dr. Horváth Sarolta pártfogó felügyelő (Főváros) Szabadulók Az elemzés a 2008. évi szakmai pályázati kiíráson „Az év tanulmánya” kategóriában első helyezést ért el.
A szabadulók helyzetének főbb jellemzői Magyarországon, különös tekintettel Budapestre A szabadulók helyzetének elemzésekor a Budapesti Fegyház és Börtön „B” objektumából 2007-ben szabadulók adataira támaszkodom. Összesen 178 esetet dolgoztam fel. A szabadulók pontos számáról nem találtam országos adatot. A feltételesen szabadulók számát a 2006-os büntetés-végrehajtási évkönyv közli. Eszerint 2005-ben 8115, 2006-ban pedig 7072 elítélt szabadult feltételesen. 2006-ban ez az összes jogerősen fogvatartott 66%-át jelenti. A Budapesti Fegyház és Börtönben felvett adataim szerint az onnan szabadulók 61%-a távozott feltételesen és 39%-a büntetését kitöltve. Országos szinten a feltételes szabadulásokkal kapcsolatos előterjesztések 85%-a volt sikeres, azaz csupán 15% nem részesült a kedvezményben azok közül, akiknél ez esedékes volt. A bv. által előterjesztetthez képest csaknem ötszörös mennyiségben rendeltek el pártfogó felügyeletet a bv. bírók. Így az összes feltételesen szabadulók 28%-a került pártfogó felügyelet alá. Tekintettel a 2005-ös 29%-os adatra, ez az arány állandónak tűnik. Életkor A 2007-ben szabadulók 7 %-a tartozik a fiatal felnőttek kategóriájába, 19 %-uk 25 és 29 év közötti, a legnagyobb arányban a 30-39 évesek voltak köztük, majd a 40-49 éves kategória, amelybe a szabadulók 24 %-a tarozott, kicsivel több, mint 10 százalékuk volt 50 évesnél idősebb.
1. sz. ábra 50
40 39
30
24 20
Százalék
19
10 10 7 0 18-24 éves
30-39 éves 25-29 éves
50-59 éves 40-49 éves
60 évesnél idõsebb
Szabaduló elítéltek életkora
Családi állapot 55 %-uk egyedülálló, 33 %-uknak volt élettársi kapcsolata és csupán 10 %-uk volt házas szabaduláskor. 2. sz. ábra 60 55 50
40
33
30
Százalék
20
10
10
0 ház as
é le ttá rs i k a p c s o la tb
e g y e d ü lá ll ó
n in c s a d a t
s z a b a d u ló e líté lte k c s a lá d i á lla p o ta
A letöltött ítélet hossza Az intézet jellegéből adódóan magas (63%) a két évnél hosszabb ítéletből szabadulók száma. Annak ellenére, hogy fegyház és börtönről van szó, 2
viszonylag magas a 2 év alatti szabadulások száma is, mintegy 37%. Ez azzal magyarázható, hogy az épületben egy fogház körlet is található, ahol az ítéletek rövidsége miatt nagyobb a forgási sebesség.
3. sz. ábra 30
26 25 23 20
13
Százalék
10
10
2
0 1-6 hónapig
1-2 év
6-12 hónapig
3-5 év 2-3 év
10 év felett 5-10 év
Letöltött ítélet hossza
Hányadszor van büntetés-végrehajtási intézetben? Az elítéltek 36 %-a első büntetéséből szabadult. 64 %-uknak tehát már volt szabadulási tapasztalata korábban. 18%-uk már harmadszor szabadul, 17 %-uk pedig korábban már legalább ötször szabadult. 4. sz. ábra
3
40
36 30
20 18 16 14 10
Percent
9 6 0 1
2
3
4
5
6-10
11-20
hányadik büntetését tölti jelenleg
Korábban mennyi időt töltött a büntetés-végrehajtásban? Legnagyobb arányban azok vannak, akik korábban már 5-10 évet eltöltöttek büntetés-végrehajtási intézetben. 19 %-uk már 15 évnél többet töltött bent. 5. sz. ábra 40
30 29
20
21 19 17
10
Percent
9 5 0 legfeljebb 1 évet
3-5 évet 1-3 évet
10-15 évet 5-10 évet
több mint 15 évet
korábban mennyi időt töltött bv-ben
Az előbbi 64%-ból meglepően gyorsan, 1 éven belül visszakerült az elítéltek 32 %-a. Nem egészen három évet töltött szabadon 66 %, 16%-uk pedig több mint 5 év után került vissza. 6. sz. ábra
4
40
34 30
32
20 17 12
Percent
10
3
0 legfeljebb 1 év
3-5 év 1-3 év
10-15 év 5-10 év
több mint 15 év
legutóbbi szabadulás és a mostani bekerülés között eltelt ido
Családi kapcsolatok a büntetés alatt és után Bár a büntetés-végrehajtási jogszabályokban és az utógondozási tevékenységet szabályozó jogszabályban is megjelenik feladatként a családi kapcsolatok megőrzésére való törekvés, illetve az azok helyreállításában nyújtandó segítség, a gyakorlatban ez a kérdés nem kap elég hangsúlyt egyik szervezet munkájában sem. A Budapesti Fegyház és Börtön „B” objektumából 2007-ben szabadulók közül azoknak, akiknek nem volt párkapcsolata, 87%-a nyilatkozott úgy, hogy a kapcsolata a büntetéssel összefüggő okból szakadt meg. Természetesen ebben vannak olyan esetek, ahol maga a bűncselekmény volt a kapcsolat megszakadásának oka, de az esetek többségében arról volt szó, hogy a nő nem tartott ki a büntetés ideje alatt az elítélt mellett, vagy maga az elítélt javasolt szakítást a büntetés elején, hogy a nőnek ne kelljen rá várnia, ha hosszú az ítélet. Sok esetben azt akarják ezzel a korai szakítással elérni, hogy ne kelljen később csalódniuk a másik félben. A gyermekekkel való kapcsolattartás is nehézkes, sok esetben teljesen megszakad a szülő és gyermek közötti kapcsolat a büntetés idején. 13% esetében nem volt kapcsolat a gyermekekkel a büntetés ideje alatt, 12% esetében nem mindegyik gyermekével tartott kapcsolatot a fogvatartott. 7. sz. ábra
5
70
60
61
50
40
30
Percent
20
10
12
13 8
5
0 igen, mindegyikkel
a büntetés idején ne
igen, de nem mindegy
már régóta nincs
a büntetés alatt sza
nincs adat
van-e a gyermekeivel kapcsolata
Ezen kapcsolatok egy része helyreállítható a szabadulás után, de 5,4% úgy nyilatkozott, hogy a kapcsolat a büntetés ideje alatt végérvényesen magszakadt. Különösen azokban az esetekben válik nehézzé a gyermekekkel való kapcsolattartás, ahol a szülők között időközben megromlik a viszony. A gyermekekkel való kapcsolattartás vonatkozásában sok esetben az is probléma, hogy a gyermekvédelmi rendszer döntéshozói megakadályozzák az állami gondoskodásban lévő gyermek és az elítélt apa találkozást a büntetés ideje alatt, arra hivatkozva, hogy a börtönben tett látogatás a gyermek személyiségének fejlődését hátrányosan befolyásolná. A családi kapcsolatok megőrzését segítheti az Egyesült Királyságban elterjedt „Látogató Centrumok” rendszere. Szinte valamennyi büntetés-végrehajtási intézet bejáratánál működik egy olyan intézmény, amely lehetővé teszi a látogatásra érkezők kultúrált várakozását, és információs anyagokkal segíti a büntetéssel együtt járó nehézségek leküzdését a családok számára. A büntetésvégrehajtási szervezet maga is nagy hangsúlyt fektet a tájékoztatásra. Nyomatott és interneten közzétett anyagokkal segítik mind az elítéltek, mind a hozzátartozók eligazodását. A látogatásokkal járó költségek egy részét támogatás formájában megkapják a családok. A támogatás igényléséhez is segítséget nyújtanak a Centrumokban dolgozó szakemberek és önkéntesek. Egyes Centrumokban kialakítottak játszósarkot, hogy szülők a látogatás alatt egy kis időt nyugodtan az egymással való beszélgetésre tudjanak szánni, és ne kelljen mindent a gyermek jelenlétében megbeszélni. Néhány ilyen látogató centrumban kivételes esetekben családi beszélőre, családterápiás foglalkozásokra is sor kerül. Indokoltnak tartanám a hazai gyakorlatba beültetni az angolszász országokban elterjedt szülői készségeket és ismereteket oktató tréningek tartását a
6
börtönökben1 tekintettel arra, hogy a szabadulók jelentős részének van gyermeke (kb. 52% lásd 8. sz. ábra), jelentős hányaduk (kb. 48% lásd 9. sz. ábra) részt is fog vállalni a gyermek nevelésében szabadulása után. 8. sz. ábra 50 46 40
30
20 19
17
Percent
10 8 4 0 0
1
2
3
4
2 5
2 6
nincs adat
hány gyermeke van
9. sz. ábra
1
Lásd: Ann Booker Loper and Elena Hontoria Tuerk Parenting Programs for Incarcerated Parents: Current Research and Future Directions 2006; 17; 407 Criminal Justice Policy Review, illetve Joy Jarvis, Sally Graham, Penny Hamilton and Dena Tyler: The Role of Parenting Classes for Young Fathers in Prison: A Case Study 2004; 51; 21 Probation Journal
7
50 45 40
33
30
20 16
Percent
10
3
0 õ, együtt a gyermek
3 a gyermek anyja nélk
õ, egyedül
már felnõtt
más rokon
ki neveli a gyermekeit szabadulása után
Munkáltatás a büntetés-végrehajtási intézetben A jelenlegi helyzetben a BvOP statisztikái alapján az összes fogvatartott nem egészen 50%-a dolgozik a büntetés-végrehajtási intézetekben. 10. sz. ábra
Hosszabb időtávot áttekintve szemléletesen látszik a foglalkoztatottság csökkenő tendenciája a büntetés-végrehajtáson belül. Természetesen nem lehet elvárni, hogy a rendszerváltás előtti arányokat érje el a büntetés ideje alatti foglakoztatás, de a tendencia 1995 óta is folyamatosan csökkenő.
