AZ EGYIPTOMI ÚJÉV MI MUTATJA MEG AZ EGYIPTOMI ÚJÉVET?

AZ EGYIPTOMI ÚJÉV Hamarosan itt az újév! Na, nem kell megijedni, december 31-e még messze van, de az ősi Egyiptom évnyitó ünnepe nemsokára ismét ránk köszönt. Az újév napja ugyanis július 19-e: WEPET RENPET. MI MUTATJA MEG AZ EGYIPTOMI ÚJÉVET? A Gergely-naptár időszámítása szerint legtöbbször július 19-re esik a hajdani egyiptomi újév ünnepe. Ez Egyiptom egyik legjelesebb ünnepnapja, amely a Nílus áradásának a kezdetét is jelöli. Ily módon a nép a termékenységet hozó Nílussal és az Élettel kapcsolta össze ezt a kitüntetett alkalmat. Július 19-ére esett egy különleges csillagászati esemény, melyet a papok előre kiszámoltak és évrőlévre nyomon követtek. Ez nem volt más, mint a Szíriusz nevű csillag (Alpha Canis Majoris) és a mi Napunk együttállása a keleti horizonton. Természetesen ezt az égi eseményt szabad szemmel is lehetett látni. Igaz, csak néhány nappal az egzakt konjunkció (együttállás) után, mivel a Nap fénye elnyomta a távolból érkező Szíriuszét. Az újévi pirkadat első napsugara egy mágikus aktus volt, jelesül, a világteremtés megismétlését szimbolizálta. Említésre méltó, hogy a mi naptárunk is, amely Caesar naptárának (i. e. 46., „Julián-naptár”) XIII. Gergely pápa 1582-es rendelete alapján tökéletesített formája, Egyiptomból származik. Anno Egyiptomban is szokás volt apró meglepetésekkel megajándékozni egymást az újév alkalmából. Elterjedt volt az a hagyomány, miszerint jókívánságot tartalmazó gyűrűket adtak egymásnak, de illatos folyadékokkal teli fajanszpalackokat is szívesen fogadtak el egymástól. A SZÍRIUSZ CSILLAG SZEREPE A Szíriusz nevű csillagot az egyiptomiak Szopdet-nek nevezték és Iszet (Ízisz) Istennő fizikai aspektusának tartották, ami azt jelentette, hogy az ő fennhatósága alá tartozott. Ezért az egyiptomiak legfontosabb csillaga volt. A Szíriusz a Nagy Kutya csillagképben helyezkedik el, annak a legfényesebb, s a legfőbb csillaga. Az egyiptomi papok megfigyelték, hogy a Szopdet minden évben éppen ugyanabban az időben tűnik el az égről és 70 nappal később épp napfelkelte előtt jelenik meg újra. Mivel ez az időpont egybeesett a Nílus vízszintjének évenkénti emelkedésével, adta magát, hogy időjelölő legyen. Érdekes, hogy azon nem tűnődött el még senki, hogy mi van akkor, ha a Szíriusz és a Nílus speciális ciklusait valakik szándékosan összehangolták volna megteremtvén és szavatolván ezzel Egyiptom mezőgazdaságának az alapját. Bármi is legyen az igazság, a Szóthisznak a gazdasági életben kimagaslóan fontos szerep jutott. Tudvalevő, hogy a Szopdet hajnali felbukkanása, amely napot az év kezdetének nevezték, az áradás évszakának első napját jelölte, amikor is a folyam vizének szintje az Etióp magasföldön lezúduló csapadéknak köszönhetően emelkedni kezdett. A Szóthisz vagy Szíriusz heliákus (Nappal együtt történő) felkelése az áradás elindulását, valamint a polgári év kezdetét is jelezte, ily módon a birodalom minden kronológiai rendszerének stabil alapját képezte. A Szóthisz csillag kimagasló szerepét támasztja alá, hogy amikor a csillag delel, akkor sugarai éppen merőlegesen esnek a Kheopsz fáraónak tulajdonított piramis déli lapjára. A SZÓTHISZ-ÉV A Szóthisz-év a csillag egyik heliákus kelésétől a másikig tartott. Hossza átlag 365 ¼ nap. De mivel naptárilag csak egész napokban lehet számolni, így a Szóthisz-év közönségesen csak 365 napot tett ki,

