úgy be. – Amikor azonban a kislány nem felelt, Aiden hátradőlt a széken és alaposan szemügyre vette húga arcát. – Sírtál? Regan végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, újabb szabályt szeg meg. – Nem – felelte, de szemét a padlóra szegezte. Aiden tudta, hogy hazudik, de némi töprengés után félretette az igazmondásról szóló hegyi beszédet. Kishúga igazán kétségbeesettnek látszott. – Valami baj van? – kérdezte, holott pontosan tudta, hogy igen. A lány nem nézett rá. – Neeem… – húzta el a szót végül. Aiden nagyot sóhajtott. – Nincs időm találgatni, Regan. Perceken belül el kell indulnom, ha nem akarok elkésni az edzésről. Mondd el, mi a gond! – Semmi. Becsszóra – vonta meg a vállát a kislány. Ujjai apró köröket rajzoltak a puha takaróra. Aiden feladta, hogy kiszedje belőle, mi baja. Lehajolt, hogy felvegye edzőcipőjét, közben eszébe jutott, hogy Regan ma volt először iskolában. – Milyen volt a suli? A kislány reakciója teljesen váratlanul érte. Regan zokogni kezdett. Ráborult az ágyra, és a paplanba törölgette a szemét és az orrát. Gátlástalanul ömlöttek belőle a szavak, a gond csak az volt, hogy semmi logikát nem lehetett felfedezni a mondandójában. Egyetlen hosszú, kusza és összefüggéstelen mondatba tömörítette mindazt, ami a szívét nyomta.

5 – Gyűlölöm az iskolát, és soha nem megyek vissza, soha többé, mert nem engedik, hogy együnk és állandóan csendben kell ülnünk, és ott volt az a lány, és egy nagylány megríkatta, és azt is mondta, ha szólunk valamelyik tanárnak, akkor minket is elkap, és nem tudtam, hogy mit csináljak, végül hátramentem az épület mögé a lánnyal és együtt sírtam vele, és soha többé nem megyek vissza abba a szörnyű iskolába, mert a nagylány azt mondta, hogy holnap újra elkapja azt a lányt. Aiden döbbenten nézte. Regan szívet tépően zokogott. Ha nem nézett volna ki olyan szerencsétlennek, kineveti. Milyen drámai előadás! Ezt a család Hamilton ágától örökölte. A Hamiltonok mindig is nyíltan kimutatták az érzelmeiket. Szerencsére ő, Spencer és Walker a Madisonokra ütöttek. Sokkal visszafogottabban bánnak az érzelmeikkel. Regan akkora zajt csapott, hogy Aiden nem hallotta a kopogást. Spencer és Walker rontottak be a szobába. Fivérei magasak voltak, karcsúak és sötét hajúak, akárcsak Aiden. Spencer tizenöt éves volt, és a három fiú közül neki volt a leglágyabb szíve. Walker most lépett a tizennegyedik életévébe. Ő volt a család fenegyereke, vakmerő és nemtörődöm. Úgy nézett ki, mint aki háborúból jön. Karja és arca csupa vágás és karcolás. Két nappal azelőtt felmászott a háztetőre a focilabdáért, elvétette a lépést, és valószínűleg a nyakát is kitörte volna, ha nem sikerül megragadnia egy ágat, ami lelassította zuhanását. A barátja, Ryan nem volt ilyen szerencsés, mert Walker egyenesen rázuhant és eltörte a karját. Ryan hátvédként játszott az ificsapatban, de most kénytelen lesz az évadot a kispadon tölteni. Walker nem érezte magát hibásnak a baleset miatt. Az ágat hibáztatta a szerencsétlenségért, amely fogságba ejtette Ryant, így barátja nem tudott elugrani az útjából. Walker sebeket keresett Reganen, de egyet sem talált. Akkor meg miért sír? – Mit csináltál vele? – fordult Aidenhez. – Semmit – vont vállat a fiú. – Akkor mi baja van? – csodálkozott Walker. Közelebb hajolt az ágyhoz, és bizonytalanul vizsgáltatta húgát. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Spencer odébb lökte és leült az ágyra a kislány mellé. Vigasztalóan simogatni kezdte a vállát. Regan végül elcsendesedett. Aiden újabb hangos sóhajt hallatott. Talán vége a viharnak. – Lehajolt, hogy bekösse a másik cipőfűzőjét is, közben figyelmeztette öccsét. – Csak meg ne kérdezd tőle, hogy milyen volt… – Na, milyen volt a suli – kérdezte vele egy időben Walker. A zokogás újra kezdődött. – … a suli – fejezte be Aiden a mondatot. Lehajtotta a fejét, és visszafordult az íróasztalhoz, hogy húga ne láthassa a mosolyát. Nem akarta megbántani a kislányt, de az isten áldja meg,

6 nagyon hangos volt. Ha figyelembe veszi, hogy milyen kicsi, igazán figyelemreméltó ricsajt csapott. – Rossz napja volt – tájékoztatta öccseit. – Gondolod? – kérdezett vissza Spencer. Regan abbahagyta a sírást annyi időre, hogy kimondhassa: – Soha többé nem megyek oda vissza. – Mi történt? – kíváncsiskodott Walker. Regan hüppögve kezdte újra elsorolni sérelmeit. – Vissza kell menned – jegyezte meg Spencer. Ezt nem kellett volna mondania. – Nem kell! – De igen – erősködött bátyja. – Apa nem kényszerítene rá. – Honnan tudod, hogy mit csinálna. Még kisbaba voltál, amikor meghalt. Valószínűleg nem is emlékszel rá. – De emlékszem. Jónak emlékszem rá. – A stílusod lenyűgöző – mondta Aiden. – Már csak ezért is vissza kell menned az iskolába – mutatott rá Spencer. Fel kellett emelnie a hangját, ha azt akarta, hogy meghallják, mert Regan megint rákezdett a bömbölésre. – Az ördögbe is, de hangos – morogta Aiden. Megrázta a fejét. – Rendben – adta meg magát. – El fogok késni az edzésről, ha nem indulok el hamarosan, szóval gyorsan a végére kell járnunk ennek a dolognak. Regan, ne az én paplanomba törölt az orrod, és légy szíves, ülj fel. Igyekezett megszigorítani a hangját, de sem a parancs, sem a hangsúly nem volt hatással a kislányra. Nem hagyja abba a zokogást, amíg ki nem ad magából mindent. – Figyelj, Regan. Nyugodj meg és meséld el nekünk pontosan, hogy mi történt – mondta Walker. – Mégis, mit csinált az a nagylány? Spencer a zsebébe nyúlt, és előkotort egy agyonnyomorított papírzsepit. – Tessék – húga kezébe. – Töröld meg az orrodat és ülj fel! Gyerünk! Nem tudjuk megoldani a problémát, amíg nem tudjuk pontosan, mit csinált az a nagylány. Érted? Aiden a fejét csóválta. – Regan maga fogja megoldani a problémát – jelentette ki. A kislány kiegyenesedett. – Nem fogom, mert soha többé nem megyek vissza abba a szörnyű iskolába. – Ha elmenekülsz, azzal semmit nem oldasz meg.

7 – Nem érdekel. Itthon maradok. – Várj csak, Aiden. Ha valami verekedős kiscsaj bántani akarja a húgunkat, akkor… – kezdte Walker, de Aiden felemelt keze elhallgattatta. – Ismerjük meg a tényeket, mielőtt bármit is tennénk, Walker. Figyelj, Regan – vált kedvesebbé a hangja. – Hány éves volt az a lány? – Nem tudom. – Rendben. Azt tudod, hogy hányadikos? – Ugyan honnan tudná? – kérdezte Spencer. – Regan még csak előkészítős. – De igenis tudom –szólalt meg Regan. – Másodikos, a neve Morgan és gonosz. – Azt már tisztáztuk, hogy gonosz – nézett az órájára Aiden türelmetlenül. – Máris előbbre vagyunk. Spencer és Walker is elmosolyodott. Szerencsére Regan ezt nem látta. – Azt mondtad, hogy ez a másodikos megríkatott egy kislányt? – kérdezte Aiden. Regan bólintott. – Így van, megríkatta. – Mit csinált vele? – érdeklődött Walker. – Megütötte? – Nem. – Akkor hogyan? – Walker hangjában ugyanaz a türelmetlenség bujkált, mint Aidenében. Regan szeméből újra ömleni kezdtek a könnyek. – Elvette tőle a csatjait. – A lány is előkészítős? – kérdezte Aiden. – Igen, és nagyon kedves. Mellettem ült az asztalnál. A neve Cordelia, de azt mondta, mindenki csak Cordie-nak hívja, és szólítsam én is úgy. – Kedveled ezt a Cordeliát? – csatlakozott a kérdezősködéshez Spencer. – Igen, és van egy másik lány is, akit szeretek. A neve Sophie, és egy asztalnál ül velünk. – Na látod – mondta Aiden. – Még csak egy napja jársz az új iskolába, és máris két barátod van. Mivel úgy vélte, túljutottak a válságon, felkapta a kocsi kulcsait. Walker megállította. – Várj egy kicsit, Aiden. Nem mehetsz el addig, amíg el nem döntöttük, mi legyen a verekedős lánnyal. Aiden megállt az ajtónál. – Hülyéskedsz? Az a verekedős lány még csak másodikos. – Akkor is meg kell védenünk Regant – erősködött Walker.

8 – Mégis hogy gondolod? – bosszankodott Aiden. – Odamegyünk mind a hárman az iskolához és ráijesztünk a kölyökre? Erre már Regan is felélénkült. – Az jó lesz – jelentette ki. – Mondjátok meg neki, hogy ne bántsa Cordie-t, Sophie-t meg engem. – Ugyan már – mondta Aiden. – Te magad is meg tudod oldani a dolgot. Szállj szembe a lánnyal. Mondd meg neki, hogy hagyjon békén téged, a holmidat és a barátnőidet. – Az első jobban tetszett. Aiden meglepetten pislogott. – Milyen első? – Az, hogy te, Spencer és Walker eljöttök velem az iskolához és ráijesztetek. Inkább azt választom. Egész nap velem maradhattok, ha akartok. – Ez nem feleletválasztós feladat… – kezdte Aiden. – Várj csak. Nem azt mondtad, hogy a lány… hogy is hívják? – kérdezte Walker. – Morgan. – Rendben. Mintha azt mondtad volna, hogy az a Morgan holnap is gyötörni akarja Cordeliát? Regan szipogni kezdett, szeme elkerekedett. – Akkor miért aggódsz? Nem téged akar bántani – mondta Walker. Regan nagyon komolyan nézett rá. – Mert Cordie a barátnőm, Walker. Aiden elmosolyodott. – Mit gondolsz, mit fog érezni, ha holnap nem mész iskolába? – Ő sem megy holnap be. Mondta nekem. – Na igen. Én biztosra veszem, hogy a szülei rákényszerítik, hogy bemenjen. Tudod, Regan, két fajta ember van a világon. Azok, akik megfutamodnak, és azok, akik szembeszállnak az erőszakos alakokkal. A kislány letörölte a könnyeket az arcáról. – És én melyik fajtához tartozom? – Te Madison vagy. Szembenézel a bajokkal. Senki nem futamíthat meg. Regannek nem tetszett, amit hallott, de bátyja arckifejezéséből látta, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét, bármivel álljon is elő. Így is valamivel jobban érezte magát, mert legalább a félelmeit megoszthatta testvéreivel. Másnap reggel, miközben Mrs. Tyler a haját fésülte, arra gondolt, hogy mégsem tűzi be a csatjait, de aztán meggondolta magát, hátha Cordeliának szüksége lesz rájuk.

9 Mire az iskolához érkezett, a félelemtől teljesen felfordult a gyomra. Észrevette Cordie-t a kapunál. – Azt hittem, nem jössz ma iskolába – kezdte, amikor odaért hozzá. – Apu kényszerített rá – mondta leverten a kislány. – Engem meg a bátyám. Sophie kiáltott oda nekik. Éppen akkor szállt ki a kocsiból, és kanyarította vállára a táskáját. Amikor meglátta Cordie-t és Regant együtt a kapunál, odarohant hozzájuk, hosszú, aranyszőke haja lobogott mögötte a szélben. Regan arra gondolt, hogy Sophie pontosan úgy néz ki, mint egy hercegnő. Világos haja szinte fehéren csillogott a fényben, szeme a zöld legszebb árnyalatát tükrözte. – Tudom, mit tegyünk – jelentette ki, alighogy odaért hozzájuk. – A szünetben elbújunk az ötödikesek mögé, úgyis olyan sokan vannak az udvaron, hogy Morgan észre sem fog venni, aztán meg Regan odalopózik hozzá és visszaszerzi Cordie csatjait. – Hogyan? – kérdezte Regan. – Mit hogyan? – Hogyan szerzem vissza a csatokat? – Azt nem tudom, de talán kitalálhatnál valamit. – Apu azt mondja, hogy szólnom kell a tanárnőnek Morganről, de nem fogok szólni – közölte Cordie. Fekete fürtjeit átvetette a válla fölött. – Ha árulkodnék, Morgan csak dühösebb lenne. Regan hirtelen nagyon felnőttnek érezte magát. – Meg kell mondanunk neki, hogy hagyjon minket békén. Aiden mondta. – Ki az az Aiden? – Sophie volt a kíváncsiskodó. – A bátyám. – De Morgan csak engem piszkál, nem téged vagy Sophie-t. Ti elfuthattok, és bújjatok el valahová. – Te is elbújhatnál velünk – vetette fel Sophie. – A tanár úgyis kiküld a szünetre – mondta lemondóan Cordie. – És Morgan rám fog találni. – Együtt maradunk, és amikor megpróbálja elvenni a holmidat, vagy rád akar ijeszteni, megmondjuk neki, hogy menjen el. Hárman talán meg tudjuk ijeszteni. – Talán – egyezett bele Cordie, de hangja nélkülözött minden lelkesedést, és Regan tudta, hogy nem igazán hisz benne. – A szünetig kitalálok valamit – bíztatta őket Sophie. Hangja nagyon magabiztosan csengett. Regan azt kívánta, bárcsak ő is olyan lenne, mint Sophie. Úgy tűnt, új barátnőjét semmi sem ijesztheti meg. Regan a maga részéről

10 aggodalmaskodó típus volt, és nyilvánvaló, hogy Cordie is. Ők ketten egész délelőtt Morgan miatt aggódtak. Az első szünetet az osztályban töltötték, mert odakint szemerkélt az eső, de ebédidőre, amikor a nagyszünet kezdődött, a nap is kisütött, ezért ki kellett menniük az udvarra. Regan túl későn ismerte fel, hogy nem kellett volna megennie az ebédjét. Gyomrában a tej szinte megsavanyodott, és úgy érezte magát, mint aki sziklát nyelt. Morgan az előkészítősöknek és első osztályosoknak fenntartott hinták mellett várt rájuk. Szerencsére Sophie már készen állt az újabb tervvel. – Ha Morgan elindul Cordie felé, berohanok az épületbe és szólok Mrs. Grantnek. – Elmondod neki, hogy Morgan mit akar csinálni Cordie-val? – Nem. – Miért nem? – Nem akarom, hogy a többiek árulkodó júdásnak hívjanak. Apu szerint az árulkodásnál nincs rosszabb. – Akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte Regan, szeme sarkából Morgant figyelve. A lány még nem vette észre őket. – Még nem tudom, mit fogok mondani a tanárnőnek, de ráveszem, hogy kijöjjön az udvarra, és arra is, hogy meghallja, ahogy Morgan ijesztgeti Cordie-t. Talán még azt is látni fogja, amikor elveszi tőle a csatjait. – Sophie, te olyan bátor vagy – jelentette ki Cordie. Nagyszerű terv, gondolta Regan. Sophie eltűnt az épületben, alighogy Morgan, akit Regan valóságos óriásnak látott, feléjük lépett. A két lány önkéntelenül hátrált egy lépést. Morgan még egy lépést tett előre. Regan kétségbeesetten kutatott a szemével Sophie és Mrs. Grant után, de egyiket sem látta. Halálra rémült. Morgan lábát bámulta és arra gondolt, hogy legalább akkora, mint Aidené. Majd félénken felnézett és tekintete találkozott a lány gombszemével. Hányinger tört rá. Regan most már két dolog miatt is aggódott. Tartott Morgan kegyetlenségétől, és attól is, hogy az egész iskola előtt hányja el magát. A nagylány előnyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, és szúrósan Cordie-ra meredt. – Add ide! – intett az ujjaival. Cordie azonnal a hajához nyúlt, hogy kivegye a csatokat, de Regan megfogta a kezét. – Nem – mondta határozottan, és barátnője elé lépett. – Hagyd őt békén!

11 Ez volt a legbátrabb dolog, amit valaha is tett, ugyanakkor úgy érezte, hogy menten elájul. Keserű epe kúszott fel a torkán, nem tudott nyelni, de tudomást sem vett nyomorú állapotáról. Bátran viselkedett, és alig várta, hogy eldicsekedjen vele Aidennek. Morgan mellbe bökte. Regan hátra tántorodott, kis híján elesett, de gyorsan összeszedte magát, és erősen megvetette a lábát. – Hagyd békén Cordie-t! – ismételte. A torka kapart, amitől hangja gyenge volt, ezért gyorsan nagyot nyelt, és a lány arcába kiáltotta a parancsot. O-hó. Gyomra bukfencet vetett, és azonnal tudta, hogy már nem ér a lánymosdóig. – Rendben – mondta Morgan. Fenyegetően közelebb lépett hozzá, és újra mellbe bökte. – Akkor te adj nekem valamit. Regan háborgó gyomra készségesen engedelmeskedett.

Els ő fe jez e t A démon ki akart törni. A férfi nem érzett csodálkozást, sem riadalmat. A szörnyeteg mindig nap végén bújt elő, amikor elméjét már nem foglalkoztatták az apró-cseprő munkahelyi ügyek, és elgyötört teste pihenésre áhítozott. Hosszú ideje már, talán egy éve is, hogy a démon rejtőzködött benne, és nem is sejtette, hogy ott lapul. Naiv módon azt hitte, hogy pánikrohamai vannak, vagy kritikus napja. Ez kevésbé félelmetesnek tűnt, mint a valóság. Mélyen a gyomrában kezdődött. Valami különös sóvárgás, amely azonban nem volt kellemetlen. Ahhoz az érzéshez hasonlított, amikor két karjával forró követ szorít didergő testéhez. De ahogy a nap előrehaladt, a kő egyre forróbbá vált, míg végül elviselhetetlen hőséget árasztott. Ekkor idegesség lett úrrá rajta, szörnyű idegesség, melytől bőre borsózni kezdett, tüdejét pedig valósággal égette a kényszer, hogy üvöltsön, egyre csak üvöltsön, amíg bírja szusszal. Ilyenkor végső kétségbeesésében még az is eszébe jutott, hogy talán be kellene venni az orvos által felírt különleges tablettákból, de ő soha nem szedett gyógyszert, még aszpirint sem, attól való félelmében, hogy a gyógyszerek elgyengítik. Rendes embernek tartotta magát. Rendszeresen befizette az adót, vasárnaponként eljárt templomba, és volt állása. Stresszel teli munka volt ez, amely állandó, megfeszített figyelmet követelt tőle, és nem hagyott neki időt vagy alkalmat arra, hogy az otthon rá váró nehéz teher miatt aggódjon. Nem bánta a munkával eltöltött hosszú órákat. Soha nem futamodott meg a felelősség elől, sem a munkahelyén, sem a magánéletben. Nyomorék feleségét, Ninát kellett

12 gondoznia. A nő kérésére költöztek át Chicagóba a baleset után, hogy új életet kezdjenek. A férfi két héten belül talált magának munkát, amit jó jelnek vett. Mozgalmas, mégis élvezetes időszaka volt ez életüknek. Ninával úgy döntöttek, hogy a kártérítési pénz egy részét felhasználják, hogy új otthont teremtsenek maguknak a kül városban. Miután kipakoltak, azzal töltötte a nyári estéket, hogy rámpát építsen és átalakítsa a földszintet Nina és pihekönnyű, modern tervezésű tolókocsija számára. A balesetben Nina térde összezúzódott, ami azt jelentette, hogy soha többé nem tud majd lábra állni. Elfogadta, amit a sors rájuk mért, és tovább lépett. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy felesége fokozatosan visszanyeri erejét és megtanulja, hogyan lássa el magát napközben. Amikor otthon volt, ragaszkodott hozzá, hogy kényeztesse az asszonyt. Minden este vacsorát főzött és elmosogatott, majd feleségével együtt megnézte annak kedvenc tévéműsorát. Tíz éve voltak már házasok, de szerelmük semmit sem vesztett a kezdeti lángolásból. A szörnyű baleset pedig elejét vette, hogy önelégültté váljanak vagy fölényeskedni kezdjenek a másikkal. Nem csoda, hogy így történt. Az ő édes és gyengéd Ninája meghalt operáció közben, és aztán csodák csodájára visszatért hozzá. Az orvosok egész éjszaka dolgoztak, hogy megmentsék az életét. Amikor meghallotta, hogy felesége meg fog gyógyulni, térdre ereszkedett a kórház kápolnájának kövén és megesküdött, hogy egész hátralévő életét annak szenteli, hogy Ninát boldoggá tegye. Gazdag, teljes életet élt… egyetlen apró kivétellel. Nem fokozatosan jött rá a démon létezésére. Nem, egyszerre tört rá a megvilágosodás. Éjszaka közepén történt. Képtelen volt elaludni, és mivel forgolódásával nem akarta felébreszteni Ninát, inkább felkelt és lement az épület túlsó végében lévő konyhába, ott járkált fel-alá. Arra gondolt, hogy egy pohár langyos tej majd megnyugtatja háborgó gyomrát, és el is álmosítja, de nem így történt. A kiürült poharat a mosogatóba akarta tenni, amikor az kicsúszott a kezéből és összetört a tálca alján. A hálószoba ajtóhoz sietett és dobogó szívvel hallgatózott. A zaj nem ébresztette fel feleségét, ami megnyugtatta és visszatért a konyhába. Idegessége egyre nőtt. Csak nem fogja elveszíteni az eszét? Nem, nem! Csak egy a nehéz napok közül. Ennyi, és nem több. Ez még nem olyan szörnyű. Ezt még tudja kezelni. Az újság ott volt a konyhapulton, ahol hagyta. Felkapta és az asztalhoz ment vele. Elhatározta, hogy minden egyes oldalt el fog olvasni, minden sort, amíg annyira el nem álmosodik, hogy leragad a szeme. A sportrovatnál kezdte. Minden szót gondosan elolvasott, aztán a városi hírekhez lapozott. Átfutott az új park és futóösvény felavatásáról szóló cikken, szétnyitotta a lapot, és azonnal

13 megakadt a szeme egy csapat férfi előtt álló gyönyörű, fiatal nő képén. Kezében ollót tartott készen arra, hogy átvágja az ösvény előtt kifeszített szalagot. És egyenesen rá mosolygott. Nem tudta levenni róla a szemét. A kép alatti neveket olvasta, amikor megtörtént. Erős szorítást érzett, és elakadt a lélegzete. Mintha villám hasított volna a szívébe és elviselhetetlen fájdalmat érzett. Szívrohama lesz, vagy csak egy újabb pánikroham tört rá? Nyugi, mondta magának. Csak nyugodj meg. Lélegezz mélyeket. Idegessége egyre nőtt, és vele együtt jött az ismerős rettegés. Bőre égni és viszketni kezdett. Körmeivel esett kezének és lábának, miközben felpattant és körözni kezdett a konyhában. Mi történik vele? Felfedezte, hogy szaladgál, és kényszerítette magát, hogy megálljon. Ahogy végignézett magán, látta a mély, cikkcakkos barázdákat, amelyeket körme vájt a bőrébe. Véres karcolások borították mindkét karját és lábát; a vágások némelyike egész mély volt és a vér a padlóra csöpögött. Úgy érezte, menten felrobban. A haját tépte és nyöszörgött, de a rettegés tovább gyötörte. És akkor fényes villámként hasított belé a megvilágosodás. Nem volt többé ura a testének, még lélegezni is megszűnt. De megdöbbentő tisztasággal látta és megértette, hogy valaki más lélegzik helyette. Másnap reggel a konyha padlóján ébredt magzati helyzetbe gömbölyödve. Elájult volna? Nem tudott másra gondolni. A pultot használva támasztékként nagy nehezen talpra kecmergett. Szemét lehunyva vett néhány mély lélegzetet és lassan kiegyenesedett. Észrevette az ollót az összehajtogatott újság tetején. Ő tette oda? Nem emlékezett rá. Visszarakta az ollót a helyére, a fiókba és felvette az újságot, hogy kidobja a szemetesbe. És akkor meglátta a kivágásokat. A cikk és a mosolygós nő képe is az asztal közepén feküdtek, mintha rá várnának. Tudta, ki tette oda őket. És azt is, hogy miért. A démon a nőt akarta. Arcát a kezébe temette és sírva fakadt. Tudta, hogy meg kell találnia a módját, hogy megbékítse a vadállatot. Az intenzív sport megfelelőnek tűnt. Lement az edzőterembe és megszállottként dolgozott. Kedvenc gyakorlata az volt, amikor felvehette a bokszkesztyűket, és teljes erőből püfölni kezdte a homokzsákot, amíg csak ki nem fogyott a szuszból. Ilyenkor teljesen elvesztette az időérzékét, és csak akkor állt le, amikor már a kezét sem bírta felemelni a hasogató fájdalomtól. Napokig tartotta testét a teljes kimerültség állapotában. De ez sem volt elég. Az idő haladtával a démon egyre inkább hatalmába kerítette, lassan teljesen felemésztette. Ironikus módon, a felesége adta az ötletet. Egyik este mosogatás közben felvetette, hogy a

14 férfinak ki kellene ruccanni éjszakára. Egy szabad éjszaka, erősködött az asszony, amit a barátaival tölthet, és végre kikapcsolódik egy kicsit. Természetesen vitába szállt vele. Már így is épp elég éjszakát volt távol a munkája miatt. És ott van az az idő is, amit az edzőteremben tölt, vagy amikor futni jár. Ennyi egyedül eltöltött éjszaka éppen elég. De az asszony makacsabb volt, mint ő, és addig érvelt, amíg levette a lábáról. Végül beleegyezett, csak hogy örömöt okozzon neki. Így aztán a mai lesz az első éjszaka, amikor kimarad. Érezte, ahogy adrenalin áramlik az ereibe. Legalább olyan ideges és izgatott volt, mint amikor az első randira indult. Mielőtt eljött otthonról, azt mondta Ninának, hogy munka után beül barátaival Sully népszerű bárjába, de nem kell aggódnia miatta. Ha egy pohárnál többet iszik, nem fog kocsiba ülni. Majd taxival jön haza. Minden szava hazugság volt. Nem, egyáltalán nem azért ment a városba, hogy kikapcsolódjon. Vadászatra indult.

Más od ik fe j eze t Regan Madison három szörnyű napot és éjszakát töltött vén kecskékkel körülvéve. Úgy tűnt, mindenhol ott vannak – a repülőtereken, a szállodákban és Róma utcáin is. A vén kecske. a saját meghatározása szerint, azokat a kéjsóvár, idős, de gazdag urakat jelölte, akik olyan fiatal hölggyel az oldalukon jelentek meg, aki a lányuk vagy akár az unokájuk is lehetett volna. Regan valójában soha nem törődött ezekkel a párocskákkal, de most mostohaapja, Emerson elvett egy ilyen lánykát. Regan megértette, miért vonzódik hozzá. Teste akár egy sztriptíztáncosnőé, intelligenciája pedig egy tyúkéval vetekszik. Ez tökéletesen megfelelt Emerson igényeinek. Regan szerencséjére az önfeledten boldog, de nyilvánvalóan rendellenes pár Rómában maradt, amikor ő hazarepült Chicagóba. A hosszú utazás után kimerülten zuhant ágyba, és teljes nyolc órát aludt azt álmodva, hogy holnap egy jobb nap köszönt rá. De tévedett. Amikor másnap reggel hatkor felébredt, úgy érezte, hogy milliónyi gumiszalagot húztak térdére, amelyek teljesen elszorítják a vérkeringését. Előző este beütötte a térdét a komód sarkába, de nem volt lelki ereje jeget tenni rá. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Félredobta a takarót és felült az ágyon, majd addig masszírozta a fájós testrést, míg a lüktető érzés megszűnt.

15 Rossz térde egy jótékonysági baseball meccsen szerzett sérülés következménye volt. Az egyes védő helyén játszott, és remek munkát végzett, amíg egyszer rossz irányba nem pördült és megsérült a térdizületi porca. Az ortopédorvos műtétet javasolt és biztosította, hogy néhány nap alatt újra munka- és játékképes lesz, de Regan egyre halogatta a dolgot. Lelógatta a lábát az ágyról, és előrehajolva lassan, óvatosan felállt. Ekkor, mintha nem lenne elég baja, tüsszögni kezdett és a könnye is eleredt. Regan kapcsolata szülővárosával a szeretet és gyűlölet között mozgott. Szerette a képtárakat és múzeumokat. Úgy vélte, hogy a vásárlás legalább akkora élvezet, mint New Yorkban, noha két legjobb barátnője, Sophie és Cordelia mindig bőszen tiltakozott ez ellen; és arról is meg volt győződve, hogy a lakosság legalább nyolcvan százaléka rendes ember és tisztességes adófizető polgár. Sokan rámosolyogtak az utcán, és néhányan köszöntek is. Mint a legtöbb középnyugati, ők is udvariasak és barátságosak voltak, de viselkedésükben nyoma sem volt a tolakodásnak. Büszkék voltak szívósságukra és edzettségükre, bár imádtak panaszkodni, különösen a kemény téli hónapok idején, amikor a csípős szél az ember arcába vágott, vagy késként hasított a hátába attól függően, hogy közeledett a Michigan tóhoz, vagy távolodott tőle. Regan számára azonban a tavasz jelentette az igazi kellemetlenséget. Mindenféle allergiától szenvedett, és minden tavasszal, amikor virágba borultak a fák, két lábon járó patikává változott. De ennek ellenére sem lazított. Azokon a napokon, amikor a levegő pollentartalma különösen magas volt, teletömte a zsebeit papírzsepivel, aszpirinnel, antihisztamin tablettákkal, légzésjavítókkal és szemcseppekkel, és rendületlenül dolgozott tovább. Az egész napja be volt táblázva, és tudta, hogy nem szabadna lustálkodnia, de semmi másra nem vágyott, mint hogy bebújjon a jó meleg takaró alá a jó meleg ágyikóba. Olyan jó volt itthon lenni! Az otthon Regan számára egy lakosztályt jelentett a Hamiltonban, a család egyik ötcsillagos szállodájában. A hotel Chicago egyik divatos városnegyedben, a Water Tower kerületben emelkedett elegánsan és előkelően, a legnagyobb kényelmet kínálva és kielégítve a legfinnyásabb igényeket is. Regan egyelőre elégedett volt lakáskörülményeivel. A szállodában minden rendelkezésére állt, amire szüksége volt. A társaság irodái is itt voltak, így a munkába járás sem okozott nehézséget; csak a liftbe kellett beszállni, hogy a munkahelyére jusson. Arról nem is beszélve, hogy gyerekkora óta ismerte a személyzet nagy részét, és családtagként gondolt rájuk. Bármennyire is szeretett volna visszabújni az ágyba, nem engedett a kényszernek. Haját hátradobta az arcából, majd a fürdőszobába sántikált, hogy megmossa az arcát és a fogát.

16 Miután végzett a tisztálkodással, felvette edzőruháját, haját copfba kötötte és felliftezett a tizenhetedik emeletre, hogy lefussa a szokásos három kilométerét a vadonatúj fedett pályán. Nem hagyta, hogy a szénanátha vagy bármilyen fájdalom, vagy akár sérült térde eltántorítsa. Minden nap három kilométer, ha cigánygyerekek potyognak is az égből. Fél nyolckor már újra a szobájában volt, lezuhanyozott és megette a szokásos grapefruitot és a pirítóst a teával. Alighogy leült a szalonban, hogy átnézze a jegyzeteit, megszólalt a telefon. Cordelia hívta. – Na, milyen volt Róma? – Tűrhető. – Ott volt a mostohaapád is? – Igen. – Akkor hogy mondhatod, hogy tűrhető? Ugyan már, Regan. A barátnőddel beszélsz. Tudod, Cordie-val. Regan felsóhajtott. – Szörnyű volt – ismerte be. – Egyszerűen borzasztó. – Gondolom, a mostohapapád magával vitte az új asszonyt is. – Igen, a nő is ott volt. – Még mindig kilóg az Escada cuccaiból? Regan mosolygott. Cordie-nak megvolt az a képessége, hogy a legszörnyűbb dolgot is mulatságosnak tudja beállítani. Tudta, hogy mi barátnője szándéka – őt akarja felvidítani. Ezúttal sikerrel. – Nem Escada – javította ki. – Versace. És igen, még mindig kibuggyan belőle. Cordie felhorkant. – Szinte látom magam előtt. A fivéreid is ott voltak? – Aiden természetesen eljött. A római szálloda az ő dédelgetett gyermeke, és persze szokás szerint komoly és méltóságteljes volt. Azt hiszem, évek óta nem láttam mosolyogni. Gondolom, ez együtt jár azzal, ha az ember a legidősebb testvér. – És mi van Spencerrel és Walkerrel? – Spencer nem hagyhatta ott Melbourne-t. Valami probléma adódott az új szállodával az utolsó pillanatban. Walker eljött, de csak a fogadásra. Pihenni akart a verseny előtt. – Szóval beszéltél vele? – Igen. – Remek. Akkor végül megbocsátottál neki, nem igaz?

17 – Azt hiszem, igen. Csak azt tette, amit helyesnek vélt. Idővel valóban másként láttam a dolgot, ahogy meg is jósoltad. Szóval rajta, kárörvendj csak nyugodtan. Ráadásul szörnyen éreztem volna magam, ha az összes életét elhasználja, mielőtt megmondhatnám neki, hogy nem haragszom. A múlt hónapban megint összetört egy kocsit – tette hozzá. – És persze megúszta egy karcolás nélkül, igaz? – Így van. – Örülök, hogy már nem vagy dühös. – Jobban örültem volna, ha nem vág a dolgok elébe. Olyan lobbanékony a természete. Néhányszor találkozom egy csinos fiúval, erre egyből embereket fogad és nyomoztatni kezd utána – Már megbocsáss, de több is történt Denisszel, mint pár randevú. – Na, igen… – De legalább nem hagytad, hogy összetörje a szíved. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem voltál belé szerelmes. – Honnan tudod? – Amikor szakítottál vele, egy könnyet sem ejtettél. Nézz szembe a rideg valósággal, Regan. Még egy kutyatáp reklámon is képes vagy sírva fakadni. Ha nem sírtál Denis miatt, akkor nem is adtad neki a szívedet. És csak a tények kedvéért meg kell említenem, hogy el voltam ragadtatva, amikor lapátra tetted. Egyáltalán nem volt hozzád való. – Egy időben úgy gondoltam, hogy illik hozzám. Sőt, azt hittem, hogy majdnem tökéletes. Annyi közös volt bennünk. Szerette a színházat, a balettet és az operát, ráadásul nem bánta, hogy rész kellett vennie a jótékonysági rendezvényeken. Azt hittem, hasonlóak az erkölcsi… – De nem ez volt az igazi arca, ugye? Csak a pénzed kellett neki, Regan, neked pedig túl sok jó tulajdonságod van ahhoz, hogy eltűrj egy ilyen képtelenséget. – Ezek szerint egy újabb hegyi beszéd következik arról, hogy milyen szép és okos vagyok. Vagy tévednék? – Sajnos nincs most időm prédikációt tartani. Vissza kell mennem a laborba, mielőtt valamelyik

tanítványom

felrobbantaná

a

termet.

Csak

azért

hívtalak,

hogy

megbizonyosodjam, épségben hazaértél, és hogy megkérjelek, vacsorázz ma velem. Holnaptól grapefruit diétán vagyok. – Bárcsak veled vacsorázhatnék, de elborít a munka. Egy egész heti lemaradást kell behoznom. – Rendben, akkor tegyük át péntekre, és csak szombaton kezdem meg a diétát. Gyerünk már – erősködött Cordie. – Mindkettőnkre ráfér egy kis mulatság. Szörnyű hetem volt. Hétfőn az

18 egyik gyerek elejtette az egyik kémcsöves dobozt, és az összes új kémcső és főzőpohár eltört. Aztán kedden megtudtam, hogy a jövő évi fizetésem felére csökken. Felére! – hangsúlyozta. – Ja, és szerdán Sophie felhívott és megkért egy apró szívességre, ami végül szintén elég kellemetlennek bizonyult. – Milyen szívességről beszélsz? – Megkért, hogy menjek el a rendőrségre és ellenőrizzek valamit. – Mit? – Nem szolgálhatok véres részletekkel. Sophie megígértette velem, hogy nem árulok el neked semmit. Ő akar beavatni a tudnivalókba. – Már megint kifőzött valamit, igaz? – Talán. Ajaj, az egyik tanítványom veszettül integet. Mennem kell. Letette a kagylót, mielőtt Regan elköszönhetett volna tőle. Öt perc múlva Sophie hívta. Ő nem vesztegette az idejét udvariassági körökre. – Szeretnék szívességet kérni tőled. Nagy szívességet. – Róma csodálatos volt. Köszi, hogy megkérdezted. Milyen szívességről lenne szó? – Előbb mondj igent. Regan felnevetett. – Óvodás korom óta nem dőlök be ennek a trükknek. – Akkor ebédeljünk együtt. Nem ma – tette hozzá sietve. – Tudom, hogy nyakig ülsz a munkába, és nekem is van két találkozóm egymás után, amiket nem halaszthatok el. Talán holnap vagy holnapután találkozhatnánk. Szükségem lesz néhány órára, mire mindent elmagyarázok. –Néhány óra egy ebédre? – Az ebédre és a szívességre – javította ki barátnője. – Találkozhatnánk a Pálmában pénteken fél egykor. Cordie délben végez, és ő is csatlakozhat hozzánk. Jó neked a péntek? – Még nem tudom bizt… – Tényleg szükségem van a segítségedre. Szánalomra méltó volt a hangja. Regan tudta, hogy szándékosan manipulálja, de úgy döntött, hogy hagyja. – Ha annyira fontos… – kezdte. – Nagyon. – Rendben, ott leszek. – Tudtam, hogy számíthatok rád. Ja igen, egyeztettem Henryvel, hogy szabaddá tegyem a következő hétvégédet, és beírattam magam.

19 – Az egész hétvégére? Sophie, mi folyik itt? – Majd elmondom az ebédnél, és egy egész heted lesz, hogy átgondold. – Nem tudok… – Tetszett a képed az újságban. A hajad egyszerűen csodás volt. – Sophie, tudni akarom… – Indulnom kell. Találkozunk pénteken fél egykor a Pálmában. Regan vitatkozni akart, de nem volt értelme, mert Sophie letette a telefont. Az órájára nézett, felkapta kézi számítógépét és az ajtóhoz sietett. Paul Greenfield, vezetőségi tag és jó barát, az előcsarnokban várt rá. Regan tinédzserkora ismerte Pault. Gyakornokként az ő felügyelete alatt dolgozott a nyári szünidőben még elsőéves korában, és az alatt a három hónap alatt fülig belezúgott a férfiba. Paul tisztában volt a vonzalmával – meglehetően nyilvánvaló volt eltévelyedése, ahogy anyja nevezte a dolgot – és nagyon kedvesen viselkedett vele. Időközben a férfi megnősült, négy gyermekük is született, akik teljesen elnyűtték, de mindig akadt egy mosolya a lány számára. Haja már őszült a halántékánál, és szódásüveg vastagságú szemüveget viselt, Regan mégis úgy gondolta, hogy még mindig átkozottul jóképű. Kezében olyan ötszáz oldalnyinak tűnő nyomtatványt tartott. – Jó napot, Paul. úgy látom, tele mind a két kezed. – Jó reggelt – viszonozta a férfi a köszönést. – Ez valójában a tied. – Ó – lépett önkéntelenül is hátra a lány. Paul bocsánatkérő vigyorra húzta a száját. – Ne haragudj. Alig egy órája kaptam egy e-mailt a bátyádtól, Aidentől. – Igen, és? – nógatta a férfi habozását látván. – Az iránt érdeklődött, miért nem hall felőled. Megpróbálta a papírköteget Regan kezébe nyomni, de az elhátrált előle. – Pontosan mit akar Aiden hallani? – A véleményedet erről a jelentésről. – Ezt mind ő írta? Az ég szerelmére, mikor volt ideje ötszáz oldalas jelentést írni? – Csak kétszáztíz oldal – javította ki Paul. – Rendben. Mikor volt ideje kétszáztíz oldalas jelentést írni? – Te is tudod, hogy a bátyád nem szokott aludni. És nincs saját élete, gondolta a lány, de nem merte kimondani, mert ez árulásnak tűnt volna. – Ez nyilvánvaló – bólintott. – Milyen jelentés ez? Paul mosolygott. A lány úgy nézegette a papírokat, mintha azt várná, hogy előugrik egy krampusz a lapok közül.

20 – Aiden tervei a bővítést illetően – magyarázta. – Tudnia kell, hogy mit gondolsz róluk, mielőtt továbblépne. Minden adat itt van. Spencer és Walker már rábólintottak. – De nekik nem kellett elolvasniuk ezt az irományt. – Valóban nem olvasták. Regan látta a férfi arcán a bűnbánó kifejezést, ahogy a kezébe nyomta a paksamétát. – Aiden még csak nem is említette, amikor Rómában voltunk. Erre most azt hiszi, hogy el kellene olvasnom. – Nyilvánvaló, hogy valami keveredés történt. Már másodszor nyomtatom ki neked ezeket az oldalakat. Az első példány úgy látszik, eltűnt. Emilynek adtam – utalt Aiden titkárnőjére. – Ő pedig megesküszik, hogy továbbadta Henrynek. – Ha odaadta volna Henrynek, akkor meg is kaptam volna. Paul igyekezett diplomatikusan fogalmazni. – Ez az egész rejtély, de azt hiszem, nem érdemes időt és energiát vesztegetni arra, hogy megfejtsük. – Igen, persze. Egy rejtély. – Nem tudta visszanyelni hangjából a gúnyt. – Mindketten tudjuk, hogy Emily… A férfi nem engedte, hogy befejezze. – Ne találgassunk. Mindenesetre a bátyád várja a véleményedet, remélhetőleg még ma délig. – Délig? – Azt mondta, mondjam meg neked, hogy ne aggódj az időeltolódás miatt. Regan foga megcsikordult. – Rendben. Ma délelőtt elolvasom. Paul mosolya jelezte, hogy örül a lány válaszának. – Ha valami kérdésed lenne, az irodámban leszek tizenegyig. Utána Miamiba utazom. Megfordult, hogy távozzon, amikor Regan utána szólt. – Tudtad, hogy beadom a derekam, ugye? A férfi nevetése volt a válasz. Regan az órájára nézett, felnyögött, majd kihúzta magát és az irodája felé indult.

Harm ad i k fej eze t Hiba volt gyilkolni. A Water Tower-beli épület árnyékában állt és a bejáratot figyelte. Várta, hogy a kiválasztott megjelenjen. A nyirkos, hűvös éjszaka valósággal beleette magát a csontjaiba. Nyomorultul

21 érezte magát, de nem merte feladni, ezért tovább rejtőzködött, várt és reménykedett több mint két órán át. Végül elfogadta, hogy ezúttal elbukott. A legyőzöttek nyomorú érzésével mászott be a dzsipbe és hazahajtott. Az elkeseredéstől és szégyentől könnyek gyűltek a szemébe, amelyek aztán megállíthatatlanul peregtek le arcán. Hallotta, hogy valaki zokog, majd felfedezte, hogy ő maga a hang okozója, mire türelmetlenül törölte meg arcát. Képtelen volt abbahagyni a remegést. Elbukott. Mit fog most vele tenni a démon? Újra sírva fakadt. És akkor, amikor már majdnem felüvöltött elkeseredésében, megjött a válasz. Meglátta a Konrád Park bejáratát és egyből tudta, hogy a démon irányította ide. A futóösvény tökéletes nyolcasként kígyózott a park és az egyetem épülete körül. Emlékezett az ünnepségről szóló a hosszú újságcikkre, amelynek a bevétele valami jótékonysági alapnak fog menni, de már nem emlékezett, hogy melyiknek. Itt megtalálod őt, suttogta a démon. Hirtelen megkönnyebbült. Tökéletes parkolóhelyet talált magának az egyetem melletti utcában. A telefonoszlop mellett állt meg. Az oszlopra a közelgő versenyt hirdető táblát szegeztek. A képen egy csinos nő éppen átszakította a célszalagot. Már nyitotta az ajtót, amikor megdermedt. Nincs rendesen öltözve. Olcsó, de a célnak megfelelő fekete öltönyt viselt fehér inggel és hajszálcsíkos nyakkendővel, mert úgy készült, hogy az elegáns Water Tower kerületben fog találkozni vele és azt a benyomást akarta kelteni, hogy ő is egy munkából hazafelé igyekvő üzletember. Zsebébe baseball sapkát gyűrt, és úgy tervezte, azonnal felveszi, amint követni kezdi a lányt, hogy az esemény után senki se tudja őt azonosítani. Mit tegyen? Hozd ki belőle a legjobbat, sziszegte a démon. Felkapta az aktatáskáját, és elhatározta, úgy tesz, mintha egyetemi professzor lenne, akinek sürgős dolga van. Nem tűnt lehetetlennek. Igen, sikerülni fog. Az idő újra megbolondult. Az elmúlt négy napban egyfolytában esett, de ma estére tiszta időt ígértek. A meteorológus nyilvánvalóan tévedett. A fenébe is, igazán eszébe juthatott volna, hogy hozzon magával esernyőt. Már túl késő volt ahhoz, hogy szerezzen egyet. Bal kezébe fogta az aktatáskát, és gyorsan megindult az ösvényen. Igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy tudja, hová megy. Már a második kilométert tette meg, finom permet borította a ruháját, belsejében egyre nőtt a kínzó feszültség, miközben a megfelelő hely után kutatott. Nem volt sok fás terület, és tudta, hogy ott különösen óvatosan fog viselkedni a kiválasztott.

22 Arra nem is gondolt, hogy a rossz idő elriaszthatja a lányt. A futók futnak, legyen bármilyen jó vagy rossz az idő. És most egy fontos verseny is közelgett, amire fel kell készülni. Ó igen, itt meg fogja őt találni. De hova rejtőzzön el? Továbbsétált, egyre csak a megfelelő helyet keresve. A régi gázlámpákat formázó lámpaoszlopok alig öt-hat méterre álltak egymástól, sőt az épület környékén, amely felé közeledett, némelyik még közelebb is. Az épületre mutató nyíl jelezte, hogy előadóterem található odabent. – Nem jó, nem jó – morogta maga elé. – Túl sok a fény a tervezett dologhoz. Az öltönye lassan teljesen átázott, de ő csak ment tovább. Mi van a falnak támasztva? Közelebb sétált, lelépett az ösvényről, majd megállt. Egy lapát? Igen, ez lesz az. Három nagyobb lyukat is látott a fal mentén, ahol a régi bokrokat kiszedték, hogy helyet csináljanak az újaknak. Valószínűleg az egyik munkás felejtette itt a lapátját. És még néhány dolgot. A lapát mellett a földön egy hanyagul összehatogatott vízhatlan ponyva hevert, amelyből egy kalapács feje kandikált ki. Rozsdás ugyan, de a célnak megfelel. Felemelte, súlyát, fogását méricskélte, majd kezét leengedve szorosan a teste mellett tartotta. Nem gondolt arra, hogy fegyvert hozzon magával. Erős volt, szörnyen erős, és biztosra vette, hogy bármilyen nőt képes puszta kézzel legyűrni, nem számít mekkora. De a kalapács segíthet, hogy meggyőzze, nem érdemes ellenkezni. Jobb félni, mint megijedni, gondolta. Besétált a kanyarba, és lélegzete felgyorsult. Még tartott a felújítás. Halomba hányt bokrok és fák látványa tárult elé, a fák gyökerei mint megannyi kiszárad polipkar nyúltak be az ösvényre, várva, hogy elszállítsák. Óvatosan körülkémlelt, van-e valaki a közelben, aki megláthatná vagy meghallhatná, majd felkapott egy nagyobb követ és kidobta a legközelebb eső lámpa égőjét. Még mindig túl világos van, döntötte el, és már repült is a második kő. – Tökéletes – suttogta. – Tökéletes kis fészek. Nem tudott másra gondolni, mint azokra a csodálatos nagy és mély gödrökre, amiket valaki gondosan otthagyott neki. A gödrök többsége az épület nyugati oldalán volt, de kettőt közvetlen az ösvény mellé ástak, és élénk narancssárga kúpok figyelmeztették az arra járót a veszélyre. Noha kesztyűt viselt, mégis idegesen a nadrágjába törölte a kezét, ahogy leguggolt az egyik dögletes bűzt árasztó, rothadó gyökérhalom mögé. Cipője mélyen a sárba süppedt. Olcsó aktatáskáját gondosan maga mellé helyezte a földre, majd vett egy mély, megnyugtató lélegzetet. Hála az adrenalin serkentő hatásának, érzékelt minden apró neszt, érezte a dohos, penészes szagokat.

23 Hallotta a futó léptek tompa dobbanását az ösvényen, ahogy felé közeledtek. Elégedetten elmosolyodott. A futó az fut a körülményektől függetlenül. Még jobban lekushadt, és óvatosan kémlelt ki az ágak közül. Szeme a lámpa alatti fényes pontra tapadt, mivel tudta, hogy a futónak el kell ott haladnia. – Igen. – A futó tényleg egy nő volt. De vajon a megfelelő nő? Ő a tökéletes, a kiválasztott? Nem látta az arcát; a nő lefelé nézett az ösvényre, amelyen futott. Látta azonban karcsú, kisportolt alakját és copfba fogott sűrű, fekete haját. Annak kell lennie. A hosszú, buja, hihetetlenül tökéletes lábakat bámulta. Szorosabbra fogta kezében a kalapácsot, és felkészült az ugrásra. Nem akarta megölni. Csak el akarta kábítani. Túl későn vette észre, hogy rossz volt az időzítése. Meg kellett volna várnia, amíg a nő elfut mellette, és hátulról leütni, de túl mohó volt és túl tapasztalatlan. A nő nem hagyta magát. Az arca felé kapott éles körmeivel, mialatt ő mindent elkövetett, hogy a földre szorítsa. Próbálta elkerülni a veszélyes karmokat, és amikor végre sikerült az arcára pillantania, látta, hogy a nő emlékezetébe véste minden vonását. Előbb pánikba esett, majd düh tört rá. A nő gázsprayt húzott elő a zsebéből, miközben teli torokból sikoltozott. Erősen megütött – elég volt egy kalapácsütés – és a nő összeesett. És akkor a démon nem engedte, hogy itt véget érjen a dolog. Újra és újra lesújtott a lábára, összezúzta a térdét, a bokáját, eltörte a combját. Mindent vér borított. A szerencse nem hagyta el. A ködös szitálásból zuhogó eső lett. Égnek fordította az arcát, és hagyta, hogy a hideg esővíz elmossa a vérnyomokat. A karmazsin színű lé befolyt az inggallér alá, végigfolyt a hátán, amitől csupa libabőr lett. Lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon. Hirtelen felegyenesedett. Vajon mennyi ideig ült a test mellett ostobán, a sötét eget bámulva, miközben bárki erre járhatott volna? Megrázta a fejét. El kell rejtenie a holttestet. A lyukak. Azok a gyönyörű, nagy lyukak az épület mellett. Merje megkockáztatni, hogy odáig elcipeli? Vagy inkább használja a lapátot, és ásson itt egy gödröt a rothadó gyökerek alá? Igen, ezt fogja tenni. De nem most. Gyorsan elrejtette a nőt az ágak alá, majd újra lekuporodott és várt. Éjfél után, amikor már biztosra vette, hogy senki nem zavarhatja meg, elhányta a holt ágakat, és ásott egy gödröt a nőnek. Miután meggyőződött róla, hogy elég mély, odavonszolta a testet. Vonszolás közben leesett a nő mindkét cipője, és az egyik zoknija is. Ezeket utána dobta a hevenyészett sírba. Ráhányta a földet, le is lapogatta, és csak utána húzta vissza a száraz ágakat és halott bokrokat munkája fölé.

24 Miután legjobb tehetsége szerint eltüntette a lábnyomait, átsétált az ösvény másik oldalára, hogy onnan is szemügyre vegye a helyet. Megkönnyebbülten látta, hogy az eső már el is mosta a vérnyomokat. A remegés akkor kezdődött, amikor beült a dzsipbe. Alig tudta a slusszkulcsot a helyére dugni, annyira kiborították a történtek. Mire hazaért, a béke és nyugalom olyan elsöprő érzése áradt szét tagjaiban, amit csak szerelmeskedés után szokott érezni. Kielégülés és elégede ttség, jóleső ernyedtség. És semmi bűntudat. Ez meg is lepte egy kicsit. Tényleg egy szikrányi bűntudatot sem érzett. De miért is kellene bűnösnek éreznie magát? A nő becsapta, és ezért megérdemelte a halált. Két másik futó is elszaladt arra, amíg arra várt, hogy eltemethesse a holttestet, mindkettő férfi, és bármelyikük észrevehette volna a vérnyomokat, amelyeket akkor még nem mosott el teljesen az eső. Igen, ma éjjel elég nagy kockázatot vállalt. Lekapcsolta a világítást, mielőtt az utcájukba fordult, hogy a szomszédjuk, az a kíváncsi boszorka ne lássa, hogy most érkezik haza. Néhány hete leszerelte a garázsról is a lámpát. Ahogy közeledett a házukhoz, szinte lépésre váltott. Tessék, ott áll a nő a konyhaablakban, és kifelé kukucskál. Mindig a szomszédok után kémkedik. Ahogy a garázsajtó felnyílt, a nő is eltűnt az ablakból. Carolynnek hívták, és a férfi véleménye szerint ő volt a tüske a köröm alatt. Milyen kár, hogy Carolyn nem egyedül élt. Beteg édesanyját gondozta. Az ember azt hinné, hogy egy beteg öregasszony éppen eléggé lefoglalja az idejét, de szemmel láthatóan nem így volt. Carolyn igazi buzgómócsing volt, aki ráadásul mindenbe beleüti az orrát, és állandóan azért nyaggatta, mikor ugorhatna be meglátogatni Ninát. Ha nem hagyja hamarosan abba, kénytelen lesz tenni valamit. Miután leállította a kocsit, levett egy fadobozt a polcról, és belerakta a véres kalapácsot. Aztán kiürítette a zsebeit. A gázsprayt és a nő jogosítványát, amit ösztönösen elvett tőle, a kalapács mellé tette. A ládát és a táskáját a sarokba lökte. Ezután halkan levetkőzött és sáros ruháit a szennyeszsákba tette. Csendesnek kell lennie. Nem akarta Ninát felkelteni, ezért úgy döntött, hogy a vendégszobában alszik. Némán ment át a házon, fel a lépcsőn. Amikor megpillantotta az arcát a tükörben, elakadt a lélegzete, és elborzadva hőkölt hátra. Mit tett vele az a nő? Arca olyan volt, mint a nyers hús. Gyorsan megnyitotta a csapot, és egy ruhával gyengéden lemosta az arcát. A nő körmei árkokat szántottak bőrébe, sőt egy különösen mély karmolás a nyakán húzódott végig. Dühöngve lépett a zuhany alá. Két karja is szörnyű állapotban volt.

25 Édes istenem, mi lesz, ha valaki meglátta hazafelé jövet? Többször is meg kellett állnia a piros lámpánál, és várakozás közben ide-oda tekintgetett. Lehet, hogy az egyik sofőr már hívta is a rendőrséget, és megadta nekik a rendszámát. Verte a fejét a falba. Elfognak, el fognak kapni! Mit tegyek? Istenem, mi lesz Ninával? Ki fogja gondját viselni? Csak nem kényszerítik arra, hogy végignézze, amint bilincsbe verve elvisznek? Túl megalázó volt még a gondolat is, ezért ugyanazt tette, amit a kórházban is tett, mialatt Nina élet és halál között lebegett. Kényszerítette magát, hogy leállítsa a képzelődést, míg a rémképek teljesen el nem tűntek. Az egész hétvégét a házban töltötte a televízió előtt várva, hogy bemondják a gyilkosság hírét. Ahogy telt-múlt az idő, különös közöny vett erőt rajta, mert a holttestet nem fedezték fel. Keddre már úgy érezte, hogy szerencsésnek tarthatja magát, és ez megelégedéssel töltötte el. Nem rossz, mondogatta magának. Kosztümös főpróbának egész jó. Még az arcán lévő karmolásokra is talált megfelelő magyarázatot. Az eső feláztatta és csúszóssá tette a talajt, ő elcsúszott és beleesett néhány tüskés bokorba. Szerdán az osztályvezető, egy pitiáner kis senki, négykor behívta az irodájába, hogy elmondja, mindenki észrevette, milyen keményen dolgozott és milyen jókedvű volt az elmúlt három napban. Az egyik munkatársa még azt is elárulta, hogy viccet mesélt nekik. Azzal fejezte be, hogy reméli, a jövőbenis ilyen kreatív és vidám lesz. Amikor kifelé indult, még feltett neki egy utolsó kérdést. Mi okozta a változást? A tavasz, felelte vidáman. A mostoha időjárással mit sem törődve, rendbe rakta az egész hátsó kertet. Csodálatosan érezte magát, bár ültetni még nem volt ideje. A talaj szinte meleg volt, és ő mindent kitépett, felszedett, eltávolított. Kifelé a régi dolgokkal, és hadd jöjjön az új. Arra gondolt, hogy esetleg felállít egy védőtetőt is. – Csak óvatosan azokkal a bokrokkal – figyelmeztette a pitiáner. – Ugye nem akar újra tüskék közé esni? Szerencséje van, hogy a sebek nem fertőződtek el. Igaza van. Tényleg nem akar több karmolást, és igen, elmondhatja magáról, hogy nagyon szerencsés ember.

Neg ye di k fe jez et A hét mintegy ködben úszva telt el. Péntekre Regan sokkal jobb hangulatba került. Sikerült utolérnie magát a papírmunkával, és végre azt csinálhatta, amit szeretett. Még az sem vetett árnyékot jó hangulatára, hogy összefutott Aiden titkárnőjével. Regan éppen az irodája felé sietett a folyosón, amikor Emily utána kiabált. Megfordult és megvárta, hogy

26 Emily beérje. A nő legalább nyolc centivel magasabb volt nála, ha nem tízzel, és valósággal fölé magasodott, különösen amikor magas sarkú cipőt viselt. Szőke haját egész rövidre vágatta, így feltűnő vonásait tépett csutakok keretezték. Minden divatos volt rajta, rövid szoknyájától a szintén feltűnő, színes ékszerekig. Regan nem kedvelte Emilyt, de mindent megtett, hogy személyes érzelmei ne befolyásolják munkáját. Valami oknál fogva Emily sem szerette Regant. Emily ellenszenve az elmúlt hónapokban fokozatosan erősödött, és lassan nyílt ellenségeskedésbe csapott át. – Aiden szeretné, ha én venném át a megbeszélés levezetését, amelyet neked kellett volna ma délelőtt megtartanod. Biztosan azt akarja, hogy minden simán menjen. Ez komoly sértés volt, amit nem is igyekezett palástolni. Regannek emlékeztetnie kellett magát, hogy miért is hajlandó elviselni ezt a nőt. Bármilyen kellemetlen alak, rengeteg terhet levesz Aiden válláról, és csak ez számít. – Szükségem van az adatokra, amelyeket Aiden e-mailen küldött neked. Nyomtasd ki, és szólj az asszisztensednek, hogy hozza át nekem. Persze, semmi kérlek vagy köszönöm. Egyszerűen hátat fordított és elsétált. Regan mély levegőt vett és úgy döntött, nem hagyja, hogy Emily tönkretegye a napját. Gondolj valami jó dologra, utasította magát. Beletelt egy percébe, mire eszébe jutott valami. Legalább nem Emilynek dolgozik. Ez határozottan jó dolog. Regan többnyire úgy gondolta, hogy övé az álomszakma, hiszen pénzt oszthat. Ő volt a Hamilton alapítvány kezelője. Hamilton nagymama indította az emberbaráti programot, és amikor pár évvel ezelőtt szívrohamban elhunyt, Regan lépett a helyére, aki addigra megtanulta, mi a teendője. Még nem tartozott a multimilliárdos alapítványok közé, de sok, a fennmaradásért küzdő iskolának és közösségi háznak juttatott pénzt. Regannek nem volt más dolga, mint meggyőzni bátyjait, hogy emeljék az alapot. Ez pedig nem is könnyű feladat. Különösen Aiden volt kemény dió, akinek minden gondolata és erőfeszítése a szállodalánc bővítésére irányult. A Chicago Hamilton csak az egyik gyermeke volt Aidennek, de modelljéül szolgált a többi vállalkozáshoz. Az ügyfélszolgálat kiemelt helyet kapott a rendszerben, és mivel a személyzet gondosan odafigyelt a legapróbb részletekre is, a szálloda elnyert minden lehetséges értékes díjat, mióta csak megnyitották. Mindegyik szálloda zökkenőmentesen működött hála Aidennek, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy olyan embereket szerződtessen, akik megosztották vele az elkötelezettséget.

27 Henry Portman már várt rá, amikor az irodájába lépett. Fiatal asszisztense részidőben dolgozott, miközben az egyetemet végezte. Az ifjú afro-amerikai férfi egy söprögető testével rendelkezett, szíve, akár az oroszláné, agya pedig, mint a fiatal Bill Gatesé. – A sárkány téged keres – mondta üdvözlésként. Regan elnevette magát. – Már találkoztam Emilyvel a folyosón. Átveszi tőlem a tízórai találkozót. Van még valami, amiről tudnom kéne? – Vannak jó és rossz hírem. – Mondd előbb a jót. – Úton van a támogatás újabb két iskolának a művészeti programjukhoz, és tizenhat másik levél vár aláírásra. – Fülig érő mosollyal folytatta. – Tizenhat rendkívül értékes végzős megy egyetemre, akiknek a teljes tandíját álljuk. – Ez jó hír – mosolygott a lány. – Az ilyen napokon szeretem a munkám. – Én is – bólintott a férfi. – Az idő nagy részében, ami azt illeti. – Ezzel el is érkeztünk a rossz hírhez. Regan leült az íróasztalhoz, és kezdte aláírni a leveleket. Ahogy befejezett egyet, odanyújtotta Henrynek, aki összehajtogatta és borítékba tette. – Volt egy kis gond ma reggel. Nos… valójában már vagy egy hónapja húzódik az ügy, de azt hittem, el tudom intézni. Most már egyáltalán nem vagyok biztos benne. Emlékszel egy Morris nevű fickóra? Peter Morrisra. Regan nemet intett. – Mi van vele? – Elutasítottad a második segélykérelmét körülbelül egy hónappal ezelőtt. Alighogy megkapta az elutasító levelet, azonnal benyújtotta a kérvényt újra. Azt hitte, valami formai hiba miatt utasítjuk el; nem tette ki mindegyik i-re a pontot, vagy üresen hagyott egy rubrikát a nyomtatványon, amit ő úgy hívott, hogy automatikus megújítási kérelem. Ezért is töltött ki egy újat. Mindegy, néhány hete aztán felhívott, hogy mikorra várhatja a pénzt. Ki tudja, honnan szedte azt az őrült ötletet, hogy ha megkapta az első adományt, akkor a sírig jár neki a támogatás. Felvilágosítottam a tévedéséről – mondta Henry, majd fejcsóválva folytatta. – Aztán újra felhívott, és azt mondta, szerinte én nem vagyok tisztában azzal, hogy mit jelent az automatikus megújítás. – Úgy tűnik, makacs ember. – Olyan, mint a zabszem a… tudod. Nem akartalak ezzel zavarni, de egyszerűen nem tudom lerázni a fickót. Amíg Rómában voltál, folyton hívogatott. Mintha csak kampányt folytatna.

28 Nyilvánvalóan azt hiszi, ha elég kitartóan zaklat, előbb-utóbb megunom, és fizetek, csak hogy megszabaduljak tőle. – Ha ennyire ostoba, kénytelen leszek én beszélni vele. Előkeresnéd a papírjait? Minden bizonnyal alapos okom volt rá, hogy elutasítsam. – Már elővettem őket – mutatott Henry az asztal szélén lévő iratcsomóra. – De időt spórolhatok meg neked, ha röviden elmondom, miért tagadtad meg a kérését. Nem arra használta fel az első adomány összegét, amire kérte. A pénzből új eszközöket kellett volna vásárolnia a közösségi ház részére. – Ó, igen, emlékszem már. – Morris állítja, hogy megvette az új eszközöket, csak épp összekeverte a számlákat. – Erre te mit mondtál? Henry nevetett. – Azt, hogy rendben, jó tudni, és aztán megkérdeztem, hogy mikor lenne alkalmas, hogy veled együtt meglátogassuk és megnézzük az új szerzeményeket. Csak hebegett-habogott összevissza. Hallanod kellett volna, hogy ötölt-hatolt. Regan megcsóválta a fejét. – Ezek szerint nincsenek új eszközök. – Így van. Szerintem fogalma sincs, mekkora bajban van. Amikor a főnökei felfedezik, hogy lenyelte a pénzt, fel fogják jelenteni. Én legalábbis azt tenném – tette hozzá. – De ezt nem mondtam neki. – Hogyan fejezted be a beszélgetést? – Nem tápláltunk baráti érzelmeket egymás iránt, ha erre vagy kíváncsi. Nem könnyű udvariasnak lenni egy seggfejhez, de nekem sikerült valahogy. Veled akar beszélni személyesen. Mielőtt letette volna a kagylót, biztosított róla, rá tud venni téged, hogy megváltoztasd a döntésed. – Ki van zárva. – Én is így gondoltam. Mégis furcsa volt. Úgy viselkedett, mintha valami személyes kapcsolat fűzné hozzád. Azt hiszem, ő is aggódik. Szerintem pengeélen táncol. Nem tudom, hogyan jutott át az ellenőrzésen, amit a könyvelőink végeznek minden jelentkezőnél, de valahogy sikerült neki. Nem hiszem, hogy időt kellene pazarolnod rá. De ha mégis beszélsz vele, és megfenyeget, talán szólnod kéne Aidennek róla. Ezt nem kellett volna mondania. A pillantástól, amit a lány rávetett, az egykilencven magas asszisztens összerezzent. – Egyik bátyámat sem óhajtom bevonni, Henry. Megértetted?

29 – Igenis, meg. – Ha Morris fenyegetőzni kezd, jelzem a biztonságiaknak, és hívom a rendőrséget. Ezzel le is van zárva a téma. A leveleket aláírtam, lehet postázni. Henry felkapta a borítékokat és megfordult, hogy távozzon. – Van még itt valami – állította meg Regan. – Nyomtasd ki, kérlek, Aiden levelét. Van benne néhány jegyzet a tízórai találkozóra, amit Emily fog vezetni. – Azt akarod, hogy személyesen vigyem el neki a papírt? – A férfi szánalmas arcot vágott. – Túl fogod élni – nevetett Regan. Henry megköszörülte a torkát és közelebb lépett. – Ami Aident illeti… – Igen? – Nem kéne beszélnem neked róla, de ahogy én látom a dolgokat, neked dolgozom és nem a bátyádnak. Igaz? Regan felnézett. – Így van – helyeselt. – Pár hete beugrott, amikor nem voltál itt, és azt mondta, ha bármilyen probléma adódik, azonnal hívjam fel. Regan igyekezett nem dühbe gurulni. – Aidennek apakomplexusa van. – Én mondtam neki, hogy nincs semmi nagy baj, és jól elboldogulunk. Mert nagyszerűen végezzük a munkánkat, nem gondolod? Fontos, amit csinálunk. – Így igaz, fontos, amit csinálunk. Már majdnem becsukta maga mögött az ajtót, amikor Henrynek eszébe jutott még valami. – Majd elfelejtettem, de a múlt héten itt találtam a sárkányt. – Az irodámban? Mit keresett itt? – Azt állította, hogy csak néhány papírt tett az asztalodra, de miután elment, ellenőriztem, és semmi újat nem láttam. Szerintem körülszimatolt. Azt hiszem, belepiszkált a számítógépedbe is. – Biztos vagy benne? – kérdezte Regan, miközben magában azon tűnődött, mit kereshetett Emily. Minél többet gondolkodott rajta, annál dühösebb lett. – Meglehetősen. Te mindig kikapcsolod a gépet este, amikor elmész, és éppen nekiláttam a munkának, amikor besétáltam és itt találtam. Van benne némi rosszindulat, nem igaz? – Ez még enyhe kifejezés volt. Mielőtt Regan válaszolhatott volna, Henry folytatta. – Azt hiszem, kulcsra kellene zárnunk az ajtót, hogy a sárkány ne tudjon bejönni.

30 – Nem kellene sárkánynak hívnod. Egyszer még valaki meghallja és visszamondja neki. A fiú vállat vont, így jelezve, hogy nem igazán izgatja a dolog.

***** Regan fél tizenkettőig dolgozott, majd felszaladt a lakosztályába, hogy felfrissítse magát. Mivel alig hét utcányira volt a Pálmától, úgy döntött, gyalog megy. Visszafelé majd beadja a jelentéseket az ügyvédi irodába, és meg akart állni a Dickersonnál is, hogy megvegye Sophie kedvenc testápolóját. Barátnője születésnapja már itt van a nyakukon. Regan már megvette azt a gyönyörű Prada retikült, amit Sophie annyira csodált, és elhatározta, hogy megtölti minden földi jóval, amit barátnője szeret. Ha lesz elég ideje, beugrik a Nieman Marcushoz is, hogy vegyen egy üveg Very Wang parfümöt. Manapság Sophie nem használt mást. Regan úgy döntött, hogy jót fog tenni neki a séta. Egy kis mozgás minden bizonnyal elűzi rossz kedvét. A tudat, hogy Emily az irodájában szaglászott, dühítő volt, és sehogy nem tudta túltenni magát rajta. Miközben átsétált az előcsarnokon, azon gondolkodott, hogy ez tulajdonképpen durva támadás a magánélete ellen. Észrevette Emilyt, aki programszervező felé tartott, és úgy döntött, hogy megütközik vele. – Emily, van számomra egy perced? Szeretnék beszélni veled. Emily kelletlenül megfordult, arcára volt írva, hogy bosszankodik. – Igen, természetesen. – Henry említette, hogy a múlt héten az irodámban talált. Regan azt várta, hogy a nő tiltakozni fog, ezért megdöbbent a válaszon. – Igen, így történt. – És pontosan mit csináltál ott? – Néhány papírt tettem az asztalodra. – Miért nem Henrynek adtad oda, vagy az asztalán is hagyhattad volna. – Nem akartam, hogy elkeveredjenek. – Emily átnézett Regan válla felett, ezzel is érzékeltetve, mennyire nem fontos ez a beszélgetés. – Henry soha nem keveri el a dolgokat – és belekezdett volna asszisztense munkájának dicséretébe, de Emily nem várta meg. Egyszerűen hátat fordított, és elsétált. Még csak vissza sem nézett. – Aiden jelentését is elkeverte, nem igaz? – Nem – mondta nyomatékosan Regan.

31 – Akkor feltételezem, hogy te voltál. Emily egy pillanatra sem állt meg. Regan nem akart ordibálni vele, sem kergetőzni, de egyre nehezebb volt elviselni, az egyszer biztos. Valamit tenni kell, méghozzá hamarosan. Számolj tízig és koncentrálj valami jóra, mondta magának. Valami pozitív dologra. Kilépett a szállodából, és azonnal feltűnt neki, hogy milyen csodálatos, tiszta nap van. A szürke köd már felszállt, és a nap fényesen ragyogott az ég tökéletes azúr kékjén. A járdát szegélyző hatalmas cserepekben már kidugták fejüket az első tavaszi virágok. Regan újabb mély lélegzetet vett, és azonnal tüsszögni kezdett. Nem lehet olyan rossz a pollenkoncentráció, gondolta. A szeme nem égett, és alig hatot vagy hetet tüsszentett. A dolgok kezdenek jóra fordulni. Továbbra is pozitív maradt. Az ész diadalmaskodik a test fölött, mondogatta magának. Aztán a Michigan és a Superior sarkán találkozott az aznapi első vén kecskével, miközben a zöld lámpára várt. A középkorúnak már nem igazán nevezhető férfi, akit láthatóan nem érdekelt, hogy hányan bámulják, egy édes kis vöröset tapizott, aki Regan megítélése szerint legfeljebb tizennyolc lehetett. Az ostoba fruska szemmel láthatóan élvezte a rá irányuló figyelmet. Éles vihogása még az üveget is megrepesztette volna. Regan erősebben fogta a táskáját, és összeszorított foggal ment el a turbékoló párocska mellett kényszerítve magát, hogy ne tegyen hangos megjegyzést. Egy másik kora május-késő december párba a Nieman Marcus mellett elhaladva futott bele, és mire az étterembe ért, teljesen felizgatta magát, és hányinger kerülgette. Aznap Kevin volt szolgálatban. A hórihorgas és fájdalmasan sovány húszéves fiú fekete haja mint megannyi hegyes tüske meredezett a fején, mandulaalakú szeme vidáman tekintett a világba. Ő volt Henry legjobb barátja. Kedves mosolyától Regan máris jobban érezte magát. – Állati jól nézel ki ma, Regan – mondta, miután gyorsan végigmérte. – Ez a kosztüm remekül kiemeli a… Regan szemöldöke megemelkedett. – A mimet? – Az idomaidat – suttogta és elvörösödött. Mielőtt Regan válaszolhatott volna, a fiú áthajolt a pulton, hogy megnézze a cipőjét. – Hű, csak nem Jimmy Choo van rajtad? A lány nevetett. – Ugyan mit tudsz te a Jimmy Choo cipőkről?

32 – A semminél alig többet – ismerte el a fiú. – De a barátnőm olyanra vágyik, és arra gondoltam, hogy te mindig olyan elegáns és előkelő vagy, meg minden, és biztos van pár száz cipőd. – Kevin, semmiből nincs pár száz darabom, és ezek sajnos nem Jimmy Choo cipők. Új fülbevalód van? A fiú bólintott. – Carrie-től kaptam a hathónapos évfordulónkra. Apa gyűlöli, de annyira örül a jegyeimnek, hogy nem csinál nagy ügyet belőle. Carrie most próbálja rábeszélni Henryt is egyre. Kevin észrevette, hogy Laggia, a tulajdonos közeledik. – O-hó – suttogta. – Itt jön Laggia. Ne felejts el lelkesedni a páfrányok iránt. Teljesen odavan értük a fickó. Regan rámosolygott a közeledő tulajdonosra. – Igazán fantasztikus, amit ezzel a hellyel művelt, Mr. Laggia. Ezek a páfrányok gyönyörűek. A férfi valósággal ragyogott az örömtől. – Ó, észrevette? Hogy ne vette volna észre? Mindenütt ott voltak. – Ó, igen – felelte. – Nem gondolja, hogy olyan… dzsungeles? – Nem, egyáltalán nem. Bár az étteremnek valóban volt egy kis őserdő jellege, de ez nem volt domináns, és a bokszok fölé magasodó páfrányok olyan hatást keltettek, mintha különszobában ülne az ember. – Hányan lesznek ma? – kérdezte Kevin. – Hárman. Sophie fél egyre rendelt asztalt. Egy kicsit korábban értem ide. – Vezesse Miss Madisont a négyesbe. Épp most tetettem be néhány fikuszt. Elég nagyok, ami azt illeti. Kevin a zömök férfi mögött állt, és a szemét forgatta, közben fintorgott. A bokszot, amelyhez vezette, teljesen körülvették a fikuszok, páfrányok és pálmák. Cordie és Sophie késtek. Regan Sprite-ot iszogatott, abban a reményben, hogy az majd megnyugtatja háborgó gyomrát. Lassan ellazult és kezdte jobban érezni magát, amikor – a mindenségit! – egy újabb visszataszító pár sétált be. Regan igyekezett pozitívan gondolkozni. Talán az ősz hajú úriember a lány apja vagy nagyapja. Amikor elhaladtak az asztala mellett, látta, hogy a férfi végigsimítja a lány gerincét. Tapogatta, vagy csak gyengéden irányítani akarta? Regan tudta, hogy ez már megszállottság, de tudni akarta, hogy a rendkívül csinos lány a férfi unokája vagy szeretője. Óvatosan kihajolt a bokszból, és figyelte a távolodókat. Egyre kijjebb

33 hajolt, ahogy a pár útját követte. Elvesztette az egyensúlyát, és ki is zuhant volna, ha nem ragadja meg az asztal szélét az utolsó pillanatban. Sültbolondnak érezte magát. Felegyenesedett, eligazgatta az asztalon a terítőt, amit majdnem letépett az imént, majd hátradőlt a széken. Hagyd ezt abba, mondta magának. Ne foglalkozz vele. Csak a férfi feje búbját látta. Tudnia kell. Óvatosan feltérdelt, hogy lássa a párt, de a boksz fölé boruló növények takarták a kilátást. Széthúzta a leveleket, de az egyik elszabadult, és képen törölte. Ez sem riasztotta el. Látta, ahogy a lány becsusszan az egyik bokszba az étterem túlsó végén. Az öreg nem a lánnyal szembe ült. Regan széjjelebb húzta a leveleket, éppen jókor ahhoz, hogy lássa, a férfi a lány mellé csusszan. Kevin mindegyiknek adott egy étlapot. Még meg sem fordult, hogy visszatérjen a helyére, amikor a férfi árkarolta a lány vállát, hozzá hajolt és megcsókolta. – Vén kéjenc – suttogta Regan maga elé. – Kertészkedsz? Regan felugrott Sophie hangjára. Gyorsan elengedte a páfrányt, kitért a fikusz visszacsapódó ága elöl, és leült. – Késtél. Sophie meg sem hallotta a szemrehányást. – Mit csináltál? Remélem, valami jó hapsit figyeltél. – Sajnos nem. Csak egy újabb vén kecskét. – Szóval még mindig csinálod? Regan bólintott. – Úgy látszik, nem bírom abbahagyni. Az égre esküszöm, mindenütt ott vannak. Sophie nevetett. Regan arra gondolt, barátnője olyan, mint egy tini. Haját lófarokba kötötte, arca pedig rózsásra pirult a futástól. Sophie állandóan futva érkezet mindenhová, mert mindig késésben volt. Csodásan nézett ki, mint mindig. – Ez új blúz rajtad? Helyes. – Túl sok rózsaszínt hordok, de amikor megláttam, képtelen voltam otthagyni. A pincér lépett az asztalhoz, és felvette Sophie italrendelését. Regan az étterem bejárata felé fordult. – El sem hiszem, hogy megelőzted Cordie-t. Kíváncsi vagyok, mi tartóztatja. Soha nem szokott késni. – Én szóltam neki, hogy ráér egyre vagy negyedkettőre jönni.

34 A pincér visszatért egy pohár jeges teával. Sophie azonnal felkapta a három cukroszacskót és tartalmukat a teába szórta. – Miért mondtad neki, hogy… – Ő már hallotta, amiről beszélni akarok veled. Már vagy egy hónappal ezelőtt belerángattam, de téged nem akartalak zavarni, mert olyan sokat utaztál. – Csak Rómában voltam. – Már ne is haragudj, de Róma előtt Houstonba repülték, előtte Miamiba… – Los Angelesbe – fejezte be a mondatot Regan. – Igazad van, tényleg elég sokat utaztam az elmúlt két hónapban. Akkor mesélj! Mi is az, amibe belerángattad Cordie-t? – Egy terv. Élvezettel ejtette ki a szót, és szeme valósággal ragyogott. – Ez nagyon komolyan hangzott, Sophie. Mondd el, milyen tervről van szó – nyomta meg ő is a szót. – Ne gúnyolódj! Regan megadóan felemelte a kezét. – Nem gúnyolódom. Esküszöm a jeges teádra. A pincér meghallotta a jeges teát, és pár másodperccel később már oda is rakta Regan elé a magas poharat. A lány nem akarta elkeseríteni a túlbuzgó pincért azzal, hogy szól neki, nem kért teát. Inkább megköszönte. Sophie összefonta maga előtt a karjait. – Először is meg kell mondanom, hogy változott a terv, ami a ma estét illeti. – Nem fogunk együtt vacsorázni? – Dehogynem. Cordie már elintézte az asztalfoglalást. Csak előbb elmegyünk egy fogadásra. – Kinyitotta a táskáját, elővett egy köteg összehajtogatott papírt és az asztalra tette. – Mik azok? – Mindjárt megmagyarázom. – Rendben, akkor beszélj a fogadásról. Sophie homlokráncolva figyelte egy csapat üzletembert, akik a közelükben ültek egy hosszú asztalnál. – Azok a férfiak téged bámulnak. – Nem engem bámulnak, hanem téged. Ne is törődj velük. – Az, aki a végén ül, egész csinos. Regan oda sem nézett. – Beszélj nekem arról a fogadásról.

35 Sophie végre hajlandó volt Regannek szentelni a figyelmét. – Azoknak szervezik, akik feliratkoztak a hétvégi szemináriumra, és mi mindhárman ott leszünk. Mindezt egy szuszra bökte ki, majd ragyogó mosolyt villantott Reganre. De nem hatott rá. – Nem tudok ott lenni. – Jaj, dehogynem. Úgyis stresszes vagy a római úttól, meg hogy egy szobában kellett lenned a vén kecske mostohaapáddal, hogy a te szavaiddal éljek. Ez valami egészen más és… nemes. Igen, amire készülünk, az határozottan nemes. – Mennyire nemes? Sophie előrehajolt, a hangját is suttogóra fogta. – Egy gyilkost fogunk elkapni.

Öt öd i k fej eze t Regant nem rázta meg Sophie kijelentése. Elvégre együtt nőttek fel és volt ideje hozzászokni barátnője drámai megnyilvánulásaihoz. – Egy gyilkost fogunk elkapni? Jól hallottam? – kérdezett vissza. – Igen, pontosan ezt mondtam, és ezt fogjuk tenni. – Rendben, és mégis hogyan képzelted? – Komolyan beszélek, Regan. Tényleg el akarom kapni azt a nyomorultat. Regan felhúzta a szemöldökét. Sophie nem szokott ilyen szavakat használni. – Kiről beszélünk? – Dr. Lawrence Shieldsről. A pszichológia doktora, és arra használja a postán rendelt diplomáját, hogy gazdag, de egyedülálló és gyenge nőket fosszon ki, legyen az öreg vagy fiatal. Regan bólintott. – Hallottál róla? – kérdezte Sophie. – Olvastam róla néhány újságcikket. Sophie belekortyolt a teájába, mielőtt folytatta volna. –

Az

önsegítő,

hadd-mutassam-meg-hogyan-fordíthatnád-meg-nyomorúságos-életedet

szemináriumai gyanútlan férfiak és nők százait vonzzák. Ez olyan szomorú, de tényleg. A fiatalok valamiféle gurut keresnek, aki eligazítja őket az élet dolgaiban, segít kitalálni, hogyan

36 rendezzék el a jövőjüket; az idősebbek pedig azt kutatják, hogyan terelhetnék más irá nyba az általuk kitaposott sorsösvényt. – Úgy rémlik, mintha azt olvastam volna, hogy dr. Shieldset afféle csodadoktornak tartják. – Határozottan állíthatom, hogy nem az. Azok a cikkek és interjúk fizetett reklámok. Shields tetemes összeget költ az előadásai reklámozására. Évente kettőt tart itt, Chicagóban. Sophie egyre izgatottabb lett, arca teljesen kipirult. – El tudom képzelni, mennyit keres azokkal a szemináriumokkal – mondta Regan, miközben azon töprengett, mennyibe kerülhet vajon egy hétvégi csoportos terápia. Minden bizonnyal csillagászati összegről van szó. Barátnője felkapta az asztalról az összehajtogatott papírköteget, és a kezébe nyomta. – Ez itt egy Mary Coolidge nevű nő naplójának a fénymásolata. Ő egyike azoknak a nőknek, akiket Shields rászedett. – Később majd elolvasom – ígérte Regan. – Most csak mondd el nagy vonalakban, hogy mi van benne. Sophie beleegyezően bólintott. – Mary Coolidge férje két évvel ezelőtt meghalt, és Mary ezután egyik depresszióból a másikba esett. A lánya, Christine próbált neki segíteni, de Mary visszautasította, hogy tanácsadóhoz járjon, vagy gyógyszereket szedjen. – Szerintem természetes, hogy valaki mélyen gyászol, ha elveszíti, akit szeretett – jegyezte meg Regan. – Még mindig nehezen viselem édesanyám halálát, pedig már majdnem egy éve meghalt. – Igen, a gyász természetes dolog, de Marynek csaknem két évébe került, mire egyáltalán elhagyta a házat. – Szóval, mit csinált Mary? – nógatta Regan. Figyelte, ahogy Sophie egy újabb adag cukrot tesz a teába, és magában csodálkozott, hogy bírja meginni az édes löttyöt. – Mary hallott a Shields-féle szemináriumokról, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna a lányának vagy a barátainak, kifizette az ezerdolláros részvételi díjat és részt vett a kétnapos kurzuson. – Ezer dollár? Hány ember szokott részt venni egy ilyen hétvégén? – Három- vagy négyszáz. Miért? – Felfogtad, mennyi pénzt söpör be a fickó? Bocsáss meg – dőlt újra hátra. – Nem akartalak félbeszakítani. Kérlek, folytasd. – Shields nem okozott csalódást, tényleg olyan jó volt, ahogy hirdette. Megváltoztatta Mary életét. A karizmatikus szélhámos kihasználta a magányosságát, módszeresen utat taposott a

37 szívéig, és aztán elszedte minden dollárját, amit a férje hagyott rá. Mint kiderült, valamivel több mint kétmilliót. Shields egy kígyó – tette hozzá. – De okos kígyó. Minden, amit tett, legális volt. Mary önként adta neki a vagyonát. – És mindez le van írva a naplójában? Sophie bólintott. – Ha a lánya nem találja meg, soha nem derült volna fény arra, hogy mi történt valójában. Mary minden részletet leírt a szédítő románcról. Alig rövid három hónappal a megismerkedésük után Shields megkérte, hogy legyen a felesége, és ő igent mondott. Rávette, hogy az eljegyzés legyen kettejük kis titka, amíg lesz ideje – és elég pénze –, hogy rendes eljegyzési gyűrűt vegyen neki. – Mit értesz azon, hogy amíg lesz elég pénze? Ha egy hétvégéért… Sophie közbevágott. – Természetesen hazudott. Ez is a csalás része volt. Azt állította, hogy átmeneti pénzzavarban szenved, a nő pedig, hogy bebizonyítsa a szerelmét és bizalmát, önként és dalolva átutalta neki a vagyonát. – Hogy lehetett ilyen ostoba? – A magány – vont vállat Sophie. – Tudod, mi következett ezután, ugye? – A férfi meggondolta magát. – Pontosan. Azt mondta a nőnek, hogy időközben kihűltek az érzései iránta. Nem elég, hogy nem akarta elvenni, még a pénzt sem volt hajlandó visszaadni. Sőt, felhívta a figyelmét, hogy semmit sem tud tenni ellene. – Szegény asszony! A pincér szakította félbe a történetet, aki jött, hogy felvegye a rendelést. – Azt hiszem, rendelni kéne – mondta Sophie. – Nincs ma sok időm az ebédre. Regan az órájára pillantott. Még nem volt egy óra. – Én megvárom Cordie-t, de te rendelj nyugodtan. Sophie salátát kért, és egy újabb pohár teát. Abban a pillanatban, amikor a pincér távozott, Regan megkérdezte. – Mi történt Maryvel? – Öngyilkos lett. Legalábbis mindenki ezt hiszi. – Mindenki, téged kivéve. A lány bólintott. Letette a szalvétát, és kimentette magát. – Ha visszajöttem, megmagyarázom.

38 Sophie a mosdóba indult, magára hagyva barátnőjét. Regan észrevette, hogy az asztalnál ülő férfiak mind utána fordulnak, ahogy elhalad mellettük. Ezzel Sophie is tisztában volt, látszódott magabiztos, ruganyos léptein, ringó járásán. Minden a csípőtől függ, szokta mondani Cordie-nak és Regannek. Ha azt akarod, hogy a férfiak felfigyeljenek rád, mozgasd a csípődet. És mindenre, ami szent, ő most mozgatta. Szemmel látható, hogy neki működik, gondolta Regan. Felemelte a papírokat, hogy átnézze őket, és történetesen éppen akkor pillantott fel, amikor Cordie besétált az étterembe. Cordie-val kapcsolatban minden ellentmondásos volt. A férfiak meglehetősen vonzónak találták homokóra-alakját, hosszú, sötét haját és kecses macskamozgását, de őt nem izgatta a rá irányuló figyelem – az asztalnál ülő férfiak most őt bámulták meredten –, és sokkal kényelmesebben érezte magát egy kocsi alatt, mint benne. Akárcsak Sophie, ő is egyedüli gyerek volt, aki korán elvesztette az anyját. Apjának az egész Középnyugaton végighú zódó virágzó autószerelő műhelyhálózata volt. Noha meggazdagodott, lélekben mindig megmaradt egyszerű szerelőnek, és lányának is megtanított mindent, amit a kocsikról tudni lehet. Néhány évvel ezelőtt megajándékozta egy használt Forddal, és azóta Cordie átalakította a motort, és a kipufogódob valamint a szélvédő kivételével gyakorlatilag mindent lecserélt rajta. Hetente egy este órát adott az autószerelő iskolában. A helyi középiskolában kémiát tanított, és közben a doktori disszertációján is dolgozott. Ha tartja az ütemtervet, akkor egy év múlva sikerül is befejeznie. Fekete kosztümöt és halvány selyemblúzt viselt. Nagyon sikkesen nézett ki. Ha Cordie-nak volt egyáltalán hibája, az a férfiak terén mutatott szörnyű ízlése volt. Sophie a mosdóból jövet belebotlott Cordie-ba, és mindketten megálltak, hogy pár szót váltsanak Kevinnel. Regan mosolyogva nézte őket. Sophie vadul ágálva magyarázott valamit. Kevin látható elragadtatással hallgatta, bármit is mondott, míg Cordie csak állt karba font kézzel, és sűrűn bólogatott. Hármójuk közül Sophie volt a legenergikusabb. Magasabb is volt, valamint majdnem egy évvel idősebb, mint Regan és Cordie, ezért úgy vélte, hogy az idősebb jogán övé az irányítás. Az iskolában igazi bajkeverőként tartották számon – keményen meg is dolgozott ezért a címért –, és mivel Regant és Cordie-t is belevonta a csínyekbe, gyakran voltak büntetésben. Sophie még mindig szeretett parancsolgatni, de két barátnője már csak ritkán tartott vele. Regannek volt egy olyan érzése, hogy ez a hétvége egyike lesz a ritka kivételeknek.