8
„A büntetés-végrehajtás gazdasági társaságainál a 2006. évben a foglalkoztatott fogvatartottak várható átlagos állományi létszáma 4113 fő.”2 A 4113-as adat a jogerősen fogvatartottak 38%-át jelenti. Természetesen ez csak a büntetésvégrehajtás gazdasági társaságainál foglalkoztatott elítéltek száma, ezen kívül ún. költségvetési munkáltatás keretében is foglalkoztatnak elítélteket. Ez kb. az elítéltek 10 %-át érinti. Összesen tehát 2006-ban az elítéltek mintegy fele dolgozott. A hosszú ítéletet töltők esetében a „Fogvatartásból szabadult fiatal felnőttek társadalmi (re)integrációjának lehetőségei” című 2006-os kutatási összefoglaló3 szerint „a kérdőíves feldolgozás azt tükrözi, hogy a hosszúítéleteseknek csak 36 százaléka dolgozik (kft., ill. költségvetési munkáltatás keretében) A munkáltatás megoldása ennél a csoportnál – elsősorban biztonsági okok miatt – a legnehezebb. Ezt az 1995-ben felvett adatokkal történő összehasonlítás is megerősíti: míg 1995-ben a teljes fogvatartotti populáció közel kétharmada dolgozott valamilyen formában, addig ma ez az arány a hosszúidőseknél pont fordított, alig több mint egyharmaduk (36,2 százalék) végez munkát. A jellemző munkáltatási forma továbbra is a kft.k keretében történő foglalkoztatottság (a teljes hosszúidős állomány negyede), de a költségvetési keretek között végzett munka is meghaladja a tíz százalékot.” Saját adataim szerint ennél valamivel jobb a helyzet a Budapesti Fegyház és Börtön „B” objektumában. Az innen 2007-ben szabadulók között 60% dolgozott valamikor az ítélete alatt, legalább egy rövid ideig.
11. sz. ábra
2
Büntetés-végrehajtási évkönyv. Fogvatartásból szabadult fiatal felnőttek társadalmi (re)integrációjának lehetőségei Kutatási összefoglaló Készítették: Csáki Anikó, Kovács Klaudia, Mészáros Mercedes, Sponga István Bp., 2006. Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium 3
9
70
60
60
50
40 37 30
Percent
20
10 3
0 igen
nem
nincs adat
Dolgozott-e a büntetés ideje alatt
Ez az adat azonban nem mutat semmit abból, hogy büntetésük alatt mennyi ideig dolgoztak. Sem arról, hogy az adott időszakban a nem szabadulók milyen arányban dolgoztak. A büntetés ideje alatti munkátlanságnak csak az eseteknek nagyon kis százalékában az az oka, hogy az elítélt nem akar dolgozni. A fogvatartottak nagy része a büntetés ideje alatt is anyagilag rászorul a munkavégzésre. Bár étkezésük, és tisztasági felszerelésük a jogi szabályozás értelmében biztosított, a börtönélet belső logikája megköveteli, hogy rendelkezzenek ezen felül plusz erőforrásokkal. Mivel a készpénzforgalom tiltott az intézményekben, a cigaretta, kávé, ékszerek, márkás cipők veszik át a pénz funkcióját. Családi kapcsolataik a büntetés előrehaladtával meglazulnak. Elmaradnak a csomagok, a „telefonra feltett” pénzek. Ezzel arányosan romolhat helyzetük a belső közösség hierarchiájában. Külső kapcsolatok híján egyedül a munka jelenthet megoldást a sajátosan jelentkező „pénzügyi” nehézségek áthidalására – akárcsak kint. Általában, akit hozzátartozói gond nélkül tudnak támogatni a büntetés teljes ideje alatt, az is inkább a munkavégzést választja, ha van rá lehetősége, mint a naphosszat tartó zárkában való ücsörgést, napi egy óra szabad levegőn tartózkodással. Vannak olyanok is, akiket bár hajlandó lenne a család támogatni, „csomagolni”, belátják, hogy ezzel a bekerülésükkel amúgy is jelentős anyagi erőforrásoktól eleső családot hoznák még nehezebb helyzetbe, és inkább maguk próbálják megkeresni a cigire valót. Főként a családos elítélteknél figyelhető meg, hogy keresményük egy részét kiküldik a családnak, ilyen módon támogatják a lehetőségekhez mért –azaz minimális – összeggel a családot bentről is. Sok elítélt fizet gyermektartást a büntetés ideje alatt is. Bár a keresmény mértékére tekintettel a gyermektartásra kiküldött összeg jóval elmarad a szabad élet körülményei között fizetett összegtől. 10
A munkához jutás lehetősége erősen korlátozott a büntetés-végrehajtás ideje alatt. Talán jobban is, mint a szabad élet munkaerőpiacán. Számos más ok következménye is lehet, hogy az elítélt akarata ellenére nem kap munkát a büntetés alatt. Szerepe van a börtönnépesség aluliskolázottságának, szakképzetlenségének, a régi büntetés-végrehajtási vállalatok felbomlásának, átalakulásának, a büntetés-végrehajtás 130% feletti telítettségének, a munkáltatással együtt járó őrzési költségeknek. Ezek, mint a rendszer problémái, elvileg egyformán érintenek és korlátoznak minden elítéltet. A nagyon kötött és minden részletében szabályozott rendszeren belül is, sőt, talán itt még inkább hatalmas az érdekérvényesítési képesség szerepe. Az a néhány elítélt, aki valamilyen okból jó kapcsolatot tud kialakítani a börtönszemélyzettel, munkáltatás szempontjából is kivételes helyzetbe kerülhet. Nemcsak a munkáltatás ténye, hanem a munka jellege is az így megszerzett jutalom, kiváltság eredménye lehet. Mivel a szabad élet körülményei között is hátrányos helyzetű emberek ezen képességek hiányában a börtönben talán még hátrányosabb helyzetben vannak, még kisebb valószínűséggel jutnak munkához odabent. Persze a büntetés-végrehajtás minden ilyen esetben védekezhet azzal, hogy alapvetően a „jók” és a ”rosszak” közötti indokolt különbségtételről van szó. Ez látszólag minden bizonnyal igaz. De a zárkaajtók mögé még az a felügyelő sem lát be, aki a nap 24 órájában őrzi az elítélteket, nemhogy a napi 8 órán át az irodájában adminisztráló nevelő. Aki a személyzet szemében „jó”-nak tűnik, nem feltétlenül kapná ezt a minősítést zárkatársaitól. A szolgálati idő, és ami ezzel (nem) jár A társadalombiztosítási törvény 8. § b) pontja szerint „Szünetel a biztosítás az előzetes letartóztatás, szabadságvesztés tartama alatt is, kivéve, ha a letartóztatottat az ellene emelt vád alól jogerősen felmentették, vagy a büntetőeljárást megszüntették, továbbá, ha az elítéltet utóbb a bíróság jogerősen felmentette;” A törvény következő szakaszai rendelkeznek arról, hogy ennek ellenére a fogvatartott jogosult egészségügyi szolgáltatásokra és baleseti ellátásra. Ezzel tehát az egészségüggyel kapcsolatos alapvető szükségletei biztosítva vannak. Azonban a biztosítási és a szolgálati idő szerzése szempontjából is figyelmen kívül marad a szabadságvesztés időtartama. Az egyedüli ellátás, amely esetében valamilyen módon orvosolni igyekezett a jogalkotó ezt a méltánytalan szabályt, az álláskeresési járadék. A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény 27. § (1) bekezdése szerint „A álláskeresési járadék folyósításának időtartamát (a továbbiakban: folyósítási idő) - a 25. § (6) bekezdésében foglaltak 11
figyelembevételével - annak az időtartamnak az alapulvételével kell megállapítani, amennyit a munkanélküli a munkanélkülivé válást megelőző négy év alatt munkaviszonyban töltött. A munkaviszony időtartamába nem számítható be a munkaviszonynak az az időtartama, amely alatt a munkanélküli járadékban részesült. Az előbbiekben meghatározott négyéves időtartam meghosszabbodik a következő időtartamokkal, vagy azok egy részével, ha ezen időtartamok alatt munkaviszony nem állt fenn: f) az előzetes letartóztatás, a szabadságvesztés, a javító-nevelő munka, a szigorított javító-nevelő munka és az elzárás büntetés. Így gyakorlatilag a szabadulók esetében a bekerülés előtti 4 év munkaviszonyát veszik figyelembe. Ez méltányosabb helyzetet eredményez, mintha a 4 évbe beszámítana az a büntetés-végrehajtási intézetben töltött idő is, mely alatt ex legis nem biztosított az elítélt. Figyelembe véve azonban, a bűnelkövetés tényét, valamint azt, hogy az elítéltek nagy része vagyon elleni bűncselekmény miatt elítélt, hogy az összes szabadságvesztésre ítélt kb.25%-a visszaeső, és kb. 30%-a többszörös visszaeső, elég kicsi azoknak a száma, akik ilyen alapon jogosultságot szereztek a munkanélküli ellátásra. Ha netán valaki rendelkezne is a megkívánt 200 nap biztosítási idővel a bekerülés előtti 4 évben, akkor is jelentős nehézségekbe ütközik az erről szóló igazolások megszerzése. Ezek a nehézségek a letöltött ítélet hosszával egyenes arányban nőnek. Tételezzük fel, hogy a munkaügyi központ ügyintézője segítőkész, nem bír előítéletekkel a börtönviseltekkel szemben, és segít az igazolások összeszedésében. Akkor is, jóval több időbe telik a szabaduló számára a jogosultság megállapítása, mint egy átlagos álláskereső ügyfél esetében. Pedig a szabaduláskor rendelkezésre álló pénzösszeg, és a különböző forrásokból megszerezhető segély nyújtotta lehetőségek miatt sokszor egy nap késedelem is jelentheti azt, hogy az illetőnek még az alapvető szükségletei (élelmiszer, lakhatás, közlekedés) kielégítésére sincs pénze. Ebben az esetben a munkakereséssel járó költségek viselésének képessége fel sem merülhet. Azzal, hogy a bekerülés előtti 4 évet veszi figyelembe a törvény az ellátás megállapításánál, gyakorlatilag azt az üzenetet közvetíti, hogy ha a bűnelkövető a bűncselekmény elkövetése előtt tisztességes ember volt, akinek bejelentett munkája volt, csak egyszer megbotlott, akkor lehetőséget kap arra, hogy mintha mi sem történt volna, a büntetés letöltése után megpróbáljon új életet kezdeni. Amennyiben viszont büntetése előtt nem élt a tb. járulék- és adófizetésen keresztül bizonyíthatóan törvénytisztelő életmódot, akkor nem érdemli meg az újrakezdés méltányos lehetőségét. Bármi is történt vele a büntetés-végrehajtás ideje alatt, akármilyen irányba változott, akármekkora elhatározással és akaraterővel indul is neki új életének, a kezdés alapvető feltételei nem biztosítottak.