illetve minden negyedik év 366 napos volt. A Szóthisz-év csaknem megegyezik az alexandriai naptárévvel. Ami a Szóthisz heliákus felkelésének megfigyelését illeti, a történeti korokban, amikor Egyiptom mágikus tudását már kezdték elrejteni, csak minden 1460. évben esett ugyanarra a napra (júl. 19-re) az akkori naptár pontatlansága miatt. Az eltérés a szökőévek nélkülözése miatt alakult ki Egyiptom hanyatlásával, amikor a bonyolult csillagászati és matematikai számításokat már nem tudták a nagy elődök tudásának mintájára kiszámítani. Az egyiptomi naptárt III. Ptolemaiosz Euergetész idejében, i. e. 237-ben próbálták megreformálni, amikortól minden negyedik évben egy szökőnapot iktattak be. Az ókori Egyiptomban legutoljára Antóniusz Pius római császár uralkodása idején 139-ben volt heliákus, azaz a Nappal egy időben történő felkelés. Több egyiptomi templomot a Szíriusz csillag energiáira hangoltak. Ez azt jelentette, hogy bizonyos időpontokban a mágia eszközeit felhasználva energiakaput nyitottak és asztrális erőket idéztek meg (húztak át) a mi síkunkra. Ilyen volt például a Denderai templom. Száraz György Boldog napot!

AZ EGYIPTOMI IDŐSZÁMÍTÁS TÖRTÉNETE Tudtad, hogy az egész ókori kelet legtökéletesebb naptárát az egyiptomiak használták? I. e. 3000 környékében már bevezették a 365 napos naptári évet, amely az időszámításuk alapja lett. Az éves kronológiájuk meghatározásában döntő szerepet játszott a Nílus, a maga pontos áradásával és visszahúzódásával. Az egyiptológusok arra tippelnek, hogy minden bizonnyal a két áradás között eltelt időszakot szemelték ki a szemfüles egyiptomi papok, illetve ezt az időtartamot mérték le először, s ebből indult ki az idő mérésének gondolata. Mivel azonban ez pontatlan lett volna a nagyobb időegységek definiálására, asztronómiai viszonyítási pontokat kerestek a csillagos égbolton. Mindenekelőtt az újév kezdőpontját kellett meghatározniuk, amiből már logikusan következett az év időtartama. Adta magát egyrészről a Nap, másrészről pedig a Szíriusz csillag nyári heliákus kelése, amely július 19-re esett. Ekkortól kezdett emelkedni a Nílus vízszintje is, s a folyó fokozatosan áradásnak indult, vize feketére színezte a partvidék földjeit, innen kapta Egyiptom később a Kemet elnevezést, amelynek jelentése: Fekete Föld. A név utal a Nílus által megtermékenyített területre. Az egyiptomi őskultúra, vagy proto-kultúra a mai napig megoldatlan kérdéseket rejt. A legnagyobb kihívást az okozza, hogy a jelenleg ismert fáraókori civilizációtól szinte minden ízében eltér a Petrie és De Morgan által talált őskori leletanyag. Az egyiptomi históriának hatalmas időtávlatai vannak, amelyek megnehezítik a kutatók tájékozódását. Hérodotosz közli, hogy az első egyiptomi királytól az ő megjelenéséig, ami ugyebár az i. e. 5. századra esett, 11 340 év telt el. De említhetném Platónt is, aki évtízezredes léptékekben gondolkodott, vagy a beavatott szaiszi papot is, Manethónt, akire már korábbi lapszámokban többször hivatkoztam. (Emlékeztetőül csak annyit, hogy Manethón 13 900 évet ad Hornak és követőinek, majd 11 000 évet a Bölcseknek, s így lyukad ki az i. e. III. évezred környékén Men-nel kezdődő fáraói dinasztiáknál.) Ezek olyan történelmi tények, amelyeknek bárki bátran utánanézhet, meg fog lepődni a hitelességükön. Kell-e mondanom, hogy a legtöbb régész botor tévedésnek tartja az imént említett urak adatait, amivel természetesen nem kell egyetértenünk, mint ahogyan nem is tesszük, mivel szerintünk abszolút stimmelnek, s szép számmal akadnak leletek, amelyek ezt igazolják és hitelesítik.