39 Cordie intett neki, ahogy végigsétált az asztalok közötti folyosón, majd becsusszant a bokszba Regannel szemben. Sophie még mindig Kevinnel beszélgetett. A főnöke, Mr. Laggia is csatlakozott hozzájuk. – Éhes vagyok – mondta Cordie. – És nem csoda. Már egy óra. Rendeltél már? Sophie azt mondta, hogy ő már rendelt. – Még nem. Miről beszélgetnek Kevinnel és Mr. Laggiával? – Sophie úgy véli, hogy érdemes lenne újra írni az étteremről, és azt mondta, hogy beszélni fog a gasztro rovat vezetőjével. Cordie intett a pincérnek, majd miután megrendelték az ebédet, az összehajtogatott papírok felé bólintott. – Az Mary Coolidge naplójának másolata? – Igen. Olvastad? – Igen. Szívszorító. – Miért nem mondtad, amikor felhívtál? – Tudtam, hogy Sophie akarja elmondani. Végül is az ő tervéről van szó. – A tervet még nem is hallottam. Cordie mosolygott. – Majd fogod – jósolta. – Egyébként velem már megígértette, hogy részt veszek a hétvégi szemináriumon, és tudom, hogy téged is rá akar venni, hogy gyere el. Volt néhány hajmeresztő ötlete a múltban, de ez most legalább jó célt szolgál. A pincér az asztalukra tette a diétás Colát, amit Cordie rendelt, és a kenyeres kosarat is. Cordie azonnal kivett a kosárból egy fehér zsemlét és kettétörte. – Ha igaz, amit Sophie Mary Coolidge-ról mesélt, akkor Shieldsnek börtönben kéne lennie. Miért nincs ott mégis? – kérdezte Regan. – Nagyon dörzsölt a fickó, mindig kicsúszik a rendőrség kezei közül, hát ezért. Panaszt nyújtottam be ellene abban a reményben, hogy visszavonják az engedélyét, és biztosra veszem, hogy mások is tettek panaszt. Valamit tenni kell, hogy ez az ember ne vadásszon tovább magányos, érzelmi válságban szenvedő asszonyokra. – Nem értem. Vagyonokat keres a szemináriumaival. Miért kellene neki a magányos nőket… Regan a megfelelő szót kereste. Cordie a segítségére sietett. – Meglopni? Kifosztani? Kirabolni? – Kifosztani. Nincs szüksége pénzre. – Nem hiszem, hogy szükség kérdése lenne. Szerintem azért teszi, mert ez hatalmat ad neki. Azt hiszem, egyszerűen élvezi.

40 – Kicsoda élvez és mit? – ült le Sophie Cordie mellé. – Ideadnád a teámat, kérlek? – Arról beszélgettünk, hogy miért szállt rá Shields a gazdag, boldogtalan nőkre – világosította fel Cordie. Odanyújtotta neki az italt, majd hozzátette. – Én azt mondtam, hogy nem a pénzért csinálja. – Nem értek veled egyet – jelentette ki Sophie. – Szerintem, pontosan a pénz a mozgatórugója. – De a kockázat, hogy valamelyik nő a rendőrséghez… – kezdte Regan. – Legyőzhetetlennek hiszi magát – magyarázta Sophie. – Ami pedig a kockázatot illeti. Biztos megéri neki. Mary Coolidge valamivel több mint kétmilliót adott neki. Ez pedig elég szép summa, hölgyeim. – Határozottan megéri a kockázatot – bólintott Cordie. – Ha valaki olyan mohó, mint ő, akkor feltétlen. – Hogy jutottál a naplóhoz? – nézett Regan Sophie-ra. – Mondtam, hogy Mary lánya találta meg a naplót a temetés után, amikor… az anyja holmiját rendezgette. – Igen? – Azonnal a rendőrségre sietett, és nem jutott semmire. Ügyvédet is fogadott, hogy visszaszerezze az anyja pénzét, de az ügyvéd, miután átnézte a papírokat, amiket Mary aláírt, azt mondta, hogy amit Shields tett, az elítélendő, de nem törvénytelen. – És? – kérdezte Regan, amikor Sophie nem folytatta. – Christine – így hívják Mary lányát – visszatért Battle Creekbe, ahol a férjével laknak, de előtte elküldte a napló másolatát a Tribune-nak. A riporter, aki a borítékot kapta, felhívott egy-két embert, de mivel sokkal sürgősebb munkája is akadt, nem akarta az idejét egy szerinte veszett ügynek szentelni. A levél és a fénymásolat a szemetesben végezte. Hallottam, ahogy egy másik újságírónak ecsetelte a nő hiszékenységét, és persze kíváncsi lettem. Ezért amikor elment, kiszedtem a papírokat a szemetes kosárból és elolvastam. – Tudod, hogy Sophie micsoda balek, mindig a reménytelen ügyek jutnak neki – jegyezte meg Cordie. – És mivel segítségre volt szüksége, rávett, hogy én is elolvassam a naplót… – És azonnal csatlakozott is hozzám – tette hozzá Sophie. – Mikor történt mindez? – érdeklődött Regan. – Te Los Angelesben voltál éppen, amikor Cordie bement a rendőrségre érdeklődni – felelte Sophie. – Ő kényszerítette ki, hogy bemenjek – mondta Cordie. – És be kell valljam, lelkesen vettem tudomásul, hogy a rendőrség aktát vezet Shieldsről, és figyelemmel kíséri a tevékenységét.

41 Sajnos a lelkesedésem nem tartott sokáig. Lewis hadnagy nem más, mit egy ősz hajú sármőr. Csak úgy csöpögött belőle az együttérzés és megértés, de két perc sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, egyetlen szavát sem szabad komolyan venni. Sophie elfelejtett szólni a pincérnek, hogy az ő salátáját hozza ki, amint kész van, így mind a három fogás együtt érkezett. Mivel sietni kellett, hogy visszaérjen az irodába, gyorsan nekiesett a salátájának. Cordie ketchupöt csurgatott a sajtburgerre, rácsapta a zsemle tetejét és ő is enni kezdett. – Volt más panasz is Shields ellen? – kérdezte Regan. Cordie visszatette a tálcárra a burgert, mielőtt válaszolt. – Igen, úgy tűnik, más nők is panaszt tettek, de nincs elegendő bizonyíték ellene. A hadnagy megesküdött, hogy dolgozik rajta. Nem igazán tudom, hogy mit jelent ez az ő értelmezésében. Mindenesetre eltelt egy újabb hónap, és még nem tartóztatták le. Lewis közben átpasszolta az ügyet az egyik meglehetősen középszerű nyomozónak, név szerint Sweeney-nek. Újra felvette a burgert, és éppen bele akart harapni, amikor Regan újabb kérdéssel állt elő. – És mióta dolgoztok az ügyön? – Nem olyan régen. Regan direkt megvárta, amíg barátnője újra harapni akar és csak akkor szólalt meg. – Csak még egy kérdés… Cordie letette a szendvicset. – Ezt ugye szándékosan csinálod? Mindig akkor kérdezel, amikor… Sophie, hagyd békén a sült krumplimat. – Nem tesz jót neked. Csak segítek megenni, mert törődöm az egészségeddel. Mert én ilyen jó barátod vagyok. Cordie a szemét forgatta, majd visszafordult Reganhez. – Komoly kérdésem van. Szerinted Mary Coolidge öngyilkos lett, vagy te is azt hiszed, amit Sophie? – Hogy megölték? – suttogta Cordie. – Nem tudom. Lehetséges. Regan leejtette a villát. – Komolyan beszélsz? – hajolt előre. – Amikor én vetettem fel a lehetőséget, egyáltalán nem döbbentél meg. Miért? – firtatta Sophie. Regan nem finomkodott. – Mert te mindenben mindenhol drámát sejtesz. Cordie sokkal gyakorlatiasabb, és ha ő azt mondja, hogy lehetséges, akkor… – Akkor mi van? – ráncolta komoran a homlokát Sophie.

42 – Akkor lehetséges. – Nem is sejtek mindenhol drámát. Regan oda sem figyelt rá. – Szeretném tudni, miért tartod lehetségesnek – fordult Cordie-hoz. – Olvasd el a naplót. – El fogom olvasni, de most vagyok rá kíváncsi, hogy mit gondolsz. – Rendben. Látni fogod a vége felé, hogy Mary félt Shieldstől. A férfi megfenyegette. Ha elolvasod az utolsó bejegyzést, látni fogod, hogy milyen össze-vissza és reszketeg az írása, ami szerintem azt jelenti, hogy valamilyen drog volt a szervezetében, azért olyan zavaros. Talán azért írta, amit írt… de az is lehetséges, hogy valóban azt történt. Regan felemelte a papírokat, előhúzta az utolsót és elolvasta. Csak három szó volt az egész. Túl késő. Jönnek.

Ha t od ik fe j eze t A sikátor nedves kutyaszőr és hányadék szagot árasztott. A túlcsordult szemetes kuka, amely mögött Alec Buchanan nyomozó az éjszaka nagy részét töltötte, egyre elviselhetetlenebbül bűzlött. Összesen hét nyomozó dolgozott már az ügyön. Alec húzta a rövidebbet, ezért maradt idekint biztosítani a másik nyomozót, Mike Tannert, aki a száraz és valószínűleg sokkal melegebb raktárban várakozott, hogy nyélbe üssék az üzletet. Az álcázott Dutton és Nellen az utca végén helyezkedtek el, és a raktár bejáratát figyelték két különböző pontról. Két másik nyomozó a város egyik éttermében ült. Külsőre pontosan úgy néztek ki, mint ezer más tizenéves középiskolás a városban: divatos Old Navy póló, kényelmes Gap farmer és kopott fehér Nike. Türelmetlenül várták a külváros utcáira szánt új szállítmányt. A hetedik nyomozó a pénzt követte. Hivatalosan Dutton vezette az akciót, de Tanner úgy vélte, ő a főnök. Alec csak néhány napja dolgozott Tannerrel, ezért nem akart túl korán ítéletet mondani a férfiról. Egyelőre a várjunk és majd meglátjuk álláspontra helyezkedett. Bár, amit eddig látott, nem töltötte el felhőtlen lelkesedéssel. Tanner hamar feldühödött, és olyankor hagyta, hogy az indulatai vezessék. Ilyen helyzetben ez nem túl szerencsés, gondolta Alec. Egyáltalán nem szerencsés. Tanner már eddig is okozott néhány problémát. Nem engedte meg, hogy bedrótozzák, és azt se hagyta, hogy a technikusok poloskát tegyenek a raktárba. Attól tartott, hogy felfedezik a

43 mikrofonokat, és mivel ő volt az, aki eddig az ikrekkel dolgozott, a többiek nem tehettek mást, mint beletörődtek. A két ügyvéd, Lyle és Lester Sisley egypetéjű ikrek voltak, akik egy georgiai kisvárosból kerültek Chicagóba. Pontosan úgy beszéltek és viselkedtek, mint két vidéki jófiú, akik minden reggel felesküsznek a zászlóra és Elvisre, és akik szeretnek csak úgy eljárkálni otthonról, hogy összerúgják a patkót valakivel, de sohasem kerülnek igazán bajba. Az alkalmi ismerősök általában úgy nyilatkoztak az ikrekről, hogy lassú észjárásúak ugyan, de kedves, borzasztóan kedves emberek. Valójában azonban pont az ellenkezője volt igaz. Egyetlen porcikájuk sem volt tunya vagy kedves. Intelligenciájuk azonos volt és éppen egy ponttal a zseniális fölött. Azt beszélték róluk, hogy végigbulizták a jogi egyetemet, mégis évfolyamelsőként végeztek. Alig egy éve éltek még csak Chicagóban, amikor arra a következtetésre jutottak, hogy a sok munka ellenére igencsak keveset keresnek. Úgy döntöttek, ideje terjeszkedni. Öt évvel később több millióra rúgott a bevételük, és holtbiztos, hogy nem az ügyvédi díjakból tollasodtak meg. Nem adták fel az ügyvédi praxist, előkelő irodát tartottak fenn az Elm Streeten, de nagyon kevés ügyfelük volt. Lenyűgöző titulust mondhattak magukénak, mégsem merte egyikük sem kiírni az iroda ajtajára. Chicago első számú drogbáróiként tartották őket számon. És ez még nem volt elég. Úgy saccolták, hogy az elmúlt év során Lyle és Lester több drogot adtak el, mint a Pfizer multinacionális gyógyszergyár. Nem volt olyan pirula vagy tabletta, amelyet ne vontak volna be valamilyen más, függőséget okozó anyaggal. Szükségtelen megemlíteni, hogy a nyomozók már nagyon hosszú ideje igyekeztek bekasznizni a két jómadarat. Remélhetőleg ma sikerül pontot tenni a Lyle és Lester ügyre, ha minden a terv szerint történik. Egy hónapi kemény munkába és nem kevés fortélyba került, míg elérték, hogy az ikrek vállalják a kockázatot, és személyesen jöjjenek el a pénzért. A kapzsiság hatalmas mozgatórugó, és Tanner, aki az egész akciót szervezte, abban bízott, hogy sikerült beépülni a legbelső körbe. A legtöbb illegális üzletet a raktárban bonyolították le, ahol Tanner várakozott. Az ikrek furcsa pár volt. Majdnem mindent együtt csináltak. Együtt dolgoztak, játszottak és együtt éltek a Lake Shore Drive-on lévő emeleti lakosztályukban. Még az öltözékük is – a klasszikus cowboy viselet – egyforma volt. Azért akadt néhány különbség. Lyle rajongott a pirospozsgás, telt idomú nőkért. Úgy fogyasztotta őket, mint a focidrukker a szotyolát a tévé képernyője előtt, a végén kiköpve a maghéjat, amikor már elment az íze. Az eldobott nők mégsem panaszkodtak, ugyanis Lyle

44 drága búcsúajándékokkal halmozta el volt partnereit. A nők hamisítatlan úriembernek nevezték Lyle-t. Lester gyengéje a kocsik voltak, a Rolls-Roycesok, hogy pontosak legyünk. Több mint tizenöt példány állt már a saját garázsépületében, és épp nemrégiben vett egy újabbat. Százötvenháromezer dollárba került, de a drogbárónak ez csak aprópénz volt. Lester soha nem vezetett. Minden pénteken elsétált a garázshoz és megnézte a kocsijait. Valaki hallotta, amint azt mondta egy barátjának, hogy jó állapotban kell tartani a kocsikat, mert később szüksége lesz rájuk, de azt nem magyarázta el, hogy miért. – Figyelem, jönnek – hallotta Alec a fülhallgatóban Dutton figyelmeztetését, aki az utca túlsó végén őrködött, és kiszúrta a közeledő ikreket. Alec a kukába csusszant és beásta magát a szemét közé. Valami mászott a nyakán, és erőt kellett venni magán, hogy ne csapjon oda, ahogy óvatosan elhelyezkedett, és kikémlelt az apró lyukon, amit maga fúrt a bádogba. A pocsék rejtekhely Tanner ötlete volt. Alec a raktár padlásán szeretett volna egy megfigyelőpontot kialakítani, így látott és hallott volna mindent, de Tanner hallani sem akart róla. Biztosra vette, hogy az ikrek azonnal kiszúrnák, ha valaki lenne odabent, és mivel Tanner hozta össze a találkozót, Alec nem vitatkozott. Alec megmondta Duttonnak, hogy nem hajlandó a tetves kukában maradni az akció alatt. Dutton egyetértett vele. Tanner elszántsága, hogy ő legyen az akció szupersztárja, és mindenáron nevet szerezzen magának, veszélyeztette az akció sikerét. Dutton utasította Alecet, hogy mihelyt Lyle és Lester beléptek az ajtón, másszon fel a tűzlétrán, amelyet már megszabadítottak a csapdának felszerelt zsinóroktól. Alec az utcát figyelte. Senkit nem látott. – Akadt egy kis gond – hallotta Nellis hangját. – Egy egyenruhás beszélget az ikrekkel. Az ördögbe is, büntetőcédulát akar nekik adni, mert tilosban parkoltak. – Nem – szólalt meg Dutton. – Nem ad büntetőcédulát. Együtt mennek a raktár felé. Az egyenruhás a két iker között. – Önként megy velük? – Meg nem tudnám mondani. – Mi van a fegyverrel? Van Lyle-nak és Lesternek pisztolya? – Nellis hangja dühösen csengett. – Dutton, mit látsz? – Nem látom, hogy van-e fegyverük – suttogta. – Alec, neked még van annyi időd, hogy bemenj és figyelmeztesd Tannert. Ott leszek mögötted. – Mondd meg Tannernek, hogy tűnjön le! – Nellis is suttogott.

45 – Úgyse fog eltűnni – érvelt Dutton. – Alec, menj! A főbejárat előtt álltak meg, tehát nem az oldalajtót fogják használni. Az utcát fürkészik. Sehol egy lélek. Lester most dugta a zárba a kulcsot. Az egyenruhás aggódni látszik. Alec már úton volt. Kimászott a kukából, átrohant a sikátoron és felmászott a tűzlétrán. Valamivel felette volt az ablak. Nekirugaszkodott, elkapta a párkányt és bekapaszkodott. Dutton ott járt mögötte. Nem volt olyan magas és izmos, mint Alec, de legalább olyan macskaügyességgel és hang nélkül mozgott. Több méter magasra halmozott autó-alkatrészes dobozokkal volt zsúfolva a padlás. Szarufákra erősített kamerák vigyázták az árut. Az ikreknek nem volt riasztóberendezésük. Megoldották maguk a problémákat, és ha valaki olyan botor volt, hogy kezet emelt a tulajdonukra, az egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. Dutton lassan mászott a korlát felé. Alec felemelte a kezét, hogy megállítsa, majd az egyik kamerára mutatott. Hallották a hangokat. Az ikrek egymással beszélgettek, ahogy az iroda felé közeledtek, amely közvetlenül a padlás alatt volt. Tanner minden bizonnyal az iroda előtti folyosón várta őket, mert hallották, hogy felkiált. – Mi a fene történik itt? Egy hang – valószínűleg a fiatal zsarué – válaszolt. – Ön mit… Aztán egy pillanatra dermedt csend támadt. – Tudják – suttogta Dutton. Alec bólintott. Intett Duttonnak, hogy fedezze a lépcsőt, miközben maga közelebb araszolt a korláthoz, hogy kiderítse, mi történik odalent. Tanner dühöngve járt fel-alá, védekezésként mindenféle vádat szórt az ikrekre. Lyle Tanner felé lökte a fiatal rendőrt és előhúzta a pisztolyát. Aztán elszabadult a pokol.

He te di k fe jez et – Szóval, benne vagy? – kérdezte Sophie. – Persze, hogy benne vagyok. – Tudtam, hogy így lesz – jelentette ki. – Mindig azt szoktad mondani, hogy igazi balek vagyok, akinek csak a reménytelen ügyek jutnak… – Ami azt illeti, ezt Cordie szokta mondani.

46 – Igen, de te is balek vagy. – Ezt most bóknak szántad? Sophie végzett a szendviccsel. – El fogsz késni – intett egy krumpli szelettel Sophie felé. – Nem azt mondtad, hogy háromnegyed kettőkor találkozód van? – Előbb beszélnem kell Regannel – mondta Sophie és teljes figyelmével barátnője felé fordult. – Szeretném, ha minél előbb elolvasnád a naplót, feltétlenül még ma. Nem fog sokáig tartani. Mary nem írt bele minden nap. Azt hiszem, csak negyvenegy-két oldal. Tudod mit? Elolvashatnád, miután Cordie és én elmentünk. És aztán… – Igen? Sophie nagy levegőt vett, majd kibökte. – Még egy szívességet kérek tőled. Szeretném, ha elmennél a rendőrségre és kiderítenéd, mi történt eddig az ügyben. Legutóbb Cordie ment, szóval most te vagy soron. – Én vagyok soron. Hiszen csak most… – Akkor is te jössz. – Miért nem mehetsz te a rendőrségre? – kérdezte Regan. – Viccelsz? Én riporter vagyok. Nekem semmit nem mondanának. Mielőtt Regan bármit mondhatott volna, Sophie folytatta. – Rendben. Tudom, mire gondolsz. Azt is, hogy te mire, Cordie. Szóval, még nem teljes jogú oknyomozó riporter, és igen, azt is tudom, hogy semmi komoly cikket nem írtam még. Az elmúlt átkozott öt évben nem tettem mást, mint elültem a seggemet az újságnál ostoba tanácsokat írogatva a segélykérő rovatba. De igazán, Regan, jobban kellene bennem bíznod. És neked is, Cordie. Hamarosan minden megváltozik. Majd meglátjátok. – Én tökéletesen megbízom benned – tiltakozott Regan. – És nem is arra gondoltam, hogy… – Hirtelen elhallgatott és elnevetette magát. – Igazán jól csinálod, Soph. – Igen, valódi professzor – helyeselt Cordie. –A lelkiismeretetekre akartam hatni, nem igaz? Hiába, nehéz a régi szokásoktól szabadulni. De akkor sem mehetek a rendőrségre, mert mindig lebzsel ott néhány riporter valami jó sztori reményében. Valamelyikük biztos felismerne, és tudni akarná, hogy mit keresek ott. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy… – Tudok rá időt szakítani– ígérte Regan. Sophie le volt ragadtatva.

47 – Ugye megérted, hogy miért nem akarom, hogy más riporter is szagot fogjon. Ez az én ügyem. Egyedül akarom becserkészni Shieldset, és igazságot szolgáltatni Mary Coolidge-nak. – Talán még Pulitzert is kapsz érte – jegyezte meg Cordie. Sophie mosolygott. – Ennek esélye egy a milliárdhoz, de az ember sosem adja fel a reményt. Mindenesetre nem ezért csinálom. – Tudjuk – bólintott Cordie. – Nem kéne indulnod, Soph? Sophie az órájára nézett és felnyögött. – El fogok késni. Rohannom kell – kapta fel a táskáját. – Kifizetné valamelyiktök az ebédem. Este vendégeim vagytok a vacsorára. – Jól hangzik – jelentette ki Cordie. – Mikor jöttök értem? – kérdezte Sophie. – És ki vezet? Cordie válaszolt. Közben a vén kecske és a cicababa vonta magára Regan figyelmét, ahogy kifelé mentek az étteremből. Cordie észrevette barátnője megváltozott arckifejezését. – Mi a baj? – Az a kripli vénember azzal a tizenkét éves csitrivel. Cordie megfordult és meglátta a párocskát. – Nem hiszem, hogy a lány tizenkettő lenne. Inkább tizennyolc, különben a férfit bekasznizhatják. – Na, és a pasi? Hatvan? – Olyasmi lehet. És a korkülönbség azért zavar, mert… – Gusztustalan. – És? – Úgy beszélsz, mint egy terapeuta. – Csak úgy vélem, hogy be kéne ismerned, hogy miért is háborodtál fel ennyire. A párocska a mostohaapádra és ifjú feleségére emlékeztet. – Persze, hogy rájuk emlékeztetnek. – Ó. – Mi az, hogy „Ó”? – Reméltem, hogy segítek túltenni magad rajta. – Rámosolygott barátnőjére. – Igazán itt az ideje, hogy jobb kedvre derülj. Regan bólintott. Tudta, hogy Cordie-nak igaza van. Csak abban nem volt biztos, hogyan fogjon hozzá. – Szörnyű reggelem volt. Van időd, hogy meghallgasd a nyavalygásom?

48 – Mennyit akarsz nyavalyogni? – Egy jó strófányit. Cordie nevetett. – Tíz percem van, aztán el kell mennem. Regan azonnal belefogott a panaszáradatba; a munkája, Aiden állandó beavatkozása az életébe, az összetűzése Emilyvel. Amikor elmesélte, hogy Henry az irodájában találta Emilyt, ahogy az ő dolgai után kutakodott, Cordie közbevágott. – Lapátra kell tenned a spinét. Regan szeme elkerekedett, mire Cordie felnevetett. – Egyre inkább úgy beszélek, mint a tanítványaim. De akkor is ki kell rúgnod. – Nem tehetem. Ő Aiden titkárnője. Neki kell kirúgnia – mondta. – De a tudat, hogy ennyire felháborít téged az eset, máris jobb kedvre derít. Azt hiszem, eleget nyavalyogtam. Rendelek még egy teát, és elolvasom ezt a naplót. Aztán elsétálok a rendőrségre. És nem szűnök meg pozitívan gondolkozni – tette hozzá. – És azt hogy csinálod? – Bízom abban, hogy a nap egyre jobb lesz. – Én erre nem számítanék. Ja, és sok szerencsét Sweeney nyomozóhoz. – Mielőtt Regan válaszolhatott volna. – Ő az a férfi, akivel a nyomozás ügyében beszélned kell. Kemény dió a fickó. – Nem aggódom miatta. Ugyan, mennyire lehet rossz?

Ny olc a di k fe jeze t Benjamin Sweeney nyomozónak, akit nevének kezdőbetűi után mindenki csak BS-nek ismert az osztályon, a szokásosnál is rosszabb napja volt. Hajnali fél hatkor kezdődött, amikor is másnaposan felébredt, és úgy érezte, súlyos légkalapácsok dübörögnek a szemhéja mögött. Az egyetlen gyógyszer, ami elmulasztja a fájdalmat, az maga, ami okozta: egy jókora adag whisky, amit két gyors korttyal le is küldött. Az ital marta a nyelvét, végigégette a torkát. csipás szemmel tapogatózott a szájöblítő után, hogy elmossa a pia szagát, majd felöltözött és elment a fogorvoshoz. Hétkor elszenvedett egy szörnyűséges gyökérkezelést. Kilencre elmúlt a novocain hatása, és Sweeney agónia közeli állapotba került. Tízkor eltűnt a nap, és az égre súlyos, sötét esőfelhők kúsztak. Bőrig ázott, amíg kollegájával, Lou Duprével a kocsitól beszaladtak a csótányoktól hemzsegő épületbe. Megmásztak négy emeletet, hogy szemügyre vegyék a bomlásnak indult, huszonéves fiatal nő tetemét. A padlón üres fiolák hevertek

49 szerteszét. Az egyik drogos hidegre tette a másikat, gondolta Sweeney. Nem túl nagy veszteség a világnak, vélte. Azt is tudta, hogy nem akad majd senki, aki azonosítaná a holttestet – az túl egyszerűvé tenné az esetet –, és természetesen most is igaza lett. Senkit sem találtak. Általában siránkozásával rá tudta venni társát, hogy elvégezze a gyűlölt papírmunkát, lefussa a szokásos köröket, amíg az akta végül a megoldatlan ügyek közé került, amit Sweeny titokban „ki a fenét érdekel” címkével látott el. Ma azonban Dupre nem volt hajlandó együttműködni. Egyszerűen leseggfejezte Sweeney-t, és közölte vele, hogy tele van a hócipője az állandó siránkozással, és éppen ideje lenne felemelni azt a nagy lusta hátsóját és nekilátni a dolgoknak. Az összes filmben, amit Sweeney a tévében látott, miközben eszméletlenre itta magát, a nyomozók mintha a testvérei lettek volna a másikat. Képesek voltak akár a golyó elé is vetni magukat, hogy megmentsék társukat – és a film vége előtt általában meg is tették. Micsoda marhaság. Mint a tündérmesékben. Sweeney nyomorúságos világában – a való világban – ő és a társa csontjuk velejéig gyűlölték egymást. Voltak olyan időszakok, amikor Sweeney egy jó kis tűzpárbajról álmodozott, amiben társa háta mögé osonhatna és kiloccsanthatná az agyvelejét. Tudta, hogy az érzés kölcsönös. A fenébe, ezeken a napokon mindenki az osztályon messzire elkerülte, mintha leprás lenne. Tudták, hogy megfigyelés alatt áll, ha nem is hivatalosan, és már előre eltemették függetlenül a vizsgálat eredményétől. Sweeney-t nem érdekelte a dolog. Igen, bűnös. Pénzt fogadott el, hogy félrenézzen, miközben megöltek egy drogdílert, de a férfi, aki lefizette, nem volt abban a helyzetben, hogy beköphesse. És a pénz, a tízeze r dollár tiszta volt. Teljesen tiszta. Sweeney nagyon körültekintően járt el. Hagyta, hadd hallgassák meg a kopók a volt díler szajháinak pletykáit. Neki nem számított. Ha lenne ellene valami, már rég felfüggesztették volna. Sweeney-nek két éve és három hónapja volt még a nyugdíjig, de voltak napok, mint például a mai is, amikor tudta, sose fogja ezt megérni. Tökéletesen megértette, mi megy végbe egy őrült elméjében, amikor lövöldözni kezd a rendőrökre, és néha csak attól felállt a farka, hogy elképzelte, amint Dupre vére és szétkenődött zsigerei borítják a falakat. Mielőtt megszökött volna a fiukkal, a felesége azt mondta, hogy olyan acsargós lett, mint egy veszett kutya és hogy az ital elvette az eszét. A válasza nem éppen elmés, de mindenképpen lényegre törő volt. Visszakézből alaposan képen vágta az asszonyt, majd ráparancsolt, hogy hozza a vacsorát. Aznap este, miközben ő valami szerelmesfilmet bámult a tévében, a nő összepakolta a cuccait és a gyerekkel együtt kisurrant a hátsó ajtón. De sikerült elkapnia,

50 amikor az öreg Honda Civicet próbálta beindítani. Benyúlt az ablakon, amit az asszony hiába próbált őrült módjára felhúzni, és – nem törődve a hátsó ülésen bömbölő gyerekkel – megragadta a nyakát, és közölte vele, neki nagyon is megfelel, ha soha többé nem látja őt meg a kölykét. Majd egész közel hajolt hozzá, és a képébe sziszegte, ha csak egy fillért is megpróbál kihúzni belőle gyerektartás címét, baltával megy utána, és nincs olyan hely a földön, ahová elbújhatna előle. Az asszony bizonyára látta rajta, hogy nem viccel, mert soha többé nem hallott róluk. Ahogy teltek-múltak a napok, lassan meggyőződésévé vált, hogy sokkal jobb egyedül élni. Nem számít, hogy mit pletykálnak az osztályon, ő nem alkoholista. Még nem. Csak megpróbálja elviselhetőbbé tenni a sok mocskot, amivel az utcákon találkozik. Chicago egy pöcegödör lett, ahol csak az elfajzott korcs gazemberek ismerik a túlélés módját. Ők, akárcsak a bacilusok, szaporodtak és kivirultak a mocsokban. Félt, hogy a fertőzés immár rá is átterjedt, és lassan eggyé válik velük. És azokon az éjszakákon, amikor csontja velejéig átjárta a rémület és a pia sem volt képes enyhíteni a nyomást, arról álmodozott, hogy visszavonul. Nem kell más hozzá, csak egy nagy fogás. Ki le nem szarja a nyugdíjat. Ha megüti a főnyereményt, vesz magának egy helyes jachtot és elhajózik a Bahamákra. Még soha nem volt hajója, és a szigeteken sem járt, de az irodájában a falra kiszögelt képeken látta, hogy tiszta hely. Szeretett volna tiszta utcákon sétálni, tiszta levegőt beszívni és felnézni a tiszta, áthatóan kék égre, de legfőképpen szerette volna újra érezni a tisztaságot. Valahányszor sötét rémképek borultak elméjére, vett magának egy üveg Bourbont, kivett egy szabadnapot, és nagy eszem-iszomot rendezett otthon. Némi töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy valójában ilyenkor szívességet tesz az adófizető polgároknak. Azzal, hogy otthon marad, és hullarészegre issza magát, megkíméli őket attól, hogy halomra lője Chicago törvénytisztelő lakosságát. Tisztában volt vele, hogy ki kell tartani és józannak maradnia, amíg be nem üt a nagy fogás, vagy legalább el nem éri a nyugdíjkorhatárt. Ezért igyekezett kihasználni az élet apró örömeit. A mai este például igazi élvezet vár rá. Húsz perc múlva lejár a munkaideje, és seggnyaló társától eltérően egyetlen perccel sem hajlandó tovább maradni. Ma kapta meg a fizetését, ezért este fenségesen bevacsorázik, majd meglátogatja Lori Szépségszalonját, ami történetesen egy jól menő kuplerájra néz. Levágatja a haját, méghozzá ingyen, és leszopatja magát az egyik kurvával. Úgy félnek tőle, mint tűztől, szóval nem merik visszautasítani. A romantikus estét legjobb barátjával tervezte megkoronázni, egy üveg Jack Daniel’s-szel.

51 Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre. Az elmúlt percben legalább kétszer nézett az órájára. Még tizenkilenc perc. Istenem, mennyire gyűlöli ezt a helyet. Asztala a ronda, hosszú terem legtávolabbi sarkában állt, közvetlenül a borsózöld fal mellett. Voltak reggelek, amikor a lépcsőn felfelé jövet úgy érezte, hogy magához a pokolhoz vezető utat mássza meg. A hely zsúfolt volt és lehangoló. Beszéltek ugyan holmi átalakításról, de eddig mindössze egy szobát festettek ki. Hátradőlt a széken és körülnézett. Egy tucatnyi nyomozó dolgozott szorgalmasan rendetlen, papírokkal zsúfolt asztala mögött. Legtöbbjük telefonált, de szerencsére egyik sem figyelt rá. Sweeney arra gondolt, hogy akár el is mehetne előbb, senki nem hiányolná. Gyorsan el is vetette a kósza ötletet, amikor új főnöke jött fel a lépcsőn. Micsoda faszfej! Lewis hadnagy még csak öt hete került hozzájuk, de Sweeney-nek ennyi is elég volt, hogy tiszta szívből meggyűlölje. A hadnagy nem szerette a problémás eseteket, és miután a belső ellenőrzés mesélt neki a nem hivatalos nyomozásról, Lewis Sweeney ellen fordult. Na és , ott dögöljön meg. Nem akarja, hogy a finom keze beszennyeződjön. Túl késő, kuncogott Sweeney kárörvendően. Lewis sem az a ma született bárány. Sweeney figyelte, ahogy a hadnagy az üvegfalú irodába vonul. Hallotta hírét, hogy Lewis sem igazán hűséges gazdag és előkelő feleségéhez. Mindenkinek megvannak a maga kis titkai, és ha a hadnagy nem száll le róla, akkor ő is nyomoz egy kicsit utána. Már el is döntötte. Nem lesz nehéz megtalálni a szajhát, akivel az időt múlatja, és néhány fényképet készíteni róluk az asszonynak. Persze névtelenül fogja elküldeni. Hogy fog Lewis boldogulni a gazdag buksza nélkül, aki a számláit fizeti? Talán vennie kellene egy olyan flancos digitális fényképezőgépet, hogy igazi, minőségi fotókat küldhessen a nőnek. A pokolba is, fokozhatná az élvezeteket, és az Internetre is fellőhetne néhány képet. Gyorsan észbekapott, és még idejében sikerült visszafogni a nevetést, ahogy maga elé képzelte a lehetőséget. Megérdemelné az a faszfej, hogy a felesége felszabdalja az elegáns öltönyeit, összetörje az arany Rolexet, melyet úgy viselt, hogy mindenki lássa, és kirakná azt a csontos seggét. Kölcsönkenyér visszajár. Tudta, hogy Lewis rendszeresen figyeli, és minden apróságot feljegyez, hogy minden gond nélkül kirúghassa, de úgy vélte, amíg óvatosan jár el, addig Lewis nem tudja lapátra tenni. Három tetves perc telt el. Papírokkal kezdett szöszmötölni, közben az iroda felé sandított. A francba! Lewis őt nézi. Gyorsan visszafordult a papírjaihoz, és kinyitotta az egyik mappát. Igyekezett úgy tenni, mint aki nagyon elfoglalt.

52 Alec Buchanan sietett fel a lépcsőn. Hosszú, sötét hajával, véreres szemével és kusza szakállával úgy nézett ki, mint egy agyondrogozott bandavezér. Buchanan nem túl régen dolgozott az osztályon. Csak nemrégiben helyezték át hozzájuk, de előtte is benne volt az élet sűrűjében. Sweeney még sohasem beszélt vele, de hallotta hírét. Nem olyan ember volt, akivel szívesen tengelyt akasztott volna. Fiatal közrendőr szaporázta mögötte a lépteit. Arcán fájdalmas kifejezés ült, és szakadt róla a veríték. Sweeney úgy tett, mint aki bőszen dolgozik, amíg a két férfi bement a hadnagy irodájába. Majd felkapta a telefont, lenyomta a tartsa gombot, és a kagylóval a fülén megfordult a széken és figyelni kezdte, mi történik. Lewis nem vesztegette az időt, dühe nem ismert határt, és ez a düh a fiatal zsaru ellen irányult. Sweeney igyekezett visszafojtani mosolyát, ahogy a hadnagy őrjöngését figyelte, aki ádázul hadonászott, és a levegőt böködte hosszú, csontos ujjával. Sweeney hallotta, mi történt. A kölyök isten tudja hány hónapos gondos szervezőmunkát tett tönkre közbelépésével. Rossz helyen volt rossz időben. Hallotta, hogy néhány társa erről beszélt délután a kávézóban. Abból, amit hallott, úgy tűnt, hogy Buchananből valami istenverte átkozott hős lett. Kimentette a zsarut a kelepcéből, mielőtt megszólaltak volna a fegyverek. Buchanan nyilván plecsnit kap, de az arcáról ítélve, most inkább vérre szomjazott, nem elismerésre. Sweeney úgy vélte, Buchanan a kölyök vérét akarja, de néhány másodperc múlva rájött, hogy a nyomozó dühe a hadnagy ellen irányul. Talán azért, mert Tannerrel kellett együttdolgoznia, akiről mindenki tudta, hogy született vesztes. Ha már úgyis rá gondolt… A következő pillanatban Tanner jelent meg a színen. Arcáról gyűlölet sugárzott, és tombolva lökött félre mindenkit az útjából, ahogy a hadnagy irodája felé csörtetett. Már azelőtt kiabálni kezdett, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót. Ez jobb, mint azok a régi filmek, amiket a tévében szokott nézni. Nem is hiányzott más, csak egy sör és pattogatott kukorica, hogy igazán élvezze az előadást. – Mi folyik itt? – kérdezte az egyik nyomozó. – Buchanan próbája kihúzni a kölyköt a bajból – válaszolta a másik. – Tanner meg legszívesebben kicsontozná. Sweeney a szemét forgatta. Az átkozott bolond, a szent Buchanan, gondolta rosszallóan. Sweeney nagyon élvezte a látványt, ahogy hadnagya teljesen kikel magából. Talán még infarktust is kap. Az lenne csak a szép! Újra az órájára nézett. Még tizenöt perc. A fenébe, mindjárt szomjan hal. Nem vágyott másra, csak hogy kiszabaduljon ebből a pokolból, és végre leigya magát. Száz százalék, hogy a hadnagy most nem rá figyel. Sweeney visszafordult a számítógéphez, a papírokat belökte egy

53 mappába, és elsüllyesztette a „ki a fenét érdekel” fiókba. Már készült felállni, amikor véletlenül felnézett. Egy fiatal, édes teremtés jött fel a lépcsőn. Sweeney nem tudta levenni róla a szemét. Mire a lány elérte az információs pultot, Sweeney-nek már csorgott a nyála. Nem ő volt az egyetlen. A terem elcsendesedett, és Sweeney sejtette, hogy a többiek is a lányt nézik. Egy túlbuzgó seggfej valósággal áthajolt az asztalán, hogy felajánlja a segítségét a lánynak, ezzel eltakarta a kilátást Sweeney elől. Az iroda felé pillantott, de a bent levőket még mindig teljesen lefoglalta a vita. A nyomozó, aki mézesmázos szavaival megpróbálta elszédíteni a lányt, kelletlenül Sweeney felé mutatott. A lány elindult a zsúfolt asztalok közt felé. Sweeney gyorsan megigazította a nyakkendőjét, hogy elrejtse a ketchup foltot, behúzta a hasát, és előhúzott egy iratot a fiókból, hogy elfoglaltnak látszódjon. Egy igazi bombázó közeledett felé. Buja, telt ajkak, lágy ívek és csodás, hosszú lábak. Talán ő is egyike azoknak az ezer-dollár-egy-éjszaka kurváknak, akikről eddig csak hallott, de még soha nem találkozott eggyel sem. Micsoda szerencse lenne. Úgy vélte, elég fineszes ahhoz, hogy megszerezze magának egy menetre. Az lenne csak a főnyeremény. Lenne mire emlékeznie a hosszú, magányos éjszakákon. Szinte látta maga előtt, ahogy a lány letérdel elé, hosszú haja izgatóan végigsöpri a combját… Erővel elszakította magát a fantáziaképtől, mielőtt túl kanos lenne. A szék megreccsent alatta, ahogy hátradőlt és szemét a közeledő lányra szegezte. Előkelő boszorkány, gondolta. Túl előkelő ahhoz, hogy szajha legyen. Észrevette a gyűrű zafírját, és tudta, hogy igazi követ lát. Az ilyenek nem hordanak hamisítványt. De a bal kezén nincs gyűrű, tehát a zafírt nem a gazdag férjtől kapta. Vagy beleszületett a jóba, vagy egy cukrosbácsi fizeti a számláit. És Sweeney, aki a csontja velejéig cinikus volt, az utóbbira tippelt. Egy csinibaba, akiből árad a pénz szaga. Szinte érezte az illatát, és agya vadul járt, hogyan kaphatna belőle ő is. Talán ez a lány lesz a nagy fogás. Mindenkinek vannak titkai, még az ilyen előkelő hölgyeknek is. Önkéntelenül megnyalta ajkát, de rögtön óvatosságra intette magát. Észnél légy, Sweeney, nehogy bolondot csinálj magadból. Összehúzott szemmel figyelte, ahogy a lány közeledik. Valahol nagyon mélyen érezte, hogy ő csak kispályás lehet ehhez a nőhöz viszonyítva. A nyomába sem érhet. Zokon is vette. Olyan gazdagság áradt belőle, amilyent manapság csak ritkán látni. A szépségnek lélegzetelállítóan kék szeme volt, egy árnyalattal világosabb csak, mint az ujján villogó kő. Gazdag és gyönyörű. Megközelíthetetlen és elérhetetlen. A jelenés megállt az asztala előtt.

54 – Segíthetek valamiben? – kérdezte Sweeney, mielőtt a másik megszólalhatott volna. Tudta, hogy nyers és barátságtalan a hangja, de nem érdekelte. – Sweeney nyomozó? A férfi az asztalán álló névkártyára mutatott cigarettától sárga ujjaival, és akkor vette észre, hogy a felirat felé mutat. Előrehajolt, hogy megfordítsa, közben sikerült kidöntenie csészéjéből a rég kihűlt kávé maradékát. Halk szitkot mormolva felkapott egy papírt, hogy letörölgesse a folyadékot. – Én vagyok az, édesem. Sweeney nyomozó. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a lánynak nem tetszett az édesem megszólítás. Szeme alig észrevehetően összeszűkült. Sweeney-t nem érdekelte, hogy dühös-e a lány. Miután kisütötte, hogy úgysem rúg labdába nála, miért fárasztotta volna magát holmi udvariaskodással. Különben is jó barátja, Jack Daniel’s már türelmetlenül várta. – A nevem Regan Madison – kezdte a lány, miközben táskáját az asztal előtt álló műanyag székre tette. – Bűnesetet szeretne bejelenteni? – Nem. A barátnőm, Cordelia Kane kért meg, hogy ugorjak be és érdeklődjem, milyen előrehaladás történt az ügyében. Egy dr. Lawrence Shields nevű pszichológus ellen tett panaszt. Sweeney még csak nem is mímelte, hogy ismerős neki a név. – Ki ellen? Regan szóról-szóra megismételte a mondandóját. A férfi még mindig nem tudta, kiről vagy miről beszél. Csak a torkát köszörülte és hümmögött, próbált blöffölni előkapva azokat a frázisokat, amelyeket a telefonon érdeklődőknél szokott használni. – Ó, igen. Ez a nyomozás még folyamatban van. – Pontosan mi történt eddig az ügyben? – Nézze… Segítsen felfrissíteni a memóriámat. Olyan sok ügy van most a kezem alatt. Hagyta, hogy a mondat vége a levegőben lógjon, majd ásított. Micsoda időpocsékolás, gondolta Regan. Cordie-nak igaza volt. Sweeney ellenszenves alak, ráadásul teljesen alkalmatlan a feladatra. A férfi ki a hozzáállása is feldühítette. Ráadásul egy kéjenc. Túlságosan lefoglalta, hogy a melleit bámulja. Regan visszafojtotta az ingerültségét, és elmagyarázta, kicsoda dr. Shields és mit tett Mary Coolidge-dzsal. Amikor befejezte, látta, hogy Sweeny még mindig nem tudja hova tenni az ügyet. – A barátnője… Hogy is hívják? – Cordelia Kane.

55 – Milyen kapcsolatban áll vele? – Hogyan? – Azt kérdeztem, milyen kapcsolatban áll vele. – Cordelia a barátnőm. – Nem, nem. Nem róla van szó. A másik nőről… Aki öngyilkos lett. – Őt Mary Coolidge-nak hívták. – Értem. Gondoskodott róla, hogy a lány is lássa, őt egyáltalán nem érdekli, amit mond. Szemét félig lehunyta és szinte másodpercenként ásított. Istenem, micsoda egy bunkó! Ha még jobban hátradől azon a széken, hanyatt fog esni. Regan őszintén remélte, hogy így lesz. – Szeretnék valamit hallani a nyomozásról, Sweeney nyomozó. Van valami elképzelése… A férfi egy intéssel elhallgattatta. – Már emlékszem erre az ügyre. Ahogy mondtam, annyi tartozik hozzám, hogy nem könnyű mindet fejben tartani. De már eszembe jutott. A barátnője nagyon dühös volt erre a dr. Shieldsre. Azt mondta, meg van győződve arról, hogy ő felelős az idős hölgy haláláért. A nyomozás még folyamatban van – tette hozzá rezzenéstelen arccal. – Meddig jutott a nyomozásban? – Nos, az az igazság… – Igen? A férfi vállat vont. – Még dolgozom rajta. Regan sikítani szeretett volna. Helyette vett egy mély lélegzetet. Az nem segít, ha kiabálni kezd a férfival. Ha ellenségesen beszél vele, semmit nem fog megtudni tőle. – Értem. Meg tudná mondani… Nem jutott tovább, mert a férfi újból félbeszakította. – Lejárt a szolgálatom. Mi lenne, ha holnap visszajönne érdeklődni? Regan tűrőképessége határához érkezett. – Attól tartok, ez nem lehetséges. Beszélhetnék Lewis hadnaggyal? A csinibaba kezdett kellemetlenné válni. Sweeney kezdeti kelletlensége ellenségességbe váltott. Hogy merészeli a feljebbvalójával megfenyegetni? – A hadnagy most nagyon elfoglalt – intett fejével az iroda felé. – Különben ő sem tenne mást, mint visszaküldené hozzám. Nekem pedig nincs más mondanivalóm. – Történt valami az ügyben? Beszéltek a szomszédokkal, vagy…

56 – A dolgok jelenlegi állása szerint ez a Shields nevű fickó nem követett el semmi törvénybe ütközőt. Tudom, hogy nehéz megemészteni, de ez van. A nő önként adta oda neki a pénzét, aztán öngyilkos lett. Ilyen egyszerű. Az ügy le van zárva. – Szóval a nyomozás még sincs folyamatban, igaz? Regan iszonyú dühös volt. Arca valósággal lángolt, de a férfi nem törődött vele. – Dehogy nincs – vont vállat. – Várunk valami megdönthetetlen bizonyítékra. Regan segélykérően körülnézett. Tekintete az üvegfalú irodában lévő négy emberre esett. Nyilvánvalóan az asztal mögött álló férfi a hadnagy, aki kiabált és vadul hadonászott. Egy másik férfi vonta magára a figyelmét. A mocskos ruhába öltözött figura lazán az ablaknak dőlt és mondott valamit, amivel feldühítette a hadnagyot, mert az most az asztalt verte öklével. A hisztérikus kitörés nem volt hatással a férfira. A hadnagy dühe az egyenruhás rendőrre irányult. Még a csukott ajtón keresztül is kihallatszott néhány durva sértés és fenyegetés. Az ablaknak támaszkodó férfi a fiatal rendőr segítségére sietett. Eléállt és mondott valamit a hadnagynak, amitől az őrjöngeni kezdett. Regan nem akarta félbeszakítani őket. Egyáltalán nem akart semmit ettől a hadnagytól, és az biztos, hogy nem hozzá fog fordulni, ha segítségre lesz szüksége. Úgy döntött, hogy minden tőle telhetőt megtett. Felkapta a táskáját, és elhagyta az épületet. Ahogy az utcára ért, elővette a mobiltelefont és Sophie-t hívta. – Beszéltem Sweeney nyomozóval. – És? – Az a férfi egy nagy nulla. – Cordie is ezt mondta róla. De legalább megérte vele beszélni? Mondott valami hasznosat? – Nem, egy szót sem. Nem hiszem, hogy bármi is történt az ügyben. A legkevésbé sem izgatta szegény Mary Coolidge sorsa. – Elolvastad a naplóját, ugye? – Igen. Dr. Shieldset meg kell állítani. – Ezért is mentél a rendőrségre, hogy megtudd… – Sophie, nem nyomoznak az ügyben. – Beszéltél Lewis hadnaggyal? – Nem. Ő amúgy sem fog segíteni. Rosszabb, mint Sweeney, ha ez egyáltalán lehetséges. – Azt hittem, nem beszéltél vele. – Láttam munka közben. Csak üvöltözött meg fenyegetőzött. – Mégis, mit mondott neked Sweeney? Regan elindult és séta közben felidézte az ellenszenves nyomozóval folytatott beszélgetést.

57 – Én mondom neked, kész időpocsékolás volt az egész. Befejezte a beszámolót és befordult a sarkon. Mintha kiáltást hallott volna a háta mögül, és ösztönösen megfordult. Az összeütközés elkerülhetetlen volt.

Kilencedik fejezet Alec Buchanan sietett, hogy mielőbb a kocsijához jusson. Otthon akart már lenni, hogy levethesse koszos rongyait. Úgy érezte, mintha bogarak mászkálnának a bőrén és semmi másra nem vágyott, mint egy hosszú, forró zuhanyra. Futva igyekezett a kocsihoz, és ahogy a sarkon befordult, kis híján feldöntötte az ott álló nőt. Az ütközés kemény volt. A táska balra repült, a lány jobbra. Alec az utolsó pillanatban ölelte át a derekát, megmentve attól, hogy fejjel nekiessen a téglafalnak. Szilárdan tartotta a lányt. A mindenit, de csinos! Az illata is finom. Kész csoda, hogy képes még illatokat érezni a mai éjszaka után. Elengedte a lányt, felemelte a táskáját és visszaadta neki, majd hátralépett. – Elnézést kérek. Regan bólintott jelezve, hogy hallotta, és tudomásul vette a bocsánatkérést, de megszólalni nem tudott. A férfi szemébe nézett, megpróbált mosolyogni, majd megfordult és elsietett, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Hatalmas kortyokban nyelte a levegőt, miközben igyekezett visszafojtani öklendezését. Édes istenem, a férfiból áradó bűztől könnybe lábadt a szeme. Elnevette magát. Amikor visszanézett, a férfi még mindig ott állt és őt nézte. Regan mosolygott, de amikor befordult a sarkon, újra nevetni kezdett. A férfi gyönyörű fehér fogaival egy állatkerti látogatásra emlékeztette gyerekkorából. Aiden vitte el, amikor hétvagy nyolcéves lehetett. Emlékezett rá, hogy bementek egy hatalmas, szürke kőépületbe. A zsúfolt helyiséget áporodott szag lengte be, de a folyosó végén ott volt az állatkert új lakója, egy óriási gorilla. Akkor végezték az utolsó simításokat a gorillaházon. Dupla rács választotta el az állatot a tömegtől, de a törhetetlen plexit még nem illesztették a helyére. Regan otthagyta Aident és futni kezdett. Ide-oda cikázott az emberek között, hogy ő jusson elsőnek a rácshoz, mielőtt más is észrevenné, hogy ott még van hely. Egészen az első rácssorig jutott, mielőtt a szag térdre kényszerítette. A megsemmisítő bűztől öklendezni kezdett, és Aidennek ki kellett őt cipelnie a friss levegőre. Azóta sem felejtette el a gorilla ketrecéből áradó dögletes szagot. A férfi, aki majdnem fellökte, sokkal büdösebb volt.

58 A régi emlék felidézése jókedvre hangolta. Sajnos ez a vidámság nem tartott sokáig. Alig hagyta el a Nieman Marcust egyik kezében a tárcájával, a másikban a bevásárlószatyorral, amikor egy kétszer akkora férfi, mint ő nekiment. Mi van itt? Láthatatlan vagyok, háborgott magában. Két férfi is el akarta taposni egyetlen napon. Ez a példány nem is kért elnézést. Sőt, egyenesen úgy tűnt, hogy direkt lépett a lábára. Vissza se nézett, ahogy tovasietett az utcán. Regan lába fájdalmasan lüktetett, ahol a férfi rátaposott, ezért lassan, enyhén bicegve sétált a Dickerson felé. A napnak még csak a fele telt el, a dolgok még jobbra fordulhatnak, mondta magának biztatóan. Ugyan mire lenne jó negatív gondolatokkal terhelni magát? De amikor belépett a Dickersonba, képtelen volt megőrizni pozitív hozzáállását. A Ms. Patsy névre hallgató eladónő a pénztárgéphez dőlve élénk telefonbeszélgetést folytatott. A kagylót a vállgödrébe szorította, és beszélgetés közben az egyik körmét reszelgette. Ms. Patsy erősen kivörösödött arcából nem volt nehéz kitalálni, hogy valami nagyon kihozta a sodrából. Észrevette Regant, türelmetlenül intett neki, hogy várjon, majd folytatta a beszélgetést. A nő az ötvenes évei végén, talán a hatvanas évei elején járhatott, de úgy csacsogott a telefonba, mint egy tizenéves. Nyilvánvalóan a barátnőjével beszélt. A legújabb pletykákat osztotta meg vele egy Jennifer nevű nőről. Regan nem akart hallgatózni, de nem tudta tudatát bezárni a locsogó hang előtt, így akaratlanul is a fültanúja volt a nő néhány megjegyzésének, és mélyen megdöbbent annak durvaságán. Regan elsétált az üveggel borított pult másik végébe, hogy ne kelljen hallania a beszélgetést. Várt néhány percet, majd felemelt egy testápolót és a másik pénztárhoz indult. Ms. Patsy utána kiáltott, hogy várjon, letette a telefont, és beütötte a vásárolt tételt. Sértődött arccal átnyújtott Regannek a csomagot, majd szó nélkül megfordult és elsétált. Regan meglepődött a nő arcátlanságán. Valósággal megkönnyebbült, amikor visszaért a szállodába és újra az irodájában lehete tt, de a nap nem akart jobbra fordulni. A délután hátralévő részét tűzoltással töltötte, egymás után zárva le a körmére égett eseteket. Hat óráig dolgozott, aztán felszaladt a lakosztályába, hogy felfrissítse magát. Negyed hétkor már a bejárati ajtónál állt Cordie-ra várva. Barátnője taxival érkezett, ami azt jelentette, hogy az öreg Ford megint lerobbant. Regan szólt, hogy hozzák a kocsiját, majd kiment, hogy üdvözölje barátnőjét. – Ezúttal mi mondta fel a szolgálatot? Megint a hűtő? – A kipufogódob – morogta Cordie. – Holnap veszek egy újat és kicserélem. Amikor előhozták Regan kocsiját, a portás odasietett, hogy tartsa az ajtót.

59 – Tudom, mire gondol, Terry – mosolygott rá Regan, ahogy beült a tizenöt éves Chevy kormánya mögé. A portás vigyorgott. – Ideje lenne lecserélni ezt a csotrogányt, Miss Madison. – Viccel? – hajolt előre Cordie. – Hiszen remek állapotban van. Sophie nem volt a ház előtt, amikor odaértek. Háromszor megkerülték a tömböt, mire megjelent. Regan elmesélte Cordie-nak a nap keserű óráit és azt, hogyan vesztette el hitét embertársaiban, de miután Sophie csatlakozott hozzájuk, szó sem esett köztük, amíg a Liamházhoz nem értek. A konferencia központ melletti parkoló tele volt, így Regannek köröznie kellett, hogy helyet találjon. A gyenge világítás megnehezítette a dolgát. Sophie a hátsó ülésről dirigált. – Ott van egy… Nem, az egy bejáró. Semmi vész. Csak menj tovább. – Nézd már azt az idiótát! Az úttesten kocog. El akarja üttetni magát? – háborgott Cordie. – Újra el kellene kezdenem futni – sóhajtott Sophie. – Tudod mit, Regan? Veled tartok, ha az egyetem melletti pályára mész. – Már nem járok oda. Amióta elkészült a szálloda futópályája, inkább ott kocogok. Sokkal kényelmesebb. – Többet kondiznék, ha lenne a házamban edzőterem – jegyezte meg Cordie. – Ugyan, kondiztál te már valaha? – csipkelődött Sophie. – Igenis szoktam edzeni – jelentette ki Cordie. – Csak nem vagyok következetes. Sophie nevetett. – Ha egyszer formába tudnád hozni magad, nem kellene állandóan diétán… – Ha jól tudom, meg akartad osztani velünk a nagy tervet – vágott közbe Cordie. – Mi van? Cordie türelmesen megismételte. – Ó, édes istenem! Teljesen elfelejtettem. Regan a visszapillantó tükörből nézett barátnőjére. – Elfelejtetted a nagy terved? – Dehogy. Elfelejtettem elmondani, hogy mi történt ma. Úgysem fogjátok elhinni. – Mondd már! – sürgette Cordie. – Mary Coolidge szomszédja végre visszahívott. Legalább tíz üzenetet hagytam a fickónak az elmúlt hetekben. Már éppen fel akartam adni, de kiderült, hogy elutazott a városból, és ezért nem hívott vissza. – És?

60 – Tudjátok, hogy Shieldsnek van két segédje, akik mindig mellette vannak. – Igen – bólintott Regan. – Mary írt róluk a naplójában. – Ők valójában Shields mamelukjai. – Mameluk? – nevetett Cordie. – Ugyan ki használja manapság ezt a szót? – Mary szomszédja. Ő nevezte őket mamelukoknak. Most figyeljetek! Mary azt mondta a lányának, hogy Shields elmondta neki, hogy testőrnek fogadta fel a két embert. Rettegett tőlük, és szerinte a két férfi szemmel láthatóan élvezi, hogy megfélemlítheti az embereket. Még azt is megtették, hogy éjjel-nappal sötét szemüveget hordtak. – Ez nevetséges – jegyezte meg Regan. Észrevett egy kocsit, amely éppen akkor húzott ki a parkolóból. Gyorsan kitette az irányjelzőt, és beállt a helyére. – Szóval, mit mondott a szomszéd? – kérdezte Cordie. Majd kitekeredett a nyaka, ahogy hátranézett Sophie-ra. – Amikor kiengedte a macskát, látott két férfit Mary ajtaja felé tartani. Regan leállította a motort. – És te azt hiszed, hogy ők voltak, és azért mentek, hogy ráijesszenek Maryre. Sophie bólintott. – Tudom, hogy ez csak spekuláció, de… – De mi? – kérdezte Regan. – De azt hiszem, Mary megfenyegette Shieldset, hogy a rendőrséghez fordul, erre a fickó elküldte a verőlegényeit, hogy lebeszéljék róla. – Igen, ez lehetséges – szólt elgondolkodva Cordie. – De ezt be is kell bizonyítani. – Emlékszik a szomszéd, hogy mikor látta azokat a férfiakat? – Egész biztos benne, hogy azon az estén, amikor Mary öngyilkos lett. Azt hiszem, azért mentek oda, hogy megfélemlítsék, és Mary úgy gondolta, nincs más választása, mint bevenni azokat a tablettákat. Vagy így történt, vagy… – Jézusom, Sophie, ne csigázz! – morgott Cordie. – Vagy mi? Sophie szinte suttogva felelt. – Vagy ők kényszerítették, hogy bevegye a gyógyszert, és addig ottmaradtak, amíg el nem vesztette az eszméletét. Regan a fejét csóválta. – Gondolkozz csak, Sophie. Mi volt az utolsó bejegyzés Mary naplójában? Cordie válaszolt a kérdésre. – Túl késő. Jönnek.

61 – És az írás meglehetősen kusza volt, nem igaz? – Ide-oda csúszkált az egész oldalon – mondta Cordie. – Mintha Mary már akkor is a tabletták hatása alatt lett volna. – Hacsak nem kényszerítették, hogy vegyen be néhány tablettát, aztán megvárták, hogy hasson. Hagyták, hogy néhány gondolatot papírra essen, majd beleerőszakolták a többi tablettát… – Rendben, ez az elmélet nem állja meg a helyét – ismerte be Sophie. – De ha Shields emberei azért mentek oda, hogy megfélemlítsék… – Ezt nagyon nehéz lesz bizonyítani – jegyezte meg halkan Regan. – Ha lenne fényképünk a két testőrről, és megmutatnánk a szomszédnak… – kezdte Cordie. Sophie nagyot csapott a fejtámlára. – Pontosan erre gondoltam én is. Csak az a helyzet… – Igen? – noszogatta Regan. – A szomszéd nem biztos abban, hogy felismeri őket. Azt mondta, nem látta jól az arcukat. Én azért megmutatnám neki a képet, csak a biztonság kedvéért. – Szóval ez lenne a nagy terv? Fotót készíteni a két verőlegényről? – kérdezte Cordie. – Ehhez elég lett volna egy kicsit körözni a környéken, és amikor kilépnek az épületből, kittkatt, és már meg is van a kép. – Nem, van más is. Először is bemegyünk, és kifizetem a részvételi díjunkat. – Az enyémet ugyan nem – mondta Regan. – Az enyémet sem – csatlakozott Cordie. – Hatalmas szívességet tesztek nekem. Az egész hétvégéteket rám áldozzátok, szóval nincs vita. Az a legkevesebb, hogy köszönetképpen kifizetem a részeteket. Készpénzzel fogok fizetni – tette hozzá gyorsan, hogy leszerelje a további aggályoskodást. – Nem akarom, hogy Shields vagy az emberei hozzáférjenek a számláimhoz, ezért nem akarok csekkel vagy hitelkártyával fizetni. – Jóságos isten! Csak nem azt akarod mondani, hogy háromezer dollár van a pénztárcádban? Sophie elvigyorodott. – Mivel a melltartómban nem volt hely, ezért tényleg a pénztárcámban van. – Ki hord manapság ennyi készpénzt magával? – fordult Cordie Reganhez. – Amint látod, Sophie. – Az apámnál tízszer ennyi készpénz van állandóan – jelentette ki a lány. – Soph, hogy engedheted meg magadnak, hogy kiadj háromezer dollárt? – kérdezte Cordie. – Hiszen kevesebbet keresel, mint én.

62 – Apától kaptam. – Mintha a múlt hónapban azt mondtad volna, hogy soha többé nem kérsz tőle pénzt. Nagyon elszánt voltál, hogy megállsz a magad lábán is. – Elő-születésnapi ajándék volt – magyarázta Sophie. – Most vett egy újabb hétvégi házat, és az adók miatt ezt most az én nevemre íratta. Apának annyi pénze van, hogy három életre is elég lenne. Noha már az előkészítő iskola óta ismerték Sophie-t és a legjobb barátok voltak, Regan és Cordie még mindig nem tudták, hogy mivel is keresi az apja a pénzét. Valahányszor megkérdezték, mindig más választ kaptak. Vagy havonta váltogatta a papa az állását, vagy mondta, ami éppen eszébe jutott. Regan sokáig azt hitte, hogy a bankszakmában dolgozik, míg Cordie azt képzelte, hogy ingatlan cézár. Most, hogy felnőttek, és hallották a külö nböző pletykákat és spekulációkat, tudták, hogy Sophie apját zavaros ügyek veszik körül. Egyik tervet a másik után főzte ki, és ők aggódtak, mi lesz, ha az egyik terv egyszer rosszul sül el. Regan Sophie miatt aggódott. Hiába tartotta magát barátnője annyira okosnak, apjával kapcsolatban nagyon hiszékeny volt. És rendkívül védelmező. Cordie-n látszott, hogy szívesen folytatná a vitát, de Regan vissza akarta terelni a beszélgetést az eredeti vágányra. – És ha már bent leszünk, arra mi a terved? – Bejelentkezünk és… körülnézünk. Regan gyors pillantást váltott Cordie-val. – Pontosan mit értesz azon, hogy „körülnézünk”? Sophie felkapta a tárcáját és kinyitotta a hátsó ajtót. – A számítógépét. Utánajártam egy-két dolognak, és tudom, hogy a résztvevők névsora és adatai számítógépen vannak. Azt is megtudtam, hogy mindig magával hordja a laptopját, és abban reménykedem, hogy a hétvégén lesz alkalmunk belenézni. – Ohó, ez egyáltalán nem tetszik nekem – morogta maga elé Cordie. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy betörsz a számítógépébe? – döbbent meg Regan is. Sophie jót nevetett. Megvárta, amíg barátnői kiszállnak a kocsiból, és csak akkor válaszolt. – Természetesen nem. Én nem értek az ilyesmihez. Majd Cordie. – Szó sem lehet róla – tiltakozott Cordie. – Semmilyen törvénytelen dologra nem vagyok hajlandó. – Szükségem van a feljegyzéseire – érvelt Sophie. – Csak így tudhatom meg a többi nő nevét, akiket becsapott. – A testőrei nem fognak a számítógép közelébe engedni – jósolta Regan. – Egy egész hétvégénk lesz, hogy próbálkozzunk.

63 – Sophie, könyörgöm, mondd, hogy van másik terved is, nem csak a számítógép feltörése. – Persze, hogy van. Azért vagyunk itt, hogy nyomozzunk. Mindenkivel beszélni fogunk, aki feliratkozott, és talán lesz valaki, aki tud olyant mondani, ami segíthet nekünk. – Mint például? – firtatta Cordie. – Mint például, hogy Shields most kire veti ki a hálóját. Hegyezni kell a fülünket. – Nekem úgy tűnik, hogy inkább a fenekünk lesz a főszereplő a hétvégén, nem a fülünk – jegyezte meg szkeptikusan Cordie. – Hogy tudott belerángatni minket? – kérdezte nevetéssel küszködve Regan. – Mert a tervei mindig olyan… értelmesen hangzanak. – Halló, itt vagyok. És minden szót hallottam. Cordie és Regan tudomást sem vettek róla. – Micsoda ostoba dolog ezzel tölteni a hétvégét – panaszkodott Cordie. – De jó ügy érdekében tesszük – vigasztalta Regan. – És már túl késő, hogy visszatáncoljunk. Cordie felnézett az égre. – Esni fog. Az ördög vigye el! Tönkremegy a frizurám. – Egész éjjel itt fogunk állni, vagy mi? – érdeklődött Regan. Cordie és Sophie elindult a sötét parkolón át. Mivel erősen sajgott a térde, Regan lassabban követte barátnőit és miközben mindent elkövetett, hogy ne sántikáljon, szidta magát a kényelmetlen cipőért. – Lassítsunk egy kicsit – szólalt meg Cordie. – Regannek megint fáj a térde. Mikor műttetted meg végre? – Hamarosan. – Hogy ne nyaggassák tovább a rettegett műtéttel, Regan gyorsan témát váltott. – Olajat kéne cserélni a kocsimban. Megcsinálod, Cordie? – Persze, a jövő hét végén. Sophie a szemét forgatta. – Több időt töltesz a motorház fedele alatt, mint egy szerelő, Cordie. Esküszöm, soha nem foglak megérteni benneteket. Megengedhetnétek magatoknak a legdrágább, legmárkásabb kocsikat, mégis ócska tragaccsal jártok. Bár azt azért sejtem, hogy Regan miért tartja a maga tragacsát. – Aiden – mondták ki Cordie-val együtt a nevet. – A bátyádat tisztára megőrjíti, mi? – nevetett Sophie. Előresietett, kinyitotta az ajtót és bevárta barátnőit. – Rendben, hölgyeim. Mostantól csak az előttünk álló feladatra koncentrálunk.

64 A Liam-ház öreg kőépület volt, amely sokféle feladatot betöltött már az idők során. Most előadások és az elmélyülés helyéül szolgált. Az újonnan átalakított terem márványpadlójának élénk csillogása erős kontrasztot alkotott a falak lágy, meleg bézs színével. A regisztrációs asztal a nagy, négyszög alakú előcsarnok túlsó végében állt. Egy harmincas, Debby névre hallgató nő ült az asztal mögött élénk, kékeszöld blézerben. Mögötte, az erkély korlátjáról két, háromméteres transzparens lógott dr. Shields életnagyságú fotójával. Mindkét zászlón Shields ugyanazt a rikító kékeszöld zakót és széles mosolyt viselte. – Mi ez a fickó, pszichológus vagy ingatlanügynök? – suttogta Cordie. Sophie oldalba bökte. – Látod a laptopot? – Itt van előttem az asztalon. Hogy a csudába ne látnám? Lefoglalod a nőt, amíg felkapom és elfutok vele? – kérdezte kissé gúnyosan. – Ne szórakozz! – sziszegte vissza Sophie. Mindhárman kitöltötték a jelentkezési lapokat, és Sophie átadta őket Debbynek. – A részvételi díj ezer dollár fejenként, drágám. – Igen, tudjuk – bólintott Sophie és a nő kezébe nyomta a nagy köteg pénzt. Debby gondosan megszámolta a bankjegyeket, majd az összeggel elégedetten beírta nevüket a jelentkezési lapról a gépbe. Megnyomott egy gombot, mire a nyomtató már köpte is ki magából a számlát. – Dr. Shields a nappaliban van néhány résztvevővel. Ismerkedési estet tartunk, amiről biztosan nem akarnak kimaradni. A doktornak olyan csodálatos gyakorlatai vannak. – Gyakorlatok? – csodálkozott Regan. – Kihívások – javította ki magát Debby. – Szellemi kihívások. Dr. Shields így hívja őket. Segít megszabadulni az összes dühtől, keserűségtől és ellenséges érzelemtől, amelyek elveszik az energiát a kreativitástól. És ha egyszer sikerült megszabad ulni a méregtől, elindulhatnak egy pozitívabb irányba. Nekem teljesen megváltoztatta az életemet – tette hozzá. – És a maguk életét is meg fogja változtatni, ha együttműködnek vele és megbíznak benne. Regan szája széles mosolyra húzódott. – Ó, én szeretnék megváltozni. Igazán. Azért vagyok itt. – Én is – lelkesedett Sophie. Debby buzgón bólogatott. – A fogadás a folyosó végén lesz, a sarkon túl, a dupla ajtó mögött. Nem is tudják, hölgyeim, hogy milyen szerencsések. Igazi ajándék, hogy dr. Shields nem egyszerűen csak elvegyül a

65 hallgatók között. A doktor úr annyira elfoglalt mostanában, de nagyon szeret spontán módon cselekedni, ha be tudja illeszteni az időbeosztásába. – Előre megtervezi a spontaneitást? – Regan igyekezett visszafojtani a nevethetnékjét. Debby igazi szurkolói lelkesedéssel vágta rá. – Igen, persze, mindig megtervezi. Regan indulni akart, de Debby hangja megállította. – Várjanak, hölgyeim, a csomagjaik. – Mindhármuknak átadott egy-egy kék dossziét. – Van benne jegyzettömb és toll, hogy le tudják írni a doktor bölcs mondásait. Tilos magnót vagy videokamerát bevinni. Ha valami kérdésük vagy kérésük van, a segítők ugyanilyen kék blézert viselnek, mint én. Mindannyian reméljük, hogy ez a szeminárium maradandó élmény lesz az életükben. – Biztosan az lesz – vágta rá Sophie. Regan végigsétált a széles folyosón, befordult a sarkon és megtorpant. – Jóságos istenem! – suttogta. Közvetlen az ajtó mellett két és fél méteres, hatalmas, kartonpapírból kivágott Shields fogadta a résztvevőket. A teljes alakos képen rikító zakójával és fehéren villogó fogaival – melyekről messziről látszott, hogy műfogak – Shields pontosan úgy nézett ki, mint egy sikeres ingatlanügynök, aki éppen most kötötte meg élete nagy üzletét. Egyik szemhéja félig szemére lógott, mintha a fényképész éppen kacsintás közben kapta volna el. – Gondoljátok, hogy szereti magát a fickó? – törte meg a döbbent csöndet Cordie. – Ez egy egomániás – jelentette ki Sophie. – Vajon színes kontaktlencsét visel? – töprengett Cordie. – Láttál te már valaha kobaltkék szemet? – kérdezte Regan. – Egy pont oda. Cordie előrelépett, hogy kinyissa az ajtót, de Sophie megállította. – Várj. Be kell kapcsolnom a magnót. – Jobb lesz, ha közel ülsz hozzá – tanácsolta Regan. – Én hátra ülök – szögezte le határozottan Cordie. – Rendben, gyerünk – nyitotta ki az ajtót Sophie. A nappali meglepően nagy volt és zsúfolt. A kandalló előtt hosszú, krémszínű ülőgarnitúra terpeszkedett, a teremben körös-körül könnyű műanyag székek voltak felállítva. A hátsó falhoz támasztva további székek sorakoztak összehajtva. A résztvevők legalább nyolcvan százaléka nő volt, de nem akadt olyan korosztály, amely kiemelkedően képviseltette volna magát. Regan úgy képzelte, hogy többségében középkorú

66 nők és férfiak vesznek majd részt a szemináriumon, akik valamilyen érzelmi válságon mentek keresztül a koruk miatt, de nyilvánvalóan tévedett. Sok huszonéves üldögélt a székeken, és jó néhány hatvanas is akadt. Sophie határozottan előrement és befészkelte magát két férfi közé a szófára. Mindkét férfi boldogan húzódott odébb, hogy helyet biztosítson neki. Cordie észrevett két üres széket a hátsó falnál, a sarokban. – Gyere utánam – bökte meg Regant. Regan utána sietett, leült és teljes figyelmével Shields felé fordult. A pszichológus a kandalló előtt állt. Impozáns férfi volt; magas, napbarnított… vagy csak a sminkjének köszönheti ezt a színt? Nem volt nehéz kiszúrni a két testőrt. A kandalló másik oldalán álltak szobormereven. Nem volt rajtuk napszemüveg, és tekintetük szüntelenül a hallgatóságot pásztázta. – Hátborzongatóan néznek ki – suttogta. – A testőrök? – Igen. – Shields is. Szerinted ez smink rajta? – Azt hiszem, igen. A pszichológus egyáltalán nem tűnt szörnyetegnek, inkább egy hiú, ötvenes ripacsnak, aki újra húszévesnek próbál látszani. Mary Coolidge azt írta, hogy ő a legkarizmatikusabb férfi, akivel valaha találkozott. Regan azonban nem talált benne semmi karizmatikust, talán azért mert eleve elhatározta, hogy nem fogja kedvelni a férfit. – Tudod, kire emlékeztet a fickó? – bökte meg Cordie. – Kire? – A mostohaapádra. – Egy okkal több, hogy ne kedveljem – morogta Regan. Shieldsnek valóban lenyűgöző mosolya volt. Időközben a terem sarkába sétált, és női hódolók egész hada vette körül. Hirtelen intett, hogy mindenki üljön le. Megvárta, amíg elcsendesednek, akkor visszament a terem közepére, a kandalló elé. Halk moraj futott végig a hallgatóságon. – Kezdődik az előadás! – suttogta Regan.

Tizedik fejezet

67 Shields üdvözölte a résztvevőket. Dallamos, hipnotikus hangja mintha Barry White és Mr. Rogers1 keresztezéséből jött volna létre. Cordie oldalba bökte Regant. – Az egyik testőr azóta bámul téged, mióta bejöttünk a terembe. Mi baja lehet veled? – Ne is törődj vele. Shields finoman összeütötte a két tenyerét. – Ki korán kel, aranyat lel, szokta volt mondogatni a nagymamám. Holnap ötszáz ember lesz az előadóteremben. Méreteit figyelembe véve kénytelen voltam határt szabni a jelentkezők számának, de mivel önök korán jöttek, és befizették a részvételi díjukat, úgy döntöttem, hogy egy kis elő-szemináriumot tartok itt. Ha esetleg jönnek még, kinyitjuk az ajtókat, hogy elférjünk. Nos akkor, engedjék meg, hogy elmeséljem, mivel is fogunk foglalkozni ezen a hétvégén. Hangja monoton egykedvűséggel búgott, így Regan egy idő után kikapcsolt. Előhúzta a férfi fotóját a dosszié oldalzsebéből, és összehasonlította az élővel. Igazán hasonlít, gondolta. Gondolatai elkalandoztak néhány percre, majd eszébe jutott néhány elintézendő dolog, ezért megfordította a képet és jegyzetelni kezdett. Felhívni a biztonságiakat és szólni nekik Peter Morrisról, írta. Beszélni Aidennel Emilyről. Felnézett, és tekintete végigsiklott a hallgatóságon. Shields kétségtelenül tudott bánni az emberekkel. A nők többsége lenyűgözve hallgatta. Néhányan még előre is hajoltak a székükön, mintha ezzel is közelebb akarnának jutni hozzá, hogy jobban hallják. Figyelni kezdett ő is, és tíz perc után megállapította, hogy Shields rögtönzött beszéde két fő elem köré csoportosul: a félelem és a kapzsiság köré. Igen, erősködött, minden az övék lehet. Rászolgáltak, hogy megkapják, amire vágytak. De ehhez előbb meg kell szabadulniuk a bensőjükben lévő méregtől. Egy kéz emelkedett a magasba. Shields előrelépett, megállt a beszédben, hogy rámosolyoghasson a jelentkezőre. – Igen? A nő talpra állt, zavartan lesimogatta a szoknyáját. – Én… én azt hiszem, hogy nem jól értettem. Azt mondta, hogy nyissuk meg az elménket az új lehetőségek előtt, és hogy először szabaduljunk meg a bennünk lévő méregtől… Habozását látva, Shields megszólalt. – Igen, pontosan ezt mondtam. – Igen… nos, a dolog úgy áll… én nem is tudtam, hogy méreg van bennem.

1

Fred Rogers, a Mr. Rogers barátai c. népszerű gyerekműsor vezetője volt.

68 Shields drámai mozdulattal intett körbe. – Itt a teremben mindenkinek meg van mérgezve a bensője. – Hát ez az – mondta a nő a szoknyáját huzigálva. – Mit ért pontosan azon, hogy méreg? A férfi nyilvánvalóan várta a kérdést. Kezét a háta mögött összekulcsolva közelebb lépett. – Figyeld, milyen közel áll Sophie-hoz – suttogta Cordie. – A magnó biztosan rögzíti minden szavát. – Szerintem a nő, aki kérdezett, beépített ember. Mit gondolsz? – Lehetséges – bólintott Cordie. – Megbántották már valaha? – kérdezte a nőtől Shields. – Sértették már meg nagyon mélyen, nagyon fájdalmasan? Ugyan, kit nem bántottak még meg? Regan Dennisre gondolt, és hirtelen érdekelni kezdte Shields mondandója. A kérdező nő lehajtotta a fejét, arca egy fokkal sápadtabb lett. – Igen… de fogadni mernék, hogy a legtöbben így vannak ezzel a teremben – nézett körül idegesen. – A barátom… megcsalt, és még csak nem is törődött vele, hogy mennyire fáj ez nekem. Ő… kihasznált engem. – Ön pedig mélyen eltemette magában az érzést, nem így van? – Shields bólogatva nézett körül a hallgatóságon. – Hányan éltek át fájdalmas kapcsolatot az évek során? Hányuknak kellett eltűrnie, hogy a családja vagy olyanok, akik barátoknak hittek, megcsalják, vagy elárulják? Hányukat mellőzték az előléptetéseknél újra és újra, holott a szívük mélyén tudták, hogy kiérdemelték azt? Mindenfelé kezek emelkedtek a magasba. – Shields a tenyeréből eteti őket – suttogta Cordie. – Ohó, a testőr még mindig téged bámul. Tedd fel gyorsan a kezed! Regan szófogadóan felemelte a kezét. A hideg futkosott a gerincén, ahogy Shieldset nézte. A férfi most úgy mosolygott, mint Yoda mester. – Nos, ezek a fájdalmas tapasztalatok apró méregcseppekké alakultak az idők során, melyek felzabálják a tehetségüket, kreativitásukat, életkedvüket. – De hogyan szabaduljunk meg ettől a méregtől? – kérdezte egy másik nő. – Meg fogom mutatni. Mire vasárnap este befejeződik ez a szeminárium, valamennyien megtisztulnak és készen állnak majd egy új életre. Újabb szünetet tartott, majd sima, behízelgő hangon folytatta. – Javaslom, hogy végezzünk el egy gyakorlatot. Mindenki vegye elő a jegyzettömböt és a tollat. A dosszié belsejében találják őket. Listát fogunk készíteni.

69 Intett a jobb oldalán álló testőrnek. Az izomember azonnal letérdelt a kandalló elé, és elfordította a gázcsapot. Másodpercekkel később vidáman lobogó lángnyelvek melegítették az amúgy is fullasztó levegőt. – Jobb lesz, ha mi is elővesszük a jegyzettömböt, és úgy teszünk, mint akit nagyon érdekel a dolog – mondta halkan Cordie. – Meleg van itt – tette hozzá. – Fel kellett volna kötni a hajam. Tiszta csatakos lesz, az biztos. Regan megszokta már Cordie hajmániáját, így figyelmen kívül hagyta barátnője morgását. – Készen állnak? – kiáltotta Shields. – Akkor most nézzük, mit is kívánok önöktől. Hogyan tehetnék még jobb hellyé a világot a maguk számára? Boldogabbak, elégedettebbek, vidámabbak lennének, ha azok az emberek, akik bánatot okoztak önöknek, nem léteznének többé? Mi lenne, ha lenne egy varázspálcájuk, amit csak meg kéne lengetni és hopp… – csettintett az ujjával – eltűnnének… örökre. Szerencsésebbek lennének nélkülük? Ha sikerülne megszabadulni a lelküket mérgező rossztól, boldogabbak lennének? Ha úgy hiszik, hogy igen, írják le azoknak az embereknek a neveit, akiknek önök szerint el kéne tűnniük a földről! Regan nem hitt a fülének. Nem ő volt az egyetlen. Egy félénk kéz emelkedett a magasba. – Elnézést, dr. Shields, jól hallottam? Azt akarja, hogy… Egy másik nő állt fel, jegyzettömbjét szorosan magához ölelte. – Azt akarja, hogy készítsünk egy… halállistát? – Nem is ezt mondta – kiáltott fel egy fiatal férfi. Shields felemelte a kezét. – Annak hívják, aminek akarják. Az érzékenyebb lelkületűek gondolják azt, hogy listát írnak azokról, akikkel egyszerűen nem akarnak többé találkozni. Úgy tűnt, a jegyzettömbjét magához szorító nő nem fogékony a nyelvi finomságokra. – Rendben. Tehát azt akarja, hogy le azoknak a neveit, akiket… holtan szeretnénk látni. – Igen, egészen pontosan ezt szeretném. Ha megszabadulna azoktól az emberektől, akik fájdalmat okoztak, nem könnyebb lenne megszabadulni a belsejét rágó méregtől? – Azt hiszem… igen… de… – Nekem több papírra lesz szükségem – kiáltott be egy másik férfi. Ideges nevetés követte a kijelentést. – Van határ, hogy mennyit írhatunk? – kérdezte. – Írjanak le annyi nevet, amennyit csak akarnak. Úgy vélem, nem árt, ha megszabjuk, mennyi idő áll a rendelkezésükre ennél a feladatnál. Tíz perc – mondta. – Kezdhetjük? Maga elé emelte a kezét, az óráját figyelve.

70 – Kezdhetik – mondta. A Regan előtt ülő férfi maga elé suttogott. – Ez jó mulatság lesz. A feleségemmel kezdem. – Úgy érted, a volt feleségeddel – súgta neki a mellette ülő nő. – Remek, őt is felveszem a listára. Cordie döbbenten bámult maga elé. – El tudod ezt hinni? Shields egy csapat potenciális gyilkost csinált belőlünk. – Csitt – sziszegte Regan. – Jobb lesz, ha úgy teszünk, mintha együttműködnénk a programmal. Kezdj írni! – Akkor is, ha taszít a feladat? – Nem számít. – Nos, akkor… – Nos, akkor mi van? Cordie elmosolyodott. – Talán még szórakoztató is lesz. Mindketten ölükbe vették az írótömböt. Regan felírta a lap tetejére: „Halállista”, és kétszer aláhúzta a szót, majd aláírta: „Emberek, akiket holtan akarok látni”. És most hogyan tovább? Időhúzásként kopogtatni kezdte tollával a mappát, míg az előtte ülő hátra nem fordult. – Elnézést, abbahagyná? Zavar a koncentrálásban. – Bocsánat – suttogta Regan. Úgy érezte, a testőr még mindig őt bámulja. Lehet, hogy kezd paranoiás lenni? Kisöpörte a haját a szeméből, és felnézett, majd gyorsan újra lehajtotta a fejét. Nem, nem. Mégsem paranoiás. A fickó még mindig őt bámulja. Mi a fene baja lehet? Cordie szipogott mellette, és a táskájában turkált. Regan adott neki egy papír zsebkendőt. – Még öt perc – jelentette be Shields. – Aztán körbejárok a teremben, és azt szeretném, ha mindenki felemelné a papírját, hogy lássam, hány nevet írtak. Ohó! Regan írni kezdett. Shields, az egyes számú testőr és a kettes számú testőr is rákerült a listára. Kit írjon még? Ms. Patsyt, azt a modortalan eladónőt a Dickersonból. Ó igen, és ki ne felejtse azt a szörnyű nyomozót, Sweeney-t. Az biztos, hogy nélkülük csak jobb lehet a világ. Éppen hozzá akarta írni Lewis hadnagyot is, amiért olyan durván bánt a fiatal rendőrrel, de lejárt az idő. Nem is gondolta volna, hogy ilyen vérszomjas. Shields tapsolt. – Tegyék le a tollakat! Mindenki emelje fel a papírt, hogy láthassam! Jó. Jó. Nagyszerű – dicsérte őket. – Mindenki elvégezte a gyakorlatot. Most pedig a következőt tesszük.

71 Egyesével idejönnek a kandallóhoz, kitépik a lapot a tömbből, és apró darabokra szaggatják, majd bedobják a tűzbe és figyelik, ahogy a lángok elemésztik a papírfecniket a nevekkel együtt. Kezdhetjük? – Ez meg fog szabadítani minket a fájdalomtól és a méregtől? – kérdezte egy nő. – Ez egy jelképes gesztus – magyarázta Shields. – Arra szolgál, hogy megnyissa az elmét a különböző lehetőségek előtt. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Cordie. – Megnyitjuk az elménket a lehetőség előtt, hogy minden ellenségünket meggyilkolhatjuk – ironizált Regan. – Kezdhetjük? – kérdezte újra Shields. Sophie kezdte a sort. Shieldsre mosolygott, ahogy elment mellette. – Sophie flörtöl vele – suttogta Cordie. – Úgy látom, Shieldsnek tetszik a figyelem. – Hogy képes rá? Olyan… undorító a fickó. – Ez az egész baromság. El tudod hinni, hogy még fizetni is kell érte? – Shields azt mondta, hogy ötszázan iratkoztak fel erre a szemináriumra. Szorozd be ezt a számot ezer dollárral, amit kifizettek, és… – Hatalmas vagyonra tesz szert így a fickó. – El sem hiszem, hogy egy egész hévégét ennek szentelünk. – Álljunk be a sorba, aztán húzzunk el innen. Mindjárt éhen halok. Regan felemelte a táskáját, amikor megszólalt a telefonja. A hang mind a két testőr figyelmét magára vonta. Felvette a telefont, gyorsan összekapta a holmiját és kisietett a folyosóra, míg Cordie beállt a sorba, hogy elégesse a listáját. Emily Milan hívta. Paprikás hangulatban volt, nem vesztegette az időt fölösleges udvariasságra, azonnal a tárgyra tért. – Nem adtad ide Aiden legutóbbi jegyzeteit – pattogott. – Ennek következtében a mai találkozó kész katasztrófa volt. Nem vagyok képes rendesen végezni a munkám, ha továbbra is gyerekesen viselkedsz velem szemben, Regan. – Biztosra veszem, hogy Henry kinyomtatott mindent, amit Aiden írt. Nem töröltem ki, és holnap magam ellenőrzöm, amikor visszamegyek a szállodába, de… – Elvárom, hogy azok a papírok holnap az asztalomon legyenek. – Biztosra veszem, hogy minden ki lett nyomtatva, amit a bátyám írt – ismételte meg Regan. – Beszéljem meg inkább Aidennel? Regan ötig számolt. Nem segített.

72 – Igen, kérlek, tedd meg. Dühösen elzárta a telefont, aztán csak bámult rá. – Ó, annyira illesz a listámra – mormolta. Azt kívánta, bárcsak kirúghatná Emilyt akkor és ott, telefonon keresztül. De nem teheti. Nincs joga hozzá. Közeli mennydörgés szakította félbe borús gondolatait. A telefont a táskába lökte és visszament a terembe megkeresni Cordie-t és Sophie-t. Menjenek innen minél előbb, mielőtt teljesen elmegy az életkedve. Behúzta maga mögött a súlyos ajtót, és akkor meglátta, hogy az egyik testőr a földön térdel a kandalló előtt, és éppen elzárja a gázcsapot. Kitalálta, hogy sikerült lemaradnia tűz általi megtisztulás rituáléjáról. Nem látta Sophie-t, de Cordie ott ült, ahol hagyta, a kényelmetlen széken ülve a hátsó falnál. Leült mellé és halkan megkérdezte. – Nem mehetnénk el most? – Egy perc még. Shields valami általa nagyon inspirálónak tartott történetet mesél az egyik tanítványáról. – Tanítványáról? Csak nem órákat ad? Cordie megrázta a fejét. – Minket hív a tanítványainak. Az előző szemináriumokon részt vett embereket pedig a volt diákjainak nevezi. Nem értem, hogy dőlhet be neki akár egy féleszű is. Messziről kiabál róla, hogy mekkora kókler. – Nézz körül – suttogta Regan. – A terem tele van boldogtalan emberekkel, akik kétségbeesetten szeretnének változtatni az életükön. Ő csak azt mondja nekik, amit hallani akarnak. – Ráadásul bűnbakot is ad nekik ahelyett, hogy rávilágítana a saját felelősségükre a sorsukért. Sophie-nak igaza volt. Kihasználja az emberek sebezhetőségét. – Meg fogom kérni Aident, hogy rúgja ki Emilyt – jelentette ki Regan. Cordie kiegyenesedett. – Tényleg? – kérdezte felvillanyozva. Regan szóró-szóra megismételte az ellenszenves nővel folytatott párbeszédet. – Te mit tennél? – Rávenném Aident, hogy tegye lapátra a csontos valagát – súgta. – Neked kell kiválasztanod a következő titkárnőjét. Ő szemmel láthatóan rossz fajtára bukik. – Az milyen? – Fiatal, csinos, szőke, vékony… – Mit törődsz vele, hogy néz ki? – Engem nem érdekel – vont vállat gyorsan Cordie. – Te panaszkodsz állandóan.