12
Természetesen a munkanélküli ellátás – lévén biztosítási alapú – lényegénél fogva előzetes biztosítási időhöz kötött. Nem gondolom, hogy valaki csak azért, mert kiállta a börtönt, ingyen juttatást kell, hogy kapjon az államtól. De amennyiben a jogszabályokban és szakmai dokumentumokban foglalt deklarációk szerint a szabadságvesztés-büntetés célja az elítélt reszocializációja, reintegrációja, akkor ésszerűnek tartanám a jogosultság feltételeként az erre törvényileg kijelölt időszak, vagyis a büntetés időszaka alatt tanúsított magatartás alapulvételét. Ha azt állítjuk, hogy a szabadságvesztés-büntetés nem csupán az elkövetett tett megtorlását vagy a megsértett jogrend helyreállítását szolgálja, hanem egyúttal segítséget és lehetőséget is ad az elítéltnek arra, hogy szabadulása után új életet kezdjen, a társadalom hasznos tagjává váljon, akkor a deklarált célokkal ellentétesnek tűnik, hogy szabadulása után még mindig a tett elkövetésekor, vagy netán azelőtt tanúsított magatartása lapján ad vagy nem ad az állam számára bizonyos juttatásokat. Különösen annak fényében látszik ez igazságtalannak, hogy az elítéltek nagy része – lévén kvalifikálatlan, hátrányos helyzetű – már büntetése előtt is „feketemunkát” végzett, vagy egyéb nem teljesen tiszta jövedelemből élt. Az előbbi sorokból az következik, hogy ésszerű lenne a végrehajtás ideje alatt végzett munka után (is) megállapítani az álláskeresési járadékra való jogosultságot. A büntetés-végrehajtáson belüli foglalkoztatás jelenlegi állapota mellett azonban ez a szabályozás sem lenne feltétlenül igazságos. A korlátozott benti munkalehetőségek miatt szabadságvesztés-büntetés ideje alatt végzett munka szolgálati idő szerzésére jogosítóvá minősítése sem eredményezne feltétlenül igazságosabb helyzetet, - legalábbis az álláskeresési járadék esetében – amíg a börtönbéli munkáltatást meg nem sikerül reformálni úgy, hogy valóban mindenki dolgozhasson bent, aki akar. A nyugdíjra jogosító szolgálati idő szempontjából azonban már most is rendkívül sürgető a szabályok megváltoztatása, különösen a hosszú ítéletet töltők szempontjából. Egy börtönviselt személy megszerzett szolgálati ideje jelenleg szükségszerűen csak a bent töltött idővel rövidebb lehet, mint amennyi elvileg a rá irányadó korkategóriába tartozó – nem büntetett személyeknek – elvileg maximálisan lehetne. Amennyiben a benti „foglalkoztatást” – költségvetési megfontolásokból - nem minősíti a jogalkotó munkaviszonynak, megfontolandó, hogy csökkentsék a kor szerint előirányzott minimális szolgálati időt ezen személyek esetében azzal az idővel, amikor korlátozva voltak abban, hogy szolgálati időt szerezzenek. A Budapesti Fegyház és Börtön „B” objektumából szabadulók körében szolgálati idő tekintetében az alábbi adatokat találtam: 27%-nak egyáltalán nincs szolgálati ideje, 34%-nak legfeljebb 4 év, 10 évnél több szolgálati idővel pedig csak 24% rendelkezik.
13
12. sz. ábra megszerzett szolgálati idõ 40
34 30 27 20
16
16
Percent
10 8 0 nincs
1-4 év
5-9 év
10-19 év
20 évnél több
megszerzett szolgálati idõ
A szabadulók többsége jelenleg nem rendelkezik olyan anyagi tőkével, amiből családi vagy baráti támogatás nélkül meg tudna élni addig, amíg munkahelyet nem talál, illetve fizetést nem kap. Ezért, ha a munka mellett dönt, lehetőleg azonnal munkába kell állnia, méghozzá olyan helyen, ahol azonnal fizetnek. Ezt leginkább csak a feketén foglalkoztatók tudják ajánlani a munkavállalóiknak. A nem bejelentett munkával azonban az a baj, hogy a munkavállaló kiszolgáltatott, semmi nem garantálja, hogy végül megkapja az ígért bért, bármikor felmondhatnak neki, nem jogosult egészségügyi ellátásra és a munka után szolgálati időre. Ha fizetnek is, a napi vagy heti bér nem motivál takarékoskodásra, így könnyű ebbe a foglalkoztatási formába beleragadni (mert soha nem lesz annyi tartaléka, hogy megengedhessen magának egy olyan munkahelyet, ahol csak hónap végén fizetnek). Hosszú távon tehát ezeknek az embereknek gyakorlatilag nincs esélye arra, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzenek. A munka díjazása A munkáltatás másik neuralgikus pontja a munka díjazása. A bv. szabályzat 124. §-ának (2) bekezdése értelmében „a teljes munkaidőben foglalkoztatott elítélt részére havi munkadíjként a kifizetés évét megelőző év első napján a munkaviszonyban álló dolgozókra megállapított kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) összegének legalább egyharmada (a továbbiakban: alapmunkadíj) jár.
14
Ez a szabály ellentétes az alkotmány 70/B. §-ában rögzített „egyenlő munkáért egyenlő bér” jogával.4 Úgy tűnik, ebben a kérdésben annak ellenére sem várható eredmény, hogy pl. a Magyar Helsinki Bizottság következetesen, minden egyes büntetés-végrehajtással kapcsolatos szabályozási tervezet, így az új Bv. tv. tervezet véleményezése során is felhívja a figyelmet erre a tényre. Nincs tudomásom arról, hogy az Alkotmánybíróság előtt eljárást kezdeményezett volna bárki is ebben a kérdésben. Egy ilyen eljárás kezdeményezését mindenképpen megfontolandónak tartom. Nem csupán a dolog elvi jelentősége miatt. Amíg az elítéltek keresménye deklaráltan a mindenkori legkisebb kötelező munkabér harmadával azonos, nem meglepő, hogy a szabadulók nem rendelkeznek megfelelő tőkével szabad életük megkezdéséhez. A büntetés-végrehajtási szervezet számára ez a kérdés azonban egyelőre sokkal inkább tűnik gazdaságossági, mint reintegrációs célú kérdésnek. A 2006-os évkönyvben a következőket találhatjuk: „Pozitívumként kell megállapítani, hogy a dolgozói létszám (3016 fõ) kisebb mértékű csökkenése a munkaerő hatékonyabb felhasználását jelzi.” A kötelező tartalék Csupán abban az esetben garantált, hogy az elítélt szabaduláskor valamennyi pénzzel rendelkezik, ha valamennyi időt dolgozott bent. Ez esetben keresményéből kötelező tartalékot képez az intézet. A Bv. szabályzat 161. §ának (3) bekezdése szerint a szabadulás idejére a mindenkori alapmunkadíjnak megfelelő összeget kell tartalékolni, amelyet az intézet az elítélt munkába állásától kezdve tíz hónapon át, egyenlő részekben von le. Az alapmunkadíj változása esetén a szabadulásra tartalékolt összeget ugyancsak tíz hónapon át kell kiegészíteni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha az elítélt legalább 10 hónapig dolgozott, ez a minimális összeg mindenképpen rendelkezésére áll szabadulásakor. Ha azonban 10 hónapnál kevesebb ideig dolgozott, még ennyi sem. Bár elvileg az elítéltnek lehetősége van arra, hogy akár teljes keresményét is tartalékolja szabadulása idejére, ez nem jellemző. A keresmény szabadon felhasználható részét ugyanis a legtöbb esetben elköltik („kiétkezik”), felhasználják a kapcsolattartás költségeinek fedezésére, néhányan pedig hazaküldik a családnak a pénzt. A jelenlegi szabályozásban nincs kapcsolat a töltött ítélet hossza és a tartalékképzési szabályok között. Az egyes kategóriákban nagyjából azonos értékeket találunk, vagyis az ítéletidő hossza és a szabadulásra összegyűjtött pénz mennyisége között a gyakorlatban sincs összefüggés.