Ha pontosan tudnánk, hogy a Szíriusz mozgására épülő Szóthisz-ciklust mióta használták az egyiptomiak, akkor vissza lehetne következtetni az előző korokra és kultúrkorszakokra. A ma Szíriuszként ismert csillagban az a különleges, hogy közvetlenül a napkelte előtti kelése egybeesett a Nílus áradásával. De még mielőtt ez megtörtént volna, a csillag hosszabb időn keresztül – 70 napon át – láthatatlan maradt, s csak az említett eseménynél tűnt fel újra az égen. Az egyiptomiak úgynevezett mozgó évvel számoltak, ami 365 napot tett ki kereken. Ez egynegyed nappal rövidebb volt a valódi csillagászati évnél, ami pedig azt eredményezte, hogy a „mozgó év” négyévente egy nappal eltolódott a Szíriusz említett nyári heliákus felkeléséhez képest. (Ebből következett a neve.) Pontosan 1 460 évnek kellett eltelnie, mire újra egybeesett a (mozgó) naptári év a csillagászati újévvel. Ezt az 1460 éves periódust hívták Szóthisz-ciklusnak. Ma csak egy biztosnak tűnő támpontunk van: Censorinus De die natali című munkája, amelyből kiderül, hogy i. sz. 139, Antonius Pius császár uralkodása idején a Szóthisz felkelése megegyezett az újév napjával. A másik egyáltalán nem elhanyagolható megállapítás, hogy a Szóthisz-felkelés a földrajzi szélességek szerint változik. Thébában például négy nappal korábban történik meg ez a csillagászati esemény az északi városokhoz képest. Ez kapásból 15 éves eltérést, vagy bizonytalanságot okoz a kronológiában. Az Ebers papiruszról tudjuk, hogy I. Amenhotep uralkodásának 9. évében a Szóthisz-ciklus felkelése a semu évszak 3. hónapjának 9. napján következett be, ami 309 napos eltérést jelent az újév napjától. Ez kiindulási pontnak nagyszerű. Amúgy az egyiptomi évet három évszakra osztották fel: ahet (áradás), peret (sarjadás) és semu (forróság), amelyek négy harmincnapos hónapból álltak. Ez egyébként 27 éves ingadozást jelent. A 360 napos évet öt kiegészítő nappal látták el, amelyek az ún. epagomena napok, az Ozirisz-kultuszban szereplő istenek születésnapjai. Az egyiptomi dátumoknál mindig feltűntetik, hogy melyik évszak hányadik hónapjának melyik napjáról van szó, plusz feltűnik a király uralkodásának éve, ha fáraóról van szó.  Ahet évszak: Thot, Phaophi, Athür, Khoiak  Peret évszak: TübiMekhir, Phamenóth, Pharmuthi  Semu évszak: Pakhónsz, Pauni, Epiphi, Meszoré (Ezek kopt-görög névformák.) Találunk Egyiptomban egy ősi Hold-év számítást is, amely megkülönböztet kis és nagy éveket, aszerint, hogy 12 vagy13 újhold esett-e az adott évbe. Hetek helyett dekádokban számoltak az egyiptomiak. A napot 12-12 egyenlő részre osztották. Minden órának külön nevet adtak. A nap első óráját „fényességesnek” hívták. Az éjszaka utolsó óráját így nevezték: „amely Ré szépségét látja”. Az éjszaka tizenkét órája azt a tizenkét területet mutatja, amelyet Ré éjszakai utazása során a bárkáján bejárt. Az órák hossza azonban változott, mivel az éjszakai órákat a dekán csillagok alapján határozták meg. Ez egészen addig volt érvényben, amíg a XVIII. dinasztia idején Amenemhat csillagász olyan vízórát készített, amelyen a hónapoknak megfelelően tizenkét skála mutatta az órák hosszúságát. Az egyik legötletesebb egyiptomi ókori találmány a vízóra. Ez volt az első mesterséges időmérő szerkezet. Jelenleg a chicagói Oriental Institute-ban található egy szép példány. A vízórán egy pávián képe található, mivel a pávián volt Thot, az idő és a mérés istenének egyik megtestesülése. A vízórával mérni lehetett:  a napok múlását a szertartások elvégzése végett,  a csillagok felkelésének idejét időmérési okokból,  a csillagok haladását a délkörön át.

Ismeretes Egyiptomban a napóra használata is. Ezek T alakúak konstrukciók voltak, hordozhatók, s fából készítették őket. Az egyes évszakokban más és más napórát használtak, mivel eltérő beosztásokra volt szükség a nyári és a téli napállás kiegyensúlyozására. A Torinói Királypapiruszból tudjuk, hogy Ménésztől a VIII. dinasztia végéig 955 év telt el. Ha az évszámokat összevetjük a királylistákkal, valamint Manethón adataival és egyéb emlékezetes és feljegyzett történelmi eseményekkel, akkor már jó közelítéssel tudunk dolgozni. Hogy ne legyen a helyzet egyszerű, a Torinói Királypapirusz töredékes és a többi kútfő másolásakor számos hiba is csúszhatott a számozásokba. Sajnálatos módon csak a történeti időszakra működnek az úgynevezett szinkronizmusok, azaz olyan esetek, amikor tudjuk, hogy valamelyik fáraóval kik uralkodtak egy időben más birodalmakban. Például Ehnaton idején Suppiluliumas hettita király uralkodott. Vagy példának okáért említhető, hogy II. Ramszesz Muwattalis hettita királlyal harcolt. De ezzel a prehisztorikus érákhoz nem jutottunk sokkal közebb. A radiokarbonos kormeghatározás sem elég pontos az időszámítás kutatásához, mi több, sokszor csak újabb kényes, olykor zavarba ejtő megválaszolatlan kérdéseket vet fel. Tehát az utólagos korrekció lehetőségét mindig fenn kell tartanunk. Száraz György Boldog napot!