73 Regan felsóhajtott. – Nem rúghatom ki. Nem nekem dolgozik. Mellesleg, Aidennek szüksége van segítségre… – És akkor? Szerezz neki valakit, aki segít. Shields hangja felerősödött, ahogy befejezte a történetet. A hallgatóság tapsolt. A férfi megvárta, míg elül a zaj, majd bejelentette, hogy a spontán ülés befejeződött, lehet felállni, beszélgetni, ismerkedni. Másodperceken belül nők tömege vette körül a pszichológust, versengve a figyelméért. – Esik? – kérdezte Cordie. Maga elé emelte egyik hosszú fürtjét, majd sóhajtva visszalökte a füle mögé. – Végül is mindegy, a frizurámnak már úgyis annyi. Tisztára begöndörödött. – Ostobaság. A hajad gyönyörű hullámos. Cordie a táskájába túrt, megtalálta a csatját, és nekiállt, hogy feltekerje a haját. – Megyek és idehozom a kocsit az eresz alá. Kerítsd elő Sophie-t, és ha kell, vonszold ki – mondta Regan. Összeszedte a holmiját, a dossziét a hóna alá dugta és elindult kifelé. A teremben vidám hangulat uralkodott, a résztvevők többsége nevetgélt és egymással beszélgetett. Mennyi vágy és mennyi remény, gondolta. Biztosra vette, hogy Sophie semmihez sem hasonlítható nevetését hallja. Hogy a jó égbe van hozzá gyomra, hogy elviselje Shields közelségét? Úgy tűnt, Regan az egyetlen, aki sietve távozik. Az előcsarnok és az épület környéke sűrű homályba burkolózott. Regan az orráig sem látott. Ha pesszimista lett volna, arra gondol, hogy az eső direkt rá várt, mert abban a pillanatban, amikor kilépett az eresz alól, a lágy szitálás jéghideg zuhanyra váltott. Sietve indult a parkoló felé, az eső az arcát áztatta. Mivel ernyőt nem hozott magával, a kék dossziét tartotta a szeme elé, hogy lássa az utat maga előtt az esőfüggönyön át. Mire elérte a parkolót, térde lüktetve fájt. Fontolóra vette, hogy megválik vadonatúj, ellenállhatatlan, tűsarkú cipőjétől, de már csak alig ötven méter volt a kocsiig, és nem akart megállni. Már elő is vette a kocsi kulcsait. A kulcsokat egy karláncon tartotta. A láncot a csuklójára tekerte, hogy a táskáját is kézbe tudja fogni, miközben futott a kocsi felé. Átvághatna persze a füvön is, az jóval lerövidítené az utat, de akkor teljesen tönkremenne a gyönyörű, puha bőrcipő. Istenem, micsoda ostoba ötlet volt tőle tűsarkú cipőt felvenni. Huszonöt, talán harminc méterre lehetett a kocsitól, amikor úgy hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Regan automatikusan a hang felé pördült. Bal térde megbicsaklott, és nagyot zuhant. Felkiáltott a fájdalomtól, hagyta, hogy tárcája a földre essen, és a dossziét önkéntelenül is maga elé tartotta, hogy megtámassza magát. Megszokta már, hogy néha kimegy a térde –

74 legalább egyszer megtörtént minden hónapban –, de a fájdalom általában néhány másodperc alatt elmúlt. Ez alkalommal másként történt. Éles, szinte elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Táskája tartalmának a fele szétszóródott a járdán. Fél térden állva próbálta összeszedni az ajakrúzst és a levéltárcáját. Valaki megint rákiáltott. Magas, éles hang volt, vagy csak a szél űzött vele furcsa tréfát? Feszülten hallgatózott, közben tárcáját visszagyömöszölte a táskába, és talpra kecmergett. Semmi. Biztos csak a képzelete játszott vele, döntötte el. Nem tudott másra gondolni, minthogy száraz helyre jusson. Akkor meghallotta a lépteket, majd meglátta a férfit.

Tizenegyedik fejezet Egy hét telt el a futóval történt incidens óta, és a rendőrség nem kopo gtatott az ajtaján, hogy elvigye. Hét nap és hét éjszaka telt el feneketlen rettegés és kirobbanó öröm között hányódva. Néha felébredt éjszaka és arra gondolt, „Ó istenem, mit tettem?”, és hallgatta a démon suttogását. Megúsztunk egy gyilkosságot. Péntek volt, és a szörnyeteg felébredt. Újra el kell mennie vadászni. Legutóbbi kalandja majdnem tragikusan végződött, de abban bízott, hogy tanult a hibákból, és ez alkalommal jobban végzi a dolgát, mert még egy kudarcot nem engedhet meg magának. Igen, ma este felkészültebb lesz. Eltöltötte a várakozás izgalma, ahogy bepakolta a sötét futóruhát, a vadonatúj baseballsapkát – a régit ki kellett dobni, mert csupa vér volt – és a fekete futócipőt. A holmit a kocsi hátsó ülése alatt rejtette el, a vastag szarukeretes szemüveggel, a sötétbarna parókával –, amely a válláig ért, és egy piros-fehér kendővel fogta össze hátul, mint a biciklisták szokták – és az új pár fekete kesztyűvel együtt. Még ragasztót és szakállat is vett az egyik kellékboltban, gondosan körülnyírta, hogy ne hasonlítson annyira Charles Mansonra2. Bár kétsége sem volt, hogy le tud gyűrni egy nőt, minden eshetőségre felkészülve a zsebébe süllyesztett egy kést. Órákat töltött el azzal, hogy minden lépését megtervezze, végiggondol t minden eshetőséget. Mikor végül elkészült és indulásra készen állt, elidőzött az emeleti fürdőszoba tükre előtt, és alaposan szemügyre vette magát. Elégedett volt a látvánnyal. Még az anyja sem ismert volna rá. A démon is elégedett volt.

75 Egy dologban biztos volt. Soha többé nem jöhet haza karmolásokkal az arcán és a karján. Természetesen előállhat valamilyen hazugsággal, ha kell, de a karmolások ráirányítanák a figyelmet, és ez megbocsáthatatlan hiba lenne. Csak óvatosabbnak kell lennie. Valahányszor eszébe jutott az első, halállal végződő összecsapás, mindig kiverte a veríték. Olyan közel járt ahhoz, hogy elkapják, annyira közel. Ma este minden másként lesz. Legutóbb szerencséje volt, de ezúttal nem akart a jó szerencse szeszélyes segítségére hagyatkozni. Megtanulta a leckét. Beleolvadni a környezetbe. Ez az első számú szabály. Ezért ma este úgy tesz, mintha maga is egy lenne a kocogók közül. Remek formában volt, ez csak természetes. Az edzőteremben eltöltött hosszú órák – mintha csak erre készült volna végig még csak fel sem ismerve. Úgy viselkedett, mint egy megszállott, de most világosan látta, hogy valójában akkor kezdődött a felkészülése, amikor felemelte az első ötkilós súlyzót. Meglepően könnyű volt megtalálni a kiválasztottat. A nő szinte a kocsija elé sétált, éppen csak az ablakon nem kopogott be. Ennyire közel volt. Akkor sétált ki a szálloda ajtaján a barátnőjével, amikor ő befordult kocsijával a sarkon. Ó, és a külseje! Tökéletes, suttogta maga elé. Egyszerűem tökéletes. Egy kocsi tolatott ki az utcára, így alkalma volt megállni és feltűnés nélkül szemügyre venni a nőt. Még az ablakot is lehúzta abban a reményben, hogy megcsapja a parfüm illata. Követni akarta, hogy megtudja hová megy, és ott kivárja a megfelelő alkalmat, de a szerencse újfent mellé szegődött. Hallotta, ahogy a portás odakiált a liftesfiúnak, hogy tudja-e a legrövidebb utat a Liam-házhoz. A nő kocsija elindult, és ő megpróbált ráragadni, de elvesztette, amikor az befordult a Michigan sugárútra. A Liam-házhoz hajtott, talált egy parkolót alig ötszáz méterre, majd visszakocogott a konferencia központhoz. Sapkáját igazgatva kétszer is megkerülte az épületet, és nem sajnálta az időt, hogy alaposan szemügyre vegye a terepet. Abban reménykedett, hogy lesz egy futóösvény az épület körül, és akkor könnyedén megközelíthetné, csak úgy kell tennie, mint aki kocog. De nem volt ösvény, csak utcák, parkolók és egy apró park. A lámpák gyenge fénye nagy megelégedéssel töltötte el, de egyáltalán nem tetszett neki, hogy jó néhány ablakból és a bejárati ajtón keresztül is fény ömlött az utcára. Meghúzta magát a fák árnyékában. Attól tartott, hogy a kiválasztott bement az épületben, miközben ő körbejárt. Várt egy félórát, de egyre idegesebb lett. Vajon itt van? Visszament és végigjárta a parkolót, mire végre meglátta a nő kocsiját a park túlsó végén. Charles Manson, a Manson család feje, hétszeres gyilkos az LSD mellett elsősorban a Beatlest okolta az általa 1969 augusztusában elkövetett gyilkosságokért. 2

76 – Igen – sóhajtotta, és lába elgyengült a megkönnyebbüléstől. Éppen jobb megfigyelőhelyet akart keresni, amikor felnézett, és lássanak csudát, ott volt a nő. Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, egy pillanatra aranyló fényaura vette körül az épületből kiszűrődő lámpafénynek köszönhetően. A férfinak elakadt a lélegzete a nő szépsége láttán. Pislogni kezdett, mert egy varázslatos pillanatra a nő arca megváltozott, és mintha szeretett Nináját látta volna. Újra pislogott, és megint a nő állt ott. Mi okozta, hogy a képzelete ilyen tréfát űzött vele? Talán a sötét haj. Vagy talán azért, mert ő volt az egyetlen, a tökéletes, a kiválasztott. Érezte, ahogy összeszorul a mellkasa. Hirtelen hangot hallott maga mögött. Mivel tisztán látható volt ott, ahol állt, gyorsan letérdelt és úgy tett, mint aki a cipőfűzőjét köti, míg egy ismeretlen, aki nagy zacskó zöldséget cipelt, elment mellette. Lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjon az arca, és megvárta, hogy a férfi eltűnjön. Hatalmas mennydörgés reszkette meg a levegőt. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Feltámadt a szél. Mélyen a homlokába húzta a sapkát és mély levegőt vett. Abban a pillanatban megnyíltak az ég csatornái. A nő előtte haladt most, hosszú lábának elegáns léptei fogva tartották a szemet. Előlépett a rejtekhelyéről, és az arcába vágó esőről tudomást sem véve nézte a nőt. Értékelte. A szoknyája rövid, de nem ízléstelenül. A lámpák pisla fényében bőre aranyszínűnek látszott. Az aranylány, ez volt számára. A díj, amit pillanatokon belül megszerez. Igyekezett minden apró részletet az agyába vésni. Mindenre emlékezni akart, a tartására, az illatára, az érzésre, amikor megragadja. Gyönyörű, erős lába volt. A baleset előtti Ninát látta maga előtt. Igen, pontosan olyan. Kecses eleganciával mozgott, akárcsak a felesége, felemelt fejjel, finoman ringó csípővel. Elméje felháborodottan tiltakozott az összehasonlítás ellen, vagy csak a démon figyelmeztette, hogy veszélyes ilyen dolgokra gondolni? Nem, nem hasonlíthatja Ninához. Neki itt még dolga van. Egy elintézetlen ügy. Ellenszolgáltatás. Ezzel a gondolattal a fejében süllyesztette kezét a zsebébe, ujjai ráfonódtak az új késre… biztos, ami biztos. Előrelépett és rákiáltott. – Várjon! A nő nem is lassított, ezért utána rohant és újra rákiáltott. Ezúttal maga is hallotta a hangjából kicsendülő dühöt. A nő megfordult, tekintete egy pillanatra találkozott az övével. Olyan hirtelen állt meg, hogy beleroppant a térdkalácsa. Rémülten figyelte, ahogy a nő elesik. A lába egyszerűen összecsuklott, mintha kihúzták volna belőle a csontot. A járdára zuhant és felkiáltott fájdalmában. A férfi a fülére szorította a kezét, hogy ne hallja a hangot. Mintha

77 lassított felvételen látná az eseményeket, akárcsak az évekkel ezelőtti balesetet. Pontosan olyan volt. Az elkínzott arckifejezés, mielőtt a fém a lábába vágott volna. Az elméje képtelen volt befogadni. Mi történt itt? Elindult visszafelé, majd megtorpant. Szegény teremtés. Fájdalmai vannak, nem tudja használni a lábát, és – ó, istenem – annyira hasonlított Ninára. Segítenie kell neki, nem igaz? Ennek semmi értelme. Miért érez szinte ellenállhatatlan kényszert, hogy segítsen valakinek, akit az imént még el akart pusztítani? Nem tudta, mit tegyen. Csak állt, és a nőt nézte. Hátrált, de egyre csak őt nézte. Figyelte, hogyan küszködik, hogy talpra álljon. Másodjára majdnem megcsinálta, mielőtt újra összeroskadt volna. Szegény, szegény kislány. Arra gondolt, hogy talán sír, de a szél elkapta a hangot, mielőtt elért volna hozzá. Képtelen volt levenni róla a szemét, és a nő is rajta tartotta a tekintetét, mialatt próbált felállni. Valami különös kapcsolat feszült köztük. Érezte a szívében és a lelkében, ahol a démon lakozott. A nő szakította meg a szemkapcsolatot. Megfordult és elsántikált, mint egy sebzett állat. Nyitott táskája a karján hintázott. A kocsi felé tartott. A férfi hallotta, ahogy a démon eszelősen hajtogatja: Kapd el! Kapd el! Kapd el! Utána vetette magát. Hallotta a saját zihálását, ahogy közeledett hozzá. Majdnem beérte, amikor hirtelen éles fény vakította el. Mi a…?! Fejét leszegve elfordult, hogy újra árnyékot találjon. Megcsúszott valamin, zuhanni kezdett, egyenesen neki egy fának. A kemény ütést a jobb válla fogta fel. Saját ügyetlenségét átkozva lenézett, hogy lássa, min csúszott el. Egy dossziét látott, körülötte papírok. Gyorsan lehajolt, összekapkodta a papírokat és visszatömte a dossziéba abban a reményben, hogy kicsalogathatja vele a nőt a kocsiból. Felkapta a dossziét és a nő után kiáltott, de az nem állt meg. Késő. Elkésett. A nő már a kocsijában ül, és éppen kitolat a parkolóhelyről. Káromkodni kezdett. Ocsmány szavak tolultak a szájára, olyan szavak, amelyekről nem is tudta, hogy ismeri őket, és soha ki nem ejtette azelőtt. Képtelen volt abbahagyni a csúf litániát. Teljesen elvesztette az önuralmát; érezte, ahogy elnyeli a démon, és ő engedelmesen átadta magát neki. Nem volt könnyű koncentrálni. Minden erejére szüksége volt, hogy összpontosítani tudjon. A kocsi, amely elvakította, irányjelzőjét villogtatva várta, hogy felszabaduljon a nő parkolóhelye. A gyönyörű, aranypréda megállt. Miért nem megy el? Mit csinál?

78 A férfi keresztülrohant a parkolón, egy pillanatra sem tévesztve szem elöl a nő kocsiját. A fényektől káprázott a szeme. Felnyúlt, hogy a szemébe húzza sapkáját, de az nem volt a fején. Vajon átlátott a nő az álcáján? Látta a gyűlöletet benne? Nem mozdult. Mi az ördögöt csinálhat? Uramisten, a mobiltelefon! Biztosan van nála, és ebben a pillanatban telefonál. A kilenc-tizenegyet hívja. Igen, biztos ezt teszi. Elfogta a pánik. Körbe-körberohangált, miközben próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Ha a nő hívta a rendőrséget, mennyi időbe telik, amíg a zsaruk ideérnek? Ostoba fajankó! Tökkelütött barom! A sapka. Vissza kell szereznie a baseballsapkát – tele van az ujjlenyomatával –, és aztán el kell tűnnie innen. Visszarohant a fához, aminek nekiesett, gyorsan térdre ereszkedett és kutatni kezdett a sötétben. Mi ez? Keze rákulcsolódott egy ezüstszínű mobiltelefonra, szíve nagyot dobbant örömében. A nő nem hívta a rendőrséget. Amikor elejtette a dossziét, elejtette a telefonját is. Igen, igen, ez biztosan az övé! Átsöpört rajta a megkönnyebbülés, amíg eszébe nem jutott, hogy meg kell találnia a sapkát. Hol lehet? Mint egy őrült matatott a sötétben, elméjében egy hang egyre sürgette: Siess! Siess! És megtalálta végre. Elgyötörten felsóhajtott, majd felugrott és rohanni kezdett a biztonság felé. Kezében a dosszié, a telefon és a sapka, az elméjében hatalmas káosz. Nem hallotta a saját gondolatait. A démon üvöltése elnyomott minden hangot.

Tizenkettedik fejezet A semmiből került elő. És egyenesen felé tartott. Hallotta a járdán a lépteit, ahogy megfordult. Látta, hogy arca rángatózik a dühtől. Hatalmas, izmos férfi volt. Mit csinál itt? És miért dühös? Agya megpróbált valami értelmes magyarázatot találni arra, mit keres ott a férfi. Minden bizonnyal egy kocogó, akit elkapott az eső. Talán ő is a kocsijához akar jutni. De amikor felé fordult, annyira meglepte, hogy megtorpant futás közben. Nem, nem. Rossz érzése van vele kapcsolatban. Maga sem tudta miért, de érezte, hogy a férfi dühe rá irányul. Ösztönei valósággal sikoltoztak, hogy meneküljön innen. A félelem – hatalmas ösztönző erő – feledtette vele fájdalmát, és sikerült talpra állnia. Kocsikulcsa még mindig a karperecén himbálózott. Kész csoda, hogy nem esett le a sárba. A kocsi jelenti most számára a biztonságot. Fuss, utasította magát. Fuss! Az eső ömlött, mintha dézsából öntenék. Fejét lehajtva botladozott a kocsi felé.

79 Vajon a férfi követi? Megkockáztatott egy pillantást a háta mögé. Ó istenem, ott rohan, egyre közeledik. Várjunk csak. Van valami a kezében. Azt lengeti, ahogy megálljt kiabál. Nem, itt valami nem stimmel. Gyorsabban. Gyorsabban kell futni. Bátyja figyelmeztetése jutott eszébe. Spencer azt szokta mondani, ha kétsége támad, hallgasson az ösztöneire. Az ösztönei pedig azt súgták – nem is, egyenesen üvöltötték –, hogy biztonságos helyre kell jutnia. Végre elérte a kocsit. A kulcs majdnem kiesett a kezéből, ahogy lehúzta a csavart karperecet a csuklójáról, de az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Keze síkos volt az esőtől, és annyira reszketett, hogy kétszer is próbálkoznia kellett, mire be tudta dugni a kulcsot a zárba. A férfi majdnem beérte. Gyorsan kinyitotta az ajtót, félresöpörte a táskáját az útból, beugrott, és magára zárta az ajtót. Nem vesztegette az időt, hogy visszanyerje lélegzetét. Beindította a motort, ráadta a világítást és kifarolt a parkolóhelyről. Lába lecsúszott a pedálról. – Ó, istenem! – súgta maga elé. A férfi legfeljebb nyolc-tíz méterre állt. A fény az arcára esett, és az arckifejezése megrémítette. Nem moccant. Regan sietve kitörölte szeméből az esőcseppeket. Pislogott. A férfi nem volt sehol. Felkapta a padlóról a táskáját, és kutatni kezdett benne a telefon után. Hol a csudában van? Hátulról rádudált egy kocsi. Cordie és Sophie… rá várnak, hogy felvegye őket. És ott áll az az őrült. Megragadta a kormányt és vadul kilőtt. A konferencia központ bejárata elé hajtott. Aidennek igaza volt, gondolta. Valóban új kocsira van szüksége. Olyanra, amelynek riasztóberendezése van, és erős zárjai. Micsoda gyerekes dolog volt tőle, hogy ragaszkodott ehhez az ócskavashoz, csakhogy bátyját bosszantsa vele. Barátnői már az ajtó előtt várták. Regan üresbe tette a sebváltót, átnyúlt az ülés felett, hogy kinyissa a hátsó ajtót Sophie-nak. Letekerte az ablakot, és kikiabált Cordie-nak. – Te vezetsz. – Mi történt veled? – kérdezte Sophie, miközben kinyitotta a vezetőülés felöli ajtót Cordienak. – Egész sápadt vagy. – Elestem. Valójában… – És újra megsérült a térded, ugye? – vágott közbe Sophie. – Megint felmondta a szolgálatot, igaz? – Igen, de… – Éppen ideje lenne megoperáltatnod – mondta Cordie a visszapillantó tükröt igazgatva.

80 – Ne szakítsatok már folyton félbe, csak figyeljetek. Történt valami. Sophie, add ide a mobilodat. Nem találom az enyémet, és hívni akarom a rendőrséget. Remegő hangon mesélte el a történteket. Furcsa volt, de az események újbóli felidézése legalább olyan félelmetes volt számára, mint maga a megtapasztalás. Talán azért, mert csak most ismerte fel, milyen veszélyben is forgott valójában. Lehet, hogy a férfi őrült volt. Cordie annyira megdöbben, mire Regan a történet végére ért, hogy kezét a karjára tette megnyugtatásul. – Hála istennek, hogy el tudtál menekülni előle – suttogta. Sophie további részleteket akart tudni. – Megismernéd, ha újra látnád? – Nem tudom. Igen… talán. Annyira megijedtem. Megfordultam, és egyszerre csak ott volt. Vastag szemüveget viselt. Cordie megtalálta a mobilját, és átnyújtotta Regannek. – Hívd fel őket most rögtön, és mondd el nekik, hogy egy őrült kószál a konferencia központ körül. – Lefogadom, hogy hetedhét határon túl jár már – jegyezte meg Sophie. – Azt akarod mondani, hogy ne hívja a rendőrséget? – kérdezte vitára készen Cordie. – De, természetesen hívnia kell, de miután megadtad a személyleírást, mondd meg nekik azt is, hogy úton vagyunk a rendőrségre. Csak pár kilométer ide. – Menjünk innen – mondta Cordie, és kifordult a főútra, miközben Regan a rendőrséget hívta. – Szereznünk kell egy kis jeget Regan térdére – mondta Sophie. – Méghozzá minél előbb. Regan intett barátnőinek, hogy maradjanak csendben, amíg telefonál. Kicsit aggódott, hogy egy másik Sweeney-hez kapcsolják, de szerencsére a vonal túlsó oldalán egy udvarias és érdeklődő rendőrt talált. Miután elmagyarázta neki, hogy mi történt, a tiszt azonnal rendőröket küldött a konferencia központhoz, hogy megkeressék a férfit. – Azt hiszem, hitt nekem, de fogalmam sincs, miért – jelentette ki, miután befejezte a beszélgetést. – Össze-visszabeszéltem, nem? – Csak egy kicsit – nyugtatta meg Cordie. – A következő saroknál fordulj balra – navigált Sophie. – Van ott egy kis üzlet, ahol vehetünk jeget, a rendőrség pedig alig másfél kilométerre van lejjebb az utcában. – Honnan tudod ilyen jól, hogy merre vannak a rendőrőrsök? – csodálkozott Regan. – Nem mindet ismerem, csak néhányat közülük. Végül is, oknyomozó riporternek készülök, emlékszel? Jó, ha az ember tisztában van bizonyos dolgokkal.

81 ***** – Tetszett nekem ez a Martinez nyomozó – mondta egy órával később Sophie, miközben elhagyták a rendőrség épületét. Regan felidézte magában, hogy miket mondott a tisztnek, és elégedetlenül csóválta a fejét. –Össze-visszabeszéltem. Volt ott egy férfi… úgy nézett ki, mint egy kocogó – idézte magát. – A semmiből tűnt elő, és én elestem, és azt hiszem, hogy talán engem üldözött. De az is lehet… hogy mégsem. – Jól tetted, hogy elfutottál, Sophie – nyugtatta Cordie. – Martinez is azt mondta. Az ösztöneidre hallgattál. – Azt is mondta, hogy az elmúlt évben nem volt probléma a konferencia központ környékén. – Akkor is helyesen cselekedtél. Jelentetted az esetet, és ha a fickó flúgos, amiről egyébként meg vagyok győződve, akkor a rendőrség odafigyel rá. – Mi lenne, ha nem beszélnénk erről többet? – kérte Regan. – Mit szóltok egy vacsorához a szálloda éttermében? Leültetlek benneteket az étteremben, én pedig felszaladok a lakosztályomban átöltözni. Miután megszabadultam ezektől a nedves rongyoktól, együtt megvacsorázunk. – Nem hiszem, hogy képes leszel bárhova is futni – jegyezte meg Cordie. – És jeget nem veheted le a térdedről. – Akkor gyertek fel a lakosztályomba, és a szobámba hozatjuk a vacsorát. Mindketten beleegyeztek, és az est hátralevő része áldásos eseménytelenségben telt el. Regan meg volt győződve arról, hogy az ügy lezárult.

Tizenharmadik fejezet Elszúrta. A rengeteg aggodalom, tervezés és gyakorlás után hagyta, hogy a nő elmeneküljön. Pedig olyan keményen dolgozott. Ez nem igazságos. Nem, ez egyáltalán nem igazságos. Joga volt hozzá, hogy elvegye az életét; ez volt a kötelessége. Becsapta, amikor összeesett, és ezzel megzavarta és együttérzést keltett benne. Elgyengítette. Igen, pontosan ezt tette. A járda mellé irányította a kocsit, üresbe tette a sebváltót, majd ökleivel püfölni kezdte a műszerfalat. Tudta, hogy nevetségesen viselkedik, hisztizik, mint egy gyerek, de nem törődött vele. Elbukott. Addig püfölte a műszerfalat, amíg elmúlt a remegése. Mire képes volt újra logikusan gondolkodni, bütykei vérben úsztak.

82 Csak miután a garázs biztonságába ért, tört rá a pánik. A kocsiban maradt, amíg a garázsajtó teljesen lecsukódott, és ő ott ült biztonságban a saját rideg selyemgubójában. De akkor sem mozdult. Hátradőlt az ülésen, és szemét behunyva végiggondolta a helyzetet. Gondolatai szélvész sebesen ugráltak az egyik lehetőségről a másikra. Tudta, csak idő kérdése, hogy a rendőrség nyomára bukkanjon a balesetnek, melyet ő mélyen magába temetett. Vajon összefüggésbe hozzák-e a gyilkossággal? Ha igen, akkor élete hátralévő részét rács mögött tölti, és akkor az Ninája, az ő drága, édes Ninája… mi lesz vele nélküle? Csak nyugi, mondogatta magának. Van más lehetőség is. Nem fogják elkapni. A szörnyeteg nem engedi meg. Minden rendben lesz. Továbbra is folytatta belső monológját, miközben átvágott a házon, és kinyitotta a hálószoba ajtaját, hogy ellenőrizze Ninát. Felesége mélyen aludt. Halkan becsukta az ajtót, és mosókonyhába ballagott. Megszabadult a ruháitól, a mosógépbe gyűrte őket, és felkapta a mosóporos dobozt. Elméje nem tudott megnyugodni. Egyre az esti vérszegény szereplését elemezgette, és az eredményt

megdöbbentőnek,

és

ugyanakkor

visszataszítónak

találta.

Legközelebb

ügyesebbnek kell lennie. Sokkal ügyesebbnek. Gondolatai egyre a nő körül forogtak. Maga előtt látta a gyönyörű angyalt törött szárnyakkal, ahogy kecsesen lezuhan. Hallotta, ahogy felkiált, vagy csak a képzelete játszott vele? A kiválasztott, a tökéletes angyal ártatlan volt, akárcsak az ő szeretett Ninája. Lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Látta, ahogy zokog, és a szíve vérzett érte. Teljesen megzavarodott. Valósággal kettétépte az érte érzett aggodalom és ugyanakkor a düh, hogy sikerült elmenekülnie. – Nem lehet minden a tiéd – suttogta maga elé. De tudta, a szíve mélyén nagyon is tisztában volt vele, hogy ki kell engesztelnie a démont. Anyaszült meztelenül ment vissza a garázsba. Egész teste libabőrös volt. Az ajtó melletti polcon egy kis tükör állt. Megállt előtte, hogy megcsodálja magát. A teste, mint a görög istené, gondolta nem kis büszkeséggel. Keményen megdolgozott érte. Izmait megfeszítve, tükörképére mosolygott. Egy teljes percig állt a tükör előtt, mielőtt megfordult volna. Sürgős késztetést – nem is, inkább kényszert – érzett, hogy újra lássa a nő holmiját. Csak hogy megbizonyosodjon, jól el vannak rejtve a kis fadobozban, egy kupac rongy alatt. A dobozt eredetileg a sarokba dugta. Nem túl okos rejtekhely. Tervezte is, hogy másnap új helyet keres neki. A kalapács, a lány jogosítványa és a gázspray ott volt, ahová tette őket. Még mindig nem tudta biztosan, miért tette el ezeket a dolgokat, de képtelen volt rávenni magát, hogy

83 megszabaduljon tőlük. Kézbe vette a jogosítványt és elolvasta a lány nevét. Haley Cross. A fényképen mosolygott. A képen, melyet a férfi őrzött magában, a lány arca eltorzult a rémülettől. A jogosítványt a spray tetejére ejtette, majd megfogta a kalapácsot. A közelben megszólaló telefon hangjára összerándult. A kalapácsot magasba emelve megpördült. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy a dzsipből jön a hang. Hát persze. A nő telefonja. Valaki őt hívja. Dermedten, a magasba emelt kalapáccsal a kezében várta, hogy a csengetés megszűnjön. A hátsó ülésen ott hevert a telefon és a mappa. A hűvös éjszakai levegőtől reszketve sietett a konyhába. A telefont és a dossziét az asztalra tette, majd a mosogatóhoz sietett, hogy megmossa a kezét, és ellássa a sérüléseket az ujjain. Ezek után készített magának egy italt. Leült az egyik székre és kinyitotta a mappát. Szétteregette a lapokat az asztalon és olvasni kezdett.

Tizennegyedik fejezet Alec Buchanan volt az utolsó utas, aki elhagyta a gépet. Az egyik stewardessnek kellett felébresztenie. Alig tíz másodperccel azután, hogy becsatolta a biztonsági övét, és tett egy szánalmas kísérletet, hogy hosszú lábát kényelmesen kinyújtóztassa, már aludt is. Alec bárhol és bármikor képes volt elaludni bátyja, Nick legnagyobb megdöbbenésére. Nick rettegett a repüléstől, és szinte bármit hajlandó volt megtenni, hogy elkerülje, ami miatt természetesen állandóan ugratták a családon belül. Alec nem bánta, ha repülnie kellett, bár úgy vélte, a Boston és Chicago közti távolság túl rövid. Mi vel az éjszaka nagyobb részét ébren töltötte öt fivérével és két húgával beszélgetve, szívesen aludt volna még egy kicsit a gépen. Tudta, hogy szörnyen néz ki. Nem borotválkozott kedd óta, amikor meghallgatásra ment az FBI-hoz. Meglehetősen biztosra vette, hogy övé az állás, ha ő is akarja. Ward Dayborough, a különleges bűnesetek osztályának vezetője lassan egy éve próbálta rávenni, hogy menjen át hozzájuk, és azt is garantálta, hogy Boston környékén lesz az állomáshelye. Ez is az állással járó előnyök egyike, de ha mégsem fogadja el, akkor is gyakrabban kell időt szakítani arra, hogy hazalátogasson. Hiányzott neki a családja. Ezen a hétvégén az egész Buchanan család összegyűlt szülei Nathan Bay-i otthonában, hogy megünnepelje apja születésnapját. Nick és felesége, Laurant először hozták magukkal újszülött kislányukat.

84 Nick, Theóval összefogva mindent elkövetett, hogy rávegye, fogadja el az állást az FBI-nál. Igyekeztek meggyőzni, hogy ez amolyan családi elkötelezettség. Theo az igazságügyi minisztériumban dolgozott ügyvédként, Nick pedig már hosszú évek óta az FBI egyik különleges alakulatánál szolgált. Alec szerette Bostont, és mivel Nicknek a család növekedtével nagyobb otthonra volt szüksége, felajánlotta, hogy átadja Alecnek a városi házát. Ideje volt változtatni, és Alec alaposan megfontolta a döntést. Nagyszerű volt újra otthon lenni, még akkor is, ha alaposan helyben hagyták. Testvéreivel vívtak vérre menő csatát a focipályán. A sors különös fintora, hogy legfájdalmasabb sérülését éppen egyik húga, Jordan okozta. Nem bírta mosolygás nélkül megállni, ha eszébe jutott. Jordan egyszerűen zseniális elme, ezt senki sem vitatja, ráadásul valóságos kis vagyonra tettek szert, amikor pénzt fektettek be a találmányába, egy chipbe, amely forradalmasította a számítógépipart. Bármilyen okos volt is, józan ésszel nem áldotta meg a sors. Ráadásul kétbalkezes volt. Nem akart ő belemenni Alecbe, egyszerűen csak elbotlott a saját lábában. Szerencséjére az ütés nagy részét Alec válla fogta fel, és bátyja elkapta, mielőtt csontja tört volna. Esett az eső, amikor kihajtott a repülőtér parkolójából. A forgalom iszonyatos volt, de még mindig jobb, mint Bostonban csúcsforgalom idején. Kis kerülőutcákat választva rövidítette le az utat hazáig, kipakolt és felvette kedvenc, jócskán elnyűtt farmerját. Éppen ellenőrizni akarta az üzeneteit, amikor régi barátja, Gil Hutton telefonált. Gil nemrégiben nyugdíjba vonult, de továbbra is tudott minden pletykáról. Alec esküdni mert volna, hogy Gil látnok. Tudott a dolgokról, mielőtt megtörténtek volna. Gil nem vesztegette az időt udvariaskodásra. – Hallottam Lewis esetét. – Igazán? – nevetett Alec, miközben kinyitotta a hűtőt és kivett egy sört. Letépte a zárókupakot és nagyot kortyolt. Szinte maga előtt látta Gilt, ahogy a fejét vakarja – ezzel a szokásával az őrületbe tudta kergetni Alecet – és sóváran bámul. Szeretett így nézni, ha éppen nem voltak új hírei. Alec enyhe bűntudatot érzett, mert nem mondta el barátjának, hogy távozni akar az osztályról. Jó oka volt rá. Ismerte Gilt annyira, hogy tudja, a férfi képtelen lenne hallgatni az FBI-jal történt tárgyalásról. – Lewis állati dühös volt, amiért megvédted azt a zöldfülűt a kirúgástól. Tudod, hogy akarja kiegyenlíteni a számlát? Alec hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Levetette magát a kanapéra és lehunyta a szemét. Istenem, hogy mennyire gyűlöli a politikát!

85 – Hogyan? – Ha beadod az áthelyezési kérelmed, nem fogja engedélyezni. – Nem adtam be áthelyezési kérelmet. – Igazán? Miért nem? Azt hittem… Gil szagot fogott. Nem telik sok időbe, amíg összerakja a dolgokat, és kitalálja, hogy Alec távozni készül. – Nem volt időm megcsinálni a papírmunkát – mondta. Ez nagyjából igaz is, gondolta. Tényleg nem volt ideje. – Nos, Lewis nem fog elengedni. Arra gondoltam, erről tudnod kell. Alec nem kérdezte, honnan szedte az információt, de úgy képzelte, hogy Gil mással sem tölti a napot, mint a telefonon ül, hogy összeszedje az apró hírmorzsákat. – Szállj le rólam! Hajdan volt társa tudomást sem a felszólításról. – Lewis igazi balfasz. – Így van – helyeselt Alec. – És a szabályok megszállott híve. Ami még rosszabb, gondolta, hogy a hadnagy nem áll ki az emberei mellett, ahogy kéne. Egyszerűen meg akar szabadulni az olyanoktól, akik bajba kerülnek, mint például a fiatal rendőrtől is, aki semmi rosszat nem tett, csak szerencsétlenségére rosszkor volt rossz helyen. – Elvesztette az emberei megbecsülését – jelentette ki Gil. – Nem is volt mit elvesztenie. Szóval, áruld el nekem, megakadályozta a kölyök áthelyezését? – Az a kölyök csak négy évvel fiatalabb, mint te. – Igen, de közel annyi élettapasztalata sincs, mint nekem, a cinizmusomról nem is szólva. – Lewisnak ezt nem sikerült meghiúsítania. Figyelj csak, mi lenne, ha bekapnánk egy sört Finnegannél? – Ma este nem. – Akkor holnap? Szívesen meghallgatnám, hogy mi a véleményed Sweeney esetéről. – Miért, mi van Sweeney-vel? – Nem hallottad? Alec kezdte elveszíteni a türelmét. – Mit kellett volna hallanom? – Ó, öregem, azt hittem, már tudod, de persze nem hallhattad, mert nem voltál Bostonban. Nem szoktad meghallgatni az üzeneteidet? – Éppen arra készültem, amikor felhívtál. Szóval, áruld már el, mi van Sweeney-vel! – A múlt éjjel megölték.

86

Tizenötödik fejezet Regan alaposan elfuserálta a térdét. Bármennyire szerette volna, tudta, hogy nem halogathatja tovább a műtétet. Hétfőn reggel felhívta az irodájából az ortopédsebészt. Biztosra vette, hogy a férfi annyira be van táblázva, hogy a műtétre legalább egy hónapot kell várnia, esetleg kettőt is. Ennyi idő éppen elég lesz, hogy felkészüljön testileg és lelkileg is. De kiderült, hogy valaki visszalépett az utolsó pillanatban, így kedd délelőtt felszabadult egy időpont. Senkinek nem szólt titkárát, Henryt kivéve, mert nem akarta, hogy testvérei vagy barátnői aggódjanak miatta. A sebész artroszkópikus műtéttel operálta meg a térdét, ami azt jelentette, hogy sokkal gyorsabban gyógyult. Mindössze két napig mankót kellett használnia, majd újabb két nap múlva meg is kezdhette a rehabilitációt. Alig fejezte be a térderősítő gyakorlatot, amikor Cordie és Sophie e a lakosztályába. – Még mindig dühös vagyok rád, Regan – kezdte Sophie. – Csak akkor tudtuk meg, hogy megműttetted magad, miután megtörtént. – Te is haragudnál ránk, ha Sophie vagy én tettünk volna ilyet – tódította Cordie. – Igazatok van, hibáztam. De nem akartam, hogy aggódjatok, és amúgy sem eget rengető dologról volt szó. – Engem nem érdekel, hogy eget rengető vagy sem. Akkor is el kellett volna mondanod – vitatkozott Sophie. – Nem is tudom, mi dühít jobban. Az, hogy nélkülünk mentél az operációra, vagy az, hogy magunkra hagytál azon a szörnyű szemináriumon, ahol két napig hallgattunk azt a sarlatánt és csináltuk egymás után az ostobábbnál is ostobább gyakorlatokat. Életem legborzasztóbb hétvégéje volt. – Tényleg iszonyú volt – bólogatott Sophie. – A szeminárium után beszéltem Shields embereivel, hogy adják vissza a pénzedet, de nem voltak hajlandók. Mondtam nekik, hogy megsérült a térded, de egyáltalán nem érdekelte őket. A legkisebb részvétet sem mutatták. A nő azt mondta, hogy Shieldsnek nagyon szigorú feltételei vannak. Senkinek nem fizetik vissza a részvételi díjat. Vajon miért nem ér meglepetésként a dolog? – Követeltem, hogy beszélhessek a doktorral – csatlakozott barátnőjéhez Cordie. Felfedezte a cukorkás tálat a komódon, és beletúrt, borsmentás után kutatva. – Akkor derült ki, hogy Shields a nyaralójába ment. Debbie azt mondta, hogy magányra van szüksége ahhoz, hogy

87 meg tudjon újulni. Nekem ez azt jelenti, hogy időre van szüksége, hogy még több idióta gyakorlatot találjon ki. Regan bólintott. – Nem hiszem, hogy felül tudná múlni, az „emberek, akiket holtan akarok látni” gyakorlatot. – Nahát, az igazán nagyszerű mulatság volt – vigyorgott Sophie. – Kiket írtál a listára? – kíváncsiskodott Regan. – Volt köztük olyan, akit ismerek? – Dehogy volt – nyílt tágra Sophie szeme. – Az olyan… barbár dolog lett volna. Kitalált neveket írtam. Mindegyik rímelt. – És te kiket írtál, Cordie? – A hét törpét. Regan elvörösödött. Cordie észrevette. – Te igazi neveket írtál, ugye? Nem is kellett válaszolnia. Anélkül is tudták, hogy így történt. Regan kivárta, amíg barátnői kinevetik magukat. – Rendben, nyugodtan kijelenthetjük, hogy komplett idióta vagyok. Egyszerűen eszembe sem jutott, hogy kitalált neveket is írhatnék. Azt hiszem, meglehetősen feszült voltam aznap este. – Ami el is vezet a javaslatomhoz – kacsintott ravaszul Sophie. – Arra gondoltam, hogy ideje lenne egy kicsit nyaralni. Kibéreltem egy kis villát egyenesen a tengerparton. Mindannyiunknak jót fog tenni egy kis kikapcsolódás. Nagyon rád fér már a pihenés, Regan. – Hol van az a tengerpart? – A Kajmán-szigeteknél. Szóval, mi a válaszod? Felhívtam a légitársaságot is, már ma este indulhatunk. Regan gyors pillantást vetett Cordie-ra, és látta, hogy zavarban van. Újra Sophie felé fordult. Ismerte már ezt a tekintetet. – És mi a valódi ok, Sophie? Valamire készülsz, ne is tagadd! Sophie vallott, mint egy bűnös. – Ami azt illeti… végeztem egy kis kutatást. És találjátok ki, hol van dr. Shields nyaralója? Regan gyorsan kapcsolt. – A Kajmán-szigeteken – felelte, majd Cordie-hoz fordult. – Te is benne vagy? Cordie bólintott. – Tudom, ne is mondd. Magam sem nagyon hiszem, hogy mindent félredobok, és a Kajmánszigetekre rohanok. – Apa azt mondja, hogy sokan mentik ki a pénzüket a Kajmán-szigeteki bankokba a házastársuk vagy a hitelezők elől…

88 – Esetleg az adóhivatal elől? – kérdezte Regan. – Pontosan – helyeselt Sophie. – És biztosan tudod, hogy Shields a Kajmán-szigeteken van? – Látták a háza mögötti strandon – jelentette ki Sophie magabiztosan. – Mégis mit jelent az, hogy „látták”? Honnan tudod, hogy… – Apa ideadta egy ismerőse telefonszámát, és boldogan ellenőrizte nekem. Shields tényleg ott van. – Mennyi időre akartok elmenni? – Két hétre vettem ki a villát, de attól függ, mi történik. – Elmehettek ilyen hosszú időre? Ezúttal Cordie válaszolt. – Miért ne? Sophie jó két héttel előbbre az ütemterve előtt jár, és nekem is véget ért hivatalosan a suli. Itt van előttem az egész nyár a szakdolgozatírásra, de nem akarok magammal munkát vinni. Úgy tervezem, hogy semmit nem fogok csinálni, csak ülök a parton és pihenek. Lehangoló ez az állandó eső, és ha lehangolt vagyok, akkor eszem. – Bárcsak veletek mehetnék, de ez sajnos lehetetlen – mondta Regan. – Nyakunkon van az aukció, amit semmiképpen nem hagyhatok ki. És a szokásos éves családi összejövetel időpontja is rohamosan közeleg. – Nem értem, mit foglalkozol vele – jegyezte meg Sophie. – Egy lyukas garast sem ér a szavazatod. Spencer mindig Aidennel szavaz, Walker tartózkodik, te pedig mindig más véleményen vagy. Egyszerűen nincs elég hatalmad, hogy… – Te is tudod, hogy ez nem igaz – szakította félbe Cordie. – Aiden nem alapíthat új szállodát, csak ha a másik három is hozzájárul. Regannek megvan a hatalma, hogy megakadályozzon bármilyen terjeszkedést. A szavazata nélkül megállnak a dolgok. – De nem teszek ilyent – szólt közbe Regan. – Több pénzt szeretnék a művészeti programhoz, amit tavaly indítottunk Henryvel. Ti is láttátok az eredményt. Egyszerűen csodás. – Nagyot sóhajtott. – Eltértünk a tárgytól. Meg kell írnom a jelentést, amellyel alátámasztom, hogy valóban több pénzre van szükségünk, ehhez pedig sok idő kell. Annyira szeretném, ha valahová máshová mennétek nyaralni. – Ez nem igazi nyaralás lesz – mondta Sophie. – De nekem igen – jelentette ki Cordie vidáman. – Shields veszélyes lehet. Ha ő küldte a testőreit Mary Coolidge házához… – Tudom – szakított félbe Sophie. – De akkor sem vagyok hajlandó visszatáncolni. Lecsukatom, így vagy úgy, de rács mögött akarom látni.

89 – Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét Regan. – Nehogy valami törvénybe ütközőt kövessetek el! És kérlek, legyetek nagyon óvatosak! Sophie vállat vont. – Felültetett. – Tessék? – Vasárnap odajött hozzám és elhívott… vacsorázni. Elfogadtam a meghívást. Úgy volt, hogy a Hyattben találkozunk. Több mint egy órát vártam rá, de nem jött el. – Elfogadtad annak a kreténnek a meghívását? – háborgott Regan. – Nem abba egyeztem bele, hogy lefekszem vele, szóval ne nézz rám ilyen vasvillaszemekkel. Nem tudtunk hozzáférni a számítógépéhez, és más adatokhoz sem jutottunk a szeminárium alatt. Csak közelebb akartam kerülni hozzá, hogy… – Hozzáférj az adataihoz? – kérdezte Cordie. – Sophie, úgy érzem, hogy alaposan át kéne gondolnod ezt a dolgot. – Van ennél jobb ötleted? – Mit akarsz tenni, ha megtalálod őt a Kajmán-szigeteken? – érdeklődött Regan. – Még nem tudom – ismerte be Sophie. – De addig kitalálok valamit.

Tizenhatodik fejezet Ez volt Regan első teljes munkanapja, és Henry az őrületbe kergette az állandó anyáskodásával. Úgy kotkodácsolt körülötte, mint egy ideges tyúkanyó. Még azt sem engedte meg, hogy lehajoljon a ceruzáért. Szerencsére az egész délelőttje be volt táblázva, rengeteg elintéznivalója akadt aznap. Ahogy indulni készült, Regan megkérte, hogy álljon meg a parkolóháznál, és hozza el a kocsijából a mobiltelefonját. Biztosra vette, hogy ott hagyta. Abban a pillanatban, amikor az ajtó becsukódott mögötte, Regan visszafordult az íróasztalához. Elhatározta, hogy olyan gyorsan végez az e-mailjevel, amilyen gyorsan csak tud. Az első harmincon félbeszakítás nélkül túljutott, aztán szünetet tartott, hogy megválaszolja a telefonüzeneteit, és egyen valamit, majd visszatért a munkához. A következő levél Henrytől jött. Ha a fiú olyan üzenetet kapott, amely szerinte Regant is érdekelheti, mindig továbbküldte a lány számítógépére. A tárgy rubrikát üresen hagyták, és ahogy lefelé görgette, csak egy csatolt fájlt talált, semmi szöveges üzenetet Henrytől. Ezen egy kicsit elcsodálkozott, de feltételezte, hogy a fiú nagyon sietett. Rákattintott az ikonra és várt. Henry éppen akkor sétált be az irodába, amikor a képernyőn megjelent a kép.

90 – A telefonod nem volt a kocsidban. Benéztem az ülések alá és közé is… Regan, mi a baj? Csak nem vagy rosszul? – Édes jó istenem…! – Annyira megdöbbentette a látvány, hogy képtelen volt folytatni. Henry odarohant hozzá, de amikor meglátta a képernyőt, ő is dermedten torpant meg. Egy halott férfit látott a képen, aki valahol egy pincében, egy gerendára akasztott kötélről lógott, arca groteszk módon megdagadt. Szeme tágra nyílt, petyhüdt bőre krétafehér volt. – Ez durva – suttogta Henry. – Micsoda perverz alak küld ilyen… – Tőled jött a levél. – Én soha nem küldenék ilyen borzalmat. Regan bólintott. – Valaki megszerezte az e-mail címünket. Henry a képernyőre mutatott. – Ez nem igazi. Valaki csak beteg tréfát űz veled. Töröld ki – nyúlt a töröl gomb felé. A lány ellökte a kezét. – Ismerem ezt a férfit. – Micsoda? – Ismerem őt. – Vannak emberek, akik sok mindent meg tudnak tenni egy fényképpel és egy számítógéppel. – Ez azt jelenti, hogy talán nem is halott? – Igen. Szerintem hívnunk kellene a rendőrséget, és majd ők kitalálják, mi az igazság. Regan a képernyőre mutatott. – Ő a rendőrség.

Tizenhetedik fejezet Alec a Hamilton Hotelbe tartott, hogy beszéljen azzal az agyamenttel, aki felhívta az őrsöt és Benjamin Sweeney nyomozót kereste. Amikor közölték vele, hogy Sweeney nem elérhető, akkor az iránt érdeklődött, hogy ez végleges vagy csak átmeneti állapot. És ez volt az a pont, ahol John Wincott és Alec Buchanan nyomozókat is bevonták az ügybe. Tudta, hogy vagy a nő, aki hívta a rendőrséget, vagy a titkára fogja várni a nyugati szárnyban, a liftek előtt. Amint belépett, észrevette a keki színű nadrágot és tengerészkék zakót viselő fiatalembert, aki a lift előtt toporgott, és felé indult. Olyan, mint egy testőr, gondolta, vagy

91 inkább a Medvék vagy más csapat volt hátvédje, de amikor jobban megnézte, Alec látta, hogy milyen fiatal. A pokolba, hiszen még gyerek. – Buchanan nyomozó? – Igen. A fiatalember előrelépett és kezet nyújtott. – Henry Portmannek hívnak, és Regan… úgy értem Ms. Regan Madison titkára vagyok. A kölyök ideges volt. Alec nem igyekezett megnyugtatni. – Na, és hol van a… – kezdte, de aztán elhallgatott. Majdnem agyamentnek nevezte Henry munkaadóját. Nem igazán diplomatikus megoldás, döntötte el végül. – Hol van Mrs. Madison? – kezdte újra. – Ó, ő Miss Madison – javította ki Henry. – Nincs férje. Nemrég még azt hittem, hogy eljegyzi magát, de nem jött össze a dolog, aminek igazán örültem. – Bocsánatkérő fintort vágott. – Feltételezem, hogy ez nem túl fontos, ugye? – Valószínűleg nem – hagyta helyben Alec. – Elmondanád, hogy miért örültél annak, hogy nem lett semmi az eljegyzésből? – Alec arra gondolt, hogy Henry esetleg odavan a főnökéért, és kíváncsi volt, hogy beismeri-e. – A fickónak csak a pénze kellett. – Sok pénze van? Henry észbekapott, hogy olyan dolgokról beszél, amiről talán nem kellene. – Ezt majd tőle magától kell megkérdeznie. A második emeleti irodában vár minket. A számítógépre vigyáz, nehogy valaki hozzáférjen. Ha velem jön… – Őrzi a számítógépet? – Igen, uram. Henry csuklóján hosszú ezüstláncon egy kulcs volt. Amint beléptek a liftbe, bedugta a kulcsot a zárba, és megnyomta a második emelet gombját. – Minden iroda a második emeleten van – magyarázta. – És senki nem szállhat ki azon az emeleten, hacsak nincs hozzá kulcsa. Ez biztonsági okokból van így. Nagyon sok értékes felszerelésünk van. Alec elraktározta az információt. A maga százkilencven centijével nem volt alacsonyabb, mint a fiú, mégis úgy érezte, hogy eltörpül mellette. Alec kellőképpen izmos volt karban és vállban, de Henry vagy húsz kilóval többet nyomott, mint ő. Ezzel együtt úgy érezte, ha szükséges, le tudja gyűrni a fiút. Henry valamiért nagyon ideges volt. – Hány éves vagy?

92 – Tizenkilenc. – Még középiskolába jársz? – Nem, uram. A Loyolára járok itt, Chicagóban. – A Loyolának nincs focicsapata – mondta ki Alec hangosan a gondolatát. Henry elmosolyodott. – Állandóan azt kérdezgetik tőlem, hogy milyen pozícióban játszom. Egy hatalmas afroamerikai férfi igazi bikanyakkal. Az emberek automatikusan feltételezik, hogy focista vagyok, sőt néha egyenesen bűnözőnek hisznek. De már tiszta vagyok, mint a frissen esett hó. Aha, most megvagy. Alec nem mosolygott, de közelebb lépett. – Igazán? – kérdezte, miközben a lift ajtaja kinyílt a második emeleten. – Úgyis megtudná – bökte ki Henry. – Az aktám ugyan titkos, de mivel rendőr, előbb-utóbb megtalálná a módját, hogy elolvassa, szóval megspórolom a fáradtságot, és inkább elárulom. Akadt néhány problémám, amikor kölyök voltam, és a javítóintézetben is megfordultam. Rossz társaságba keveredtem. Ezt nem mentségként mondom. – Rendben, de akkor miért vagy ilyen ideges? – Maga miatt – nyögte. – Azaz nem is maga miatt. A zsaruktól általában kibukok. Nincs ebben semmi különös. A barátom, Kevin is tök ideges lesz a zsaruktól. Pedig neki nincs is priusza. – A főnököd hívott minket – emlékeztette –, szóval nem kell cidrizni. Henry mosolygott. Mindketten a folyosón álltak. – Az irodáink a folyosó végén vannak, a sarkon túl. Alec kényelmesen követte a fiút. Minden ajtónál megállt és benézett, hogy mi van odabe nt. Amikor Henry észrevette, hogy mit csinál, visszasétált hozzá. – Az az iroda Regan bátyjáé, Spenceré, de csak ritkán használja. – És az? – intett Alec fejével a szemközti ajtó felé. – Az Walkeré. Alec gyorsan kapcsolt. – Walker Madison, az autóversenyző? – Igen, ő az. Továbbmentek, befordultak a sarkon, és megálltak egy másik ajtó előtt. – Ez Aiden irodája. Ő a legidősebb fivér. Összesen négyen vannak, három fiú és egy lány. A folyosó legalább olyan előkelő volt, mint az előcsarnok. Az asztalokon gyönyörű vázákban friss virágok pompáztak. A padlót bordó szőnyeg borította, a falakon fehér damaszt feszült. – Mesélj a főnöködről!

93 – Mit akar tudni? – Milyen érzés neki dolgozni? – Nagyszerű. –Hogyan kaptad meg ezt az állást? – Az egyik középiskolai tanárom vett rá, hogy töltsem ki a jelentkezési lapokat. Számítógépes munkáról volt szó itt a hotelben. Azt hittem, csak tréfál, mert nem sokat tudtam akkoriban a számítógépekről. Még egy elektronikus levelet sem tudtam volna elküldeni. Voltak ugyan számítógépek a suliban, de többször voltak rosszak, mint jók. Akárhogy is, Miss Madison engem választott, és egész nyáron éjt nappallá téve dolgoztatott. Még aludni is itt aludtam, a szállodában, míg végül talált egy családot, amelyiknek volt egy szabad szobája, és nem bánta, hogy eggyel több gyerek rohangál körülötte. Azóta is itt dolgozom. Ez úgy hangzott Alecnek, mintha a tanár és Miss Madison összefogtak volna, hogy megmentség a kölyköt. – Még mindig annál a családnál laksz? – Igen, uram. Közvetlenül előttük egy dupla üvegajtó zárta el az utat. – Ez az én irodám. – Henry hangjából büszkeség csendült ki. – Miss Madison irodája az enyém mögött van. – Szóval, ha bárki találkozni akar vele, csak rajtad keresztül teheti meg. – Így van. Kivéve, amikor az egyetemen vagyok. Akkor gondoskodik magáról. Jól elvagyunk. – Mi a dolgod? – Ó, gyakorlatilag minden. – Rendben. És Miss Madison mit csinál? Henry szélesen elmosolyodott. – Pénzt osztogat. – Aztán nagyot nevetett. – Szeretem kimondani. – Igazán? – Igen. És igaz is. Valóban pénzt osztogat. Miss Madison felelős a család jótékonysági alapjáért. Alec kinyitotta az ajtót, és intett Henrynek, hogy menjen előre. A kölyök besietett és az íróasztala mögé állt. – Ez a munkahelyem, az én birodalmam – mondta büszkén. – Most egy kicsit rendetlen. Éppen átrendezem a dolgokat. Az asztalt elborították a papírok. Henry félrelökte az egyik kupacot és felvett egy újságkivágást.

94 – Itt egy fotó a Madisonokról – mutatta. – Nemrég vágtam ki, és azt terveztem, hogy bekeretezem. – A fotót továbbra is a kezében tartva folytatta. – A Konrád park átadásakor készítették. Tudja, hol van? – Válaszra sem várva beszélt tovább. – A Madisonok a városnak ajándékozták az egész földet és az új futóösvényt is kifizették. Illetve, volt egy régi futópálya, és ők rendbe hozatták és kiszélesítették – magyarázta. – Ők fizették a gyönyörű játszóteret mindenféle játékkal és mászókával a kiskölyköknek. Ahogy a cikk is írja, Miss Madison is ott szokott kocogni akár esett, akár fújt, de most, hogy a szálloda felső szintjén is kialakítottak egy futópályát, már nem kell elhagynia az épületet, ha kocogni akar. – A cikk és a fotó felé intett a fejével. – Nagyon szép képet festett a testvérekről. Azért őrzöm, mert nagyon ritka dolog, hogy együtt lehet látni őket. Alecet nem érdekelte különösebben a cikk. A tény, hogy a Madisonok szeretnek jótékonykodni, nem tartozott a tárgyhoz. Henry asztala mögött négy-öt méterrel újabb üvegajtó volt. Alec egy fiatal nőt látott az üvegen keresztül. A nő az ajtónak háttal telefonált. Amikor befejezte a beszélgetést, megpördült a székkel, meglátta őket, és sietve feléjük indult. A mindenit, gondolta Alec. Felismerte azt a csodás, hosszú lábat. A lány kinyitotta az ajtót, és megállt előtte. Szemében aggodalom csillogott, arca kipirult. Ó, igen, ugyanaz a gyönyörű nő, kétség sem férhet hozzá. Henry bemutatta őket egymásnak, Regan előrelépett és kezet nyújtott. Kézfogás erős volt, mosolya lefegyverző. Alec visszamosolygott rá. Talán itt az ideje, hogy ő is kedves legyen, vélte. Ha a lány tényleg agyament, amiben a Henryvel való beszélgetés után erősen kételkedett, akkor fontos lehet az együttműködés szempontjából, ha kedvesen viselkedik. Noah Clayborne, a család barátja, aki szintén az igazságszolgáltatásban dolgozik, egyszer azt mondta, hogy cukorral több őrültet foghatsz, mint ecettel. Persze Noah – elefánt a porcelánboltban – még soha nem próbálta ki az elmélet helyességét. Alechez hasonlóan ő is jobban szerette leütni a gyanúsítottat, mint bájcsevegni vele. Regan nyilvánvalóan nem emlékezett rá. Alec alaposan megfontolta és végül úgy döntött, nem említi meg, hogy ő volt az, aki az előző héten kis híján legázolta az utcán. Ha a lány emlékezne a balesetre, biztos szólt volna róla. Úgy látszik, Alec nem hagyott maradandó nyomot benne, nem úgy, mint a lány őbenne. – Bizonyára nem emlékszik rá, nyomozó, de a múlt héten egymásba futottunk a rendőrség mellett. Ki gondolta volna? Mégiscsak emlékszik. – Ismered őt? – csodálkozott Henry.

95 – Úgy is lehet mondani. Összeütköztünk, és ha nem kap el, el is terültem volna a járdán – Ha jól emlékszem, majdnem felborítottam – vágott egy grimaszt Alec. – Nevetett. Arra is pontosan emlékszem. – Igen… Eszembe jutott… – A lány habozott. – Mi? Regan elpirult. – Az állatkert. Az állatkert jutott eszembe magáról. – Állatkert? – Ma sokkal jobb az illata. – Remélem is – nevetett a férfi. Henry elgondolkodva figyelte főnökét. Regan felé fordult. – Elmagyaráztad Buchanan nyomozónak… – Arra gondoltam, majd te elmagyarázod. Nem tudtam, mit is mondjak. Alec nem vette le a szemét Reganről. – Mi lenne, ha elmesélné, mi történt? Mielőtt Regan válaszolhatott volna, Henry kitört. – Mi semmit nem tudunk róla, nyomozó. Így van, Miss Madison? – Miért szólítasz Miss Madisonnak? Henry határozottan zavartnak tűnt. – Azt hittem, hogy a rendőrség előtt nem ildomos Regannek hívni téged. – Javaslom, hogy ülj le itt, amíg én beszélek a főnököddel – mondta Alec. – De én azt reméltem… – Mit? – kérdezte türelmetlenül a férfi. – Azt reméltem, hogy bent maradhatok, amíg megnézi a fotót és megmondja, hogy valódi, vagy valami számítógépes trükk. Szerintem hamis, de Regan úgy véli, hogy igazi. Alecnek fogalma sem volt, miről zagyvál a fiú. – Ülj csak le – ismételte. – Most pedig, Miss Madison… – Kérem, szólítson Regannek. – Rendben. Regan, elmagyarázná, kérem, mi folyik itt? – Az elektronikus postámat ellenőriztem – kezdte, miközben visszasétált az íróasztalához. A képernyő sötéten ásított, míg meg nem pöckölte az egeret az egérpadon. – És ezt kaptam. Gyorsan félrelépett, hogy ne takarja a képet. Alec gyomra összerándult. A fotó nem volt szép látvány. Regan háttal a szekrénynek dőlt, hogy ne kelljen újra ránéznie.

96 – Nem tudtam igazán, mi a teendő ilyen esetben – mondta. – Féltem elmenteni vagy továbbítani, mert arra gondoltam, bárki küldte is, beletehetett valami vírust, ami megsemmisítheti, ezért aztán nem csináltam vele semmit. – Azt jól tette. – Mit gondol, nyomozó? Igazi vagy hamis? – Igazi, kétségtelen, hogy az. Hangjában nyoma sem volt habozásnak vagy kételynek. – Nem néz ki meglepettnek… vagy döbbentnek. – A gyilkossági csoportnál dolgozom, láttam már éppen elég holttestet – hajolt közelebb a képernyőhöz, hogy jobban megvizsgálja a fotót. – Igen, persze, de… – A képernyőre mutatott. A férfi közönyös hozzáállása megdöbbentette. – De ő is nyomozó volt, egy maguk közül, egy… – Hangja bizonytalanná vált. – Így van. Alec annyit tudott Sweeney-ről, hogy komisz gazember volt, aki ideje nagy részét alkoholmámoros állapotban töltötte. Mindenki tudta róla, hogy korrupt és csak idő kérdése, hogy mikor kapják el. – Jól ismerte? – kérdezte a lány. – Nem. Regan remélte, hogy ez a magyarázata a férfi közönyös viselkedésének. Ha nem így lenne, akkor Buchanan nyomozónak nem a részvét a legerősebb oldala. Hirtelen idegesíteni kezdte, hogy olyan közel áll hozzá. Csapdába esett az íróasztala és a kisszekrény között, és ha csak nem akarta felemelni a szoknyáját és átugrani az asztalt, kénytelen volt várni, amíg a férfi megmozdul. Ma sokkal kellemesebb illata volt. Ami azt illeti, kifejezetten vonzó volt, mint a friss tavaszi szellő. Alec ellépett a számítógéptől. – Mit gondol, miért küldték magának ezt a képet? – Fogalmam sincs – válaszolta fáradtan. Karját dörzsölgetve igyekezett átgondolni a dolgot. – Ha visszakeresi, láthatja, hogy úgy néz ki, mintha Henry gépéről küldték volna, de természetesen nem onnan jött. Valakinek megvan mindkettőnk e-mail címe. Azóta is töröm a fejem, hogy kitaláljam, miért éppen én, de eddig nem jártam sikerrel. Most mi a teendő? – Szükségünk lesz egy technikusra – húzta elő Alec a mobiltelefonját. Elsétált mellőle, és halk beszélgetésbe kezdett. Amikor befejezte, intett a lánynak, hogy csatlakozzon hozzá. A Michigan sugárútra néző ablak előtt egy szófa terpeszkedett, előtte két szék. Regan gyakran kuporodott a szófára a papírmunkát intézni.

97 – Mialatt a technikusra várunk, beszéljen Sweeney nyomozóhoz fűződő kapcsolatáról. – Ez legfeljebb öt másodpercet fog igénybe venni. Semmilyen kapcsolat nem fűz hozzá. Maga a gondolat is hátborzongató volt. Bár nem szép dolog halottról rosszat mondani, Sweeney volt az egyik legellenszenvesebb figura, akivel valaha találkozott. De bármilyen visszataszító volt is, senki sem szolgált rá ilyen borzasztó halálra. – Rendben – bólintott a férfi. Nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, két karját összefonta a melle előtt. – Akkor mesélje el, honnan ismerte a nyomozót! Alec figyelmét semmi sem kerülte el. Regan egyre idegesebb lett a tekintetétől, de szilárdan eltökélte, hogy ezt nem árulja el neki. Nem tett semmi rosszat, és a férfinak nem lett volna szabad így felzaklatnia. Regan a szófához sétált és leült. – Igazából nem ismertem. Csak egyszer találkoztam vele, amikor bementem a rendőrségre… azon a napon, amikor egymásba futottunk. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, hogy nyugodtabbnak látsszon. Az egyik párna nyomta a hátát. Előrehajolt, hátranyúlva kikapta a párnát a háta mögül és letette maga mellé. – Egy barátom kérésére mentem a rendőrségre, aki azt szerette volna tudni, hogy halad egy nyomozás, amivel Sweeney-nek kellett volna foglalkoznia. – Kellett volna foglalkoznia? – Nekem egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki nyomoz az ügyben. De ami azt illeti, szerintem nem is érdekelte sem ez, sem más ügy. – Milyen ügyről van szó? Regan lesimította a szoknyáját, keresztbe tette a lábát, majd újra nekidőlt a párnáknak. – Hallott már valaha dr. Lawrence Shieldsről? – Nem, milyen doktor? – Egy sarlatán, legalábbis szerintem az. – Megcsóválta a fejét, úgy folytatta. – Ő vezeti azokat az önsegítő, változtasd-meg-az-életed szemináriumokat. Chicagóban évente kétszer tart előadást. Nem látta még a reklámplakátjait? Alec csak megrázta a fejét. – Mi van vele? Regan részletesen elmagyarázta, kicsoda Shields és mit tett Mary Coolidge-dzsal. Beszélt arról, hogy Mary lánya elment a rendőrségre és panaszt tett Shields ellen, és hogy Sweeney kapta meg az ügyet. – Mary lánya nem jutott semmire a nyomozóval, ezért hazautazott, de a barátnőm, Sophie olvasta Mary naplóját és elhatározta, hogy beleássa magát az ügybe.

98 Elküldte egy másik barátnőnket, Cordie-t, hogy beszéljen Sweeney-vel, de ő sem tudott kihúzni belőle semmit. – És akkor következett maga? – Igen. Várjunk csak… hát nem érti, ez lesz az. – Hirtelen olyan izgalom tört rá, hogy nem tudott nyugton ülni. Felpattant és járkálni kezdett, miközben végiggondolta feltételezését. – Igen, ennek van értelme. Ez lesz a kapcsolat köztük. – Elmondja? – Shields és Sweeney. Talán Shields rájött, hogy nyomozunk utána a barátaimmal. Mi van, ha a tudomására jutott, hogy nyomást gyakorlunk Sweeney-re és azt akarjuk, hogy vegye komolyan a nyomozást. Talán így akart figyelmeztetni. Megölette Sweeney-t és elküldte nekem a fotót, hogy rám ijesszen. Abbahagyta a járkálást, és lecövekelt Alec előtt. Kezét csípőre téve, kíváncsian várta, mit szól a férfi az elméletére. De Alec nem válaszolt elég gyorsan. – Mit gondol? Lehetséges, nem? Shields manipulálta Maryt, hogy megszerezze a pénzét, több mint kétmillió dollárt. Lehet, hogy Shields úgy vélte, ennyiért már érdemes ölni. És Mary lánya biztosra veszi, hogy Shields kergette Maryt az öngyilkosságba, mert a nő megfenyegette, hogy a rendőrséghez fordul. És ha egyszer már ölt, miért habozna újra megtenni? Talán azt hitte, hogy én és a barátaim túl közel kerültünk az igazsághoz. – Felemelte mindkét kezét. – Talán ez a kapcsolat. A férfi még mindig nem szólalt meg. – Ugye van értelme? – Talán – engedett Alec. Regannek fel sem tűnt, hogy a férfi csak ugratja. Határozottan elégedettnek tűnt magával. – Akkor rendben – jelentette ki. – Remek – tette hozzá erőteljes bólintással. – Akkor hogyan tovább? Alec elnyűtt, kis noteszt húzott elő a zsebéből. – Akkor most újra átvesszük az egészet. – Ó, édes istenem! Cordie és Sophie… telefonálhatnék előbb? – nézett a férfira kérdőn. – A barátnőim a Kajmán-szigeteken vannak Shields közelében. Figyelmeztetnem kell őket. – Az íróasztalhoz sietett. – Mielőtt téves következtetéseket vonnánk le, nézzük át a tényeket – intette Alec. De Regan már Cordie számát tárcsázta. Hívását átirányították a hangposta fiókba, ami azt jelentette, hogy Cordie éppen telefonál, vagy kikapcsolta a mobilt.

99 – Cordie, azonnal hívj vissza, ahogy megkaptad ezt az üzenetet! Sürgős! És maradjatok távol Shieldstől, te is és Sophie is! Hívj vissza, akármikor. Nem számít, hány óra. Letette a kagylót és visszasétált Buchananhez. A férfi nem kérdezte, mire vonatkozott a hívás, ő pedig nem akarta elmagyarázni. – Azt mondta, újra át kell vennünk az egészet? – Így igaz. – Intett a lánynak, hogy üljön le. – Kezdjük Mary Coolidge-dzsal. És egyik kérdés követte a másikat. Éppen arról kezdett beszélni, hogy Shields előfogadást tartott a résztvevőknek, és ő is elment rá a barátnőivel, amikor egy férfi és egy nő s étált be az irodába Henry kíséretében. A nő leginkább egy szerszámos ládának látszó dobozt cipelt magával. Alec elfintorodott, amikor meglátta, ki a technikus. Melissa „Micsoda Boszorkány” Hill. És ez csak az egyike volt a számtalan találékony névnek, amit a nyomozók ráragasztottak. Hill alacsony, dühös teremtés volt, tüskefrizurával és korai ráncok tömkelegével. Ez utóbbiakat kétségtelenül állandó homlokráncolásának és elégedetlen fintorainak köszönhette. Szinte lehetetlen volt együttdolgozni vele, de ő volt az egyik legjobb számítógép szakértő a szakmában. A nő nyomában Matt Connelly nyomozó ballagott. Mereven bámulta Hill hátát, ami valószínűleg azt jelentette, hogy egy kocsival jöttek az őrsről. Matt odabólintott Alecnek üdvözlésképpen. Tekintete Reganre vándorolt, és ott is maradt. – Szóval, mi folyik itt? – Nézd meg magad – intett Alec a számítógép felé. – Nézd meg a képernyőt. Szia, Melissa – tette hozzá. Csak egy morgás volt a válasz. Nem az a fajta volt, aki bájcsevegésre vesztegeti az idejét. – Ezt a lepra komputert kell szétszednem? Connelly válaszolt. – Mivel az egész szobában nincs más lepra komputer, mégis mit gondolsz? – Menj a francba, Conelly! Alec gyorsan bemutatta őket egymásnak. Connelly bólintott üdvözlésül, de Hill tudomást sem vett Reganről. Mindketten a számítógéphez hajoltak és a képernyőre meredtek. Hill arcán nyoma sem volt érzelemnek, de Connelly szemmel láthatóan elfehéredett. – Jézusom! Sweeney meztelenül. Öregem, ez durva! Rémálmaim lesznek. Regan közelebb lépett. – Mintha azt mondta volna, hogy szétszedi a gépet. Szükség van erre?

100 A nő lehuppant Regan székére. Egy pillanattal később ujjai száguldani kezdtek a billentyűzet fölött. – Ha úgy gondolom, hogy szükséges, akkor darabokra fogom szedni. Most pedig menjen, üljön le valahol, és ne zavarjon a munkámban. Regan megdöbbent a nő durvaságán. Szerette volna felkapni a számítógépet és megvédeni a nőtől. – Az összes dokumentumom rajta van és… – kezdte. Alec odament hozzá és eléállt. – Minden rendben lesz – nyugtatta meg. – Melissa nem teszi tönkre a gépet. Ő is nagyon jól tudja, hogy nincs joga hozzányúlni a maga engedélye nélkül, és tisztában van a jogi következményekkel, ha szándékosan megrongál valamit. Nem igaz, Melissa? – Menj a… – mondta volna a szokásos választ a nő, de felnézett és meglátta Buchanan kemény tekintetét. Hallotta már hírét. Igazi nehézfiú, akivel nem jó tengelyt akasztani. – De igen – morogta olyan hangon, ami leginkább egy pittbull vicsorgására emlékeztetett. – Most pedig hagyjatok békén. Megpróbálok átjutni ezeken a falakon. – Hagyjuk nyugodtan dolgozni – javasolta Alec. Regan meg sem hallotta, kezét a technikus felé nyújtotta és újra bemutatkozott. Melissa szerette volna, ha nem zavarják, de nehéz volt figyelmem kívül hagyni a kezet, ami alig pár centire volt az arcától. Végül abbahagyta a gépelést és megrázta Regan kezét. – Már bemutattak minket egymásnak – morogta. Melissa ideges nő volt. Ujjai szinte viszkettek, hogy folytathassa a munkát. Lanyhán megfogta Regan kezét, majd türelmetlenül el is rántotta a sajátját. – És most folytathatnám a munkámat? Regan úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – Mit ért azon, hogy megpróbál átjutni a falakon? Melissa lemondóan felsóhajtott. – Akárki küldte is az e-mailt Sweeney-ről, meglehetősen okos. Alaposan ismeri a számítógépeket. Különböző korlátokat állított fel, hogy ne lehessen követni a nyomát. De ne aggódjon, nincs olyan akadály, amin én át ne tudnék hatolni. – Még egy olyan vacak géppel is, mint az enyém? – kérdezte mosolyogva Regan. Melissa halkan kuncogott. – Ami azt illeti, azt mondtam, hogy lepra gép, de erősen túloztam. Egy kicsit elavult, fel kéne újítania.

101 Alecet lenyűgözte a látvány. Sose látta még Melissát mosolyogni, és az, hogy vidáman cseveg Regannel, megdöbbentő élmény volt. Csekély erőfeszítés árán Regannek sikerült áttörnie Hill mindegyik védőfalát. Határozottan lenyűgöző! Sweeney fotója újra megjelent a képernyőn. – Így találtak rá – mutatott a képre Melissa. – Hogy mondta? – Hallottam, hogy a pincéjében találtak rá felakasztva. Valaki betelefonált az őrsre, és azt mondta, hogy ott találjuk Sweeney-t, és tényleg ott is volt. Iszonyatos volt a helyszín, azt mondták nekem. Sweeney-nek sok ellensége volt. – Valamiért Melissa ezt fontosnak tartotta megemlíteni. – Azt pletykálták, hogy megzsarolt néhány dílert. Tudja, hogy miért küldték éppen magának a fotót? – Nem tudom, de meglehetősen groteszk. – Láttam már rosszabbat is – dicsekedett Melissa. – Mint a volt fiúd? – szólt közbe Connelly. – Menj a francba! Regan hátralépett, és az ablak felé fordult, hogy ne kelljen még egyszer a képre néznie. – Más is megkapta ezt a képet? Vagy én voltam az egyetlen… Melissa kiáltásnak is beillő szavai szakították félbe. – Bent vagyok! – Hol? – kérdezte Connelly. Leguggolva meredt az üres képernyőre, amikor megszólalt a mobilja. Türelmetlenül nyomta meg a gombot, és kisétált az irodából. – A fotót egy mobiltelefonról küldték – mondta Melissa. Eldarálta a számot. Alec újra elővette a noteszt. Regan elfehéredett. – Ó, édes istenem! – suttogta. Alec meghallotta. – Mi az? Mi történt? – A telefonszám… az enyém.

Tizennyolcadik fejezet Regan elméletén hatalmas lyukak tátongtak. Ha valóban Shields volt Sweeney halála mögött, hogyan jutott hozzá a telefonjához? Lehet, hogy mégsem volt helyes a következtetése? Ezen töprengett, miközben Buchanan nyomozó türelmesen várta, hogy megmagyarázza, hogyan

102 kerülhetett Sweeney fotója a mobiltelefonjára. Erre a kérdésre Regan is szeretett volna választ kapni. – Ez a maga telefonszáma. – Igen, de egész biztos, hogy nem én készítettem a képet. Connelly szakította félbe őket. – A vádalku befuccsolt – kezdte, miközben visszalökte telefonját a tokjába és az ajtó felé indult. – Tíz percem van, hogy a bíróságra érjek. Akarod, hogy küldjek magam helyett valakit? – Nem, köszönöm. Boldogulok magam is. – A hadnagy látni akar, mihelyt itt végeztél – szólt még vissza. Ez elkedvetlenítette Alecet. Abban a pillanatban, amikor az ajtó becsukódott Connelly mögött, teljes figyelmével Regan felé fordult. – Rendben, akkor most meséljen arról a telefonról! A lány feltételezte, hogy típusát szeretné tudni, de maga sem emlékezett rá, ezért a tulajdonságairól kezdett beszélni. – Van benne beépített fényképezőgép, részletes telefonregiszter magán és üzleti számokkal és e-mail címekkel, és internetezni is lehet vele – fejezte be egy kurta mosollyal. – És nem emlékszik rá, hol hagyhatta el? Regan megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy a kocsiban felejtettem, de Henry megnézte, és nem volt ott. Fogalmam sincs, hova lett. Henry hallotta, mit mondott, és sietett csatlakozni a beszélgetéshez. – Így igaz. A srácokat is megkérdezheti a garázsban. Láttak engem, és megmondtam nekik, hogy mit keresek. Nem lepődtek meg túlságosan. Úgy értem, és ne vedd sértésnek, Regan, de mindig elhagyod valahol a telefonod. Olyan kicsike – mondta Alecnek. – Néha egyszerűen kiesik a táskájából. Egyszer az ülés és a konzol közé szorulva találtam meg. De ma sehol sem találtam. Mindenhol megnéztem a kocsi belsejében, de nem volt ott. Óvón közelebb lépett a lányhoz. – Ugye, nincs bajban, csak mert valaki használta a telefonját? Ugye nem fogja őt gyanúsítani? A kölyök főnökéhez való hűsége igazán csodálatra méltó volt, ugyanakkor meglehetősen idegesítő is. – Amikor utoljára ellenőriztem, a telefon elvesztése nem volt törvénybe ütköző cselekedet. Nincs valami sürgős munkád odakint az irodádban? – érdeklődött Alec behatóan.

103 Regan megvárta, amíg a fiú hallótávolságon kívülre kerül, s csak akkor suttogta oda a férfinak. – Henry igazi aggodalmaskodó típus. Sokkal rosszabb volt, amikor először jött ide. Már rengeteget javult, de még mindig túl sokat aggódik. Melissa hangos nyögése keltette fel a figyelmüket. A nő szemmel láthatóan elemében volt. Ujjai varázslatos gyorsasággal repültek a billentyűk felett, és minden második pillanatban nagyot sóhajtott vagy nyögött egyet. – Hívjam fel és töröltessem a telefont, vagy jelentsem be, hogy elveszett? – állt meg Henry a küszöbön. – Nem, semmiképpen – mondta Alec. – Talán szerencsénk lesz, és megpróbál újra kapcsolatba lépni Regannel. – Nem fogja többször használni a telefont – szólt közbe Melissa. Jól ismeri a számítógépek mechanizmusát, és azt is tudja, hogy le tudjuk nyomozni a telefont. A levelet öt nappal ezelőtt küldte, de azóta semmit. – Ujjai hirtelen megpihentek a billentyűzeten. – Rendben, mindent átküldtem a saját gépemre, és Sweeney képét is kinyomtattam, hogy magammal tudjam vinni. Ezentúl minden levél, amit kap, nálam is meg fog jelenni. Ez nem gond, ugye? Feltételezem, hogy nem. Regan nemigen figyelt rá. Az ablak előtt állt, és a Michigan sugárút forgalmát figyelte. Agya lázasan dolgozott, ahogy próbálta felidézni, mikor használta utoljára a mobilját. Tudta, hogy Buchanan le fogja nyomozni a bejövő és kimenő hívásokat, de ha most emlékezne rá, értékes időt spórolhatnának meg. A műtét óta azonban a napok szinte egybefolytak, és a határidőnaplóját sem vezette olyan rendszerességgel, mint szokta. Sweeney szörnyű fotója is elvonta a figyelmét. Sose gondolta volna, hogy egy arc ennyire megduzzadhat, ilyen groteszk módon eltorzulhat. A kép újra meg újra felbukkant lelki szemei előtt. Nem hallotta, ahogy Henry mögé lép. Nagyot ugrott, amikor a fiú megérintette a vállát. – Bocsánat – suttogta. – Nem akartalak megijeszteni. – A nyomozó felé sandított, hogy meggyőződjön arról, hogy még mindig lefoglalja a technikussal való beszélgetés. – Csak azt akartam elmondani, hogy újra ellenőriztem a gépemet. – Mit ellenőriztél rajta? – Tudni akartam, hogy annak a halott embernek a fotóját elküldték-e nekem – suttogott tovább. – De nem. Bárcsak elküldték volna. Bárcsak az összes címre elküldték volna, ami a telefonodban volt. Nem jó, hogy csak neked küldték el. – Tudom – bólintott Regan. – Okos volt a módszer, ahogy elküldte. Úgy tenni, mintha az én gépemről küldték volna.

104 – Soha nem nyitom ki a csatolt fájlt, ha nem tudom, ki küldte. Gondolom, nem akarta vállalni a kockázatot, hogy olvasás nélkül kitörlöm. – Azt hiszem, szándékosan választott téged – jegyezte meg Henry. – De vajon miért? Alec meghallotta a megjegyzést. – Ez az, amit meg kell fejtenünk. A zsebébe túrt, hogy elővegyen egy névjegyet Regannek, amikor megszólalt a telefonja. Az elmúlt negyedórában ez volt a harmadik hívás, amit az irodából kapott. Lewis titkára folyamatosan hívta, és azt követelte, hogy amilyen gyorsan csak tud, térjen vissza az őrsre. A hadnagy beszélni akar vele. Alec tudta, miért. Lewis valószínűleg most jött rá, hogy őt megkerülve a főnökéhez fordult, hogy megmentse a fiatal zsarut a kirúgástól, aki olyan szerencsétlenül avatkozott bele a rajtaütésbe. – Nem veszi fel? – csodálkozott Regan. – Azt hiszem, fel kéne. – A füléhez emelte a mobilt, egy percig hallgatott, majd így szólt. – Amint itt végzek, odamegyek. Mielőtt a titkár vitatkozni kezdett volna, megszakította a hívást, és újra Reganhez fordult. Végre talált egy névjegyet, és odaadta a lánynak, mire az hálásan rámosolygott. Elragadó lány, gondolta Alec. És a fenébe is, nagyon vonzó. Más alkalommal, más helyen egészen biztosan randira hívta volna, de most nem tehette. Egy folyamatban lévő nyomozásnál semmiképpen. És különben is, ha nem kapná meg az állást az FBI-nál, akkor is beadja a felmondását és egy-két hónapon belül elhagyja Chicagót, így aztán szóba sem jöhet, hogy viszonyt kezdjen valami nővel. Hacsak nem alkalmi szexpartnerre vágyik. Regan Madison pedig nem az! Ennyit az alig félórányi együttlét után is tudott. Gondolatban megrázta magát. Nincs joga ilyen dolgokon törni a fejét. Különös, milyen srófra jár az esze. Talán öccsének, Dylannek mégis igaza van abban, hogy perverz. – Wincott felügyelő nyomoz Sweeney halála ügyében – mondta hangosan. – Én vagyok mellé beosztva, de ő a rangidős, és hamarosan ideér, hogy kikérdezze magát. Jó lenne, ha nem hagyná el a szállodát. – Persze, természetesen. – De ha időközben eszébe jut bármi – bólintott a kártya felé, amit a lány a kezében tartott –, tudja a számom. – Egy órán belül gyógytornára kellene mennem a térdemmel, de lemondhatom. – Gondoltam, hogy az a seb új. Amikor magának ütköztem, még nem volt ott. Mi történt? A lányt meglepte, hogy észrevette. A vágás nem volt nagy, de seb még nem hegedt be, vörös és ráncos volt.

105 Önkéntelenül is kimondta, amit gondolt. – Észrevette, hogy az első találkozásunknál még nem volt ott? Ez lenyűgöző, nyomozó. Nem igazán, vélte a férfi. Legalábbis eunuchnak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre azokat az észbontóan szexi lábakat. – Baseball – folytatta a lány. – Megsérült, amikor becsúsztam a harmadik bázisra. Tavaly nyáron történt. – Baseball, mi? – Alec mosolygott. Nem volt könnyű elképzelni a lányt sportmezben, ütővel és labdával a kezében. Olyan gyengédnek és törékenynek látszott ehhez a sporthoz. – Igen, baseball – erősítette meg. – Jótékonysági meccs volt. Mi olyan mulatságos? A férfi nem válaszolt. – Tavaly sérült meg, és csak most operáltatta meg? – Egyre csak halogattam, de mivel újra megsértettem… – Hirtelen elhallgatott, majd kitört. – Micsoda egy idióta! – Tessék? – Nem magáról van szó, hanem rólam. Én vagyok idióta. – Olyan gyorsan akarta megmagyarázni, hogy a szavak szinte összegabalyodtak a nyelvén. – Tudom, kinél van a telefonom. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy tudom. El sem hiszem, hogy ennyi ideig tartott, amíg eszembe jutott. Tudja, elejtettem a táskámat, és akkor vesztettem el. Sajnálom. Általában nem vagyok ilyen szétszórt. Volt ott egy férfi. A kocsiig üldözött, és… Az utolsó mondat felkeltette Alec figyelmét. Feltartotta a kezét. – Hűha! Lassítson egy kicsit, és kezdje elölről. – Rendben. Egy héttel ezelőtt történt, péntek este. Akkor használtam utoljára a mobilomat. Ebben biztos vagyok. Alec újra előhúzta a noteszt, majd tűvé tette a zsebeit, a tollát keresve. – És hol volt? – A fogadáson. – Ezt úgy mondta, mintha nekem tudnom kéne, hogy milyen fogadásról beszél. – Jaj, bocsánat. Azt hittem, beszéltem róla, amikor a Shields és Sweeney közti kapcsolatot magyaráztam. A férfi nem tűnt boldognak. – Mesélje el most. Regan el sem hitte, hogy így el tudott feledkezni a parkbéli férfiról, de aztán azzal mentegette magát, hogy éppen elég sokkot élt át az e-mailnek köszönhetően, aztán jött Buchanan nyomozó, a technikus és Connelly nyomozó. És mindez alig egy óra alatt.

106 Gyorsan elmesélte a fogadást a Liam-házban, amire elment a barátnőivel. – Sophie mindhármunkat befizetett a hétvégi szemináriumra. Azt már említettem, hogy Shields évente kétszer tart kurzust Chicagóban. – Mit akartak elérni? – Az nyilvánvaló volt számunkra, hogy Sweeney nyomozó semmit nem fog tenni Shields ügyében, ezért elhatároztuk, hogy… – Igen? – Hogy elvégezzük helyette a munkát – vont vállat Regan. Alec nem akart hinni a fülének. – És hogyan akarták elvégezni helyette a munkát? – kérdezte homlokráncolva. – Úgy döntöttünk, hogy nyomozunk Shields után, és összegyűjtünk annyi bizonyítékot, hogy vádat lehessen ellene emelni. Sophie nyomozott, mi Cordie-val azért mentünk, hogy támogassuk. Valójában szerettünk volna módot találni rá, hogy betörjünk a számítógépébe, hogy megszerezzük azoknak a nőknek a nevét, akik a korábbi szemináriumokon részt vettek. Arra gondoltunk, hogy össze tudjuk kapcsolni a bankbetétjét a… A férfi kezében megállt a toll. – Tudja, hogy ez törvénybe ütközik? – Természetesen tudom. Nem törtünk be a számítógépbe. Csak akartunk. Csak egy terv volt. A lány túl őszinte volt. – Nekem nagyon is félkész tervnek tűnik. Regan egyetértett vele. – Igen. Nos, ami azt illeti, Sophie állt elő vele, ő pedig hajlamos fejjel a falnak menni anélkül, hogy végiggondolná a következményeket. Abban hisz, hogy a dolgok maguktól is megoldódnak, és tény, hogy többnyire így is van. Regan karba fonta a kezét és járkálni kezdett az ablak előtt, közben az a szörnyű éjszaka járt az eszében. – Emlékszem, hogy velem volt a telefonom. Késésben voltunk, de valahányszor Sophie-val megyünk valahová, mindig késni szoktunk. Mindenesetre a fogadás már javában tartott, mire megérkeztünk, és Shields szónokolt a csoportnak. Igazi sarlatán és teljesen el van telve önmagával. Engem nem hatott meg, de a többiek reakciójából ítélve, rájuk igencsak nagy hatással volt. Egy gyakorlatot is el kellett végeznünk. Egy teljesen őrült feladatot. – És mi van a telefonjával? – igyekezett visszaterelni az eredeti témához Alec. – Elfelejtettem kikapcsolni, és megszólalt Shields beszéde közben. Kisiettem a folyosóra, hogy válaszolja a hívásra, mielőtt Shields egyik testőre elvenné tőlem.