4
„Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga” - 1949. évi XX. tv. 70.§ (2) bekezdése
15
13. sz. ábra 40 36 30 28
22
20
Százalék
10 7 5 0 nincs pénze
kötelezõ tartalék
kevesebb, mint a kötelező tartalék
a minimálbér és 100ezer Ft között a kötelezõ taralék 100 ezer Ft fölött és aminimálbér között
Az adatokra tekintettel sem tartom célravezetőnek azt a szabályt, amely a letöltött ítélet hosszával semmilyen összefüggést nem keletkeztet a tartalék vonatkozásában. Az, hogy valaki 10 hónap vagy 10 év letöltése után szabadul 19-20 ezer Ft-tal, egyáltalán nem mindegy. Indokoltnak tartanám a szabályozás olyan irányú módosítását, amelyben a hosszabb ítéletet töltőknél a kötelező tartalék nagyobb összeg lenne, vagy esetleg az ítéletidő és a ledolgozott hónapok számától függetlenül minden hónapban tartalékolásra kerülne az elítélt keresményének bizonyos százaléka. Így aki húsz hónapot dolgozik nem az alapmunkadíjnak megfelelő összeggel, hanem annak kétszeresével, harminc hónap munka esetén háromszorosával, 120 hónap munka esetén tizenkétszeresével rendelkezne szabaduláskor. Bár a kötelező tartalék mértékének ítéletidőhöz kötése és növelése hátrányosan érintené az elítéltet bent, plusz forrás bevonása nélkül nagyban elősegíthetné a szabadulás utáni beilleszkedést. Segélyezés Mint láttuk, azok is, akik dolgoznak bent, nagyon kevés pénzzel szabadulnak. A nem dolgozók még ezzel a minimális összeggel sem bírnak szabadulásukkor. Legfeljebb szerencsés esetben az intézetparancsnok által adható segélyben részesülhetnek. Ennek formája lehet készpénz, ruha vagy utazási segély. Ezek együttes összege azonban szintén nem haladhatja meg az alapmunkadíjat.5 5
Bv. szabályzat 166. § „Az intézet parancsnoka - az elítélt kérelmére - a szabaduláshoz készpénzsegélyt, utazási vagy ruházati segélyt adhat. Segély a megjelölt jogcímeken külön-külön is adható, azok együttes összege az alapmunkadíjat nem haladhatja meg.”
16
Ezért az esetek jelentős részében már a szabadulás utáni első hónap is átvészelhetetlennek tűnik. Mint már kifejtettem, a leghatékonyabb megoldást az jelentené, ha a börtönbeli foglalkozatás majdnem teljes körű lenne, és a büntetés hosszával arányos mértékű kötelező tartalékot képeznének a szabadulás idejére. Ennek hiányában olyan szociális ellátási formát kellene kialakítani, amely a szabadulás utáni első hónapban legalább minimális szinten biztosítja a volt elítélt megélhetését. Jelenleg egyedül az önkormányzatok által adható átmeneti segélyt tudja igénybe venni a szabaduló. Az esetek többségében azonban ez is csupán elvi lehetőség. Főként egy kisebb településen valószínűtlen az átmeneti segély megítélése, ahol a közösség nem szívesen fogadja vissza a szabadulót. Az elítéltek nagy része ugyanakkor nem rendelkezik bejelentett lakhellyel, tartózkodási hellyel, vagy szabadulása után más településen tartózkodik, mint ahová be van jelentve. A Budapesti Fegyház és Börtönben gyűjtött agatok szerint a szabadulók 57%-a fog csak valamilyen hivatalos címen (állandó bejelentett lakhelyen vagy tartózkodási helyen) lakni szabadulása után. 14. sz. ábra 60
50
53
40 35 30
Percent
20
10 5
4
0 állandó lakcímén fog
más címen fog lakni
tartózkodási helyén
nincs adat
még nem tudja hol fo
tartózkodási helyén fog-e lakni szabdulása után
A fennmaradó 43%-ot, ha nem Budapesten fog tartózkodni szabadulása után6, a lakcímprobléma már önmagában elzárja az átmeneti segélytől. Ha meg is ítélik a segélyt, azt általában 1-2 hét múlva fizetik ki, és összege is minimális. Az 5-10 évről nulla forinttal szabaduló elítélten ez nem sokat segít. Kőnig Éva: A segélyezés bermuda-hároszöge című írásában találtam egy adatot arra vonatkozóan, hogy az átmeneti segélyezésre 2003 január-áprilisa között az esetek 1%-ában került sor börtönből való szabadulás indokán. Létezik még a Pártfogó Felügyelői Szolgálatnál egy segélykeret a szabadulók támogatására. Ez a főigazgatói intézkedés szerint legfeljebb kétszer 7 ezer forint lehet rászorultság esetén. A tényleges helyzet azonban ennél is rosszabb. 6
Budapesten a hajléktalan-ellátáson keresztül hozzájuthat némi segélyhez bejelentett cím híján is.
17
2005-ben a Fővárosi Igazságügyi Hivatal 625 ezer Ft segélyt fizetett ki. Ebből 605 ezer Ft-ot felnőtt korú pártfogoltak, 20 ezer Ft-ot, pedig fiatal korúak kaptak. A felnőttek 200-an, a fiatalkorú pártfogoltak négyen osztoztak a fenti összegen. Ez a felnőtt korúaknál átlagosan 3025-Ft-ot, a fiatalkorúaknál átlagosan 5000 Ft-ot jelent. 2006-ban 588 ezer Ft-ot fizetett ki a hivatal segély formájában 187 főnek, ami átlagosan 2983 Ft-ot jelentett. Viszonyításképpen fontos utalni arra, hogy csak a felnőtt korúak körében évi 500-600 közötti feltételes szabadlábra helyezés miatti pártfogó felügyelet kezdődik meg egy évben. Ezen kívül jelentős számban kerülnek szabadulók kapcsolatba a hivatallal a közérdekű munka büntetés kapcsán, amelyet a szabadságvesztés büntetésből való szabadulás után kezdenek sok esetben letölteni. Rajtuk kívül még olyan szabadulók is megkeresik a hivatalt segély igénylése céljából, akik semmilyen tekintetben nem állnak pártfogó felügyelet alatt, hanem utógondozás keretében kérik a pártfogók segítségét. A segélykeretet ugyan elsősorban a szabadulók segítésére használja fel a hivatal, de sok esetben a szabadságelvonással nem járó szankció hatálya alatt állók is olyan helyzetbe kerülnek, hogy a pártfogói segély az egyetlen elérhető segítség számukra. A segély funkciója szerint egyszeri krízissegély. Ezt látszik alátámasztani, hogy egy főigazgatói intézkedés értelmében fél éven belül senki sem kaphat kétszer a segélykeretből. Ez a segély azonban még a krízissegély funkciót sem tudja betölteni. Kevés az e célra rendelkezésre álló pénzmennyiség. Mind a teljes keret, mind az egy alkalommal adható összeg kevés. Mint az általam megvizsgált esetek összesítéséből is kitűnik, a szabadulók 36%-ának egyáltalán nem volt pénze szabaduláskor, további 5 %-uknak a kötelező tartaléknál kevesebb pénze volt. Bár az adatok szerint 28% a kötelező tartalékkal szabadult, ez sem jelentette minden esetben, hogy valóban 20 ezer Ft körüli összeggel rendelkeztek, mert nem mindenki dolgozott közülük legalább 10 hónapig, illetve sokan közülük évekkel korábban dolgoztak utoljára, amikor a tartalékképzés alapját jelentő kötelező legkisebb munkabér összege még kisebb volt. Bár a jogszabály rendelkezik a képzett tartalék folyamatos kiegészítéséről, de amennyiben a fogvatartott munkáltatása megszűnik, a kiegészítésre már nincs lehetőség, mivel nincs keresménye, amiből félre lehetne tenni. 22% bár több pénzzel rendelkezik, mint a kötelező tartalék, de kevesebbel, mint a minimálbér. Egy havi minimálbérnek megfelelő összegnél többel csak 8 % szabadult. Még ha egy havi minimálbérnek megfelelő összeg rendelkezésére is áll a szabadulónak, akkor is nagyon nehéz helyzetben van. Ha azt feltételezzük, hogy a minimálbér egy ember egy havi megélhetését a legszükségesebb mértékben fedezi, akkor nyilvánvaló, hogy nem elég az újrakezdéshez. Ebben az időszakban szükséges kiadások mindenképpen meghaladják egy átlagos havi megélhetési költség összegét. Sok fogvatartott úgy érzi, szabadulása után valamilyen módon meg kell ajándékoznia családját, vagy azokat, akik a büntetés idején kitartottak mellette. Leggyakoribb, hogy a gyermekeknek játékot, az 18