AZ EGYIPTOMI NEVEK JELENTÉSE Egyiptomi szokás szerint a gyermek születési nevét az édesanya választotta meg azokból a szavakból, amelyeket a csecsemő a szüléskor kimondott. A herceg például ezt a nevet egészen a koronázásig viselte, később pedig még egy nevet kapott mellé. Az egyiptomi nevek inkább rövid mondatok, mintsem egyszavas nevek, amelyeknek az a céljuk, hogy az újszülöttet valamelyik isten oltalma alá helyezzék. Az óegyiptomiak számára a név mintegy összefoglalta és kifejezte egy princípium (isteni eszme) jellegzetes tulajdonságait. Az óegyiptomiak nem családnévvel, hanem legtöbbször a foglalkozásukat, társadalmi hovatartozásukat kifejező titulusokkal pontosították személyüket. A királynevekben megjelenő titulusoknak öt fajtája ismeretes: Hórusz név, nebty név, Arany Hórusz név, trónnév, fő királyi név. KIRÁLYI TITULATÚRA A király nevét kezdetben a palota homlokzatát jelképező téglalapba, szerehbe írták, majd ezt váltotta fel a kerek, hosszúkás gyűrű alakú kartus. Az ötelemű titulatúra már az Óbirodalomban kialakult. 1. Hór(usz)-név: A király isteni eredetére utal a Hór(usz) megjelölés. Olyan díszítő jelző, amely a fáraót Hórusz egyik megtestesülési formájaként vagy utódjaként azonosítja. Ez a legrégebbi királyi cím, egészen a római korig fennmaradt. A Hór-név mindig valamilyen jelző, amely fizikai erőre, az uralkodás alkalmasságára utal. Az Újbirodalom korában általános az „Erős Bika” elnevezés. 2. Nebty-név: A „két úrnő” királyi címe, vagyis a nebty név, amely világossá teszi, hogy a fáraó Felső- és Alsó Egyiptom védőistennőinek, Nehbetnek és Uadszetnek az oltalma alatt áll. Ménész, az I. dinasztia alapítója volt az első, aki magára öltötte a nebty címet szimbolizálván azt a tényt, hogy egyesítette a két birodalmat. Felső Egyiptom ugyanis a Méh Országa, míg Alsó Egyiptom a Nád Országa. Uto kobra a deltabeli Pe és Dep testvérvárosok helyi istensége volt, majd a két város Paurit (Buto) néven egyesült. Az alsó-egyiptomi kobra és a felső-

egyiptomi keselyű együttes szerepeltetése az egyesített koronán (Pszent) szintén a két országrész egyesítésére utal. 3. Arany Hórusz-név (Hór-nub): Ez a cím a legkésőbb megjelenő titulus, hogy egy, hol kettő arany Hórusz szerepel. Az Újbirodalom után pedig ezt a rangot kapcsolatba hozták Hórusznak Széth fölötti győzelmével. Dzsószer (Nub Ré = Arany Nap) fáraónál tűnik fel először ez a jelző, mint „Arany Nap”. Ebben szerepel Ré neve, amit a király trónra lépéskor vesz fel. Ez a király nubti neve. (nub = arany) 4. Trónnév (nesu-bit): A nesu-bit cím „Alsó- és Felső-Egyiptom királya” jelentéssel bír. Ez utal a két ország egyesítésére. A niszut-biti szó szerint: „nád és méh”. A fáraó első kartus-neve (a királyi címben viszont a 4. név), amelyet trónra lépésekor vett fel. Ez voltaképpen egy Rére vonatkozó, a későbbiekben díszítő jelzővel kibővített megállapítás. Például Menheperuré (IV. Thutmózisz) jelentése: „Maradandóak Ré megtestesülései”. A trónnév először Dzsedefré nevében használatos. 5. Fő királyi név: Az ötödik a király születésekor kapott neve, melyet a „Nap (Ré) fia” (Szi Ré) megjelölés vezet be. Ezt követte a második kártusnév, a király születési neve vagy felvett neve, az a név, melyen ma ismerjük a fáraókat (például Ramszesz). A titulatúra 4. és 5. nevét foglalják kartusba. A 9. dinasztia idején alakult ki a teljes királyi titulus, amely kisebb sorrendmódosulásokon ment keresztül. Ezen kívül azért is módosulhatott a királyi titulatúra, mert a fáraók néha életükben többször is nevet változtattak. Vegyünk néhány konkrét példát! Például IV. Thotmesz teljes titulusa vagy neve (a kettő Egyiptomban ugyanazt jelentette) a következő volt:  Hórusz: hatalmas bika, diadalmas megjelenéseiben  Két úrnő: tartós királyságú, mint Atum  Arany Hórusz: erős karú, a Kilenc Íj leigázója  Alsó- és Felső-Egyiptom királya: Menheperuré  Ré fia: Thotmesz, a megjelenésében nagyszerű, Amon-Ré kedvence A XVIII. dinasztia 8. fáraója.