107 – Testőr? – Ketten voltak. Ő ugyan az asszisztenseinek hívja őket, de valójában a testőrei. Két izompacsirta. – Értem. Szóval úgy véli, hogy a konferencia központban hagyta a telefont? – Nem. Biztos, hogy visszatettem a táskámba. Azt hiszem, akkor ejthettem el, amikor elestem. Alec igyekezett megőrizni a nyugalmát. – És az mikor történt? – Amikor kimentem, hogy hozzam a kocsit. Esett, ezért azt mondtam Sophie-nak és Cordienak, hogy várjanak a bejáratnál, és én odaviszem a kocsit. A kocsim felé siettem, amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Nagyon erős szél fújt és az eső is zuhogott, szóval nem voltam biztos benne. Megfordultam, hogy ellenőrizzem, és akkor megláttam azt a férfit… – Mintha ezer éve lett volna. – Minden olyan gyorsan történt. Amikor megfordultam, a térdem kifordult. – És ezt csak most mondja? – kérdezte ingerülten Alec, és nem bánta, hogy a lány is látja dühét. – Nem is gondoltam… egyszerűen nem hoztam kapcsolatba a kettőt. Szerencsém volt, hogy el tudtam menekülni előle. – Üldözte magát? – Igen. De nem gondolja, hogy… – Mit? – kérdezte, amikor látta a lány habozását. – Talán Shields bérelte fel. Talán azért várt a konferencia központ mellett, mert tudta, hogy én odabent vagyok, és meg akart ijeszteni. Ez mondjunk sikerült is neki. – Úgy látom, nagyon ragaszkodik ahhoz az ötlethez, hogy Shields áll a dolgok mögött. – Mert ennek van értelme, vagy nem? – Egyelőre nem bocsátkoznék találgatásokba, mert nem áll elegendő információ a rendelkezésemre. De mihelyt többet tudok, feltétlenül el fogom mondani magának. Most pedig pontosan tudni akarom, mi történt attól a pillanattól fogva, hogy kilépett a Liam-házból. – Éppen most mondtam el mindent, ami történt. – Mondja el újra. Regan engedelmeskedett. – Amikor elestem, minden kiszóródott a táskámból, de akkor azt hittem, hogy sikerült mindent visszahánynom bele. A telefont valószínűleg a földön hagytam. Nem volt más gondolatom, csakhogy eljussak a kocsimhoz és bezárkózzam. A férfi magasba tartott valamit és azt kiabálta, hogy álljak meg, de nem tettem. Volt valami furcsa rajta. – Mi?

108 – Az arca. – Megdörzsölte a karjait, mert hirtelen végigfutott rajta a hideg. – Még a hideg is kilel, ha rá gondolok. Hívtam a rendőrséget – tette hozzá. – És bementem a közeli rendőrőrsre, hogy bejelentsem az esetet. – Azt jól tette. Most pedig mesélje el, mi nem tetszett az arcában? – A düh. Soha nem láttam ekkora dühöt senkinek a szemében. És akkor valami nagyon különös dolog történt. – Igazán? – Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. A térdem fájdalmasan lüktetett, és bőrig áztam, de amikor beültem a kocsiba és kinéztem, láttam, hogy az utcai lámpa alatt áll és még mindig engem bámul. Sírtam – ismerte be. – És azt hiszem, látta, hogy sírok. Az arckifejezése megváltozott. – Hogyan változott meg? – emelte fel a fejét Alec. – Együttérzővé vált. Azt hiszem, sajnált engem.

Tizenkilencedik fejezet Az időzítés nem is lehetett volna jobb. Alec éppen útban volt visszafelé az őrsre, hogy megvívja Lewis hadnaggyal a második menetet, amikor a hívás befutott. Ward Dayborough volt az, az FBI ügynök, aki mindent elkövetett, hogy beszervezze, és most üdvözölte a Hivatal dolgozói között. Ward szinte hencegett. – Tudtam, hogy megszerezlek – dicsekedett. – Kitartás – húzta el a szót mély, délies akcentusával. – Nekem pedig jó nagy adag jutott belőle. Hány évbe is telt, amíg sikerült meggyőznöm téged? A kérdésre nyilván nem várt választ, mert Ward rögtön folytatta, még mindig mámorosan a hódítástól. – A kiképzés kemény lesz, de nem aggódom miattad. Meg fogod állni a helyed. A teszteredményeid fantasztikusak voltak. Tizenhét hét vár rád az akadémián – tette hozzá. – Nem számít, hogy mennyi gyakorlatod van, akkor is ki kell töltened a teljes tizenhét hetet. – Azt akarod, hogy meggondoljam magam? – Nem, dehogyis. – Mit akarsz, mikor kezdjek? – Kéthetente indulnak az új tanfolyamok, de szóltam pár szót az érdekedben, és sikerült elintéznem, hogy csak két hónap múlva kezdj. Az nyolc hét mától számítva. Arra gondoltam,

109 hogy szükséged lesz némi időre, amíg összepakolod a holmidat Chicagóban, lezárod az ügyeidet, és egy kis szusszanáshoz jutsz. – Igen, az remek lesz. Nyolc hét alatt összekapom magam. Nem mintha ez valaha is megtörténne, gondolta, miközben letette a mobilt. Amilyen rendszerető volt a munkájában, annyira rendetlen a magánéletében. Ő volt a család trehány alakja. Gyerekkorában mindig úgy nézett ki a szobája, mintha ciklon söpört volna rajta keresztül. Azóta javult valamit a helyzet. Takarítószemélyzetet vett fel, akik minden héten csillogóra sikálták a lakást. Az egyik nő még a bevásárlást is elvállalta, így a hűtője mindig tele volt kedvenc ételeivel. Drága mulatság volt, de Alec élni sem tudott volna nélküle. A nő sajnos nem mehet vele az akadémiára, és a tizenhét hét alatt új életformát kell kialakítania. Ez keményebb feladatnak tűnt, mint az egész kiképzés. Alec úgy érezte, jól döntött. Tudta, hogy hiányozni fog neki Chicago, és ráadásul semmi biztosítéka nem volt rá, hogy az akadémia elvégzése után sikerül Bostonban állást kapnia. Ward ugyan biztosra ígérte, de Alec nem vette készpénznek az ígéretet. Úgy döntött, hogy megáll a személyzeti osztályon és beadja a felmondását, mielőtt Lewis-zal találkozik. Az íróasztal mögött ülő nő igazi jótét lélek volt, aki már majdnem húsz éve dolgozott az osztályon. Bifokális szemüvege olyan vastag volt, hogy szeme csak homályosan látszódott és a duplájának tűnt valóságos méreténél. Amint meglátta Alecet, mosolygott és megcsóválta a fejét. – Ó, ne. – Ó, ne, micsoda? – Nem adhatja be az áthelyezési kérelmét. Úgy értem, hogy beadhatja, de nem mehet sehova. Lewis hadnagy teljesen egyértelművé tette, hogy szüksége van magára az osztályon. – Lehalkította a hangját, úgy folytatta. – Ami azt jelenti, hogy az ellenőrzése alatt akarja tartani. Úgy sajnálom, Alec. Azt hiszem, mindenki tisztában vele, micsoda féreg, de övé a hatalom, és a feleségének vannak kapcsolatai, ha érti, mire gondolok. Nem hinném, hogy valaha is megszabadulunk tőle, hacsak nagyon el nem csesz valamit. – Értem. Viszont tőlem sikerül megszabadulni. Beadom a felmondásom. Milyen papírokat kell kitöltenem? A nő szeme megtelt könnyel. – Sajnálom, hogy elmegy. Maga az egyik legjobb. – Papír zsebkendőt vett elő az asztalán lévő dobozból, és megtörölgette a szemét. – Olyan ez, mint az a régi dal, amit Billy Joel énekel. Tudja, csak a jók mennek el. Fiatalon. Alec a szemét forgatta.

110 – A fenébe. Én egyáltalán nem tervezem, hogy fiatalon meghaljak. – De elmegy – szipogta, miközben kihúzta a fiókot, hogy elővegye a szükséges papírokat. A felmondás bonyolultabbnak bizonyult, mint Alec várta. Különféle papírokat kellett kitöltenie, és akkor még ott volt a beszélgetés a parancsnokkal, aki eltökélten próbálta rábeszélni, hogy maradjon. Végül az egész procedúra több mint egy órájába került a remélt néhány perc helyett. Mire visszaért az őrsre, Lewis már a plafonon volt. Éppen telefonált, amikor Alec belépett, de amint meglátta, azonnal felugrott és dühös mozdulatokkal integetett, hogy azonnal menjen be hozzá az irodába. Alec félúton járt, amikor megszólalt a telefonja. Tudta, nem Lewis titkára hívja újra, mert a férfi az imént ment el mellette a lépcsőn. Gil volt a vonalban. Amint meghallotta Alec hangját, felkiáltott. – Mondd, hogy nem igaz! – Honnan tudtad meg ilyen gyorsan? – kérdezte Alec teljesen lenyűgözve. – Ismersz. Megvannak a forrásaim. Ezek szerint igaz? Tényleg ott hagyod az osztályt? – Igen. Épp Lewishoz tartok, hogy neki is megmondjam. Később visszahívlak. Befejezte a beszélgetést, és besétált Lewis irodájába. A hadnagy elfehéredett ujjakkal szorongatta a kagylót. Alec zsebre vágta a kezét, és türelmesen várta, hogy a férfi befejezze a beszélgetést. – Igen, uram. – Lewis hangja feszült suttogásnak hatott. Végre befejezte a beszélgetést. Amint visszadobta a kagylót a készülékre, Alec hanyagul megkérdezte. – Látni kívánt? – A fenébe is, nagyon jól tudja, hogy látni akartam. Több mint egy órája várok magára, habár az ok azóta megváltozott. Egy teljes percig némán meredt Alecre, de ő nem reagált. Egyszerűen farkasszemet nézett vele. – Felmondott. – Igen. Lewis homlokán kidagadt az ér. – És nem gondolt arra, hogy nekem illett volna először benyújtani a papírjait? Telefonon kellett megtudnom a tulajdon főnökömtől!

111 Mire befejezte a mondatot, valósággal üvöltött. Az ér veszettül lüktetett a homlokán. Alec képtelen volt levenni róla a szemét. Ha Lewis szívrohamot kap és megáll a szíve, akkor Alecnek kell újraélesztenie? Hm… ez igazán komoly dilemma. Míg ő ezen filozofált, Lewis tovább fröcsögött. – Tudja, milyen helyzetbe hozott ezzel engem? Emmett most rám dühös – utalt a területi parancsnokra. Alec vállat vont. – Nem tudom, mit mondjak erre – morogta elhúzva a szavakat. Átkozott legyen, ha bocsánatot kér ettől a felfújt hólyagtól, amiért kellemetlen helyzetbe hozta. További három hét Lewis parancsnoksága alatt hirtelen egy örökkévalóságnak tűnt, és Alec azon töprengett, hogy fogja elviselni. Már a hadnagy puszta látványától is felfordult a gyomra. Lewis úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint valami eszelős. Rendkívül hiú volt a külsejére. Bőrének napbarnított színe sose kopott le, amit kétségtelenül a szoláriumban eltöltött óráknak köszönhetett. A rossz nyelvek szerint ott is aludt. Természetelle nesen vakító fehér fogai valósággal kísértetiessé tették, amikor haragosan rávicsorgott valakire. – Három hét felmondási időm van, de ha azt szeretné, hogy most rögtön távozzak, nekem az is nagyon megfelel. – Átkozott egy helyzetbe hozott! – Mire gondol? – Emmett azt akarja, hogy rávegyem, maradjon. Úgy tűnik, ő nagy nyereségnek tartja magát. Nem is kell mondanom, hogy ebben nem értek egyet vele. Alec megcsóválta a fejét. – A döntésem végleges. Lewis az asztalra csapta a tenyerét és előredőlt. – Tudja, mi a baj magával, Buchanan? Nem csapatjátékos. Ha a csapat feladata az, hogy Lewis előnyös színben tűnjön fel, akkor nem, gondolta Alec. Akkor tényleg nem csapatjátékos. – Akarja, hogy letöltsem a három hetet, vagy menjek el most? Nekem teljesen mindegy, hogy dönt. – Itt marad – csattant Lewis. Nehézkesen leereszkedett a székére, és az akták között kutatott. Szemmel láthatóan azt a benyomást akarta kelteni, hogy milyen elfoglalt ember. Kinyitott egy mappát, majd becsukta, és egy másik után nyúlt. – Rendbe teheti az aktáit. Ha függő ügye van, azt rakja az asztalomra. Majd odaadom valamelyik hűséges nyomozómnak.

112 Alec majdnem megkérdezte, hogy kik lennének azok, de még idejében visszafogta magát. Nem lenne bölcs dolog most összetűzni a hadnaggyal, aki pokollá teheti az utolsó három hetét, ha akarja. – Az elkövetkező három hetet az asztalánál tölti – folytatta Lewis anélkül, hogy felnézett volna. – Wincott segítője lesz. – Wincott segítője? Ez mégis mit jelent? – Azt jelenti, hogy felveszi azt az átkozott telefont, és ha Wincottnak segítségre van szüksége, akkor a rendelkezésére áll. A papírmunkában. Alecnek valósággal viszketett az ökle, hogy behúzzon a fickónak egyet. Kifelé indult, amikor Lewis utána szólt. – Van már másik állása? – Igen. – Chicagóban? – Nem. Nem mondott többet, Lewis pedig nem erősködött. Alec az asztalához ment, és beletemetkezett az aktákba. Wincott sietett át a termen. Már régóta ismerték egymást Aleccel. Együtt jártak az akadémiára, és jó barátok lettek, de egészen az utóbbi időkig nem együtt dolgoztak. Wincott annak idején képes volt őt az asztal alá inni, és Alec azon töprengett, hogy valószínűleg még most is meg tudná tenni. – Öregem, szörnyen nézel ki. Alec nem túlzott. Wincott úgy nézett ki, mint aki legalább egy hete nem aludt. Szeme alatt mázsás táskák ültek, arcán mély ráncok húzódtak. Csak néhány évvel volt idősebb Alecnél, de most matuzsálemnek látszott hozzá képest. Wincott meg sem hallotta a külsejére tett megjegyzést. – Megkaptad az üzenetem Regan Madison e-mailjéről? – kérdezte Alec. – Igen, és boldogan beszélnék is róla, csak előbb kérdezni szeretnék valamit. Tényleg igaz? Igaz, hogy elhagysz bennünket? – Igen – bólintott Alec. Széke megnyikordult, ahogy hátradőlt. – Fel akartalak hívni, hogy elmondjam, de feltételezem, hogy Gil megelőzött. Wincott felült az asztal szélére. Szeme Alec válla fölött a hadnagy irodájára meredt. – Nem hibáztatlak. Ha lenne hova mennem, én is eltűnnék innen. – Ideje volt már váltani. – Ez talpraesett válasznak tűnt, és Alec elhatározta, hogy ragaszkodni fog hozzá az elkövetkező huszonegy napban. – Váltani, mi? És hová?

113 – Remélhetőleg Bostonba. Amolyan honvágy fogott el. Wincott halkabbra fogta a hangját, és közelebb hajolt Alechez. – Azt csiripelik a verebek, hogy az FBI felé kacsintgatsz. Alec mosolygott. Nem erősítette meg, de nem is tagadta a hírt. – Át kell majd jönnöd egy vacsorára, mielőtt elhagyod Chicagót – folytatta Wincott. – Suzie ki fog borulni, ha meghallja. A feleségem évek óta odavan érted. – Még mindig az én nevem kiáltja, ha szerelmeskedtek? – Honnan a fenéből tudnám? – nevetett Wincott. – Idejét sem tudom, mikor szeretkeztünk utoljára. Mindig akad legalább egy kölyök az ágyunkban, és most, hogy a baba óráként felébred, nem is vágyom másra, csak egy kiadós alvásra. – Tisztára úgy beszélsz, mint egy igazi házasember. Wincott csak egy fintort vágott. – Térjünk vissza Sweeney-hez – váltott komolyra a hangja. – Úgy tűnik, nagyon sok ember akarta a halálát, szóval gyanúsítottakban nincs hiány. Most kutatjuk át a holmiját. Senki nem találja a tárcáját. És találd ki, mi újság! Sweeney naplót vezetett. Alec szemöldöke a magasba szökkent. – Ez olyan kislányos dolog. Nem hittem volna, hogy Sweeney „kedves naplóm”-fajta ember. Wincott nagyot kacagott. Ha nevetett, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott. – Nem olyan naplót – mondta. – Az az idióta feljegyzéseket vezetett mindenkiről, akit meg akart zsarolni. Ez nem csak kitaláció. Mindent leírt. Találd ki, ki szerepelt a naplóban a drogdílerek és a stricik mellett! – Na, ki? Wincott újra közelebb hajolt. – Lewis. Alec felkapta a fejét. – Ne hülyéskedj! – Pedig így van. Sweeney arra készült, hogy lefényképezze és elküldje a hadnagy feleségének a képeket. – Milyen képeket? – Lewist a szeretőjével. – Nem, ez döbbenetes – csóválta a fejét Alec. – Nem hiszem, hogy ennyire meg kéne döbbenned rajta – jegyezte meg Wincott. – Nem ismerek olyan embert, aki ne látná szívesen Lewis bukását. – Arra gondoltam, döbbenetes, hogy két nőt is rá tudott venni, hogy feküdjön le vele.

114 – Az egyik nő úgy néz ki, mint a vasalódeszka, de van pénze bőven, ezért vette el feleségül. A másiknak egy fityingje sincs, viszont más területeken nagyon is vastag, ha érted, hogy mire gondolok. – Ki szerepelt még a naplóban? Wincott megemlített néhány nevet, akiket Sweeney már zsarolt. – Még egy főkönyvet is vezetett a várható bevételekről és kiadásokról. Mint valami bankszámla. Ki a fene ír le ilyent? – Nyilvánvalóan biztosra vette, hogy soha nem kapják el. – Ahogy már mondtam is, gyanúsítottunk van bőven, de lassan szűkítjük a kört. Úgy néz ki, hogy a három drogdíler közül az egyiknek nem akarózott fizetni. Talán megfenyegette őket. – És mi van Regan Madisonnal? Ő hogy kerül a képbe? – Nem tudom. Még nem volt alkalmam beszélni vele. Vissza kellett mennem a helyszínre, és ott ragadtam. Megtaláltuk a lány mobiltelefonját. Alec kiegyenesedett. – Igazán? Hol találtátok meg? – A bokrok között, az odú mögött, amit Sweeney az otthonának hívott. Most ellenőrzik a kollegák a maradványokat, hogy van-e rajta valami használható adat, de őszintén szólva, én erősen kételkedem. A pincét is tisztára glancolták. Csak Sweeney ujjlenyomatait találtuk meg. A gyilkos tudta, mit csinál, és erős volt, nagyon erős. Annak kellett lennie – tette hozzá –, különben nem tudta volna felhúzni Sweeney-t a kötéllel. Ja, és megkaptuk a halottkém jelentését is. Már halott volt, amikor levetkőztették és fellógatták. – Hogyan ölték meg? – Megfojtották. Nem is értem, miért vállalta a gyilkos a plusz hercehurcát a vetkőztetéssel és az akasztással. Bradshaw szerint drámai hatást akart kelteni – utalt társára. – Te mit gondolsz? – Szerintem fel akart vágni képzeletbeli barátnője előtt… érted, le akarta nyűgözni a lányt. – Ez a barátnő Regan Madison lenne? – Azt hallottam, igazi bombázó a csaj – húzta fel a szemöldökét Wincott. Alec nem reagált, és Wincott úgy látszik, nem vette észre. – Tudod, milyenek a dilinyósok. Bradshaw úgy véli, látta valahol a lányt, és rögzítette az elméjébe a képét. Beszélni akar Metlinnel róla. – Matlin a rendőrségi pszichiáter volt. – Jó ötlet – helyeselt Alec. Ezek után elmesélte találkozását Regannel, és beszélt arról a férfiról is, aki üldözte a lányt. Megemlítette Regan elméletét Sweeney és dr. Shields kapcsolatáról. – Biztos benne, hogy akkor hagyta el a telefont, amikor elesett.

115 Wincott megpróbálta a hallottakat rendszerbe illeszteni. – Rendben, szóval a férfi megtalálta a telefont, látta, hogy van benne fényképezőgép, és úgy döntött, hogy elszórakozik egy kicsit. A lány e-mail címe benne volt a gépben. Nem kellett mást tennie, mint elkészíteni a képet, és aztán megnyomni a gombot. – De még mindig nincs magyarázat, hogy milyen kapcsolatban volt Sweeney-vel. Wincott egyetértett vele. – És annak sem látom értelmét, hogy egy drogdíler miért szórakozna ilyesmivel. Azt értem, ha egyikük megölte, de… – Elhallgatott, majd tanácstalanul vállat vont. – Ennek egyelőre semmi értelme. – Hogy értetted azt, hogy most ellenőrzik a maradványokat? – A gyilkos darabokra törte a telefont még a pincében. A technikusok megtalálták néhány apró darabkáját a munkapadon. – És persze nincs ujjlenyomat a kalapácson. – Egy szál se – bólintott rá Wincott. – Figyelj, nagyon örülök, hogy velünk dolgozol ezen az ügyön. Jó sok lábmunkára lesz szükség. Mivel Regan Madison megkapta azt az e-mailt, ellenőriznünk kell mindenkit, aki kapcsolatban áll vele. Lehet, hogy valami bosszúról van szó. Egy elhagyott szerető vagy egy elégedetlen alkalmazott. Minden segítség jól jön. Nagyszerű lesz végre együtt dolgozni, ráadásul én utasítgathatlak, hogy mit tégy. Ezt szeretni fogom. – Eegen, mielőtt nagyon beleélnéd magad, hogy a csapatodhoz csapj, van itt valami, amiről tudnod kell. – Mi az? – Wincott mintegy véletlenül felnézett, majd bosszúsan morogta. – A pokolba! Lewis integet, hogy menjek be hozzá. – Azt fogja mondani, hogy hagyj ki a körből. Felvehetem nektek a telefont, de semmi több. – Wincott – kiáltotta Lewis az iroda ajtajából. – Beszélni akarok magával. – Faszfej – motyogta Wincott. – Majd tájékoztass! – kérte Alec. Wincott bólintott. Alec hallotta, ahogy a férfi hangosan felsóhajt, miközben az asztalok között Lewis irodája felé tart.

Huszadik fejezet – Újra benne van. Lewis az irodája ajtajából tette a kijelentést. – Buchanan, hallotta, mit mondtam? Újra benne van.

116 Alec nem zavartatta magát. Fel sem állt, csak megfordult a széken, úgy kérdezte. – Miben? Lewis előrelépett. – Az imént telefonált a rendőrfőnök. Igen – mondta – a rendőrfőnök maga. – Mellkasa szinte felfúvódott, mint a gömbhal, ahogy az újságot megismételte. – És? – nógatta Alec. – Tudta, hogy ki az a Regan Madison, amikor beszélt vele? Alecnek nem volt kedve barkohbázni. A jegyzettömbjére firkálgatott, miközben fél szemmel a nagymutató lassú körsétáját figyelte a faliórán. Csak pár óra telt el azóta, hogy Lewis az összes ügyet elvette tőle, de máris halálra unta magát. Fogalma sem volt, meddig lesz képes elviselni a tudatot, hogy Lewis elvárja tőle, minden reggel pontban nyolckor jelenjen meg az irodában és semmittevéssel töltsön kilenc átkozott órát. Ha Lewisnak az volt a szándéka, hogy az őrületbe kergesse, ki sem találhatott volna jobb módszert. Három hét dögunalom. Tetszik vagy sem, el kell viselnie. – Nos, tudta? – Rendben, feladom. Ki ő? – Egy Hamilton – vágta ki büszkén. Szinte cuppantott, ahogy kimondta a nevet. Lewis ekkor már Alec asztala előtt állt, és izzadt tenyerét a jegyzettömbre támasztotta. – Ő Regan Madison Hamilton. – És? – A családjáé az a sok szálloda. – Komoran bámult Alecre, láthatóan bosszantotta, hogy a férfit nem nyűgözi le a név. – A chicagói Hamilton csak az egyike a sok hotelnek. A legmagasabb körökben forognak. Az a nő a pénz világából származik. Ősi vagyon. – Na és? – Ez volt benne a jelentésében. Ellenőriztem. Ezt igazán említeni kellett volna. Miért nem tette? Alec nem is tudott mit válaszolni erre az abszurd kérdésre. – Szóval, mi van vele? És mit értett azon, hogy újra benne vagyok? – Vannak fivérei. – Igen, tudom. – Három is – folytatta Lewis úgy téve, mintha nem is hallotta volna Alec szavait. – A legidősebb felhívta a rendőrfőnököt, aki úgy látszik, elég jól ismeri a Madisonokat. Ugyanannak a klubnak a tagjai – tette hozzá. – A Clairmont Country Clubnak, hogy pontos legyek. A feleségem és én már öt éve próbálunk bejutni. – És? – próbálta Alec kideríteni a lényeget. – Aiden a legidősebb Madison – magyarázta. – Nagyon befolyásos ember.

117 Hangjából rajongás csengett. Alec ezt visszataszítónak találta. – Igen? – Nagy súlyt fektet a húga biztonságára. Alec hátradőlt a széken. – Miért velem beszél? Wincott vezeti a nyomozást. Forduljon hozzá a fivérek dolgával. – Wincottnak van épp elég dolga – mondta. – És Regan Madison nem gyanúsított… – Wincott mondta, hogy nem az? – Én mondom– csattant Lewis. Alecnek nem volt kedve vitatkozni. Gyerünk már, gondolta, bökd már ki. Lewisnak egy örökkévalóságba telt, hogy előrukkoljon a mondandójával. És Alecnek annyi tennivalója volt még. Mint például a firkálás. Erre a gondolatra majdnem felnevetett. Lewis biztosra ment, és kizárta minden folyamatban lévő nyomozásból, mert azt akarta, hogy csak üljön és bámuljon a semmibe. Szerencsére még rengeteg rajzfirka várt befejezésre, most például a hadnagy tenyere izzadt az egyik remekművén. – Azt akarom, hogy vigyázzon rá, amíg Wincott el nem kapja Sweeney gyilkosát. Alec kezéből kiesett a ceruza. – Azt akarja, hogy a testőre legyek. – Már a gondolattól is feldühödött. – Nem vagyok testőr, a fene vigye el! – morogta, mielőtt Lewis válaszolhatott volna. – Most már az. Tudja, miért döntöttem maga mellett? – Mert tudta, hogy utálom. – Azért is – bólintott a hadnagy vigyorogva. – Rossz a hozzáállása, Buchanan. Ezért ment magának olyan jól az álcázás. Nagyszerűen illik a perverzek és a pszichopaták közé. A sértés lepergett Alecről. – Kedves, hogy észrevette. – Rátapad a Madison lányra, mint rágógumi a cipőtalpra. Éjjel-nappal mellette lesz. Megértette? Melyik volt fontosabb számára, egy gazdag nő felháborodása vagy Sweeney meggyilkolása? Nehéz lett volna megmondani. – Ha a családjának annyi pénze van, miért nem fogad mellé egy testőrt? – Megtehetik. Természetesen megtehetik. Talán meg is teszik. Valahányszor kinyitotta a száját, nyállal fröcskölte tele Alec asztalát. Atyaúristen, a három hét hirtelen életfogytiglannak tűnt. – De azt szeretném, hogy valaki tőlünk is legyen mellette állandóan, és azt akarom, hogy Aiden Madison hálás legyen nekünk. Megértette? – Nem várt választ. Felegyenesedett, és visszaindult az irodájába. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, megállt egy pillanatra. – Buchanan – kiáltotta.

118 Alec nem válaszolt. – Ez az én belépőm a Clairmont klubba. El ne csessze! – Jó, rendben. – Tartsa életben a lányt.

Huszonegyedik fejezet A folyamatos esőnek köszönhetően a karbantartó csoport napokig nem jutott hozzá, hogy eltakarítsa a másfél méter magas bokrok és ágak halmazát. A férfiak fekete gumicsizmát és sárga esőköpenyt viseltek munkaruhájuk felett, amit hamarosan sárfoltok pettyeztek mindenütt, ahogy a hulladékot hurcolták. Vernon, a háromtagú csoport legenergikusabb embere, a talicskára lökte az utolsó ágat is, és indult volna vissza a sufnihoz, hogy pihenjen egyet és elszívjon egy mezítlábas Camelt, amikor egyik munkatársa, Sammy sikoltozni kezdett, mint valami kislány, és rémülten mutogatott mögé. Sammy gesztenyebarna szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna ugrani az üregéből. Harry, aki új ember volt a csapatban, vastag bifokális szemüveget hordott, amit most elhomályosított a sár és a szemerkélő eső. Amikor közelebb sétált, hogy megnézze, miért cirkuszol Sammy, ő is sikítozni kezdett. Az ő hangja viszont nem olyan volt, mint egy kislányé; inkább a madárvijjogásra emlékeztetett. – Mi a fene esett belétek? – fordult vissza feléjük Vernon. És akkor ő is meglátta. A sárból egy lábujj villant elő. Leguggolt, látta, hogy a köröm élénkpirosra van festve, mire lehuppant terjedelmes hátsójára. – Ne nyúljatok hozzá! – nyögte, miközben talpra kecmergett. – A rendőrség nem akarná, hogy bármihez is hozzányúljunk, mert ez itt egy bűntény helyszíne. Harry a lábujjat nézte meredten, mintha azt várná, hogy megmozduljon. – Honnan tudod, Vernon? – Mer’ itten bűntény lett elkövetve, te észlény, vagy legalábbis itt ásták el a holttestet. – Elhallgatott, és drámai mozdulattal a lábujjra mutatott. – És ettől ez egy gyilkosság színhelye lett. Így szokták mondani a tévében, amikor körbekerítik a területet azzal a sárga szalaggal. Sammy, az isten szerelmére, hagy abba a sipákolást! Sammy mocskos zsebkendőt húzott elő a zsebéből és a megtörölte a szemét. – Valamit tennünk kéne érte… Nem kéne tenni valamit? A körülményeket figyelembe véve Vernon meglepően nyugodt volt.

119 – Itt már nincs ember, aki segíteni tudna neki. – Ez egy igazi lábujj, ugye, Vernon? – kérdezte Harry. – Hogy érted azt, hogy igazi? – Arra gondoltam, hogy lehetne gumiból vagy műanyagból is. Talán valamelyik okostojás egyetemista ki akart babrálni velünk. Nem volt rossz ötlet. Vernon közelebb hajolt. – Ez bizony igazi. A gumi nem indul ilyen gyorsan oszlásnak, és úgy látom, hogy nem műanyag, mert nincs rajta fény. Sammy öklendezni kezdett. Harry keményen ránézett, és a háta mögé intett. – A rendőrség nem fogja értékelni, ha összehányod a helyszínt. Vegyél néhány mély lélegzetet – tanácsolta. – Biztos vagy benne, hogy az ujjhoz test is tartozik? – kérdezte Vernont. – Micsoda ostoba kérdés! Nem nyúlok hozzá, tehát nem is tudhatom, hogy van-e hozzá test. Az már a rendőrség dolga, hogy kiderítse. Futás az épületbe, és hívd őket! Sammyvel megvárunk itt. – Nem lenne gyorsabb, ha a mobilomat használnám? – Az ég szerelmére, hát már mindenkinek van mobiltelefonja az Államokban? – A többi államokbeli emberről nem tudok – mondta Harry. – De nekem van. Már egy éve. Kigombolta az esőköpenyét, előhúzott alóla egy rikítóan vörös telefont, és hívta a kilenctizenegyet.

Huszonkettedik fejezet Az utolsó dolog, amit Regan akart, vagy amire szüksége volt, hogy valaki árnyékként a nyomában járjon egész nap. De Buchanan nyomozót nem igazán izgatta, hogyan érez. Besétált az irodájába – pont olyan szakadtan és ugyanakkor szexisen festett, mint ahogy emlékezett rá –, nekitámaszkodott az asztalának és nyugodt hangon közölte, hogy ő fog rá vigyázni az elkövetkező három hétben, vagy amíg kézre nem kerítik a férfit, aki Sweeney nyomozó fényképét küldte neki. – Nem inkább a gyilkos után kéne nyomoznia ahelyett, hogy engem követ? – Maga mellé osztottak be. A nyomozás Wincott dolga. Regan elkeseredett volt, és kimerült. Félt is, de ezt semmi pénzért be nem ismerte volna. Cordie még mindig nem hívta vissza, ezért érte és Sophie-ért is aggódott.

120 – Igen, már említette, hogy Wincott folytatja a nyomozást, de vele még nem találkoztam. De én igazán együttműködtem a rendőrséggel, vagy nem? – faggatta a férfit. – És különben is úgy tűnik, mintha csak pár perce ment volna el. Azóta is nagy a nyugtalanság itt. Egy kis időre lenne szükségem, hogy leüljek és átgondoljam a dolgokat. Zsong a fejem. Befejezésre váró munkáim vannak, és aztán szeretnék… – Gondolkodni? – Alecnek nem kis erőfeszítésébe telt, hogy nem mosolyodjon el. – Igen, gondolkodni. – Nem gond. Levette a nyakkendőjét és a zsebébe gyűrte, mielőtt zakóját is levette volna, hogy aztán a székre terítse. Regan figyelte, hogyan helyezi kényelembe magát a férfi a szófán. – Mi lesz három hét múlva? – Tessék? – fordult felé Alec, miközben feltűrte ingujját. – Azt mondta, hogy három hétig lesz a testőröm. Mi lesz azután? Alec kigombolta inge legfelső gombját, és csak aztán válaszolt. – Lejár a felmondási időm, és elhagyom Chicagót. De ne aggódjon, ha addig nem fogjuk el a gyilkost, valaki mást fognak kijelölni, hogy testőrködjön maga mellett. De addig kénytelen lesz engem elviselni. – Ki döntött így? – Számít? – Igen. – Rendben. – Rendben, ki? – Regan nem engedett. – Lewis hadnagy. – Most mondanom kéne valamit? Alec ellenállhatatlan mosolyt villantott rá, és felkapta a Forbes magazin legutóbbi számát a dohányzóasztalkáról. – Nem igazán – nyugtatta meg. – Tetszik vagy sem, itt maradok. Nem tetszett, egyáltalán nem tetszett. Buchanan nyomozónak a puszta jelenléte is nagyon nyugtalanító volt, de mielőtt vitába szállhatott volna vele, megszólalt a férfi mobiltelefonja. Vele egy időben az irodai telefon is csöngeni kezdett. Peter Morris – a férfi, akinek elutasította a második kérelmét – volt a vonalban. Morris teljesen odáig volt attól, hogy sikerült személyesen vele beszélnie.

121 – Ez csodálatos – dadogta. – A titkára állandóan elutasított. El sem hiszem, hogy végül mégis elértem. Tudom, hogy magának semmi köze ahhoz, hogy elutasították a kérelmemet, ezért nem is hibáztatom. Csak valami óriási félreértésről van szó, nem igaz? – Mielőtt Regan válaszolhatott volna, a férfi sietve folytatta. – Rendkívül fontos munkát végzek, és garantálták, hogy ezek után évente automatikusan meg fogom kapni a támogatást. Mit szólna hozzá, ha ma este átmennék, és addigra kitöltené a csekket? – Erről szó sem lehet, Mr. Morris. Én voltam az, aki visszautasította a kérelmét, és a levél, melyet az érdekelteknek küldeni szoktam, meglehetősen egyértelmű. Nincs olyan, hogy automatikus megújítás. A férfi nem akart hinni neki. Hangja kevésbé vidáman csengett, ahogy folytatta. – Nem, ez nem lehet igaz. Nem utasíthatta el a kérelmemet. Hiszen tudja, hogy milyen fontos a munkám. – Mr. Morris… A férfi újfent félbeszakította. – Tudom, mit akar mondani. A titkára említette, hogy jövőre újra beadhatom a pályázatom, de a közösségi háznak most van égető szüksége arra a pénzre. Az utolsó pillanatban kihúzni a lábunk alól a szőnyeget… ez egyszerűen nem igazságos. Na most, ami a csekket illeti… Regan úgy döntött, hogy amilyen gyorsan csak lehet, befejezi ezt a beszélgetést, ezért most ő szakította félbe a férfit. – Nem fog több segélyt kapni. A kérelmét elutasítottam, és azt hiszem, fölösleges időpocsékolás lenne, ha jövőre újra beadná. Hallotta a férfi éles hörrenését, ahogy letette a kagylót. Ahogy felnézett, látta, hogy Buchanan is éppen akkor tette le a mobilt. – Henrynek igaza volt. Peter Morris képtelen elfogadni a nemleges választ. Szinte szóról szóra megismételte a beszélgetést. Amikor befejezte, Alec bólintott. – Szólni fogok Wincottnak, és ő majd ellenőrzi a fickót – ígérte. Felállt, megtornáztatta a vállát, majd a zakója után nyúlt és felvette. – Elmegy? – kérdezte Regan. – Igen – mosolygott derűsen. – Magával együtt. A rendőrségi rajzoló visszaért, és csak ránk vár. Mennünk kell. Remélhetőleg kettejüknek majd sikerül összehozni egy képet a férfiról, aki üldözte magát. – Jó, rendben – vágta rá Regan habozás nélkül. – Semmi vita? A lány megrázta a fejét. – Nem. Ez túl fontos.

122 – Valóban az. Regan elővette kistáskáját a fiókból és elindult az ajtó felé, ahol a férfi várta, amikor a faxgép felzúgott. – Feltétlen meg kell néznie, mi jött, vagy ráér, amíg visszaérünk? – Valószínűleg csak egy reklám – vont vállat, de már megfordult, hogy az asztal mögé kerüljön. – Manapság már csak ritkán kap faxot az ember. Mindent e-mailben küldenek. A válla fölött a férfira pillantott, hogy lássa, mennyire bosszantja a késlekedés. Alecet lefoglalta, hogy begombolja az ingét, és egyáltalán nem látszott türelmetlennek. – Nem bánja, ha megnézem? Csak egy perc az egész. Mindjárt kint van az első oldal. – Nem gond. – Alec a nyakkendője után kutatott. – A padlón van, a szófa mellett. – Micsoda? – csodálkozott Alec. – A nyakkendője. Kiesett a zakója zsebéből. – Köszönöm. Alec a szófához indult, Regan a gép felé fordult. A borítólap éppen akkor pottyant ki a tálcára. A feladó helye üresen tátongott, de a tárgysorba írtak valamit, de nem nagyon tudta kivenni, hogy mit. Felemelte a lapot, és a fény felé fordítva próbálta kisilabizálni, mi van ráírva. Hirtelen végigfutott a hátán a hideg, ahogy elolvasta a három szót: A te halállistád. – Halállista? Uramisten… Hirtelen minden a helyére ugrott. Sziszegve beszívta a levegőt, és hátralépett, mintha maga az aktus elszigetelhetné az igazságtól. – Nem… ez nem lehet… – rázta a fejét folyamatosan. – Ez egyszerűen lehetetlen… Alec hallotta a hangjában a pánikot. Gyengéden kivette a kezéből a lapot, közben a faxgép újra zúgni kezdett. A második oldal csigalassúsággal bújt elő. Regan annyira megdöbben a fejlécen, hogy észre sem vette a macskakaparás szerű üzenetet a lap alján. Alec olvasta fel. „Sajnos, ezt nem könyvelhetem el saját sikeremnek. Elkéstem. Már a hullaházban volt. Szívrohamot kapott, de ha már belekezdtem, őt is kihúztam a listádról.” Mire Regan kezébe vette a második oldalt, Alec már Wincott-tal tárgyalt a telefonján. Beolvasta neki a faxszámot. – Minden egyebet blokkoltak. – Rajta vagyunk – mondta Wincott. – A kapitányságon találkozunk. – A társa után kiáltott, miközben letette a kagylót. Alec Reganhez fordult. – Halállista? Mi a fenét akar ez jelenteni?

123 A lány nem válaszolt rögtön. Idegesen tördelte a kezeit, miközben várta, hogy a második oldalt is kiköpje a gép. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megtörtént. És végre ott volt. Szent isten, egy újabb fénykép, ez alkalommal egy nő feküdt valami fémtepsire emlékeztető holmin. Hamuszürke arcán a halál nyugalma honolt. Csak pár másodpercébe került, hogy visszaemlékezzen, hol is látta ezt az arcot. – Ez egyszerűen nem történhet meg. – Beszéljen már! – sürgette Alec. – Ismerem ezt a nőt. A Dickersonnál dolgozik a Michigan sugárúton. Néhány hete jártam nálunk, hogy testápoló krémet vegyek. Ott eladónő. Úgy érezte, hogy térde összecsuklani készül. Nekiesett az íróasztalnak. Mély levegőt vett, gondolatai szélsebesen száguldottak. – Névkártya volt a ruhájára tűzve… Ms. Patsy. – Emlékszik a nevére? Regan bólintott. – Durva volt és udvariatlan. Valószínűleg csak rossz napja volt, és nem volt helyes tőlem, hogy olyan keményen ítéltem meg. És most halott. Ez eléggé nyilvánvaló volt. – Rosszul lesz? – Alec kutatóan nézett körül, szemetest keresve. – Nem, nem. Ez az egész az én hibám. – Hogyan lehetne a maga hibája? Ha ez az őrült igazat írt, akkor a nő szívrohamban halt meg. De Regan oda sem hallgatott. Édes istenem, mit tett? Mit tett! – Regan! Nagyot lélegzett. – Olvasta az üzenetet. Azt írta, túl késő volt, mert a nő már meghalt. Nyilvánvaló, hogy azért ment utána, mert meg akarta ölni. – Nem maga ölte meg. Regan falfehérre sápadt. Alec tisztában volt vele, hogy a lány bármelyik pillanatban elájulhat. Közelebb lépett, hogy el tudja kapni, ha összeesne. – Nem, de én írtam fel a listára. A férfi felkapta a fejét. – Hogy mit csinált? – A halállista… az enyém.

124

Huszonharmadik fejezet Regan azon sem csodálkozott volna, ha a férfi azonnal megbilincseli és felolvassa a jogait. Valójában Buchanan nyomozó elég jól fogadta a hírt figyelembe véve, hogy valószínűleg ezzel Regan az első helyre ugrott a gyanúsítottak listáján. Alec meglehetősen jól el tudta rejteni az érzelmeit. Ha a lány nem egyenesen a szemébe néz, talán észre sem veszi, hogy a viselkedése hűvösebb, keményebb lett vele szemben. Regant túlságosan megrázta a gondolat, hogy mennyire érdekli, mit gondol most róla a férfi. Megrémült és aggódott is, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy így érez. Az órájára nézett, kiszámolta, hogy Henry valószínűleg negyedórán belül visszaér, ezért hagyott neki egy rövid üzenetet, hogy hová ment. Meghagyta neki, hogy hívja fel Sam Baldwint, aki három másik teljes állású ügyvéddel együtt ellátta Hamilton szállodalánc és egyben a Madisonok jogi védelmét is. Spencer tréfásan Walker személyi csapatának nevezte az ügyvédeket, mivel a családból ő vette legtöbbször igénybe a szolgálataikat. Sam bizonyára meg lesz döbbenve, ha meghallja, hogy ezúttal Regannek van szüksége rá. Alec kocsijával mentek a rendőrségre, és útközben Regan megpróbálta elmagyarázni, hogyan jött létre a halállista. Részletesen elmesélte, hogy dr. Shields milyen feladatot adott a szemináriumra jelentkezőknek a fogadás alatt. Alec ide-oda cikázott a kocsik között, néha csak hajszállal kerülve el az összeütközést. Úgy vezetett, mint egy őrült, és Regan úgy vélte, hogy öntudatos polgár létére az ő dolga, hogy felvilágosítsa erről. – Viccel? – csodálkozott a férfi. – Hiszen maga Walker Madison húga, vagy nem? Ha van ember, aki úgy vezet, mint egy őrült, akkor a bátyja az. – Elhallgatott, hogy végiggondolja, amit a lány előzőleg mondott neki. – Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a testőr még akkor is magát nézte? Történt valami előtte, ami magára vonta a figyelmét? – Nem. De attól a pillanattól fogva, hogy beléptem, rám szegeződött a tekintete. Igazán furcsa volt. Semmi olyant nem tettem, amivel magamra vontam volna a figyelmét, mégis állandóan engem bámult. Alec szerint ebben semmi furcsa nem volt. Kétségtelenül durva, de semmiképpen nem furcsa. A pokolba, neki is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne bámulja állandóan a lányt. A testőr férfi volt, Regan Madison egy gyönyörű nő. – Be tudom bizonyítani, hogy mindez megtörtént – mondta a lány. – Mit tud bizonyítani? – nézett rá Alec.

125 – Hogy nem csak kitaláltam ezt az egészet… úgy értem, a gyakorlatot. Sophie felvette magnóra. A táskájába rejtette a magnót, és egész közel ült Shieldshez. Meghallgathatja. – Rendben, meg fogom hallgatni. – Csak hogy megértse, nem akartam elvégezni a feladatot, de Shields azt mondta, hogy amikor lejár az idő, mindenkinek fel kell tartania a lapját, és ő körbe fog járni, hogy lássa, mindenki írt neveket. Akkor elhatároztam, hogy megmutatom neki, mi a véleményem róla. Végül is ő tette fel a kérdést, és azt mondta, ha jobb lenne a világ attól, hogy bizonyos emberek eltűnnek, akkor írjuk fel a nevüket. – Shields neve is rajta volt a listán? – Igen. – Hány nevet írt fel? – Hatot… nem, csak ötöt. – Biztos benne? – Igen, öt név volt a listámon. – Magában imádkozott, hogy ne tévedjen. – Rendben, szóval Shields volt az egyik, ez a Patsy nevű nő a másik, aztán ott volt Sweeney – sorolta Alec. – Ki az utolsó kettő? – A testőrök. – Ó! – Általában nem vagyok ennyire vérszomjas. Alec széles mosolyt villantott rá. – Nem hiszem, hogy az volt. – Olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna a fogadás. Rögtön utána megoperáltak, és azóta szinte összefolynak a napok. Ami a listát illeti… – Igen? – Arra gondoltam, hogy én is összetépem és a tűzbe dobom, akárcsak a többiek, de ki kellett mennem a folyosóra, mert csörgött a telefonom. Mire visszaértem a terembe, Shields már áttért a következő napirendi pontra, amit Cordie csak öntömjénezésnek, „nézzétek-hát-nemfantasztikus-vagyok” résznek hívott. – Milyen volt? – Nem tudom, nem hallgattam meg. A kocsiért mentem. Akkor történt, hogy az a férfi üldözni kezdett, és én elestem. Mindenem elejtettem. Észre sem vettem, hogy a telefonom és a mappám ott maradt. – Mondja el, hogy pontosan mi volt a mappában! Regan a levegőbe meredve próbálta felidézni a mappa tartalmát.

126 – Ott volt a notesz, amire a listát írtam… és a volt résztvevők beszámolói, ajánlásai… képek Shieldsről… Az egyik hátuljára emlékeztetőt írtam… jegyzeteket, munkával kapcsolatos tennivalókat… olyan dolgokat, amiket még el kell intéznem… csak pár apróság. – Jó lenne, ha az összes apróság eszébe jutna, hogy amikor beérünk a kapitányságra, le tudja őket írni Wincottnak. – Miért? – Mert azok a jegyzetek a mappában maradtak. Wincott tudni akar róluk. Regannek fogalma sem volt, vissza tud-e emlékezni, miket írt a papírra. Az út hátralevő részén ezen töprengett, nem szólt egy szót sem, amíg a rendőrségre nem értek. Alec a szomszédos parkolóban állította le a kocsit, kinyitotta neki az ajtót, és karonfogva kísérte át az utcán. – Hosszú lesz ez a délután – jósolta. – Mindent, amit nekem elmondott, el kell mondania Wincott nyomozónak is. – Újra, újra és újra, tette hozzá magában. Wincott szerette az ismétlést. – És maga mit fog csinálni? – El kell intéznem néhány hívást, és be kell fejeznem a papírmunkát. Wincott szólni fog, ha végeztek. – Nincs szükségem testőrre. – Én úgy vélem, hogy talán mégis. – Akkor majd felfogadok… – Figyeljen – szakította félbe Alec. – Tetszik, nem tetszik, össze van kötve velem, akárhány másikat is fogad fel. Nincs választási lehetősége. Regan úgy döntött, nincs értelme vitatkozni. Ennek ellenére valószínűleg elég elkeseredettnek nézhetett ki, mert Alec vigasztalónak szánt hangon megszólalt. – Fel a fejjel! Lehetne sokkal rosszabb is. – Ugyan hogyan? – Írhatott volna tíz nevet is arra a listára, vagy húszat, esetleg harmincat… Nekivágtak a lépcsőnek. – A barátnője, Cordie hány nevet írt? – Hetet. Elérték a fordulót, és Alec egy keskeny folyosóra irányította. – Na látja, a barátnője sokkal vérszomjasabb, mint maga. Ettől jobban kell éreznie magát. – Nem igazán. Cordie a hét törpe nevét írta fel. Alec felnevetett.

127 – Viccel? Regan megrázta a fejét. – Mit vétett neki a hét törpe? – Semmit – próbálkozott egy halvány mosollyal a lány. – Hát ez lenyűgöző – jelentette ki a férfi, miközben kinyitott egy ajtót és félreállt, hogy Regant előreengedje. – Mi olyan lenyűgöző? – sétált el mellette Regan. – Hogy Cordie-nak és Sophie-nak volt annyi sütnivalójuk, hogy ne írjanak valós neveket? – Nem. Lenyűgöző, hogy Cordie fel tudta sorolni mind a hét törpét. Én legfeljebb négyig jutok el. Lássuk csak. Tudor és Szundi, Kuka és Szörpi… – Szörpi nem tartozik a hét törpéhez – szakította félbe a lány. – Az egy ital. – Hűha! Na, és Turpi? – Sajnos ő sem – csóválta a fejét Regan, majd elnevette magát. – Fel akar vidítani? – Talán egy kicsit. – Miért? – Mert pontosan úgy fest, mint aki a kivégzőosztag elé indult. Pedig már egy hónapja feloszlattuk őket. És ahogy mondtam is, hosszú lesz ez a délután. A rendőrőrs mintha a folyosók labirintusából állt volna. Alec újabb ajtót nyitott ki előtte. Talán kenyérmorzsát kellett volna hoznia, hogy kitaláljon innen. – Hová megyünk most? – A kávézóba. Azt mondtam Wincottnak, hogy ott várjuk meg, amíg visszaér. – És mi lesz a rajzolóval? – Ő majd utána jön. Alec kihúzott egy széket a lánynak, közben orrát megcsapta a parfüm szaga. A mindenit, de jó illata van! – Kér valamit inni? – Csak vizet, köszönöm. Regan érdeklődve nézett körül. A kávézó nem is hasonlított a tévében látott pergő vakolatú, koszos üvegű helyiségekhez. Kellemes, tágas szobában ült, amit szemmel láthatóan nemrég újítottak fel. A festék illata még halványan érződött a levegőben. Az élénk türkiz falak szinte világítottak. Az asztal és a székek is újnak látszottak. Alec észrevette, hogy a falat bámulja. – Legszívesebben napszemüveget tenne fel, igaz? – Ki választotta ezt a színt?

128 –Senki nem vállalja. A hűtőgép is új volt, feltöltve ásványvízzel és üdítőkkel. Alec átnyújtott neki egy üveggel, majd széket húzott az asztalhoz és leült vele szemben. Jegyzettömb és golyóstoll hevert az asztal közepén. Alec a lány felé tolta mind a kettőt. – El is kezdhetné összeírni a neveket, amelyek a halállistán szerepeltek. Halállista. Ó istenem, ez egy őrület! Felkapta a tollat, és gyorsan felírta az öt nevet. A testőröket A-val és B-vel jelölte, mivel nem tudta az igazi nevüket. Amikor elkészült, a férfi elé lökte a papírt. Alec közelebb hajolt, elolvasta a listát, majd visszatolta a tömböt. – Rendben, akkor most írja le azokat az apróságokat is, amiket Shields előadása alatt jegyzetelt. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Lába türelmetlen ütemet vert a linóleumpadlón, ahogy koncentrálni próbált. Emily Milan ötlött az eszébe. Emlékezet rá, hogy tisztázni akarta vele a dolgokat. Ó igen, és ott volt Peter Morris. Hogyan is feledkezhetett meg róla? Feljegyezte, hogy figyelmeztesse a biztonságiakat a férfira. De ki volt még? Volt még egyáltalán valaki? A türelmetlen dobolás fokozódott. – Nem kell idegeskedni – szólalt meg Alec. – Nem vagyok ideges. Ez hazugság volt, és a férfi is tudta. Akkor tudatosult benne, hogy térde az asztallap alját ütögeti. Kényszerítette magát hogy abbahagyja. – Talán mégis ideges vagyok egy kicsit – ismerte el. Letette a tollat és a jegyzettömböt újra a férfi elé tolta. Alec megnézte a jegyzeteit, de nem szólt semmit. Regan az asztallapot bámulta, míg megpróbálta felidézni, mit írt még annak idején a lapra. Lefelejtett valakit arról az átkozott listáról? Emlékezett rá, hogy Emily nevét is fel akarta írni az utolsó pillanatban, de már nem maradt rá ideje. Alecre pillantott, és hirtelen minden gondolat kiröppent az agyából. Ilyesmi még soha nem történ vele. Viszont Buchanan nyomozó nagyon érdekes férfi volt – és határozottan ellentmondásos egyéniség. Zilált benyomást keltett ferdén megkötött nyakkendőjével, gyűrött zakójával és erősen borostás ábrázatával, de a modora kifogástalan, nyilvánvalóan művelt ember, és humorérzéke is van – egy olyan jellemvonás, amelyet általában először veszít el az

129 ember az ő foglalkozásával. Amikor neki szentelte a figyelmét, Regan úgy érezte, mintha mágneses vonzerő áradna belőle. Úgy tűnik, lassan elvesztem az eszem, gondolta. Megköszörülte a torkát. – Láttam magát és Lewis hadnagyot aznap az irodában, amikor Sweeney nyomozónál jártam. – Én is láttam magát. A beismerés egy pillanatra megzavarta a lányt. – Tényleg látott? – Ühüm. – Igen, szóval a dolog úgy volt… a hadnagy egy rendőrrel kiabált. Ami azt illeti, inkább üvöltött, ahogy így visszagondolok. Még soha senkit nem láttam így viselkedni. Legalábbis olyan embert nem, aki az övéhez hasonló pozícióban van. Ijesztőnek találtam a viselkedését. – Meg akart szabadulni attól a rendőrtől. – De maga megvédte. A férfi elmosolyodott. – Azt is látta? – Igen. Láttam, hogy vitatkozik a hadnaggyal, de nem hallottam, hogy mit mond neki. A parancsnokától eltérően maga nem emelte fel a hangját. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ő… Lewis… megalázza azt a rendőrt. – Nem – mondott ellent Alec. – Megpróbálta megalázni, de nem sikerült neki. A rendőr tudta, hogy nem tett semmi rosszat. De miért beszélünk róla? A lány nem állta a tekintetét, inkább elnézett a válla felett, úgy mondta. – Fel akartam írni a hadnagy nevét is a listára. Alec erősen igyekezett, hogy elrejtse mosolyát. – De nem tette? – Nem. De megtettem volna, ha nem szakítanak félbe. Megszólalt a telefonom, és ki kellett mennem a folyosóra, hogy válaszoljak a hívásra. De felírtam volna a nevét, ha folytatom a listát. Úgy véltem, ezt tudnia kell. – Ha a helyében lennék, én nem mondanám el Wincottnak. – Miért nem? A férfi vállat vont. – Kegyetlen dolog lenne, felkelteni, majd újra lerombolni benne a reményt. – De hát nem írtam fel Lewis nevét a listára. – Hát ez az.

130

Huszonnegyedik fejezet Regan végül feltette a kérdést, amely nem hagyta nyugodni. – Miért hagyja itt Chicagót? – Ez hosszú történet. A férfi nem folytatta. – Hová megy? – Vissza Bostonba. Oda valósi vagyok. – Van egy szállodánk Bostonban. – Tudom. Nem mondott többet, a lány pedig nem erőltette. Mindketten megfordultak, amikor nyílt az ajtó. John Wincott nyomozó lépett be, hogy aztán rögtön le is hajoljon, mert elejte tt néhány papírt. Így láthatóvá vált tökéletesen kerek koponyájának teteje, mely kopasz volt, mint egy biliárdgolyó és fénylett. Wincott társa mindenkinek elmondta, hogy Wincott különösen érzékeny kopaszságára, ezért aztán munkatársai ki is használtak minden alkalmat, hogy ugrassák kollegájukat. A ráaggatott becenevek közül Wincott a Tuck barátot kedvelte legkevésbé, de szerencsére remek humorérzékkel áldotta meg a sors. Regant leginkább egy hajszolt könyvelőre emlékeztette, talán azért, mert főkönyvhöz hasonlatos dolgot cipelt magával, amelyből papírok lógtak a legnagyobb összevisszaságban. Aztán észrevette az oldalára szíjazott fegyvert, és a könyvelőről alkotott kép könnyedén kisuhant az ablakon. – Elnézést kérek, amiért megvárakoztattam. – Még mindig úgy nézel ki, mint egy félholt – jegyezte meg Alec, miután bemutatta barátját Regannek. A lány arra gondolt, hogy a férfi inkább jóképűnek mondható, de a szeme alatt húzódó sötét karikák és szürke bőre azt a benyomást keltették, hogy halálosan kimerült. – Na igen, ezen a héten kimaradt a tengerparti pihenőnapom. Alec elnevette magát. – El is felejtettem megkérdezni. Hogy van a baba? – A kislányunknak most jönnek a fogai – fordult magyarázóan Wincott Reganhez. – És egyáltalán nem örül neki, ami azt jelenti, hogy a feleségem és én sem vagyunk túl boldogok. Egyikünk sem alszik már napok óta. – Úgy hallottam, a whisky segít – mondta Alec.

131 – Azt is kipróbáltam, de csak egy alapos másnaposság lett a jutalmam. – A kicsi ínyét kellett volna bedörgölnöd vele. Az elzsibbasztja. – Még soha nem hallottam ilyesmit. Különben is, mi van, ha ízlik neki? Mi van, ha rákap az ízére? Még észbe sem kapok, és már vihetem is a kétéves kislányomat elvonóra. Nem, nem, ez túl kockázatos – csóválta a fejét komoly arccal. – Azt mondtam Regannek, hogy hozzáértő nyomozó vagy – állt fel Alec. – Ne hazudtolj meg, kérlek. – Nem akarsz itt maradni? – El kell intéznem néhány telefont – rázta a fejét Alec. – Az asztalomnál leszek, ha szüksége van valamire – fordult Reganhez. – Rendben? Olyan édes, gondolta a lány. És annyira aggódik érte. – Igen, rendben – bólintott. Alec behúzta maga mögött az ajtót. Megfordult és csaknem nekiütközött Lyle Bradshawnak. Wincott partnere kifogástalanul nézett ki, mint mindig. Csíkos nyakkendőjét tökéletes bogra kötötte, makulátlan öltönye ráncmentesen simult testére, fényes cipője pedig mintha vadonatúj lett volna. Alec úgy nézett ki mellette, mint akit nemrég kiraboltak. – A kávézó szobában van a lány? – kérdezte Bradshaw köszönés helyett. – Igen, Wincott vele van. – Johnnak persze folyik a nyála. – Tessék? – Azt hallottam, hogy igazi bombázó a csaj. – Igazán? És hol hallottad? – Az usziban – mondta, arra a teremre utalva, ahol a nyomozók dolgoztak. – Amióta csak behoztad, ő a téma. Azt hallottam, hogy gyönyörű az arca, és a teste sem marad el mögötte. Alecet meglepte a hirtelen támadt indulat, amely elfogta. A semmiből jött. – A nyomába sem érhetsz, Lyle. A frissen elvált Bradshaw a nők bálványának képzelte magát. A nők kedvelté k és jóképűnek tartották, soha nem szenvedett hiányt hölgytársaságban. De Alec úgy vélte, hogy túl arrogáns a fellépése, néha pedig egyenesen kellemetlen. Az egyetlen, ami a javára szolgált, az kivételes nyomozói képessége volt. Bradshaw már nyitotta a kávézó ajtaját, amikor Alec utána szólt. – Hé, Bradshaw. – Igen? Alec azt akarta mondani neki, hogy ne próbáljon rászállni a lányra, de még idejében visszafogta magát.

132 – Légy vele kíméletes – mondta helyette. – Nagyon meg van ijedve. Alec magához vette az üzeneteit és az asztalához sétált. Lewis már szétosztotta a hozzátartozó ügyeket az amúgy is túlterhelt nyomozók között, és mintegy gyerekes bosszúként elvette a számítógépet is tőle. Így most az asztala csupaszon árválkodott. Ha a többi nyomozó nem lett volna behavazva munkával, Alec talán humorosnak találta volna Lewis viselkedését. Leült az asztalhoz és elővette a mobilját, hogy felhívja bátyját, Nicket. – Azt hiszem, bent vagyok – szólt a telefonba. Hallotta Nick nevetését. – Szia, Alec. A bent alatt az FBI-t érted? – Már tudtad, nem igaz? – De igaz. Ward öt perccel azután hívott, hogy felvettek az akadémiára. Az eredményeid lenyűgözők voltak. – Jobbak, mint a tiéd? – Ha így lenne, gondolod, hogy beismerném? – Valószínűleg nem. Mondd el Theónak, rendben? – kérte Alec. Nem tudta, lesz-e ideje idősebb bátyját is felhívni. – Már tudja. Ward őt is felhívta. Eldöntötted már, hogy megveszed-e a házam? Laurant minden vasárnapját az ingatlanügynökkel tölti házakat nézegetve. A házam nagyszerű hely egy agglegénynek, de a kicsivel együtt már szűk a hely, és Laurant szeretne még egy gyereket. Alec maga elé mosolygott. Nick megütötte a főnyereményt, amikor feleségül vette Laurant-t. Az elragadó lányt mintha egyenes bátyja számára teremtette volna a sors. Nyugis, lezser természetével pontosan azt a légkört biztosította Nick számára, amire annak szüksége volt, amikor hazaért a munkából. Theo gyakran nevezte Nick munkáját kuktafazéknak, akkora nyomás nehezedett bátyjára. Barátjával, Noah Clayborne-nal együtt az FBI különleges alakulatánál dolgoztak, amelyet akkor riasztottak, ha hiába kutattak egy-egy eltűnt gyerek után. Kemény, emberpróbáló munka volt. – Megveszem a bostoni házad – jelentette ki. – Még akkor is, ha nem Boston környékére kapok beosztást… – Ward azt ígérte, hogy odahelyeznek. – Ward bármit megígért, hogy rávegyen a belépésre. Nem ő hozza a döntéseket, de ha mégsem Boston környékén kötnék ki, akkor is megtartom a házat. Jó befektetésnek tűnik. – Tartsd egy kicsit. Alig hallak. Egyszerre kétfelé beszélek. – Ki a másik? – Noah

133 – Hol vagytok? – Dallasban. Éppen most fejeztünk be egy ügyet. Ez alkalommal szerencsénk volt. – Az jó. Hirtelen Noah volt a vonalban, hogy gratuláljon neki. – Szét fogod ülni a feneked az akadémián, de biztos jól fog menni. Mikor jössz el Chicagóból? – Még legalább három hét, de talán négy is. Ha még mindig meg akarod nézni a bocsokat, jobb lesz, ha igyekszel. Csak egy szavamba kerül, és Gil szerez jegyeket. A következő pillanatban újra Nick visszavette a telefont. Emlékeztette Alecet, hogy húguk még mindig azt tervezi, hogy meglátogatja Chicagóban. – Tudom, de még nem döntötte el, hogy mikor. Nem lesz időm pakolni, amíg itt le nem jár a munkám. Új feladatot kaptam, ami leköti az időm nagy részét a következő három hétben, de aztán végeztem. Ha Jordan túl sokáig habozik, a végén kénytelen lesz segíteni nekem a pakolásnál. – Milyen az új feladat? – Nem akarok róla beszélni. – Ejha – nevetett Nick. – Annyira rossz? Egy fiatal zsaru kövér aktát tett Alec asztalára, majd megfordult, hogy elmenjem. Alec intett neki, hogy maradjon. – Mennem kell, Nick. – Lezárta a telefont, és visszatette a zsebébe. – Mi ez? – fordult a rendőrhöz. – A formanyomtatványok, amiket ki kell töltenie. A személyzetiről küldték. – Viccel velem? – Nem, uram. Nem szoktam viccelni. – Már kitöltöttem a papírokat. – A fene vigye el, tette hozzá magában. – Nem, uram. Kitöltött néhány nyomtatványt, de nem mindet. Azt mondták, a nap végére kérik vissza. – Nehezebb innen kijutni, mint be – bosszankodott Alec. – A bűnözők is ezt szokták mondani – felelte a rendőr szárazon. Alec úgy döntött, legjobb, ha túl esik rajta. Kinyitotta a mappát, és elkezdte kitölteni az első nyomtatványt. Majdnem egy órába telt, mire végzett, mert folyton félbeszakították. Az egyik nyomozó megszerezte Sweeney zsarolónaplójának a másolatát, és abból olvasott fel részleteket.

134 Alec éppen befejezte az utolsó papír kitöltését, amikor felnézett és látta, hogy Bradshaw integet felé. Felkapta a mappát, azzal a szándékkal, hogy magával viszi, és útban lefelé leadja. Bradshaw a lépcsőnél várt rá. – Befejeztétek Regan kihallgatását? – kérdezte Alec. – Egyelőre. Wincott felvitte az emeletre kedvenc rajzolójához. – Az nem fog sokáig tartani. Bradshaw felhorkant. – Nem ismered Tonyt, igaz? Ott fogja tartani, ha kell egész délután addig, amíg azt nem mondja, hogy tökéletes a hasonlóság. Vele kell maradnod. Az imént kaptam üzenetet Lewis seggnyaló titkárától. Regan bátyja és az ügyvédjük ide tartanak. – Regan nem gyanúsított. Elmagyaráztad neki? – Hát persze – bólintott. – Majdnem randira is hívtam, de aztán megálljt parancsoltam magamnak. – Jézusom, Bradshaw. Próbálj meg a témánál maradni. – Ez nem túl könnyű ilyen nő mellett – vigyorgott a férfi. – Ki értesítette a bátyját és az ügyvédet? – Nem tudom. Lewis-zal akarnak tárgyalni. Egyszerre fordultak a hadnagy irodája felé. Az üvegfalon keresztül látták, hogy Lewis lázasan rendezgeti az asztalát. – Készül a találkozóra – kommentálta Alec a látványt. – Fontos találkozóra fontos emberekkel – tette hozzá Bradshaw. – A Madisonoknak rengeteg pénze van. Pénz. Lewisnak csak ez számít, gondolta Alec, ahogy az első asztalhoz igyekezett, hogy lerakja a papírokat. Útban visszafelé az asztalához összefutott Melissával, és köszönt neki. A nő morgott valamit válaszul. Elment mellette, majd megállt és utána szólt. – Buchanan, figyelj csak! – Mi van? – Mondd meg Regannek, hogy amikor a vacak gépén dolgoztam, lekapcsoltam egy hurokról, és elfelejtettem visszatenni. – Miről beszélsz? – Volt néhány állomás, amely rácsatlakozott. – Melissa, még mindig nem értem, miről beszélsz. A nő bosszúsnak látszott. – Tudsz valamit a számítógépekről?

135 – Nyilvánvalóan nem annyit, amennyit szeretnél, szóval magyarázd el úgy, mint egy laikusnak. – Rajta kívül mások is olvassák a leveleit. – Tessék, olyan nehéz volt kimondani? A nő tudomást sem vett a gúnyolódásáról. – A szállodának sok számítógépe van, és ezek mind egy hálózathoz tartoznak. Képzeld a levelet úgy, mint egy labdát. Igen, pontosan olyan, mint egy labda. Amikor üzenetet kap, a labda más állomásokra is átgurul. A titkára ugyanakkor kapja meg az üzenetet, amikor ő. Így van beállítva, hogy időt spóroljanak meg – magyarázta. A férfira sandított. – Fogod az adást? Alec nem hagyta, hogy a nő felbosszantsa. – Azt mondtad, mások is olvassák a leveleit. A titkára az egy. Ki a másik lasztitörő? – kérdezte komoly arccal. – A labda gurul, Buchanan. Nem szokták törni. És az a másik valaki a házon belül. – Meg tudod találni azt a bizonyos gépet? – Már meg is tettem. Nem emlékszem a számára, de az egyik gép valamelyik testvére irodájából. Elfelejtettem, melyikből. De benne van a jelentésemben, amit Wincottnak adtam. Kérdezd tőle. – Adj nekem is egy másolatot a jelentésedből. – A nő már továbbment, amikor Alec újra megállította. – Talán Regan nem is tudja, hogy más is olvassa a leveleit. Lehetséges ez? Melissa vállat vont. – Lehetséges, hogy nem tudja. Alec befordult a sarkon, és megpillantotta Regant, amint az egyik számítógépnél ült a rendőrségi rajzolóval az oldalán. Valószínűleg megérezte, hogy nézik, mert hirtelen megfordult és egyenesen Alecre nézett. Aztán elmosolyodott. És a férfi visszamosolygott rá. Tony megérintette a karját, hogy visszaterelje a figyelmét. Regan vonakodva fordult a képernyő felé. Tonyval nem volt könnyű együtt dolgozni. Idősebb ember volt, és pontosan úgy festett, mint a komédiás, akit néhány hónappal azelőtt látott egy kabaréban. Az első pár percben várta is, hogy a férfi majd viccekkel szórakoztatja. Tonyba azonban nem sok humorérzék szorult. Miután kezet ráztak, a férfi közölte vele, hogy ő maximalista, ami a munkáját illeti, és addig fognak együtt dolgozni, amíg nem sikerül olyan képet rajzolni, ami tökéletesen hasonlít a férfihoz, aki üldözte Regant a parkban. Ez meglepően nehéz vállalkozásnak bizonyult. Amíg le nem ült Tony mellé, Regan azt hitte, hogy tökéletes képet őriz az üldözőjéről az emlékezetében, de kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. Jó párszor le kellett hunynia a szemét, hogy maga elé képzelje a férfit. Hogy pontosan eltalálja az orr, a szem és az áll alakját, különösen kihívő feladat volt.

136 Amikor befejezték, úgy vélte, hogy a rajz meglehetősen hasonlít, de egyáltalán nem tökéletes. És amikor Tony eltávolította a szemüveget és a szakállat, a férfi külseje gyökeresen megváltozott. Regannek fogalma sem volt róla, hogy pontos-e vagy sem. Alec a rajzoló szoba előtt várt rá. Regan odaadta neki a rajzot. – Tony úgy véli, hogy a haja, a szemüveg és a szakáll csak álca. – Átnyújtotta a második rajzot is. – Szerinte valójában így nézhet ki az üldözőm. – Ismerős? A lány megrázta a fejét. – Olyan… átlagos, nem gondolja? Alec bólintott. – Szóval ez lenne az a… – nyomorult gazember, akarta mondani, de aztán meggondolta magát –… mániákus, akit keresünk. Meglehetősen hétköznapi, könnyen beleolvad a tömegbe. – Talán mégsem – mondott ellent a lány. – Nagy darab férfi, legalább akkora, mint maga. A mérete ki kell, hogy emelje a tömegből. Nem is tudom. – Mély levegőt vett, mielőtt folytatta. – Ha ő az, aki ellopta a telefonomat, és ha ő az, aki megölte Sweeney nyomozót, és… Túl csüggedtnek érezte magát ahhoz, hogy folytassa. –Wincott és Bradshaw nyomozók befejezték a kikérdezésemet, szóval most szeretnék visszamenni az irodámba. Ha maga vagy a többi nyomozó szeretne beszélni velem, csak hívjanak fel, vagy ugorjanak be. Alec elélépett. – Figyeljen, tudom, hogy maga okosabb ennél, és egyszer már végigmentünk ezen, de úgy érzem, mintha még mindig nem értené. Megbíztak, hogy vigyázzak magára, és ez azt jelenti, hogy ahová maga megy, oda megyek én is. Regan komoran összefonta a karjait maga előtt. A nap valóban hosszúnak és fárasztónak bizonyult. – És ahogy már egyszer elmagyaráztam, ha úgy érzem, hogy testőrre van szükségem, hát fogadok egyet. A férfi mosolya lefegyverző volt, ahogy közelebb lépett, arra kényszerítve ezzel, hogy fejét hátrahajtsa, hogy a szemébe tudjon nézni. Regan érezte, hogy libabőrös lesz a karja. – Ez azt jelenti, hogy vitatkozni fogunk? – Szerintem igen. – Nem győzhet. – Miért? Mert fegyver van magánál? A férfi egy szót sem szólt, csak rábólintott. – Mert maga a nagyobb?

137 Újabb bólintás. – Erősebb? Alec mosolya szélesebb lett. Regan a szemét forgatta. – Remélem, észrevette, hogy az okosabbat nem említettem. – Erre a férfi elnevette magát. – Nyomozó… Alec úgy döntött, hogy ennél tovább nem mehetnek. – Egyelőre egyikünk sem mehet el innen. – Miért nem? – feledkezett meg egy pillanatra a testőr problémáról Regan. – Mert a fivére és az ügyvédjük odalent vannak Lewis irodájában Wincott-tal és Bradshawval. Azért jöttem fel, hogy magammal vigyem. Szeretnének beszélni magával. – Melyik fivérem van itt? – kérdezte, miközben igyekezett elrejteni ingerültségét. – Nem tudom. Számít? – Igen. Remélem, nem Aiden az. – Nem mondta el Alecnek, mire gondol, de magában abban reménykedett, hogy Spencer visszatért a városban, és ő vár odalent. Vele sokkal könnyebb volt szót érteni, mint Aidennel. A fejét csóválta, ahogy megpróbálta kikerülni a férfit. – Feltételezem, hogy le kell mennünk az irodába. De Alec újra elélépett, és elzárva az útját a falhoz támaszkodott. – Mi van magával? A férfi úgy viselkedett, mintha régi barátok lennének, és olyan jól ismerné, hogy azonnal meg tudja mondani, ha felborult a lelki egyensúlya. Regan egyik lábáról a másikra nehezedett zavarában. – Ha nem írtam volna meg azt az ostoba listát… – De nem maga ölt, vagy igen? – Nem, de… – Csak elvégzett egy gyakorlatot. – Írtam egy halállistát, az isten szerelmére! – Igen, ahogy több tucat másik ember is – mutatott rá. – Csak magának nem volt lehetősége, hogy a tűzben dobja, mint a többieknek. – Ellépett a lány útjából, és előre engedte. – Alig várom, hogy találkozzak ezzel a dr. Shields-zel. Nagyon úgy fest, mint egy elbűvölő csúszómászó. – Egyáltalán nem elbűvölő. Csak csúszómászó. Bárcsak sose hallottam volna róla. – Na és mi a baj Aidennel?

138 A kérdés bosszantotta a lányt. – Semmi baj nincs vele. Csodálatos testvér. Alec ezt nem vette be. – Igazán? – Igazán. Csak egy kicsit… aggodalmaskodó. Ennyi az egész. Alecnek meg sem kellett kérdeznie, hogy a Lewis irodájában tartózkodó két idegen közül melyik Regan bátyja. A családi hasonlóság szembeszökő volt. Noha Regan legfeljebb 150 155 magas volt, bátyja pedig 180 fölött, de színeik és a családi vonások egyértelműen árulkodtak a rokonságról. Aiden kifogástalan, elegáns szabású öltöny viselt, és Alec meg mert volna esküdni, hogy a belsejében valami flancos ruhatervező címkéjét találná, ha megnézné. Az ő bátyjának, Theónak is volt ilyen öltönye. Calvin Klein, gondolta Alec, vagy Armani. A Lewis asztalánál ülő jól táplált emberen is elegáns öltöny feszült. A férfi alacsony volt, kerek, mint egy tojás, és arca olyan gyűrött, mint egy vasalatlan ing. Alec feltételezte, hogy ő lesz az ügyvéd. Wincott és Bradshaw az ablaknál állva figyeltek. Mindketten unatkozni látszottak. Regan bátyja felpillantott, észrevette, hogy a húga közeledik, és Alec látta, hogy egy röpke másodpercre megkönnyebbülés villan a szemében. Legyen bármennyi hibája is a férfinak, az nyilvánvaló volt, hogy nagyon szereti a húgát.

Huszonötödik fejezet Sam Baldwin, a Madisonok ügyvédje, becsukta jegyzetfüzetét és felállt, amikor Regan besétált Lewis irodájába. – Nem vagy gyanúsított – közölte vele azon nyomban. – Nem, természetesen nem gyanúsított – visszhangozta Lewis buzgón. Felállt és kinyújtott kézzel előrehajolt. Bemutatkozott, kezet rázott a lánnyal és nem is engedte el a kezét, úgy folytatta. – Tudom, hogy ez szörnyű megpróbáltatás lehet önnek. Mielőtt Regan válaszolhatott volna, Sam szólalt meg. – Egy órán belül felkereslek, Aiden. – Bólintott Regan felé, aki hiába próbálta kivonni kezét Lewiséból, majd elhagyta az irodát. – Regan? – nézett húgára kérdően Aiden. – Jól vagyok – nyugtatta meg a lány. Abban a pillanatban, amikor Lewis végre elengedte a kezét, átvágott a szobán és bátyja mellé állt. Mivel a hadnagynak esze ágában sem volt Alecet bemutatni, Regan megtette helyette.

139 A két férfi egyforma magas volt. Aiden ugyan valamivel soványabb, de mindketten meglehetősen csinosak és jó felépítésűek. Bátyja azonban kimerültnek nézet ki. Kimerültnek és aggódónak. – A hadnagy elmondta, hogy önt bízta meg a húgom védelmével, amíg el nem kapják a férfit, aki a fotót küldte. – Így igaz – szólt közbe Lewis, mielőtt Alec válaszolhatott volna. Wincott vonta magára Lewis figyelmét. – Kit akar még rárakni az ügyre? Vagy csak Buchanan, Bradshaw és én dolgozunk rajta? Connellyt már áthelyezték, ha jól tudom. – Igen – mondta Lewis. – Lesz segítségük, de nem Buchanan. – Leült és morcosan Wincottra meredt. – Érti, amit mondok? Buchanan testőrködik és semmi több. – Sam hívott fel? – kérdezte Regan bátyját. Suttogva beszélt, hogy a hadnagy ne hallja. – Azért vagy itt? Wincottot és Bradshawt lefoglalta a Lewis-zal folytatott vita, és nem törődtek Regannel, de Alec egy szavát sem mulasztotta el. – Nem – felelt Aiden húga kérdésére. – Henry felhívta Samet és elmondta neki, hogy úton vagy ide. Beszél az e-mailről és a faxról is. Én is láttam a képeket. – Láttad őket? – Az asztalomon voltak a másolatok, amikor megérkeztem. Ahogy megláttam őket, azonnal hívtam Samet. Egyikünk sem tudta, hogy összeállítottál egy halállistát, amíg ide nem értünk. Regan, az isten szerelmére, mégis mit képzeltél? – Tessék? – Hallottad, nem? Elképzelni sem tudom, hogy tehettél ilyent. Regan nem fárasztotta magát magyarázkodással. Tudta, bármit is mond, a végén úgyis neki kell védekeznie. És mindenképpen ő lesz a hibás. Vett egy mély lélegzetet. – Hogyan jutottál a képekhez? – kérdezte továbbra is suttogva. – Henry nem tenne semmit az asztalodra, amíg nem egyeztette velem. – Valaki odatette őket. Feltételeztem, hogy a titkárod volt az. De most nem ez a legfontosabb, igaz? Dehogynem, gondolta Regan, nagyon is fontos. De tudta, hogy ez nem a legmegfelelőbb idő a vitára. – Igazán nagyra értékelném, ha nem háborgatnád ezzel Spencert és Walkert. Nem akarom, hogy aggódjanak miattam – kérte bátyját.

140 – Már késő. Valaki elküldte nekik a fotókat e-mailben. – Sweeney nyomozó és az eladónő képét? Látták azokat a fotókat? – kérdezte értetlenül Regan. – Miért, voltak mások is? – Nem, dehogyis. – Akkor a válaszom igen. Látták a nyomozó és az eladónő fényképét. – Bárcsak ne látták volna. Most majd aggódni fognak és… – Regan dühe és elkeseredése egyre nőtt. Aidennek azonban szokás szerint arcizma sem rezdült. – Aggódni? Őrjöngnek. Spencer egyenesen azt akarja, hogy lakat alatt tartsunk, amíg ide nem ér, hogy aztán majd reményei szerint elrepülj vele Melbourne-be, és ott is maradj, amíg a rendőrség el nem fogja azt az őrültet. – Nem megyek vele. – Azt hiszi, hogy rá tud beszélni. Walker is azt akarja, hogy vele maradj. – Ezen a héten éppen hol? – Párizsban holnaputánig. Azt akarja, hogy utazz vele, de erről természetesen szó sem lehet. – Aiden, magam is dönteni tudok a saját sorsomról. – Nem is vagy hajlandó egy kocsiba ülni Walkerrel. Miért akarnál vele utazgatni? – Nem fogok vele utazni, és Melbourne-be sem megyek. Aiden bólintott, és Alec felé fordult. – Ahogy már Wincott nyomozónak is mondtam, a szállodának kitűnő a biztonsági rendszere. És szándékomban áll további embereket felvenni. Csak nem elbocsátja? Alec úgy vélte, hogy igen, és meglehetősen elképedt. Aiden talán azt gondolja, hogy neki dolgozik? Még ha a testőrszerepet lealacsonyítónak találja is, vigyázni fog Reganre, amíg Lewis le nem váltja. Wincott csatlakozott hozzájuk. Aiden biztosította, hogy ő és fivérei, és természetesen Regan is mindent megtesz majd, hogy segítse a nyomozást. – A húgom a szállodában lakik, és az irodája is ott van, ezért ki sem kell lépnie az utcára. Ez nagyban megkönnyíti majd a munkáját – mondta Alecnek. Regan a fejét rázta. – Nem boríthatom fel a programom. A szavamat adtam, hogy részt veszek néhány fontos eseményen. Semmiképp nem maradhatok le a kórházak javára rendezett jótékonysági estről.

141 – Egyelőre lemondasz minden programot – jelentette ki Aiden. – Ha Chicagóban akarsz maradni, akkor nem mozdulhatsz ki a szállodából. Én magam is elhalasztom az üzleti utakat, amíg ez a dolog nem rendeződik. – De Aiden – kezdte a lány. Bátyja azonban már Wincotthoz fordult, hogy megbeszélje vele az ő védelmét. Egyikük sem kérdezte a véleményét. Aiden még mindig azon erősködött, hogy a legjobb lenne felültetni őt a család magánrepülőjére és elküldeni valami világtól eldugott helyre. Regan fogta magát és kisétált az irodából, otthagyva a két férfit a beszélgetés kellős közepén. Alec szorosan a nyomában haladt. – Visszavinne a hotelbe? – fordult a férfihoz Regan. – De ha ez kényelmetlen magának, akkor sétálhatok, vagy foghatok egy taxit. – Mi az ördög van magukkal? Először maga, aztán a bátyja. Nem fogok elmenni, úgyhogy abba is hagyhatja a próbálkozást. Felfogta? A lány meg sem fordult. – Igen, megértettem. – Várjon egy percet. Mi volt ez a bátyjával? Regan csak ment tovább rendületlenül. – Igen, mi van vele? Alec halványan elmosolyodott. Követte a lányt a lépcsőn, félig meddig arra várva, hogy a bátyja üldözőbe veszi őket. – Miért nem védte meg magát odabent? – Mikor? – Amikor a fivére a halállistáról kérdezte. Az a benyomásom támadt, hogy magát teszi felelőssé a történtek miatt. – Bizonyos mértékig így is van, nem? – Nem. Megragadta a lány karját és visszahúzta, hogy ne tudjon előtte kimenni az épületből. Átmentek az úton, be a parkolóba. Alec kinyitotta előtte az utasülés ajtaját, de szeme közben a környezetet fürkészte. Mintha azt várta volna, hogy az egyik bokor mögül egyszer csak előbukkan egy orvlövész. Amikor végre a kocsiban ültek, egyetlen gombnyomással bezárta az ajtókat. A kattanó hang új irányt adott Regan gondolatainak. – Ma veszek egy új kocsit. – Igazán? Mi a baj a kocsijával? Mert ugye van saját kocsija?

142 – Igen, van. – Magában azon csodálkozott, hogy a férfi vajon azt hiszi, hogy limuzinnal hurcolják mindenhová, ha kedve támad kiruccanni. – Szóval, mi a baj vele? – Alec úgy képzelte, hogy a lány Mercedesszel jár, vagy akár Porschéval, de mindenképpen valami drága és elegáns kocsival. – Öreg. – Milyen öreg? Egyéves vagy kettő? – Azt hiszi, hogy elkényeztetett liba vagyok, igaz? – Számít, hogy mit gondolok? – Nem. – Hazudott, és biztosra vette, hogy a férfi el is hitte. Pedig számított, egy kicsit mindenképp. Nagy volt a forgalom. Amikor Alec balra kapta a kormányt, hogy kikerüljön az eléjük bevágó autót, Regan megrezzent, és amikor felgyorsított, hogy utat törjön magának a főútra, újra megrándult. – Figyeljen – szólt rá a férfi. – Tisztára megőrjít azzal, hogy állandóan a műszerfalhoz kapkod, amikor beveszek egy kanyart. Próbáljon meg lazítani, ha ez lehetséges egyáltalán. – Természetesen lehetséges. Lassítson, és bebizonyítom. – Tudom, hogy mit csinálok – vágott vissza a férfi némi éllel a hangjában. A lányt nem izgatta. – Walker is ezt szokta mondani, és csak a jóisten tudja, hány balesete volt eddig. – Én nem vagyok a bátyja, és a nevem Alec. Regan észrevette, hogy a férfi lelassított. – Mit mondott? – Nyugodtan szólíthat Alecnek. Egy ideig igencsak közel leszünk egymáshoz. – Ha Lewis hadnagy tudná, hogy rá akartam írni a nevét a halállistára, azonnal elhelyeztetné mellőlem, engem meg elküldene melegebb éghajlatra. Én ezt tenném. – Nem hiszem – nevetett a férfi. – Túl lágyszívű ahhoz, hogy ilyent tegyen. – Nem tudhatja, hogy lágyszívű vagyok-e vagy sem. – Dehogynem. Elvégre nyomozó vagyok. – És akkor? – Az azt jelenti, hogy nyomozok – vigyorodott el Alec. – Van felesége? – Te jó ég, ezt meg miért kérdezte tőle? Ez igazán nem tartozik rá. – Nincs. – Nekem sincs férjem. – Igen, tudom.

143 Regan megpróbált valami ésszerű magyarázatot kitalálni, hogy miért kérdez ilyen magánjellegű dolgot. – Csak kíváncsi voltam. – Ez meg miféle gyenge magyarázat volt? Egy perccel később elérték a hotelt. Ahogy a portás nyitotta előttük az ajtót, megszólalt Alec mobiltelefonja. Wincott volt a vonalban. – Meg akartam veled beszélni a beosztás – mondta Wincott, miközben Alec követte a lányt az előcsarnokba. – Mi van vele? – Nem lehetsz a nő mellett napi huszonnégy órát, bármit hisz is Lewis. Valamikor aludnod is kell. Talán aludhatnál vele. Ez is egy módja lenne, hogy rajta tartsd a szemed éjszaka is. – Ez aztán a terv – jegyezte meg Alec szárazon. – Persze lehetséges, hogy a lány nem akar együttműködni veled. – Akkor mit javasolsz? Végül is te vezeted a nyomozást. Regan megállt a recepciós pultnál és azokat a papírokat lapozgatta, amit a személyzet egyik tagja adott át neki. Alec pár méterre állt tőle és az előcsarnokban lévő embereket figyelte. – A fivére legszívesebben bezárná valahová – folytatta Wincott –, ami nagyban megkönnyítené a munkánkat. Mindazonáltal mindketten tudjuk, hogy lesznek esetek, amikor el kell hagynia a szállodát. Akkor mi legyen? Egész nap vele leszel, a hotelben és azon kívül is. Ahová megy, oda mész te is, de ha az éjszakát a hotelben tölti, akkor rábízhatnánk a szálloda biztonsági szolgálatára, hogy vigyázzon rá. – Nem tetszik ez nekem. – Nekem sem tetszik. – Akkor miért javasoltad? – nevetett Alec. – Bradshaw akarta. – Mióta hallgatsz a társadra? – Többnyire soha, de felvetette az ötletet és én megígértem neki, hogy megpróbálkozom vele nálad. A lány bátyja további embereket fogad fel. – Tudok róla, de akkor sem tetszik. Nem hiszem, hogy egy kívülálló elvégezné a mi munkánkat. Wincott egyetértett vele. – Ez a gazember… beteges játékot űz vele. – Én is úgy gondolom. – Van egy olyan érzésem, hogy szeretne valamiféle visszajelzést kapni a lánytól. – Szerintem is. Ha kedveskedsz valakinek valamivel, szeretnél egy köszönömöt hallani érte.

144 – Matlin egyetért veled – utalt Wincott a rendőrségi pszichiáterre. – Úgy véli, újra kapcsolatba akar majd lépni vele, de ezúttal valami személyesebb úton, mint a fax vagy az email. – Mit mondott még? – Bradshaw csak most adta neki oda az aktát, ezért kell még neki egy kis idő, de az máris feltűnt neki, hogy a te szócskát többször is aláhúzták. Ugye tudod, miről beszélek? A fax tárgysorában. Azt írta: „A te halállistád”. – Igen, emlékszem. – Matlin úgy véli, hogy az az aláhúzott te különös jelentősséggel bír. – Azt is megmondta, miért? – Nem. – Ez aztán nagy segítség. – Pár órán belül beszélni fogok vele. Remélem, lesz elég ideje, hogy keresztül rágjuk magunkat a jegyzeteinken. – Majd mondd el, mit derítettetek ki. – Rendben. Kerítek valakit ma estére, hogy felváltson. Holnapra pedig kidolgozunk egy ütemtervet, ami mindenkinek jó. – Bárkit is találsz, feltétlen hívjon fel, mielőtt idejön. Alec befejezte a beszélgetést, és Regan felé fordult. A lány éppen visszaadott néhány papírt a recepciósnak, és mondott valamit a nőnek, amitől az elmosolyodott. – Készen van? – kérdezte Alectől. – Bármire – felelte a férfi. – Mire gondolt? – Szeretnék kipróbálni néhány autót ma délután. Alec megcsóválta a fejét. – Attól tartok, ezt későbbre kell halasztania. – Be vagyok ide zárva, igaz? – Igen. Sok munkája van? Együtt szelték át az előcsarnokot a liftekhez. – Ami azt illeti, ha egyszer utolérem végre magam, akkor alig marad valami. Uborkaszezon van, ez a mi pihenőidőnk. – Hogy lehet az? – Az összes adománylevél kiment. Kiosztottuk a jövő évi pénzeket, de augusztusban kezdődik elölről az egész, amikor Henryvel megkezdjük a válogatást az új pályázók között. Regan a táskájában kotorászott a lift kulcsa után. Alec kezébe nyomta a csekkfüzetét, egy tollat, ajakrúzst, egy csomag papír zsebkendőt, az orr spray-t és egy noteszt, mire megtalálta.