élettársuknak vagy feleségüknek virágot, parfümöt vásárolnak, és ezzel gyakorlatilag el is fogy a szabaduló pénzük. Mások a büntetés előtt felhalmozott adósságaikat kénytelenek törleszteni, vagy a lakhatásukért fizetni a befogadó ismerősnek, esetleg más lakhatás híján a munkásszálló napi 1500-2000 Ft-os díját kifizetni. A pártfogói segély azonban fel sem merül azokban az esetekben, amikor az elítélt ekkora pénzösszeggel szabadul. De mint látható, a szabadulók 69%-ának legfeljebb a kötelező tartaléknak megfelelő összegű pénze volt. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy rajtuk mennyit segít a pártfogó által adott 3000 Ft, az a válasz, hogy egy éjszakai szállást és egy napi étkezést fedez. És ez a segítség sem adatik meg mindenkinek, sőt inkább kivételes lehetőségnek tűnik a 3000 Ftos segély. Az év végi elszámolások miatt december és január közepe között egyáltalán nincs segélykifizetés. Ha valaki ilyenkor szabadul, - márpedig jóval többen szabadulnak télen, mint nyáron – teljesen esélytelen segélyügyben. A segély elosztásának elve a Fővárosi Igazságügyi Hivatalban, hogy minden felnőtt korúakkal foglalkozó pártfogó rendelkezik egy havi 3000 Ft-os kerettel, amelyet saját belátása szerint használ fel. A gyakorlatban ez többnyire azt jelenti, hogy minden pártfogó ad egy hónapban egy embernek 3000 Ft-ot. Az egyszeri kifizetés összeghatára adózási okokból 5000 Ft. Az, hogy valaki ezt a maximális összeget kapja, csak hónap végén, illetve decemberben fordulhat elő, hiszen a keret pártfogónkénti bontásából következően, csak egy másik kolléga keretének terhére lehetséges matematikailag 3000 Ft-nál többet kifizetni. Hónap végén, illetve december közepén akad elvétve egy-egy kolléga, aki még nem használta fel a keretét. A szűkös keret mellet úgy gondolom, különös jelentősége van a segélyek odaítélésének. A Fővárosi Igazságügyi Hivatalban jelenleg a kiporciózott 3000 Ft-ok rendszere miatt a havi kb. 30 ezer Ft-os keretet kb. 10 egyéni „bíráló” 10 egyéni mércéje szerint osztják ki. Ez elosztási szempontból semmiképpen sem vezethet hatékony döntéshez. A krízis-ellátás jellegre tekintettel mind a feltételesen szabadult és pártfogó felügyelet alatt álló, mind a többi szabadult esetében a közvetlenül szabadulás utáni segélyezésnek lenne értelme. (Ha nem azonnal van szüksége a pénzre, el lehet irányítani az önkormányzathoz, karitatív szervezetekhez.) Hosszabb távon a rendszeres szociális segély kérdése merülhet fel. Ezzel kapcsolatban szintén Kőnig Éva írja: „• A rendszeres szociális segélyezésnél … a jövedelmi helyzet mellett az ellátás igénybevételének másik feltétele a tartós munkanélküliségi státus „igazolása” – előzetes munkanélküli ellátás igénybevétele vagy együttműködési időszak. A segélyből kiszorulóknak elvileg két nagy csoportjuk van. Az egyik csoport az alacsony munka- vagy társadalmi jövedelemmel rendelkezők, a másikba pedig azok tartoznak, akiknek ugyan 19
nincs jövedelmük, de a szabályzás alapján nem minősülnek munkanélkülinek. Ilyenek például a GYES lejárta után elhelyezkedni nem tudó nők, a tönkrement kényszervállalkozók vagy a börtönből szabadultak. Az ilyen személyek csak egy év várakozás után juthatnak segélyhez, miközben az együttműködési kötelezettségük már fennáll.” Alapvető iratok, személyes okmányok A szabadulók felkészítése során minden estben kitérünk az alapvető személyes iratok meglétére. Mivel ezek a szabadulás utáni élet szempontjából döntő jelentősséggel bírnak, megkíséreljük pótolni őket. Sajnálatos módon személyi igazolványt csak azokban az esetekben áll módunkban készíttetni az elítéltnek, ha arra valamilyen speciális okból, mint pl. apai elismerő nyilatkoztat tétele, vagy házasságkötés céljából még bent, a büntetés ideje alatt feltétlenül szükség van. Ennek egyik oka a hiányzó igazolványok nagy száma (kb. 40%, lásd 15. sz. ábra), másrészt az igazolványok elkészíttetésének bonyolult menete. 15. sz. ábra 70
60 58 50
40 39 30
Percent
20
10
0 van
nincs
nincs adat
van-e személyi igazolványa
A probléma áthidalható lenne, amennyiben a Központi Okmányiroda és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága megállapodást kötne mozgó okmányiroda rendszeres alkalmazásáról legalább az országos letöltő házakban. Jelenleg azokban az esetekben, amikor a szabaduló nem rendelkezik érvényes személyi igazolvánnyal, csak abban tudunk neki segíteni, hogy az esetleg ugyancsak hiányzó születési anyakönyvi kivonatát beszerezzük, amelynek birtokában egy lépéssel közelebb kerül a személyi igazolvány pótlásához.
20
16. sz. ábra 70
60 58 50
40 35 30
Percent
20
10 7 0 van
nincs
nincs adat
születési anyakönyvi kivonat
Ennek különösen azokban az esetekben lehet nagy jelentősége, ha az elítélt születési helye és szabadulás utáni tartózkodási helye jelentős távolságra van egymástól. 2007-ben azok közül, akiknek nem volt érvényes személyi igazolványa, 58%-nak még születési anyakönyvi kivonata sem volt. Mind a TAJ kártya, mind az adóigazolvány hiánya meg tudja nehezíteni a szabadulás utáni munkába állást. Az egészségügyi szabályok szigorítása után a TAJ kártya birtoklása önmagában nem jogosít ingyenes orvosi ellátásra, de a munkaszerződések megkötése, a munkavállalók bejelentése, és így az egészségbiztosítási jogviszony keletkezése szempontjából is döntő jelentőségű, hogy a szabaduló rendelkezik-e TAJ kártyával, vagy legalább tudja-e saját társadalombiztosítási azonosító jelét. 17. ábra 60 55 50
40
42
30
Percent
20
10
0 van
nincs
nem tudja
nincs adat
TAJ kártya
21
A Megyei Egészségbiztosítási Pénztárak mintegy fele nem működik közre a TAJ kártyák szabadulás előtti pótlásában. Ezek a megyei pénztárak az igénylést egy formalevélben utasítják vissza, hivatkozva ara, hogy a fogvatartott a büntetés-végrehajtási intézetben státuszánál fogva jogosult egészségügyi ellátásra, szabadulása után viszont csak biztosítási jogviszony fennállása esetén. Álláspontjuk szerint az elítélt szabadulása után személyesen jogosult a társadalombiztosítási igazolvány igénylésére. Indokolt lenne az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral felvenni a kapcsolatot az egységes gyakorlat kialakítása érdekében. Az adóigazolványok pótlása az esetek többségében zökkenőmentes. 18. sz. ábra 60
50
53
43
40
30
Percent
20
10
3
0 van
nincs
nincs adat
adóigazolvány
Csak néha érkezik olyan válaszlevél az igénylésre, hogy a pártfogó nem az adóhatóságnál bejelentett állandó meghatalmazott, ezért kérik, hogy az elítélt által saját kezűleg kitöltött és aláírt adatlap és az ugyancsak saját kezűleg megírt költségmentességi kérelem mellé még meghatalmazást is csatoljon, ha az igénylő levelet a pártfogó felügyelő adja postára. Mindkét előbb említett igazolvány pótlása kapcsán nehézséget jelent a költségmentesség igénylése. Az igazgatóságok saját megyéjük területén használatos kérelem adatlapot küldenek, amelyben pl. környezettanulmány csatolását is kérik. Ezért fontos lenne a közigazgatási hatósági eljárásban a személyes költségmentesség megállapításáról szóló 180/2005. (IX. 9.) Korm. rendeletet oly módon módosítani, hogy a hajléktalan személyek és a menekültek mellett a fogvatartottak is a személyes költségmentességet élvezők nevesített kategóriái között szerepeljenek. Munkahelykeresés, munkakeresésben
munkába
állás,
pártfogói
segítségnyújtás
a
Mint arra, már utaltam, a pártfogó felügyelő anyagi eszközökkel nem tudja segíteni a szabadulót abban, hogy kitartóan állást keressen.