Hórusz-név

Kanakht Tuthau Az erős bika, a tökéletes megjelenésű

Nebti-név

Djedyneszutmitem Akinek tartós a királysága mint Atumé

Arany Hórusz-név

Uszerkhepesderpediti Akinek kardja hatalmas, aki leveri a Kilenc íjat

Alsóés Felső-Egyiptom királya

Menheperuré Ré megjelenései maradandók

Thotmesz Thot gyermeke

Ré fia

I.AMENHOTEP A XVIII. dinasztia második fáraója.

Hórusz-név

Kanaftau A bika, ki uralma alá hajtja az országokat

Nebti-név

Aaneru Aki nagy félelmet kelt

Arany Hórusz-név

Wahrenput Hosszú életű

Alsóés Felső-Egyiptom királya

Dzseszerkaré Ré lelke szent

Ré fia

Amenhotep Ámon elégedett

EHNATON Az öttagú titulatúra az V. dinasztia után ritkán módosult. A második átmeneti időszakban többször előfordult, hogy az uralkodó egyáltalán semmilyen titulust nem vett fel. A legérdekesebb titulusvariáció Ehnaton nevéhez fűződik. A dolog azzal vette kezdetét, hogy az Amon-papság hatalmi csúcsán a születésekor Ámon elégedett (Amenhotep) nevet kapó uralkodó már a koronázási nevei közé sem vett fel egyetlen olyan elemet sem, amely Ámonra utalt volna. (Szépek Ré alakjai, Ré egyetlenje, Amon elégedett – Noferheperuré Uaenré Amenhotep). Az igazi botrányt az kavarta, amikor a Ré fia Amenhotep neve mellé az alábbi titulust is felvette: Főpapja Ré-Harahtinak, a Horizonton ujjongónak, az Atonban levő izzásnak. Majd ezután kezdődtek Ehnaton a vallási reformjai. A XVIII. dinasztia tízedik fáraója.

Hórusz-név

Kanakht-Meriaton Az erős bika, Aton kegyeltje

Nebti-név

Werneszitemakhetaton Az ahet-atoni nagy király

Arany Hórusz-név

Wetjeszrenenaton[78] Aki feltünteti Aton nevét

Alsóés Felső-Egyiptom királya

Noferhepruré Waenré Szépek Ré megjelenései; Ré egyetlene

Ré fia

Ehnaton Aki hasznos Atonnak

II. RAMSZESZ A XIX. dinasztia harmadik fáraója.

Hórusz-név

Kanakht Merimaat Az erős bika, az igazság kedveltje

Nebti-név

Mekkemetwafkhaszut Egyiptom védelmezője, az idegenek legyőzője

Arany Hórusz-név

Uszerrenput-szanakhtu Hatalmas és kitartó, nagy győzelmű

Alsóés Felső-Egyiptom királya

Uszermaatré Szetepenré Ré igazsága erős; Ré választottja

Ré fia

Ramszesz Meriamon Ré gyermeke; Ámon kegyeltje

Száraz György Boldog napot!

EGYIPTOMI AMULETTEK AMULETTEK RENDELTETÉSE A sírmaradványokból arról tanúskodnak, hogy az egyiptomiak mágikus hitében – különösen a Későkorban – kimagasló szerepet játszottak az amulettek. Sőt, az előkelők és az urak nélkülözhetetlen rekvizitumai (felszerelései) voltak. Az amulettekről a Halottak Könyvéből kapunk felvilágosítást: bűvös erővel felruházott, elsősorban védelemre szolgáló szent eszközök voltak. A Halottak Könyve részletesen taglalja, hogy melyik amulett mire való. Általánosságban véve