145 – Mindig a legalján van – mosolygott rá a férfira. Bedugta a kulcsot a nyílásba és megnyomta a második emelet gombját, majd szélesre tárta a táskáját, hogy Alec visszaszórhassa belé az egész zsibvásárt. – Ha jól értem, kulcs nélkül senki sem juthat az emeletre – mondta Alec az ajtónyitással egy időben. – Így igaz. – Lefogadom, hogy könnyű lenne ellopni egy ilyen kulcsot. A lány végiggondolta a lehetőséget. – Igen, valószínűleg nem lenne nehéz. A személyzet nagy részének van kulcsa, és gyakran elhányják. – Ez nem jó – jelentette ki, miközben a lift megérkezett a második emeletre. – Beszélnie kell a biztonságiak főnökével. – Igen, persze. Mindjárt felírom, hogy holnap beszéljek a nővel. – Nő? – lepődött meg Alec. – Van valami problémája azzal, hogy nő a biztonságiak vezetője? –Semmi, feltéve, hogy jól végzi a dolgát. Henry valószínűleg meghallotta a hangjukat, mert rohanva jött eléjük. – Öregem, micsoda híreim vannak – kezdte, s az izgalomtól elfulladt a hangja. – Aiden hívott és üzenetet hagyott. Őrt állít a liftekhez, és a földszinti lépcsőházba is, és még egyet ide, erre az emeletre. Senki nem juthat be, ha nincsenek megfelelő papírjai, és fényképes igazolvány kell. Az ajtód elé is rak egy őrt, a hálószobád elé. – És mindezt mikor? – kérdezte Regan. – Most. Már úton is vannak. És van még több is… Háttal sétált az ajtó felé, hogy lássa Regant, ahogy az iroda felé tartottak. – Még több őr? – vonta fel a szemöldökét Regan. Henry a fejét rázta. – Nem, még több újság. El sem fogod hinni. – Mi az? – Semmi rossz – sietett megnyugtatni, ha főnöke esetleg idegeskedne miatta. – Csak… nos, biztos nem fogod elhinni. – Tégy egy próbát. – Irtó dühös leszel. – Az isten szerelmére, bökd már ki! Elérték az irodát. Alec oldalt lépett, hogy kinyissa előttük az ajtót.

146 – Mielőtt Aiden elindult volna a rendőrségre az ügyvéddel, még benézett ide. – Ugyan miért? – Csak azért jött, hogy elmondja, elvontattatta a kocsidat, és ezt hagyta itt neked. – Megfordult és felvett az asztaláról egy bélelt borítékot. Regan döbbenten meredt rá. – Azt mondod, hogy a kocsimat… – Elvontattatta. – Megmondta, hogy hová? Henry kétségbeesetten bámult rá. – Egy roncstelepre, de nem árulta el, melyikre. Regan hátralépett. Érezte, hogy az indulat forró vérhullámokat lök arcába. Igyekezett higgadtnak mutatkozni Henry és Alec előtt, de belseje forrongott a dühtől. Vett egy mély levegőt, de most ez sem segített. Az egész lényét elborító harag kitöréssel fenyegetett. – Nem nyitod ki a borítékot? – kérdezte Henry. – De igen – tépte fel a lány a borítékot, és egy kulcscsomót húzott elő. – Adott erre valami magyarázatot Aiden? – tartotta magasba a láncot. Henry vörös volt az izgalomtól. – Vett neked egy autót. Alec látta, hogy Regan szempillája alig észrevehetően megrándul. Nyilvánvaló, hogy a lány mindent elkövet, hogy kordában tartsa az indulatait. Alec véleménye szerint, igazán jó munkát végzett. – A fivére vett magának egy új kocsit – mondta vidáman. – Hát nem volt kedves tőle? – tette hozzá, csak hogy lássa a lány reakcióját. Regan szempillája újra megrezdült. – De igen – mondta csikorgó fogakkal. – Ez egy bé-em – jelentette ki Henry, ahogy megnézte a kulcs emblémáját. Amikor Regan nem reagált, úgy vélte a lány nem érti, és magyarázkodni kezdett. – Tudod, ugye, hogy miről beszélek. A bé-em az egy BMW. Regan némán bólintott. Nem bízott magában annyira, hogy meg merjen szólalni. Olyan dühös volt, hogy nem talált szavakat, és legszívesebben sikított volna. Bátyja arcátlansága megdöbbentő volt. Mi a fenéért akarja mindenáron irányítani az életét? – Regan, jól vagy? Olyan különös a pillantásod? – aggodalmaskodott Henry.

147 – Azt hiszem, még mindig kóvályog a feje a meglepetéstől – jegyezte meg Alec. igyekezett diplomatikusan fogalmazni. Igazság szerint a lány úgy nézett, mint aki meg akar gyilkolni valakit. Henry nem tudta elrejteni mohó vágyakozását. – Azt meghiszem, hogy kóvályog. A bé-emek egy kisebb vagyonba kerülnek. – Újra Reganhez fordult. – Aiden nem említette, hogy milyen színű a kocsi, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, mielőtt elment volna. Regan mély levegőt vett. – A szín nem fontos. – Szeretnéd, ha kipróbálnám neked? – nézett rá izgatottan Henry. – Úgy értem, hogy lássuk, mire képes. Aiden azt mondta, hogy már biztosítva van, és éppen ráérek. Tiszta az asztalom, mindennel elkészültem. A kölyök majd meghalt, hogy vezethesse a kocsit, és Regan arckifejezéséből ítélve pedig, majd meghalt, hogy ujjait bátyja nyaka köré fonhassa. Alec csodálattal figyelte, hogyan uralkodik magán a lány. Mégis, állandóan a palackban tartani a forrongó indulatokat nem tesz jót neki, gondolta. És mi a fene baja van a bátyjának? Alec úgy vélte, hogy meglehetősen merész lépés volt elvontatni csak úgy a kocsiját, legyen az bármilyen öreg vagy rozoga. Nem a te dolgod, figyelmeztette magát. Egy hónap sem kell, és elszabadul innen, és nem akart közelebbi kapcsolatot kialakítani senkivel, mielőtt távozik. Minden családnak megvan persze a maga baja, de Regan bátyja új értelmet adott annak a kifejezésnek, hogy rendellenesen működő. Alec el sem tudta képzelni, hogy testvérei közül bárki elvontattassa a kocsiját az ő megkérdezése nélkül. Ha mégis megtenné valamelyik, alaposan fenéken billentené az illetőt. Aiden azonban minden lelkiismeret furdalás nélkül beavatkozott húga életébe. Vajon a többi fivér is ilyen? Három férfi akarja irányítani az életét. Te jó isten! Ha ez tényleg így van, akkor csak sajnálatot érezhet iránta… és minden férfi iránt, aki közeledni akar hozzá. De ez nem az ő dolga, figyelmeztette újfent magát. Nem, uram. Nincs probléma, nincs fejfájás sem. Igen, ez lesz a jelszava arra a rövid időre, amit még itt tölt Chicagóban. Megtesz minden tőle telhetőt, aztán odébb áll. Ez ilyen egyszerű. – Szóval, mit gondolsz, Regan? – faggatta Henry. A lány gondolatban megrázta magát. – Bocsáss meg. Miről mit gondolok? – Szeretnéd, ha kipróbálnám neked az új kocsit? Regan mosolyt kényszerített magára. Nem Henry hibája, hogy a bátyja egy tökfej.

148 – Igen, szeretném. A fiú kezébe ejtette a kulcsokat, figyelmeztette, hogy legyen óvatos, majd lassan besétált az irodájába és behúzta maga mögött az ajtót. Henry az ajtó felé indult, menet közben kapta magára a zakóját. – Nem leszek oda sokáig – szólt oda Alecnek. – Várj csak egy percet – állította meg Alec. Henry megtorpant, kezét a kilincsen nyugtatta. – Igen? Alec fejével Regan irodája felé intett. – Most dobálózni fog, vagy biztonságban bemehetek? – Hogy Regan dobálózna? – nevetett a fiú. – Dühében? Még soha nem fordult elő. Nem szokta elveszteni a hidegvérét, és soha nem vágna oda semmit. Ez egyszerűen nem az ő stílusa. Viszont nagyon dühös, az igaz, de gondolom, ezt maga is észrevette. – Így van. – Ne aggódjon, nem fogja magán kitölteni a haragját. Ez Alecnek eszébe sem jutott. Jó emberismerőnek tartotta magát, és alig öt percébe telt, hogy rájöjjön, Regannek egyetlen gonosz porcikája sincs. Soha nem bántana meg senkit szándékosan. A személyzet viselkedéséből is kitűnt, hogy a lánynak jó szíve van. Alec megítélése szerint pusztán annyi gond volt vele, hogy túlságosan is kedves. Meg kellene keresnie Aident és a poklok poklát rázúdítani, amiért beleavatkozott az ügyeibe. Igen, ezt kellene tennie, de Alec komolyan kételkedett abban, hogy valóban meg is teszi. Túl jóságos ahhoz, hogy valaha is kitörjön. Nem, nem, ez nem az ő gondja, emlékeztette magát. Nem az ő dolga, hogy megtanítsa rá, hogyan álljon ki a saját érdekeiért. Ugyanakkor különösnek találta, hogy három idősebb fivér mellett felnőve nem edződött meg jobban. Kopogott az ajtaján, de nem várta meg, amíg a lány engedélyt ad a belépésre. A szófa csábítóan integetett felé. Emlékezett rá, milyen kényelmes, és úgy tervezte, hogy amíg a lány dolgozik, ő majd szunyókál egyet. Alec felszínes alvó volt. Biztosra vette, hogy Regan nem tud megszökni előle, mert mire az ajtóhoz érne, ő már fel is ébred. Regan telefonált. Arca vörös volt, és szemmel láthatóan zaklatott volt. Fel-alá járkált az asztala mögött. Alec hallotta, amint azt mondja: – Azonnal hívjon fel, mihelyt visszaért – majd letette a telefont. – Minden rendben? – kérdezte Alec, noha pontosan tudta, hogy semmi sincs rendben. – Igen, minden nagyszerű.

149 Alec előrehajolt és kinyújtotta a kezét a lány orra felé. – Mit akar? – hőkölt hátra Regan. – Csak ellenőrizni akarom, hogy nem puha-e – mondta vontatott hangon. Regan elmosolyodott. – Semmi sem olyan nagyszerű – ismerte be. – Szeretném valami csendes sarokban egyedül elkapni a bátyámat és… Alec kibújt a zakójából, de szemét nem vette le a lányról. – És? Regan nem válaszolt. – Hogyan szabadul meg tőle? Regan előhúzta a széket az asztal mögül és leült. – Hogyan szabadulok meg mitől? – A feszültségtől, az elkeseredettségtől. Vagy mindent magában tart? Ha így van, jobb lesz, ha talál valami módot a levezetésükre, különben fiatalon fog meghalni. A stressz megöli. – Jógázni szoktam. – Na, igen – nevetett Alec. – Attól tartok, a jógánál valamivel többre lesz szüksége, ha ilyen testvérei vannak. Mindegyikük bele akar szólni az életébe, vagy csak a legidősebb, Aiden? Regan nem tett úgy, mintha nem értené, miről beszél a férfi. – Mindegyikük, és ez lassan kezd fárasztóvá válni. – El tudom képzelni. – Mit javasol, mit tegyek? Alec a szék támlájára terítette a zakóját, és a nyakkendőjét kezdte lazítani. – A fivéreivel? – Nem, a stresszel… feszültséggel. Alec hirtelen rájött, hogy megszegi a saját maga által felállított szabályt, hogy ne avatkozzon bele, de nem tudta leállítani magát. – Ne legyen ilyen kedves. A lány szemmel láthatóan meglepődött, ugyanakkor örült is. – Úgy gondolja, hogy kedves vagyok? – Kedvesnek lenni nem mindig kifizetődő. Regan hátradőlt a széken, karjait összefonta maga előtt. – Na és, mi van magával. A maga foglalkozása is tele van stresszel. Hogyan szabadul meg tőle? – Lelövöm a rossz fiúkat, fejeket török be… az orroknak és karoknak sem kegyelmezek.

150 Regan nevetve csóválta a fejét. – Nem hiszem. Hallottam hírét, nyomozó. Nem olyan kemény fiú maga. Valójában inkább édes. Most a férfin volt a sor, hogy nevessen. – Édes? Ez valami új. Édes az biztos nem vagyok. Azt mondták, hogy szörnyű alak vagyok, igazi anya… – Igen? – Higgyen nekem, szörnyen gonosz alak vagyok. Regan nem hitt neki, de nem akart vele vitatkozni. Megértette, hogy a foglalkozása miatt kell keménynek lennie, de azt is érezte, hogy valahol belül ott van a jóság és bölcsesség is. Alec megmozgatta a vállait, végzett néhány fejkörzést, így próbálva kilazítani a görcsös csomót a nyakából. Regan nem tudta levenni a szemét a széles vállakról. Istenem, ez a férfi túl vonzó! Parancsolj a gondolataidnak, kislány, intette magát. Megköszörülte a torkát, kihúzta magát, kezét összefonta az asztalon. – Nem kell maradnia, nyomozó. – Alec a nevem – emlékeztette a férfi. – Rendben, nem kell maradnia, Alec. Én remekül elleszek itt. Biztosra veszem, hogy van jobb dolga is, mint engem dajkálni. – Még mindig nem akarja felfogni, igaz? Tőlem nem szabadul meg. Az egyetlen hely, ahová megyek, az a szófa – tette hozzá. – És hogy megértse, addig magával maradok, amíg este le nem fekszik aludni. – Maga fog ágyba dugni? Volt némi szarkazmus a hangjában, de a férfi nem vette fel. – Az magától függ. Szemében ördögi szikrák gyúltak. Regan nagyot nyelt. – Ó! Magában szinte felnyögött. Uramisten, ennél jobbat nem tudott kitalálni? Egy szimpla „Ó”? Sophie bezzeg tudná, mit kell mondani, és mindezt pajkosan, gyere-és-kapj-el stílusban. Alec az íróasztalnak dőlt. – Mióta lakik itt? – Egy ideje. – Nem akarta megmagyarázni, hogy miért. Felkapott egy halom papírt, ami nagyon úgy nézett ki, hogy üzenetek sokaságát tartalmazza, és belemélyedt. – Szóval, miért?

151 Hiába igyekezett tudomást sem venni róla, nem segített. A férfi fél fenékkel felült az asztalra, úgy várta a magyarázatot. Regan figyelte, hogy lazítja meg a nyakkendőjét, majd ledobja az asztal sarkára. Azon sem lepődött volna meg, ha a férfi lerúgja a cipőjét. – El tud képzelni ennél kényelmesebbet? – Igen. Szóval, miért? Nyilvánvaló, hogy nem fogja feladni. – Volt egy lakásom… – Igen? Felsóhajtott. – De hazaköltöztem, amikor anyám megbetegedett. Alec a homlokát ráncolta. – Egyedül volt? – Nem. Ott voltak az ápolónők, egy egész személyzet leste minden kívánságát, és a mostohaapám, Emerson is vele élt még… de azt akarta, hogy közel legyek hozzá… amíg véget nem ér. – És mikor lett vége. – Tizenegy hónappal ezelőtt. – És a mostohaapja? Regan megmerevedett. – Mi van vele? Alec azonnal látta, hogy fájó pontot érintett. A lány testbeszéde kíváncsivá tette. Pattanásig feszült volt, mint az órarugó. – Csak érdekelt, hogy mi történt vele. – Semmi sem történt vele. Még mindig ott lakik a házban. – A személyzettel? – Igen. – Bizonyára nagyon magányos. A lány ajka gúnyosan lebiggyedt. – Egyáltalán nem magányos. – Ah! – Hirtelen megértette Regan merev, ideges hozzáállását. Ő mondta ki a nyilvánvaló tényt. – Nem gyászolt sokáig, igaz? Ezzel érzékeny pontot érintett. Regan úgy döntött, hogy nem szépíti a valóságot.

152 – Nem, tényleg nem gyászolt sokáig. Valójában, egyáltalán nem gyászolt. Soha nem volt hűséges anyámhoz az alatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttek. És már akkor lefeküdt Cindyvel, amikor anya még élt. – És aztán elvette Cindyt. – Igen. – Mikor? Regan mereven bámult maga elé. – Három nappal a temetés után. Uramatyám, ez durva, gondolta Alec. – Feltételezem, nem kellemes erről beszélni. – Egy kicsit későn jut eszébe, nem gondolja? Miért érdekli ennyire a családom? – Egyáltalán nem érdekel a családja. – Igazán? Akkor ez a sok kérdés… – Engem maga érdekel – szakította félbe Alec. Nem is amit mondott, hanem ahogy mondta. Az a meleg fény a szemében. Regan nem tudta megfejteni a jelentését. Csak nem flörtöl vele? Nem, az nem lehet. Miért is pont ő érdekelné, amikor bármelyik nőt megkaphatja, akire csak kedve támad? És valószínűleg meg is kapta. Hiszen ő olyan merev és… prűd. Igen, egy prűd liba, főleg a barátnőihez képest. Regan szentül meg volt győződve róla, hogy minden hétköznapi és átlagos rajta, unalmasan hétköznapi. Viszont volt pénze, ahogy ezt Spencer és Walker meg is jegyezték mindent alkalommal, amikor csak tehették, és Regannek kétsége sem volt, hogy a legtöbb férfit csak a pénze vonzza. Körüldongták, mint az éhes méhek. Spencer parazitáknak hívta őket. Alec azonban nem volt parazita, és úgy tűnt, egy cseppet sem nyűgözi le a pénze. A férfi egyszerűen remek nyomozó, azért kérdezgeti a személyes dolgairól. – Mivel beosztották, hogy vigyázzon rám, ezért érdeklem magát. A férfinak szeme sem rebbent. – Azért is – bólintott, majd elfordult és átsétált az irodán. Regan megfordult a székkel, és a számítógép fölé hajolt. Úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, de a szeme sarkából a férfit figyelte, aki lesöpört néhány párnát a szófáról, majd hatalmas sóhajjal lerogyott rá. – A mindenit, ez aztán kényelmes – jelentette ki. – Mondja csak, Regan, mennyi ideig volt a mostohaapja az édesanyja férje? A lány nem nézett fel, úgy válaszolt.

153 – Elég sokáig ahhoz, hogy igényt tartson a vagyon felére. – Jogi csatározás készül? – Tudok róla, hogy jó néhány ügyvéddel beszélt, hogy lehetne a házassági szerződést semmissé tenni. Mostanra talán rájött, hogy az anyámnak nem volt sok vagyona, még a ház sem az övé volt, amiben élt. – A ház, amelyben most Emerson lakik Cindyvel? – Igen. – Ejha! Akkor kié a ház? – Folytatta, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Aidené? Vagy a fivére közösen birtokolják? – Mindannyiunké. – És mégis maga volt, aki kiköltözött? – dőlt előre Alec. – Így van. Regan visszafordult a képernyőhöz remélve, hogy a férfi ejti a témát. Nem volt annyi szerencséje. – De miért? Erre már elnevette magát. – Soha nem adja fel, ugye? Ettől olyan jó detektív. – Honnan tudja, hogy jó vagyok? – Csak tudom. – Nem vagyok jó – mondta, majd önteltségi rohamának engedve hozzátette. – Zseniális vagyok. – Bárcsak nekem lenne ekkora önbizalmam – nevette el magát újra Regan. – Még nem válaszolt a kérdésemre – emlékeztette Alec. Levette a cipőjét, lábát feltette a karfára és kezét összefonta a mellkasán. – Hogy miért én költöztem ki a házból? Megígértem anyámnak, hogy hagyom Emersont egy évig ott lakni. Azt remélte, hogy ennyi idő alatt egyenesbe jön. – Úgy érti, hogy állást talál magának? – Igen. Anyám soha nem tudta meg, hogy Emerson csalja őt, legalábbis úgy vélem, hogy nem tudta. Azt pedig biztos nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan újranősül. – Aiden beleegyezett ebbe az egyéves lakhatásba? – Természetesen. Anyánk akarta így. Miért ne egyezett volna bele? – Nekem úgy tűnik, ő az, aki kézben tartja a dolgokat és irányít mindent. – Ő a család legambiciózusabb tagja, és meglehetősen agyonhajszolt. De igaza van – tette hozzá komoran ráncolva a homlokát. – Ő irányít itt mindent. Csak azt szeretném…

154 – Mit? – Csak azt szeretném megérteni, miből gondolja, hogy az én életemet is irányíthatja. – Erre nem nehéz válaszolni. – Igazán? És miért? – Mert maga hagyja neki.

Huszonhatodik fejezet Regan letakarította az asztalát. Minden egyes papírt aláírt, postázott vagy iktatott; minden emailt elolvasott, törölt vagy megválaszolt, minden telefonhívást viszonzott. Egyszerűen elszámolta magát, amikor azt hitte, hogy még néhány napig el fog tartani, amíg behozza lemaradását. De egyáltalán nem volt boldog, hogy sikerült utolérnie magát. Munkát akart, rengeteg munkát, amibe beletemetkezhet. A dologtalan elme… csak aggódik. Az övé legalábbis így tett. Idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Még mindig nem volt hajlandó beismerni, hogy veszély leselkedik rá, és szüksége van a testőrre, mert ha megtenné, akkor kénytelen lenne szembenézni a valósággal és meg kellene birkóznia vele. Tudta, hogy ostobán viselkedik, talán gyáván is, de ebben a pillanatban ez izgatta a legkevésbé. Rémült volt és gyengének érezte magát, és ez egyszerűen szörnyű volt. Alec összehajtotta a képeslapot, amit olvasott, felkapta a távirányítót és felé fordult. Meglátta az arckifejezését, és nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze. – Mi a baj? – Semmi. Tudta, hogy a lány kalitkában érzi magát. Minden mozdulatát figyelik. Úgy döntött, nem erőlteti. – Rendben. Hová rejtették a tévét? – emelte magasra a távirányítót. – Nyomja meg a felső gombot. Ez kíváncsivá tette. Alighogy megnyomta a gombot, az ablak melletti falban félrecsúszott egy panel, felfedve álmai vágyát. A házimozi rendszer a legutolsó technológia szerint készült, és mindent magában foglalt. Alec füttyentett egyet a plazma tévé síkképernyőjének méretét látva. Kényelmesen elhelyezkedett, hogy megnézze a híradót, de a lányra pillantva látta, hogy a komor kifejezés nem tűnt el az arcáról. – Gyerünk, árulja el! Mi bántja? – Semmi. Csak elgondolkodtam.

155 – Min? Nem akarta elmondani neki az igazat – hogy attól tart, nem lesz elég bátorsága, ha eljön az ideje –, és azt sem akarta beismerni, hogy fél a félelemtől, mert tudta, a férfi úgysem értené meg. Hogyan is érthetné meg? Hiszen ő valószínűleg nap mint nap veszélynek teszi ki magát. Hozzászokott a veszedelmes helyzetekhez, és megszokta, hogy szembenézzen velük, ha úgy hozza sorsa. Vajon félt már valaha? Valószínűleg, de abban kételkedett, hogy a félelem megállította volna a kötelességteljesítés közben. Márpedig a bátorság pontosan erről szól, nem igaz? Arról, hogy a félelem nem akadályozhat meg abban, hogy a helyes dolgot tegye. – Regan? Rájött, hogy nem válaszolt a férfinak. – Azon a kifejezésen töprengtem. A dologtalan elme… – Kétszer fárad? – Nem hiszem, hogy így folytatódna – mosolygott Regan. Ekkor elveszítette. A tévében a sporthírek kezdődtek, és a különböző játékok pontjai, eredményei szirének énekével értek fel és csábították a férfit. Mint aki transzba került, fordult Alec a képernyő felé. Regan elkeseredett bámult rá. Mi a csuda van a férfiakkal? Legalábbis az ő életében szerepet játszókkal. Alec pontosan úgy viselkedett, mint Aiden és Spencer. Nem számított, milyen elfoglaltak vagy mit csinálnak éppen, ha a képernyőn baseball, futball vagy rugby tűnt fel, mindent abbahagytak. Bármilyen sportjáték képes volt megragadni a figyelmüket. Tisztára sportcsatorna-függők voltak, és aludni sem tudtak, ha nem ismerték a legfrissebb eredményeket. Olyan érzése volt, hogy testőre is ebben a függőségben szenved. Regan leporolta a papírkönyöklőt, majd szórakozottan forgatni kezdte a felső lapot, közben Alecet tanulmányozta a szeme sarkából. Gyönyörű az arcéle. Nemes vonalú, egyenes orr, nagy száj. Dús, sötét haja minduntalan a homlokába hull. Ideje lenne nyiratkozni. Rakoncátlan tincsei hajlamosak voltak a göndörödésre, és Regan szinte kényszert érzett, hogy megsimogassa őket. Vajon a többi nő is ennyire vonzódik hozzá? Kétség sem fér ehhez, gondolta. Ezzel a csinos külsővel és szexis aurával valószínűleg fürtökben lógnak rajta a nők. Ó, nagyon is jól ismerte ezt a típust. Tipikus rossz fiú, a vedd-el-és-hagyd-el fajtából. Vajon hány nő sírta át miatta az éjszakát? Hány összetört szívet dobott el magától? – Elkészült? – A férfi le sem vette a tekintetét a képernyőről, miközben kérdezte. Uramisten, mennyi ideje bámulhatja? – Majdnem – mondta gyorsan, és a papírokat kezdte rendezgetni.

156 A telefon csörgése mentette meg a további beszélgetéstől. Majdnem kiesett a székből, akkora lendülettel kapott a kagyló után. Cordie volt a vonalban. Regan már attól is jobban érezte magát, hogy hallja a hangját. – Jól vagy? – kérdezte sürgetően. – És Sophie? – Igen, mindketten jól vagyunk. – Nem kapkodtad el, hogy visszahívj. Aggódtam. – Miért aggódtál? Minden nagyszerűen halad, és csak most tudtam meghallgatni az üzeneteimet. Sophie és én igazán szorgalmasak voltunk, szóval rengeteg mesélni valóm van. De kezdjük a legelején. El kell, hogy keserítselek, mert nem jöttél velünk. Regan mosolygott. Hatalmas kő esett le a szívéről, hogy barátnőit biztonságban tudhatta. És most, hogy Cordie végre felhívta, elmondhatja neki, hogy mi történt vele. – És mégis hogyan akarsz elkeseríteni? – Az időjárás. Gyönyörű idő van, és tudod miért? – Ne csigázz! Miért? – Nem esik. És nálad? – Harminc fok, egy felhő sincs az égen, páratartalom nulla, és enyhe szellő lengedez… – Akkor most halljuk az igazságot – vágott közbe Cordie. Regan felnevetett. – Ma estére esőt jósoltak, és hűvös az idő. És most igazán el vagyok keseredve, hogy nem mentem veletek. Na, elégedett vagy? – Igen. És mivel Chicagóban még mindig olyan szörnyű az idő, ezért úgy döntöttem, hogy itt maradok, amíg tart a jó idő. – Szólj, ha befejezted az időjárásról szóló fecsegést. Van néhány újságom. – Igazán? Mibe fogadunk, hogy az enyémek izgalmasabbak? – Ezt kétlem, de kezd te. – Elkezdtük összeszedni a Shields elleni bizonyítékokat. Regan önkéntelenül is kiegyenesedett. – Tényleg? Ilyen gyorsan? – Igen. – Cordie hangja vibrált a lelkesedéstől. – Nem volt nehéz, mert Shields mindig ide hozza a nőket, akiket elcsábít, mindig ugyanabba a hotelbe. Az a neve, hogy Murdock. Bájos hely, családi tulajdon. A személyzet nagy része már évek óta itt dolgozik. Nagyon hűségesek. – És ez miért olyan fontos? – Emlékeznek a régebbi vendégekre. – Értem. Folytasd!

157 – Megszereztük annak a két nőnek a nevét, akiket Shields tavaly idehozott, és el sem fogod hinni. Mindketten özvegyek voltak és mindketten nagyon gazdagok. Ja, és megszereztük Shields bankszámlájának a másolatát. – Micsoda? Cordie megismételte a mondatot. – De hiszen az törvényellenes – tört ki Reganből. Alec figyelmesen nézett rá. Regan biztosra vette, hogy hallotta, amit mondott. Rámosolygott a férfira, a fal felé fordult a székkel, és a hangját is lehalkította. – Hogy az ördögbe tudtátok megszerezni a bankszámla kivonatokat? Ha nem vagytok elég óvatosak, mindketten börtönben végzitek. – Nagyon óvatosak vagyunk – nyugtatta meg Cordie. – Nem törtünk be a bankba, vagy ilyesmi. Egy illető szerezte meg nekünk. – Kicsoda? – Sophie apja barátjának egy barátja. És eddig sikerült kiderítünk, hogy Shields hatalmas összegeket kapott ezektől a nőktől. – Honnan tudjátok, hogy tőlük kapta? – Megvannak a csekkek másolatai, amiket a nők írtak. A bank megőrzi a bizonylatokat, különösen, ha ilyen nagy összegekről van szó. – De hogyan szereztétek meg a csekkmásolatokat? Tudod mit, inkább ne is mondd el! Nem akarom tudni. – Sophie apjának rengeteg barátja van errefelé. – Az nem jó. – Tudom, de vigyázok Sophie-ra. – És ki vigyáz rád? – Regan, ne aggodalmaskodj! – Hol van most Sophie? – Visszament a Murdockba. Már megvan a két nőnek a neve és a címe, és be tudjuk bizonyítani, hogy pénzt adtak Shieldsnek, de Sophie bizonyosságot akar szerezni, hogy nem volt több áldozata. Szóval, mit gondolsz? Kezdetnek nem is rossz, igaz? – Így is lehet mondani, de…

158 – Még nem láttuk Shieldset, de tudjuk, hogy itt van, mert a testőreit már láttuk. Niki és Viki3 a tengerparton. Fekete öltönyben, nyakkendőben és napszemüvegben sétálnak a homokon. Tisztára, mint a febesek. – Niki és Viki? – Valahogy csak kell hívnom őket, nem igaz? – De, biztos. Egész nap kint vannak a parton? – Regan szinte látta lelki szemei előtt, hogy olvadnak szét a napon. – Nem, megvan a beosztásuk. Napközben minden egész órakor kijönnek, és tíz percet maradnak. Shields nem érezheti magát nagy biztonságban, ha állandóan maga mellett tartja a testőreit. Sophie szerint lassan paranoiás lesz a sok szörnyűség miatt, amit elkövetett. – De őt magát nem láttátok? – Nem. – Hála istennek – suttogta maga elé. Cordie nem hallotta. – Van itt még egy különös dolog. Shields egyik szomszédja rajta tartja a szemét a testőrökön… – Hogyan tudta Sophie rávenni, hogy figyelje őket? – Egyszerűen megkérte rá. Errefelé nagyon barátságosak az emberek. – Ez a szomszéd férfi? – Igen – felelte nevetve Cordie. – Akárhogy is, a Niki és Viki abbahagyták a járőrözést. Valami van készülőben, de egyelőre fogalmunk sincs, hogy mi. – Befejezted? Most már mondhatom én? – Csak még egyet. Kétszer is meglátogatta Shieldset egy nő. Sophie megesküszik rá, hogy láttuk a szemináriumon. Én nem emlékszem rá, de Sophie-nak sokkal jobb az arcmemóriája, mint nekem. Mindegy, a nő a Murdockban szállt meg, és egész biztos, hogy ő Shields következő áldozata. – Nem vesztegeti az időt, mi? – Regan lerúgta magas sarkú cipőjét, keresztbe vetette egymáson a lábait, és idegesen lóbálta az egyiket. – De nem ám. Sophie megszállottan próbálja elcsípni egy pillantásra. Még a villát is megkerülte kocogás közben, hátha sikerül megpillantania, de nem volt szerencséje. Holnap csónakot bérelünk, és visszük magunkkal a látcsövet, hátha kiszúrjuk odabent. A villa hátsó fala az óceánra néz, és üvegből van. Ha odabent van, akkor látni fogjuk. Ha nem sikerül

3

Kacsamesék

159 megpillantanunk, akkor Sophie – őt ismerve – képes lesz egyenesen a bejárati ajtóhoz menni és bekopogni. Regan kis híján kiejtette kezéből a kagylót, olyan hirtelen egyenesedett ki a széken. – Jaj nem, azt nem teheti. – Rendben, én befejeztem. Te jössz. Próbáld felülmúlni a híreimet. – Oké. Emlékszel arra a gyakorlatra a fogadáson? – Az írj-egy-listát-azokról-akiket-holtan-akarsz-látni gyakorlatra gondolsz? – Pontosan. – Mi van vele? – Az én listám egy őrült kezébe került, és most sorban öli meg azokat, akik szerepelnek rajta. Hosszú csend követte a bejelentést. – Oké, te győztél – szólalt meg végül Cordie. – Gondoltam, hogy így lesz. – Várj egy kicsit! Csak vicceltél, ugye? Regan újra suttogóra fogta a hangját. – Bárcsak így lenne, de sajnos igaz. – Mondd el! Barátnője egy szó nélkül hallgatta végig Regan terjedelmes beszámolóját a történtekről, de többször is felszisszent, és amikor befejezte, ő is suttogva kérdezte: – Ki volt még a listádon? Regan megmondta. – Annyira biztos voltam benne, hogy összefüggés van Sweeney halála és Shields között. – De már vagy annyira biztos benne? – Most már semmiben nem vagyok biztos. Amíg biztosat nem tudunk, te és Sophie tartsátok távol magatokat Shieldstől, amennyire csak lehet. – Nem csoda, ha nem találjuk Shieldset, és az sem, hogy a testőrei abbahagyták a járőrözést. Lefogadom, hogy a rendőrség figyelmeztette őket, és erre elrejtőztek. Egy perccel később, akkor, amikor Regan már éppen le akarta tenni a kagylót, Sophie is visszatért. Cordie odakiáltott neki, hogy Regan van a vonalban. Sophie felvette a konyhában lévő készüléket. – Figyelj csak, tudod mi történt? – Időt sem hagyott Regannek, hogy válaszoljon. – Shields és a testőrei elhagyták a szigetet, és senki, még a rendőrség sem tudja, hogy hová mentek. – Hogyan tudtad meg? – kérdezte Cordie. – Egy barát barátjától. – Te mondod el neki, vagy rám hagyod? – kérdezte Cordie Regantől.

160 – Én leteszem, és ti… – Mit kell nekem elmondani? Regan némán hallgatta, amíg Cordie elismételte Sophie-nak, amit az imént Regantől hallott. Sophie-nak a szava is elakadt döbbenetében. – És mit mond a rendőrség? – szólalt meg végül. – Buchanan nyomozó abban reménykedik, hogy bárki is küldte az e-mailt és a faxot, újra kapcsolatba fog lépni velem. Wincott nyomozó egyetért vele. – Rendben, és ki az a Wincott nyomozó? – Ő vezeti a nyomozást. – És Buchanan nyomozó? Ő a társa, vagy ilyesmi? – faggatta Cordie. – Nem, ideiglenesen ő a testőröm. – Jóságos úristen… – Nincs semmi baj, Cordie. – A következő járattal hazarepülünk. – Szó se lehet róla, Sophie. Mivel Shields elhagyta a szigetet, ti valószínűleg teljes biztonságban vagytok ott. – Regan azt hiszi, hogy Shields valamilyen módon kapcsolódik az eseményekhez, mert Sweeney utána nyomozott – fűzte hozzá Cordie magyarázóan. – Tény, hogy ez nem valami erős kapcsolat – ismerte el Regan. – Sweeney semmit nem tett még az ügyben, tehát honnan ismerhetné Shields? – kérdezte Sophie. – Mégis azt hiszem, hogy jobb lesz, ha összepakolunk és hazamegyünk. Melletted a helyünk, Regan. – Nem, maradjatok ott és fejezzétek be, amit elkezdtetek – kérte Regan. – Fontos, amit csináltok, és úgy hangzik, hogy nagyot léptetek előre az ügyben. – Így igaz – helyeselt Sophie. – De még legalább egy hetet itt kellene töltenünk. Talán kettőt is. Annyi ellenőrizni való van még, nevek és dátumok… és most, hogy megvan a hotel vendégeinek is névsora egészen… – Ezt is a barát barátja szerezte meg? – Nem, egyszerűen elkértem, és ideadták. – Jól haladunk – jelentette ki Cordie. – És, Sophie, beszélni akartál azzal a nővel, aki a Murdockban szállt meg. Jól teszed, ha minél hamarabb sort kerítesz rá, mielőtt rájönne, hogy Shields lelépett. Ez remek lehetőség, hogy megtudjuk, mit ígért neki a fickó. – Az nagy szám lenne, ha segítene nekünk.

161 – Akkor elkapnánk Shields frakkját. – Hívjatok fel, ha van valami, jó? – Várj, Regan! Biztos, hogy nálad minden rendben? – kérdezte Cordie. – A lehető legnagyobb rendben. – Végignézett az üres asztalon és úgy döntött, hazudni fog, hogy megnyugtassa barátnőjét. – Rengeteg elintézni való vár még rám. Ki sem látszom a munkából, szóval időm sincs aggódni, és az irodámban tökéletes biztonságban vagyok. – Rendben – nyugodott meg Cordie. – Bármi történjék is, a Country klub jótékonysági estjére mindenképpen hazamegyünk, de addig még van két teljes hetünk. – Addigra a rendőrség valószínűleg rács mögé dugja azt az őrültet – bizakodott Sophie. Regan remélte, hogy igaza lesz. Mire végre letette a kagylót, Alec sem a képernyőt bámulta. Regan felállt, kinyújtóztatta a tagjait, és részletekben beszámolt a barátnőivel folytatott beszélgetésről. – Az ottani rendőrség megerősítette, hogy Shields és a testőrei elhagyták a szigetet. Gondolja, hogy Sophie és Cordie biztonságban lesznek? – Igen, azt hiszem, nem fenyegeti őket veszély egészen addig… – Meddig? Alec úgy döntött, hogy nem kendőzi el a valóságot. – Amíg távol maradnak magától.

Huszonhetedik fejezet Regan tűrőképessége határához ért. Két teljes hét telt el azóta, hogy megkapta Sweeney fotóját, és az idegei tönkrementek. A napok csak teltek, egyik a másik után. Úgy érezte, hogy lassan beleőrül abba, hogy ki sem mozdulhat a szállodából. Wincott nyomozó időről-időre beugrott és tájékoztatta a nyomozás állásáról. A rendőrség kizárta, hogy Shieldsnek bármi köze lenne Sweeney halálához, ami azt jelentette, hogy a gyilkos még mindig szabadon volt, és egyelőre nem lehetett tudni, hogy ki az. A várakozás, hogy történjen valami, idegessé és ingerlékennyé tette. A munka segített elterelni a gondolatait, és mivel a hivatalos ügyeit elvégezte már, úgy döntött, hogy az irodára ráfér némi átszervezés. Az egyik hosszú fal mögött papírokkal tömött iratszekrények sorjáztak, és mindegyiküknél elkelt volna a tisztogatás. Regan belevetette magát a munkába. Néhány aktát már lemezre írtak, ezeket meg lehet semmisíteni. Más aktákat összesíteni kellett, és Regan eltökélte, hogy azt is elkészíti. Meghatározott szisztéma szerint dolgozott, csak az volt a gond, hogy rajta kívül nem látta át

162 senki, mi is a módszer lényege. Az egész padlót elborították a papírok. Valóságos akadálypályát képezett Henry irodája és a saját íróasztala között, mégis úgy érezte, sikerült előrelépnie. Nem sikerült azonban ugyanezt elérnie fivéreivel kapcsolatban, és lassan igazi szeretlekgyűlöllek viszony alakult ki köztük. Spencer Melbourne-ben ragadt, de azért naponta legalább háromszor felhívta, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele. Walker is állandóan hívogatta. Üzenetei mindig ugyanarról szóltak. Még nem adta fel a reményt, hogy ráveszi húgát, utazgasson addig vele, amíg meg nem oldódik a helyzet. Két hét intenzív telefonos kapcsolat után Regan úgy érezte, mindent megtett, hogy megnyugtassa őket. Nem bírja tovább. Megkérte Henryt, hogy szelektálja a hívásokat, és ha Spencer vagy Walker hívná, ne kapcsolja őket. Aiden is az idegeire ment. Úgy döntött, hogy elbeszélget vele. Jó hosszan. Elege van abból, hogy fivére állandóan beleavatkozik az életébe, és eltökélte, addig nem nyugszik, amíg a férfi meg nem hallgatja. Aztán majd a másik kettővel is zöld ágra vergődik valahogy. Nem érdekelte, hogy jó-e az időzítés. Fáradt volt és unta, hogy testvérei megpróbálják irányítani az életét – a szakmait és magánéletét is. Ha változást akar, akkor a legagresszívabb fivérrel kell kezdenie, és az Aiden. Ha sikerülne rávennie, hogy ne szóljon bele az életébe, akkor a másik kettő – a dominó-elv alapján – követné a vezért. Ez volt a terve… ha Aiden egyáltalán talált volna időt számára, hogy meghallgassa. Bátyja lemondta az összes üzleti útját és Chicagóban maradt, és naponta legalább százszor ellenőrizte, de arra nem jutott ideje, hogy leüljön vele beszélgetni. Minden másodpercben tudta, hogy Regan merre jár és mit csinál, és amikor személyesen nem figyelhetett rá, akkor elvégezték helyette a felbérelt testőrök. Tudta, hogy aggódik miatta, és ebben a pillanatban meg is tudta érteni, hogy miért annyira óvatos. Amin azonban minden alkalommal elcsodálkozott, a mód, ahogy egy másodperc alatt köddé vált, amikor Regan néhány percet kért az idejéből. Emily Henryn keresztül küldött üzenetet, hogy Aidennek egyszerűen nincs ideje Regan csipcsup panaszaira. Henry dühösen adta át az üzenetet. – Végre rájöttem, hogy mi a terve – közölte Regannel. – Ki akar túrni téged innen, és ennek érdekében bármire hajlandó. – De hát azt csak tudja, hogy Aiden húga vagyok, vagy nem? – mondta évődő hangon, hogy éreztesse Henryvel, egyáltalán nem haragszik. – Persze, hogy tudja. De amikor idejött, még nem tudta, ki vagy. Durván viselkedett, és sokat kellemetlenkedett. Azóta sem tudja helyrehozni, és azzal is tisztában van, hogy nem kedveled

163 őt, ezért úgy akar beállítani, hogy alkalmatlan vagy a munkádra. Ha ezt eléri, akkor Aiden nem fog adni a véleményedre, meg sem hallgat, persze akkor sem, ha róla mondod el a véleményed. Mielőtt Regan megszólalhatott volna, Henry folytatta. – A bátyádra hajt. Feleségül akarja vetetni magát vele, és te az útjában állsz. – Aiden hamar rá fog jönni, mit csinál, és soha nem mondana olyant, hogy csip-csup panaszok. Aiden azonban tényleg szándékosan kerüli őt. Időt akar adni neki, hogy lehiggadjon. Tudnia kell, hogy dühös a kocsija miatt – Regan még most sem akarta elhinni, hogy volt bátorsága elvontattatni –, de azt is tudja, hogy ha elég sokáig vár, akkor húga végül túljut rajta és hagyja, hogy az idő kimossa belőle az indulatokat, mint eddig mindig. Regan tudta, mi a baja. Túlságosan szereti fivéreit, és bármit megtenne értük. Semmitől sem riadt vissza, hogy boldognak lássa őket, még azt is megtette, hogy megpróbált más lenni, mint ami valójában. Amikor kicsi volt, mindig Aidenhez futott a panaszával, valószínűleg azért, mert ő volt a legidősebb, a leginkább apatípus. Ő volt a legszigorúbb is. Ki nem állhatta, ha Regan sírva fakadt – márpedig ez abban az időben elég gyakran megesett –, de ahogy teltek az évek, Regan mindent elkövetett, hogy megtanulja magába fojtani az érzelmeit. Néha azért minden erőfeszítése ellenére a felszínre törtek. Regan a család Hamilton ágára ütött. Ők voltak az érzelmeik rabjai, legalábbis Spencer mindig ezt mondta. Bezzeg a Madisonok visszafogottak és nagyon fegyelmezettek. Valamennyien munkamániások, mint Aiden és Spencer. Senki sem tudta, hogy Walker a család melyik ágára ütött, de a fáma szerint az egyik dédnagybátyja pontosan olyan nyughatatlan volt, mint ő. Alig nőtt ki a kamaszkorból, amikor belevetette magá t az élet örömeibe, és abba sem hagyta a haláláig. Azt suttogták, hogy a halálos ágyán még ajánlatot tett az ápolónővérnek, mielőtt kilehelte volna a lelkét. Ebben a pillanatban Regan senkivel nem akart rokonságban lenni. Olyan helyzetbe került bátyjaival szemben, amelyben nem győzhet, és ahogy Alec mondta, ha nem talál kiutat, a stressz megölheti. De nemcsak fivérei okoztak neki problémát. Alec és közte is amolyan szeretlek-gyűlöllek viszony alakult ki. Igazság szerint szeretett vele lenni – okos volt és mókás, kedves és vidám –, de gyűlölte az okot, amely összezárta vele. Már két hete, hogy Alec és ő elválaszthatatlanok voltak egymástól. A férfi nem volt hajlandó egy napot sem kihagyni, és csak akkor hagyta magára, amikor este megérkezett a rendőr, aki

164 az emeletet őrizte. Alec volt esténként az utolsó, akit látott, amikor bezárta az ajtót, és reggel őt pillantotta meg először, ahogy kilépett a lakosztályából. Alec határozottan tetszett neki, de sokszor eltöprengett, méltatná-e akár egy második pillantásra, ha nem az lenne a dolga, hogy megvédje őt. Ha más körülmények között találkoznak, érdeklődne utána? Elhívná randizni? Henry is örült a férfi ottlétének. Ők ketten akár órákig el tudtak beszélgetni a sportról vagy a rock együttesekről, és amikor Henry ott kínlódott az egyik dolgozata fölött, amit egy nyári politikatudományi kurzusra írt, Alec felajánlotta neki a segítségét. Henry hamarosan tanácsot kért tőle a nőkkel kapcsolatban, és végül a saját jövőjét illetően is. Esténként Regan, Henry és Alec sportfelszerelésbe bújt, és együtt kondiztak a tornateremben. Futásban Alec alaposan megverte őt is és Henryt is. Sokkal jobb formában volt, mint ő, és ezt nem egyszer fel is emlegette. Regan a térdműtétjét hozta fel mentségül, hogy visszafogja magát, de napról-napra egyre gyorsabb és kitartóbb lett. Közeledett a rendes évi jótékonysági futóverseny időpontja, amin ő is részt akart venni. Regan tudta, hogy nem követheti a szokásos ütemtervét, és igyekezett mindenben együttműködni, de voltak olyan rendezvények, amelyeket egyszerűen túl fontosnak ítélt meg ahhoz, hogy lemondja vagy elhalassza. Ezek közül az egyiket a szállodában rendezték, és ez nagyban megkönnyítette Alec dolgát. A második hét végén került sor rá, és Regan felkészült a fogadásra, amelynek ő lesz a háziasszonya. Azt akarta, hogy minden simán menjen. Alec segített neki megmérni a kampók közti távolságot az előcsarnok és az ajándékbolt közti folyosón, és amikor ott végeztek, követte a lányt az átriumba, hogy ott is ellenőrizzék a méréseket. A villanyszerelők már dolgoztak a képtár világításán, és Frank, a karbantartó részletből boldogan segített nekik. – Elmondod végre, hogy mit csinálunk és miért? – kérdezte Alec, miközben újra odaadta neki a mérőszalagot. – Még egyszer utoljára megmérjük a festmények közti távolságot, hogy megbizonyosodjunk, valóban jól helyezik el a képeket. Nem akarom, hogy túl zsúfoltak legyenek. – Hol vannak ezek a képek? – Majd meglátod – mosolygott a lány. Alec érezte, hogy a lány milyen izgatott, és ettől kíváncsisága nőtt. Még azt sem bánta, hogy fel kell vennie az öltönyt. Regan egyszerű szabású fekete ruhát vett fel, amelynek nyakvonalát ékkövek díszítették. Mivel késésben volt, nem maradt ideje a hajával vesződni, ezért csak megfésülte, hajlakkot szórt rá, szájfényt és arcpírt tett fel, és már indult is lefelé.

165 A fogadás hét órakor kezdődött. Alec nem örült túlzottan, amikor meglátta az átriumban összegyűlt tömeget. Regan el volt ragadtatva. Amikor odébb akart sétálni, a férfi megragadta a karját, és visszahúzta. Egész közel hajolt hozzá, úgy súgta. – Maradj mellettem! A lány bólintott annak jeléül, hogy hallotta, mit mondott. Az emberek fürkész pillantásokat vetettek feléjük. Regan barátjaként mutatta be Alecet, de Henryt így is elhalmozták kérdésekkel. Komoly a dolog kettejük között? Ki ez a férfi valójában, és mit csinál? Henry barátját, Kevint is meghívták, és ő segített az utolsó simításoknál. Miután Regan üdvözölte a vendégeket, kézen fogta Alecet, és odavezette a gyönyörűen bekeretezett tizenkét kép közül az elsőhöz. A krémszínű fal valósággal életre kelt a vibráló és vidám színek hatására. Igen, valóban vidámságot áraszt, gondolta Alec a képet tanulmányozva. Minden festmény alatt ott szerepelt a művész neve fehér táblácskán, fekete nyomtatott betűkkel. – Soha nem hallottam még ezekről a festőkről – ismerte be Alec. – Azelőtt ismerheted meg őket, hogy híressé válnak. Van kedvenced köztük? Alec a fejét rázta. – Mindegyik tetszik. Henry és Kevin egymás mellett álltak, és egy csendes pillanatra vártak, amikor beszélhetnének Aleckel. Kevin zsebre dugta a kezét, és nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra. – Ne gyulladj be! – suttogta Henry. – Alec segíteni fog. Tudom, hogy segít. – Nem gyulladtam be. Meg fogom csinálni. Mit gondolsz, mikor… – A bemutató után, de még mielőtt felvinné Regant. – Henry Alecet és Regant figyelte. – Jól néznek ki együtt, mi? Beszélgettek és nevetgéltek, és Henry azt is észrevette, hogy Regan Alecbe karol, úgy vezeti egyik képtől a másikig. Úgy tűnt, nagyon jól megvannak egymással. Ahogy visszaindultak az átriumba, Henry és Kevin keresztezték az útjukat. Alec keményen megrázta Kevin kezét, amikor Henry bemutatta neki. Érezte, hogy a fiú reszket, de már a szeméből is látta, hogy Kevin fél valamitől. – Ismerősnek tűnsz – jegyezte meg. Arra gondolt, hogy talán egyszer ő buktatta meg a kölyköt. – A Pálmában dolgozom. Talán ott látott. – Lehetséges.

166 Regannek nem tűnt fel, hogy nincs minden rendben. Észrevett egy nőt, aki felé biccentett. – Itt vannak – mondta Henrynek. – Talán később tudunk… khm, ugye érti, esetleg beszélgethetnénk – nézett Kevin Alecre. – Jó, rendben. Később. – Készen állsz, Henry? – kérdezte Regan. – Vágjunk bele! Alec Regan mellett maradt, ahogy átvágtak a tömegen a pódium felé. Az asztalok roskadoztak a sok ételtől-italtól, a vendégek kellemes hangulatban várták a megnyitót. ***** A hívatlan vendég a tömegben állt, és őt figyelte a megfelelő alkalomra várva. Lassan manőverezett felé, egyre közelebb és közelebb. Néhány percre alig pár lépésre állt tőle, és úgy tett, mint aki a festmény csodálja, miközben a beszélgetésre fülelt, amit a nő az Alec nevű férfival folytatott. Ha elég közel jutna, hogy megérinthesse, talán el tudná szigetelni a tömegtől, ha egyedül lenne… De valahányszor közeledett hozzá, a férfi, akivel volt, mindig valahogy közéjük került és egy percre sem vette le a szemét a nőről. Ő volt a figyelem központjában, ő volt ma itt a sztár. Bármerre is fordult, mindig volt valaki, aki beszélgetni akart vele. Húsz percébe telt, amíg újra a közelébe jutott, és már nyújtotta a kezét, ho gy megérintse és kérjen pár percet négyszemközt az értékes idejéből, amikor Alec elhúzta onnan az ellenkező irányba. Egyre elkeseredettebb lett. Nem képes elkapni. Nem a mai este lesz a sorsdöntő este. Másik alkalmat kell keresnie, de végül eljön majd a megfelelő pillanat, és ő készen várja. Észrevétlenül surrant ki az ajtón. *****

Henry intett a vonósnégyesnek, hogy tartsanak szünetet. Regan mellett állt, amikor a lány még egyszer üdvözölte a megjelenteket, majd bemutatta Henryt és hátralépett, hogy odaengedje a fiút a mikrofonhoz. Mialatt az általános iskolákban folyó művészeti és a zenei oktatás fontosságáról beszélt, a tizenkét művész felsorakozott a pódium előtt. Henry büszkén mutatta be őket. Alecre mély benyomást tett a jelenet, meg is lepődött kissé. A művészek egyike sem volt idősebb tizennégy-tizenöt évesnél. Most értette meg, miért mondta Regan, hogy azelőtt ismeri meg őket, mielőtt híressé válnának. Fantasztikus tehetségük csak most kezdett kibontakozni.

167 A festmények mind eladók voltak. Az áruk húzós ugyan, de minden fillér a gyerekek által képviselt iskolák művészeti osztályához került. Henry a tanárokat is bemutatta, akik részt vesznek az új programban és elmondta, hogy a kis művészek ösztöndíjat kapnak és festő felszerelést. Kilenc órára minden festmény elkelt. Regan el volt ragadtatva, és olyan büszke volt Henryre, hogy átölelte. Nem győzte dicsérni a fiút, de Henry megsúgta Alecnek, hogy az ötlet Regantől származott. Ő csak végrehajtotta. A fogadás tízkor ért véget, és noha nem volt túl késő, Regan mégis fáradtnak érezte magát, és nem akart mást, csak felmenni a lakosztályába, egy forró fürdőt venni, és aztán bezuhanni az ágyba. Keresztülvágtak az előcsarnokon, nyomukban Henryvel és Kevinnel. Regan a művészeti program miértjét magyarázta Alecnek. – Valahányszor az iskolák nehéz anyagi helyzetbe kerülnek, a művészettől és a zenétől veszik el a pénzt. A hivatalnokok… egyszerűen elfelejtik. – Mit felejtenek el? Henry válaszolt. – Ahogy Regan is mondja. Az oktatás nemcsak az agy táplálását jelenti. A művészet és a zene a szívet és a lelket táplálja. Alec egyetértett vele. – Azon a falon mindig lesznek képek – folytatta Henry. – És ha eladunk egyet, másik kerül a helyére. Ez egy folyamatos dolog. Nagyszerű ötlet, nem igaz? Az a célunk, hogy minden Hamilton szállodában bevezessük. Kevin oldalba bökte Henryt. – Szeretnék túl esni a dolgon – súgta neki. – Figyelj, Regan, mit szólnál egy italhoz? A bár az előcsarnok végéből nyílt, és már csak páran tartózkodtak odabent. Alec azt javasolta nekik, hogy üljenek le egy asztalhoz, és rendeljenek valamit, valami alkoholmenteset, hangsúlyozta. Alec megszorította Regan kezét. – Ha akarod, felkísérlek. A rendőr már biztosan ott áll. Ellenőrzöm a lakosztályod, bezárlak, és csak utána jövök ide vissza. A fiúk nem bánják, ha várni kell egy kicsit. – Ne csinálj gondot belőle. Szívesen iszom veletek valamit. A sötét bár barátságos hangulatot árasztott, a falakat dióbarna faburkolat fedte. Az asztalokon remegő gyertyalángok fénye varázsolta sejtelmessé a félhomályt. Henry előresietett és talált

168 egy asztalt a sarokban, amely az oldalkijáratra nézett. Kihúzott egy széket Regannek, de Alec nem helyeselte. Azt akarta, hogy a lány a falnak háttal üljön. Miután Regan leült, várta, hogy a férfiak csatlakozzanak hozzá, de egyik sem akart leülni. Henry és Kevin a cipőjük orrát bámulták mereven, és szemmel láthatóan zavarban voltak. – Mi folyik itt? – kérdezte. Henry gyors oldalpillantást vetett Alecre, mielőtt válaszolt volna. – Arról van szó… – kezdte, és oldalba bökte Kevint. – Igen? Csodálkozva figyelte Henry színeváltozását. Amikor a fiú a pódiumon állt, csiszoltan és ékesszólóan beszélt a vendégek előtt. Most viszont úgy viselkedett, mint egy gátlásos kamasz. Henry csak akkor viselkedett így, amikor valami nagy baj volt, vagy ha zavarban volt. – Csak arra gondoltam, hogy esetleg Kevin szeretne beszélni Buchanan nyomozóval pár percet, és ő is azt mondta, hogy rendben… érted ugye, szóval, hogy Kevin el tudja mondani, amit akar. Úgy tűnt, hogy Henry az ő jóváhagyására vár, ezért rábólintott. – Részemről rendben. Alec Henry vállára tette a kezét. – Maradj Regannel, amíg Kevin és én beszélgetünk. El ne mozdulj innen! – fordult a lányhoz. Regan az égnek emelte a tekintetét. Nem volt túl sok értelme maradásra felszólítani, hiszen amúgy sem mehetne sehová, mert a férfi egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Alec és Kevin lementek a lépcsőn a folyosóra, és félreálltak. Alec a fiú fölé tornyosult, így le kellet hajolnia, hogy hallja, mit mond Kevin. Alec arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de szegény Kevin szemmel láthatóan kezdett szétesni. Arca hol elsápadt, hol kivörösödött, hadarva beszélt, és közben folyton hadonászott. Könnycsepp gördült le a szeméből, amit dühös mozdulattal törölt le. Regan felé pillantott, mire a lány gyorsan Henryhez fordult, hogy Kevin ne vegye észre, hogy őt figyelte. – Kevin bajban van? – Nem Kevin… valaki más. Ez amolyan magánügy, de azt mondta, hogy nyugodtan elmesélhetem neked. Megjelent a pincér, kezében egy kesudióval teli ezüsttálkával. Henry üdítőt rendelt mindannyiuknak. Hátradőlt a széken, úgy folytatta. – Fél. Az anyja… néhány éve elhagyta őket. Egyszerűen csak kisétált az ajtón. – Igen, tudok róla.

169 – Az apja elvált, amit nagyon jól tett. És ő kapta meg a gyámságot is a gyerekek felett. Most pedig hirtelen felbukkant Kevin anyja, és nem egyedül… és újra visszahozzák a szemetet a házba. Tudod, mire gondolok… a drogot, meg ilyesmi. – És Kevin apja miért nem… – Rúgja ki őket? Megpróbálta, de nem hajlandók elmenni. A gyerekeket egyelőre a barátaihoz költöztette, és Kevin arra gondolt, hogy talán Alec segíthetne. – Szegény Kevin – suttogta Regan. – El tudom képzelni, hogy érzi most magát. – Próbálja a kemény fiút játszani, de nem megy neki. – Henry egy percig a barátját figyelte, majd visszafordult Reganhez. – Te hogy csinálod? – Mit? – Hogy mindig nyugodt maradsz. Tudod, hogy értem. Ott van az az őrült, aki a nevedben gyilkolt, meg itt van a testőr meg a biztonsági… – Egyáltalán nem vagyok nyugodt, de próbálok nem rágondolni. – Arra várni, hogy történjen valami… ez igazán ijesztő. Már attól is frászt kapok, ha belegondolok. Ha valami történne veled, nem is tudom, mit tennék. Úgy értem… Regan a fiú kezére fektette a sajátját. – Nyugi. Minden rendben lesz, majd meglátod. Úgy beszélt, mintha tudná, hogy miről beszél, de akárcsak Henry, ő is halálra rémült. Aztán Alecre nézett, és megnyugodott. Amíg a férfi vele van, addig nem érheti baj. A pincér hozta az italokat. Regan megköszönte, felvette a poharát és belekortyolt. Tekintete újra meg újra megpihent Alecen. Henry észrevette. – Mit fogsz csinálni, ha elmegy? – Gondolom, kijelölnek valaki mást, hogy vigyázzon rám. – Nem egészen erre gondoltam. Ugyan már, Regan. Velem beszélsz. Nem kell megjátszanod magad. Figyellek benneteket egy ideje. Kialakult köztetek valami. Tudod, miről beszélek? Ó istenem, hogyne tudta volna. – Kedvelem őt – ismerte be. – Olyan férfi, aki vonz, de nem az én zsánerem. – Úgy érted, nem az a steril fajta? A lány elmosolyodott. – Az meg milyen? – Minden gomb begombolva, nyakkendő és öltöny, makulátlan külső állandóan. Egy időben azt hittem, Aiden is ehhez a típushoz tartozik, de aztán volt alkalmam rögbizni vele egy jótékonysági meccsen. Öregem, alaposan megváltozott róla a véleményem. Csupa kosz volt,

170 és brutálisan játszott. Biztos, hogy nem az a steril fajta. És Buchanan nyomozó, azaz Alec sem. Ő mondta, hogy hívhatom Alecnek. Lefogadom, hogy ő is kegyetlen tud lenni a pályán. – Biztos, hogy győzelemre játszik – helyeselt Regan. – Ő olyan… laza. – Ez szinte úgy hangzott, mint egy bók. Henry kiitta a poharát, majd felkapta a Kevinnek rendelt italt, és két hajtásra azt is lenyelte. Szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni a kezével. Felemelte az üres poharat, rázogatta benne a jeget, majd visszatette a poharat az asztalra. Regan odaadta neki a saját italát, és Henry azt is megitta. – Szomjas vagyok – magyarázkodott. – Ideges vagy. – Az is – bólintott a fiú. Regan szánalmat érzett Kevin iránt. A fiú hátralépett, de Alec megragadta a karját és a fejét csóválta. Ujját a srác arca elé emelte és beszélni kezdett hozzá. Regan nem hallotta, hogy mit mond, de Kevin valósággal csüngött minden szaván. Már nem látszott annyira idegesnek, és a félelem is mintha eltűnt volna az arcáról. Alec Buchanan jó ember. Enyhe szorítást érzett a torkában, ahogy figyelte a férfit, és hirtelen rájött, hogy a vonzalom, amit iránta érzett, átadta a helyét valami sokkal bonyolultabb érzelemnek. – Itt jönnek – suttogta Henry. Kevin jött először vissza a bárba. Szeme vörös volt. – Azt hiszem, lassan mennünk kell – szólt oda Henrynek. – Nekünk is – csatlakozott hozzá Alec. – Későre jár. Regan azonnal felállt, elköszönt a fiúktól. Pár perccel később Alec bevezette őt a lakosztályába. – Figyelj, holnap egy kicsit később jövök. El kell intéznem néhány dolgot… pakolás meg ilyesmi. Intézkedem, hogy a rendőr addig maradjon, amíg ide nem érek. Regannek volt egy olyan érzése, hogy az ilyesminek valami köze van Kevinhez, de nem kérdezősködött. – Rendben. – Jó éjszakát. Be akarta zárni az ajtót, de a lány megállította. – Várj! – Igen? – állt meg. – Holnap… légy óvatos… amikor pakolsz. Rendben?

171 – Igen, persze. Regan rázárta az ajtót, majd nekitámaszkodott. Tudta, hogy aznap éjjel a férfiról fog álmodni, de megfogadta, hogy másnap visszatér a rendes kerékvágásba, és újra gyakorlatiasan fogja fel az életet. Csak egy apró szépséghibája volt ennek az elhatározásnak. Fogalma sem volt, hogy fogja csinálni.

Huszonnyolcadik fejezet Henry mondta el neki, mi történt. Berontott az irodájába, becsukta maga mögött az ajtót és beszélni kezdett. – Tudom, hogy aggódtál Kevin miatt, szóval csak el akartam mondani, hogy minden megoldódott. Regan éppen tűvé tette az asztalát a biztonsági csoki tartaléka után, de azonnal abbahagyta a keresést és Henryre figyelt. Felnézett, és látta, hogy a fiú valósággal megkönnyebbült. – Jó tudni. Henryből kikívánkozott a mondanivalója. – Kevin már úton van ide. Nem baj, ugye? – Persze, hogy nem. – Azt mondta, hogy először nagyon rosszul mentek a dolgok. – Igazán? – Alec mindent elrendezett. Szólt Kevin apjának, hogy tartsa a gyerekek távol, és ő úgy is tett. Kevin azonban nem akart elmenni, mert látni akarta, mi fog történni. – Kevin a házban volt, amíg rendeződtek a dolgok? – Nem, az utca másik oldalán állt. Szerintem elbújt, nehogy Alec észrevegye és elküldje. Azt mondta, hogy egy pillanatra megijedt Alectől. Gondolom, néhányan Kevin anyjának barátai közül nem akarták elhagyni a házat, és Alec meg a többiek… khm, fizikai erőszakot alkalmaztak, hogy meg tudják bilincselni őket. Bárcsak ott lehetettem volna. Kevin azt mondta, hogy Alec igazán… félelmetes volt, amikor tettlegességre került sor. – Örülök, hogy nem voltál ott. A fiú félrelökött néhány papírt, és felült az asztal sarkára. – Lefogadom, hogy tudták, hogy Kevin ott leselkedik. Alec azt mondta Kevin anyjának, hogy kap egy lehetőséget és mehet elvonókúrára, de ő visszautasította. – Hogy van Kevin. – Vele minden rendben. Lassan beletörődik a dolgokba. – Jó barát vagy, Henry.

172 – Igen, szóval, Kevin átsegített egy-két meleg helyzeten a múltban. – Észrevette barátját a külső irodában, ezért így folytatta. – Kevin nem bánta, ha elmondok neked mindent, de… – Egy szót sem fogok szólni – ígérte Regan. Regan lehajolt, hogy az alsó fiókban is megnézze a csokit, és amikor felegyenesedett, meglátta Alecet, aki Henry asztalánál állt és a fiúval beszélgetett. Kevin is ott toporgott barátja mellett. Alec nyilvánvalóan nem ment haza átöltözni az akció után. Besétált Regan irodájába, megkérdezte, történt-e valami említésre méltó, majd közölte, hogy elküldte a rendőrt, és átvette a szolgálatot. – Minden rendben? – kérdezte Regan. – Igen – felelte kurtán. Lezseren festett farmerban és pólóban, de a fegyvertok benne a pisztollyal nagyon is szembetűnő volt. A férfi észrevette, hogy a fegyvert nézi. – Ez a munkám része, Regan. – Tudom. – Remek, mert el kell fogadnod. Most meg miért húzta fel magát? – Mi bajod van? Alec kinézett a másik irodába, meglátta Kevint, és megrázta a fejét. – Semmi. Néhány ember nem kapja meg azokat a lehetőségeket az élettől, amiket megérdemelne. Nem ez volt a legjobb módja a napkezdésnek, ennyi az egész. – De jól végződött a dolog, nem? A férfi csak vállat vont, és ezzel be is fejezte a beszélgetést. Alec gyorsabban be tudott zárulni, mint egy kagyló. Ha nem lett volna annyira bosszantó ez a tulajdonsága, Regan még csodálta is volna érte. Délutánra visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Alec a szófán szunyókált, mialatt Regan az aktákat rendezgette. Aznap este felmentek a lány lakosztályába, pizzát rendeltek, majd pattogatott kukoricát, üdítőt és sört, és moziztak. Egy régi, klasszikus szerelmes filmet néztek meg, amin a lány elsírta magát, a férfi viszont nevetett. A lány megvádolta, hogy semmi szentimentalizmus nincs benne, ezt a férfi bóknak vette. Másnap este Alec választotta a filmet. Ez is klasszikus darab volt, de egyáltalán nem szerelmes. A hasítsd-szét, lődd-le, nyúzd-meg-elevenen kategóriába tartozott, rengeteg hatásvadász elemmel és földönkívüliekkel. A férfi imádta.

173 Lábukat mindketten egy puffon nyugtatták; a lány mezítláb volt, a férfi zokniban. A zoknin hatalmas lyuk éktelenkedett. Már a stáblista ment, amikor Alec megkérdezte. – Megnézzük még egyszer? Regan tudta, hogy nem viccel. – Nem, köszönöm. Ez nekem túl erőszakos volt. – Tényleg erőszakosnak tartod? – lepődött meg Alec a válaszon. – Alec, harminckét hullát számoltam össze. – Az nem is olyan rossz – mondta komoly arccal a férfi. – Harminckettő csak az első félórában. Utána már nem számoltam. – De hát ezek földönkívüliek voltak, és emberekkel táplálkoztak. Mégis mit vártál? – Valamivel kevesebb emberevés jobb lett volna. – Eegen, de nem annyira félelmetes. Öregem, hogy én mennyire szerettem ezeket a filmeket kölyökkoromban! – Szerettél félni? – Még szép. – És a rémálmok? – Az öcsémmel, Dylannel laktam egy szobában, és úgy véltem, ha bármilyen szörny bemerészkedne hozzánk, ketten csak elbánnánk vele. Akkoriban nagyon harcias srác voltam – vigyorgott rá. – Akkoriban? Hallottam rólad egyet s mást, nagymenő. Még most is az vagy. Alec vidáman nevetett. – Nagymenő? Nyolcan vagyunk testvérek, és mindannyian nagymenők voltunk a magunk idején. – Te hányadik vagy a sorban? – Harmadik. Theo a legidősebb, aztán jön Nick, majd én, Dylan, Mike, két lány, Jordan és Sydney, és végül a kisbaba, Zack. Ő még most is nagyon vad fiú. Regan meglökte a vállát. – Lefogadom, hogy rengeteg ősz hajszálat köszönhetnek neked a szüleid. Még szerencse, hogy már felnőttél. Bár magam is elkövettem egy-két ostobaságot gyerekként. – Dicsekedni akarsz? Amikor a lány nem válaszolt, ő bökte meg a vállát. – Azt hiszem, legalább olyan nyughatatlan voltam, mint te – mondta végül Regan.

174 A következő órát azzal töltötték, hogy megpróbálták túlszárnyalni egymást, felidézve a gyerekkorukban elkövetett csínyeket. Alec játszva győzött. – Hogy lehet, hogy mindegyik gyerekkori történetedben szerepel valamilyen fegyver? – Nem mindben, csak néhányban – nevetett Alec. – Hogy lehet, hogy sohasem említed a szüleidet a történeteidben? – Hiszen mondtam, hogy az apám meghalt, amikor egészen kicsi voltam. Az anyám meg soha nem volt otthon. Emlékszem, telefonon szoktam neki jó éjszakát kívánni. – Ez igazán szomorú. – Egyáltalán nem – nevetet a lány. – Egyszerűen így volt, és kész. – Nem jó egy kislánynak így felnőni. Hogy lehetséges, hogy mégis normális maradtál? – Ki mondta, hogy normális vagyok? – Én mondom. Lefogadom, hogy tudok rólad szinte mindent, amit tudni lehet – ugratta rámenősen. – Tudom, hogy mit szeretsz, és azt is, hogy mit nem. – Ezt erősen kétlem. – Utálod a lazacot, allergiás vagy az eperre, és ha rózsa közelébe kerülsz, tüsszögni kezdesz. Regan úgy döntött, hogy visszavág. – Te pedig ketchup-őrült vagy. Mindenre teszel belőle, még a mogyoróvajas szendvicsre is. Utálod a vékony pizza szeletet, és nem vagy allergiás semmire. – Én jövök? Rendben. Erős benned a versenyszellem. Elkötelezett liberális vagy egy konzervatív családban. Becsületes vagy a végtelenségig, fogalmam sincs, ez hogy történhetett. Azt hiszed, jól el tudod rejteni az érzelmeidet, de ez nem így van. Nem bízol a férfiakban, és nem hiszel a házasságban. Ezzel érzékeny pontra tapintott, és érződött is a védekezés a lány hangjában, ahogy válaszolt. – Benned sokkal erősebb a versenyszellem, mint bennem. Azt hiszed magadról, hogy liberális vagy, pedig nagyon is konzervatív nézeteket vallasz. Erős, megingathatatlan elveid vannak, Alec, én pedig megbízom néhány férfiban. – Na, és a házasság? – Az anyám kétszer ment férjhez, és mind a két férje megcsalta. Nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, mint ő, és azt is megtanultam, hogy nem létezik olyan dolog, hogy most és mindörökké. – Hacsak nem a megfelelő férfinak mondod. – Ez most valami trükk, ugye? Tudni, hogy ki a jó és ki a rossz. Azt hiszem, csak találgatunk. – Nem így van – erősködött a férfi. – Még csak nem is nagy tudomány. – Igazán? Akkor mondd meg nekem, honnan tudod, hogy ki a megfelelő neked!

175 – Arra kérsz, hogy írjam le a tökéletes nőt? – Nincs olyan, hogy tökéletes nő. – Már hogy ne lenne. – Ne mondd! És hogy néz ki? Összeért a karjuk, de egyikük sem húzódott el. – Sötét haja van. – Igen? – És kék szeme. Ibolyaszínű. Hihetetlenül kék szeme van. A férfi most egészen fölé hajolt, és Regan arra gondolt, hogy talán meg akarja csókolni. Reménykedett, hogy meg fogja tenni. – Csodálatos a teste. – Még szép. – Kigúnyolod álmaim asszonyát? – Nem – mosolygott Regan, - Mondd tovább! Mi van még? Van varázsereje? Alec még közelebb hajolt. – Varázslatos, amikor együtt vagyunk. Ó, istenem! Biztosan megcsókolja. Regan visszatartotta a lélegzetét. – És hosszú lába van – suttogta lágy hangon. Ujjai gyengéden végigsimították a lány arcát. Regannek kényszerítenie kellett magát, hogy ne mozduljon. Legszívesebben dorombolva hozzásimult volna. Miért nem csókolja már meg? Mi tart neki ilyen sokáig? – Van ennek a tökéletes nőnek esze is, vagy nem az ész teszi tökéletessé? – Természetesen van esze. Nagyon intelligens, gyorsan vág az esze, és gyakran megnevettet. Egyszerre sebezhető és makacs. Csodálatos kombináció. Hát így néz ki a tökéletes nő számomra, Regan. A szája csak centiméterekre volt az övétől. Regan lehunyta a szemét és várt. Alec megfricskázta az orrát. – Mennem kell. Regan meglepetten pislogott. – Hogy… mi? – Mennem kell. Felvette a teniszcipőt, befűzte és félúton volt az ajtó felé, mire a lány magához tért. Felállt. Az utolsó pillanatban kapta el a leesni készülő kukoricás tálat, ami eddig az ölében volt, és amiről teljesen megfeledkezett, majd letette az asztalra.

176 – Élvezed, hogy szórakozol velem, igaz? Alec a pólóját igyekezett begyűrni a farmerbe. – Ne szívd mellre. – Kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. – Gyere ide, Regan! Úgy nézett rá, hogy Regan gyomra görcsbe rándult. Az ajtóhoz sétált. – Igen? – Hallani akarom, hogy kattan a zár. – Ó! Hát persze. Alec behúzta maga után az ajtót. – Jó éjt! Regan megesküdött volna rá, hogy hallja a nevetését, ahogy elsétál a folyosón.

Huszonkilencedik fejezet Szombaton Regan újabb borongós reggelre ébredt. Az elmúlt három hétben annyi eső esett, hogy lassan úgy érezte, be fog penészedni. Az allergiája is az őrületbe kergette. Legalább ötöt tüsszentett, pedig még fel sem kelt az ágyból, és amikor a fürdőszoba tükörbe nézett, csak egy fintorra futotta. Szeme olyan véreres volt, mintha végigmulatta volna az előző éjszakát. Ma este nagy, hivatalos jótékonysági est lesz, és csak remélte, hogy meg tudja zabolázni az allergiát, különben mindenki azt fogja hinni, hogy sír. A forró zuhany segített, bár nem sokat. Be kellett vetnie a szemcseppeket és az orr sprayt, miután felöltözött. Gyűlölte, hogy ki van szolgáltatva a gyógyszereknek az allergiája miatt, de így legalább nem kellett egész évben szenvednie tőle. A tavasz volt a legrosszabb, aztán az ősz, de a nyarat és a telet gyógyszerek nélkül is kihúzta. Copfba fogta a haját, és már kész is volt. Wincott nyomozó erősködött, hogy Alec vegyen ki egy szabadnapot, így mikor elhagyta a lakosztályt, hogy lemenjen az irodájába, az Aiden által felbérelt testőrök egyike kísérte, egy Justin Shephard nevű exrendőr. Wincottnak sem kifogása ellene, mivel Justin zsaru volt, tehát tudja, mi az ábra. Regan a liftek előtti székek egyikén látta meg Wincottot. Amikor a férfi észrevette, felállt, megigazította a nyakkendőjét és közelebb sétált. Megviselt külsejéből Regan arra következtetett, hogy csecsemő kislánya még mindig nem hagyja aludni éjszakánként. – Szombat van – szólította meg. – Otthon kellene lennie a családjával.

177 – Épp most raktam repülőre a családomat, hogy meglátogassák az anyósomat. De ha itthon lenne a feleségem, akkor azt akarná, hogy mindenféle dolgot javítsak meg a ház körül, abban pedig nem vagyok túl jó. Hátralépett, ahogy a lift ajtaja hangtalanul kinyílt. – Csak egy órára ugrottam be – magyarázta. – A rendőr, akinek ma vigyáznia kellett volna önre, nem tud jönni. Szülni vitte a feleségét. Hívtam egy másik embert. Regan a futóruháját viselte, amivel komor homlokráncolásra késztette a férfit. – Azt hittem, értjük egymást – kezdte szemrehányó hangon. – Megengedtük, hogy elmenjen a Country klubba arra a kórházas estre, de hogy kimenjen futni… arról szó sem lehet. Szegény emberen látszott, hogy felkészült egy komolyabb vitapartira. Regan azt is sejtette, ha ragaszkodik ahhoz, kimenjen kocogni, a férfinak vele kell tartania. A férfi kondíciójából és a kényelmes papucscipőből arra következtetett, hogy legfeljebb tíz percig tartani ki. – Nem terveztem, hogy kimegyek a futni. A felső szinten van egy tornaterem vadonatúj futópályával, szóval amikor edzeni akarok, oda szoktam felmenni. Wincott szemmel láthatóan megkönnyebbült. – És most hová megyünk? – Az irodámba. – Minden hétvégén dolgozni szokott? – Igazából nincs tennivalóm, de mivel be vagyok zárva a szállodába, úgy döntöttem, rendet rakok az iratok között. Ez a mi pihenő időnk. A jótékonysági projektek és az adományok elbírálása augusztusban kezdődik újra. – Lefogadom, hogy rengeteg munkával jár. – Nem igazán. Henry akár bekötött szemmel is el tudná intézni az adományokat. Mihelyt végez a Loyolán, átveszi az én munkámat és nekikezd az MBA4 diplomájának. Természetesen fel kell majd vennie egy embert. – És maga mit fog csinálni? – Én kiterjesztem a munkakörömet – mosolygott. – Szeretném a programjainkat az összes Hamilton szállodában megvalósítani. Leértek a földszintre, és keresztülvágtak az előcsarnokon a másik lifthez. A beugróban egy biztonsági őr állt. Regan odabólintott neki, ahogy elment mellette. Belépett a liftbe, kulcsát a nyílásba dugta és megnyomta a második emelet gombját. – Gondolja, hogy szükség van ezekre a plusz őrökre, Mr. Wincott? – fordult a férfihoz.

4

Master of Business Administration - a világ legrangosabb, legismertebb és legelterjedtebb egyetemi fokozatú végzettsége a menedzsment területén.

178 – Ha Buchanant Alecnek hívja, igazán szólíthatna engem is Johnnak. Ami pedig az őröket illeti, vegyesek az érzelmeim. Ha nem keresztezik a terveinket, akkor nem gond, hogy itt vannak. A folyosó csendes volt, az irodák ajtaja mind zárva. Regan a saját irodájába vonult. Alechez hasonlóan Wincott is rögtön a szófához vonult és kényelembe helyezte magát. Regan felkapott egy kupac papírt, az asztalára tette, majd leült. Wincott kiszúrta a távirányítót és felkapta. Regan figyelte, hogy néz fürkészően körbe. – Regan, kérem… – A legfelső gomb – mondta, és kinyitotta az első aktát. A férfi nem értette meg az utasítást. – Nyomja meg a legfelső gombot a távirányítón. Ahogy a panel félrecsúszott, Wincott elfüttyentette magát. – Szent ég! Alec is tud erről? – Igen – nevetett a lány. – Nem csoda, hogy nem akarta elárulni. Ezzel a tévével és… – És mivel? Wincott megrázta a fejét. Azt akarta mondani, hogy veled. – A szófával. Nagyon szép szófa. Puha és kényelmes. És ez a tévé… nagyobb, mint a házam. – A bátyám, Spencer szerelte be néhány hónapja. Képtelen tévé nélkül létezni. – Lefogadom, hogy kedvelném a bátyját. – Ebben biztos vagyok. Spencer vidám fickó – tette hozzá. – És itt szokott lebzselni, amikor a városban van? – Többnyire – bólintott a lány. – Zavarja a zaj munka közben? – Egy cseppet sem. A számítógép képernyője be volt kapcsolva, és Regan azonnal észrevette az apró villogó négyzetet a sarokban. Bekapcsolva felejtette volna a gépet? Vagy valaki más kapcsolta be ma reggel? Ujjaival az egérpadon dobolt, miközben végiggondolta a kérdést. Melissa, a rendőrségi komputerszakértő azt mondta Alecnek, hogy lekapcsolta őt valami hurokról. Melissa odaadta neki a névjegykártyáját. Megtalálta az egyik fiókban, és feltárcsázta az őrsöt. Nem remélte, hogy szombaton dolgozik, de üzenetet akart hagyni neki, hogy hívja vissza hétfőn. A nő a második csengetésre felvette.

179 Regan bemutatkozott. – Nem hittem, hogy szombaton is dolgozik. – Akkor miért hívott? Az ellenséges hang nem riasztotta el Regant. – Arra gondoltam, hogy hagyok üzenetet, és hétfőn majd visszahív. De mivel sikerült elérnem, nem szánna rám néhány percet. Van néhány kérdésem. Ha most nem alkalmas, szívesen visszahívom később. – Milyen kérdések? – Számítógépes kérdések. – Jó, rendben, csak kérdezzen. – Hangja most sokkal élénkebben csengett. – Mindent tudok a számítógépekről. – Én is úgy gondoltam – mondta Regan. – Buchanan nyomozó említette, hogy maga felfedezte, hogy a leveleimet egy másik gépen is elolvassák a szállodában. – Így van – erősítette meg Melissa. –A levelei a titkára gépére és az egyik testvére irodájába mentek. Akarja, hogy megmondjam a pontos helyet? – Köszönöm, nem szükséges. Majdnem biztos vagyok abban, hogy Aiden bátyám titkárnőjének gépe a másik gép. – Rendben, akkor mit akar tőlem? – Ma reggel, amikor bejöttem az irodámba, feltűnt, hogy a gépem be van kapcsolva. – És arra gondol, hogy valaki megint rászállt? – Igen. – Ezt könnyű ellenőrizni. Úgy értem, hogy nekem gyerekjáték ellenőrizni – pontosított. – Most a gép előtt ül? – Igen. – Akkor kezdjük máris – mondta türelmetlenül Melissa. A következő öt percben a nő az egyik utasítást a másik után vakkantotta a telefonba. Regan néhányszor kénytelen volt megkérni, hogy lassítson, de végül sikerült megtalálni a linket, amely azt mutatta, hogy valaki más is hozzáférhet a levelezéséhez. Néhány paranccsal később Regan pontosan tudta, hová mennek a levelei, és sikerült megszakítani a kapcsolatot. – Megszabadultunk a spiclitől – jelentette ki Melissa. – Akkor most lássunk neki, és tegyük lehetetlenné, hogy újra bejusson. Melissa újra parancsokat kezdett osztogatni. Regan új jelszót talált magának, amit be is gépelt.

180 – Rendben, elkészültünk. Ha esetleg elfelejti a jelszavát, csak hívjon fel, és én megmondom, mi volt. Mondja meg Henrynek is, és ő is jegyezze meg. Regan megköszönte a segítséget. – Ha valaha is állást akarna változtatni, csak szóljon nekem. Jó hasznát vennénk a Hamiltonban. – Komolyan? Vagy csak azért mondja, hogy kedvesedjen? – Nem, teljesen komolyan gondoltam. – És utaznom is kell majd a többi szállodába, mondjuk Londonba vagy a készülő Melbourne-i hotelbe? – Minden bizonnyal. – És vannak juttatások? – Természetesen. – Majd meglátjuk – mondta Melissa és bontotta az összeköttetést. Melissa durva visszautasítása egyszerre volt meglepő és humoros. Regan nem tudta, mit jelent pontosan az a majd meglátjuk, de remélte, hogy a nő komolyan megfontolja az ajánlatát. Főnyeremény lenne. Regan ezt biztosra vette, és kedvelte is a nőt. Nem volt benne semmi mesterkélt vonás, és Regan üdítőnek találta, hogy végre olyan emberrel beszélgethet, aki nem hátsó szándékkal közeledik hozzá. Amíg a számítógépen dolgozott, Regan az ajtónak háttal ült, de amikor megfordult a székkel, Alecet látta maga előtt, alig pár lépésre az asztalától. Hangtalanul lépett be az irodába, így Regannek fogalma sem róla, mennyi ideje állhat ott őt nézve. Fellángolt benne az öröm, és csak remélte, hogy ez az érzés nem ül ki az arcára is. Úgy festett, mint aki éppen olajcserére készül, vagy le akar ugrani a komputer szaküzletbe. Szürke pólója valaha jobb napokat látott. Csodálatosan nézett ki… és szinte tökéletes volt. Biztos talál valami kivetnivalót rajta, csak keresni kell. Nézzük csak, gondolta, először is trehány, ez pedig nem jó, igaz? Koncentrálj a hibákra, utasította magát. Fésülködött egyáltalán ma? Nem valószínű. Tessék, gondolta, újabb hiba. Csak keresni kell. Istenem, kit akar becsapni? A trehány alak szexis volt, elragadó és… – Mit keresel te itt? – hallotta Wincott hangját. Alec nem vette le a tekintetét Reganről, úgy válaszolt. – Csak ellenőrizni jöttem. Azt hittem alszol. – Hé, öregem, szolgálatban vagyok. Hallottalak jönni, és láttalak is. – Eegen, persze. – Tényleg. Mi a fenét értesz azon, hogy ellenőrizni jöttél? Mit akarsz ellenőrizni?

181 Regan szakította meg a szemkapcsolatot. Hátradőlt a széken és Wincott felé pillantott. A férfi tényleg úgy nézett ki, mint aki félig alszik.– Mit keresel itt, Alec? – kérdezte Regan. – A szomszédban jártam. – A szomszédban laksz, Buchanan – fordult el Wincott a tévétől. – Eegen, nos, csak kíváncsi voltam, hogy történt-e valami érdekes. Regan a fejét rázta. – Csak elrendezek egy-két dolgot. – Azt hittem, ma pakolni fogsz – jegyezte meg Wincott. Megnyomta az elnémító gombot a távirányítón és felállt. – Nem értem, miért tartod ezt büntetésnek. Úgy érzem magam, mint aki meghalt és a mennybe ment. Szobaszerviz és tévé, közben egy kölyök sem mászkál a lábam körül… igen, ez maga a mennyország. – Velem lenni büntetés? – nézett rá Regan inkább kíváncsian, mint sértetten. Alec megcsóválta a fejét. – Lewis büntetésként adta nekem ezt a feladatot. Azt hitte, gyűlölni fogom. – És te? A férfi rávigyorgott. – Mégis, mit gondolsz? Nem várta meg, hogy Regan kiötöljön valami okos választ. – Megmagyaráznád, hogy a nyomozás vezetője miért testőrködik? – fordult Wincotthoz. – Csak beugrottam, amíg a váltás ide nem ér. – Ki a soros ma este? – Lyle fogja elkísérni ma este a rendezvényre. Most valószínűleg szmoking után mászkál. Alec a fejét rázta. – Hívd fel és mondd meg neki, hogy megúszta a mai estét. Én fogom elkísérni Regant. – Megúszta? – húzta fel Regan a szemöldökét. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy sértve érezze-e magát, vagy csodálkozzon. Alec oda sem figyelt rá. Komoran meredt Wincottra, mert nem látta, hogy a férfi előhúzná a telefonját, hogy Bradshawt tárcsázza. – Hívd fel! – erősködött. – Miért? – Hogy-hogy miért? Éppen most mondtam el, hogy miért. Én fogom elkísérni. – Én pedig újra megkérdezem, miért te akarod elkísérni. Alec ellenségesen méregette. Tudta, hogy Wincott szándékosan gyötri, és az arcán ülő ostoba vigyorból azt is kitalálta, hogy remekül szórakozik. Legszívesebben behúzott volna neki egyet.

182 – Azért, mert azt mondtam, hogy én fogom elvinni, és mert történetesen lóg egy szmoking a szekrényemben. – De Lyle már nagyon várja az estét. – Azt meghiszem, hogy várja – morogta sötéten Alec. – Mindketten tudjuk, hogy Bradshaw egy… – hirtelen elhallgatott. – Egy micsoda? – nyújtózkodott Wincott, ahogy Alec átvágott a szobán. – Figyelj, öregem – halkította le a hangját Alec, hogy Regan ne hallja. – Ne szórakozz velem! Megértetted? – Amikor legutóbb ellenőriztem, még én voltam a nyomozás vezetője, Alec. – Igazad van, te vagy a főnök, John – nyomta meg a férfi keresztnevét Alec. – Úgyhogy menj és nyomozz! Én vagyok felelős Regan védelméért, és tudod, ez mit jelent. – Igen, igen, értem én – vigyorgott Wincott. – Te akarod védeni őt. – Hívd fel Bradshawt! Alec Regan felé fordult, és annak csodálkozó arckifejezéséből azonnal tudta, hogy a lány minden egyes szavukat hallotta, de valószínűleg nem értett belőle semmit. Most biztos an azt hiszi, hogy a férfinak elment az esze, és talán igaza is van. De ezzel most nem törődött. Nem enged mást a közelébe, különösen nem engedi, hogy Lyle Kefélj-Meg-Bárkit-Aki-ElmegyMelletted Bradshaw rátegye a mocskos mancsát. – Hány órakor akarsz indulni? – kérdezte Regant. Hangja szinte barátságtalan volt. – Szeretnék egy kicsit korábban odaérni. – Rendben. Hányra legyek itt? – Fél nyolcra. Wincott Aleccel együtt kisétált a külső irodába. – Van már valami nyom? – Már majdnem mindenkit ellenőriztünk, aki kapcsolatban van Regannel, és alaposan megvizsgáltuk Shieldset és haverjait is. Semmit nem találtunk. Hármukat állandóan figyeljük, és azt hallottam, hogy Shields halálra van rémülve. – Más gyanúsított? – Senki. Most ellenőrizzük Peter Morrist. Tudod, a fickót, akinek Regan elutasította a kérelmét. Egyelőre nincs sok adatunk róla. – És a régi alkalmazottak? Talán valaki, akit kirúgtak és most így próbál egyenlíteni. – Alec, tudom, milyen elkeseredett vagy, amiért nem dolgozhatsz ezen az ügyön, és ígérem, abban a pillanatban felhívlak, amint megtudok valamit. – Ellenőrzitek a dolgozókat?