22
Ezért különösen nagy a büntetés-végrehajtási intézeten belüli előkészítő munka szerepe. A szabadulók többsége egészen az utolsó napokig megváltásként tekint a szabadulásra, ha ebbe a folyamatba senki sem avatkozik bele. Az az illúziója, hogy pusztán annál a ténynél fogva, hogy szabad lesz, minden problémán úrrá tud majd lenni. Nem szívesen néznek szembe ebben az időszakban a rájuk váró nehézségekkel. Ennek azonban az a veszélye, hogy nincsenek valós, reális terveik, illetve felkészületlenül éri őket a kinti helyzet. Sok szabaduló mondja kinti találkozásunkkor, hogy „azt hittem ennyi év után már csak adnak valamit, nem engednek ki 10 ezer forinttal”, „azt hittem legalább a pártfogó be tud tenni valami munkahelyre” és így tovább. Amennyiben mégis nekifognak a munkakeresésnek, gyakran az elő kudarc után az „előítéletesek az emberek, priusszal úgysem vesznek fel sehová” magyarázattal feladják, esetleg újabb bűnelkövetéssel „fenyegetik” meg a pártfogót, ha nem segít. Pontosan emiatt tartom fontosnak, hogy jóval a szabadulás előtt tisztában legyenek a munkakeresés nehézségeivel. Azzal, hogy priusz nélkül is előfordul, hogy valaki hosszú ideig munkanélküli státusba kényszerül. Nem az elrettentést tartom fontosnak, hanem azt, hogy fel legyenek készülve a nehézségekre, és elég erősek legyenek szabadulás után ahhoz, hogy végigcsinálják a munkakereséssel kapcsolatos nehéz feladatokat. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, segíteni kell saját értékeik, képességeik számbavételében, felelevenítésében és a börtönben lezajlott énkép-devalváció helyreállításában. A dolog időigényességéből következően logikus lenne, hogy ezt a feladatot a nevelők végezzék. Ez azonban egyelőre elképzelhetetlen, mert az adminisztratív jellegű találkozásokon kívül nevelő és elítélt között nincs kapcsolat. Ilyen értelemben a börtönben nem folyik nevelés. Ebből következően csoportos foglakozásokon, munkaerő-piaci tréningeken keresztül lenne csak elérhető a cél. Ebben a börtönbe bejáró pártfogóknak különösen nagy szerepe lehetne. Mi a helyzet, ha megvan a motiváció, és kint van az elítélt? A legtöbb, amiben a pártfogó segíteni tudja az álláskereső szabadulót, az hirdetési újságok és a munkaügyi központ aktuális álláslistájának rendelkezésre bocsátása, valamint telefonálási lehetőség biztosítása. Tapasztalataim szerint sok estben annyira félnek a kudarctól, hogy nagyon felületes előzetes ismeretek alapján az ajánlatok többségét meg sem nézik. Pl. „belvárosi irodába takarítót keresünk” hirdetésre az egyik pártfogolt azt mondta, azért nem hívja fel, mert tudja, hogy melyik irodára gondolnak, és őt oda biztos nem fogják felvenni. Ilyen esetekben hasznos, ha együtt nézzük meg a hirdetéseket és megbeszéljük, hogy mennyi esélye van, hogy felveszik mik az adott állás előnyei, hátrányai. Abból a szempontból is jó, ha tőlünk telefonálnak, hogy segíteni tudunk a kudarcélmény feldolgozásában. Nem hagyjuk, hogy az első visszautasítások után feladja. Általában addig nem engedjük elmenni, amíg legalább egy személyes találkozót nem sikerült egyeztetni valahol. Kérni 23
szoktuk, hogy az interjú után jöjjön be, és mondja el, mi és hogy történt. Megpróbáljuk az interjúra is felkészíteni őket. A legnehezebb feladat általában a szabadulók számára annak eldöntése, hogy vállalja-e múltját. Ennek eldöntését tisztázó beszélgetéssel igyekszünk segíteni. Gyakran az első telefonálások után fogadja csak el a pártfogolt, hogy elvárásai nem reálisak, hogy nem fog olyan munkát kapni, amilyet szeretne. Ilyenkor megpróbáljuk arra ösztönözni, hogy a „vagy tökéletes munka vagy semmilyen munka” alternatívája helyett gondolkozzon a „még megfelelő munka” kategóriájában. Általában ugyanis figyelmen kívül hagyják azt a lehetőséget, hogy ha már elkezdtek dolgozni, nem muszáj ott maradni, lehet idővel váltani. Hosszú folyamat, amíg belátják, hogy eleinte a nagyon kevés pénz is sokkal jobb, mint ha egyáltalán nem lenne keresetük. Ha az illető hosszabb ideig áll pártfogás alatt, igyekszünk fenntartani a motivációját, idővel jobb munkahely keresésére ösztönözni, ha az reális. A börtönártalmak miatt, csak kevés szabaduló alkalmazkodik könnyen a munkahelyi környezethez, követelményekhez. Éppen ezért fontos, hogy folyamatos megerősítést és támogatást kapjanak a munkába állás után is. Előfordul, hogy a lopásért büntetett elítélt felfedez a munkahelyen valamilyen értékesebb tárgyat, újabb bűncselekményt követ el. Ez természetesen újabb ürügyként szolgál arra, hogy a munkáltató máskor ne vegyen fel büntetett előéletű személyt. Az is előfordulhat azonban, hogy az elítéltnek semmi köze a munkahelyen történt cselekményhez, mégis őrá fogják a tettet. Ezek olyan eshetőségek, amik egy átlagos munkavállalóval nem esnek meg, ezért speciális támogatásra lenne szükségük. Kiválóan alkalmas lenne erre pl. egy csoport, ahol a már munkába állt szabadultak megbeszélhetnék napi munkahelyi problémáikat sorstársaikkal. Egyelőre azonban ilyen még nem létezik. Talán a Pártfogói Foglalkoztatóban indulhat a jövőben ilyen csoport is. Hiányzik a felnőtt korú elkövetőkkel dolgozó pártfogók és a munkaügyi központ közötti szoros együttműködés. A fővárosban csupán 2004 augusztusa óta van rendszeres kapcsolat a pártfogó felügyelők és a munkaügyi központ között, ami kimerül az aktuális üres álláshelyek listájának e-mailen történő átküldésében. Bár ez a kezdeményezés jónak tűnt, a gyakorlatban mégsem jelent kézzelfogható segítséget a munkát kereső szabadult számára. Az álláslistán csupán a munkáltató neve, címe, telefonja szerepel, illetve az üres munkakör megnevezése, az, hogy az adott munkáltató hány embert keres, és minimálisan illetve maximálisan milyen munkabért kínál. A pártfogóknak nincs ideje arra – és többségük szerint nem is feladata – hogy maga hívja fel a munkáltatót, és próbálja a szabadulót elhelyezni. Így a szabadulók kezébe adják a listát, akik maguk kezdik végigjárni, illetve végigtelefonálni a munkahelyeket. A munkáltató természetesen mit sem tud arról, hogy nem a munkaügyi központon 24
keresztül talált rá a munkakereső. Nem érti, hogy miért nem regisztrált munkanélküli az, aki a munkaügyi központ listájára hivatkozva keresi fel. A szabaduló, pedig az esetek döntő többségében nem kívánja felfedni előéletét az első beszélgetés során, így azt sem mondhatja el, hogy listát a pártfogótól kapta. Ebből gyakran félreértések adódnak, néha pedig agresszívvá válik a kommunikáció mindkét fél részéről. Az erkölcsi bizonyítvány Az esetek nagy részében különösen fontos kérdés az erkölcsi bizonyítvány tisztasága. Jelenleg a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól háromféle módon mentesülhetnek a szabadultak7. A törvény erejénél fogva áll be a mentesítés a törvényben meghatározott – a büntetés mértékéhez igazodóidőpontban. Az itt megjelölt, kiszabott büntetés hosszához igazodó várakozási időszakok felének letelte után a szabadult kérheti a bíróságtól az előzetes mentesítést. Ennél korábbi időpontban csak a köztársasági elnöktől kért kegyelmi mentesítés eredményeként lehet tiszta az erkölcsi bizonyítványa. A készülő új Büntető Törvénykönyv kapcsán írja Kondorosi Ferenc, hogy „a büntetőjogi szankciók közül jelenleg az intézkedések alkalmazása nem vonja maga után a büntetett előélet dehonesztáló következményét. Ezt a megoldást tervezzük az intézkedések mellett bizonyos büntetésekre is kiterjeszteni, így csak olyan büntetések kerülnek végrehajtásra, amelyekhez a törvény eleve nem fűz büntetett előéletet, vagy a mentesítésre csak a büntetés végrehajtása után kerül sor.”8 Erre tekintettel van ok abban bízni, hogy a tiszta erkölcsi bizonyítvány hiánya már nem sokáig lesz a szabaduló személyek munkába állásának akadálya. Amennyiben mégsem következik be rövid időn belül változás a büntetett előélet szabályozásában, indokolt annak teljes körű feltérképezése, hogy a jogi szabályozás alapján mely munkakörökben, foglalkozásokban jogosult a munkáltató vizsgálni a büntetett előéletet, és erről tájékoztatni a szabadulókat és a velük foglalkozó szakembereket. A büntetett előélettel be nem tölthető munkakörök teljes körű listája felhasználható lenne a büntetés ideje alatt annak megállapítására, hogy a büntetett előélet mennyiben korlátozza az adott személy szabadulás utáni munkavállalási lehetőségeit. Ennek ismeretében lehetne megalapozott döntést hozni arra vonatkozóan, hogy melyik elítéltet milyen típusú szakmai képzésbe érdemes bevonni, illetve kinél szükséges átképzés feltétlenül ahhoz, hogy szabadulása után hasonló szintű kvalifikált munkát tudjon végezni, mint büntetése előtt. Vagyis az, aki büntetettsége miatt nem űzheti korábbi szakmáját, az ne szakképzettség nélküli munkát kényszerüljön végezni szabadulása után – amely egyúttal a büntetés előtti állapothoz képest 7
8
Btk. 101.§ c-e pont.
Kondorosi Ferenc: A büntetõjogi kodifikáció és a börtönügy idõszerû kérdései Börtönügyi Szemle 2006 25
alacsonyabb kereseti lehetőséget is jelentene számára - hanem egy, a büntetés ideje alatt megszerzett szakképzettséggel ellátható szakmában tudjon elhelyezkedni. Ez a lista – és annak az érintettek általi pontos ismerete - segíthetné a büntetett előélettel kapcsolatos indokolatlan diszkrimináció gyakorlatának csökkentését is. Amennyiben olyan munkáltató kér erkölcsi bizonyítványt a jelentkezőtől, amely a betöltendő munkakörre tekintettel nem kérhetne, az Egyenlő Bánásmód Hatóság előtti eljárás indításával, illetve a szabadultak erre bátorításával, tájékoztatásával át lehetne formálni a jelenlegi nem kívánatos gyakorlatot. Lakhatás a szabadulás után A szabadulás utáni tartózkodási hely jellege jól mutatja, hogy mennyire vannak másokra szorulva a szabadulók. Csupán 13 % rendelkezik saját lakással, és további 6% önkormányzati lakás bérleti jogával. 19. sz ábra 80
69 60
40
Percent
20 13 6
0 saját lakás
6 rokonnál
önkormányzati
albérletben
ismerõsnél
hajléktalanszálló
munkásszálló
n.a.