betegségek ellen, bajok elhárítására, gyógyulás előidézésére, oltalmazó jelleggel a szerencsétlennek tekintett napokra, a gonosz varázslatok elhárítására, az ártó szellemekkel szemben mindenképpen, szinte kötelező jelleggel viseltek amulettet az egyiptomiak. Megjegyzendő, hogy nem csak az e világi, hanem a túlvilági szférákra is hatottak az amulettek. Így a múmiák bepólyálásánál elengedhetetlen kellékek voltak e védő talizmánok. Az amulettekre jobbára a Halottak Könyvéből vett varázsigéket, szent neveket és szövegeket véstek vagy festettek. Sokszor mágikus jelentésű hieroglifákat vittek fel az amulettekre, amelyek komoly varázserővel bírtak. Az amuletteket gyakran viselték nyakban, de a test más részein is. A denderai amulett-lista 104 különböző amulettet sorol fel temetkezési használatra. Petrie egy 1914-ben írt monográfiájában 270 féle amulettet lajstromoz és osztályoz. A legrégebbi ismert egyiptomi amulettek zöld agyagpala darabok voltak, változó formájúak, általában állat vagy egyéb teremtmény alakját mintázták meg, s az elhunyt mellére helyezték. Nagy számban találtak ilyeneket a prehisztorikus (történelemelőtti) eredetű sírokban. Hiteles és jól működő amulettet csak beavatott pap készíthetett. Az egyiptomiak rengeteg amulettel rendelkeztek, például igen elterjedtek voltak Ízisz szemének vagy Ozirisz gerincének különböző motívumai. Az amulettek általában aranyból, ezüstből, gránitból, vagy lapis lazuliból készültek, de a színes egyiptomi fajansz is közkedvelt volt. Az alábbiakban felsorolok néhány egyiptomi amulettet: NEFER-AMULETT, BASZTET-AMULETT, PATAIKOSZ-AMULETT, ÍZISZ-CSOMÓ, ARANYGALLÉR-AMULETT UDZSAT-SZEM, BÉKA-AMULETT, LÉTRA-AMULETT, MENAT, PAPIRUSZJOGAR-AMULETT, FEJTÁMASZAMULETT, SZEMA, KÍGYÓFEJ-AMULETT, SHEN-AMULETT, BÁ-AMULETT, LÉPCSŐ-AMULETT, KÉT UJJ AMULETT, KESELYŰ-AMULETT, SZÍVSZKARABEUSZ, SÜNDISZNÓ-AMULETT AMULETT TÍPUSOK SZÍVSZKARABEUSZ A mágikus hatalommal felruházott, tehát felszentelt szkarabeusz alakú amuletteket a halott szívére vagy torkára helyezték. A szkarabeusz hatott a halott szívére, hogy ne tanúskodjék az elhunyt ellen, amikor az Ítélet Csarnokában Ozirisz színe elé járul az életét elbírálandó. ARANYGALLÉR-AMULETT Ez az amulett erőt adott a halottnak, hogy megszabaduljon a pólyáitól. A temetés napján kellett a halott nyakába helyezni és aranyból kellett készíteni. Ez az amulett nagyon ritka és úgy tűnik azon hiedelem kifejezéséből nőtt ki, amely a XXVI. dinasztiára volt jellemző. AMSZET-AMULETT A májat védelmező amulett. BÉKA-AMULETT A nyüzsgő élet és a feltámadás szimbóluma. Ezt az amulettet a holttestre helyezték és azt a célt szolgálta, hogy a békafejű istennő, Heket hatalmát átvigyék vele a halottra. Sírokban és múmiákon gyakorta találtak ilyet. KESELYŰ-AMULETT Ízisz erejét hivatott szolgáltatni a halott védelmére. Főként aranyból készítették, keselyű alakkal, az égben lebegve, széttárt szárnyakkal, karmaiban az Ankh szimbólumot tartva. A temetés napján akasztották a halott nyakába. A Halottak Könyvének 157. fejezetében szerepel. PAPIRUSZJOGAR AMULETT

Ez az amulett viselőjének férfiasságot, ellenálló erőt és bőséget biztosított. Ezzel együtt megjegyzem, hogy a papiruszjogar főleg istennők hatalmi szimbóluma volt. Alja hegyes, teteje egy papiruszvirágban végződött. SHEN-AMULETT A halotti tárgyakon és koporsókon tűnik fel, mint az örök és végtelen szimbóluma. SAM-AMULETT VAGY SZEMA Ez egy hieroglifjel, melynek jelentése: egyesíteni. Funkcióját tekintve a test épségét és a testrészek együtt maradását mozdította elő, a túlvilági újjászületést és a halott életfunkcióinak zavartalanságát szolgálta és állati örömökre is utalt. Az ősi időktől kezdve használták. Többnyire lapis lazuliból vagy más kemény kőzetből készítették. A Későkorban gyakran lehetett megtalálni a múmiák pólyájában pénisz formájában. FEJTÁMASZ-AMULETT A fejtámasz amulettek hematitból vagy valamilyen sötét kőből készültek, kifejezvén kapcsolatukat a túlvilági élettel, folyamatos védelmet nyújtva az elhunytnak. A fejtámasz-amulettek a valódi fejtámaszt helyettesítették a sírban. A Harmadik Átmeneti Korban és a Későkorban széles körben elterjedtek. A Halottak Könyve 166. fejezete szerint két fő szerepük volt: az egyik, hogy felemeljék az újjászületendő fejét, a másik, hogy megóvják a fejet attól, hogy elválasszák testétől. Száraz György Boldog napot!