183 – Igen. A bátyja, Aiden összeállítja a listát. A két nyomozó körülbelül tíz percig beszélgetett. Regan telefonált, de mivel várakoznia kellett, addig is megpróbálta kihallgatni a két férfit. Alec észrevette, hogy őket figyeli. Nem mosolyodott el, és a szemét sem vonta össze, csak kacsintott, mielőtt kisétált az irodából. Regan hiába szeretett volna közömbös maradni, minden érzéke megremegett. Soha nem fogja bevallani ostobaságát barátnőinek. Sophie nyaggatni kezdené, hogy startoljon rá a férfira, és erre Regan még nem készült fel. Cordie valószínűleg azt mondaná, hogy Alec biztonságban van, mert érinthetetlen, és pont ez teszi álmai férfijává. Olyan ember, akinek megvan a maga kötelessége, és ezt el is végzi, mégpedig nagyon jól. De ha egyszer lejár a megbízatása, egyszerűen ki fog sétálni az életéből anélkül, hogy visszanézne. Ennek ellenére megkönnyebbülten hallotta a hangposta üzeneteket, hogy mindkét barátnője visszatért Chicagóba és ott lesznek a jótékonysági esten. Sophie azt üzente, hogy rengeteg híre van, és alig várja, hogy elmondja, mire jutottak a nyomozással. Cordie két üzenetet is hagyott. Az elsőben azt közölte Regannel, hogy egyedül megy a partira – valószínűleg fog egy taxit, hazafelé pedig Sophie kocsijával megy – és hogy a bálterem ajtaja előtt fogja Regant várni. A második üzenetben csak ruhákról esett szó. Részletes en leírta a zafírkék estélyi ruhát, amit viselni fog. A hívás azzal a javaslattal fejeződött be, hogy Regan ne legyen már olyan nyuszi és vegye fel azt a bizonyos ruhát. Ami a ruhát illeti, Regan senkit sem hibáztathatott, csakis magát. Soha nem lett volna szabad megengednie, hogy Sophie és Cordie rábeszélje a ruhára, amit Cordie javasolt, bár addig úgysem hagyták volna békén, amíg fel nem próbálja. Azt azért el kellett ismernie, hogy a ruha lélegzetelállító és a finom selyem mély bordója remekül kiemelte bőre színét. Egyszerű szabású, belebújós ruha volt. Noha a dekoltázs nem volt túl mély, mégis elég mély volt ahhoz, hogy Regan kényelmetlenül érezze magát tőle. Általában igyekezett elbagatellizálni, ha barátnői külsejét dicsérték, és ha ezt a ruhát veszi fel ma este, attól olyan zavarban lesz, hogy meg sem mer majd szólalni. Regan végül elnapolta a problémát. Ráér akkor dönteni, amikor az öltözködésre kerül a sor. Addig is, sokkal fontosabb tennivalója is akad. Kikapcsolta a számítógépet. Wincottot időközben felváltotta egy egyenruhás rendőr, aki némán követte a tornaterembe. Másfél órájába került, amíg végigment a regimentnyi gyakorlaton, amit a gyógytornász írt elő, hogy erősítse a térdizmait, aztán pedig, mivel tömérdek energiája maradt még, felvette a té rdvédőt és nekivágott a futópályának. Általában képes volt kizárni tudatából az aggodalmait és csak a légzésére és lépteinek puffanó zajára koncentrálni, de ezúttal nem működött a módszer.

184 Az elmúlt néhány hétben élete fenekestül felfordult. Úgy tűnt, bárhová néz is, mindenhol biztonsági őröket lát, és Alec vagy egy másik rendőr el sem mozdul mellőle egy percre sem. Mindenki arra várt, hogy történjen valami. Wincott és Alec meg voltak győződve arról, hogy az őrült – Alec csak így nevezte a gyanúsítottat – megpróbál újra kapcsolatba lépni vele, de ez eddig nem történt meg. Regan biztosra vette, hogy sikerült mindenkit becsapnia, beleértve Henryt is, hogy könnyedén veszi a dolgot, de valójában kész idegroncs volt. Egyedül akkor érezte magát biztonságban, amikor Alec mellette volt. A várakozás megszedte a maga vámját. Étvágytalanság gyötörte, nem tudott aludni, és az utóbbi időben koncentrálni sem tudott. Egyfolytában aggódott, hogy a gyilkos már rég eltűnt a színről, talán visszabújt a vackába, és arra vár, hogy eltűnjenek a testőrök mellőle. Meddig követik még árnyékként a nyomozók? Mikor dönt Lewis hadnagy úgy, hogy ember- és időpocsékolás őriztetni? És mi lesz aztán? Talán Alec tudja a válaszokat, és ha ma este lesz néhány nyugodt percük, meg is kérdezi tőle, mi lesz a következő lépés. Wincott este újra beugrott. A dolgozók névsoráért jött, amit Aiden ígért neki, és úgy döntött, hogy Regannél várja meg, amíg Alec befut. Wincott családja nem tartózkodott a városban, és a férfinak nem akarózott hazamenni az üres lakásba, ezért felmentette a szolgálatos rendőrt. A nappaliban terpeszkedett a szófán, amíg a lány hosszú, forró fürdőt vett. Mivel Regan erősködött, Wincott vacsorát rendelt magának, és most a baseball meccset nézte a tévében és közben evett. Regan már hozzászokott, hogy mindig ül valaki a nappalijában. Zavartalanul bezárta a nappali és a hálószoba közti üvegajtót, és észben tartotta, hogy ne sétáljon az ajtó előtt. Az üveget ugyan függöny fedte, és a férfi valószínűleg csak a körvonalait látná, de azért nem vette le köpenyét, amíg a gardróbszobába nem ért. Levette a belebújós ruhát az akasztóról, és magasba tartotta. Remekül néz ki. Az légiesen könnyű volt, és amikor felvette és a szövet a testére simult, hűvös-lágyan simogatta a bőrét. Ez határozottan pikáns ma estére, mondta magának. Vonakodva vette le a ruhát, visszarakta az akasztóra. Végignézte a ruhatárát, és végül megállapodott egynél, amit Cordie idős hölgyek gyászruhájának nevezett volna. A holmit olyanra szabták, mintha zsáknak készült volna. Még Regan is – aki pedig többnyire nem törődött a külsejével – döbbenten lépett hátra a látványtól. A fivéreinek minden bizonnyal tetszene. – Remek – mondta ki hangosan, így próbálva meggyőzni magát, hogy a fekete zsákburok jobb lesz, mint a ma-este-bűnözni-akarok ruha, amelyben érzékinek és nőiesnek érezte magát.

185 – Igen, ez remek – ismételte, majd felsóhajtott. – Lenne, ha nyolcvanéves lennék. Elege volt, hogy úgy nézzen ki, mint egy prűd vénlány, ezért újra a merész ruhát vette fel. Majd átkutatta a gardróbot, mire megtalálta a fekete, rojtos selyem vállkendőt, amelyet még Olaszországban vásárolt évekkel ezelőtt. Amikor maga köré tekerte, tökéletesen eltakarta a hátát és vállát. Egyedüli ékszerként platinaláncon függő gyémántmedált és gyémánt fülbevalót viselt. A vállkendőt ráhajtotta a szék hátára, mély lélegzetet vett és átment a nappaliba. Wincott felemelt a tányérról egy sült krumplit és éppen a szájához emelte, de amikor megpillantotta a lányt, eltátotta a száját, és a krumpli megrekedt valahol félúton a levegőben. Tátott szájjal csak meredt rá. Regan várta, hogy mondjon valamit, és amikor hiába várt, megkérdezte. – Gondolja, hogy ez a ruha jó lesz? Úgy értem, elég illedelmes? Azonnal rájött, hogy kínos helyzetbe hozta a férfit az ostoba kérdéssel, és sajnálta, hogy egyáltalán megszólalt. Nem mintha számított volna. A férfi egyre csak bámult kimeredt szemmel. Édes jó istenem, gondolta a lány. Csak egy pillantást vetett rá, és azóta is csak a magas sarkú szandálját bámulja. – Megyek, átöltözöm. – Ne! Ne tegye, Jó ez a ruha. Becsületszavamra. Csak meglepődtem. A lába… – Gyorsan elhallgatott, amikor rájött, hogy mit is akart mondani. – Igen? – nézett le Regan. A ruha alja merészen hullámzott a lába körül, hosszabbanrövidebben, néhol térd fölé ért. – Mi van a lábammal? – Hosszú – nyögte, bólintva. – Eegen, nagyon hosszú… Úgy értem napbarnított. Napozott mostanában? – Megköszörülte a torkát, a krumplit visszatette a tányérra. – A ruhája csodálatos – hebegte. – Köszönöm. Várj csak, amíg Alec meglát, akarta mondani Wincott, de gyorsan visszafogta magát. Regan már így is elég félénken viselkedett, bár ha megölik, sem tudta volna megmondani, hogy miért. A nő egy bombázó. Hogy lehet az, hogy nem tud róla? A kopogás zökkentette ki a gondolataiból. Regan visszament a hálószobába, hogy magához vegye a vállkendőt és a táskáját, miközben Wincott beengedte Alecet. Hallotta, ahogy a két férfi beszélget odakint. Leoltotta a villanyt és visszament a nappaliba. Wincott Alecet figyelte a szeme sarkából, ahogy a lány belépett. Alec tekintete végigfutott rajta. – Szükséged lesz egy esőkabátra – mondta.

186 – Igen, rendben. Regan újra eltűnt a hálószobában. Wincott a szófa előtt állt és Alecet figyelte, közben egyfolytában vigyorgott. Alec igazán jó, ezt el kell ismerni. Arcizma sem rándult az elé táruló látványtól. Meg se rezdült. Igaz, levegőt sem vett. Viszont egyre csak a hálószoba felé bámult, még akkor is, amikor rámordult Wincottra. – Mit bámulsz? – Téged? – És? – És csak azon csodálkozom, hogy miért nem csorog a nyálad? Igazán jó az önfegyelmed. Alec gyors pillantást vetett rá. – Azért vagyunk itt, mert ez a munkánk, és kész. – Azt akarod mondani, hogy meg sem próbálod… Alec félbeszakította. Tudta, mit akart barátja mondani. – Még egy kibaszott szó, és esküszöm, lelőlek! – sziszegte. – Hé, öregem, semmi rosszat nem akartam mondani. Nos, talán valami ilyesmit, hogy „Gyerekek, szórakozzatok jól ma éjjel, de vigyázzatok a kezetekre!” Érted, valami hasonlót.

Harmincadik fejezet Alec fekete esőkabátot viselt szmokingja fölött és ellenállhatatlanul csinos volt. Kinyitotta az ajtót a lány előtt, visszalépett és odaszólt Wincottnak. – Megjött a váltás. Wincott telefonja csörögni kezdett. – Egy-két dolgot meg akarok beszélni vele. Ti csak menjetek. Az ajtó becsukódott, Wincott pedig válaszolt a hívásra. Nem szóltak egy szót sem, amíg úton nem voltak a kocsiban észak felé. Regan odaadta Alecnek az útirányt a klubba – leírta egy névjegykártyára –, de a férfi már tudta, merre kell menni. – Mindig ennyire megszervezed a dolgokat? – kérdezte a lánytól. – Igyekszem. – Táskájából előhúzott vagy egy tucat kártyát, átnézte őket, majd visszatette a táskába. – Azok mik? – Jegyzetek ma estére. – Beszédet kell mondanod? – Csak egy pár szót.

187 Regan nem magyarázkodott, Alec pedig úgy okoskodott, hogy majd rájön, miről szól a dolog, ha ott lesznek. Egyelőre minden figyelmével az útra összpontosított, és ez nem is volt könnyű feladat. A lány parfümjének illata minduntalan kizökkentette, és csak arra akart gondolni, hogy milyen szexi volt, amikor belépett a nappaliba. Na igen. Kit is akar becsapni? Megpróbálta maga elé képzelni meztelenül, ez volt az, ami állandóan kizökkentette a koncentrálásból. Újabb kilométereket tettek meg anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna, és a csend kezdett kínossá válni. Regan azt kívánta, bárcsak a férfi mondana valamit, bármit… akár valami banális közhelyet az időjárásról. De ő csak zord arckifejezéssel meredt maga elé. Az ég szerelmére, min gondolkodhat? – Minden rendben? – szólította meg végül. – Micsoda? Ja, persze. Minden a legnagyobb rendben. – Olyan komor vagy. – Igazán? – vetett rá oldalról egy gyors pillantást. – Mire gondoltál? Rád. Meztelenül. – Mikor? – próbálta húzni az időt, amíg kigondol valami elfogadható választ. Lassított, lehúzódott a szélső sávba, majd bevágott egy kisteherautó mögé. A forgalom szokatlanul erős volt még a szombat estéhez képest is, de így sem okozott kiszúrni, hogy egy szedán követi őket. – Társaságunk van. – Hol? – A szürke szedán két kocsival hátrébb. Azóta követnek, amióta elhagytuk a szállodát, és úgy tűnik, nem izgatja őket, hogy észrevesszük-e vagy sem. Nem aggódom, csak bosszant a dolog. Regan megpróbálta kiszúrni a kocsit a visszapillantó tükörből, és amikor nem sikerült, hátrafordult az ülésen. A biztonsági öv a nyakába vágott. – Nem látok szedánt. Alec átváltott a középső sávba és felgyorsított. A szedán követte. A lány szeme tágra nyílt. – Látom őket. Két férfi ül benne. – Visszafordult Alechez. – Miért nem aggódsz? – Biztonsági őrök. – Szóval most már biztonsági őrökkel a nyomomban járok a városban? Még akkor is, ha te velem vagy? Mit gondolsz, ki adta a parancsot?

188 – A bátyád. Regan hátradőlt az ülésen, esőkabátját igazgatta a térdén és közben kibámult az ablakon. Néhány percig egy szót sem szólt. Alec ránézett és látta az aggodalmas ráncot a homlokán. – Mire gondolsz? – Csak azon töprengtem, hogy miért nem hallunk felőle. Miért nem próbálta felvenni velem a kapcsolatot? Már két hét telt el, Alec. Gondolod, hogy keresni fog? A férfi kihallotta hangjából az idegességet. – Igen, biztosan. – De mi van, ha tovább vár? – Akkor mi is várni fogunk. – Mennyi ideig hagyja még Lewis hadnagy, hogy Wincott és az emberei meg te ezzel töltsd az időt? Mindannyian túl vagytok terhelve, és azt is tudom, hogy nem vagytok elegen ahhoz, hogy csak egy helyben topogjatok. Ha semmi sem történik, és te elhagyod Chicagót, és az a férfi elrejtőzik… – Hirtelen elhallgatott, mély lélegzetet vett, és igyekezett megnyugodni. Alec végül is nem látnok. Valószínűleg nincs birtokában a válaszoknak. – Figyelj, Regan, Wincott és Bradshaw nem csak a lábukat lógatják. Dolgoznak az ügyön, világos? – Igen, világos. – Bűntudatot érzett, hiszen tudta, hogy mennyi órát öltek bele a nyomozók az ügybe. – Sajnálom. Csak arról van szó, hogy minél többet tudok… – Annál kevésbé félsz. – Az is. – Mit akartál mondani? – Annál jobban tudok uralkodni magamon. Mellesleg, nem tudok előállni valami jó ötlettel, amivel segítenék elfogni, ha nem tudom a tényeket. Nem igaz? – Nem tetszik ez nekem. És Wincottnak sem fog. Ebbe ne menj bele. – Már benne vagyok. – Én a nyomozásról beszélek. Ne szúrd el valami ostoba tervvel… – Tisztára úgy beszélsz, mintha azt hinnéd, hogy valami őrültséget készülök elkövetni. Egyik kezét a műszerfalon nyugtatta, hogy kitámaszthassa magát, ha a férfi kanyarodni készül vagy hirtelen felgyorsítana. – Akarsz vezetni? – Nem – mondta durcásan a lány. – Csak alig százzal megyek. – Kritizáltam a vezetési stílusodat?

189 Alec odanyúlt, és elhúzta a kezét a műszerfaltól. – Próbálj lazítani – mondta. – És ma nincs több szó a nyomozásról. Rendben? – Igen – egyezett bele Regan. Hátradőlt az ülésen és összefonta két kezét az ölében – A biztonságiak, akik követnek minket… – Igen? – Nem akarom, hogy a klubba is bejöjjenek, és annak is örülnék, ha senki nem tudná meg, hogy te a testőröm vagy. Ma este ugyan nem én leszek a középpontban, de nem akarok kérdéseket. Az egyetlen módja, hogy ne ő legyen a középpontban, ha egész este le sem veszi a kabátját, és senki nem látja meg a ruháját. Igazából, a testét, ami a ruhában van, javította ki magát hangtalanul. – Beszélek az őrökkel, és meggyőzöm őket, hogy maradjanak háttérben. – Köszönöm. A felhők dunyhája hirtelen kiszakadt, és pillanatokon belül kövér esőcseppek koppantak a szélvédőn. Alec bekapcsolta az ablaktörlőt. – Azt hiszem, lassan rekordot döntünk az egymást követő esős napok számában. – Itt a kijárat. – Tudom. – Wincott tudja, hol rejtőzik Shields? – Ezt tőle kell megkérdezned. – Aiden azt akarja, hogy én is elbújjak. De én nem fogok. Nem futamodom meg. Segíteni akarok elkapni. – Aiden csak vigyázni akar rád. Két húgom is van. Hasonló helyzetben valószínűleg én is így viselkednék. – Hívott erősítést. – Igazán? – Spencer úton van ide. Talán már meg is érkezett a hotelbe. – Nem arra a megbeszélésre jött Chicagóba, amiről beszéltél? – De igen. – Mégis úgy gondolod, hogy ketten összefognak ellened, és megpróbálnak rávenni, hogy elrejtőzz valahol? – Igen, de nem fog nekik sikerülni. Ahogy már mondtam, nem megyek sehová. És ha valaki itt bujkál, az Aiden.

190 – Valóban? – Alec igyekezett visszafojtani mosolyát a lány zsémbes hangja hallatán. – És ki elől bujkál? – Előlem. – Fél tőled, mi? – Bárha. Erre már elnevette magát. – Ezt vegyem nemnek? – Aiden a világon senkitől sem fél, legkevésbé tőlem. Igazából nem is bujkál előlem – ismerte be. – Ezzel együtt tisztára megőrjít. Úgy tűnik, valahányszor felbukkanok a közelében, soha nem tud időt szakítani egy kis beszélgetésre. És egyre több őrt fogad fel. Már mindenhol beléjük botlok. – Aggódik érted, ezért van körülötted ennyi biztonsági ember. Beszéltél már vele arról, hogy elvontattatta a kocsid? – Még nem, de fogok. – És mi van Walkerrel? Ő is szövetkezik ellened? – Nem. Mostanában meglehetősen el van foglalva önmagával, aminek nagyon örülök. Kettővel még csak elbírok, de három ellen már nincs sok esélyem. Letértek a pályáról, és lassítottak egy piros lámpához közeledvén. A Country klub alig több mint három kilométerre volt. – Keményebb vagy, mint amilyennek látszol. – Remélem, ezt bóknak szántad – mosolygott a lány. – Abban biztos lehetsz. A család általában sok galibát tud okozni. Nekem elhiheted. Tudom. – Néhány történet, amit meséltél, arról tanúskodik, hogy meglehetősen vad voltál. – Megvolt a magam vad időszaka. A nőkkel is, szerette volna megkérdezni Regan. – Miért nem nősültél meg? Alec vállat vont. – Nincs kifogásom a házasság ellen. A fivéreim, Nick és Theo szeretnek házasok lenni. Nekem eddig egyszerűen nem volt időm egy komoly kapcsolatra. – A nők olyanok, mint a sült krumpli. – Hogyan? – Alec nem volt biztos benne, hogy jól értette. – A nők milyenek? – Olyanok, mint a sült krumpli – ismételte meg Regan. – Egy főiskolai csoporttársam mondta egyszer. – A fiúd volt?

191 A lány a fejét rázta. – Nem. Az egyik barátnőmmel randevúzott, közben fűvel-fával lefeküdt. – Azt is elmondta, hogy miért gondolja, hogy a nők a sült krumplihoz hasonlítanak? – Igen. Azt mondta, nem lehet csak egyet enni belőlük. Alec ezt nevetségesnek találta. Már egy csomó csapnivaló okot hallott, amivel a férfiak igyekeznek kimagyarázkodni, ha rajtakapják őket, de eddig ez volt a legrosszabb. – Ez nem túl mulatságos. – De igen, az. Befordult a sarkon. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Egy limuzin mögött hajtottak át a kovácsoltvas kapun. A klubházhoz vezető felhajtót gázlámpák sora övezte, pazar kertek és fejedelmi park között vitt az útjuk. Bárki is tervezte a klubbot, az volt a szándéka, hogy lenyűgözze a látogatókat, és kétségtelenül el is érte a célját. A háromszintes épület szerkezetének pazarló gazdagsága már szinte zavarba ejtő volt. Halvány fény világította meg a masszív fehér pilléreket. A koloniális stílusú téglaépület barokkosan túlzásba vitt díszítőelemeivel egyfajta Disney-fantáziával megtervezett mesepalotára emlékeztette Alecet.

Harmincegyedik fejezet Az eső nem adta fel. Alec átnyújtotta a kocsikulcsokat az ajtónállónak, és követte Regant a lépcsőn. Egy lépéssel mögötte járt, és a lánynak olyan érzése támadt, hogy magából csinál célpontot, hogy őt védje. – Tagja vagy a klubnak? Regan megrázta a fejét. – Nem az én stílusom a hely. A válasz meglepte a férfit. – Az enyém sem. Túlságosan is… – Mesterkélt? – suttogta a lány. – Igen. Két piros frakkos férfi nyitotta ki előttük a masszív kétszárnyú ajtót, és ők beléptek. Amikor bent voltak, Alec Reganbe karolt. – Azt akarom, hogy sehová ne menj nélkülem. Még a mosdóba sem – mondta neki nyomatékosan. – Oda is bejössz velem? – fordult felé a lány.

192 – Nem, de ellenőrzöm, hogy üres-e. Elvette a lány kabátját, levette a sajátját is, és a két kabátot odaadta a ruhatárosnőnek. Komor homokráncolása azt mutatta Regannek, hogy nem tetszik neki, amit visel. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Vállára terítette a selyemkendőt, elöl megkötötte, mire a férfi homloka kisimult. Ragyogóan festett a szmokingban. Csokornyakkendője azonban csálén állt, és egy rakoncátlan tincs minduntalan a homlokába hullt. Anélkül hogy meggondolta volna, Regan odalépett hozzá, megigazította a nyakkendőt és kisimította a haját a homlokából. Közben elkövette azt a hibát, hogy a férfi szemébe nézett. A szeme sarkába apró ráncok gyűltek, és ebből Regan tudta, hogy legszívesebben kinevetné. Egész éjjel képes lett volna őt bámulni. Uralkodj magadon, intette magát. Hátralépett. – Nem akartam… tudod? – Nem, nem tudom. Mit nem akartál? – Megérinteni téged. – Szeretem, amikor megérintesz. – Akkor sem kellett volna… Regan szerencsésen megmenekült a különös párbeszéd folytatásától, amikor valaki a háta mögül a nevén szólította. Megpördült, elvesztette az egyensúlyát és nekiesett Alecnek. A férfi elkapta a derekát, és szorosan tartotta, amíg újra szilárdan nem állt a lábán. Nem kellett volna ilyen lehetetlenül magas sarkú cipőt felvennie, korholta magát Regan. A férfi biztos azt hiszi most róla, hogy komplett idióta. Szerencsére nem sok ideje volt ezen rágódni, mert megpillantotta Cordie-t. Regan elmosolyodott, amikor látta, hogy barátnője teljes sebességgel felé indul. Csodálatosan nézett ki, mint mindig. Zafírkék körszoknyás ruhája és a hozzáillő mellény tökéletesen kiemelte kecses alakját. – Régóta vársz? – kérdezte tőle. Még azt is hozzátette. – Végre, itt vagyok. – Barátnője azonban Alecet bámulta, és nem kis nehézséget okozott számára, hogy csukva tartsa a száját. Regan nem tudta érte hibáztatni. – Ne bámuld már! – súgta neki. – Nem is bámulom. Pedig bámult, és úgy tűnt, nem is akarja abbahagyni. Regan megbökte. – Azt kérdeztem, hogy régóta vársz-e. Az ég szerelmére, Cordie, nézz már rám! – Micsoda? Ja, nem. Épp most jöttem én is.

193 Regannek végre eszébe jutott, mi az illem. Alec mellé lépett, és bemutatta egymásnak a két embert. Cordie mosolygott, miközben kezet ráztak. – Egyáltalán nem nézel ki nyomozónak, legalábbis szmokingban nem. – Tekintete a férfi csípőjére esett. – Van nálad? – Micsoda – csodálkozott Regan. – Hát pisztoly – magyarázta ártatlanul. – Tudod… lőfegyver. Alec mosolygott. – Sokat nézel tévét, ugye? – Sajnos, azt kell mondanom, hogy igen. Legalábbis akkor, amikor nem dolgozatokat javítok. Nagyon unalmas az életem. – Ez egyáltalán nem igaz – szólt közbe Regan. – Cordie nagyon sokoldalú tehetség. Tudtad, hogy teljesen újjávarázsolta a kocsija motorját? Alec biztosra vette, hogy viccel. Cordelia nagyon nőies volt – ebben nagyon hasonlított Reganre –, és sokkal könnyebb volt egy szépségszalonban elképzelnie, ahogy a körmét festeti, mint a motorház gyertyái közt matatva. Akkor hirtelen bekattant egy név. Cordelia Kane és a Kane Autóművek. – A családodnak vagy egy tucat autóalkatrész üzlete van a városban, ugye? – Több mint egy tucat – felelt barátnője helyett Regan. – És az egész országban. Hirtelen eszébe ötlött, hogy el sem mondta Cordie-nak a legújabb hírt. – Aiden elvontattatta a kocsimat. – Nem! – De igen. – Szerezd vissza! Regan a fejét csóválta. – Egy roncstelepre került, és azóta biztosan darabokra szedték. Ja, és vett nekem egy BMW-t. Micsoda pofátlanság! El tudod ezt hinni? Alec legszívesebben felnevetett volna, de tudta, hogy Regan halálosan komolyan gondolja. És dühös. Akárcsak barátnője. – Nem hiszem el! Egy egész hétvégét töltöttem azzal, hogy betegyek egy vadonatúj hűtőt, és lecseréljem az ütközőket… – És egy új kipufogót is beszereltél. – Igazad van, egy új kipufogót is. Honnan vette a bátorságot, hogy elvontassa… – Cordie hirtelen abbahagyta a lármázást, és nagyot sóhajtott. – Kicsit sokan vannak itt. Talán be kellene mennünk a fogadásra.

194 Alec minden belépő elől elzárta Regant, de maga is azt akarta, hogy menjenek már be a terembe és üljenek le, reményei szerint egy félreeső asztalhoz. Belépett a két őr, aki a szállodától követte őket, és megállt közvetlenül az ajtónál. Mindketten egyenruhában voltak, és már magukra vonták néhány vendég figyelmét. Alec megérintette Regan karját, hogy magára vonja a figyelmét, egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta. – Maradj itt, háttal a falnak. Rögtön visszajövök. Abban a pillanatban, ahogy hallótávolságon kívülre került, Cordie hangosan felsóhajtott. – Hűűű, a mindenit! Regan mosolygott. – Hogy mondtad? – Hallottad, nem? Hűűű, a mindenit! Nem is mondtad, hogy ilyen… – Ilyen mi? – Ilyen… minden. Csak úgy árad belőle a nyers, szexuális vonzerő… – Igazán? – Te nem vetted észre? – Még szép, hogy észrevettem – nevetett Regan. Cordie-hoz hasonlóan ő is Alecet figyelte, ahogy az odasétált a két őrhöz és beszélni kezdett velük. Bármit is mondott nekik, azok szemmel láthatóan idegesek lettek. Nyugtalanul izegtekmozogtak, az egyik komikusan rángatta a gallérját. – Miért vannak itt azok az emberek? – Az őrök? Aiden bérelte fel őket. – Meglehetősen kirínak innen, nem gondolod? – De igen. Remélem, Alec elküldi őket. – Cordie-hoz fordult. – Nagyra értékelném, ha senkinek nem mondanád el, hogy Alec nyomozó. Nem akarom, hogy kérdésekkel bombázzanak. Ma este a kórházi alapítvány számára gyűjtünk, és ez a legfontosabb. – Egy szót sem fogok szólni. – Kivéve Sophie-t természetesen. Neki elmondhatod. – Természetesen. Hármuk között sose voltak titkok. – Ami a nyomozót illeti… – kezdte Cordie. – Igen? – Azt hiszem, érdeklődik utánad. – Honnan veszed? Alig két percet töltöttél vele.

195 – Testbeszéd – magyarázta tudálékos hangon. – Látom, hogy tetszel neki abból, ahogy rád néz. Nekem elhiheted, Regan, értek hozzá. A fickó vonzódik hozzád, de ha meggondoljuk, a legtöbb férfi így van ezzel. – Ez nem igaz. Most pedig beszélhetnénk valami másról? – Még nem. Elragadóan nézel ki. Olyan arcod és tested van, hogy Sophie és én akár elkárhoznánk, hogy nekünk is ilyen legyen. Esküszöm, ha nem lennél a legjobb barátnőm, rettenetesen gyűlölnélek. A testvéreidnek, különösen Aidennek igencsak oda kellett sózniuk, hogy kordában tartsanak. – Az ég szerelmére – nézett rá Regan elkeseredetten. – Senki sem sózott oda nekem. Cordie nem akart vitatkozni. – Itt lesznek ma este a bátyáid? – Lehetséges. – Akkor áruld el, agglegény, nős vagy elvált? – Kicsoda? – kérdezett vissza, csak hogy bosszantsa barátnőjét. – Ugyan, kérlek. Tudod te jól, hogy kiről beszélek. A frankó nyomozó. – Agglegény, de egy héten belül itt hagyja Chicagót. – Mennyi időre? – Örökre. Cordie felsóhajtott. – Tudod, mire gondolok? Regan mosolygott. – Soha nem tudom, mire gondolsz. – Arra gondoltam, hogy le kéne venned magadról azt a takarót, és startolj rá. Regan ezt rossz néven vette. – Először is, ez nem takaró, hanem vállkendő. – Öntudatosan megigazította a csomót, amit azért kötött, hogy a sálat a helyén tartsa. – Másodszor, nem lenne helyes, ha rástartolnék. Ő itt a munkáját végzi. Ő… össze van zárva velem. – Itt jön – mondta Cordie, és ezzel a beszélgetés véget ért. Regan észrevette, hogy a két őr meglehetősen zsémbes hangulatban távozik. – Mit mondtál nekik? – kérdezte kíváncsian. – Nem sokat. – Más szóval, nem mondod el nekem? A férfi csak mosolygott és úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – Bemegyünk a bálterembe?

196 – Még nem nyitották ki az ajtókat – mutatott rá Cordie. – Az a folyosó vezet a bálterembe, ahol vacsorázni fogunk. A fogadáson pezsgőt és hors d’oeuvres-t5 szolgálnak fel. Megyek, megkeresem Sophie-t. Velem tartotok? Regan nem válaszolt. Mereven bámulta az ajtón belépő párt, arca elborult, és hirtelen hányingere támadt. – Mi történt? – fordult meg Cordie, hogy lássa, mit néz Regan. – Ó, értem már. A páros eltűnt a ruhatár irányában. Alec utánuk pillantott. – Kik ők? – Senki olyan, aki számítana. Alec Cordie-ra nézett, hogy választ kapjon. Ő sóhajtva magyarázta. – Az ősz hajú férfi valaha Regan édesanyjának a férje volt, a fiatal nő, aki alig tudta magán tartani a ruháját, pedig a felesége. Ők, ahogy Regan is mondta, nem számítanak. Alec megérintette Regan vállát. – Szeretnék bemenni a bálterembe. Cordie-nak igaza volt, kicsit sokan vannak itt – tette hozzá. Cordie elindult a folyosón a bálterem felé, és mire elérte az ajtót, két férfi is csatlakozott hozzá. Alec megfogta Regan kezét. – Szeretném látni, hol fogsz ülni. Menjünk. Regan nem vitatkozott. Nem igazán akart a zsúfolt teremben álldogálni, és pezsgőt szürcsölni. Az egyik alkalmazott eléjük lépett, és magyarázni kezdte, hogy meg kell várniuk, amíg hivatalosan is kinyitják az ajtókat. Alec pillantásától azonban megváltoztatta a véleményét, és gyorsan eltakarodott az útból. A bálterem meglepően nagy volt. Balra a zenészek buzgón készülődtek a tágas táncparkett mellett elhelyezett dobogón. Jobbra előttük fehér abrosszal borított kerek asztalok hosszú sora állt. A párnázott székeket is fehér védőhuzat borította, melyeket a székek hátulján kék szatén masli fogott össze, szalagjuk egész a földig hullott alá. Csillogó ezüst gyertyatartókban kúp alakú, hosszú fehér gyertyák égtek. Minden asztalnál nyolc ember foglalhatott helyet. Az ezüst peremű fehér tányérok előtt ezüst hátlapnak támasztott névkártyák mutatták, kinek hol a helye. Regan elől találta meg az asztalukat, közvetlenül a dobogó mellett. Az egyik pincér a mikrofont ütögette, hogy ellenőrizze, működik-e, de amikor meglátta a lányt, abbahagyta és rámosolygott.

5

vegyes ízelítő, előétel (francia)

197 Regan körbesétálta az asztalt, mert kíváncsi volt, kikkel ül együtt. A rátapadó elismerő pillantásokról tudomást sem vett. Alecnek egy cseppet sem tetszett, ahogy a személyzet Reganre bámult, de tudta, semmit nem tehet ellene. Szigorúan rámeredt egy túlbuzgó alkalmazottra, aki lelkesen a lány felé indult, majd elégedetten látta, hogy a férfi gyorsan elfordult és másfelé keres magának elfoglaltságot. Regan a fejét csóválta. – Mi van? – lépett hozzá Alec. – Mi nem itt fogunk ülni. – Rendben, akkor ki ül itt? – Közvetlenül mellette állt, szemmel tartva az ajtót. – Aiden és a vendége, Spencer és a vendége, ami azt jelenti, hogy visszatért a városba, a kórház ügyintézője és a felesége, és a volt mostohaapám, Emerson meg a felesége, Cindy. Nem, nem, mi nem ülünk ide. Keményen visszafogta magát, hogy Alec ne láthassa, milyen dühös. Tudta, hogy Aiden a felelős, hogy az a vén kujon itt lehet. Megértette azt is, hogy mi vezérelte bátyját. Emerson már több ügyvédet is felkeresett, hogy semmissé tegye a házastársi szerződést, és Aiden egyszerűen szerette volna lecsendesíteni. Regan szerint bátyja csak elodázza a kikerülhetetlent, ugyanakkor hűtlen lesz édesanyja emlékéhez ezzel a cselekedettel. A lány arcán piros foltok tüzeltek. Kétség sem fér hozzá, hogy dühös. – Rendben – mondta Alec nyugodtan. – Hol szeretnél ülni? – Bárhol, csak itt nem. Alec felemelte a névkártyájukat. Körülnézett. Talált egy kedvére való asztalt hátul, amely közel volt a falhoz és odasétált. Kártyájukat felcserélte egy orvos és a felesége kártyájával. – Így rendben van? – Tökéletes – enyhült meg a lány arckifejezése. Letette táskáját a székre, és mire felegyenesedett, az ajtók hivatalosan is kinyíltak. Sophie és barátja sétáltak be elsőként a terembe. Barátnője odaintett neki, és elindult felé. Bámulatosan festett. Regan Alecet figyelte, mert kíváncsi volt a reakciójára, amikor meglátja Sophie -t. Alec már letette a doktor és felesége kártyáját Aidenék asztalára és úton volt visszafelé, amikor észrevette Sophie-t. Kíváncsian szemügyre vette, de nem vitte túlzásba. A férfiak többnyire összezavarodtak, ha Sophie közelébe kerültek, de úgy látszik, Alec tökéletes ura volt az érzékeinek. Különös, gondolta Regan. Határozottan különös. Sophie vadonatúj, fekete Chanel kisestélyit viselt, haját gyémántcsatok díszítették. Regan felismerte a társát, Jeffrey Oatley-t. Az ő családjának tulajdonában volt az Oatley Elektronika,

198 és Regan tudta, hogy Jeff és Sophie ugyanannak a klubnak a tagjai. Jeff kellemes, laza fickó volt, aki mindig úgy nézett ki, mint aki menten kiugrik a ruhájából. Bármit vett is fel, az legalább két számmal kisebb volt a kelleténél. – Alec, szeretném, ha megismernéd egy kedves barátnőmet, Sophie Rose-t – szólalt meg Regan. Amíg Jeffet mutatta be, észrevette, hogy Sophie Alecre mosolyog. Mint mindenkit, őt is megbabonázta a férfi. – Te vagy a testőr, vagy inkább nyomozó, akit kirendeltek Regan mellé? Ne aggódj – fordult gyorsan barátnőjéhez. – Cordie mindent elmondott, és biztosíthatlak, hogy tudok titkot tartani. – Sophie riporternek készül – magyarázta Regan. – Milyen titokról van szó? – kíváncsiskodott Jeff. Alec válaszolt a kérdésre. – Regan egy zsaruval randevúzik. Ez a titok. – Milyen zsaruval? – Velem – mondta Alec. – Velem randizik. – Átkarolta a lány vállát és magához ölelte. Alec nem engedte el. Regan azon morfondírozott, hogy vajon észrevette-e, hogy még mindig átöleli. Ami azt illeti, tetszett neki a dolog. Mint ahogy az is, hogy úgy tettek, mintha együtt járnának. Istenem, milyen romantikus! – Akarjátok, hogy hozzátok csatlakozzunk? – kérdezte Sophie, és mielőtt Regan válaszolhatott volna, máris Jeffhez fordult. – Megkeresnéd a névkártyánkat, kérlek? A férfi azonnal megfordult, hogy teljesítse a kérését. Sophie megragadta a karját. – Várj egy percet. Vidd el ezeket a kártyákat és rakd valahová máshová. Biztos vannak üres helyek, és ha mégsem, kérj meg egy pincért, hogy állítson fel még egy asztalt. Nem akarom a mai estét idegenekkel tölteni. Ja, és Jeff, keresd meg Cordie kártyáját is. Ő is velünk akar ülni. Regan Alechez hajolt, úgy magyarázta. – Sophie és én az iskola-előkészítő óta barátnők vagyunk, ezért már hozzászoktam, hogy állandóan parancsolgat mindenkinek. Sophie meghallotta a szavait és vidáman felnevetett. – Mindenkinek, kivéve téged és Cordie-t. De Regannek igaza van. Hajlamos vagyok parancsolgatni, különösen Jeffnek. Ő az én parti-fiúm. – Parti-fiú? – húzta fel a szemöldökét Alec. – Csak barátok vagyunk – magyarázta. – De amikor partnerre van szükségem valami hivatalos rendezvényen, Jeff szokott velem jönni, cserébe én is megteszem neki ugyanezt a szívességet. Ez tökéletes elrendezés mindkettőnk számára, amikor éppen nincs állandó társunk. De ma este Jeff amúgy is égett a vágytól, hogy itt legyen. Regan miatt.

199 – Vajon miért is? – akarta tudni Alec. – Évekig odavolt érte – magyarázta. – Nem ülnénk le? – Odaintette a pincért, aki sietve jött. – Elvinné kérem ezt a három terítéket? Köszönöm – mondta, ahogy a férfi kezdte leszedni az ezüstneműt és a poharakat. Sophie oldalt hajolt, hogy lássa Regant. – Cordie Alec mellé ülhet, a jobbjára, te meg a bal oldalra ülj. – Tényleg parancsolgat – jegyezte meg Alec. Regan rábólintott. Mosolya azonban lehervadt az arcáról, amikor Sophie újra megszólalt. – Cordie-nak igaza van. Le kellene venned azt a takarót magadról. Eltakarja a gyönyörű ruhád. – Ez nem takaró, hanem vállkendő. – Azért nem kell ilyen védekező hangot megütnöd. – Nem is volt a hangom védekező – vitatkozott olyan hangon, amiről maga is tudta, hogy nagyon is az. – Csak annyit mondtam, hogy ez egy vállkendő. – Jó, rendben – bólintott rá azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megbékítse Regant. – Én meg csak annyit mondtam, hogy ideje lenne levenned azt a kendőt. Ha már a ruháknál tartunk, hogy tetszik az enyém? – Fantasztikus. Új? – Regan hangjába gyanakvás lopózott. – Olyasmi. – Hogy érted azt, hogy olyasmi? – Pár hete találtam egy Chanel butikban, de ma van rajtam először. – Miből fizetted ki? A te fizetésed… Sophie felállt. – Visszaestem, rendben? – Ó, Sophie… – Megyek, segítek Jeffnek megkeresni azokat a kártyákat. Csak járkál körbe-körbe. Amikor visszajöttem, ne leckéztess. Már így is bűntudatom van. Alec is felállt Sophie-val együtt, de ahogy a lány elsétált, azonnal visszaült, karját Regan székének támlára tette. A kendő csipkéje a kezére borult, és amikor kissé feljebb emelte kezét, ujjai a lány bőréhez értek. Regan nem mozdult, és Alec sem húzta el a kezét. – Milyen visszaesésről beszélt? – Sophie megkért minket, hogy segítsünk neki. Nem akarja állandóan az apját pumpolni. – Ez olyan nagy dolog? Ha az apja pénzt akar adni, neki meg szüksége van rá… Regan felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.

200 – Éppen ez az. Nincs igazán szüksége rá. Ráadásul teljesen független akar lenni. – Felsóhajtott. – Sophie nagyon szereti az apját, és roppant lojális hozzá. – Más szóval, tipikus lánygyermek. Regan elmosolyodott. Semmi sem tipikus Sophie-val vagy az apjával kapcsolatban. – Igen. Mostanában elhatározta, hogy az ő dolga rehabilitálni őt, és ha ez nem sikerül, akkor elszánta magát, hogy ráveszi, vonuljon vissza. Alec szó szerint hátrahőkölt. – Ó, a pokolba is! A Rose nem a középső neve, ugye? A mindenit, nem esett le. Pedig le kellet volna, de mégsem. Ő Bobby Rose lánya, nem igaz? – De igen. Alec döbbenten ült. Az FBI évek óta nyomoz Bobby Rose után, hogy elegendő bizonyítékot szerezzen. Bobbyt a legtöbben az utolsó igazi szélhámosnak tartották, de mivel csak olyan alakokat fosztott ki, akik még nálánál is nagyobb csalók voltak, a nyilvánosság nagyon kedvelte. A nagymenőkre utazott, az olyanokra, akik a saját vállalatukat rabolták ki, vagy akik ellopták a saját alkalmazottaik nyugdíját, és aztán cserbenhagyták őket. Bobby Rose előszeretettel kopasztotta meg a mohó gazembereket, és ez még népszerűbbé tette a publikum szemében. A szomorú valóság az volt, hogy Bobby sosem fogyott ki és nem fog kifogyni a célpontokból. Nem csak a közvélemény kedvence volt, a többi csaló is úgy tekintett rá, mint valami bálványra. Ő testesítette meg azt, amivé válni szerettek volna. Bobby valahol Floridában élt, és egyetlen feljegyzésben sem szerepelt, hogy családja lenne. – Spencer azt mondta nekem, hogy az emberek úgy gondolnak Bobby Rose-ra, mint valami modern Robin Hoodra. Csak a gazdagoktól lop… Alec félbeszakította. – Eegen, csakhogy ő nem adja oda a pénzt a szegényeknek. Megtartja magának. Regan megmerevedett. – Rengeteget áldoz jótékonysági célokra. Alec olyan pillantást vetett rá, mintha elment volna az esze. – Ő egy bűnöző, Regan, és rács mögött lenne a helye. – Nyilvánvaló, hogy te már kialakítottad róla a véleményed, és bármit mondok is, nem vagy hajlandó megváltoztatni, igaz? – A lány hangja morcosan csengett. – Ő egy bűnöző – ismételte a férfi türelmesen. – Ha most ítélkezni akarsz… Alec hitetlenkedve bámult rá.

201 – Elfelejteted, hogy mi a munkám? Regan elfordult tőle és a tömeget kezdte bámulni. – Befejeztem. Nem óhajtom Sophie apját kitárgyalni veled. – Ó, hisz csak most kezdtük. – Megrántotta a vállkendőt, hogy visszaterelje a figyelmét. – Mintha azt mondtad volna, hogy Sophie egy újságnál dolgozik. Kicsinyes lett volna, ha erre nem válaszol. – Igen. Apja ösztönzésére az anyja leánykori nevét használja, de szerintem a lapnál mindenki tudja, hogy ki ő. Wincott nyomozó tudta, és azt hittem, neked is elmondta. Wincott most valószínűleg jót nevet rajta valahol. – Nem, elfelejtette megemlíteni. Milyen volt Sophie-nak Bobby Rose lányaként felnőni? – Bobby Rose nagyon jó apa. Ott volt minden szülői értekezleten, mindig elment az iskolai színdarabokra és teniszmeccsekre. Kivette a részét a gyerekszállításból is. – Voltak olyan szülők, akik megtiltották a gyereküknek, hogy Sophie-val barátkozzanak? – Igen. – És a te családod? – Hogy megtiltották-e vele a barátkozást? Sophie, Cordie és én már azelőtt barátnők voltunk, hogy Bobby Rose… – Hírhedett lett? – Híres lett – javította ki Alecet. – Az anyámat teljesen lefoglalta a társasági élet és az utazás. A nagyanyám nevelt, és amikor ő beteg lett, Aiden vette át a feladatát. Nem hiszem, hogy a nagyanyám tudta volna, ki Sophie apja, de a bátyám tudta, mégsem mondta neki soha. Aiden soha nem tiltotta meg nekem, hogy a barátnője legyek. Sophie-t mindig szívesen láttuk az otthonunkban, de engem nem engedtek el hozzá. De azért én rendszeresen elmentem hozzá – tette hozzá mosolyogva. – Jártál valaha a pincéjükben? – ingerkedett vele Alec. – Senki sem tudja, hogy rejtegeti Bobby Rose a pénzét. Talán pont ott. Regan megfogta a férfi kezét. – Alec, Sophie a barátnőm. Alec újabb kérdésbe fogott volna, de Regan megszorította a kezét. – Ő a barátnőm.

Harminckettedik fejezet

202 Alec gyűlölte a nyakkendős rendezvényeket, és nem kedvelte különösebben a country klubok légkörét sem, de ma este nem bánta, hogy szmokingot kell viselnie, hiszen Regan miatt tette. Volt a lányban valami lenyűgöző, vibráló életerő, ugyanakkor valami félénk sebezhetőség, ami ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Sophie elmesélt nekik egy szomorú történetet egy ismerős fiatalemberről, és amikor befejezte, Regan szemében könnyek ültek. – A történet boldog véget ért – jegyezte meg Sophie. Regan zavartan törölgette szemét a zsebkendőjével, majd felnevetett. – Igazi bőgőmajom vagyok. – Ez volt a beceneve gyerekkorunkban – árulta el Sophie. – Amikor rájöttem, hogy néhány kölyök hogyan csúfol a hátam mögött, elsírtam magam. De akkor még iskolás voltam. Azoknak az időknek vége. – Regan sose tudta elrejteni az érzelmeit. Nem vitatkozott. Felemelte az italát és belekortyolt. Alec szerette figyelni az arcát. Üdítően hatott rá, hogy annyira más volt. Az érzései kiültek az arcára, bárki azonnal láthatta őket. Nem játszotta meg magát, nem volt önző vagy haszonleső, sem pedig magába forduló. Ez is üdítő változás volt azokhoz a nőkhöz képest, akiket eddig ismert. Az arca nyugodtan megjelenhetett volna egy divatmagazin címoldalán, a teste egyszerűen tökéletes volt, de ami Alecnek mégis a legjobban tetszett benne, az a megingathatatlan hűsége volt a barátnői iránt. Nos, talán mégsem ez a legfőbb, vallotta be magának. A teste… az bizony átkozottul jó. De ő itt a munkáját végzi. Erre minduntalan figyelmeztetnie kellett magát, valahányszor azokra az édes ajkakra nézett. Sophie kimentette magát és a társa keresésére indult. Alec visszaült a székre, visszautasította a bort, amit a pincér kínált, majd Reganre nézett. – Az valami iható? – biccentett a poharában lévő alkoholmentes ital felé. Válaszul Regan elétolta a poharat és figyelte, ahogy a férfi egy hajtásra kiissza. – Úgy gondoltam, hogy csak belekortyolsz – mondta mosolyogva. – Én sohasem kortyolgatok. Ha már iszom valamit, akkor azt komolyan is gondolom. És többnyire ez jellemző az életszemléletemre is. – Nem kortyolgatsz, hanem egyből ledöntöd az egészet? – Amikor a férfi rábólintott, Regan csak nevetett. – Biztos tagja voltál valami férfi klubnak, amikor egyetemre jártál, igaz? – Még szép – kacsintott rá. – És rengeteg sült krumplit is ettem. Letette az üres poharat, és rendelt még kettőt, egyet Regannek, egyet magának.

203 – Fejet fel! – mondta halkan. – Hogyan? – csodálkozott a lány. – Megjött Aiden. Regan még mindig mosolyogva fordult hátra, hogy megnézze bátyját, aki abban a pillanatban lépett be a terembe. Nem volt vele senki, és nem vette észre Regant sem, igaz a lány szinte rejtve volt a terem sarkában. Regan figyelte, ahogy a dobogó felé indul, ahol az asztalnál Daniel O’Donnel, a Parkdale Kórház vezetője már felállt az üdvözlésére. Sophie is észrevette az asztala felé igyekvő Aident, és hozzásietett. Mondott valamit, amivel sikerült megmosolyogtatnia a férfit, majd felágaskodott, és megpuszilta az arcát. Egy perccel később bevonult Spencer Cordie-val az oldalán. Ő is mosolygott. Bátyja nyugodtnak néz ki, gondolta Regan. Igaz, mintha elmaradt volna némi alvással, de mégis olyan kisimult. A hosszú repülőút utáni fáradtság nyilván holnap vesz erőt rajta. – Az a férfi Cordie-val… – kezdte Regan. – Spencer, igaz? – fejezte be a mondatot Alec. – Igen – bólintott a lány. – Hasonlítotok egymásra. De amúgy is felismertem volna, mert Henry mutatott egy képet róla. Együtt voltatok te és a fivéreid valami átadási ünnepségen. Henry azt mondta, be fogja keretezni a fotót, mert olyan ritka, hogy benneteket együtt látni. – Ez igaz – hagyta helyben Regan. – Úgy tűnik az egyetlen alkalom, amikor összejövünk, a temetés vagy valami válsághelyzet. – Micsoda? – Válsághelyzet. Alec az asztalra könyökölt és elgondolkozott azon, amit Regan mondott. Regan Spencerre nézett, majd Alechez fordult. – Üdvözölnöm kell a bátyámat. – Két bátyád is itt van. – Igen – mosolygott a lány. – De csak az egyikükhöz leszek kedves. Erre Alec is elmosolyodott. – Úgy beszélsz, mint egy igazi testvér. A kendő csomója kioldódott, így amikor a lány hátralökte a székét, hogy felálljon, a kendő a földre esett. Alec felpattant. A ruha jól kiemelte a lány bombázó alakját. Túlságosan is jól, és ez Alecnek sehogy sem tetszett. Ez így nem igaz. Nagyon is jól esett ránéznie. Az nem tetszett neki, hogy mások is láthatják.

204 Meg akarta mondani neki, hogy tegye vissza a takarót, de akkor a lány odafordult hozzá. Alig pár centi választotta el őket egymástól, a lány arca felfelé fordult az ő arca felé. Ha csak pár centit is lehajol, szájuk összeér. Alec még időben visszafogta magát. Nincs joga beleszólni, hogy mit visel és mit nem, még akkor sem, ha valami zavarja. Ha valamelyik húgának próbálna ilyent mondani, az egyszerűen a szemébe nevetne. Aztán elküldené a pokolba. Regan azonban nem a húga. Csak egy feladat, semmi több! Egyre csak ezeket a szavakat kántálta magában, de nem volt könnyű elfogadnia. – Alec, mondani akartál valamit? – Maradj a teremben! – A férfi hangja rekedt volt. –Figyelni foglak, de maradj a teremben. – Jól van. Cordie Regan felé indult Spencerrel. Félúton találkoztak a terem közepén. Regan megölelte bátyját és boldogan üdvözölte itthon. Alec figyelte a családi jelenetet, közben előhúzta a mobilját és Wincott számát hívta. A nyomozó a második csengetésre felvette. Alec nem vesztegette az időt bájcsevegésre. – Ellenőrizd a fivéreket! – Ennyire unalmas a bál? – Komolyan gondoltam. Ellenőrizd őket! – Már megtettem. Neked pedig elméletileg ki kell maradnod a nyomozásból. Alec szinte lehetetlennek érezte, hogy háttérbe vonuljon. Nem akarta kockáztatni Wincott jövőjét a testületnél, és tudta, ha Lewis rájön, hogy ő többet is tesz, mint Regan őrzése, pokollá teszi Wincott életét. – Szóval, mire gondolsz? – Talán az a fickó az egész családot akarja, és Regant használja fel, hogy visszacsalogassa a család többi tagját Chicagóba. Tudom, hogy már ellenőrizted őket, de menj mélyebbre. Lennie kell ott valaminek. – Rendben, mélyebbre ásunk. – Figyelj, tudom, hogy túl vagytok terhelve és nincs elég embered. Felhívom Gilt, és megkérem, hogy ellenőrizzen pár dolgot. – Szóval nem vagy benne, de azért mégis? – Csak szeretnék követni egy vonalat, amit az ösztöneim súgtak. – Nekem nincs kifogásom ellene… ha Gilnek sincs. – Valami új Regannel kapcsolatban?

205 – Reggel óta, amikor utoljára kérdezted? Nincs. Csak azok haragszanak rá, akiknek visszautasította a kérelmét. Bár akadt néhány izgága alak, tudod, olyanok, akik valami őrült találmánnyal álltak elő, de ők is tisztán kerültek ki az ellenőrzésből. Azt már mondtam, hogy most Peter Morrist vizsgáljuk – tette hozzá. – A barátnőit is ellenőriztük. Gondolom, időközben kitaláltad, hogy kicsoda Sophie Rose apja. – Kösz, hogy megmondtad. Wincott nevetett. – Majdnem leestem a székről, amikor rájöttem. De úgy látszik, Regannek és a testvéreinek ez nem számít. Nem hibáztatják a lányt az apja bűneiért. – Ennek így is kell lenni. Alec lezárta a telefont és visszacsúsztatta a zsebébe. Felállt, karjait összefonta a mellkasa előtt, háttal a falnak dőlt és a tömeget kezdte fürkészni. Aiden időközben csatlakozott öccséhez és húgához. Úgy tűnt, egyedült Cordie-t érdekli a mondanivalója. Nem, az érdeklődés nem a legmegfelelőbb szó, döbbent rá Alec. A megigézett sokkal jobb. Másrészről viszont Regan határozottan dühösnek nézett ki. Aiden még mindig beszélt, amikor ő vadul megrázta a fejét, megfordult és visszasétált az asztalukhoz. Néhány férfi megpróbált beszédbe elegyedni vele, de ő nem méltatta őket többre egy mosolynál, és megállás nélkül folytatta útját. Alec kihúzta előtte a széket, de a lány nem ült le. Megállt a férfi mellett és a bejáratot figyelte. Cordie követte barátnőjét. Alecre mosolygott, ahogy a férfi neki is kihúzott a széket. – Mit nézel? – kérdezte Regantől, közben a szalvétát az ölébe fektette. Megfordult, hogy lássa, mit néz barátnője. – Ó, értem már – morogta maga elé. – Mit? – érdeklődött Alec. – Mr. Vén Kecske és neje megérkeztek – világosította fel Cordie. Alec nem tett megjegyzést, de szemmel követte a párocskát, ahogy az asztalhoz vonultak. Emerson arca vörös volt, nem kétséges, hogy az alkoholtól, gondolta. Felesége a mellényét igazgatta, és hosszú, platinaszőke haját borzolta. Érdekes pár. Alec kíváncsi lett volna, hogy Wincottnak mit sikerült kideríteni róluk. Sophie és Jeff is visszatért az asztalhoz, és Sophie ugyancsak nyújtogatta a nyakát, hogy ő is lássa a párocskát. Amikor azok végre leültek, Reganhez fordult. – Itt az egész család. Hát nem nagyszerű? – Egyszerűen csodálatos. – Walker nincs is itt – mutatott rá Cordie.

206 – Csak ironizáltam – mondta Sophie, majd rászólt Reganre és Alecre, hogy az isten szerelmére, üljenek már le. – Aidennek nem volt joga meghívni Emersont – tette hozzá. – Hiszen tudja, hogy érez ezzel kapcsolatban Regan. Szerintem ez árulás volt tőle, és ezt meg is mondtam neki. Cordie azonnal Aiden védelmére kelt. – Nem tudhatod, hogy valóban meghívta-e. – Már hogyne tudnám – ellenkezett Sophie. – Ő maga mondta nekem, hogy meghívta őket – fűzte hozzá gyorsan, mikor látta, hogy Cordie vitatkozni akar. – Mit szólt, amikor árulónak nevezted? – Azt mondta, ez olcsóbb volt, mint egy bírósági tárgyalás, ami pedig engem illet, próbáljak meg viselkedni. Még mindig úgy kezel, mint egy tízéves gyereket. Megjelentek a pincérek az első fogással. A vacsora alatt vidámabb témákról csevegtek, amiért Regan roppant hálás volt. Jeff elmesélt néhány humoros történetet a teniszversenyről, amire benevezett, és Regan mindent elkövetett, hogy érdeklődést színleljen. Nem volt éhes. Emerson látványa elvette az étvágyát, de úgy tűnt, senki nem veszi észre, hogy csak turkál az ételben. Vacsora után, de még a tánc kezdete előtt Daniel O’Donnel lépett a dobogóra, megkopogtatta a mikrofont, így kérve figyelmet. – Kérlek, nyugtass meg, hogy most nem egy tucat unalmasabbnál is unalmasabb beszéd következik – könyörgött Cordie. – Csak egy unalmas beszéd lesz – nyugtatta meg Regan. – Ezerdolláros fogások után nem kényszeríthetnek rá, hogy bárkit is meghallgassunk – jelentette ki Sophie. – Csitt! – szólt rá Cordie. – Mindenki hallja, amit mondasz. Egy perccel később, miután O’Donnel kifejezte köszönetét a megjelenteknek, bejelentette Regant. Cordie és Sophie nevetni kezdtek. – Légy rövid és aranyos – utasította Sophie. – A hosszú és unalmas ellenében – ugratta Regan. Mivel gyorsan akart végezni, úgy döntött, hogy a jegyzeteit a táskájában hagyja. Alec is felállt, amikor ő, de nem követte. A tömeget és az ajtókat figyelte. Nem volt nehéz észrevennie, hogy minden szem Reganre tapad, ahogy a lány a dobogó felé vonul. Alig fél percébe került, hogy magára vonja a hallgatóság figyelmét, és még rövidebb időbe, hogy teljesen lebilincselje őket.

207 A kórház a belváros szívében volt, és Regan külön kiemelte, milyen fontos, hogy a kórház továbbra is üzemeljen. Égető szükségük van a pénzre, hogy új ágyakat állítsanak be, ami elengedhetetlenné teszi a bővítést. – És ezért vannak önök most itt. Csak mosolyogtak rá, ahogy ügyesen befonta őket. Alec bámulattal figyelte. Pénzről beszélt, és elérte, hogy mindenki rá figyeljen. A tenyeréből etette a hallgatóságot, és mire végzett, Alec legszívesebben felajánlotta volna az összes megtakarított pénzét, hogy segítsen. Annyira jól beszélt. Hangjából szenvedély és eltökéltség áradt. Olyan oldala volt ez, amelyet Alecnek nem volt még alkalma megtapasztalni. Ahogy hallgatta, egyre jobban belehabarodott. A nő fokozatosan vált egyre jobbá. A publikum felállva ünnepelte és szinte azonnal körbefogták a vendégek. Ez Alecnek egyáltalán nem tetszett. Odament hozzá, átkarolta a vállát, és háttal magához szorította. Alec észrevette Emersont, amint egy itallal a kezében, összevont szemöldökkel Regan felé igyekszik. – Gyerünk – súgta a lány fülébe. – Menjünk táncolni. – De hisz még nem is szól a zene. – Majd dúdolok. Úgy fogta, mintha csak futball labda lenne nála. A hóna alatt tartotta és cikkcakk vonalban a táncparkett felé sasszézott. Szerencsére megszólalt a zene pont akkor, amikor odaértek. – Alec – szólalt meg Regan. – Igen? – Köszönöm. Alec a tömeget fürkészte, de most lepillantott és rámosolygott a lányra. – Láttad, hogy jön? A feje búbja az állának ütközött, ahogy rábólintott. Ujjai a férfi nyakát csiklandozták. Alec erősen küzdött, hogy ne mutasson semmilyen reakciót, de nem tudott másra gondolni, mint hogy mennyire lágy és milyen jól illeszkedik a karjaiba. Amikor pedig Regan egyenesen a szemébe nézett, fantáziája meglódult, és mindenféle vad dolgokat rajzolt lelki szemei elé. Istenem, meg kell kapnia ezt a lányt. A vágy. Igen, ez az. A jó öreg vágy. Nem is kell mást tennie, mint kitisztítania a fejét, és abbahagyni a fantáziálást arról, milyen érzés lenne vele az ágyban, ahogy hosszú lábait köré fonja… – Nem kell már sokáig maradnunk.

208 Alec figyelmét az egyik pincér vonta magára. Az ajtónál állt, kezében ovális tálcát tartott. És Regan bámulta. Mialatt Alec figyelte, egy másik pincér megkopogtatta a férfi vállát, és dolgára küldte. – Nekem nem sürgős az elmenetel. – Kit nézel? A pincér az üres tálcával kiment a teremből. – Senkit, aki számítana. – Nem untad még magad halálra? – Még lélegzem, nem? Véget ért a dal. A férfiak Regan felé indultak, de Alecnek sikerült közbeavatkoznia és visszavezetnie a lányt az asztalukhoz. – Durva dolog volt, hogy végigráncigáltál a termen. Az a feladatom, hogy kedves legyek ezekhez az emberekhez, így ők odaadják nekem nehezen megkeresett pénzecskéjüket, hogy kibővíthessük a kórházat. – A legtöbb ittlévő nem a két kezével kereste meg a pénzét, hanem örökölte. – Igen, de nekem akkor is… – Úgy is lehetsz kedves, hogy itt ülsz – szakította félbe Alec. – Ugye nem akarod, hogy Cordie itt üldögéljen magában? – húzott ki neki egy széket. A szék a térdének ütközött hátulról. Nem volt választása. Le kellett ülnie, tetszett vagy sem. – Talán neked is feltűnt, hogy Cordie nincs az asztalnál. Táncol. – Igen, de vissza fog jönni. Mintha fáznál – jegyezte meg, miközben leült mellé. – Miért nem veszed fel azt a takarót? Regan szeme megrebbent. – Ez nem takaró. Alec a vállára terítette a kendőt, ujjai végigsimították a lány nyakát. Regan csak ült és nézte a táncoló párokat, de időről-időre vetett egy oldalpillantást Alecre. Az az érintés, a borzongás, amit kiváltott. Annyira ki van éhezve a szeretetre, hogy elég a férfi gyengéd simogatása és máris kóvályogni kezd? Ne gondolj rá, utasította magát. Gondolj valami másra. A barátnőidre. Igen, rájuk kell gondolni. Remélhetőleg jól érzik magukat. Sophie úgy néz ki, mint aki igen. J eff-fel beszélgetve keringőznek tova, Cordie pedig, most látja csak, Aidennel táncol. – Mit gondolsz a barátnőimről? Alec Cordie-t nézte, ahogy válaszolt. – Kedvelem őket.

209 Regan úgy mosolygott, mintha bókot kapott volna. – Amikor kicsik voltunk, Cordie és én biztosra vettük, hogy Sophie még húszéves kora előtt férjhez fog menni, de most már azt se nagyon hisszük, hogy valaha is családot alapít. Túlságosan is élvezi az életet. Cordie viszont igazi romantikus alkat. Azt mondja, az igaz szerelemre vár. Alec a táncparkett felé intett a fejével. – Talán már meg is találta. Közel hajolt Alechez és a táncolókat kutatta. Amikor meglátta Cordie-t, elnevette magát. – De hiszen Aidennel táncol, az ég szerelmére. – Így van. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Cordie és Aiden… – kacagott újfent. Még a lehetőség is nevetséges volt számára. Alec azt akarta mondani neki, hogy figyelje barátnője arcát. Ahogy a férfira néz, az többet jelent egyszerű vonzalomnál. Másrészről viszont, Aidennek nyilván fogalma sincs, hogy érez iránta a lány. – Talán tévedek – mondta végül diplomatikusan. – Biztos, hogy tévedsz. Aiden úgy gondol Cordie-ra, mint egy barátra. Semmi több. Látta felnőni, mivel Cordie mindig nálunk lógott. És ő is csak úgy gondol Aidenre, mint a bátyámra és… – Oké, felfogtam. Semmi több, igaz? – Igaz. Nézték tovább a táncoló párokat. – Daniel mintha aggódna – szólalt meg Regan. – Ki az a Daniel? – Daniel O’Donnel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a férfinak még mindig fogalma sincs, kiről beszél. – A kórház vezetője. Azt várja tőlem, hogy körbejárjak, és pénzt kunyeráljak. Szeretnél velem jönni? – Nem, innen is tudom nézni, hogy kunyerálsz. Csak maradj a teremben, hogy mindig szem előtt légy. Majdnem hozzátette: – És viseld azt a pokrócot, vagy minek is hívják – de még idejében visszafogta magát. Nekitámaszkodott a falnak, és figyelte, ahogy a lány eltávolodik tőle. Egyszer hátrafordult és rámosolygott. Arcán megjelent a gödröcske, amit Alec még az első

210 mosolynál észrevett, de azóta is úgy tett, mintha sose látta volna. Szerette azokat a nőket, akiknek gödröcskéi voltak, ha mosolyogtak. Jelzett a mobiltelefonja. Meg se nézte, ki hívja, csak felvette. – Buchanan. Noah Clayborne volt a vonalban. – Seattle-ben ragadtam. – Mit csinálsz ott? – Halat eszem. – Ezek szerint nem jössz Chicagóba? – Valószínűleg nem. Hol vagy most? Zenét hallok a háttérből. – Egy jótékonysági esten, és a zenekart hallod. Dolgozom – magyarázta. – Mit? Felsóhajtott és felkészült a várható gúnyolódásra. – Testőrködöm. – Ejha. Gondolom, egy fokkal azért jobb, mint a felfüggesztés. Mit követtél el? – Miből gondolod, hogy elkövettem valamit? – Hülyéskedsz? – nevetett Noah. – Lefokoztak testőrnek. Még szép, hogy elkövettél valamit, nem? – De igen. Rossz fényben tűntettem fel a hadnagyomat. Noah nem tagadta meg magát. – Na és, hogy csináltad? – Beadtam a felmondásom. Figyelj, ez egy hosszú történet. Egyszer majd elmesélem egy sör mellett. – Jó, rendben. Talán Bostonban találkozunk. Majd felhívlak. – Várj egy percet. Kérdezni akarok valamit. – Mit? – Meglehetősen furcsa dolog ilyesmiről kérdezni, tudom, csak épp kíváncsi voltam… – Mire voltál kíváncsi? – kérdezte, mert Alec habozva elhallgatott. – A nőkre. – Ohó. Azt gondoltam volna, hogy az apád vagy valamelyik bátyád elbeszélgetett veled a szexről, de ha te… – Nagyon vicces – csattan fel Alec. – Csak azt szerettem volna tudni… – Igen? Bökd már ki! – Te olyan sok nővel voltál már. – Szeretem a nőket.

211 – És volt párkapcsolatod is, ugye? Tudod, mire gondolok. Olyan kapcsolat, ami tovább tartott huszonnégy óránál, akár egy hétig is kitartott. Rövidtávú, de mégiscsak kapcsolat. – Igen, akadt olyan is. – Oké, amire kíváncsi vagyok. Előfordult ezeknél a kapcsolatoknál, hogy birtokolni akartad? Hogy az is zavart, ha más férfi ránézett, vagy megpróbált ráhajtani a nőre, akivel voltál? – Ó, Jézusom! Ki a nő? – Csak felelj a kérdésre, kérlek. – Nem, soha nem fordult elő ilyesmi. – Nevetés bujkált a hangjában. Alec nem ezt a választ szerette volna hallani, és bánta is, hogy megkérdezte. De már késő volt, Noah kíváncsisága feltámadt. – Viszonyod van egy nővel, és nem akarod, hogy más is csapja neki a szelet. Jól értettem? Tudta, hogy Noah láncon rángatja, de azért válaszolt. – Nem, a fene vigye el! Ez nem igaz. Nincs viszonyunk. – Ejha! – Ejha mi? – Nem fekszel le vele, mégis a magadénak akarod tudni. Alec észrevette, hogy Emerson megint Regan felé tart. A lány a fivéreivel állt, és a kórház vezetőjével társalgott, aki csüngött minden szaván. – Figyelj, nagyra értékelném, ha nem említenéd ezt a beszélgetést Nicknek. Noah nevetett. – Eegen, mintha ez megtörténhetne. A bátyád a társam. El kell mondanom neki. Sok időt töltünk együtt megfigyeléssel, és ez pontosan olyan téma, amit ilyenkor meg lehet beszélni. Mellesleg, hányszor adódik arra alkalmam, hogy mókázzak valamelyik fivéreddel? Alec érezte, hogy nő benne az indulat. – Nincs semmi olyan, amit elmondhatnál neki. – Elképzelte, hogy benyúl a telefonba, megragadja Noah torkát és kiszorítja belőle a szuszt. Különös, de magától az elképzeléstől is jobban érezte magát. Ezzel együtt sajnálta, hogy felhozta a témát, és tudta, hogy hosszú időbe fog telni, amíg Noah elfelejtkezik róla. – Figyelj, Alec, jobb lesz, ha vigyázol, különben nős emberként hagyod el Chicagót. Tudom, miről beszélek. Láttam, ahogy megtörténik Nickkel és Theóval. Mindketten keresztülmentek a kamaszkori ne-nézz-rá, ne-érj-hozzá és még-csak-ne-is-gondolj-rá időszakon, amikor először találkoztak a feleségükkel. – Veled persze soha nem fog ilyesmi megesni, igaz, Noah? – Az ördögbe, dehogy!

212 Alec nevetett, jókedve visszatért. Szinte hallotta barátja hangjában a borzongást, ahogy nemet mondott. – Befejezted mára az asszonyfecsegést? – Igen. Noah ekkor olyan témáról kezdett beszélni, ami szerinte sokkal fontosabb volt. Elmesélte neki a horgászkirándulást, amit Tom atyával, a család egy másik barátjával terveztek. – Kanadára gondoltunk. Érdekel? – Még szép, ha el tudok szabadulni. Regan most Sophie partnerével táncolt. Hogy is hívják a fiút? Megvan, Jeff vagy valami hasonló. Ártalmatlan, vélte Alec. Emerson azonban egyáltalán nem tűnt ártalmatlannak. Szeméből düh áradt, ahogy Regant figyelte. Az egyik oszlopnak dőlve várta, hogy véget érjen a zene, közben az italát kortyolgatta. Lerítt róla, hogy zaklatni akarja a lányt. – Mennem kell – fejezte be Alec a beszélgetést. Emersonnak sikerült csapdába ejteni Regant, ahogy az el akarta hagyni a táncparkettet. Alec feléjük indult, aztán meggondolta magát. Úgy döntött, hogy nem avatkozik közbe. Regan nagylány már. Kézben tudja tartani a dolgait. Regan arckifejezése kőkeményre változott, de nem futamodott meg Emerson elől. Csak állt ott, mialatt a férfi egyfolytában fecsegett. Amikor úgy gondolta, hogy eleget hallott, megpróbált elmenni mellette, de a férfi megragadta a karját közvetlenül csukló felett, és nem engedte el. A lánynak arcizma sem rezdült, annál inkább a férfié. Regan kezét a férfi kezére tette, és a döbbent és fájdalmas arckifejezésből Alec kitalálta, hogy a lány valószínűleg lefeszegette – nem is kíméletes módon – magáról a nemkívánatos ujjakat. Ez aztán a lány, gondolta büszkén. Nemhiába nőtt fel három idősebb fivér mellett, valami csak ragadt rá, még akkor is, ha azok a testvérek basáskodtak is fölötte, vagy beleszóltak az életébe. Regan sokáig nem jött vissza az asztalhoz. Megtette az ilyenkor szokásos köröket, megdolgozta a vendégeket, és jó volt ránézni. A kórház vezetője hűséges kiskutya módjára járt a nyomában, és begyűjtötte a csekkeket, és az ígéreteket még több csekkre. Az emberek szerették Regant. A legtöbbjük legalábbis. Amikor Emerson felesége nem azzal volt elfoglalva, hogy szilikon dudáit visszatömködje leopárdmintás ruhájába, akkor Regant követte tekintetével. Regan időről-időre Alec felé fordult és rámosolygott. Alec arra gondolt, hogy biztos azt ellenőrzi, ott van-e még.

213 Jó háromnegyed óra telt el, mire abbahagyta az adománygyűjtést. Végignézett a tömegen, szeme Aident kereste. Eltartott egy ideig, míg odajutott hozzá, mert minduntalan megállították a vendégek, néhányan még a kezét is megfogták, amíg beszéltek vele. Amikor végre odaért a bátyjához, az rögtön beszélni kezdett hozzá, mielőtt még a lány megszólalhatott volna, és bármit is mondott, húgának nem volt ínyére. Döbbenten bámult rá, de gyorsan összeszedte magát. Arca elvörösödött, és többször is megrázta a fejét. Később Spencer is csatlakozott hozzájuk, és Alec gyorsan kitalálta, hogy a két fivér egységes álláspontot képvisel, Regan viszont nem ért egyet velük. Alec akár egy százasba is fogadott volna, hogy Emersonról folyik a vita. Mire Regan visszaért az asztalukhoz, minden ízében remegett. Alec tudta, hogy a düh váltotta ki belőle ezt a reakciót, nem a kimerültség. Olyan dühös volt, hogy képtelen volt leülni, inkább Alec mellé állt a falhoz, és próbált megnyugodni. – Tudok valamiben segíteni? – nézett rá Alec. – Nem, de azért köszönöm. – Akkor azt javaslom, végy néhány mély lélegzetet, és rázd le magadról. Semmi nem kerüli el a figyelmét. – Láttad? – Igen. – A testvéreim olyan… Alec várta a csípős megjegyzést, amire csak egy kishúg képes. – Olyan mi? – nógatta, és igyekezett visszafojtani mosolyát. – Gyakorlatiasak. Alec meglepetten pislogott. A lány úgy ejtette ki a szót, mintha valami bűnös dologról beszélne. – És ez egyenesen szörnyű, igaz? – Ebben az esetben igen – erősködött a lány. – És kérlek, hagyd abba a nevetést. Keze ökölbe szorult, háta merev volt, mint egy márványoszlop. Alec a vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította. Regan felé fordult, hogy megmondja, nem kell tovább maradniuk, de a szavak elhaltak az ajkán. Ez is a férfi hibája. Ahogy ránéz, annyi melegséggel és nyilvánvaló bámulattal… Regan még soha nem találkozott hozzá foghatóval. – Alec. – Igen? Közelebb lépett hozzá és suttogóra fogta a hangját, hogy ki ne hallgathassák.

214 – Azon töprengtem… A férfi nem szólalt meg. Várta, hogy folytassa. Regan érezte, hogy elvörösödik. – Ha máshol találkoztunk volna… máskor… más körülmények között… akkor te…? Nem folytatta. Nem volt rá szükség. Alec bólintott. – Ó, igen – mondta csendesen. Egyikünk sem szólalt meg, csak hosszú percekig bámulták egymást némán. A háttérben Roberta Flack egy régi dala szólt. Regan felvette a kendőt, összehajtogatta, és a karjára terítette. A férfi szemébe nézett. – Mire gondolsz most? Alec mosolya az acélt is megolvasztotta volna. – Később megmondom. – Mondd el most! A férfi tekintete végigfutott a termen. Regan arra gondolt, hogy nem is akar válaszolni, de Alec végül megszólalt. – Most szolgálatban vagyok. – És? – nógatta. – Később nem leszek.

Harmincharmadik fejezet A helyzet önmagáért beszélt. A visszaúton nem sok szó esett köztük. Miután meggyőződött arról, hogy senki sem követi őket, Alec a sebességtartást átadta a kocsiba beépített automatának, hátradőlt és átgondolta a helyzetet. Szilárdan eltökélte, hogy tisztázza magában, miért okoz neki annyi problémát szétválasztani a munkáját és a magánéletét. Tudta, mit kellene tennie. Magára kellene hagynia Regant, megmondani a hadnagynak, hogy befejezte, aztán összepakolni a holmiját és eltűnni a városból. Igen, ezt kellene tennie. De volt egy olyan érzése, hogy úgysem fogja megtenni. A lány már megfogta, és most játszik vele. Fogalma sem volt, hogyan történhetett, vagy mit tehetne az ügyben, és ez a bizonytalanság idegesítette. Úgy érezte magát, mint a ketrecbe zárt állat. A lányhoz viszonyítva azonban ő még abszolút nyugodtnak tűnt. Amióta elhagyták a klubot, Regan egyenesen maga elé meredt, és mereven ült, mint aki karót nyelt. Keményen próbálkozott, hogy nyugodtnak látszódjon. Nem akarta, hogy Alec lássa, mennyire ideges, és biztosra vette, hogy sikerült jól elrejtenie az érzéseit.

215 Soha nem érzett még így, a belseje mintha csak görcsbe rándult csomókból állna. Minden, ami a férfival kapcsolatos, csak elvonja a figyelmét… a mosolya, a mozgása, ahogy ránézett. Valószínűleg több száz nőre nézett már így, és még annál is biztosabb, hogy meg is kapta, amit akart. Bármilyen őrültség is, be kellett vallania magának, hogy még attól is, hogy itt ül mellette a kocsiban, elakad a lélegzete. Alec észrevette, hogy a lány karjait összefonta maga előtt és erősen ráncolja a homlokát. Bármire is gondolt, nem lehetett kellemes. – Valami baj van? Hát persze, hogy baj van. Éppen most jöttem rá, hogy komplett idióta vagyok . – Nem, nincs semmi. – Rendben – ment bele a játékba. – Akkor elmondanád, hogy mire gondolsz? – Éppen most? – húzta az időt a lány, miközben próbált valami elfogadható válasszal előhozakodni. – Nem, a múlt héten kedden – mosolygott Alec. – Persze, hogy most. – A testi vonzalomra. – Nem viccelsz? Soha rá nem jöttem volna. Regan igyekezett közönyösnek mutatkozni. – Te kérdeztél, én feleltem. – Szóval, mi van vele? – Éppen most fedeztem fel, hogy az ember nem válogathatja meg, hogy kihez kezd el vonzódni. Akár… egy pillanat alatt is megtörténhet. Igen, egy pillanat is elég. – Erőteljes biccentéssel tette nyomatékosabbá a kijelentést. Észre sem vette, hogy körme a bőrébe váj, amíg Alec át nem nyúlt hozzá és kezét az övére simította. Erre gyorsan abbahagyta. Alec visszahúzta a kezét. – És erre még csak most jöttél rá? Regan kihúzta magát, kezét az ölébe ejtette. – Csak most gondolkodtam el rajta. – Hangja határozottan védekező volt. De Alec nem engedte, hogy megússza. – Nem, azt mondtad, hogy éppen most fedezted fel, hogy néha… A lány közbevágott. – Jó, rendben. Lehet, hogy tényleg csak most jöttem rá. Eddig egyszerűen nem volt időm ilyesmin gondolkodni. – Az ilyesmi a testi kapcsolatot jelenti?

216 A férfi hangjában bujkáló nevetésből nem volt nehéz kitalálni, hogy remekül szórakozik. – Ó, fogd már be! – Könnyű téged felbosszantani. – Néha. De nagyon jól el tudom rejteni az érzéseimet, ha akarom. – Dehogy tudod – nevetett Alec. – Bűn rossz vagy benne. Regant mélyen megrázta, hogy a férfi így gondolja. – Bátorkodom ellentmondani. Hosszú évek tapasztalata áll mögöttem. És ha nem akarom, hogy tudd, mit gondolok, higgy nekem, nem is fogod megtudni. – Nem érdekel, hány éves tapasztalatod van, akkor sem vagy jó az érzelmek eltitkolásában. Minden gondolatod, minden érzésed kiül az arcodra. Nem fog vitatkozni a férfival. És egyáltalán nem fontos, hogy az övé legyen az utolsó szó. – Nincs igazad. Alec témát váltott. – Az a sok férfi ma este a klubban… – Igen? – Randevúztál valaha valamelyikkel? – Nem. – Jársz most valakivel? – Nem. – Hűha! – Mi az a hűha? – mosolygott a lány. – Ezt nem gondoltam volna. – Te jársz valakivel? – Nem. – Hűha! Alec elnevette magát. – Mi az a hűha? – Ezt nem gondoltam volna. – Majd hozzátette. – Talán valami másról kellene beszélgetnünk. – Miért? – Csak. – Rendben. Volt már valaha hosszú távú kapcsolatod? – Ez nem olyan, mintha másról beszélnénk. – Volt? Sávot váltott, a visszapillantó tükörben ellenőrizte a mögötte jövőket, majd a lányra nézett.

217 – Válaszolsz, vagy mi lesz? – Volt egy… kapcsolatféleségem egy Dennis nevű férfival, de néhány hónapja vége lett. – Mit jelent az, hogy kapcsolatféleség? – Azt akartam, hogy működjön. Nem volt testi vonzalom köztünk, de arra gondoltam, hogy később lesz. – Az ilyesmit nem programozhatod be, mint egy tévét. Vagy van vonzalom, vagy nincs. Regan bólintott, de nem fűzött hozzá megjegyzést. – A következő kijárat a miénk. – Tudom. Ezért vetettél véget neki? – Honnan tudod, hogy én vetettem neki véget? Mert az a Dennis átkozott hülye kellett, hogy legyen, ha csak úgy odébbállt. – Csak tippeltem. – Igen, én vetettem véget neki, mert jobban érdekelte a pénzem, mint én. Nem fájt annyira, mint hittem volna. Inkább dühös voltam, amikor rájöttem, hogy micsoda seggfej. Mi soha… – Soha mi? – A kapcsolatunk nem vált testi kapcsolattá. – Regan el sem akarta hinni, hogy ezt elmondta a férfinak. – Mert nem volt testi vonzódás köztetek. – Pontosan. – Neheztelt rád? – Eleinte talán igen. Gyakran felhívott, de végül feladta és továbblépett. Amikor utoljára hallottam felőle, éppen eljegyezte magát. – Ez gyorsan ment. – Egy örökösnővel. Alec értőn bólintott. – Elmondtad ezt Wincottnak is? – Igen. A következő néhány percben egyikük sem szólalt meg. Regan Alecre gondolt, és a hozzá fűződő érzéseire. Veszélyes ennyire vonzódni valakihez. A férfi csak a munkáját végzi, és amikor befejeződik ez az ügy, elmegy. Ilyen egyszerű. Ha túlságosan kötődik hozzá, szörnyen fogja érezni magát, miután elmegy. Jó, akkor most gondoljuk végig az okokat, amiért nem szabad belezúgni, bármilyen szörnyű legyen is. Rögtön az első teljesen nyilvánvaló. Összetöri a szívét.

218 Még egy csók is etikátlan lenne, és lehetséges, hogy bírósági tárgyalást vonna maga után. Zaklatásért. Felsóhajtott. Az ég legyen hozzá irgalmas, kezd ő is úgy gondolkozni, mint Aiden. Ő az, akinek mindenről a peres eljárás jut eszébe először. De azért ez is megeshet, gondolta. Végül is a férfi össze van zárva vele. És ő az, aki hatalmi pozícióban van, nem igaz? És bizonyos értelemben a férfi neki dolgozik. Azt az utasítást kapta, hogy védje meg őt, és ha valami szexuális aktust kezdeményez, akkor Alec joggal jelenti őt fel. Szinte látta maga előtt. Minden újság, riporterek és fényképészek hada űzi be őt a tárgyalóterembe. Igazi rémálom! Mire elérték a szállodát, Regan meggyőzte magát, hogy tökéletesen uralkodik az érzelmein. Mindent megfontolt. Igen, sikerült újra úrrá lenni magán. Alec kézen fogta, miközben átszelték az előcsarnokot. Odabólintott a lift elé állított biztonsá gi őrnek. Már ellenőrizte a papírjait, és tudta, ki ő. Úton voltak felfelé, amikor Regan megszólalt. – Sajnálom, hogy nem mutattalak be Spencernek. – Nem gond. Nem úgy tűnt, mintha felhőtlen örömmel töltene el a családi találkozó. – Észrevetted? – Arra célzol, hogy elrejtetted az érzelmeid, és nekem nem lett volna szabad észrevennem? – Bolondot akarsz belőlem csinálni? – Egy kicsit. Megállt a lift. Alec lépett ki először. Üdvözölte az őrt álló rendőrt. – Eseménytelen volt a mai este? – Igen, uram. – Remek. A folyosón levő összes többi szoba üresen állt, és úgy is marad, amíg más intézkedés nem történik. Ez Aiden újabb óvintézkedése volt, amit elfelejtett megbeszélni vele. – Ismerősnek tűnik az a rendőr – jegyezte meg Regan. – De nem itt láttam korábban, ugye? – Nem, ma van itt először. Lewis irodájában láttad. – Igazad van. Ő volt az, akit védtél. Ugye, nem rúgták ki? – Nem – nyugtatta meg. – Elvállalt néhány túlórát itt, hogy szerezzen egy kis pluszpénzt. A lány bólintott, majd megkérdezte. – Holnap itt leszel? – Igen. – Biztos? Holnap vasárnap. – Tudom. – Mikor fogsz összepakolni?

219 – Hadd legyen ez az én gondom. – Akkor holnap bemutatlak Spencernek. És Aidennel is beszélned kell megint. Az lesz csak az élmény. Mindketten azon lesznek, hogy megmondják neked, hogyan végezd a munkád. Alec vállat vont. – Nem izgat különösebben. Szóval, holnap mind a kettővel találkozhatok? – Ó, igen. Tudod, ma volt az első menet. Holnap újra próbálkoznak. – Mivel? – A beleegyezésemet akarják, hogy lelépti díjat fizessünk Emersonnak. De nem fogok beleegyezni, legyen bármilyen ésszerű és praktikus is ez a megoldás. – Csak nem azt akarod mondani, hogy sarokba szorítottak ma este a bál alatt? – De igen. Tudták, hogy nem fogok jelenetet rendezni. A férfi mosolygott. – És azelőtt sok jelenetet rendeztél? – Amikor fiatalabb voltam, igen. Befordultak a sarkon, és ott álltak a lakosztály előtt. Regan megpróbált elbúcsúzni tőle az előtérben. A férfi bőszen nézett rá, kivette a kezéből a kulcsot és kinyitotta az ajtót. – Annyiszor eljátszottuk már ezt, még mindig nem jegyezted meg? Regan nem válaszolt. Alec ment be először, mint mindig. A lány követte, és becsukta maga mögött az ajtót, majd megvárta, amíg Alec ellenőrzi a hálószobát, a gardróbot és a fürdőt. – Minden tiszta. Besétált a nappaliba, közben megszabadult a nyakkendőjétől. A lány már levette a kabátját, és az egyik szék karfájára terítette. Utána dobta a vállkendőt és a táskáját is. Elállta az utat az ajtó felé, de nem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon. Megköszörülte a torkát. – Köszönöm, hogy eljöttél velem ma este. – A lakosztály mintha fokozatosan összement volna, ahogy a férfi közelített. Mosolygott, mire Regan térde citerázni kezdett. – Igazán nagyra értékelem. – Olyan volt a hangja, mintha megfázott volna. Ha a férfi nem hagyja abba a nézést, és nem ad neki időt, hogy összegereblyézze szétszaladt gondolatait, lehet, hogy képtelen lesz megmozdulni, hogy szabaddá tegye neki az utat és hagyja elmenni. – Regan, csak a munkám végeztem. – Nyakkendőjét a zsebébe gyűrte és kigombolta inge felső két gombját. – Így már jobb. Így levegőt is kapok. És most, van itt valami. – Odasétált hozzá, mögé nyúlt és helyére csúsztatta a biztonsági zárat, utána két kezét megtámasztotta az ajtón Regan arca mellett, csapdába ejtve a lányt. Regan hátával az ajtóhoz szorult.

220 Ne gondolj rá, mondta magának. Ne gondolj semmire. Istenem, de jó illata van! Most fedezte fel, hogy a Dial szappannak milyen erotikus az illata. Nincs mese, megőrült. Bárcsak rá tudná venni, hogy ne bámuljon így rá, de azok a szemek. Úristen, azok a hihetetlen, elragadó, csábító szemek! Mit is mondott az imént? Van itt valami? – Mi? – suttogta. Alec tudta, hogy felizgatta a lányt. Közelebb hajolt, de még mindig nem érintette meg. – Találd ki. Hangja mély volt, és rekedt. Regannek lúdbőrös lett a karja. – Mit? Még közelebb hajolt, de most sem ért hozzá. – Már nem vagyok szolgálatban. Alec hátradőlt pár centit, mozdulatlanná dermedt és várt. Ha Regan akár egy szemvillanásnyit is habozik, akkor elmegy, és annyi. De nagyon remélte, hogy a lány is azt akarja, maradjon. Beletelt néhány másodpercbe, mire Regan megértette, miért állt le a férfi. Most neki kell döntenie. Lassan hátrahúzta a haját a bal füle mellől, felfedve fülcimpáján azt a nagyon érzékeny pontot, majd oldalra hajtotta a fejét. És várt. Ha ez teniszmeccs lenne, akkor azt mondaná, hogy a férfi térfelén van a labda. Mély levegőt vett és bent tartotta. És lehunyta a szemét. Megérezte a meleg, édes leheletet egy pillanattal azelőtt, hogy a férfi szája a füléhez ért. Egész este beleremegett. Csak egy icipici csók, és máris vadul zakatol a szíve. A férfi szája lassan vándorolt lefelé a nyakán; forrón, érzékien. Istenem! Hogy fog arra reagálni, ha végre a száját csókolja meg? Valószínűleg dorombolni fog. Elég volt a játékból. Haza kell küldenie, mielőtt olyant tenne, amiről tudja, hogy reggelre bánni fogja. Vállára tette a kezét, úgy suttogta. – Alec. A férfi azonnal hátralépett. Nem szólt egy szót sem, csak a szemébe nézet és várt. Regan magán kívül senkit nem hibáztathatott azért, ami ezután következett. Megragadta a férfi zakóját és magához rántotta. Szája csak centikre volt a szájától, amikor megszólalt. – Ne perelj be!