szabadulása után hol fog lakni
A nagy többség, a szabadulók mintegy háromnegyede rokonoknál, vagy ismerősöknél lakik a szabadulás utáni időszakban. Az albérletbe és a munkásszállóra szabadulók feltehetőleg azért vannak ilyen kevesen, mert a szabaduláskor nem áll rendelkezésükre olyan mennyiségű pénz, ami lehetővé tenné számukra azonnal ennek a két lakhatási formának az igénybevételét. Ugyancsak a rokonnál-ismerősnél lakók kategóriáját növelik azok a fogvatartottak, akik nem akarják megosztani a börtönpártfogóval valós tartózkodási lehetőségeiket. Ők lakhatási problémáik orvoslásában nem akarnak segítséget kérni, mert attól tartanak, hogy a segítségkérés kedvezőtlenül befolyásolná a feltételes kedvezményükkel kapcsolatos döntést, vagy attól tartanak, hogy a segítségnyújtás kontrollal jár együtt. Néhányan pedig azért nem 26
tárják fel valós helyzetüket, mert a pártfogó által nyújtott lehetőségeket kevésnek találják, ezért nem látják értelmét a segítségkérésnek. A hajléktalanszállókkal való együttműködés 2005 tavaszán a BMSZKI Kocsis utcai szállójának két munkatársa azzal kereste fel a Fővárosi Igazságügyi Hivatalt, hogy „Jó úton!” néven speciális programot kívánnak indítani szabadulók részére. Elképzeléseik szerint a szállón 4 helyet tartanának fenn kifejezetten szabadulók számára. Intenzív foglalkozásokkal, csoportos tréningekkel és egyéni esetkezeléssel segítenék ebben a speciális helyzetben lévő embereket. Azt kérték, hogy a pártfogók küldjenek klienseket ebbe a programba. A kezdeményezés bíztató volt, ugyanakkor már a kezdetekor problémaként merült fel, hogy a szállóra csak a BMSZKI FET-en keresztül lehet ténylegesen bekerülni. Ez a gyakorlatban ugyanis azt jelenti, hogy a pártfogolt csak a csütörtök délelőtti felvételi beszélgetést követően költözhet be a szállóra. Ehhez gyakorlatilag olyan elítélteket kellett volna találni, akik csütörtök reggel szabadulnak. Ha valaki a Budapesti Fegyház és Börtönből csütörtökön szabadul, az is általában csak 10-11 óra körül lép ki az intézet kapuján. Nem is beszélve arról, ha valaki vidéki intézetből jön. Így problémás az odaérkezés. Ha valaki előző nap, vagy netán - a legrosszabb lehetőséget figyelembe véve – pénteken szabadul, akkor a beköltözésig hátralévő éjszakák szállásgondja tűnik megoldhatatlannak. Bár ott vannak az éjjeli menedékhelyek, ahol elvileg eltöltheti bárki a közbeeső napokat, a szabadulók jó része nagyon idegenkedik ettől az intézményi kategóriától. Nem is tűnik célszerűnek teljesen szabadjára engedni azt az embert, aki addig a legszigorúbb kontroll alatt volt, mert az a pár nap, amit neki teljesen kontrollálatlanul, gyakorlatilag tejesen magára hagyva kell eltölteni az átmeneti időszakban, éppen elég lehet ahhoz, hogy utána már ne legyen olyan állapotban, hogy integrálható legyen az átmeneti szállóra. A gyakorlat sajnos igazolta a kezdeti aggályokat. A pártfogoltak megkapták a tájékoztatást, elmentek megnézni a szállót, de a pár nap múlva esedékes csütörtöki felvételi beszélgetésen már nem jelentek meg. A majd egy év alatt egy sikeres beköltözés volt. Budapestről szabadulók esetében a hajléktalan szálló szociális munkása által a börtönben végzett előgondozással lehet áthidalni a problémát, erre azonban a hajléktalanszállók nem mindig rendelkeznek elég szabad munkaerővel. Börtönpártfogás, utógondozás és a feltételesen szabadultak pártfogó felügyelete A pártfogó felügyelet 2003-as reformja óta országszerte nagyobb hangsúlyt kapott a pártfogó felügyelők büntetés-végrehajtási intézetekben végzendő 27
munkája egyrészt a szabadulásra való felkészítés terén, másrészt a nevelők által nem megoldható, az ítélet töltése alatt a kinti világgal kapcsolatban felmerülő problémák orvoslásában. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy ma már valamennyi büntetés-végrehajtási intézetbe járnak rendszeresen pártfogó felügyelők, bár a kapcsolat intenzitása és jellege megyénként eltérő. A legtöbb intézetben a pártfogók csoportos tájékoztatást tartanak a szabadulás előtt álló elítéltek számára az elérhető szolgáltatásokról, támogatásokról, valamint a pártfogó felügyelet végrehajtásáról. Csak néhány megyében van olyan pártfogó, aki a börtönpártfogáson kívül nem lát el más feladatot. Ilyen specializáció jellemzi a Fővárosi, a Fejér Megyei és a Pest Megyei Igazságügyi Hivatalt. A Fővárosban 3, Fejér megyében 2, Pest megyében, pedig 1 börtönpártfogó dolgozik. A három megye sem követ egységes gyakorlatot a börtönpártfogás terén. A Fejér Megyei Hivatal egy-egy munkatársa Baracskán és Pálhalmán dolgozik. Kérelmek alapján hallgatják meg az elítélteket, illetve csoportos foglalkozást tartanak számukra. Pest megyében ennél sokkal rosszabb a helyzet, mert ott egy börtönpártfogó látja el a Márianosztrai, a Váci és a Tököli Büntetés-végrehajtási intézetet. Egyedül a fővárosban teszi lehetővé a létszám, hogy a börtönpártfogó minden egyes szabadulóval legalább egyszer négyszemközt találkozzon a szabadulást megelőzően. A találkozás során igényfelmérés és jegyzőkönyvfelvétel történik. A szabaduló tájékoztatást kap az igénybe vehető ellátásokról, illetve lehetősége adódik a szabadulásával kapcsolatos problémák rendezéséhez segítséget kérni. Ennek a találkozásnak a függvényében dől el, hogy kialakul-e gondozási kapcsolat az adott elítélttel. Mivel a pártfogó havonta kb. 30 új emberrel találkozik ilyen módon az intézetben, és folyamatosan 6 hónapnyi szabadulóval – azaz nagyjából 180 emberrel – van kapcsolatban, az esetek csak nagyon kis százalékában tud kialakulni valódi szabadulásra felkészítő munka, értve ezalatt a reintegráció szubjektív feltételeinek erősítését. Az angolszász országokban bevett gyakorlat szerint az ún. „Parole Baord” és az ún. „Probation Service” elkülönül. Az előbbi a börtönből szabadulók felügyeletével és bizonyos esetekben a szabadulást lehetővé tevő döntés meghozatalával foglalkozik, míg az utóbbi elsősorban a közösségben végrehajtott – szabadságelvonással nem járó szankciók felügyeletében kap szerepet. Nálunk a pártfogó felügyelők többsége valamennyi ügycsoportba tartozó ügyért felelős a saját földrajzi területén, vagyis foglalkozik vádemelés elhalasztása, próbára bocsátás, felfüggesztett szabadságvesztés büntetés, közérdekű munka büntetés – tehát valamennyi szabadságelvonással nem járó szankció mellett elrendelt/megállapított pártfogó felügyelet végrehajtásával, és ezek mellett a feltételesen szabadult pártfogó felügyelet alatt állókkal, valamint az utógondozást kérőkkel. A büntetés-végrehajtási intézetbe bejáró, börtönpártfogók sem mindenhol csak ezzel a feladattal vannak megbízva, sok 28
helyen ugyanaz a pártfogó dolgozik utógondozóként, aki az előbb felsorolt valamennyi ügycsoportban is dolgozik a saját földrajzi területén. Véleményem szerint indokolt lenne a bizonyos megyékben (Főváros, Pest megye, Baranya megye) már elindult specializációt továbbfejleszteni abba az irányba, hogy a közérdekű munka büntetés végrehajtása és a pártfogó felügyelet végrehajtása mellett a szabadságelvonással kapcsolatos tevékenységekre is specializálódjanak pártfogók. Indokoltnak tartanám, hogy a börtönben pártfogói munkát végzők foglalkozzanak a feltételesen szabadlábon lévők ügyeivel. A szabadságvesztés büntetés egy olyan meghatározó tapasztalat az egyén életében, amelynek kezelése speciális tudást igényel. Ahhoz, hogy reális elvárásokat támasszon a pártfogó a szabadult elítéltekkel szemben, alaposan kell ismernie a büntetés-végrehajtás belső világát és az annak hatására kialakult helyzetet, akár pszichés, akár anyagi vagy kapcsolati szempontból. Míg a közösségben végrehajtott szankciók esetében a pártfogó egyik legfontosabb feladata a pártfogolt szembesítése tettének következményeivel, a feltételesen szabadultak esetében más nézőpont szükséges. A következményekkel való szembesülésnek már a büntetés-végrehajtási intézetben meg kell(ene) történnie, hiszen a büntetés letöltése után ez az esemény már nagyon messze van időben, így nem is lehet hatékony a szembesítés. Másrészt a szabaduló a megváltozott környezet és az új életfeltételek, valamint a rá háruló beilleszkedési feladatok miatt krízishelyzetben van, és ebben a krízisben sokkal fontosabb a pozitív irányú megerősítés, mint a múltbeli – a letöltött büntetéssel az ő szemében már megszenvedett büntetés/bűnhődés elvárása. A következményekkel való szembesítésnek véleményem szerint a sokkal inkább bekerülési krízis idején, vagy a büntetés letöltésének ideje alatt van helye. Az, hogy az esetek többségében vélhetően nem történik meg, a nevelők túlterheltségével, és a büntetés-végrehajtás alapvetően biztonságközpontú (és nem reszocializációs túlsúlyú) szemléletmódjával függ össze. Ez a helyzet feltétlenül változtatásra szorul. Az új büntetés-végrehajtási törvény tervezete előrelépést mutat ezen a téren. Rögzíti azt, hogy a büntetés céljának elérése érdekében többek között elő kell segíteni, hogy az elítélt az általa elkövetett bűncselekmény társadalomra veszélyességét felismerje, és annak következményeit lehetőség szerint enyhítse.9 A probléma megoldásában sokat segíthetnek az intézetekbe bejáró pártfogók azzal, hogy elvárásként közvetítik a nevelő személyzet felé a szembesítés megtörténtét. Ugyancsak hatékony eszköz lehet a szabadságvesztés büntetés ideje alatt végzett mediációs/facilitációs tevékenység, amely az elkövető közösségbe való visszafogadását hivatott előkészíteni. Ilyen programok ma Magyarországon még nagyon ritkák, de bevezetésükre már vannak kezdeményezések.10 9
Csordás Dóra – Csordás Sándor: Az emberközpontú és közösségi irányultságú börtönrendszerek főbb jellemzői Börtönügyi szemle 24. o.