AMIT A TÍZ CSAPÁSRÓL TUDNI LEHET A Bibliában több, egyiptomi vonatkozású történet található. Ezek közül az egyik, ha nem éppen a legvéresebb, az Exodus, azaz a Kivonulás Egyiptomból. Mózes második könyve (1,1-15,21) örökíti meg ezt az elhíresült eseményt. BIBILIAI ALAPTÖRTÉNET 1. fejezet Ez a fejezet a héberek (zsidók) egyiptomi helyzetének leírásával veszi kezdetét. Jákob Egyiptomba vándorolt családja szépen megsokasodott, s az új fáraó már nem méltányolja túlzottan József érdemeit és veszélyt lát az izraelitákban. Ezért Pitom és Ramszesz városokban robotmunkára kényszeríti a zsidókat, ezzel kívánja meggátolni a szaporodásuknak. Miután a fáraó törekvése nem éri el a célját, utasítja a bábákat a születendő fiúgyermekek megölésére, csupán a lánygyermekek maradhatnak életben. A bábák engedetlenségének köszönhetően az izraeliták száma tovább emelkedik. Ekkor a fáraó parancsot ad ki: minden megszületendő fiút a folyóba kell vetni, míg a lányok életét megkíméli. 2. fejezet Ezután következik Mózes híressé vált élettörténete és küldetése. Mózes édesanyja hónapokig rejtegeti gyermekét, mígnem tarthatatlanná válik a helyzete és kénytelen-kelletlen egy szurokkal bekent kosárba helyezi hőn szeretett csecsemőjét és a folyó nádasába teszi, hátha megszánja valaki. Az isteni Gondviselésnek köszönhetően a fáraó leánya találja meg és veszi magához a csöppséget, s a Mózes névre kereszteli. Mózes – zsidó lévén – a királyi udvarban is az izraelitákhoz tartozónak vallja magát. Amikor felcseperedik, segíteni próbál a népének. A drámai fordulópontot az jelenti, amikor Mózes meggyilkol egy izraelitát ütlegelő egyiptomit. Emiatt menekülni kényszerül Midiánba. Itt idegenként tengeti az életét, megházasodik és fia születik. Apósa Midián papja lesz.