Harmincnegyedik fejezet

221

Regan nem vacakolt. Időt sem hagyott a férfinak, hogy magyarázatot kérjen. A zakó hajtókáját halálos szorításba fogva lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta. Hosszan és keményen, őrjöngő szenvedéllyel, ahogy mindig is elképzelte. Egyetlen abszolút tökéletes csók, mondta magának, egy hatalmas, mindent elsöprő csók biztosan ki fogja elégíteni érthetetlen sóvárgását. Aztán elengedi, kinyitja az ajtót és hazaküldi a férfit. Jó terv volt, nagyon is jó. És működött is volna, ha a férfi passzív marad. De nem, ő visszacsókolt, majd átvette az irányítást. Hirtelen átkarolta és szorosan tartotta, miközbe n szája átvette az uralmat az övé felett. Alig öt másodpercébe telt felismerni, hogy ezen a téren a férfi sokkal nagyon tapasztalattal rendelkezik, mint ő. Valóságos művésze volt a csóknak. Keze végigsiklott a hátán. Szája egy pillanatra sem szakadt el az övétől, miközben magához emelte. Ó, nem, azt igazán nem lehet rámondani, hogy passzív maradt. Talán előre el kellett volna magyaráznia a tervét, és ez volt az utolsó, bár – lássuk be – meglehetősen ostoba, összefüggő gondolata, mialatt a férfi szinte öntudatlanul csókolta. Karja átfogta Alec nyakát – a férfi tette oda, vagy magától karolta át? – és ujjai a hajába túrtak. Nem kellett szétfeszíteni az ajkát, a lány maga nyílt meg előtte. Nem lökte el, amikor nyelve besiklott a szájába. Maga is visszacsókolt, nem is akárhogyan. Amikor Alec végre befejezte a csókot, Regan egész testében remegett. Belekapaszkodott a férfiba, mert tudta, ha elengedi, lába összecsuklik. A férfi karja átölelte a derekát, és Regan arra gondolt, hogy talán támogatja, de ebben sem volt biztos. Egyikük sem mutatott hajlandóságot, hogy megmozduljon. Regan még egy csókot akart. Csak még egyet, gondolta, mielőtt elveszti a bátorságát, és megszólal az értelem. Alec nyilvánvalóan ugyanezt akarta, mert hátrabillentette a fejét és újra megcsókolta. Noha szinte lehetetlennek tűnt, ez a csók még jobbra sikerült. És forróbbra. Alec egyértelműen a csábítás mestere, és annyira finom, hogy az már ijesztő. Szorítása erősödött, ahogy megpróbált még közelebb húzódni a férfihoz. A perzselő csók valósággal égette. Soha nem érzett még ilyent. Soha nem hatott még rá csók ilyen szenvedélyes erővel. Alec zihálva hátrahajolt, majd tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy elhúzódjon tőle. De képtelen volt elengedni a lányt. A pokolba, nem is akarta elengedni! Fejét a lány vállára hajtotta, vett egy-két mély lélegzetet, és keményen küzdött, hogy magához térjen. Tetszett neki az érzés, ahogy a lány a karjaiba simult. Imádta az illatát, és imádta az ízét is. Próbálta helyretenni a dolgokat a fejében. Hogyan lehetséges, hogy pár csók ennyire megrázza? Hangosan kimondta, amit gondolt.

222 – A fenébe is, Regan! – Hangja olyan reszelős volt, mint a smirgli. – Ez most egy jó vagy egy rossz értelemben vett fene volt? – pihegte a lány. Alecnek gondolkodni kellett, mielőtt válaszolt volna. Felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett. Látta a szenvedélyt, amit ő gyújtott benne, és hatalmas elégedettséget érzett. És vágyat, ismerte fel. Vágyat valami többre, sokkal többre. – Ez egy jó értelemben vett fene volt. Túlságosan is jó. – Lelki szemei előtt elképzelte a lányt meztelenül, ahogy alatta fekszik, ezért hozzátette. – Talán meg kellene állnunk, amíg… Regan a szájára tette az ujját, hogy elhallgattassa. – Vagy… – húzta el a szót. Alec elkapta a kezét, és a mellkasához simította. – Vagy mi? – Mosoly villant át az arcán, megenyhítve ezzel szigorú arcvonásait. El ne veszítsd a bátorságod, el ne veszítsd a bátorságod, kántálta magában Regan. Vett és mély lélegzetet, úgy suttogta. – Vagy nem kell megállnunk. Alec fejcsóválva tette a vállára a kezét, de közben nem tudta nem észrevenni, milyen sima, meleg és puha a lány bőre. – Ugye tudod, hogy a csókolózás hová vezet? Ostoba kérdés volt, nem is várt rá választ. – Egy nagy rakás problémához. Én nem vagyok gép, kedves. Nem tudok csak úgy bekapcsolni, majd kikapcsolni. Tudod, hogy kívánlak. Elemészt a vágy, annyira… – Hirtelen elhallgatott, nagyot sóhajtott, majd folytatta. – De azt is tudnod kell, hogy nem akarom, ami vele jár. Vajon észrevette, hogy közben rázza őt? A lány úgy vélte, nem. Nem okozott fájdalmat. Sőt, az érintése meglepően gyengéd volt és édes. A férfi akarja őt. Kimondta azt a fontos szót, és már nem szívhatja vissza. Regan el volt ragadtatva, ugyanakkor szomorúságot érzett, mert a férfi szemmel láthatóan nem volt túl boldog miatta. Olyan vad és dühös arckifejezéssel meredt rá, hogy Regan úgy érezte, felébresztette benne az alvó oroszlánt. Ellökte a férfi kezét. – Mondd el nekem, Alec, hogy mivel jár. – Itt hagyom Chicagót, emlékszel? Világos megmondtam, nem? Összepakolom a holmim, és elmegyek innen. Megértetted? – Igen, megértettem. – Akkor rendben. – Mi van rendben?

223 Alec a fogát csikorgatta. Ezek szerint a szájába kell rágnia. – Az utolsó dolog, amit akarok, hogy zűrt hagyjak magam után. Ez durva volt. Regannek egyáltalán nem tetszett, hogy ezt kell hallania. Szeme kékje elsötétedett, arca kipirult. Dühös volt, igaz, de nem fogja visszaszívni az iménti szavait. – És én lennék a zűr? Alec ujjaival beletúrt a lány hajába, közben erővel fogta vissza magát, nehogy újra megcsókolja. Addig csókolja, amíg a lány is annyira kívánja, ahogy ő kívánja őt. Megrázta a fejét. Ez rossz terv, figyelmeztette magát. Nem fogja megadni magát a vágyainak. Semmiképpen. Ha kellett, kemény tudott maradni, mint az acél, és mindig ura a helyzetnek. – Amit mondani akartam… – Hogy én csak egy zűr vagyok. – Oké, ennyi elég. Ezentúl nem próbálok diplomatikus lenni, Regan meglepetten pislantott. – Szerinted az diplomatikus, hogy zűrnek neveztél? – Igen, a fenébe, mert az vagy. Zűrzavar, semmi több. És ez most nem jó értelemben vett fene volt! Letépte magáról a zakót, és ő is a székre dobta. – Melegebb van itt, mint a pokolban. Kezdte feltűni az ingujját, csak hogy elfoglalja valamivel a kezét. Inkább a saját ruháját tépje el, mint a lányét le. Ez a testhez álló semmiség, amit viselt, olyan tökéletesen áll rajta. Nem akarta tönkretenni a ruhát, de azt sem akarta, hogy más férfiakhoz is felvegye. Micsoda nyakatekert magyarázat! Regan nem állta tovább a tekintetét. Szemét az állára függesztette. – Tudom, hogy kínos helyzetbe hoztalak. Csak arról van szó, hogy ez az első alkalom, amikor én megpróbáltam valakit… tudod… és szemmel látható, hogy nagyon felidegesítettelek. Egyáltalán nem vagyok jó az ilyesmiben. Belátom, hogy hibáztam. Nem fektettem bele elég energiát. – Mibe? Nem lehet ennyire tuskó? Senki nem lehet ennyire ostoba. Szándékosan szórakozik vele? – Mibe? – ismételte meg a kérdést Alec, amikor a lány nem válaszolt. Hogy elcsábítsalak, te idióta! Legszívesebben ezt mondta volna neki, de meggondolta magát. Bizonyos gátak túl erősek voltak, semhogy egyszerűen átlépjen rajtuk. Különben is, Alecnek igaza van. Egy ilyen kapcsolat csak zűrt jelentene, és Regannek volt egy olyan érzése, hogy ő lenne az, aki összezavarodna, miután a férfi távozott.

224 – Igazad van – mondta végül. – Viszonyba keveredni egymással, még ha csak egy éjszakára is, összezavarná a dolgokat. A férfin nem látszott, hogy megkönnyebbült volna. Regan megkerülte, lerúgta cipőjét és elindult a hálószoba felé. Alec nyitva hagyta az egyik szárnyat, amikor ellenőrizte a szobát. Regan belökte a másik szárnyat is, majd megfordult, hogy jó éjszakát kívánjon a férfinak. Alec egy hosszú percig némán bámulta az óriási ágyat. Szorítást érzett a mellkasában, és szája hirtelen kiszáradt. Lelki szemei előtt fantáziaképek tucatja vonult el. Az ördögbe, már így is elég zavaros a helyzet! És tudta, nem megy sehová.

Harmincötödik fejezet Attól a pillanattól fogva, hogy Alec belebotlott az utcán és meghallotta gyönyörű nevetését, az övé volt. Esélye sem volt. Ezt most értette meg. Semmi oka hadakozni a vonzalom ellen, döntötte el, ahogy ellökte magát az ajtótól. Ellenőrizte, hogy minden zárva van-e, majd leoltotta a lámpát. Elindult a lány felé, közben az ingét gombolgatta. Az éjjeli szekrényen égő lámpa fénye hátulról világította meg a lány alakját. Bőre aranyosan ragyogott, és kétség sem fér hozzá, hogy lélegzetelállítóan szép volt. És pokolian ideges. Szeme kerekre tágult, de nem nézett félre. A férfi felé lépett, majd megállt. Alec tekintete végigsöpört rajta. Látta, hogy a keze ökölbe szorítva lóg teste mellett, és lábujjai is a szőnyeget gyűrik, ahogy figyeli a közeledését. – Ne felejtsd el – súgta rekedtes hangon, amikor mellé ért –, hogy te kezdted ezt az egészet. Magához húzta, megcsókolta a homlokát, majd elengedte. Regan tudta, hogy a férfi még egy utolsó esélyt akar neki adni, hogy meggondolja magát, hogy elküldje. Mintha ez megtörténhetne. Alec a lélegzetét is visszafojtotta, amíg a lány döntésére várt. Regan átkarolta a nyakát, és rámosolygott. Szája szögletében megjelentek azok az édes gödröcskék. Nem, Alecnek esélye sem volt. – Csak te el ne felejts, hogy én kezdtem ezt az egészet. A lány megcsókolta az állát, majd ajka lejjebb vándorolt, és apró csókot lehelt a szaporán lüktető érre a nyakán. Alecnek valószínűleg tetszett, amit csinált, mert szorosan magához ölelte, erre Regan megismételte.

225 Aztán a férfi vette át az irányítást. Finoman hátradöntötte a nyakát, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, ami nem hagyott kétséget a vágyai iránt. Felemelte a földtől, miközben a száját ostromolta. Hirtelen mindketten szabadulni akartak a ruháiktól. A férfi keze reszketett, ahogy a lány hátához nyúlt és a cipzárt kereste. Ügyetlenül matatott, hiszen egyetlen pillanatra sem hagyta abba a csókot, így nem tudott elég figyelmet szentelni a cipzárnak, közben Regan igyekezett lefejteni róla az inget. Már jó néhány gombját sikerült kigombolnia, és a derekánál rángatta ki az inget a nadrágjából, amikor véletlenül hozzáért a fegyvertokhoz. Megrándult, mintha tűzbe nyúlt volna. El akart húzódni, de Alec sokkal gyorsabb volt. Megragadta a kezét, és nem engedte mozdulni. – Megtennéd, hogy… – suttogta. Szerette volna megkérni Alecet, hogy tegye le a fegyvert, de egy szót sem tudott kinyögni. Teljesen elvonta a figyelmét, hogy a férfi fogaival a fülcimpáját csiklandozta. – …megszabadulnál a… – Rendben. Regan felsóhajtott. Szíve vadul lüktetett, lélegzete akadozott. Még soha nem volt rá ilyen hatással a csókolózás. Igaz, nem túl sok férfival csókolózott előtte, de elég sokkal ahhoz, hogy tudja, Alec csókja egész más. Talán azért érez így, mert kötődik hozzá. A férfival kapcsolatban minden felkavarta. Lassítania kell, ha meg akarja őrizni a vele töltött éjszaka minden pillanatát, ugyanakkor szerette volna sürgetni a férfit, hogy vetkőzzön már. Alec hátralépett, hogy le tudja húzni az ingét a fején keresztül. Mellkasa csupa izom volt, sötét fürtök göndörödtek rajta, bronzbarna bőre csillogott. Gyönyörű férfi! Újra magához ölelte, és Regan érezte bőrének forróságát saját bőrén. Ennyi elég volt. Átkarolta a nyakát és finoman megráncigálta a haját, hogy rábírja, csókolja meg újra. A csók forró volt és nedves. Regan úgy érezte, hogy elolvad a férfi karjaiban. Alec levette a fegyvert tokjával együtt, és az ágy felé táncolva, letette az éjjeli szekrényre, majd rákényszerítette magát, hogy legalább annyi időre abbahagyja a csókot, amíg kihámozza a lányt a ruháiból. Legalábbis ez volt a célja, de a ruha nem akart engedni. A cipzár megakadt és nem akart moccanni, akárhogy rángatta is. Arra gondolt, hogy talán beragadt és csikorgó fogakkal újra nekiveselkedett. Általában sokkal ügyesebb volt a nők vetkőztetése terén, de ez most más volt, mert Reganről volt szó. Soha nem érzett még ilyen elszánt vágyat. A karjai közé akarta zárni és soha el nem engedni.

226 Igyekezett a feladatra koncentrálni, de Regan nagyon megnehezítette a dolgát. A nyakát csókolgatta és a közben a hátát cirógatta. Annyira élvezte, hogy nem akarta, hogy a lány abbahagyja. – Fordulj meg! –suttogta. Elhúzta a kezét, és segített, hogy a lány megtegye, amit kért. Akkor újra nekiesett a cipzárnak. Regan próbált segíteni, de inkább csak akadályozta, mert keze folyton útban volt. – Mennyire szereted ezt a ruhát? Ez a vacak… beragadt. – Vacak? – A cipzár. – Alec mosolygott, mert a lány hangjában legalább annyi türelmetlenség bujkált, mint az övében. – Utálom ezt a ruhát – tört ki. Bár vérforralóan néz ki benne, ha kell, letépi róla, hogy megkapja a lányt. A zipzár végül feladta és lecsúszott… egészen a gerince aljáig. Nem volt rajta melltartó. Ezt már régen kiszúrta. Aztán azt is észrevette, hogy milyen makulátlan a bőre. Ujjai lassan vándoroltak lefelé a ruha nyílásában, amíg el nem érték a leheletfinom fekete csipkeszegélyt. Maga sem tudta volna megmondani, hogy melyik izgatta fel jobban. A lányban bennakadó lélegzet, ahogy hozzáér, vagy a picike csipke látványa. – Gyönyörű vagy – suttogta. Regan a vállpántért nyúlt, hogy lehúzza, de hirtelen megdermedt, ahogy a férfi keze bekalandozott a ruhája alá, és a puszta bőrét kezdte simogatni. A férfi keze lassan bekerítette. Regan meg akart fordulni a karjai közt, de Alec nem engedte, és amikor végül megérintette a mellét, ziháló lélegzet szakadt ki belőle és elgyengülve nekizuhant a férfinak. Valósággal remegett a vágytól, és fogalma sem volt, meddig bírja még ezt az édes kínzást, mikor fog darabokra hullani. Reakciója megőrjítette Alecet. Fejét a nyakához ejtette, lélegzete rekedt hörgéssel tört elő belőle. Sikerül annyi időre elengednie, hogy a lány levetkőzzön. A ruha a földre hullt, ő pedig kecsesen kilépett belőle és a takaróért nyúlt. Félrehajtotta, majd sorra kiszedte a hajában lévő csatokat. Alec cipője és zoknija balra repült, a lány csatjai jobbra. Alec tudta, csak percek választják el attól, hogy teljesen elveszítse az önuralmát. Szerette volna, ha a lány addigra készen áll. – Lassítanunk kellene. Komolyan gondolta, amit mondott, de akkor Regan megfordult, és azok a tökéletes keblek a mellkasához simultak. A lassítás már nem is tűnt olyan fontosnak.

227 Együtt zuhantak az ágyra. A férfi a karjaiba zárta, a hátára fordította, és térdével szétfeszítette a combjait. Könyökével megtámasztotta magát, hogy ne nyomja össze a lányt. Torka mélyéből igazi, az önmagával elégedett férfi morgása tört fel, hiszen az egyik fantáziaképe végre valóra vált. A lány pontosan ott van, ahol látni szerette volna. A lány borzasan és szörnyen izgatottan nézett rá. Haja szétterült a párnán, keretbe fogva kipirult arcát; szeme sötéten csillogott a szenvedélytől, ajkai csóktól duzzadtak. Alec tudta, hogy az iménti hang primitív és barbár énjének megnyilvánulása volt, de akkor sem tagadhatta, hogy szinte vad elégedettséget érez, amiért így hatott a lányra. Soha egyetlen nővel sem érezte ezt még. Mi jöhet még ezután? Fog egy bunkósbotot és vállára dobva fogja hurcolászni? Vagy üvölteni kezd, mint Tarzan? Csak megrázta a fejét, amikor a lány megpróbálta magához húzni egy újabb csókra. Az oldalára gördült, és lassan, ráérősen végighordozta tekintetét a tökéletes női testen. – Régóta álmodozom már erről. – Ujjai lassan vándoroltak lefelé, végigsimították a nyak vonalát, lesiklottak a mellek közti völgybe, mosolyra fakasztva a férfit, amikor látta, hogy a keze nyomán csupa libabőr lesz a lány. Regan megpróbálta elkapni a kezét, amikor a köldökéhez ért, de a férfit nem lehetett megállítani. És siettetni sem. Kínzó lassúsággal húzta le csipkebugyiját, ráérősen végigkóstolt minden négyzetcentiméternyi aranyló bőrfelületet, ami az útjába került. Regan küzdött a szégyenlősséggel, de nem takarta el magát. A férfi arcát figyelte. Állkapcsa megfeszült, ahogy összeszorította, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Szemmel láthatóan önuralma határán járt. Ami azt illeti, Regan is. A férfi kínozta, megőrjítette azzal, hogy nem engedte, hogy megérintse. Keze a combjai közé siklott, amitől Regan kis híján kiugrott a bőréből. A férfi érintése varázserejű és követelőző volt. A lány nem tudott tovább passzív maradni. Kihúzta kezét a férfiéból, és felnyúlt, hogy megcirógassa az arcát. Ujjai lassan körbesimították az ajak vonalát, majd lassan lejjebb siklottak, hogy a nyakát és vállát becézgessék. A férfi teste abszolút tökéletes volt. Bőre forrón vibrált, és Regan érezte az izmos karokból áradó erőt. Mellkasának sötét bozontja csiklandozta az ujjbegyét. Regan nem kapkodott. Szilárdan eltökélte, hogy az őrületbe kergeti a férfit, de az folyamatosan elvonta a figyelmét. Keze a mellét simogatta, míg szája a nyakát csiklandozta. Lehunyta a szemét, nyaka hátrafeszült, ujjai a férfi hasához vándoroltak. Válaszul megfeszültek a kidolgozott izmok, és a férfi torkából mély hörgés tört elő.

228 Tudta, hogy örömet szerzett az érintésével, de ő többet akart. Lassan, nagyon lassan körberajzolta a köldökét, majd ujjai még lejjebb vándoroltak. Keze besiklott a férfi combjai közé. Alec élesen szívta be a levegőt, reakciója mutatta, hogy nagyon is tetszik neki, amit a lány csinál vele. Regan ettől vérszemet kapott. Keze körbefogta Alecet… és az őrületbe kergette. A férfi megragadta a kezét, fölégördült és szenvedélyesen megcsókolta. Nyelve vadul ostromolta az övét, keze finoman becézgette testét. Szája lejjebb vándorolt, és amikor mellét kezdte csókolgatni, Regan nekifeszült az izmos férfitestnek és zihálva felsóhajtott. Alec közölte vele, hogy testének minden négyzetcentiméterét végig fogja csókolni, majd nekilátott, hogy véghez is vigye. Nyelve izgató táncot járt a köldöke körül, majd finoman haladt egyre lejjebb, míg elérte azt a bizonyos kényes pontot. Az élmény döbbenetes és magával ragadó volt. Körme belevájt a férfi hátába, miközben felsikoltott az élvezettől. Alec önuralma ekkor már cafatokban lógott, és elszántan vágyott rá, hogy végre összeolvadjanak. – Alec… – Minden rendben. Csak vigyázni akarok rád. Lenyúlt az ágyról a nadrágjáért. Regan fölébe került, és hevesen csókolgatta a vállát, míg a férfi a zsebében kutatott a tárcája után. Megtalálta, amit keresett és lassan visszagördült a hátára. A lány legurult róla. Amikor elkészült, megragadta a lány kezeit, felemelte magasba, a feje fölé és a párnához szegezte. Majd újra szerelmeskedni kezdett a szájával, a nyelvével, a ujjaival. Az extázis első hullámai váratlanul érték Regant. Ott véget kellett volna érnie, de nem így történt. A gyönyör csak nőtt, halmozódott benne, hogy a végén már alig bírta elviselni. A történtektől megriadva küzdeni kezdett, hogy véget vessen neki. – Minden rendben – súgta a fülébe Alec, miközben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a cirógatást. – Csak fogj erősen és hagyd, hogy megtörténjen. Minden rendben lesz, Regan. – Befészkelte magát a lány combjai közé, és egyetlen erőteljes mozdulattal belesiklott. Szemé t szorosan lehunyta, fogai megcsikordultak, mert a gyönyör nagyobb volt, mint amit el tudott viselni. A lány felkiáltott és nekifeszült, aztán felhúzta térdét és átkulcsolta a csípőjét. Alec önuralmának vékony húrja elpattant. A szenvedély teljesen magával ragadta, képtelen volt lassítani. A lány szenvedélye semmivel sem maradt el az övé mögött, és vad gátlástalansággal reagált az érintésére.

229 Csípője megemelkedett minden erőteljes lökésre, és amikor végül Alec a csúcsra jutott, Regan ott volt vele, a nevét sikoltotta, miközben darabjaira hullott. Regan arra gondolt, hogy bele fog pusztulni a testén végigviharzó puszta gyönyörbe. Alec ráomlott és a lány nyakának hajlatába temette az arcát. Beletelt néhány percbe, míg ziháló lélegzete megnyugodott. Soha nem volt még ilyen jó, nem, nem is jó, hanem tökéletes. Regan magával ragadta, megsemmisítette, ő pedig döbbenten kóválygott az emésztő vágytól, amit a lány iránt érzett. Lassan összeszedte az erejét, hogy megmozduljon. Felemelkedett és a lány szemébe nézett. – Jól vagy? – Hangja alig volt több rekedt suttogásnál. Regan még mindig szédült az imént átéltektől. Olvasott már róla. Hallott is róla, de a ma estéig még soha nem tapasztalta. Bámulatos, gondolta. Egyszerűen bámulatos. És csodás. Nincs is rá elég szó, hogy leírja, ami ma történt vele. Még mindig érezte, hogy parázslik a teste. Vajon Alec érzi, ahogy a szíve egy ütemre ver az övével? Van fogalma arról, hogy mit tett vele? Ő is ugyanazt a gyönyört élte át? Vagy a férfiaknál ez másként van? Megdöbbentette, hogy még most is egész testében reszket. – Regan? – Nincs semmi baj. Jól vagyok. – Ezzel azonban közel sem fejezte ki, amit érzett. A férfi keményen megcsókolta, majd elhúzódott tőle, felkelt és kiment a fürdőszobába. A hirtelen távozás megrázta. Nem akarta, hogy elhagyja, még nem. Azt szerette volna, ha a férfi a karjaiban tartja, és a fülébe súgja azokat a romantikus szavakat, amiket hallani akar. Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Ó, istenem, ne most! Ne engedd, hogy sírjak. Mély lélegzetet vett, felnyögött, majd a takaróért nyúlt és magára húzta. A hasára fordult. A férfi illata még ott érződött a párnán. Sürgető kényszert érzett, hogy felemelje és aládugja a fejét. El sem hitte, hogy milyen sebezhetőnek és félénknek érzi magát. Mi a baj vele? Végül is ő kezdeményezte ezt az egészet. Mégis mit várt? Hogy a férfi a térdére hulljon és úgy valljon szerelmet? Ilyen csak a mesékben történik. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Türelmetlenül letörölte. A ma este a vágyról szólt, nem a szerelemről… legalábbis Alecnek. Újra felnyögött. Nem fogja megbánni, amit ma este tett. Nem engedheti meg magának, hogy ez még egyszer megtörténjen. Abba megszakadna a szíve. De nem fogja megbánni. Nem hallotta, amikor Alec visszajött a fürdőszobából. De megérezte, ahogy leült mellé az ágy szélére. – Fordulj meg – kérte.

230 Regan az oldalára fordult, hogy szembenézzen vele, miközben a férfi megpróbálta lehúzni róla a takarót. De Regan erősen tartotta. – Azt hittem, felöltözöl. – Nem vetted észre, hogy a ruháim szanaszét hevernek a padlón? – Nem, nem vettem észre. Amolyan kötélhúzás kezdődött kettejük között a takarón. Alec győzött. Elnyújtózott mellette az ágyon és magához húzta. – Mennem kell. – Szaglászni kezdte a lány nyakát. – Igen, mennem kell. Hogyan lehetséges, hogy ilyen finom illatod van? – Fürödni szoktam. Alec elnevette magát. Majd belecsípett a fenekébe, mire Regan felsikkantott. – Hogy lehetsz ilyen puha. Regan megcsókolta a nyakát, mielőtt válaszolt. – Mert lány vagyok. – Igen, azt észrevettem. Regan nem tudott megálljt parancsolni a kezének. Élvezte, hogy megérintheti azokat a kemény, feszes izmokat a vállában, a mellkasán. A férfi teste meleg volt, szőrös és szexis. Regan a dereka köré fonta karjait és úgy döntött, hogy soha nem engedi el maga mellől. A férfinak le kell vakarnia magáról, ha el akar menni. A gondolattól mosolyra húzódott a szája. – Jobb volt, mint ahogy elképzeltem – szólalt meg Alec. – Gondoltál rá? – Ó, de még mennyire. Ahogy te is. A lány nem tagadta. – Így van. – Volt olyan jó, mint az ábrándjaidban? Regan suttogóra fogta a hangját. – Hááát… elment. A férfi nevetett, majd a hátára lökte és fölé hajolt. – Elment? – ismételte. Szemében aggodalom villant. Ekkor jött rá, hogy az arrogancia mögött a bizonytalanság félelme vibrál. Lehetséges, hogy a férfi nincs tisztában azzal, milyen gyönyörben részesítette? Két keze közé fogta az arcát. – Tökéletes volt.

231 Alec lehajolt és megcsókolta. Arra gondolt, hogy ez lesz a búcsúcsók, de ahogy szája megérintette a lány ajkát, minden megváltozott. Nyelve érzékien játszott a lányéval. Csak egy kicsit még, mondogatta magának, és akkor elégedett lesz. Hogyan lehetséges, hogy még nem telt el vele, hogy még többet akar belőle? A lány nyugtalanul közelebb bújt hozzá. – Alec – suttogta. – Akarsz még egy menetet? Regan szeme tágra nyílt. Meglökte a férfi vállát. – Még egy menetet? Ez meg miféle előjáték? Hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy kiabáljon vele vagy inkább nevessen. Akkor a férfi elvigyorodott, és a nevetés győzött. – Remek vagyok az előjátékban – dicsekedett. – Bizonyítsd be! A lány ördögi mosolya elterelte a gondolatait. A kis gödröcskék is sokat segítettek ebben, ezért inkább a lány szemébe nézett. És akkor hirtelen teljes valójában felfogta, hogy mi is történt. Ez a gyönyörű, édes és tökéletes teremtés becsábította az ágyába. A lány megbökte. – Várok – suttogta, és megrebegtette a szempilláit. Alec nem bírta megállni nevetés nélkül. – Rendben, akkor elmondom, hogy mit kell tennünk. – És aztán nagyon plasztikusan, a legnagyobb részletességgel elmagyarázta, hogy mit szeretne vele tenni, és mit vár cserébe a lánytól. Mire befejezte, Regan arca tűzben égett. – Miféle nőkkel volt eddig kapcsolatod? – kérdezte, és igyekezett hangjának döbbent színezetet adni. – Tornászokkal, akrobatákkal. Miért kérdezed? Keze a lány csípőjére csúszott. – Alec, mit csinálsz? – Én többfunkciós működésnek nevezném. Egyszerre beszélek hozzád, és meg is érintelek. – Szája, nyelve lassan haladt lefelé a lány testén, amivel teljesen megvadította őt. – Kipróbálhatnánk valami újat – csókolta meg a mellek közti finom völgyet. – De miért zavarnánk össze a tökéletest?

Harminchatodik fejezet

232 Alec nem töltötte nála az éjszakát. Regan megpróbálta elcsábítani, de nem sikerült rávennie, hogy meggondolja magát. A férfi sokkal jobban vigyázott arra, hogy megőrizze a lány jó hírét, mint ő maga. Regan kék selyem köntöst vett fel, amely alig ért a térdéig, és az ágy szélére ülve figyelte, hogyan öltözik a férfi. Hosszú, karcsú lába elvonta Alec figyelmét. Amikor rájött, merre kalandoznak a gondolatai, gyorsan megfordult és kisétált a nappaliba. – Hová tehettem a telefonom? Regan utána ment. – A kabátzsebedben van. Alec megfordult, hogy elköszönjön tőle. Regan közelebb lépett, és az ingét kezdte gombolgatni, mialatt a férfi helyére szíjazta a fegyvertokot. A lány lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta az állát. – Aludj itt – suttogta. – Nem. Nyers hangja nem zavarta Regant, mert a nyakát csókolgatta, miközben nemet mondott. – Nem akarod? – Dehogynem akarom. És más körülmények között itt is maradnék. Keze besiklott a köntös alá. Nem tudott betelni vele. Ezt nem szabad, mondta magának, és visszahúzta a kezét. – Az egész világ téged figyel, és nem akarom, hogy beszéljenek… – Az egész világ? Túlzol. – Csak egy rendőrségi alosztály, a biztonsági őrök, a szálloda személyzete és a fivéreid figyelik minden lépésedet. Elfelejtetted, hogy rendőr áll az ajtód előtt? Nem akarom, hogy spekulálni kezdjenek vagy pletykálkodni vagy… – A lány a nyakát csókolgatta. – Hagyd ezt abba! Miután kiadta a parancsot, kezét a lány vállára tette, hogy eltolja magától. Helyette azonban inkább magához ölelte. Állát a fejére hajtotta. – Én lennék az egyetlen, aki a jó hírneved miatt aggódik? – Úgy tűnik, igen. – A fenébe, de édes vagy – nevetett Alec. Felemelte a lány állát, és megcsókolta. Ha nem lett volna olyan forró és kívánatos, talán képes egy gyors jó-éjt puszival elbúcsúzni tőle. De Regan nemcsak édes volt, szexi és kívánatos, hanem lelkes és követelőző is. Ha továbbra is ezzel az odaadással csókolja, elszáll minden ereje. A lány torkából előtörő apró hörgés vad, primitív reakciót váltott ki belőle.

233 Amikor végre el tudott szakadni a szájától, Regan a mellkasára omlott. Mi történt az akaraterejével? Hová lett az önfegyelme? Regan gyorsabban lázba hozta, mint ahogy csettinteni tudott volna. Atyaúristen, ez a lány bele fog habarodni, és neki meg kell valahogy állítania, mielőtt ez megtörténik. Hiszen el fog menni innen, ez már eldöntött tény. – Figyelj, Regan! Ez nem történhet meg még egyszer! Várta, hogy a lány vitába szálljon vele. Arra számított, hogy fel fog háborodni. Szerelmeskedésük maga volt a csoda, és a lány körmeinek nyoma a vállán mutatja, hogy neki is tökéletes gyönyört jelentett. Még szép, hogy vitatkozni fog vele. – Igen, tudom. – Tessék? – Egyetértek veled. Ez nem történhet meg még egyszer. Alec hirtelen kiábrándultságot érzett. – Mennem kell. Zárd be mögöttem az ajtót. Keze a lány tarkójára simult, közelebb hajolt hozzá, hogy újra megcsókolhassa. Aztán elment. Regan kulcsra zárta az ajtót, majd erőtlenül nekitámaszkodott. Alec teljesen kimerítette. Még mindig reszketett. Az ágy felé menet ledobta magáról a köntöst. A lepedő és a takaró még őrizte a testük melegét. Regan bevackolta magát közéjük, és lehunyta a szemét. Eltökélte, hogy nem fog a jövőre gondolni, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Forró könnyek áztatták arcát. Micsoda idióta! Képes lenne beleszeretni a férfiba. Nem, ez így nem igaz. Már bele is szeretett. Soha nem hagyta volna, hogy a dolgok úgy alakuljanak, mint ma este, ha nem lenne belé szerelmes. Azt pontosan meg tudta mondani, hogy mikor történt. Henryvel ültek a hotel bárjában és figyelték, ahogy Kevin kiönti a szívét Alecnek. A részvét, amit Alec szemében látott, teljesen levette a lábáról. Ó igen, már tudja egy ideje; csak éppen túl ostoba volt ahhoz, hogy beismerje. De a részvéten kívül annyi minden volt benne, ami vonzotta. A tisztesség és a becsület embere volt. Egy órát sem kellett eltölteni vele, hogy ezt felismerje. Odaadó lelkesedéssel végezte a munkáját. Eltökélten kiállt azok mellett, akik fontosak voltak számára, és csodálatos a humorérzéke. Neki is voltak hibái, de abban a pillanatban Regannek egy sem jutott eszébe. Hangosan felnyögött. Ne gondolj a jövőre, utasította magát. Ne gondolj arra a napra, amikor elmegy! Nem tudta kiverni a férfit a fejéből, és minél többet mondogatta magának, hogy ne gondoljon rá, annál többször foglalkoztatta a gondolatait. Regan a párnába temette az arcát és álomba sírta magát.

234

Harminchetedik fejezet Új nap kezdődött, és Regan rendezte a gondolatait. Mialatt zuhanyozott és felöltözött, hegyi beszédet tartott magának. Nagylány már, kezelni tud egy törött szívet. Még szép, hogy kezelni tudja. Túl fogja élni, ha Alec elmegy, és megfogadta magának, hogy a férfi sohasem tudja meg, hogyan érzett iránta. Alec nem állt az ajtó előtt. Ezt már ellenőrizte a kukucskálón keresztül. Ugyanaz a fiatal rendőr állt odakint, aki tegnap este is, amikor Aleckel elindultak a Country klubba. Sietve készülődött, mert sejtette, hogy a rendőr nagyon fáradt lehet már. Alig húzta fel a farmerját és bújt bele a szandálba, amikor csörgött a telefonja. Spencer hívta. Közölte vele, hogy az irodájában van, de erre Regan magától is rájött, mert hallotta a tévé bömbölését a távolból. – Hogy akarod? Menjek én fel a játék után, vagy inkább te jössz le? Regan nem kérdezte, milyen játék, mivel bátyjánál állandóan ment valamilyen játék. – Rögtön ott leszek – ígérte. – Aiden is itt van. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? – Veheted. – Na igen. Jobb lesz, ha inkább te figyelmezteted őt. Az idő nem lágyította meg a szívemet, Spencer. Még mindig vérre szomjazom. – Alig várom, hogy így lássalak – nevetett Spencer. Abban a pillanatban, amikor letette a kagylót, tüsszögni kezdett. Lehet, hogy a fivéreire allergiás? A nevetséges gondolatra kacagni kezdett. Bement

a fürdőszobába az

allergiagyógyszereiért, majd felkapta a kulcsait, zsebre vágta őket, és kinyitotta az ajtót. A rendőr elkísérte az irodájába. Megpróbálta rávenni, hogy menjen be és pihenje ki magát a szófán, de az visszautasította. Neki azt mondták, hogy az előtérben álljon őrt, és azt is fogja tenni. Látta Henry asztalán a halomnyi levelet, de nem vette a fáradtságot, hogy átnézze őket. Henry majd megteszi helyette holnap, és szól, ha valami olyan van köztük, ami őt is érdekelheti. Aiden az íróasztal mögött állt, és az ő telefonját használta. Rámosolygott és üdvözlésül felé biccentett, majd elővett egy papírt az egyik irattartóból, széthajtogatta és beolvasta a telefonba. Kényelmes pólóinget és khakiszínű nadrágot viselt. Rendszeresen edzett, és ezt izmos felsőkarja is bizonyította. Mégis fáradtnak nézett ki, mint mindig. A birodalomépítés kétségtelenül napi huszonnégy óráját vette igénybe.

235 Spencer viszont egyáltalán nem úgy festett, mint akin most jön ki a hosszú repülőút vagy az időeltolódás miatti fáradság. A szófán ült egy másik akta fölé görnyedve. – Szervusztok, fiúk. Spencer gyorsan felállt és nagyot nyújtózott. Kényelmes, kopott farmer és viseletes kék sportmez volt rajta. Regan átsietett a szobán és megölelte. – Tegnap este nem is tudtam elmondani, mennyire örülök, hogy itthon vagy. – Én is. Csak sajnos nem maradhatok itt sokáig. – Meddig maradsz? – lépett hátra Regan. – Az attól függ. Aiden lépett hozzá és átkarolta a vállát. – Jól vagy? – Igen – fonta össze a karját Regan maga előtt. – Készen állsz a beszélgetésre? – Milyen beszélgetésre? – Ó, kérlek. – Erős a nyomás rajtad, igaz? – kérdezte Spencer. Mielőtt Regan válaszolhatott volna, Spencer Aidenhez fordult. – Beszéltem a rendőrségi fickóval, azzal a Lewis nevűvel, és azt mondta, hogy a nyomozás nagyon ígéretesen alakul. – Lewisnak fogalma sincs, miről beszél – vonta össze a szemöldökét Aiden. – De a nyomozó, akit Lewis az ügyre tett, az nagyon jól végzi a dolgát. Vele beszélj – javasolta. – John Wincottnak hívják. – Ne háborgassátok – szólt közbe Regan. – Hagyjátok, hadd végezze a munkáját. Testvérei egymás mellett álltak, és ahogy nézte őket, hirtelen rádöbbent, hogy milyen csinosak. Még soha nem tűnt fel neki, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Egy-két gesztusukban is teljesen megegyeztek. Például a rosszalló homlokráncolás mindkettőjük kedvenc szokása volt, ha ránéztek. – Még nincs semmi a kezükben, igaz? – kérdezte Spencer. – Beszélj Wincott-tal! – javasolta újra Aiden. Spencer megdörzsölte a tarkóját. – Rendben, beszélni fogok vele. Talán több biztonsági embert kellene felfogadnunk, csak amíg el nem megyünk. Regan a fejét rázta.

236 – Már így is állandóan őrökbe botlok. Nem akarom, hogy több embert béreljetek fel. Komolyan gondolom, Aiden. Ígérd meg nekem! – Azt fogom tenni, amit a legjobbnak gondolok, hogy biztonságban tudjalak. Spencer helyeslően bólogatott. – Te vagy a mi kishúgunk, és ha mi nem vigyázunk rád, akkor ki fog? – Tudjuk, hogy normális körülmények között tudsz magadra vigyázni, de most igazán nem beszélhetünk normális körülményekről – tette hozzá Aiden. – Szerintem kellene még őröket fogadni. Az isten szerelmére, egy gyilkos mászkál valahol odakint, és csak az alkalomra vár, hogy lecsapjon. Aiden és én ezért arra… – Spencer elhallgatott. – Igen? – Mindketten arra gondoltunk, hogy Melbourne-ben biztonságban lennél. Már megint kezdik, ismerte fel Regan. Már megint szövetkeznek ellene. De nem tudta hibáztatni őket ezért. Ez a taktika eddig mindig bevált. Hozzászoktak, hogy addig járnak a nyakára, amíg be nem adja a derekát, és bele nem egyezik, bármit kérnek is tőle. Nem érzett felháborodást. Eddig mindig meghátrált. De annak az időnek már vége. Csak a testvérei még nem tudják. Alig várta, hogy felvilágosítsa őket. – Úgy gondoljátok, hogy biztonságosabb lenne Melbourne-ben? – Igen – bólogatott Spencer. – Együtt repülünk vissza, és találunk neked egy szép, biztonságos, elzárt helyet. Regan rámosolygott. – És ott biztonságban leszek, mert a gyilkosok nem szoktak repülőre szállni. Így gondoljátok? – Semmi szükség arra, hogy gúnyolódj! – Spence, miért nem mondod meg az igazat? Már meg is találtad azt a szép, biztonságos és elzárt helye, igaz? – Ami azt illeti, igen. – Nem megyek sehová. Mielőtt bátyja vitába szállhatott volna vele, Aidenhez fordult. – Miből gondoltad, hogy jogod van megszabadítani a kocsimtól? – Nem vett neked helyette egy BMW-t? – Maradj ki ebből, Spencer! – Az egyetlen ok, amiért azzal a csotrogánnyal jártál, az volt, hogy engem bosszants. Nem így van? – nézett rá Aiden várakozóan, de mielőtt felelhetett volna, már folytatta is. – Ha egy új

237 kocsival lettél volna, amikor ott hagytad a szemináriumot, megnyomhattad volna a riasztót, és akkor lehetséges, ismétlem, csak lehetséges, hogy valaki a segítségedre siet, amikor az az őrült a nyomodba vetette magát. – Ha arra gondolok, hogy mi történhetett volna veled – csóválta helytelenítően a fejét Spencer. – Tudnod kell, hogy milyen fontos vagy nekünk. – Nézd meg, mit műveltél a térdeddel, amikor elfutottál előle – mutatott rá Aiden. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nem kellett volna futnom? – Ne légy olyan okos… – kezdte Spencer, de aztán hirtelen elhallgatott. – Műtéted volt – emlékeztette Aiden. – És mi mikor tudtuk meg? – Csak miután megtörtént – felelte Spencer. Látszott rajta, hogy kezd dühbe gurulni. – Meg kellett volna mondanod nekünk! – Csak egy apró műtét volt. Odasétált az íróasztalhoz és nekitámaszkodott. – Nem akartam felfújni a dolgot. Még Cordie-nak és Sophie-nak sem szóltam. – Mi vagyunk a családod – bosszankodott Spencer. – Nekünk el kellett volna mondanod. – Figyelj, Regan, tudom, hogy független akarsz lenni, de már túlzásba viszed. Spencer levetette magát a szófára, de Aiden állva maradt. Úgy nézett ki, mint aki nagyon mondani akar valamit, csak nem tudja, hogyan kezdjen bele. Regan felsóhajtott. Próbált a férfi elméjében olvasni. – Ami a kocsit illeti… – kezdte. – Azt a témát már lezártuk. Volt idő, amikor a lány meghátrált volna. De nem most. – Nem, egyáltalán nem zártuk le. Én csak most kezdtem bele. Be kell ismernem, hogy gyerekesen viselkedtem. Csak azért tartottam meg azt a kocsit, mert tudtam, hogy téged bosszant. Ebben igazad volt, Aiden. De ez nem jelenti azt, hogy egyetértek vagy helyeslem azt, amit tettél. Meg kellett volna kérdezned engem, mielőtt elvontattatod a kocsimat. – Nemet mondtál volna rá. – Aiden, egyszerűen nincs jogod… – Egyetértek Aidennel – szólalt meg Spencer. Regan komor pillantást vetett rá. – Ugyan, mikor nem értettél vele egyet? Bátyja döbbenten bámult rá. Nem volt hozzászokva, hogy Regan ellentmond nekik. – Amikor nem értek egyet Aidennel, meg szoktam neki mondani. – Kész – mondta Aiden határozottan. – Hagyjuk a témát!

238 – Van itt néhány fontos dolog, amit meg kell beszélnünk – tette hozzá Spencer. – És szeretném, ha inkább azzal foglalkoznánk. – Talán menjünk át a tanácsterembe – javasolta Aiden, miközben összeszedte a papírokat, és visszatette őket a mappába. – Most akarjátok megtartani az éves megbeszélést? Felkészültetek rá? Spencer felállt és előre sétált. – Ami azt illeti, Aiden és én már megtartottuk. – Mikor? – dühöngött Regan. – Ma, korán reggel. Annyi mindenre kell most odafigyelned, hogy arra gondoltunk, nem szeretnéd, ha ilyesmivel zaklatnánk – mondta Spencer. – Mindent, amiről határoztunk, megtalálsz abban a fekete mappában az asztalodon. Szakíts rá időt, hogy átnézd. Regan nem szólt egy szót sem, de olyan dühös volt két bátyjára, hogy azon sem csodálkozott volna, ha füstölni kezd a füle. – Rendben – mondta végül halkan. Spencer határozottan megkönnyebbültnek látszott. – Meghatároztátok a támogatások összegét. – Igen. – Mennyiből gazdálkodhatom? – Ugyanannyiból, mint tavaly. – Nem. – Mit értesz azon, hogy nem? – csodálkozott Spencer. – Ez már eldöntött tény. – Nem hinném – mondott ellent Regan. – Ezt meg kell beszélnünk. Háromszor annyi pénzt akarok. Egyenesen Aiden szemébe nézett, miközben higgadtan hangon előadta követelését. A férfi megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla. Már így is adtunk pénzt a város szinte minden alapítványába, mert azt akartad… – És mert az volt a helyes – vágott közbe Regan. – Igen – bólintott beleegyezően Aiden. – De ennél többet nem adhatunk, legalábbis nem ebben a pénzügyi évben. – Gondolnunk kell a haszonra is – mondta Spencer. – Próbálunk profitot termelni. – Már így is profitot termeltek, Spencer. – A költségvetés kész, és egy új szállodát is ki kell hoznunk belőle. – Igen, tudom. Melbourne-ben.

239 – Igen, Melbourne-ben – bólintott Spencer. – De épp most készültek el a tervek egy másik szállodára. – Igazán? És hol? – Sydney-ben. – Nem is tudtam. – Most már tudod. Azt reméljük, hogy fél éven belül meg tudjuk vetni a lábunkat. Nagyon szoros a határidő, és csipkednünk kell magunkat. – És Walker megszavazta? – Természetesen. Ismered Walkert. Amíg nem szólunk bele a versenyeibe, azt csinálunk, amit akarunk. Regan felkapott egy ceruzát és pörgetni kezdte az ujjai között. – Én nem igazán vagyok fontos tagja ennek a szervezetnek, igaz? Gondolt rá bármelyiktök is, hogy velem is megbeszélje a tervezett terjeszkedést? – Nem – felelte Spencer. – Túl nagy nyomás alatt álltál. – Na igen, persze. A stressz. – Mi a csuda ütött beléd? Soha nem voltál még ilyen ellenséges. – Rengeteget gondolkoztam. Várta, hogy valamelyik megkérdezze, miről gondolkodott, de egyik testvére sem szólalt meg. Még abban sem volt igazán biztos, hogy Aiden figyel-e a beszélgetésre. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy teljesen leköti a papír, amit olvasott. A ceruza pörögve repült a levegőben, és egyenesen Aiden cipőjén landolt. Regan azonnal másikért nyúlt. Ahogy megfordult, észrevette Henryt. A fiú az asztalánál állt. Mit keres itt vasárnap? Szabadnapja van. Szórakoznia kéne valahol. És kivel beszélget? Regan nem látta, ki áll még ott. – Mitől vagy ma ilyen ideges? – faggatta Spencer. – Miből gondolod, hogy ideges vagyok? Válaszul a bátyja keményen ránézett. A ceruza veszett sebességgel pörgött. Regan erővel állította le magát. Aiden lehajolt, felvette a ceruzát a földről és átadta neki, majd kihúzta a széket az asztal mögül és leült. – Regan, át kell nézned ezeket a szerződéseket. Sam küldte át őket – nyitotta ki a kezében levő mappát. – Az új szállodára? – Igen.

240 – Ha az ügyvédünk már kész szerződéseket küldött át, akkor ti ketten már régebben elhatároztátok a terjeszkedést. Különös, hogy nekem meg sem említettétek. – Érdekelt volna? – Igen. Spencer nem hitt neki. – Alapvető különbség van kettőnk életszemlélete közt – jelentette ki. – Mi igyekszünk pénzt csinálni, te pedig próbálod mind elosztogatni. – Nem mind, Spencer – mosolygott rá Regan. – Csak egy részét. Bátyja odasétált a pohárszékhez és vizet töltött magának. – Fogalmam sincs, hogy történhetett. Hisz egy házban nőttünk fel. – Mindig is tudtam, hogy különbözöm tőletek, és igyekeztem olyanná válni, mint ti, de nem lett belőlem kapitalista. – Így igaz. – Ez az, amiről komolyan elgondolkoztam. És néhány igazán megdöbbentő felismerésre jutottam. – Mint például? – Mindig azt hittem, hogy ki kell érdemelnem a szereteteteket. Ostobán hangzik, mi? Attól féltem, ha nem teszek Aiden kedvére vagy a tiedre, akkor nem fogtok többé szeretni. – Honnan vetted ezt az őrültséget? Aiden válaszolt a kérdésre. – Anyától. Amikor otthon volt, a szeretet megvonásával manipulált minket, hogy megtegyük, amit kért. – Veled is megtette? – fordult Regan hozzá. Bátyja bólintott. – Mindannyiunkkal megtette. – De ugye nem hiszed, hogy mi is ezt tesszük veled, Regan? – kérdezte Spencer. A lány felsóhajtott. – Csak annyit akartam mondani, hogy eddig azzal töltöttem az életem, hogy a kedvetekre tegyek, de már belefáradtam. Úgy nőttem fel, hogy állandóan azon aggódtam, nem fogtok szeretni… de már nem így érzek. A húgotok vagyok, és ez azt jelenti, hogy szeretnetek kell, nem számít, hogy mennyire bosszantalak fel benneteket. Aiden bólintott. – Remek. Örülök, hogy sikerült idáig eljutnod. Most pedig, kérlek, belenéznél ezekbe a papírokba? Lassan mennem kell. Regan fivére felé fordult.

241 – Még nem fejeztem be, Aiden. Sajnálom, hogy neked kellett eljátszanod a szülő szerepet, és nagyon sajnálom, hogy ekkora teher nehezedett rád és Spencerre. Nem változtathatom meg a tényt, hogy anyánk nem szeretett anya lenni, de szeretném, ha tudnátok, hogy mennyire hálás vagyok, hogy ti ott voltatok nekem. Könnyek gyűltek a szemébe. Spencer észrevette. – Jaj, nem! Ugye nem akarsz most meghatódni? – De igen. – Tudod, hogy szeretünk. – Igen. – Akkor rendben. Lépjünk tovább. Akárcsak Aiden, Spencer is kényelmetlenül érezte magát bármilyen érzelemkitörés láttán. – Rendben – egyezett bele Regan. – Nos, a megbeszélés… – Mi van vele? – Azonkívül, hogy megtárgyaltátok a jövő évi költségvetést, és eldöntöttétek, hogy újabb szállodát emeltek, mi egyébről határoztatok még? – Körülbelül ennyi volt. Kinyújtotta a kezét a papírokért, de Spencer hangja megállította. – Ami azt illeti, van itt még valami, amiről beszéltünk. – Igen? – fordult vissza Regan. – Sammel is megbeszéltük, és ő egyetértett a tervünkkel. Tudom, hogy nem fog tetszeni neked, de úgy döntöttünk, hogy kifizetjük Emersonnak a lelépti díjat, hogy megszabaduljunk tőle. Regan felpattant. – Nem! – mondta szinte kiáltva. – Vagy a lelépti díj, vagy oda kell adnunk neki a házat – mondta Spencer. – És te is tudod, mennyit ér az az ingatlan. Emerson beleegyezett, hogy a jövő hét végére eltűnik, és akkor megkapja a csekket. – Nem – rázta a fejét a lány. – Regan, ez már eldöntött dolog – mondta Aiden. – Hogy tehettétek ezt? – kiáltott fel. – Istenem, állandóan csalta anyát, akkor is, amikor már összeházasodtak. Aiden hirtelen dühös lett. Felállt, az asztalra támaszkodott, úgy kérdezte. – És mit gondolsz, anya mit csinált? Regan nem értette.

242 – Összetörte a szívét. – Na, igen. – A Spencer hangjából kicsengő gúny felbosszantotta Regant. – Ez meg mit jelent? – Jézusok, Regan, nőj már fel! Anyánk ugyanazt tette, amit Emerson. Soha nem volt hűséges. A lány fejét rázta. – Azt te nem tudhatod. – Dehogynem. – Az a sok utazás – szólalt meg Aiden is. – Gondolod, hogy egyedül ment? – Ugyan már, Regan. Tudnod kellett, mi folyt ott. Ő és Spencer kiabálni kezdtek egymással. Aiden türelmesen várta, hogy a szópárbaj véget érjen. Spencer azzal vádolta húgát, hogy álomvilágban él, de Regan végül kénytelen volt beismerni, hogy maga is csodálkozott azon, hogyan tud az anyja olyan könnyedén szerelembe esni. – Szerelem? – horkant fel Spencer a szót hallva. – A szerelemnek ehhez semmi köze nem volt. – Anyának mindig az kellett, ami nem lehetett az övé. Regan hirtelen ráébredt, hogy üvöltözött, amikor leszedte két bátyjáról a keresztvizet, de még mind a kettő ott volt. Egyikük sem hagyta faképnél. Igaz, Aiden nagyon úgy nézett ki, mint aki legszívesebben betömné a száját, de nem ijedt meg… és nem is aggódott. – Fel kell nőnöd – mondta Spencer nyugodtabb hangon. – És szembe kell nézned a tényekkel. – Ha elismerem, hogy az anyám egy szajha volt, az azt jelenti, hogy felnőttem? A férfi vállat vont. – Azt jelenti, hogy elfogadod a valóságot. – Rendben. Ti azt hiszitek, hogy mivel anyánk lefeküdt másokkal, akkor Emerson is megtehette? Hát senki nem ismeri manapság a hűséget? A most és mindörökké már nem jelent semmit? – Nyilvánvalóan nem – kiabálta Spencer. – Nem kell a dráma! – csattan fel Aiden. – Megszabadulunk a problémától. – A lehető legolcsóbb módon, amit csak ki tudtunk ötölni – tette hozzá Spencer, és komoran meredt rá. – És semmivel nem tudlak rávenni benneteket, hogy meggondoljátok magatokat? Mindkét bátyja megrázta a fejét. – Sajnáljuk, Regan – tárta szét a karját Spencer. – De ebben az ügyben nem ismerünk irgalmat.

243 Regan rájuk mosolygott. – Oké. Erre fivérei is mosolyogni kezdtek… egészen addig, amíg el nem indult az ajtó felé. – Várj! – kiáltott utána Spencer. – Elfelejtetted aláírni a papírokat. Kinyitotta az ajtót, majd visszafordult. – Szükségetek van az aláírásomra, hogy továbblépjetek, de tudjátok mit, fiúk? Nekem pedig háromszor annyi pénzre van szükségem a költségvetésből. Mihelyt megkapom, aláírom a papírokat. És, fiúk, ebben a kérdésben nem ismerek irgalmat.

Harmincnyolcadik fejezet – Még soha nem hallottalak így kiabálni – jegyezte meg Henry, és az arcáról lerítt, hogy teljesen lenyűgözte a dolog. – Nem kiabáltam. Csak nyomatékosan kifejtettem az álláspontom. Henry észrevette a feléjük közeledő Spencert, ezért lehalkította a hangját. – Igen, de amikor elkezdted kifejteni az álláspontod, azt nagyon hangosan tetted. De őszintén, soha nem hallottam, hogy felemelted volna a hangod valamiért. Csak gondolj vissza! Ráadásul Aident és Spencert sem hallottam még ilyen hangon beszélni. Kivéve persze a focimeccseket. Spencer olyankor üvöltözni szokott a tévével. Henry nem vonta bele Walker bátyját, de miért is tette volna. Alig ismerte. Walker szinte sohasem fordult elő a szállodában. Henry egyszer találkozott vele még évekkel azelőtt, amikor még tanult, és azóta csak egyszer látta a Konrád Park avatásán, amelyen valamennyien részt vettek. Spencer vonta magára a figyelmét, ahogy elsétált mellettük. Megcibálta húga haját és odabiccentett Henrynek. Aiden egy perccel később jött ki az irodájából. Megállt mellettük, hogy váltson néhány szót Henryvel. Észrevette a cikket és a bekeretezett fotót, amit a fiú kiakasztott a falra. – Ez kedves – mondta, és indult is tovább, de hirtelen meggondolta magát. – Nagyszerű munkát végez. Paul Greenfield, az ügyvezető igazgatóm rendszeresen tájékoztat – tette hozzá magyarázóan. – Ha valaha úgy gondolná, hogy szívesen foglalkozna pénzcsinálással pénzosztogatás helyett, csak forduljon hozzám. Henry mosolygott. – Köszönöm, uram, de jól érzem magam itt. Különben is, egy napon az enyém lesz itt minden. – A szálloda vagy az iroda? – nevetett Aiden.

244 – Hagyd abba a verbuválást! – szólt rá Regan. Aiden úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Ha valóban ezt akarja… – Igen, uram. Mellesleg, soha nem tudnék együtt dolgozni… – A sárkánnyal? Vagy nem így szokta nevezni Emilyt? Henry a zavar legkisebb jelét sem mutatta. – Többnyire így hívom őt, de van még rá néhány nevem tartalékban. – Igen, azokról is hallottam már. – Nagyra értékelem az ajánlatát, de szeretem, amit csinálok, és ahogy már mondtam is, soha nem tudnék együtt dolgozni Emilyvel. – Úgy néz ki, senki nem tud. – Egyenesen Reganre nézett, amikor ezt mondta. A lány nem kérdezte, mit szándékozik tenni titkárnője ügyében, akar-e tenni egyáltalán valamit, mert úgy vélte, hogy bátyja arra használhatná fel, hogy kicsikarja belőle a bővítéshez szükséges aláírást. De boldogan vette tudomásul, hogy Aiden tisztában van a problémával. – A papírokat az asztalon hagytam, írd alá őket! – bökte meg húga vállát Aiden, azzal kisétált. – Háromszorozd meg a pénzem, és aláírom. – Ez soha nem történhet meg. Alig került hallótávolságon kívülre, Henry aggodalmasan suttogta. – Soha nem fogja megadni a háromszoros pénzt. Ezt túlzás volt kérned. – Tudom, hogy nem, de kénytelen lesz tárgyalni velem, és a végén kiegyezünk dupla pénzben, ami eredetileg is a célom volt. Henry a fejét rázta. – Aiden tudni fogja, hogy erre utazol. – Hát persze, hogy tudni fogja, de akkor is megadja nekünk. Legalábbis remélem. – Úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel a munkánk, de ugye nem így van? Valójában nagyon is odafigyel, és nem csak adóvisszatérítés miatt, igaz? – Igen, természetesen odafigyel ránk, és Spencer is. Csak épp olyan szorgalmasan építgetik a birodalmat, hogy nem marad semmi másra idejük. – Regan körbenézett az irodában. – Henry, kivel beszélgettél, amíg odabent voltam Aidennel és Spencerrel? – Aleckel. – Alec itt volt? Erre a hírre Regan elvörösödött, és csak remélni tudta, hogy Henry nem vette észre. Igyekezett közönyös hangot megütni, amikor megkérdezte. – És hallhatta a beszélgetésünket?

245 – Arra vagy kíváncsi, hogy hallotta-e, ahogy Spencer és te kiabáltatok egymással? – vigyorgott Henry. – Igen, pontosan ezt szeretném tudni – csikordult meg a foga. Ennyit a közönyösségről. – Azt biztos, hogy hallott valamennyit, mert nagyot nevetett, de hogy mennyit, azt nem tudom. Miért? Fontos? A lány megrázta a fejét, és úgy döntött, ideje váltani. – Azt hiszem, beszélnem kellene Aidennel Emilyről. Neki is tudnia kell, hogy mennyi bajt okoz, és egyáltalán nem tetszik, hogy úgy állítja be a dolgokat, mintha te lennél a felelős az ő hibáiért. – Hallottad Aident. Valamit tenni fog, az biztos. Remélem, megfogadja Cordie tanácsát. – Mi légyen az? – Lapátra teszi a csontos valagát. Regan igyekezett visszafojtani nevetését. – Egész pontosan ezeket a szavakat használta, ugye? – Igen. – Szégyellheti magát, hogy megront egy fiatal, ártatlan fiút. – Hallottam már rosszabbat is – nevetett Henry. Regan visszament az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Szörnyen ideges volt, és arra gondolt, hogy elbújik, amíg magában elpróbálja, mit fog mondani Alecnek az előző éjszakáról. Talán a férfi nem is fogja említeni. De az is lehet, hogy igen, és ő fel akart rá készülni. Tudta, hogy ostobaságot követett el. Ami előző éjjel történt, soha nem történhet meg újra. Ebben egyetértettek mind a ketten, és Alec ezek után biztos nem fog beszélni róla. Különben is, szolgálatban van. Valószínűleg nem is gondol rá. – Meg tudom tenni – suttogta maga elé. Mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és újra kinyitotta az ajtót. Megkeresi Alecet, és köszön neki. Minél hamarább túljut az első találkozáson az után a különös, szenvedélyes… Ó istenem, már megint. Teljesen zavarba jött, és érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik. Ha ilyen a szerelem, akkor ő köszöni szépen, de nem kér belőle. Mint ahogy az összetört szív fájdalmából sem kér, ami törvényszerűen bekövetkezik, amikor a férfi elmegy. De ugyan mit tehetne ellene? Ráadásul senkit nem hibáztathat, csak magát. Ahogy elsétált Henry mellett, odaszólt neki. – Menj szórakozni. Vasárnap van. A levelek megvárnak.

246 – Mindjárt megyek – ígérte a fiú. – Csak szeretném behozni a lemaradásom. Nem maradok sokáig. Itt az ideje, hogy túl tegye magát a dolgon, gondolta. Kisétált a folyosóra, és rögtön meg is torpant. Aiden és Alec a folyosó végén álltak Aiden irodája előtt. Többnyire Aiden beszélt, Alec figyelmesen hallgatta és néha bólogatott. Regan egy hosszú percig csak figyelte őket, és várta, hogy befejezzék a beszélgetést. Feltételezte, hogy Aiden hallani akarta a legújabb híreket a nyomozás állásáról. A két férfi egyszerre vette őt észre. Aiden biccentett, majd befordult a sarkon a liftek felé. Alec Reganhez indult. Csodálatosan nézett ki. És rendetlenül. Állát borosta fedte, ezek szerint ma reggel nem fárasztotta magát borotválkozással. És meg szokta egyáltalán fésülni néha a haját? Egy férfinak nem szabadna ilyen vonzónak lenni. Regan nagyot nyelt, és próbálta kizárni a tudatából az elmúlt éjszakát. Mit is akart neki mondani, amikor meglátja? Mivel akart előjönni? Már nem emlékezett. Mereven elnézett a férfi válla fölött, hogy koncentrálni tudjon. – Azt hittem, ma nem jössz be. Remek. Ez jó volt. A hangja elég normálisan csengett, és azt is biztosra vette, hogy az érzelmei nem tükröződnek az arcán. – Mondtam, hogy bejövök. A lány bólintott. Rendben. Az első kínos pillanat elmúlt. Elkezdődhet a normális társalgás. Végre lazíthat. Tökéletes rendben van a dolog. A férfi nem fogja említeni az előző éjszakát, és ő sem. Kár volt aggódnia. – Regan? – Igen? – Jó érzés volt? A lány megdermedt. Érezte, hogy leesik az álla. A kérdés sokkszerűen hatott rá. El sem hitte, hogy a férfi ezt kérdezte, ezért megkérte, hogy ismételje meg. – Azt kérdeztem, hogy jó érzés volt-e. Regan arca lángolni kezdett zavarában. – Alec, azt hiszem, jobb lenne, ha nem tárgyalnánk meg a múlt éjszakát. Alec nevetett. – Csak azt akartam tudni, hogy jó érzés volt-e szembeszállni a fivéreiddel. – Ó – motyogta zavartan. – Igen, természetesen nagyon… várjunk csak egy percet. Ezt szándékosan csináltad, igaz? Alec úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél a lány.

247 – Mit? – Úgy fogalmaztad meg a kérdést, hogy jó érzés volt-e… de nem magyaráztad meg… ó, felejtsd el! Alecnek tetszett, hogy ilyen könnyen zavarba hozhatja. – Szóval, milyen volt? – Remek – sóhajtott fel Regan. – Azt hiszem, a testvéreimmel hadakozni nagyszerű lehetőség, hogy alkalomadtán levezessem a felgyülemlett feszültségemet. A férfi a fejét rázta. – Szerintem tegnap éjjel találtunk egy sokkal jobb levezetési módot. És nem kérdezem meg, hogy jó érzés volt-e – vigyorgott rá pimaszul. – Tudom, hogy az volt. A férfi önteltsége nem ismert határokat, és nyilvánvaló volt, hogy nem vár tőle megerősítést. De miért is várna? A múlt éjszaka egyszerűen hihetetlen volt. És a férfinak nem volt szüksége arra, hogy ezt ő mondja meg neki. Elvégre ő is ott volt. Istenem, de még mennyire, hogy ott volt! Valami másra kellene gondolnia… de igazán. Szerette volna megcsókolni. Ezért inkább hátralépett. – Azt hiszem, témát kéne váltanunk. – Igen, persze. – És kérlek, ne nézz így rám – suttogta. – Hogy? – Mintha szeretnéd megtalálni a legközelebbi fülkét. – Nem holmi fülkére gondoltam. Amit én szeretnék… – Fejezzük be ezt a témát! – szakította félbe a lány. – Rendben? – És mielőtt Alec vitatkozni kezdett volna vele, megkérdezte. – Miről beszélgettetek Aidennel? – Megkérdeztem, hogy tud-e olyan emberekről, akik ellenszenvvel viseltetetnek a család iránt, elégedetlen vagy elbocsátott alkalmazottak, kaptatok-e fenyegetéseket, feljelentést, satöbbi. Azt mondta, hogy ezt már elmondta Wincottnak, de azért megbeszélt számomra egy találkozót az ügyvédetekkel. Próbálok minden lehetséges pontot megvizsgálni, és tudni akarom, hogy milyen jogi problémák voltak. – A fivéreimmel? – És veled. – Ó! – Megdöbbentette a nyílt beszéd. – Nem hiszem, hogy bármit is találnál. – Akkor is beszélni szeretnék Sammel. – Igen, persze.

248 – Éhes vagy? Szeretnél enni valamit? A hirtelen témaváltás megzavarta Regant. – I-igen… jó. Megkerülte a férfit és a liftekhez indult. Alec két lépéssel beérte. – Mellesleg a válasz de igen”. – Mi volt a kérdés? – vetett rá egy oldalpillantást a lány. – Azt kérdezted a fivéreidtől, hogy Senki nem ismeri manapság a hűséget? Erre mondom én, hogy de igen. Néhányan ismerik. Regan megnyomta a lift gombját. A férfi megragadta a kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Rengeteg példát tudnék felhozni – mondta lágyan –, de neked csak egyről kell tudni. – Igazán? És kiről? – Rólam. Regan nem tudta, mit válaszoljon erre. – Miért mondod ezt nekem? – Nem is tudom – vont vállat Alec. – Arra gondoltam, hogy jó, ha tudod, én hűséges lennék. – Ha valaha megnősülnél. – Így igaz – helyeselt a férfi. – Ha. A beszélgetés félbeszakadt, amikor megszólalt a férfi telefonja. Henry volt a vonalban, és nagyon idegesnek hangzott. – Hol vagytok? – A folyosó végén, a lifteknél. Mi történt? – Azonnal vissza kell jönnötök. Ezt látnotok kell! Alec már meg is fordult, és Regant maga után húzva sietve indult az irodák felé. – Mi a baj? Nem kellett válaszolnia, mert Henry már az ajtóban várta őket, és alighogy észrevette a felé igyekvő párost, kitört belőle. – Kinyitottam ezt a levelet. A mi levélpapírunkra írták, és a boríték is tőlünk származik. Tudod, mit jelent ez? Hogy itt volt. Itt volt a szállodában! Alec elengedte a lány kezét és az íróasztalhoz ment. Regan Henry karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa. – Vegyél mély levegőt – utasította. – Regan, itt volt!

249 – Igen, hallottam, amit mondtál – bólintott a lány. – És ő küldte a levelet? – sétált ő is oda az asztalhoz. Alec hátához hajolva nézett le a levélre, amit Henry az egyik mappára tett. Ezüst papírvágó késsel szorította le a széleit, hogy ne hajtódjon újra össze. Ezúttal azonban nem levelet kapott, hanem egy másik halállistát. Ennek a fejléce különbözött az előzőétől. A mi halállistánk – ez volt a lap tetejére írva, és a mi szót néhányszor aláhúzták. A gyilkos ezúttal kézinyomdát használt. Minden név rajta volt a listán, csak Ms. Patsy és Sweeney nevét áthúzták rajta. Shields és a két gorilla neve mellé kérdőjelet tettek. A lista végére új név került. Haley Cross. Legalul, rögtön az ő neve alá a gyilkos odaírta: Ezért az adósom vagy. Alec kezében már ott volt a mobiltelefonja és Wincott számát hívta. Míg arra várt, hogy a nyomozó felvegye, megkérdezte Regant. – Ismerted ezt a nőt? A lánynak el sem jutott a tudatáig, hogy Alec múlt időben beszél. – Nem – rázta a fejét. – Alec, figyelmeztetnünk kell. Ó, édes istenem, a rendőrségnek meg kell találnia, mielőtt… Henry a papírra mutatott. – Át van húzva a neve, Regan. – A fiú hangja remegett. – Már… tudod… megölte. – Henry, azért mert áthúzta azt a nevet, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy meghalt. Lehet, hogy még nem… jaj istenem! – Érezte, hogy nő a belsejében a pánik. – Kell, hogy legyen még időnk… hogy megmentsük. Wincott felvette a telefont. Alec ott hagyta Regant, kisétált a folyosóra, közben elmagyarázta, mit talált Henry. Regan érezte, hogy felfordult a gyomra. Nekitámaszkodott Henry asztalának és mereven bámulta a falat. – Nem értem – suttogta. – Miért küldte ezt nekem? És az ég szerelmére, mit jelent az, hogy A mi halállistánk? – Haley Cross. Esküdni mernék, hogy hallottam már ezt a nevet, de nem tudok visszaemlékezni rá, hogy hol. Alec befejezte a beszélgetést és visszajött az irodába. – Wincott és Bradshaw már úton vannak ide. – Vasárnap? – Alig ejtette ki a kérdést a száján, Henry már tudta is, hogy ostobaságot kérdezett. – John dolgozott, de Bradshaw otthonról jön. – Meg fogják keresni a nőt? Ugye meg…

250 – Már késő – karolta át Alec a vállát. Regan elrántotta magát. Feldühítette, hogy a férfi olyan könnyedén elfogadta a lány halálát. – Azt nem tudhatod. Ha figyelmeztetnék… ha megtalálnák… Alec a nyakát masszírozta, hogy kigyúrja belőle a csomót, közben figyelte a lány nyugtalan járkálását. – Már tudják, hol van. – Hol? – A hullaházban. – Ó, istenem! Nekiesett Alecnek, lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Alec átkarolta és szorosan tartotta. Henry erőtlenül rázuhant a székre. – Hogyan ölte meg? – kérdezte. Alec a cikkre meredt Henry feje fölött a falon. Hirtelen bekattant neki. Nem válaszolt Henry kérdésére. – Kocogni ment – kezdte – a… – A Konrád parkba – nyögte Henry. – Olvastam róla. Regan, nem emlékszel? Elmondtam neked is. Legalábbis úgy emlékszem. Alec a cikkhez lépett és újra elolvasta. – Itt idézik, ahogy azt nyilatkoztad, hogy hetente legalább három este oda jársz futni. – Igen, tényleg ezt mondtam. – De aztán elkészült odafent a futópálya – mondta Henry. Alec újra felhívta Wincottot. – Hol vagytok? – Épp most szálltunk ki a kocsiból a szálloda előtt. – Le tudod nekem írni Haley Cross külsejét? – Nálam van néhány másolat az aktáról. Abban van fénykép is. Várj egy kicsit, Alec, mindjárt ott vagyunk. Alec túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy tétlenül várjon. Helyette inkább a folyosón járkált fel-alá. Amikor Wincott befordult a sarkon a mappát lobogtatva, Alec egyből nekiszegezte a kérdést. – Összetévesztenéd Haley Crosst Regannel? – Ugyan, menj már. Egy nőt sem tévesztenék össze vele? – Elhallgatott, kinyitotta a mappát, és magasra tartotta Haley Cross fotóját. – Talán hátulról… a hosszú haj, a magasság és a súly körülbelül stimmel. Igen, azt hiszem, lehetséges.

251 – Mi lehetséges? – kérdezte Regan. Az ajtóban állt, de hátralépett, amikor Wincott és Alec besétáltak. Wincott felelt a kérdésre. – Személycsere – mondta. – Hol a levél? Pár másodperc múlva már a listát nézte Aleckel együtt. Wincott hangosan felolvasta a neveket és a megjegyzést. – Ezért az adósom vagy? Ezek szerint azt akarja, hogy Regan is vállaljon valamennyit a felelősségből – töprengett. – Gondolom, ezt akarja jelenteni. – Szóval, mire következtetsz ebből? – Rendben – bólintott. – Szerinte Regannek kellett volna ott lennie a parkban Haley helyett. Alec egyetértett vele. – Azt hiszed, hogy Reganre várt ott a parkban? – nézett rá Wincott. – Azt akarja mondani, hogy azt a nőt tévedésből ölte meg? – kérdezte Regan. Alec hozzáfordult. – Igen. Azt hiszem, azért ment oda, hogy megöljön téged.

Harminckilencedik fejezet A rendőrség fontos információkat tartott vissza a Haley gyilkossággal kapcsolatban, és sem Alec, sem Wincott nem akarta, hogy Regan is megismerje ezeket a részleteket. A lány már így is meg volt rémülve, a boncolási jegyzőkönyv pedig önmagában is elég volt, hogy még egy kemény zsaru is elborzadjon. Mégis megvolt az esélye, hogy valamelyik apró részlet megmozdít egy emlékképet, amely segítheti a nyomozást. Wincott az ablaknak dőlt, lábát keresztbe téve állt, egyik kezében az orvos jelentése, a másikban egy üveg ásványvíz. Alec a lány mellett ült a szófán. Regan képtelen volt megérteni, hogy lehet a két férfi ennyire nyugodt, miközben egymást váltogatva idézik fel a szerencsétlen meggyilkolásának szörnyűbbnél is szörnyűbb részleteit. Amikor Alec elmondta, hogy mit tett a gyilkos a lány lábaival, Regan émelyegni kezdett és érezte, ahogy vér kifut az arcából. Alec észrevette, milyen görcsösen szorítja össze a két kezét az ölében, és a beszédes gesztus mutatta, hogy mennyire megviselik a hallottak. A szemében is könnyek ültek, de fantasztikus önuralommal visszatartotta őket. Alec büszke volt rá, és ha egyedül lettek volna, átkarolja és el is mondja ezt neki.

252 – Jól érzi magát, Regan? Nem akar egy kicsit pihenni? – kérdezte Wincott. – Nem, köszönöm. Jól vagyok. Alec felemelte a mappát, amit Wincott az asztalra tett, kinyitotta, és Regan kezébe adta Haley Cross fényképét. Regan csodálkozva látta, hogy a lány arca milyen békés a halálban. – Ismerted? A lány megrázta a fejét. – Az egyetemre járt? – Nem, már végzett. – Az egyetem közelében lakott – magyarázta Wincott. – És a barátai szerint rendszeresen járt kocogni a parkba. – Egyedül élt? – Nem, volt barátja. Aznap este, amikor megölték a lányt, nem volt a városban. Üzleti útra ment. Cross azt mondta neki, hogy valószínűleg meglátogatja a szüleit, így amikor a barátja hazajött, nem is kereste. Beletelt pár napba, mire kiderült, hogy eltűnt. Regan vett néhány mély lélegzetet, mielőtt újra a fotóra nézett. – Nem értem. Miért tette ezt a lábaival? Miért… Nem folytatta. Wincott magyarázni kezdett. – A halottkém azt mondta, hogy a fejére mért ütés okozta a halálát. Nyilvánvaló, hogy az őrült csak akkor esett neki a lábaknak, amikor a lány már halott volt. – Védekezett – szólalt meg Alec is. – Bőrdarabokat találtak a körme alatt, így tudjuk azonosítani a DNS-ét. – Elvette Regantől a fényképet és visszatette a mappába. Regan látta, hogy a férfi aggódik érte, ezért kipréselt magából egy halvány mosolyt, majd felállt és pohárszékhez ment egy kis vízért. – Te is kérsz? – mutatta az üveget Alec felé. – Igen, köszönöm. Regan a kezébe nyomta a palackot, magának is vett egy üveget és a szófát megkerülve az asztalához ment. Uramisten, hirtelen milyen elveszettnek és kimerültnek érzi magát. Kihúzta a széket és leült. Talán nem is olyan rossz ötlet Spencerrel Melbourne -be utazni. A környezetváltozás csakis a javára szolgálhat. Felsóhajtott. Alig ötlött fel benne a gondolat, már el is vetette. Nem fog megfutamodni. Márpedig ha Melbourne-be utazna, az megfutamodás lenne. Arra gondolt, hogy felhívja Sophie-t és Cordie-t. Egy kis csevely a barátnőivel mindig használni szokott. Igen ám, de ha észreveszik, hogy mennyire kivan, ők is aggódni kezdenek miatta. Ha pedig a téma Alecre terelődne – mint ahogy ez elkerülhetetlen –, akkor biztos

253 kiborulna. Persze nem gond, ha egy kis időre átmegy bőgőmasinába, amikor a barátnőivel van, de ez most itt nem a megfelelő idő és hely a siránkozásra. Alec a szófáról figyelte Regant. A szeme olyan szomorúnak és távolinak tűnt. Lyle Bradshaw sétált be az irodába. Hajszálcsíkos sötét öltönyében, fehér ingével és elegáns, duplán visszahajtott kézelőjével úgy nézett ki, mint aki esküvőre igyekszik. Egyedül piros csokornyakkendője jelentett üde színfoltot ruházatában. Haja, mint mindig, tökéletesen állt. Hozzá képest Alec úgy nézett ki, mint aki a garázst indul kitakarítani. Wincott a szoba túlsó végéből figyelt. Lyle Regant bámulta, Alec pedig azt figyelte, ho gyan néz Lyle Reganre, és az arckifejezéséből ítélve egyáltalán nem tetszett neki a dolog. – A levél és a boríték Henry asztalán van – törte meg a csendet Wincott. – Nem hiszem, hogy lenne rajta ujjlenyomat – jelentette ki Bradshaw, miközben az asztalhoz ment. – Akkor is el kell raknod, és be kell vinned a laborba – vakkantott rá Alec. Lyle-nak látszólag fel sem tűnt Alec ellenséges hangja. Wincott azonban rögtön észrevette. Úgy oldotta meg a helyzetet, hogy mind a két férfit kivitte magával Henry irodájába, hogy megbeszéljék az ügyben felmerült új fejleményeket. Alighogy magára maradt, Regan bekapcsolta a számítógépet és próbálta megválaszolni a leveleit. Bármit megtett volna, hogy elterelje a figyelmét. Henry dugta be a fejét az ajtón, hogy elköszönjön. Regan azt javasolta neki, hogy vegye ki a hétfőt szabadnapnak, de a fiú hallani sem akart róla. – Mi van, ha újabb levél jön, vagy valami más történik? Itt akarok lenni… tudod, ha esetleg szükséged lenne rám. Olyan aranyos volt. – Rendben – bólintott. – De aludd ki magad, és nem kell korán bejönnöd. – Majd igyekszem – ígérte. Indulni akart, de visszafordult. – Nem beszélhetünk az új listáról vagy a lányról. – Tudom. – Kicsit meglepő, hogy annyi minden történt és olyan sok ember van bevonva az ügybe, mégsem hozta le egyik újság sem a sztorit. – Nem hiszem, hogy ezek a biztonsági emberek tisztában lennének a részletekkel. – Sophie mind a kettőnket meg fog ölni, ha egy másik újság tálalja először a szenzációt. Oké, elmentem. Holnap találkozunk. – Henry, vigyázz magadra!

254 Alig csukódott be a fiú mögött az ajtó, amikor nagy lendülettel újra kinyílt, és Aiden érkezett rohanvást a szobába. – Spencer és én éppen most hallottunk a levélről. Alec beszélt a nőről is, akit meggyilkoltak. Istenem, Regan, akár te is lehettél volna! – Igen, tudom – mondta halkan a lány. – Figyelj csak, nem megyünk Spencerrel sehová, amíg ezt az őrültet el nem kapják. Talán fel kellene hívnom Walkert, és őt is hazahívni. – Ó, kérlek, ne tedd ezt! Tudod, hogy mindig a figyelem központjában áll. A sajtó ott lihegne a nyomában, és ha csak egy újság is szagot fogna, hogy mi történik… – Jól van. – Mindenképpen tartsd távol – erősködött Regan. – Azt szeretném, hogy te és Spencer is a lehető legtávolabb legyetek tőlem, és vigyétek magatokkal Sophie-t, Cordie-t és Henryt is. Egyikőtök sincs biztonságban, amíg a közelemben vagytok. Ha valami történne veletek… – csuklott el a hangja. – Nem megyek sehová – ismételte meg Aiden. – És nyugodtan abbahagyhatod az aggodalmaskodást miattunk. Van éppen elég gondod e nélkül is, és erősnek kell maradnod. – Én jól vagyok, miattam nem kell aggódnod. Nem fogok összeomlani. Beszélgettek még néhány percig. Aiden addig sétált körbe a szobában, amíg meg nem nyugodott. Úgy tűnt, szüksége van arra, hogy újra megnyugtassa, vele minden rendben, biztonságban van, és hogy Alec Johnnal karöltve hamarosan elfogja a gyilkost, és vége lesz a rémálomnak. Aiden az ajtó felé indult, amikor Regan utána szólt. – Sok-sok évvel ezelőtt arra tanítottál, hogy a Madisonok szembenéznek a problémákkal, és most itt az ideje, hogy én is szembenézzek az enyémmel. – A rendőrségnek meg kell oldania… – Én a családunkról és a vállalkozásunkról beszéltem, Aiden. Bátyja megfordult és visszasétált az íróasztalhoz. – Rendben, milyen problémával kell szembenézned? – Hogy hagytam neked és Spencernek, hogy irányítsátok az életemet. Ennek véget kell vetni. Az én munkám legalább olyan fontos, mint a tietek. Sőt, befektetni a pénzt, hogy a világ jobb legyen, még fontosabb. Aiden az asztalnak dőlt, karját összefonta maga előtt. Tudta, hogy húgának igaza van. – És még egy dolog… Visszaadni a pénzt a közösségnek, olyan projectekbe fektetni, amelyek fontosak… amikor látod, hová megy a pénz, az emlékeztet arra, hogy miért is vagyunk itt.

255 Meglátásom szerint az én tevékenységem segít nektek a helyes ösvényen maradni. – Rámosolygott. – Úgy is mondhatnánk, hogy én teszlek benneteket emberivé. Aiden megadta magát. – Oké, megduplázzuk a jövő évi költségvetésed. Meg tudom győzni Spencert és Walkert, hogy kétszer annyi pénzre van szükséged. – Ezt jó hallani. Én is teszek egy szívességet nektek. Nem harcolok tovább az Emersonnal kötendő megállapodás ellen. Aiden az ajtó felé tartott. – Emily kivesz egy hét szabadságot – szólt vissza. – Amikor visszatér, új helyet keres magának. Regan igyekezett nem kimutatni, hogy legszívesebben ujjongana. Aiden megállt az ajtónál. – Van még valami, amiről beszélni szeretnél? – Egyelőre nincs más. Szeretett volna beszélni neki Alecről, kiönteni a szívét a bátyjának, de mégsem tette. Miért is tenné? Csak egy éjszaka volt. Ezt Alec teljesen világossá tette. Már csak öt nap és soha többé nem látja… vagy még annyi sem, ha előbb elkapják a gyilkost. Regan igyekezett munkával kitölteni azokat a napokat, hogy lefoglalja az elméjét. Mivel arra az évre már végeztek a pénzek szétosztásával, ő és Henry folytatta az akták rendszerezését. Alec minden nap szolgálatba lépett, mint előtte is, de a dolgok valahogy megváltoztak. Kedves volt és barátságos, de tartotta a két lépés távolságot. Nem volt több évődés, és kerül t minden olyan helyzetet, ahol közel kerülhettek egymáshoz. Ha a beszélgetés személyes vágányra terelődött, azonnal témát változtatott. Úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna köztük. Máris megbánta volna az együtt töltött éjszakát? Ha lett volna bátorsága, Regan biztos megkérdezi. Regan nem tudta, hogy valami vírus kapta-e el, vagy csak a stressz teszi beteggé, de az egyik este, miután Alec felkísérte a lakosztályába, mindent kiadott magából. Szörnyű éjszaka volt. Másnap dél körül végre kezdte jobban érezni magát. Aznap késő délután találkozott Aidennel, hogy odaadja neki az aláírt szerződést. Az átriumban várt rá egy sarokasztalnál. Regan jeges teát rendelt, és amíg kortyolgatta, fél füllel hallgatta, ahogy Aiden az új szálloda terveiről beszél. – Figyelsz rám? – Nem igazán.

256 – Még mindig beteg vagy? – nézett rá gyanakodva, mintha a lány át akarná verni azzal, hogy túl hamar felkelt az ágyból. – Nem, jól vagyok. – Alec szerint egyáltalán nem néztél ki jól tegnap éjjel. – Tessék? Honnan tudná, hogy néztem ki a múlt éjjel? Aiden vállat vont. – Hallotta, hogy rosszul vagy. Nem tudom, ki szólt neki, de visszajött és itt töltötte az éjszakát. – A szállodában? Alec itt töltötte az éjszakát? – Azt mondtam, nem? A lakosztályodban a szófán éjszakázott. Regan elképedt. És csak arra tudott gondolni, hogy milyen borzasztóan nézett ki a szemébe lógó hajjal és sápadt arcával. Akkor is itt volt a férfi, amikor mindent kihányt magából? Remek. – Aiden, hogy engedhetted meg, hogy félholtan lásson? – Nem sok beleszólásom volt a dologba – mosolygott. Regan úgy döntött, hogy biztonságosabb, ha témát vált. – Összefutottam Paullal. Azt mondta, rövidebb munkaidőben fog dolgozni. Aiden bólintott. – Elfáradt a sok utazásban, és szeretne több időt tölteni a családjával. – Szóval nincs kifogásod ellene? – Nincs. Mondtam neki, hogy eldöntheti, melyik osztályon akar dolgozni. Nem akarjuk elveszíteni. Átnyújtotta Aidennek az aláírt szerződést, amikor felnézett és meglátta a közeledő Alecet. A férfi megállt, hogy meghallgassa az aznapra kirendelt rendőr jelentését. Regan nem akarta, hogy a férfi észrevegye, hogy őt nézi, ezért gyorsan elfordult. Erre Aiden alaposan megnézte magának. Csengett a telefonja, de tudomást sem vett róla. – Válaszolnod kéne a hívásra. Bátyja felvette a mobilt, kikapcsolta, majd a zsebébe süllyesztette. – Nem akarsz mondani nekem valamit? – nézett rá átható tekintettel. Regan lehajtotta a fejét. – Valami ostobaságot csináltam – suttogta. – Mit? Szerelmes lettem. Micsoda ostobaság volt! De hangosan nem mondta ki a szavakat. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. Pihenésre van szükségem.

257 Bátyja sokkal okosabb volt, mint gondolta volna. Alecre nézett, aki képtelen volt levenni a szemét Reganről, majd újra húgára. Mind a kettő szörnyen nézett ki. – Nekem azt mondta, hogy az FBI-hoz megy. Regan meglepetten kapta fel a fejét. Aiden mosolygott. Regan nem tett úgy, mint aki nem tudja, kiről van szó. – Igen. És mi olyan mulatságos? – vonta össze a szemöldökét. – Kíváncsi vagyok, mit fog ahhoz szólni, amikor Walker felfogad valakit, hogy ellenőriztesse. Regan szeme tágra nyílt. – Nem teszi… Aiden vállat vont. – Akkor is felbérelt valaki, amikor Dennisszel jártál, pedig az nem is volt komoly a részedről. – Aiden, ő elmegy. – Igen, tudom – állt fel bátyja. – Már itt is van. Felborította a székét, amikor felpattant, és ha Aiden nem fogja meg a poharát, az a padlóra esett volna. Nagy levegőt vett, mosolyt varázsolt az arcára és megfordult. Hát újra itt van, gondolta, és még csinosabb, mint amikor utoljára látta. Ha akarja, igazán rendesen képes kinézni. Ezt már a múlt szombaton is bizonyította, amikor szmokingot vett fel. Most tengerészkék zakót és khakiszínű nadrágot viselt, lábán pedig az elnyűtt edzőcipő helyett kényelmes papucscipő volt. Regan el sem akarta hinni, hogy ennyire zavarba jött pusztán a férfi látványától. Alec üdvözlőn Aiden felé biccentett, majd Reganre mosolygott. – Ma sokkal jobban nézel ki. Regan úgy vélte, véget is ért a kedveskedés, mert Alec Aidenhez fordult és többet tudomást sem vett róla. – Az ügyvéd még nem hívta vissza Gil Huttont. Gil azt mondta, hogy két üzenetet is hagyott neki. Arra gondoltam, hogy újra beszélnie kéne vele. – Mindjárt felhívom – ígérte Aiden. – Sam szabadságon volt, de úgy tudom, mostanra visszajött. Regan úgy döntött, hogy felmegy az irodájába. Aiden és Alec követték. – Szeretném, ha az ügyvéd felhívná Gilt legkésőbb holnap délutánig. Ha nem teszi meg, személyesen megyek be az irodájába és nézem meg azokat az aktákat. – Fel fogja hívni. Regan tartotta nekik a liftet. Alec beállt elé. – Ma reggel beszéltem Lewis hadnaggyal – mondta Aiden.