10
Lásd pl. a „Harmonikus szabad életért” c. Pest Megyei ObMB pályázati projektet
29
Ugyanakkor a másik oldalról szemlélve, azért fontos, hogy a börtönben dolgozó ne csak a börtönben dolgozzon és kizárólag a szabadulásra való felkészítéssel foglalkozzon, mert ez esetben nem sokban különbözik tapasztalata a büntetésvégrehajtási nevelőkétől. Hasonló módon „be van zárva” az intézet falai közé, és a külvilágról, a szabadultak számára elérhető lehetőségekről inkább csak elképzelései vannak, mint kézzel fogható tapasztalatai. A feltételesen szabadlábon lévők pártfogó felügyelete révén folyamatos visszajelzést kaphat nemcsak az általa végzett szabadulásra felkészítő munka eredményességéről, hanem a szabadultak napi problémáiról nehézségeiről. Különösen igaz ez a munkaerőpiaccal kapcsolatos információk tekintetében, hiszen a pártfogónak saját tapasztalata a munkakeresésről és munkába állásról alapvetően más szinten van, mint egy alulképzett, stigmatizált szabadulónak. Sok estben olyan kreatív alkalmazkodási stratégiákat is tanulhat a pártfogó a pártfogoltaktól, amit jól vissza tud forgatni a szabadulás előtti tanácsadói munkájába. A kétféle feladat együttes ellátása azzal az előnyel is járna, hogy a pártfogó az egyes szociális intézményekről nemcsak az azok által hivatalosan közzétett formában nyerhető információval rendelkezik, hanem olyan aprónak tűnő, ámde a szabadulók szempontjából döntő jelentőségű információkkal, hogy pl. az adott hajléktalanszálló lakóköre milyen, vagy hogy fogadják az adott intézményben a szabadulókat. Az ilyen irányú specializációval és a büntetés-végrehajtási bíróval való szorosabb kapcsolattal talán elérhető lenne, hogy a feltételes szabadlábra helyezésről szóló döntés meghozatala előtt több esetben készüljön pártfogó felügyelői vélemény. Ezt a jogszabályban biztosított lehetőséget csak nagyon kevés esetben veszi igénybe a büntetés-végrehajtási bíró. 2004-ben felnőtt korúaknál 23, fiatalkorúaknál 2, 2005-ben felnőtt korúaknál 83, fiatalkorúaknál 2, 2006-ban felnőtt korúaknál 62, fiatalkorúaknál 3, 2007-ben felnőtt korúaknál 41, fiatalkorúaknál 1 esetben érkezett megkeresés az Igazságügyi Hivatalokhoz országos szinten a feltételes szabadítással kapcsolatos pártfogói vélemény elkészítésére. A pártfogói vélemények elkészítésének nagy előnye lenne a további munka szempontjából, hogy azokban az esetekben is lehetőséget adna a szabaduló családjával való előzetes kapcsolatfelvételre, amikor az elítélt a börtönben ezt nem kéri, vagy egyenesen visszautasítja. Záró gondolatok A Társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája 5 prioritása közül az utolsó „A bűnismétlés megelőzése”. E prioritás kifejtése kapcsán találkozunk azzal az állítással, hogy „Minden olyan büntetés-végrehajtásban alkalmazott módszer, (az elítéltek munkáltatása, iskolai tanulmányainak folytatása, káros szenvedélyeinek kezelése, szakképzésük, családi kapcsolataik megőrzésére irányuló törekvések), amely a bűnelkövetők 30
társadalmi integrációja érdekében valósul meg, csökkenti a bűnismétlés esélyét, tehát a bűnmegelőzés célját szolgálja..” A szabaduló elítélteknek és a gyakorlati szakembereknek azonban az alapvető tapasztalata a zárójelben felsorolt „módszerekkel”, kapcsolatban, hogy azok a gyakorlatban alig valósulnak meg, így bűnismétlés valószínűségét csökkentő hatásuk is csekély. Ma Magyarországon az állam elsősorban a bűncselekmények megtorlására koncentrál, közben nem vállal tényleges felelősséget a bűnelkövetők társadalmi reintegrációjában. Bár a közelmúltban létrejöttek olyan szervezetek (pl. Országos Bűnmegelőzési Bizottság, vagy a Pártfogó Felügyelői Szolgálat) amelyek foglalkoznak a kérdéssel, intézményes, az összes rászoruló elítélt vonatkozásában működőképes megoldások nem léteznek. A témában kiírt pályázatok az állami felelősségvállalás látszatát keltik, de valójában a teljes börtönnépesség elenyésző részét érintik. Önmagában már az is problematikus, hogy nem teljesen tisztázott, kinek a felelőssége ennek a problémának a megoldása. A büntetés-végrehajtás gyakorlatilag nem foglalkozik azzal, mi lesz az elítélttel szabadulása után. A hangsúly a büntetés biztonságos végrehajtásán van. Ez várhatóan az új büntetés-végrehajtási törvény tervezete alapján sem sokat változik, különösen, ha a személyi állomány megfelelő fejlesztésére nem szánnak jelentősen több forrást. A Pártfogó Felügyelői Szolgálat érdemben nem tud a szabadulókon segíteni. Egyrészt a szűkös anyagi lehetőségek és a magas esetszám miatt, másrészt mert nem lehet elvárni, hogy a büntetés-végrehajtás által meg nem valósított feladatokat a büntetés utolsó 6 hónapjában a szolgálat bepótolja, átvállalja. A szociális ellátórendszer szintén alkalmatlan és felkészületlen a szabadulók problémáinak kezelésére. Az esetek többségében a család a szabaduló egyetlen lehetséges támasza, ám a családi kapcsolatok jelentős része a büntetés végrehajtása alatt megromlik. A családi kapcsolatok megőrzését a rendszer a deklarált célokkal ellentétben nem segíti. A civil szervezetek tevékenysége szintén csak a szabadulók elenyésző részét érinti. Az államnak egyszerre kétféle, gyakorlatilag egymással teljesen ellentétes beállítódása fedezhető fel a szabadulókkal szemben az elvi deklarációk és a ténylegesen érvényesülő jogi normák szintjén. A tett-büntetőjog alapjain álló – ugyanakkor az egyéni szempontok bizonyos mértékű figyelembevételére lehetőséget adó – Büntető Törvénykönyv szerint a bíróság arányos és igazságos ítéletet szab ki a bűnelkövetőre. Az esetek jelentős részében szabadságvesztésbüntetést. Alkotmányos elvekből következő kívánalom, hogy a megérdemelt, tett-arányos büntetésen (vagyis a szabadság megvonásán) kívül senkit ne érjen semmilyen indokolatlan hátrány ilyen esetben sem. Ugyanakkor az állam által 31
létrehozott jogi szabályozás szövevénye, számos olyan momentumot rejt magában, amelynek következtében a börtönviselt ember semmiképpen nem lehet egyenlő – talán még „esélyegyenlő” sem – büntetlen előéletű társaival. Ebből is kitűnik, hogy a büntetés-végrehajtás próbáját kiállt személyek a társadalom kirekesztettjei, akikre a társadalom csak abból a szempontból, csak olyan mértékig és módon figyel, hogy megakadályozza az újabb bűnelkövetést, de nem tekinti őket „átmeneti létfenntartást veszélyeztető helyzetben lévőknek”. A dolgozatban sorra vett problémák alapján úgy látom, hogy a szabadságvesztés-büntetésből szabaduló emberek társadalmi reintegrációjának objektív feltételei nem biztosítottak. Mind a jogi szabályozás, mind a büntetés-végrehajtás szervezetrendszere és finanszírozása, mind a szociális ellátórendszer hiányosságai részesek abban, hogy a végső soron felelőssé tett pártfogói rendszer nem képes hatékonyan ellátni integrációt elősegítő feladatát. A büntetés-végrehajtási intézeteken belüli munkáltatás díjazásával kapcsolatos, a jogegyenlőség elvét sértő szabályozás megváltoztatása elengedhetetlen. Ugyancsak elengedhetetlen a szolgálati idő szerzésével kapcsolatos szabályozás megváltoztatása a lényegében kettős büntetést jelentő jelenlegi helyzet felszámolása érdekében. A szociális ellátások tekintetében felmerülő, legelőször eldöntendő kérdés, hogy indokolt-e az adott csoport számára külön ellátási formákat létrehozni, vagy a meglévő szociális ellátórendszert érdemes olyan irányba alakítani, hogy a szabadságvesztés-büntetésből szabadulók ellátására, befogadására is képes legyen. Néhány speciális ellátás esetében indokoltnak tartom a külön szolgáltatás megszervezését. Ilyen például a pártfogói szállás. Ugyanakkor ez utóbbira sem lenne feltétlenül szükség, ha a büntetés-végrehajtás reformja során félnyitott intézetek is létrejönnének. Az ellátások többsége véleményem szerint megfelelő lenne e célcsoport számára is, ha a rendszer nem lenne minden szempontból túlterhelt. A külföldi szakirodalommal összevetve Magyarországon kevés olyan tanulmány készült eddig, amely a szabadulók helyzetével behatóan foglalkozik. Különösen kevés figyelmet kapott a fogvatatottak családjait érintő hátrányok kérdésköre. Nem alakultak ki olyan speciális szolgáltatások, amelyek ezeknek a családoknak segítenének.
32
Ezért időszerűnek tartom a külföldi jó gyakorlatok áttekintését, és azok meghonosítását, mint pl. a szülői szerepre felkészítő tréningek, vagy a büntetésvégrehajtási intézetek bejáratához telepített látogató centrumok. Tapasztalataim szerint a bűnelkövetőkkel szemben a szociális szféra dolgozói is gyakran előítéletesek. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a legtöbb szociális képzés nem ad lehetőséget a fogvatartottak világának közeli megismerésére. Ahhoz, hogy a szociális ellátórendszer ne legyen maga is kirekesztő a büntetett előéletű személyekkel szemben, a témára vonatkozó alaposabb ismeretek terjesztését kellene megoldani.
33