258 – Nagy élmény lehetett – jegyezte meg szárazon Alec. – Jobb lesz, ha nem említi neki a nevemet, különben Wincott nyomozónak baja származhat belőle. – Ez meg mit akar jelenteni? – Ez azt jelenti, hogy tönkreteheti Wincott karrierjét, ha rájön, hogy segítek neki – magyarázta Alec. Aiden bólintott. – Tőlünk nem fog megtudni semmit, és Samtől sem. – Ezek szerint, ha jól sejtem, a hadnagy nem nagyon kedvel téged – szólalt meg mögöttük Regan. Amikor Alec nem válaszolt, a lány megbökte hátulról. A férfi elvigyorodott, hátranyúlt és elkapta a kezét. Amikor rájött, hogy mit csinál, azonnal elengedte. Aident úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. – Ha jól értem, még nincs semmi új nyom. Lewis azt mondta, hogy most Peter Morrist vizsgálják. – Az is zsákutca lesz – mondta Regan. – Nem csupán vizsgálják Morrist, hanem keresik is. – Bujkál? – kérdezte Regan. – Igen, de nem bujkálhat örökké. Előbb-utóbb elő kell jönnie, és akkor elkapják. – De az egy örökkévalóságig is tarthat. Mint kiderült, alig egy órával később elfogták Morrist.

Negyvenedik fejezet Peter Morris két hibát is elkövetett, és mindkettő hallatlan ostobaság volt. Az első, hogy engedett a kísértésnek, és beült egy belvárosi bárba és piálni kezdett, ami nem csak az ítélőképességét befolyásolta károsan, hanem hamis biztonságérzetet is adott neki. Minél többet ivott, annál inkább meg volt győződve arról, hogy nem fenyegeti veszély, sőt, egyenesen érinthetetlen. A második hibája az volt, hogy felhívta Regan Madisont. Jó néhányszor próbálkozott, és mire végre kapcsolták, addigra tajtékzott a dühtől. Regan azt mondta a telefonközpontosnak, hogy fogadja a hívásokat, és hogy háromra visszaért az irodájába. Az idő azonban gyorsan elszaladt, és amikor Aleckel együtt visszatért, az ajtónál Wincott nyomozó várta őket. Regan feltételezte, hogy vele akar beszélni.

259 – Van valami újság? A férfi megrázta a fejét. – Csak azért jöttem, hogy felvegyem Alecet. El kell mennünk valahová. Amolyan búcsúpartit szerveztünk neki – magyarázkodott. Regan észrevette a folyosó végén álló rendőrt. Megszólalt a telefon. Wincott már megfordult, hogy induljon, de Alec türelemre intette. Regan a Henry asztalán álló telefont vette fel. – Regan Madison –szólt bele. – Ez az utolsó lehetősége, hogy helyesen cselekedjen. A hangból áradó düh megrázta. A szavak szinte egybefolytak, de Regan így is megértette őket. Alec látta, hogyan változik meg az arca, intett Wincottnak, maga pedig futva indult az irodai telefonhoz. – Ki beszél? – követelte Regan. – Peter Morris. Emlékszik még rám? – Igen, emlékszem. Wincott előkapta a mobiltelefonját. – Hazudik – húzta a szavakat a férfi suttogó hangon. Ha még nem rúgott be a fickó, akkor a legjobb úton van afelé, vélte Regan. Hallotta az üveg csengését, a lüktető zenét és az emberek halk mormolását a háttérben. Biztosra vette, hogy egy bárból hívja. – Nem szoktam hazudni. Emlékszem magára. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Ez az utolsó lehetősége. Hangja dermesztően csengett. Regan hallotta, ahogy férfi nagyot nyel, majd a jég hangját, ahogy a pohárhoz ütődik. – Az utolsó lehetőségem? – ismételte. – Hogy megmentse magát. – Nem értem. – Nem próbálkozom tovább, hogy utolérjem. Értékes heteket vesztegettem el, hogy átjussak a titkárán és tudjak végre magával beszélni, és erre mit tett velem? Meg sem hallgatott. Előre eldöntött mindent. Pedig megmondtam, ha csak egyszer lehetőséget adna, hogy leüljünk, és minden megbeszéljünk, meg tudnám győzni magát. Ha vette volna a fáradtságot, és meghallgat, akkor ez nem történhetett volna meg. Maga megállíthatta volna. – Mit állíthattam volna meg? – Nagyon jól tudja azt maga is.

260 Regan úgy döntött, úgy tesz, mintha tudná, miről beszél a férfi. – Rendben. Árulja el, hogyan állíthattam volna meg. Alec felé nézett, a férfi helyeslően bólintott. – Próbáltam találkozni magával, de addigra elment. – Mikor? Hol? – A Liam-háznál. Regan kis híján elejtette a kagylót. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Ott volt? – Most mondtam, hogy igen. – Követett engem? – Nem. – Akkor honnan tudta, hogy… – Ő mondta nekem – szakította félbe türelmetlenül Morris. – Ő? Ki az az ő? – Emily. Azt mondta, Emilynek hívják, amikor felvette a telefont. Ő árulta el, hová ment. Regan annyira megdöbbent, hogy nekitántorodott az asztalnak. – Tudja, hogy mennyi ideig álltam ott az esőben, és vártam, hogy kijöjjön? – Nem, fogalmam sincs, meddig várt. – A pénzt akarom – hörögte. – Elvégre maga tartozik nekem, nem igaz? – Miért tartoznék? Morris nem válaszolt a kérdésre. – Ez már több a soknál – mondta helyette. – Ha nem adja ide azt a pénzt, nagyon megbánja. Szedje össze! Hallja? Készpénzt akarok, nem csekket. Holnap találkozunk. Majd értesítem, hogy hol és mikor. – És ha nem tudom összeszedni a pénzt addigra, amikor hív? – Akkor valaki megbánja. – Szavai értelmetlen mormogásba fúltak. Regan valami recsegést hallott, és a vonal megszakadt. Alec hirtelen mellette termett. Regan magyarázni kezdett, de a férfi csendre intette és Wincott felé biccentett. A nyomozó háttal állt nekik, és beszélgetett valakivel a telefonján, de amikor feléjük fordult, arcán széles vigyor ült. – Megcsíptük.

Negyvenegyedik fejezet

261 Szinte túl könnyű volt. Mialatt Peter Morris fenyegetőzve üvöltözött a telefonba és végigfolyatta ingén az italát, két rendőr mögésétált és megragadta. Morris annyira nem volt részeg, hogy eszébe ne jutott volna ügyvédet követelni. Alighogy rákerült a bilincs és felolvasták a jogait, azonnal ügyvédért kezdett üvölteni. Rengetegszer elmondta, hogy nem hajlandó senkinek semmit mondani. Szép lett volna egy beismerő vallomás, de valójában nem volt rá szükség. A bizonyítékok önmagukért beszéltek. Morris, mint kiderült, igazi gyűjtő volt. Lerobbant házának padlásán, az egyik szigetelő blokk mögött penészes cipősdobozt találtak, amelyet élénkrózsaszín szalaggal kötöttek át. Amikor kinyitották, kiderült, hogy a trófeáit rejti; egy vérfoltos kalapácsot a tulajdonosának névbetűivel, Haley Cross jogosítványát és Benjamin Sweeney nyomozó tárcáját. Lewis hadnagy el volt ragadtatva. Megítélése szerint az ügy tiszta és egyértelmű. Amikor értesült a bizonyítékokról, ragaszkodott hozzá, hogy személyesen informálja Aident az új fejleményről. Wincott visszament a szállodába, hogy beszámoljon Regannek, mit találtak Morris házában. Felhívta Alecet, és megkérte, hogy várjon rá az előcsarnokban. Alec morcos volt. Szeretett volna beülni Morris kihallgatására, de Lewis még csak a közelébe sem engedte. Wincott sem tartotta jó ötletnek, hogy ott legyen, tekintettel Alec idegállapotára. Wincott a liftek előtt várt Alecre. – Befejezted már a pakolást, vagy még el sem kezdted? – szegezte neki a kérdést, amikor észrevette közeledő barátját. – Nem vallotta be, ugye? – Feltételezem, ez azt jelenti, hogy még nem pakoltál be. – Válaszolj, John! – csattant fel Alec. – Nem, még tényleg nem vallott. Esküdözik, hogy ártatlan. Meglepő. Még nem hallottam, hogy egy gyanúsított ezzel jött volna. Alec oda sem figyelt az okoskodó megjegyzésre. A lift ajtaja kinyílt, és ő hátralépett, hogy előre engedje Wincottot. – Hol vannak a biztonsági őrök? Egyet sem láttam, mióta beléptem az épületbe. – A külön felfogadott emberek valószínűleg más feladatot kaptak, az ide tartozók pedig diszkréten végzik a dolgukat. Tudod, beolvadnak. Most, hogy elkaptuk az emberünket – méghozzá a megfelelő embert – nincs szüksége arra, hogy a szálloda biztonsági személyzete nagyon feltűnősködjön. – Nem tetszik ez nekem – morogta Alec.

262 – Tudom. Beismerő vallomást akarsz hallani, igaz? De tudod, mit mondok én neked? Ha Morris beismerte volna, te akkor se hinnéd el, hogy ő mi emberünk. – Igazán megérthetnél – vont vállat Alec. – Nem akartam mást, csak feltenni neki néhány kérdést. Wincott a fejét csóválta. – Mindent a nagykönyv szerint csinálunk, és ez azt jelenti, hogy senki nem nyúl hozzá egy ujjal sem. – Gondolod, én bántottam volna? – Még szép, hogy bántottad volna – vigyorgott rá Wincott. – Abban pillanatban a falba verted volna a képét, ahogy a lány nevét kiejti. Nézz szembe a ténnyel, Alec. Túlságosan is érintve vagy ebben az ügyben… személyesen. Alec nem örült, hogy ezt hallja. – Ha ilyen átkozottul érintett vagyok, akkor miért akartad, hogy itt találkozzunk? – Mert ezt tartottam szükségesnek, hogy le tudd zárni az ügyet. – Lezárni – nézett rá hitetlenkedve. – Viccelsz velem? – Arra gondoltam, ha meghallgatod, ahogy Regannek elmagyarázom a talált bizonyítékokat, az indítékot, a lehetőségeket, nos, akkor talán te is képes leszel lezárni magadban ezt az ügyet és továbblépni. – Túl könnyű volt. – Néha előfordul, hogy így végződik egy eset. Könnyen. – A bizonyítékot… – Tudom. Valaki más is odatehette Morris padlására a bizonyítékot. Ezt akartad mondani, ugye? – Igen. – Morris a mi emberünk, hidd el. Fizikailag elég nagy és erős, hogy felemelje Sweeney-t és felakassza, és Regan leírásának is megfelel. Alec bekopogott. – Férfiak százai felelnek meg annak a leírásnak. Regan ajtót nyitott, és Alec egyetlen pillantással beitta a látványát. A lány mezítláb volt, rövid futónadrágban és pólójából kilátszott a köldöke. Remekül nézett ki. Wincott biccentett, és besétált mellette. – Éppen most hallottam az újságot. – Kitől? – kérdezte Alec. Most először az elmúlt három hét alatt nem indult a kényelmes szófa felé.

263 Regan becsukta az ajtót. – Lewis hadnagy hívott, és utána Aiden is. Miért nem mosolyogsz, Alec? Nem örülsz, hogy elkapták? – Úgy véli, túl könnyen ment – felelte Wincott, és leült az egyik székre. Alec a szoba közepén állt, és kezét zsebre dugva komoran bámult barátjára. – Figyelj, a DNS-teszt eredménye még nem jött meg. Én azt mondom, hogy folytatni kell az őrzést. – Azt hiszed, hogy nem Peter Morris az, aki megölte…? Elhallgatott, amikor látta, hogy a férfi a fejét rázza. – Nem akarja hinni. – Ezt meg hogy érted? – csattant fel Alec. – Úgy értem, hogy itt az ideje a fogcsikorgatásnak – intett alig észrevehetően Regan felé. Alec összeszorított fogakkal meredt rá. Regan nem igazán értette, mi folyik. – John, maga szerint a megfelelő embert fogták el? – Igen. A bizonyítékok nem hazudnak. – Kivéve, ha úgy rakták oda őket. – A kalapácson megtaláltuk Morris egy hajszálát. – Tudod, milyen könnyű ezt elrendezni? Elég, ha valaki kivesz egy hajszálat a fésűjéből – járkált fel-alá Alec. – Volt indítéka – magyarázta Wincott Regannek. – Rengeteg pénzzel tartozott a rossz fiúknak, és számított az alapítványi pénzre, amit maga megtagadott tőle. Amikor visszautasította, üldözni kezdte. Beismerte, hogy maga után ment a Liam-házhoz és ott várt magára. A bizonyítékok egyszerűen maguk alá fogják temetni. Morris elkeseredett volt… és teljesen elvesztette a józan eszét. Felvette Regan telefonját és mappáját, benne a halállistával a földről, és arra gondolt, ha a kedvére tesz… – Akkor odaadom neki a pénzt? Édes istenem… Wincott bólintott. – Hosszan elbeszélgettem Emily Milannel. Beismerte, hogy ő árulta el Morrisnak, hogy maga hol van. – Tudta, hogy Peter Morisszal beszél? – Igen, de állítja, hogy fogalma sem volt, mit akar a férfi. Azt is elismerte, hogy ő tört be a számítógépébe, hogy elolvassa a leveleit. Azt mondta, csak azért tette, hogy képben legyen. – Igazán bámulatos, hogy még ezt is bevallotta. Ő volt az, aki kinyomtatta Sweeney nyomozó képét és Aiden asztalára tette. És a többi testvérének is elküldte.

264 Wincott mosolygott. – A bilincs, amit megmutattam neki, nagyon közlékennyé tette. Hirtelen minden vágya az volt, hogy együttműködjön velünk. – És most hol van? – Kirúgták, természetesen, és a biztonságiak kikísérték a szállodából. Kétlem, hogy visszajönne ajánlólevelet kérni. – Még mindig meg van győződve róla, hogy Morris azért ölte meg Haley Crosst, mert összetévesztette velem? – Igen – mondta Wincott. – Ahogy már előbb is mondtam, sötét volt és az eső is esett, és Cross körülbelül olyan magas, mint maga, talán egy kicsit magasabb, és a haja is olyan sötét, mint a magáé. Ha hátulról látta, nem volt nehéz magával összetéveszteni. És Morris tudta, hol kell magát keresnie. Maga árulta el neki. Tudja, a cikk, amit Henry kivágott és bekeretezett? Regan bólintott. Tudta, hová akar John kilyukadni. – Az átadáskor elmondta, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken oda jár futni. Úgy hisszük, hogy Morris olvasta a cikket, és odament, hogy találkozzon magával. Nem hinném, hogy meg akarta ölni. Szerintem egyszerűen elvesztette a fejét. Valószínűleg meg akarta győzni magát, hogy adja oda neki a pénzt. Bizonyára megdöbbent, amikor észrevette, hogy rossz nőt kapott el. Talán ez szakította át benne a gátat. – Azt mondta, a lány küzdött. – Igen. Az egyik munkás ott felejtette a kalapácsát. Morris meglátta, felkapta és megölte a lányt. – Alecre nézett, úgy folytatta. – De most vége. Amikor megjön a DNS vizsgálat eredménye, elég bizonyíték lesz a kezünkben, hogy egész életére rács mögé dugjuk. Felállt és kezet nyújtott Regannek. – John, nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Hamarosan pont kerül a dolog végére. Az ügyészi hivatal kapcsolatba lép magukkal, és folyamatosan tájékoztatni fogja az ügy állásáról. – Wincott Alecre nézett. – Most mennem kell. Alec nem követte. Becsukta az ajtót, hogy egy percre kettesben maradhasson a lánnyal. El kell búcsúznia tőle. – Figyelj, Regan… – kezdte, de aztán elhallgatott. A nyelve mintha megbénult volna. – Igen? – nézett a szemébe a lány, és várt. – Tudtad, hogy el fogok menni. – Igen, tudtam. – Akkor jó. Most hazamegyek, összepakolok, aztán indulok Bostonba.

265 – A családodhoz? Alec bólintott. – Így van – mormolta elszántan. – És aztán az FBI-hoz. – Pontosan. Továbblépek. Vajon tudja a férfi, hogy most töri össze a szívét? – Megértettem. – Nézd… nem kellett volna… Regan nem engedte, hogy befejezze. Ha most azt mondja, hogy nem kellett volna lefeküdniük egymással, fogalma sincs, mit tesz vele. – Én nem bántam meg semmit. Menj! Még pakolnod kell. Alec előrehajolt és megcsókolta a homlokát. – Igen, még pakolnom kell. A lány kinyitotta az ajtót. – Ne felejtsd el, Alec, tovább akarsz lépni. – Így igaz. – Akkor menj! – Ha valaha Bostonban jársz…

Negyvenkettedik fejezet Néha a legkülönlegesebb dolgok a legátlagosabb napokon történnek. Amikor Eric Gage azon a szombat reggelen kinyitotta az újságját, megérezte, hogy az a nap különleges lesz. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, egyelőre nem, de hitte, mire a nap véget ér, mindent meg fog érteni. Eric megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket. A választ hamarabb megkapta, mintsem gondolta volna. Felkelt, felvette a köntösét és kicsoszogott a konyhába. A mosogatónál állt és narancslevet töltött magának, amikor meghallotta. A suttogás a háta mögül jött. Valójában inkább sziszegés volt, és noha nagyon figyelt, nem egészen értette, mit akar tőle. Nem nézett hátra. Nem kellett hátranéznie, mivel tudta, ki van ott vele a konyhában. Lehunyta a szemét, és várta, hogy a suttogás újra kezdődjön. Eltelt öt perc, majd újabb öt, de az egyetlen hang, mely a fülébe dübörgött, saját szívdobogása volt.

266 Kétely fogta el. Talán csak képzelődött. Úgy döntött, folytatja megszokott napi teendőit. Hat órára felöltözött régi munkásruhájába, és átugrott a közeli boltba egy adag extraerős kávéért. Fél nyolcra kitakarította a garázst – ezt minden szombaton megtette –, megreggelizett, és összekészítette Nina tálcáját is. Ezek után lezuhanyozott, és felvette vadonatúj fekete futóruháját, melynek mindkét lábszárán vékony fehér csík futott végig. A széldzseki zsebét fehér lóhere díszítette. A zsebeket be lehetett cipzárazni, ezért is vette meg. Az íróasztal fiókjában két töltött pisztoly lapult. Egyiket a jobb zsebébe csúsztatta. Amikor behúzta a cipzárt a zseben, senki nem mondta volna meg, mi van benne. Megnézte magát a tükörben, hogy megbizonyosodjon. Aggódott, hogy esetleg többször kell próbálkoznia, ezért kihúzta a fiókot, és eltett két tartaléktárat is a másik zsebébe. A másik pisztolyt a konyhába vitte és az asztal közepére tette. Kész volt, de maga sem tudta volna megmondani, hogy mire. Az ismerős és ijesztő idegesség kavarogni kezdett benne. Keze merev és jéghideg lett, és még a lélegzetvétel is gondot okozott. Tudta, mi történik. A démon átveszi az irányítást. Próbálta megállítani. Leült a konyhaasztalhoz, és hintázni kezdett a széken, előre-hátra, előrehátra, de képtelen volt sokáig egy helyben ülni. Felugrott. Talán még nem késő megváltoztatni a jövőt… talán, reménykedett, még jöhet egy új kezdet. Az optimizmus hulláma olyan gyorsan el is tűnt, ahogy jött. A hátsó ajtó felé tartott, amikor újra meghallotta. A suttogás pontosan mögötte szólt. Nem menekülhet előle. Már tudta. – Itt az idő. – Nem – kiáltott fel. – Tudod, mit kell tenned. Lehajtotta a fejét, könnyek patakzottak az arcán. – Nem, nem tudom megtenni… A suttogás visításba ment át. – Meg fogod tenni! Eric kétségbeesetten kapaszkodott józansága utolsó szalmaszálába. Szorosan összezárta a szemét, két kezét a fülére szorította, így próbálva megakadályozni, hogy a rémület úrrá legyen rajta. – Ne, kérlek, ne, ne! – zokogta. A lázadás azonban rövidéletű volt, a démon győzött. – Fordulj meg és nézz rám! Nyisd ki a szemed és nézz! Megtette, lassú, szaggatott mozdulatokkal. Teljesen megadta magát. Mereven állt, ahogy várta a démon újabb parancsát. Nem kellett sokat várnia.

267 Nina tekintete az övébe fúródott. – Öld meg értem!

Negyvenharmadik fejezet Alec egy újabb bőröndöt próbált begyömöszölni kocsija csomagtartójába, amikor egy 1968 as, vadonatúj hatást keltő, vászontetős piros Mustang fordult be a sarkon csikorgó kerekekkel. Gil ült a kormány mögött. A tető le volt eresztve; a rádió bömbölt, és a férfi négy-öt szál haja lobogott a szélben. Kocsijával Alec kocsija mellé húzott és leparkolt. Kikapcsolta a rádiót, és leállította a motort is. – Leadtad már a jelvényed? – kiáltott rá Alecre, miközben tenyerével lesimította gyér haját. – Még nem – csukta le Alec a csomagtartót, majd odasétált Gilhez. – Csodálkozom, hogy ezt nem tudod. – Természetesen tudom – mondta önérzetesen Gil. – De ahogy a dolgok alakultak, abban reménykedtem, hogy meggondolod magad. – Az FBI-ról van szó, Gil. – A szavadat adtad, mi? – Valami olyasmi – vont vállat Alec. – Már rakod be a bőröndöket a csomagtartóba. Ez azt jelenti, hogy hamarosan indulsz? Alec szabadnapot vett ki, és igyekezett minél több tennivalót belezsúfolni ebbe az egyetlen napba, hogy ne legyen ideje Reganre gondolni. De ezt nem fogja Gilnek beismerni. Délre messze maga mögött hagyja Chicagót, ezért csak annyit mondott. – Éppen most akartam indulni. – Mi lesz bútorokkal meg a lakásodban lévő többi holmival? – Magammal viszem a ruhámat meg egy-két cuccot, a többi az egyik barátomé lesz. – Melyik barátodé? Gil tolakodóan viselkedett, mint mindig, de Alec nem bánta, amíg nem eveznek személyes vizekre. – Henrynek hívják. A jövő héten beköltözik. Nem ismered. – Regan Madisonnak dolgozik, nem igaz? – Van egyáltalán valami, amit te nem tudsz? – nevetett Alec. – Hogyne. A jövő heti lottószámok. És azt sem – nézett az égre –, hogy hazaérek-e, mielőtt elered az eső.

268 – Van valami különleges oka a látogatásodnak? – Nincs mobiltelefonom. – Tudom – bólintott Alec. – Nem szeretem a mobilt –folytatta Gil. – Fölösleges luxus most, hogy nyugdíjba mentem. Nem mondom, ha sokat utaznék, akkor lenne értelme, de mostanában alig mozdulok ki otthonról. A kedvenc báromba vagy az étterembe gyalog is elsétálhatok. A Finnegan csak egy sarokra van a házamtól. – Nem fogok vitatkozni veled. Ha nem akarsz mobilt hurcolni magaddal, akkor ne tedd. – Hívtam a lakásod, de senki nem vette fel. Gondolom, idekint voltál. – Valószínűleg. – Hívhattalak volna a mobilon is, de elállt az eső, ezért úgy döntöttem, átugrom és elköszönök. Azt hallottam, hogy Wincott és Bradshaw letartóztatták Sweeney gyilkosát. – Így van. – Azt is hallottam, hogy problémáztál velük. Szerinted nem a tettest kapták el. Jól tudom? – Igen, tényleg volt egy kis gondom a tettes személyével, de nem számít. Ők meg vannak győződve arról, hogy Morris a tettes. – A bizonyítékok is ezt támasztják alá. Alec bólintott. – Azt hallottam, hogy Wincott szerint túl közel kerültél az ügyhöz, ha érted mire gondolok – szólalt meg újra Gil. – Nem, Gil. Magyarázd meg! – Alec kezdett dühbe gurulni. Gil nem vett róla tudomást. – Hiszen tudod, érzelmileg is érintve voltál. Így van? Alec nem válaszolt. – Mire fel ez a sok kérdés? – Mindjárt rátérek. Amikor hallottam a letartóztatásról és a bizonyítékokról, arra gondoltam, hogy talán nem is akarod, hogy tovább kutassak a Madisonok után. De aztán az jutott eszembe, ha azt akarnád, hogy abbahagyjam a kutakodást, akkor szóltál volna. Ugye, nem felejtkeztél meg rólam? – Nem, tényleg nem felejtettem el. – A lány múltjában semmi említésre méltót nem találtam. De ezt már nyilván te is tudod. – Igen – bólintott. – Mi van a fivéreivel? – Egyikük sem szerepel a nyilvántartásban, és nem is tartóztatták le őket soha. – Ezt már én is tudom, Gil.

269 – Walkernek akadtak gondjai. Ő a legismertebb a családban, mivel híres autóversenyző. Azt hallottam, hogy jó is. Akárhogyan is, az emberek tudják, hogy van pénze. Nem húzza meg magát, mint a többiek, és tudod, milyenek az emberek. Sohasem lehet elég nekik. Mármint a pénz. – Azt mondtad, akadtak gondjai? – Volt néhány koccanása, de csak két komoly baleset volt köztük, az egyik végzetes kimenetelű. Valójában Walker egyikért sem volt felelős. Viszont szerencsésebben megúszta, mint a többiek, mert egy karcolás sem esett rajta. Az első Wisconsinban történt, de semmit nem találtam róla. – És a másik? – Na, az igazán szerencsétlen eset volt. Floridában történt, és a férfi, aki a szemtanúk szerint a balesetet okozta, a helyszínen meghalt. A biztosítója tárgyalt a családokkal. Akárcsak Wisconsinban, itt is sokan megsérültek, ki könnyebben, ki súlyosabban. – De itt sem Walker volt a felelős? – Nem. Most várom annak a tisztnek a hívását, aki vezette a helyszíni szemlét. Talán tud nekem olyant mondani, amit még nem tudok. Ha beszéltem vele, megkereslek… kivéve persze, ha azt akarod, hogy hagyjam abba. Akarod? – Nem – vágta rá azonnal Alec. – Kérlek, ne hagyd abba! Folytasd! Gil egy perccel később elbúcsúzott, Alec pedig visszament a házba, hogy befejezze a csomagolást, de az esze máshol járt. Reganre gondolt. Ekkora gondot okozna neki, hogy elengedje? Talán ezért akarja, hogy Gil folytassa a kutatást? Talán ha aktívabban részt vehetett volna a nyomozásban, nem érezné magát ilyen nyomorultul. Felkapott egy dobozt, és lecipelte a kocsihoz. Miért nem tudja elfogadni, hogy valóban a tettest tartóztatták le? Sóhajtva csóválta meg a fejét. Nagyon jól tudta, mié rt. Mert átkozottul könnyen ment.

Negyvennegyedik fejezet A vasárnap borzasztónak ígérkezett a verseny szempontjából. A hűvös nyirkos időt felváltotta a forró nyirkosság. A magas páratartalom miatt a levegő olyan sűrű és fojtogató volt, mintha esőerdőben járt volna az ember. Sophie, Cordie és Regan már egy órája a parkban voltak, de ezt az időt nagyobb részt vagy ötven emberrel összezsúfolódva töltötték az egyik sátortető alatt, és a reménytelenül zuhogó

270 esőt bámulták. Nem tudtak félrehúzódni egy kis magáncsevegésre, túl nagy volt a tömeg a nyugodt beszélgetéshez. Amint az eső engedte, beálltak a sorba, hogy feliratkozzanak és elkérjék a számukat. Sophie már elmondta nekik a jó hírt, de Cordie és Regan minden apró részletet tudni akart. Különben is tudták, hogy Sophie majd meghal a vágytól, hogy eldicsekedjen diadalával. – Gyerünk, Sophie. Kezd elölről! – nógatta Regan. De Sophie-t nem kellett agitálni. – Rendben. Miután megjelent a cikkem – a kivételesen jól megírt cikkem – az újságban, egymás után jelentkeztek a nők, akik valósággal könyörögtek, hogy tanúskodhassanak Shields ellen. Sajnos, azt már sohasem tudjuk meg, hogy volt-e valami köze Mary Coolidge halálához. Nincs ellene komoly bizonyíték, de az ügyész azt mondja, hogy így is van elég ahhoz ahhoz, hogy hosszú időre hűvösre tegyék. A testőrök ellen is eljárást indít. Úgy véli, meg tudja győzni az esküdteket, hogy a két férfi is részese volt a csalásnak és a zsarolásnak. – És mi lesz a pénzzel? – kérdezte Cordie. – Ha Shieldset bűnösnek találják, és annak fogják, akkor Mary lánya visszakapja, ami az anyja pénzéből megmaradt. – Lefogadom, hogy jobban örülne, ha az anyját kapná vissza – jegyezte meg Cordie. Regan megveregette Sophie vállát. – Sophie, olyan büszkék vagyunk rád. – És mi is rád, Regan – jelentette ki Cordie. – Sophie és én hetek óta nem alszunk, annyira aggódtunk érted. De te kitartottál. – Nem mindig – mondta halkan Regan. – Most, hogy a rendőrség letartóztatta a nyomozó és Haley Cross gyilkosát, te is fellélegezhetsz, és minden úgy lesz, mint azelőtt. – Hogyan lehetne minden úgy, mint azelőtt? Hiszen két ember meghalt miattam. – Nem hibáztathatod magad Morris tetteiért! A fickó nyilvánvalóan őrült. Senki nem láthatta előre, hogy meg fog vadulni. – Cordie-nak igaza van – győzködte Sophie is. – Már elmondtad nekünk, hogyan tartóztatták le a fickót, azt is hallottuk, hogyan találták meg az ellene szóló bizonyítékokat, csak Alecről nem szóltál egy szót sem. Nem hiányzik, hogy nincs állandóan körülötted? Regan nem válaszolt. Nem is volt rá szükség. Könnyek gyülekeztek a szemében. – Mi történt? – nyújtott át neki egy zsebkendőt Cordie.

271 Regan végül elmesélte barátnőinek, hogyan zajlott le az utolsó találkozás Aleckel, és hogyan köszönt el tőle. Amikor befejezte, barátnői meg sem tudtak szólalni tíz másodpercig, talán még tovább is. De aztán egyszerre törtek ki. – Hogy mit mondott? – kérdezte Sophie szinte kiáltva. – „Ha valaha Bostonban jársz…” – ismételte Regan. – Ennyi? – dühöngött Cordie. – Mást nem is mondott? – Mit kellett volna mondania? Köszönöm a kellemes időtöltést? – zokogta Regan, mire néhány ismeretlen is megállt és őt nézte. Egy asszony közelebb is lépett abban a reményben, hogy elcsíp valamennyit a beszélgetésből, és közben mereven bámulta. Regan hátat fordított a kíváncsi nőnek. Zavarta, hogy nem tudott uralkodni magán. – Már megint tombol az allergiám – szipogta. Cordie és Sophie nem hitt neki – nyilvánvaló, hogy azért sír, mert összetörték a szívét. – Minden rendbe jön – nyújtott felé egy újabb zsebkendőt Cordie. De a hazugság csak rontott a helyzeten. – Elkövettem a világ legnagyobb ostobaságát. Cordie és Sophie közelebb léptek. – Mit tettél? – suttogta Cordie. – Beleszerettem. – Sejtettük, hogy így van – mondta együttérzően Cordie. – Elmondtad neki? – kérdezte Sophie. – Nem. – Jól tetted. A mögöttük álló nő helyeslően bólintott. Sophie úgy döntött, hogy tudomást sem vesz róla. – Mivel úgyis elmegy… – Gyertek, mi jövünk – szakította félbe Cordie. A sor gyorsan haladt, és hamarosan a feliratkozó asztalhoz értek. Pár perc múlva már egymásnak segítettek feltűzni a rajtszámokat a póló hátára. Sötét felhők gyülekeztek a fejük felett, ahogy a rajthoz indultak. Az útvonal környékén lezárták az utcákat, és rendőrök irányították a forgalmat. A park buja zöldje nedvesen csillogott, a bokrok és cserjék vadul burjánzottak, mintha csak az őserdőben lennének, de az ösvényeket gondosan megtisztították a futóknak és kerekezőknek. Néhány férfi és nő az utat szegélyező alacsony fal tetején ülve várta a verseny kezdetét. Cordie még mindig füstölgött.

272 – Nem hiszem el, hogy azt mondta. Biztos vagy benne, Regan. „Ha valaha Bostonban jársz”? Így köszönt el tőled? Pontosan ezekkel a szavakkal? – Túl későn vette észre, hogy szavaival csak újabb könnyáradatot indított útjára. – Igen – sírta Regan. – Nem hiszem el, hogy nem küldted el a jó… – Cordie, az isten szerelmére – szólt rá Sophie. – Nem igazán szeretnék többet Alecről beszélni – szipogta Regan. – Rendben – egyezett bele Sophie. – Egy szót se többet róla – ígérte Cordie. – Különben sem az én típusom. Távolról sem. – Így igaz – bólogatott hevesen Sophie. – Miért nem? – kíváncsiskodott Cordie. – Túl lezser, azért. Olyan, mintha sohasem tudná összekapni magát. – Nekem nagyon is összeszedettnek tűnt a szmokingjában a Country klubban – jelentette ki Sophie. – Ezzel nem segítesz – suttogta Cordie. – Igen, tényleg össze tudja szedni magát, ha akarja, de jobban kedveli a lezser stílust. Többnyire elfelejt borotválkozni, és sose fésülködik. A könny patakokban folyt az arcán, miközben panaszkodott. Türelmetlenül törölte me g az arcát. – Milyen szomorú, hogy csak ilyen lényegtelen apróságokat tudok felhozni ellene, amelyek a valóságban csak még vonzóbbá és ellenállhatatlanabbá teszik! Az az igazság, hogy nagyon is tetszik, hogy nem úgy néz ki állandóan, mintha skatulyából húzták volna ki. Cordie újabb papírzsepit adott neki. Regan megköszönte. – Alecben megvan minden olyan tulajdonság, amit értékelek – folytatta. – Becsületes és tiszteletre méltó, erős és bátor… – Egy pillanatra elhallgatott, hogy megtörölje a szemét, majd hozzátette. – Egyszerűen tökéletes. – Nem lehet olyan tökéletes – tiltakozott Cordie. – Ha az lenne, nem fordított volna hátat a legnagyszerűbb dolognak, ami valaha is történt vele. – Nem akarok róla beszélni. Komolyan mondom. Egy szót sem. – Oké – mondta Sophie. – Valami másról fogunk beszélni. – Ha ő tovább tudott lépni, én is meg tudom tenni – jelentette ki Regan. – Ez az, pontosan ezt fogom tenni. Továbblépek. – Nagyszerű – lelkesedett Cordie.

273 – Nem beszélhetnénk valami másról? – Az jó lenne – jegyezte meg Cordie. – Elfogyott a zsebkendőm. – És végeztem a sírással is. Egy könnycseppet sem fogok ejteni miatta. – Ezt jó hallani – mondta Sophie. – Szerintem ezt meg kéne ünnepelnünk – húzta ki magát Regan. – Vacsorázzunk együtt a jövő héten – javasolta Cordie. – De még csütörtök előtt, mert akkor új diétába kezdek. – Miért pont csütörtökön? – Mert azt a napot választottam. Be is karikáztam a naptáramban. Addigra lelkileg felkészítem magam rá. Bármi történjék is, aznap elkezdem a fogyókúrát. – Legyen akkor szerda este. – Magasban a zászló – szólt közbe Sophie. – Öt perc múlva indul a verseny. Megyek az első sorba. Fogsz futni? – fordult Reganhez. – Nem, csak sétálok. Két kilométer oda és kettő vissza. – Na és te, Cordie? – Én a két kilométeres kombinációt választottam. Előbb sétálok, majd bevonszolom magam a célba. – Én úgy döntöttem, hogy végigfutom mind a tíz kilométert. Sophie bejelentésére Regan csak mosolygott, de Cordie nevetni kezdett. Reakciójuk nem nagyon tetszett Sophie-nak. – Nem hiszitek, hogy végig tudom csinálni, ugye? – Nem, tényleg nem hiszem – mondta Cordie. – Én meg tudom, hogy nem fog menni – nézett rá Regan. – Sophie, te nem vagy az a futótípus. – De most az vagyok. Találkozunk a célnál. Pá-pá. Figyelték, ahogy könyökével előreverekszi magát a tömegben, nem is törődve a rosszalló pillantásokkal. – Van rá tíz dolcsim, hogy az első kilométer után kibukik. – Szerintem az első fél után – kontrázott Regan. – Hé, nézd csak! Megnyílt az új fagyizó. Látod? Az utca túloldalán. A verseny után benézhetnénk. – Ezzel ő is beolvadt a tömegbe. Regan átnézett az utca túloldalára, amikor Cordie odamutatott, de a figyelmét a fagyizóból kisétáló pár vonta magára. Mindketten nagy adag fagyit nyalogattak, ahogy kézen fogva tovasétáltak. A nő talán tizenkilenc vagy húszéves lehetett, a férfi pedig legalább ötven.

274 – Egy újabb vén kecske – morogta maga elé. Reakciója ösztönös volt. Undort érzett. De aztán megcsóválta a fejét. Aidennek igaza volt. Túl kéne már lépnie ezen a nevetséges előítéleten. Mivel nincs az ő helyzetükben, nem is értheti meg őket, nem tudhatja, mi lakozik a szívükben. Igen, határozottan itt az ideje, hogy megváltoztassa a hozzáállását. Most azonnal nekilát. És mégis, legjobb szándéka ellenére sem tudta levenni szemét a távolodó párról. Ennek köszönhette, hogy észrevette a férfit. Nagydarab, izmos ember, aki a pár mögül futott elő. Siettében elsodorta az idősebb férfit. A nő felháborodottan kiabált utána, de a futó vissza se nézett. A versenyhez volt öltözve, de fekete futószerelésére egy dzsekit is húzott, amit Regan különösnek talált ebben a fullasztó melegben. Látta, hogy távcső is van nála. A férfi gyorsan eltűnt a tömegben. Regan riadtan ugrott egyet, amikor a startpisztoly eldördült, majd megfordult, és csatlakozott az ösvénynek nekivágó tömeghez. Hátul maradt, és igyekezett elkerülni a könyöklő, lökdösődő embereket, ahogy sétálni kezdett. A távcsöves férfit sehol sem látta. Nem is gondolt rá. De azt sem engedi meg magának, hogy Alecre gondoljon. Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint megtartani.

Negyvenötödik fejezet Alec megtartotta a lány kulcsait. Ezt meg miért tette? Nem vallott rá, hogy ilyen feledékeny legyen, és fel se tűnjön, hogy ott vannak a zsebében. Talán azért tartotta meg, hogy legyen ürügye visszamenni a szállodába. Ezt mondaná egy pszichiáter. A tudatalattija újra látni akarta őt. És a többi része is. Alec a fél éjszakát ébren töltötte, a jövőjén töprengve. Hajnali háromra végre rájött, mit is akar. A jövője csakis Regannel együtt lehetséges… feltéve, hogy ő is kell a lánynak. A továbblépni egészen új értelemmel telt meg számára. Nélküle sehová sem akart menni. Az állással kapcsolatban is hozott néhány döntést, nem is rossz döntéseket, de mielőtt elaludt, Reganről álmodozott, számba véve a lehetőségeket, hogyan tudja meggyőzni a lányt arról, hogy szereti. Másnap reggel, miután lezuhanyozott, úgy döntött, hogy rendesen kell kinéznie, ha már visszamegy a szállodába. Megborotválkozott, és tiszta farmert húzott, amin alig egy-két lyuk díszelgett a térde alatt. Kinyitotta az egyik ruhásdobozt, és sikerült is találnia egy tiszta, bár némileg gyűrött pólót. Még arra is időt szakított, hogy begyűrje a nadrágjába.

275 Miközben a fegyvertokot felcsatolta, véletlenül belenézett a tükörbe, és felfedezte, hogy ráférne egy hajvágás. Haja összevissza állt, mint a szénaboglya. Vállat vont. Túl késő bármit is tenni. Esett az eső, ahogy a hotel elé kanyarodott. Amikor belépett az előcsarnokba, Gil jött utána sietve. – Mit csinálsz te itt? – Nem hallottad, hogy rád dudáltam, amikor átmentél a Michiganen? Én ott ragadtam a pirosnál – zihálta. – Ne haragudj, nem hallottam. – Alec, lehet, hogy van számodra valamim. – Körülnézett. – Jó lenne félrevonulni valahová, ahol kettesben lehetünk. Alec Regan kulcsát használta, hogy felmenjenek a másodikra. Gil azonnal magyarázni kezdett, amint becsukódott a liftajtó. – Végre visszahívott a floridai rendőr, és volt pár érdekes híre. Az ajtó kinyílt, és mindketten kiléptek a folyosóra, amely csendes és elhagyatott volt. – Szóval, mit mondott? – A baleset több mint egy éve történt, már majdnem kettő is van. És nagyon súlyos volt, ahogy mondtam is neked. Öt kocsi rohant egymásba. Féltem, hogy a rendőr nem fog már emlékezni a dologra, de azt mondta, olyan borzasztó volt, hogy amíg él, nem felejti el. – A Tampa utáni kétsávos szakaszon történt. Walker Madison egy sportkocsit vezetett, egy sok lóerős sportkocsit. Éppen egy teherkocsit előzött, és az a szedán kiugrott mögötte és rátapadt. Egy Eric Gage nevű fickó vezette, mellette ott ült a felesége. Walker megelőzte a teherautót és visszatért a saját sávjába, de Gage szedánja már nem fért be. A vallomások ellentmondóak voltak. Az egyik tanú azt állította, hogy a teherautó vezetője nem engedte be a szedánt, és szándékosan gyorsított. De az is felmerült, hogy a szedán nekiütközött a má sik kocsinak, ahogy megpróbált visszatérni a sávjába. Akárhogy is, szörnyű ütközés volt – magyarázta. Alecnek feltűnt, hogy Gil egyre gyorsabban beszél, és az arca elvörösödött. Rossz érzés kerítette hatalmába, érezte, hogy gyomra görcsbe rándul. – Folytasd már! –sürgette. – A teherautó sofőrje elvesztette az uralmat a jármű fölött, megpördült és felborult. A szedán totálkáros lett, de a vezető, ez az Eric Gage jóformán karcolás nélkül megúszta. A felesége azonban nem volt ilyen szerencsés. A rendőr elmondta, hogy úgy kellett kivágni az utasülésből. A kocsi valósággal magába gyűrte. Azt mondta a fickó, hogy néha még most is

276 hallja a sikolyokat. Az asszony eszméletlen volt és gyakorlatilag haldoklott. A férfi sikoltozott. Tisztára megőrült, zokogott és a haját tépte. Egyre csak azt üvöltözte, hogy hagynia kellett volna, hogy az asszony vezessen, ahogy akarta is, és akkor ő ült volna azon az ülésen. Egyre jobban belelovalta magát, ahogy a tűzoltók próbálták kiszabadítani a feleségét. A mentők végül nyugtatókkal tömték tele, de akkora darab fickó volt, hogy így is három ember kellett, hogy lefogja, és a hordágyhoz szíjazza. És tudod, mit akart csinálni? – Mit? – Mindenáron Walkerhez akart jutni, hogy megölje. Azt kiabálta, hogy Walker túl gyorsan hajtott, és ezért változtatott irányt a teherautó. – De nem így történt, ugye? – Nem, a tanúk szerint nem. A teherautósofőr biztosítója rendezte a károkat. – Mennyire volt súlyos Gage feleségének az állapota? Gil egy papírt húzott elő a zsebéből és széthajtogatta. – A neve Nina – bólintott nagyot. – Teljesen összetört, de a lába volt a legrosszabb állapotban. Minden csontja eltört. – A pokolba! – suttogta Alec. – Tudtam, hogy túl egyszerű volt. Haley Cross jutott eszébe, és az, hogyan törték össze a lábait kalapáccsal, és tudta, hogy ez nem lehetett véletlen. Regan irodája felé sietett. Látni akarta. Meggyőződni arról, hogy jól van. Attól majd megnyugszik, és utána felhívja Wincottot. Gil utána sietett. – Várj! Nem akarod tudni, hol van most Eric Gage? – Itt van, ugye, Gil? Itt, Chicagóban? Gil bólintott. Aztán odatolta Alec elé a papírt. – Itt a címe. Alec elvette tőle, kinyitotta az ajtót és berontott Regan irodájába. Üres volt. Kimondhatatlan pánik fogta el. A telefonért nyúlt, amikor meghallotta, hogy működni kezd a fax. Leejtette a telefont és átrohant a géphez. Kiragadta a papírt, mielőtt a tálcára érhetett volna. Újabb halállistát tartott a kezében, de most más volt a fejléc. Az én halállistám hirdette a felirat, és csak egy név volt alatta. Regan Madison.

Negyvenhatodik fejezet Regan eleinte gyors ütemben sétált, majd lelassított. A tömeg lassan eloszlott körülötte. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mindenki otthagyta már, csak amikor

277 elérte a negyedik kilométert jelző táblát. Már így is jóval tovább jött, mint tervezte. Az eső szemerkélni kezdett, neki pedig melege volt és szinte ragadt az izzadtságtól. Az elszánt futók valószínűleg eddigre már át is szakították a célszalagot, gondolta. Nem igazán tudta, hol van. Nem volt kedve visszafordulni, és újabb négy kilométert sétálni a rajtvonalig, de tovább sem akart menni, hiszen az még hat kilométert jelentene. Tudta, ha visszafordul, előbb-utóbb belefut az egyik rendezőbe, ezért lassan elindult visszafelé. Jobban oda kellett volna figyelnie a táblákra meg a nyilakra, amiket a rendezők kiraktak, de túlságosan is lefoglalta az önsajnálat. És persze Alec. Állandóan rá kellett gondolnia. Hogyan lehetséges az, hogy ő nem tudja, Regan a legjobb dolog, ami csak történhet vele az életben. Nem lesz még egy nő, aki olyan szenvedélyesen szeretné, mint ő szerette. De a férfi nem szereti. Ennyi ideig sem maradt volna itt, ha nem köti ide a munkája. De már vége, és ő is jobban teszi, ha nem sírja ki a szemét miatta. Talán már ki is száradt, annyi könnyet ontott az elmúlt napokban. Az egyetlen jó az egészben, hogy legalább a büszkesége érintetlen maradt. Alec soha nem fogja megtudni, hogy összetörte a szívét. Biztos kényelmetlenül érezné magát miatta, ha valaha kitudódna, és az utolsó dolog, amit szeretett volna, hogy Alec szánakozzon rajta. Könnyek homályosították el a látását. Határozottan dühös volt magára. Az isten szerelmére, szedd már össze magad, suttogta maga elé. És ne gondolj rá többet! Szomjas volt, és úgy döntött, hogy csak erre koncentrál. Vizet akart vagy bármit, ami hideg és nedves. Gyorsabbra fogta a lépteit, de újra lassított, amikor meglátta az egyik rendezőt biciklijén felé közeledni. Intett neki, majd megkérdezte, nem tud-e egy rövidebb utat vissza a rajtvonalhoz. – Nem látta a jeleket? Van egy út a parkon át. Rögtön itt a kanyar mögött – mosolygott rá. – Több gyalogló is feladta már. Regannek nem tetszett a leereszkedő hangsúly. Önkéntelenül is védekezni akart, de a férfi elkerekezett, mielőtt elmagyarázhatta volna neki, hogy ő nem tartozik a versenyt feladók közé. Csak négy kilométer sétát tervezet, és az meg is volt. Sőt, ami azt illeti, jóval többet teljesített. Végül megcsóválta a fejét, mert rájött, nincs szükség arra, hogy bárkivel szemben is védekezzen, és különben is, mit törődik ő azzal, hogy mit gondol róla egy vadidegen férfi. Látta, hogy a rendező újra megáll, és feltételezte, hogy valaki újfent a rövidebb út felől érdeklődött tőle. Elhagyta a kanyart, és rögtön észrevette a dél felé tartó ösvényt, de alig húsz méterrel egy másik ösvény is elágazott belőle. Ha nem kanyarog túl sokat, akkor egyenesen a rajtvonal

278 mögötti parkolóba fog jutni rajta. Elindult, de valójában az ösvény sehova nem vezetett. Hamarosan visszakanyarodott, és a lány a végén ott volt, ahonnan elindult. Elbotlott valamiben. Lenézett, és látta, hogy kikötődött a cipőfűzője. Az alacsony kőfal a jobb oldalánál húzódott. Egy hatalmas, legalább huszonöt éves tölgy támaszkodott az oldalának. Vastag, dús lombú ágai valósággal ráborultak a falra. Észrevette, hogy valaki bicskával belevéste nevének kezdőbetűit a fa törzsébe. Regan nekitámaszkodott a fának, lábát feltette a falra és megkötötte a fűzőt. Amikor végzett, felegyenesedett és előrehajolt, hogy megnézze, mi van a másik oldalon. Tíz-tizenöt méteres mélységben meredek, keskeny szakadék futott az erdő felé, mélyén kis patakkal. Éles sziklák szabdalták a meredélyt, de a patak túloldalán vaskos törzsű fák álltak, melyek vastag ágaikkal úgy néztek ki, mintha egyenes a sziklából nőnének ki. Az eső újra szitálni kezdett, és a pára sejtelmes függönyt vont a fák közé. Szellő sem moccant, a levegő fojtogató volt. Hirtelen csend lett, olyan mélységes csend, hogy Regan úgy érezte magát, mint aki kiszakadt a körülötte lévő világból. Tekintete feljebb vándorolt. És akkor megpillantotta a férfit. Ott állt a fák között fekete sportruhájában. Ott állt a szakadék másik oldalán mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Várta, hogy a lány szeme rátaláljon. Regan döbbenten hőkölt hátra, amikor meglátta. Egy pillanatra azt hitte, hogy a szíve is megállt. Az ég szerelmére, mit csinál ott? Talán három-négy másodperc telhetett el, miközben egymást bámulták. A férfi arcáról hiányzott minden érzelem. Regan lassan hátrálni kezdett, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiról. A férfi hirtelen felé biccentett és odakiáltott neki valamit. Egyetlen szót csak, de nem tudta kivenni, hogy mit. Akkor megváltozott az arca, és Regan rádöbbent, hogy hol látta már. Édes istenem! Rémület hullámzott át rajta. A férfi újra felé kiáltotta a szót, de most lassabban, gondosan kiejtve minden hangot, és amikor a kezével is intett, Regan végre megértette. Fusson! Arra utasította, hogy fusson.

Negyvenhetedik fejezet Eric Gage-nek csak annyi kellett, hogy egy percre kettesben maradhasson a nővel. Ez több mint elég idő volt arra, hogy megtegye, amit eltervezett. Szinte kívánta, hogy a nő elmeneküljön, de ugyanakkor tudta, nem engedheti el. Meg kell ölnie.

279 Walker Madison pokollá tette az ő édes, ártatlan Ninájának az életét, de Eric nem akarta, hogy Regan Madison úgy szenvedjen, mint a felesége. Nem, gyorsan fog végezni vele. És az igazság végre győzedelmeskedik. A démon tombol haragjában, de ma véget vet neki. Eric ebben biztos volt. Regan halálával véget érnek a megpróbáltatások. Mégis, akart adni neki egy végső esélyt. Ez így igazságos. Ezért nem ölte meg, amikor ott állt a falnál és a fákat nézte. Hagyta, hogy elússzon a kedvező alkalom. Édes volt és ártatlan, mint az ő Ninája, és Eric azt remélte, hogy mielőtt elszállna belőle az élet, alkalma lesz elmondani neki, megértetni vele, hogy miért kell meghalnia. El fogja neki mondani, ahogy Ninának is elmondta, hogy nem ő tehet róla. Fuss, Regan! Próbáld menteni magad! Regan nem mozdult. Mint a szarvas, amit megbénít a reflektor fénye, ő is dermedten állt és riadtan bámulta a szakadék másik oldalán álló őrültet. Nem látta a fegyvert a kezében, amíg az fel nem emelte. Kétszer is eldördült a pisztoly gyors egymásutánban, szinte sürgetően. Az első golyó végigkarcolta a kőfal tetejét, éles kavicsokat köpködve szét. Az egyik szilánk egyenesen az arcának vágódott. A második golyó kitépett egy darabot a fa törzséből alig pár centire tőle. A lövés hangja halálra rémítette, a hangos csattanás mintha beszakította volna a dobhártyáját. Berohant a fák közé. Megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé, és látta, hogy a férfi megkerüli a meredélyt. Úgy futott, mintha puskából lőtték volna ki. Regan nem mert még egyszer hátranézni. Gyorsabban, ösztökélte magát, sokkal gyorsabban kell futnia. Nem értette, hogy mi történik vele. Kétségbeesetten igyekezett koncentrálni. Emlékezett a szakadékhoz vivő keskeny ösvényre. Nem akart arra menni; vissza akart jutni az útra, de összezavart érzékei cserbenhagyták, és fogalma sem volt, merre forduljon. A fák között maradt, távol az ösvénytől; leszegett fejjel küzdötte magát előre. A férfi újra tüzelt. A lövés horzsolta a combját. Égetett, mint a tűz, de a fájdalom nem lassította le. Viszont megrémítette, hogy a férfi milyen közel került hozzá. Azt hitte, sikerült valami előnyre szert tennie, de érezte, hogy üldözője egyre jobban megközelíti. Gyorsabban! A férfi újból lőtt. A golyó Regan mellett fúródott a földbe, sárral fröcskölve a lábát. Visszafojtotta feltörő sikolyát, és cikkcakkozni kezdett a fák és bokrok között, hogy ne nyújtson könnyű célpontot.

280 Az ég szerelmére, hol a többi futó? Vége a versenynek? Mindenki elment már? Őrült kényszer vett erőt rajta, hogy megnézze az óráját. Ennyire letért volna a kitaposott ösvényről? Senki nem hallotta a lövéseket? Istenem, hiszen mintha ágyút sütöttek volna el, úgy hangzott. Mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de nem tudta, honnan jön a hang. Csak képzelődött volna, vagy valaki tényleg a nevén szólította? Talán Sophie vagy Cordie őt keresi. Remélte, hogy nem így van. Tovább futott, az ágak megkaristolták a lábát. Istenem, csak sikerülne kijutni az útra, hogy segítséget hívjon! Gyorsabban, gyorsabban, kántálta magának. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, a férfi a nyomában liheg. Hallotta, ahogy a bokrokon át törtet. Nem. Várjunk csak. A hang most nem a háta mögül jött. Feszülten hallgatózott. Nehéz volt pontosan meghatározni a hang forrását, mert saját dübörgő szíve, mely a fülében lüktetett, zavarta a koncentrálásban. Csak fuss, fuss! Nem állt meg egy pillanatra sem. És újra hallotta… visszapattanó ágak zaja, de ezúttal jobbról. Uramisten, valahol mellette fut. És akkor megértette a férfi célját. Elé akar kerülni, hogy Regan egyenesen a karjaiba fusson. A férfinak az egész csak egy játék. Regan egész idő alatt azt hitte, hogy előtte jár, hogy sikerült lefutnia, de üldözője csak szórakozott vele. Regan nem is lassított, ahogy irányt változtatott. Bár teljesen eluralkodott rajta a pánik, arra mégis gondosan ügyelt, nehogy kiforduljon a térde. Akkor elesne, és a férfi elkapná. Átugrott egy kiszáradt, tüskés bokor fölött, és megállás nélkül futott tovább. Majd újra irányt változtatott… és újra. Hol vannak a többiek? Talán kiabálni kellene, hátha valaki meghallja. Nem, ez nem jó ötlet. Bár úgy vélte, üldözője tisztában van azzal, hogy merre van, mégsem vehette biztosra. Nem kockáztathatta, hogy kiabálásával segítse őt tájékozódni. Nem sokáig fogja bírni ezt az iramot. Izmai tüzeltek a fájdalomtól. Egy-két perc, és felmondják a szolgálatot. Istenem, ez reménytelen! Nem! Nem szabad erre gondolnia. Nem adhatja fel. Tovább kell futni! Már remegett a lába, vádliját mintha éles kések hasogatnák. Sikítani tudott volna az őrjítő kíntól, de nem állt meg. Nem fogja feladni. Annyi dolog van az életben, amiért érdemes élni. Nem fogja hagyni, hogy egy őrült megfossza mindentől. Tervre van szüksége, amivel időt nyerhet. Rendben, mit tehetne? Gondolkozz, utasította magát. A férfinak fegyvere van, neki nincs. A férfi szemmel láthatóan jobb formában van, és erősebb. Ráadásul gyorsabb is. De egy előnye lehet vele szemben. Ő lehet a ravaszabb.

281 Hirtelen világossá vált előtte, mit kell tennie. A terve azon múlik, hogy megtalálja-e az utat vissza a szakadékhoz. Tovább kell futnia. Keresztül verekedte magát a bokrokon, és a fal ott volt közvetlenül előtte. Merre forduljon? Az őrült döntött helyette. Mivel most balról hallotta, ő az ellenkező irányba futott tovább. Mindazonáltal nem mert az ösvényen maradni, ezért újra a fák közé vetette magát, de arra vigyázott, hogy a falat ne tévessze szem elől. Tessék. Itt van. Látta a hatalmas tölgyet, melynek lombja ráterült a falra. Ezt a helyet kereste. Újra áttört a bokrokon. Tedd meg! Meg kell tenned! A férfi gyorsan közeledett, de Regan úgy vélte, még nem látja őt. Nadrágjába törölte izzadt tenyerét, majd egy végső erőfeszítéssel nekiiramodott és átugrott a falon.

Negyvennyolcadik fejezet Eric elérte az ösvényt és megállt. Hová lett a nő? Merre ment? Félrehajtott fejjel hallgatózott, de nem hallott semmit. A nő eltűnt. A férfi elkeseredése nem ismert határt. A nő a fogócskát bújócskára változtatta. Nem hallotta őt, de valaki a nő nevét kiáltotta, és bárki volt is az, közeledik. Tudta, hogy sietnie kell. Nincs ideje most efféle ostoba játékokra. Bolond ez a nő. Neki is tudnia kell, hogy úgyis megtalálja és megöli. Miért küzd az elkerülhetetlen ellen? Érezte, ahogy a düh elárasztja a belsejét, de ugyanakkor végtelen szomorúság töltötte el. Tudta, hogy dühös lesz, amikor megtalálja, és Regannek el kell szenvednie a haragját, mielőtt kileheli a lelkét. Ha nem jön elő hamarosan, még arra sem lesz ideje, hogy elmagyarázza neki, hogy megértesse vele, miért kell meghalnia. Rájött, hogy hibát követett el. Rögtön meg kellett volna ölnie. Nem lett volna szabad megengednie, hogy fusson. De azt akarta, hogy a nő úgy érezze, van beleszólása a saját sorsába. Az ő Ninája nem tudta, hogy mi vár rá. Az utasülésen aludt összegömbölyödve, kabátját használva párnának, és fogalma sem volt, mi történik. Akkor a teherautó megcsúszott és felborult. Az elszakadt kábelek szikrázó tűzesőt szórtak szét az úton, ahogy a kabin feléjük csúszott, egyre közelebb és közelebb… Egy pillanat alatt történt, de lelki szemei előtt – mintha lassított felvételen látná – egy örökkévalóság telt el a becsapódásig, amely örökre tönkretette az életüket. Megrezzent, amikor újabb kiáltás harsant mögötte. De a hang ezúttal gyengébb volt, mint előtte.

282 Mintha léptek hangját hallotta volna az ösvényen. Elindult arrafelé, a kanyar után megállt. Felismerte a helyet. Egy teljes kör, gondolta. A nő visszavitte oda, ahol akkor állt, amikor először megpillantotta őt. Igen, emlékszik, pontosan ott állt a tölgyfa mellett. Felidézte, ahogy tenyerét a kőfalra fekteti, előrehajol és lenéz a szakadékba. Majd felemeli a tekintetét, át a túloldalra… és meglátja őt, ahogy vár, türelmesen várja, hogy a nő észrevegye őt, amint ott áll a fák között. Ó igen, pontosan ez az a hely. De hol rejtőzhet most? Néma csendben, mozdulatlanul állt és figyelt. De nem hallotta. Megfordult. Mögötte sincs semmi. Aha… megvan. Egy nyom. A sziklákon leguruló kövek hangja ütötte meg a fülét. Regan átugrott a falon és most odalent rejtőzik. Okos lány, gondolta Eric, de nem elég okos. Odarohant a falhoz és lenézett. Apró kövek siettek lefelé a mélybe átpattanva nagyobb társaik felett. Ó igen, a nő odalent van, de hol? Mintha mozgást látott volna balra néhány kiszáradt ág között. Nem tétovázott, kétszer is odapörkölt abban a reményben, hogy annyira megijeszti a nőt, hogy az előbújik rejtekhelyéről. A lövések döreje újabb köveket mozdított ki a helyéből. Eric tudta, hogy a hangot meghallotta már a rendőrség is, és hamarosan a nyakán lesznek. De már túl késő volt, hogy bármit is tegyen ellene. Újra hallotta, hogy valaki Regan nevét kiáltja, és tudta, hogy az illető közeledik. Gage nekidőlt a falnak, megfordult és lőtt. Majd várt.

Negyvenkilencedik fejezet Alec hallotta a lövéseket. Beletaposott a fékbe, kocsija kifarolt, ahogy csikorgó gumikkal leállt. Üresbe tette a sebváltót, de azzal már nem töltötte az időt, hogy leállítsa a motort. Kiugrott és rohanva indult a járdán, nem törődve a tömeggel, letarolva az útjában álló korlátokat. Mögötte John Wincott kocsija érkezett bömbölő szirénával. Alec abban a pillanatban látta meg Sophie-t és Cordie-t, amikor azok is észrevették őt. Cordie elérohant, miközben Sophie odakiáltotta neki: – Sehol nem találjuk Regant. A rendőrség nem engedi, hogy megkeressük, és lövéseket hallottunk… Alec megragadta Cordie-t. – Hol láttátok utoljára?

283 – A rajtvonalnál. Úgy tervezte, hogy két kilométer sétál. Kettőt az ösvényen, aztán vissza a rajthoz. Újabb lövés dörrent, mielőtt Cordie folytathatta volna. Alec arcán minden izom megfeszült, és már ott sem volt. Cordie még sohasem látta ezt a kifejezést senkinek az arcán. Tudta, ha a férfi elkapja a lövöldözőt, megöli, bárki legyen is az. Alec szinte megtébolyodott. Ha valami történt Regannel, ha elkésett… ha valamelyik golyó eltalálta a lányt… Nem, van még ideje, hogy megtalálja. Kell, hogy legyen. Kegyetlen halál vár arra az elvetemült gazemberre. Ha Regannek csak egy haja szála is meggörbült, elevenen megnyúzza a fickót. Az ég szerelmére, hol lehet Regan? Talán Gage már elkapta? Alec a lány nevét kiáltotta. Wincott mögötte loholt. Alec hallotta ziháló lélegzetét, ahogy próbálta őt utolérni. Ő is a lány nevét kiabálta. – Várj, Alec! Ne légy bolond! Hagyd, hogy én menjek előre. Ne te légy a céltáblája annak a nyomorultnak. Azzal Regannek nem lesz jobb, ha megöleted magad. Alec oda sem figyelt rá. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb a lányhoz jusson. Újabb két lövés dörrent, és Alec rohanni kezdett a hang irányába.

Ötvenedik fejezet Gage elkeseredetten dőlt a falnak és újra lenézett. Nem volt olyan könnyű zsákmány a nő, mint ahogy várta. A hálátlan. Az a rengeteg gond, amit vállalt miatta. Regan megírta azt a listát, ő pedig együttműködött, nem igaz? Megmondta neki, hogy mit csináljon Peter Morrisszal – legalábbis tőle vette az ötletet, a jegyzeteiből, amit a mappán talált. Igen, együttműködött vele. Megadta neki, amit akart. Vállalta érte a kockázatot, nem árulta el a démonnak, hogy mit tesz. Azt hitte, szívességet tesz neki, hogy örülni fog, hogy boldoggá teszi, mert ez az egész nem az ő hibája, és igazán megérdemel egy kis örömet, mielőtt meghal. De a nő nem értékelte a tettét, és ezzel feldühítette. Érezte, ahogy a düh eluralkodik rajta. Teljesen összezavarta a dolgokat. Nem, nem. Nem szabad magát hibáztatnia. Ez nem az ő hibája. Ő mindent jól csinált. A nő a felelős. Ő csúszott ki a kezéből. Ő okozta az egész kellemetlenséget. Ó, tudja ő jól, hogy mi a célja. Azt akarja elérni, hogy saját magát hibáztassa, ahogy a baleset után is tette, de a démon megértette vele, hogy az egész Walker Madison hibája volt.

284 Gage még mindig látta lelki szemei előtt Walker Madisont, ahogy ott állt az úton, kezét zsebre dugva, komoly arckifejezéssel. Körülötte nők és férfiak, a rajongói, akik igyekeztek magukra vonni a figyelmét, miközben a mentősök és tűzoltók próbálták Nina összetört testét kiszedni a roncsok közül. A teherautó sofőrje a helyszínen meghalt, és a rendőrök őt tették felelőssé a balesetért, de mi értelme lett volna dühét egy halott ellen fordítani. Nem, Walker volt a felelős. Újabb kiáltás harsant. Valaki Regan nevét kiáltotta, olyan aggodalommal a hangjában, amit Gage nem értett. Aztán újra hallotta a hangot, ezúttal sokkal közelebbről. Nincs ideje, hogy átugorjon a falon, leereszkedjen a szakadékba, és megkeresse a nőt. Regannek még egy kicsit várnia kell. Felegyenesedett, pisztolyát az ösvényre szegezte, ahonnan a rohanó léptek zaját hallotta. Felkészült, hogy újra öljön. Alec bukkant ki a fák közül, kezében tartva lövésre kész fegyverét. Tiszta célpontul szolgált Gage számára. Hirtelen valaki figyelmeztetően felkiáltott felette. Gage felnézett, de a következő pillanatban Regan lába telibe találta. A lány teljes testsúlyával rázuhant, legurult róla, és igyekezett odébb kúszni, de a férfi keze fürgén kinyúlt és megragadta a bokáját. Maga felé húzta, miközben felé fordította a fegyvert. Alec a földre vetette magát, célzott, és abban a pillanatban, amikor a lány kúszni kezdett, hogy kiszabaduljon, Alec meghúzta a ravaszt. Tiszta lövés volt, egyetlen golyó a fejébe, de Alec nem kockáztatott. Továbbra is célra tartotta a fegyverét, ahogy hozzá futott és kirúgta a pisztolyt Gage kezéből. Alec térdre roskadt. Kétszer is nekiveselkedett, mire sikerült visszatenni a fegyvert a tokjába, majd mindkét kezével megragadta a lány vállát. – Jól vagy, Regan? Minden rendben? – Szedd le rólam! Csinálj valamit, hogy elengedjen! – könyörgött hisztérikusan a lány. Alec lefeszegette Gage kezét Regan bokájáról. Aztán felállt és a lányt is talpra állította. Végigtapogatta, és újra megkérdezte. – Jól vagy, ugye? Tudta, hogy hangjából kicseng az őrült aggodalom, de nem tudott segíteni rajta. Olyan közel volt hozzá, hogy elveszítse. De most itt tartja a karjában, és soha többé nem engedi el. Szorosan magához ölelte. – Jól vagyok. – Hangja meglepően nyugodt volt. De a hosszú, kemény futás nem múlt el nyom nélkül. Csodálkozott, hogy egyáltalán megtartja a lába. Izmai kocsonyaként remegtek. Hálásan fogadta a férfi erejét. Egész teste remegett, nem bírta abbahagyni, és amikor már azt hitte, túltette magát a megpróbáltatáson, zokogni kezdett. Úgy tűnt, Alec egyáltalán nem

285 bánja, hogy telesírja a pólóját, miközben dadogó nyelvvel azt próbálja elmondani, hogy mennyire aggódott érte. – Meg is halhattál volna – sírta. – Várt rád. Tudtam, hogy te vagy az, mert hallottam, ahogy a nevemet kiáltod. Alec, ez a férfi meg akart ölni téged. Megölhetett volna! Tudod, milyen közel voltál a halálhoz? A férfi megdöbbent. Gage végigkergette az erdőn, isten tudja hányszor rálőtt, és erre érte aggódik. El akarta mondani a lánynak, mennyre szereti, de előbb hagyta, hadd sírja ki magát. Wincott Gage lábánál állt és Alecet figyelte. – Láttad? – kérdezte Alec. Wincott bólintott. – Igen. Úgy zuhant alá a fáról, mint a villám. A frászt hozta rám. Gage-et is alaposan meglepte. Megmentette az életedet, Alec. Gage már célba vett. – Tudom, hogy megmentett – ölelte magához még szorosabban Alec Regant. – Elviszem innen. – A parkolóban legalább egy mentőkocsi vár. Iderendelem a fiúkat, aztán utánad megyek. Regan elhúzódott Alectől. – Mire vár a mentő? – Mindenre felkészültek – felelte Wincott. – Valamelyik mentős majd kitisztítja azokat a vágásokat. Alec átkarolta a vállát és vezetni kezdte. Regan hozzásimult. – Alec? –súgta. – Igen? Hangja zavart volt, ahogy megkérdezte. – Ki volt az a férfi, és miért akart megölni engem?

Ötvenegyedik fejezet Nina Gage a híradót nézte a tévében. Látta, ahogy a férjét a mentősök és a rendőrök berakják a mentőautóba. Nem siettek. A testet lepedő fedte, de Nina tudta, hogy a meg nem nevezett férfi Eric. Természetesen ők is tudták, ki az áldozat, de visszatartották az információt, amíg meg nem állapítják, ki a legközelebbi hozzátartozója. Bármelyik pillanatban kopogtathatnak az ajtón. Nem érzett sajnálatot vagy bánatot Eric miatt. Sikerült teljesíteni a küldetést vagy elbukott? Csak ez számított most.

286 Várt, hogy meglássa a másik holttestet. A kamera a parkoló területét pásztázta, és akkor Nina meglátta őt. Regan Madison életben volt. Egy pillanatra a tévések felé fordult, és egye nesen a kamerába nézett. Tekintete tőrként hatolt Nina szívébe. Az asszony torkából éles sikoly tört elő. Hallotta, hogy valaki a bejárati ajtón kopogtat. Felemelte a pisztolyt, amelyet Eric előrelátóan otthagyott neki és a halántékához szorította.

Ötvenkettedik fejezet Nem viccelt, amikor bőgőmasinának nevezte magát. Valahányszor Alec azt hitte, hogy befejezte, Regan újra kezdte a sírást. Mindazonáltal nem csodálkozott rajta. Tudta, hogy a sírás segít a lánynak megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől. Ma megjárta a poklot, és figyelemreméltó bátorságról és lelkierőről tett tanúbizonyságot, de most, hogy biztonságban volt, kiadhatta magából a feszültséget. Alec mellette ült a szófán a lakosztályában, és ha egyedül lettek volna, akkor bizonyára az ölébe veszi, és ringatja, mint egy kisgyereket, amíg meg nem nyugszik. De sajnos nem voltak egyedül. A szoba zsúfolásig megtelt a rokonokkal és barátokkal. Aiden és Spencer egy-egy karosszékben ülve hallgatta John Wincott magyarázatát, hogy fivérük, Walker hogyan lett okozója akaratlanul is Gage őrült bosszúhadjáratának. Sophie és Cordie támlás székeken ültek a hálószoba ajtónál, és maguk is úgy néztek ki, mint aki rögtön sírva fakad. Regan a szemét törölgette, és próbált a beszélgetésre figyelni, de Alec folyamatosan elvonta a figyelmét. Kezét a magáéba fogta, Regan elhúzta. Erre újra megfogta, és amikor a lány felnézett, rákacsintott. Regan teljesen összezavarodott. A férfinak nem kéne szórakoznia vele. Megfeledkezett volna róla, hogy el fog menni? Talán figyelmeztetnie kellene rá. Fogalma sem volt, hogyan éli majd túl az újabb búcsúzkodást. Elég volt rágondolnia, hogy könnyek gyűljenek a szemében. Wincott előrehajolt és adott egy újabb papír zsebkendőt a kisasztalra kitett dobozból. – Jól van? – kérdezte. – Igen – nyugtatta meg a lány. – Csak néha muszáj sírnom. Wincott körülnézett a szobában. A fivérei és barátnői szemmel láthatóan hozzá voltak szokva a könnyekhez, mert mindannyian bólintottak Regan szavaira. Alec sem izgatta magát. Erre Wincott elmosolyodott. Vészhelyzetben remekül helytállt, akkor most hadd sírjon, ha akar, neki nincs kifogása ellene.

287 – Ami azt illeti, elég gyakran sírok – ismerte be Regan. Erre megint bólintottak a szobában levők. Regan úgy döntött, hogy tudomást sem vesz róluk. Cordie-hoz fordult, mert kérdezni szeretett volna tőle valamit, de Alec újra elvonta a figyelmét. Mielőtt tudatosodhatott volna benne, hogy mi történik, a férfi átkarolta és magához ölelte. Regannek feltűnt, hogy fivéreit egyáltalán nem lepte meg a dolog. Sophie és Cordie viszont csodálkozva bámultak. – Ez aztán a jó hír, ugye Regan? – kérdezte Wincott. – Elnézést, nem figyeltem. – Hosszú volt ez a nap. Peter Morrisról beszéltem. Természetesen ejtették ellene a gyilkosság vádját, de közben bevallotta, hogy ellopta és eljátszotta az alapítványi pénzt. De ha a bíró nem veszi figyelembe azt a vallomást, akkor is elítélik sikkasztásért. Úgy néz ki, Morris hozzáfért a központ bankszámlájához. Kemény napok várnak rá. – Ezt jó hallani – jegyezte meg Spencer. Regan egyetértett vele. Mindkét bátyja nyugodtabbnak látszott. Amikor megérkeztek a parkba, félőrültek voltak az aggodalomtól. Regan a mentőkocsi hátuljában ült Cordie -val és Sophie-val, miközben a mentősök ellátták a sérüléseit. Regan még soha nem látta Aident és Spencert is ilyen különösen viselkedni. Ez újabb meglepetés volt számára. Aiden valósággal üvöltözött a nyomozóval. Spencer pedig ki akarta ütni az egyik operatőrt, amikor az megpróbált bemászni a mentőbe, hogy egy közelit csináljon róla. Spencernek nem kellett volna aggódnia. Alec nem engedett senkit a közelébe. Sőt Aident is sikerült megfékeznie, és rávenni, hogy nyugodjon meg. – Még mindig nem sikerül utolérnünk Walkert – mondta Spencer. – Gondolod, hogy emlékszik a balesetre? – kérdezte Sophie. – Biztos emlékszik – húzta össze a szemöldökét Regan. – Nem ő okozta – ismételte meg Wincott. – A helyszínelő rendőrtiszt jegyzetei szerint a teherautó vezetője és Gage is figyelmetlenül vezetett. – Akkor Gage keze benne volt a balesetben – vonta le a következtetést Cordie. – Így van – helyeselt Wincott. – Akkor miért a teherautó vezetőjének a biztosítója rendezte a kárt? Alec felelt a kérdésre. – Az egyik szemtanú megesküdött, hogy teherautó sofőrje szándékosan gyorsított, hogy Gage ne tudjon besorolni elé. Biztosra veszem, hogy a biztosító társaság nem akart hosszú és kellemetlen pereskedésbe bonyolódni. Olcsóbb volt kifizetni a károsultakat.

288 Regan Aidenre nézett. – És praktikusabb is. Emersonra gondolt, és arra, hogy inkább fizettek neki egy kisebb vagyont, hogy megszabaduljanak tőle. – Gage-nek nem kellett volna belekezdeni az előzésbe – jelentette ki Sophie. Senki sem vitatkozott vele. – Nem hiszem, hogy Gage el tudta fogadni a saját felelősségét a balesetben. – Walker minden gond nélkül be tudta fejezni az előzést, de Gage nem, és ettől borult ki. – Látni kellett volna az emeleti részt a házában. Az teljesen Eric birodalma volt, hiszen Nina nem tudta megmászni a lépcsőt. Mindenféle érdekes dolgot gyűjtött össze odafent. – Mint például? – kíváncsiskodott Sophie. – Nina orvosi kartonjai a kórházból és a rehabilitációs intézetből. A papírok között volt néhány számla Eric Gage nevére egy pszichiátriai intézetből. – De hogy jutott hozzá az orvosi papírokhoz? – csodálkozott Sophie. – Biztos ellopta őket – találgatott Cordie. – De vajon miért? – Talán a felesége akarta, hogy ellopja – felelte Wincott. – A nő hordta otthon a nadrágot, a férfi volt a bizonytalan láncszem. – Honnan tudja? – kérdezte Regan. – Bradshaw végigrágta magát az orvosi jelentéseken, és néhány részletet nekem is felolvasott. Az orvosok és terapeuták mind egyetértettek abban, hogy Nina a nehéz betegek közé tartozott. És akkor még finoman fejeztem ki magam. Nem meggyógyulni akart, hanem kiegyenlíteni a számlát. Azt hiszem, addig nyaggatta és piszkálta Ericet, míg az megtette, amit kívánt tőle. Nina Gage összetört, megkeseredett nő volt. – Azt hiszem, Ericnek meg kellett saját magával küzdenie, amikor meg akarta ölni – fordult Reganhez Wincott. – Nem úgy nézett ki, mint aki magával harcolt, amikor végigkergette a parkon – jött dühbe Alec. – Megtalálta a halállistát, és talán megpróbálta teljesíteni az utolsó kívánságod, mielőtt… hiszen tudod – mondta Cordie. – Micsoda nyomorult elmebeteg! – morogta Aiden. – Ebben tökéletesen egyetértünk – csatlakozott hozzá Alec. – Gondolja, hogy szerette volna, ha valaki megállítja? – kérdezte Regan. – Lehet, hogy ezért küldte az e-mailt és a faxokat? Tudnia kellett, hogy erre a rendőrség is bekapcsolódik az ügybe.

289 Wincott becsukta a jegyzetfüzetét, és a zsebébe süllyesztette. – Eleinte igen, de aztán Gage Morrisra terelte a gyanút, hogy elvonja a figyelmünket, szóval valószínűleg meggondolta magát. Úgy néz ki, mintha csak játék lett volna számára. Nina volt a főnök, Ericet pedig mardosta a bűntudat. Bármit megtett, amit a nő akart. – És a bátyámat hibáztatták a szerencsétlenségükért – mondta Regan. – Nina pontosan tudta, mit csinál. Alighogy erőre kapott, felpakolták minden holmijukat és ideköltöztek, Walker szülővárosába. Úgy vélem, Walker volt az eredeti célpontjuk, és Eric csak az alkalomra várt, hogy megölje. – De később megváltozott a terv – bólintott Alec. – Fotókat találtunk a konyhaasztalon és egy újságkivágás Walkerről. Nyomon követték, hogy merre jár. És tudják, mi volt még az asztalon? Vagy húsz példánya annak a fényképnek, ami a családról megjelent az egyik újságban. Azt hiszem, az a kép lehetett az oka, hogy megváltoztatták a tervüket. El tudom képzelni, hogy érezték magukat, ha a mosolygó arcokra néztek. Azon a képen Walker Regan mögött áll, a kezét a vállára teszi és lenéz rá. Látszik, hogy büszke rá és boldog, és ez valószínűleg az őrületbe kergette Gage-éket. – Azt akarták, hogy Walker szenvedjen, mielőtt Eric megöli – mondta Alec. – Tiszta szívükből gyűlölték. Regan megborzadt. – A baleset igazi szörnyetegekké változtatta őket. – Édesem, nem hinném, hogy a baleset előtt sokkal jobb emberek voltak. – Az ember szinte megsajnálja őket. – A pokolba velük! Az a férfi meg akart ölni. Ha tehetném, újra lelőném. – Ennyi volt – állt fel Wincott, és nagyot nyújtózott. Sophie is felállt. – Hazamegyek. Ma sikerült halálra rémítened, Regan. Esküszöm, legalább egy hétig kell az üzleteket járnom, hogy túltegyem magam rajta. – Most bocsánatot kellene kérnem? – Ha akarsz – vigyorgott rá Sophie. – Sophie, haza kéne vinned – mondta Cordie. – És ha Regan bocsánatot akar kérni valakitől, az én leszek. Ha emlékeztek, én nem is akartam elindulni azon a versenyen. Mondtam, hogy menjünk inkább a fagyizóba. – Nem, arról volt szó, hogy a verseny után ülünk be egy fagyira – mondott ellent Sophie. Vitatkozva indultak kifelé a szobából. Wincott is elköszönt, kezet fogott a fivérekkel, majd elment. Alec utána sietett.

290 – Hé, John, várj egy percet. Szeretnék veled beszélni. Aiden és Spencer is az ajtó felé indultak. – Nem lesz gond ma éjszaka? – kérdezte Spencer Regantől. – Nem, minden rendben lesz. Aidenhez sétált, és megbökte hátulról. – Akarsz valami mókásat hallani? – Rám férne egy kis vidámság. – Emlékszel még a problémámra? – Melyikre? – kérdezte, mintha húgának annyi gondja lenne, hogy számon se lehet tartani. – A vén kecskékkel kapcsolatban. – Úgy érted, amikor egy idős férfi fiatal nőt vesz feleségül? – Pontosan. – Úgy rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy annak már vége. – Így is van, de mégis annak köszönhetem, hogy észrevettem Gage-et. Egy idősebb férfi sétált az utcán a fiatal barátnőjével. Én persze azonnal kiszúrtam őket. Nehéz megszabadulni a jó öreg szokásoktól – tette hozzá magyarázóan. – Éppen azon gondolkodtam, hogy nem kellene ennyire visszataszítónak éreznem, hogy… nos, nézzünk szembe a tényekkel, a férfi csak egy vén kecske volt. – Na igen, látszik, hogy túljutottál a problémán. – Ha nem lett volna probléma, nem veszem észre Gage-et. Ezt próbálom magyarázni. – És az, hogy észrevetted, kihatott valamiképpen a későbbi eseményekre? Regan tudta, merre tart Aiden, és már bánta, hogy belekezdett a beszélgetésbe. – Hagyjuk. Aiden nagyot nevetett. – Tudod mit, Regan? – Mit? Bátyja belecsípett az orrába, csak hogy bosszantsa. – Szeretünk. Ugye, tudod? Regan bólintott, és szeme újra megtelt könnyel. – Ez azt jelenti, hogy megháromszorozod a költségvetésem jövőre? – Nem, ez azt jelenti, hogy szeretünk. De ügyes próbálkozás volt. Alec elkísérte Wincottot a lifthez, és most visszafelé tartott, amikor Aiden megállította. Spencer az ajtóban beszélgetett Regannel. Egyikük sem kerülgette a forró kását.

291 – Mik a terveid a húgommal? – Feleségül fogom venni. – Valóban? Alec bólintott. – Beletelik egy kis időbe, amíg meg tudom győzni, de addig fárasztom, míg végül megadja magát. Aidennek szemmel láthatóan nem volt ellenvetése. Kezet rázott Aleckel, majd Reganre nézett. – Nem hiszem, hogy túl sokáig fog tartani – jelentette ki mindentudóan. Spencer csatlakozott hozzájuk, és Alec vele is közölte szándékát. Spencer keményebb diónak bizonyult. – Ha csak egyszer is megríkatod a húgomat… – kezdte szigorú hangon, majd hirtelen elhallgatott. Gyors pillantást vetett Reganre, aki éppen akkor törölte le könnyeit. – Hagyjuk – legyintett. Regan várta Alecet. Az ajtóban állt és figyelte, ahogy a férfi közeledik. Alec arra gondolt, hogy úgy néz ki, mint aki jól le akarja hordani. – Szeretném megköszönni, hogy segítettél ma – kezdte Regan. – Jó – mosolygott rá Alec. – Megmentetted az életemet. – Te is az enyémet. – Akkor most kvittek vagyunk. Hátralépett azzal a szándékkal, hogy becsukja a férfi orra előtt az ajtót, de Alec kérdése megállította. – Hogy-hogy ma ilyen nyűgös vagy? Erre kicsapta az ajtót és újra kilépett. – Nem vagyok nyűgös. Feltételezem, hogy most elmész… tudod, továbblépsz – nyomta meg az utolsó szót. – Én pedig szeretnék sok sikert kívánni a karrieredhez. – Igazán? – Igen. Alec felé nyúlt, de a lány feltette a kezét, és megrázta a fejét. – Nem hagyom, hogy megint összetörd a szívem. Figyelj rám, Alec. Nem teheted meg, hogy azt mondod, elmész, aztán visszajössz és átkarolsz és… egyszerűen nem teheted ezt velem. – Kezdett belejönni. Összefonta a karját a melle előtt. – Tovább kell lépned, emlékszel? Te mondtad. Szóval, menj csak. Egyenesen előre, ki az ajtón. Készen állt a harcra, de Alec nem küzdött tisztességesen.

292 – Szeretlek, Regan. – Nem – rebben meg a lány pillája. A férfi mosolya ellenállhatatlan volt. – De igen. Szeretlek. Regan nem hitt neki. – De „Ha valaha Bostonban jársz…” Ezt mondtad, „Ha valaha Bostonban jársz…” – Sehova nem megyek nélküled. Úgy döntött, hogy hagyja még egy kicsit vergődni a férfit, mielőtt megbocsátana neki. De a szíve az övé volt. – Ha valaha Chicagóban jársz… – lépett hátra. Megpróbálta becsukni az ajtót, de a férfi lába útban volt. Alec nevetve lépett be és zárta be maga mögött az ajtót. – Talán még nem vetted észre… Ó, mennyire szereti! – Igen? – Már itt vagyok.

Utószó Alec hazavitte Regant a családjához, hogy bemutassa. A lány ideges volt és aggódott, hogy nem fogják kedvelni. Alec úgy vélte, ez a legnagyobb ostobaság, amit életében hallott. El nem tudta képzelni, miért aggodalmaskodik a lány, amikor ő mindent megtett, hogy megnyugtassa, miközben a beszállókapu felé igyekeztek. Különös pár voltak. Alec nemrég fejezett be egy küldetést a Hivatal számára, melyben álcázásul hosszú hajat és szakállat viselt, amit még nem volt ideje levágatni. Csak lezuhanyozott indulás előtt, és kényelmes szolgálaton kívüli ruhát húzott magára, ami kifakult pólóból és kopott farmerből állt. Regan rózsaszín blúzában, khakiszínű nadrágjában és elegáns szandáljában úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki. Nem viselt ékszert, leszámítva a fülében csillogó apró gyémántot és az eljegyzési gyűrűt. Regan úgy nézett ki, mint egy manöken. Alec úgy nézet ki, mint egy sorozatgyilkos. A férfiak megpróbálták elkapni a pillantását, a nők visszafojtották sikolyukat, ha meglátták. Az első osztály utolsó sorában ültek, ami azt jelentette, hogy szinte kettesben érezhették magukat. Alec ki is használta a lehetőséget, és mihelyt kialudt a „Kapcsolják be biztonsági

293 öveiket” lámpa, odahajolt hozzá és megcsókolta. Nem kapkodta el, alaposan kiélvezte a csók minden pillanatát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy zavarba hozza a lányt. Mikor befejezte, újból elmondta neki, mennyire szereti. – Tudod, mire gondolnak az emberek, ha így együtt látnak minket? – Igen – suttogta a lány. – Arra, hogy milyen szerencsés vagyok. – Így van. Pontosan ezt gondolják. Regan a szemét forgatta. – Jobb lesz, ha kiveszed azt a fülbevalót, mielőtt meglátják a testvéreid. Ha igaz, amit róluk meséltél, nem kímélnek majd. – Hagyom, hadd szórakozzanak egy kicsit. Majd utána kiveszem. – Volt alkalmad elolvasni Sophie leleplező cikkét Shieldsről? – Igen, remek munkát végzett. – Nagyon tehetséges. Ez meglep téged, ugye? Alec kinyújtotta a lábát, megigazította az ülést, majd megfogta a lány kezét. – Drágám, azok után, hogy rájöttem, ő Bobby Rose lánya, én már semmin sem lepődöm meg vele kapcsolatban. Mesélj nekem arról, hogyan találkoztál Sophie-val és Cordie-val. Tudom, hogy az iskolában barátkoztatok össze… – Spencer mesélt neked arról a verekedős lányról, nem? – Nem, azt mondta, vegyelek rá, hogy te meséld el nekem. – Az egész egy pár hajcsattal kezdődött – fogott bele Regan, és aztán elmondta neki az egész történetet Morganről, a verekedős lányról. Alec roppant mulatságosnak tartotta, hogy Regan lehányta a lányt. – Azok után békén hagyott téged és a barátnőidet? Regan bólintott. – Évek óta nem láttam. – Kíváncsi lennék, mi történt vele. – Ó, azt tudom, mi lett vele. Politikával kezdett foglalkozni, és már a szenátusban ül. Alec újra elnevette magát, biztosra vette, hogy a lány csak ugratja. Regannek szerette, ahogy nevet. Tulajdonképpen mindent szeretett rajta. Besétált az irodájába és megváltoztatta az életét. Álmai férfija lassan elszunyókált. – Alec? – Hmm? – Mikor mutatod meg Nick házát?

294 – Az már a mi házunk – javította ki. – Holnap átmehetünk megnézni, ha akarod, és ha nem tetszik, akkor meghirdetjük, és keresünk helyette másikat. – Tetszeni fog. – Van elég szoba, hogy elszállásoljuk a barátnőidet, amikor meglátogatnak. Tudom, hogy hiányozni fognak neked. Hiányozni fog, hogy nem találkozhat velük, de beszélni mindennap fognak. – Egy-két hónapig még ingázni fogok, amíg Paul és Henry nem boldogul nélkülem. – Hogy fogadta Henry az újságot, hogy Bostonban fogsz dolgozni? – Ugyanúgy, mint a te barátaid, amikor megmondtad nekik, hogy az FBI-hoz mész. – Szóval sírtak, mint egy csecsemő, mi? – Majdnem elfelejtettem elmondani a nagy újságot. A számítógépes szakértőtök már a Hamiltonban dolgozik. – Melissa elfogadta az állást? Regan mosolygott. – Aiden nemigen tudta, mit kezdjen vele. Melissa közölte vele, hogy ki akarja cserélni az összes lepra komputert. – Lepra? Azt mondta, hogy lepra? – Most dolgozik a szókincsén. Regan arról beszélt, hogy milyen változtatásokat akar bevezetni a bostoni Hamilton szállodában, majd elhallgatott, amikor látta, hogy Alec elaludt. Odahajolt hozzá és megcsókolta az arcát. – Szeretlek, Alec. Most és mindörökké.