3-4. fejezet Isten azonban nem feledkezik meg a szorongatásban szenvedő népéről és meghallgatja imájukat. Egy égő csipkebokorban Jahve kinyilatkoztatja Mózesnek szent nevét: ő Jahve, azaz „Én vagyok, aki vagyok”. Az istenség azzal a misszióval ruházza fel Mózest, hogy szabadítsa ki Izrael fiait a fáraó kezéből. A feladat súlyától vonakodó Mózesnek több csodát tesz Jahve, hogy megerősítse őt. Végül Áront rendeli mellé szóvivőül. Mózes ekkortól már nem túlzottan berzenkedik, elvállalja a küldetését, s családjával egyetemben visszatér Egyiptomba. Mózes és Áron elmeséli a zsidóknak, amit Jahve Mózesnek kinyilatkoztatott, majd Mózes a nép előtt csodajeleket mutat. A nép hisz nekik. 5. fejezet Mózes és Áron a fáraó színe elé járul, hogy az uralkodó engedélyezze az izraeliták pusztába történő kivonulását annak okán, hogy Jahvénak mutassanak be áldozatot. Azonban a fáraó elutasítja a kérést és még súlyosabb robotterheket ró a népre. Ennek következtében az izraelita munkavezetők Mózes és Áron ellen kezdenek lázadozni. Az ezt követő fejezetek leírást adnak a 10 csapásról, amely azért éri Egyiptomot, mert a fáraó vonakodik hozzájárulni az izraeliták kivonulásához. Érdekes színezetet ad az elbeszélésnek, hogy a Biblia itt alkalmat talál Jahve nagyságának és hatalmának bemutatására és méltatására. A 10 csapás sorrendje a következő: 1. Egyiptom vizei vérré változnak és elpusztulnak a halak; 2. Egyiptom egész földjét békák lepik el; 3. Szúnyogok, tetvek kínozzák az embereket és az állatokat; 4. Bögölyök (kártékony rovarok) jelennek meg Egyiptomban; 5. Dögvész és pusztító járvány sújtja az egyiptomiak állatait; 6. Fekélyek keletkeznek emberen és állaton; 7. Az egész országot jégeső pusztítja, s a termés odavész; 8. Sáskajárás falja fel a jégesőtől megkímélt termést is; 9. Három napos sötétség száll az országra; 10. Az egyiptomi elsőszülöttek halála: ember, állat. MEGTÖRTÉNHETETT-E A TÍZ CSAPÁS? A mai kutatók hajlanak afelé, hogy valós történelmi eseményként fogadják el a tíz csapást. De lássuk, mindez miért történt! Ha általában nem is célravezető a Szentírás eseményeit szó szerint értelmezni, mégis sokuknak van valódi történelmi alapja. A szkeptikus tudósok véleménye az, hogy a 10 csapás nem a választott népért bosszút álló Isten tettei voltak, hanem inkább a globális felmelegedés és egy vulkánkitörés következményei. A National Geographic sorozatában a tudósok részletekbe menően taglalják az előzményeket. Számos régész úgy vélekedik, hogy a csapások nyomai legtöbbje a Nílus-deltában található Avarisz (Hut-waret) ősi városának maradványain mutatható ki. Avarisz Egyiptom fővárosa volt II. Ramszesz fáraó uralkodása idején (i. e. 1279–1213). A leletek tanúsága szerint a várost mintegy 3000 évvel ezelőtt hagyhatták el lakói, minden bizonnyal a tíz csapás miatt. Utóbbi feltevést látszik igazolni a klímaszakértők abbéli megállapítása, mely a korszak meleg, esős éghajlatának hirtelen történő szárazra váltására hívja fel a figyelmet. Az első négy csapás lehetséges, racionális magyarázata, hogy a Nílus a váratlan aszály hatására iszapos folyóvá vált. Nem kizárt, hogy a folyam vizét mérgező vízi alga festette vörösre. Az algák vezethettek a békák, a tetvek és a legyek elszaporodásához. A békák kiáramlottak a szárazföldre is, ahol azonban a többségük nyilvánvalóan elpusztult, ami a rovarok elterjedéséhez vezetett. Logikusnak tűnik, hogy a rovarok olyan kórságokat

terjesztettek, amelyek az állatokat és az embereket is megbetegítették, minekután sokan elpusztultak. Egyes archeológusoknak kézenfekvő, hogy a hetedik, a nyolcadik és a kilencedik csapás nem egyéb, mint a szantorini vulkánkitörés egyenes következménye. A vulkáni hamu ugyanis előbb sötétséget és hideget, majd hatalmas viharokat okozhatott. (Ez a jelenség tehető felelőssé a sáskahadakért is.) Végül az utolsó csapás, amely az elsőszülöttek halála volt, feltehetően a gabonakészleteket megfertőző, gyorsan ölő gombafajta számlájára írtható. Minden bizonnyal az elsőszülöttek elsőként vehettek az ételből, ami szinte azonnali halálhoz vezetett. Ez tehát a racionálisan gondolkodó régészek észre alapozott, konkrét biológiai, geológiai és patológiai okokra visszavezetett álláspontja, illetve következtetése. KÜLÖNÖS RÉSZLETEK A 10 CSAPÁS KÖRÜL A Biblia szóban forgó része – Mózes második könyve – hemzseg a mágikus műveletektől. A mágiában mindig az isteni idea, vagyis a szándék az első. Tegyük fel a kérdést: mi volt Isten szándéka a kivonulással? A válasz: Mózessel kivezetni a népét Egyiptomból. Megválaszolatlan vagy nem kellőképpen megindokolt kérdés: miért a zsidó népet válassza elsőszülött fiává Isten? Lehetséges válasz: mert talán ő a zsidó nép teremtő istene. A következő meglátássorozat Jahve „munkamódszereire” vonatkozik. Az istenség szinte direkt ellenállást ébreszt a fáraóban, hogy példát tudjon statuálni a 10 csapással. Az Úr valósággal provokálja a fáraót, holott természetfeletti hatalmával ezt egyszerűbben is lerendezhetné. Miért folyamodik Jahve ilyen mágikus eszközökhöz? Lehet, hogy hitet akar ébreszteni az emberekben általuk? A varázspálca kérdése is elgondolkodtató. Mint azt a Bibliából tudjuk, a 10 csapás előidézésében alapvető szerepet játszik az a varázspálca, amelyre Mózes, a zsidóság vezetője akkor tett szert, amikor apósánál, a midianita főpapnál (Réhuel = Jethró) volt, amidőn Jahve megjelent neki az égő csipkebokorban. Kérdés: miért van szükség a varázspálcára? Válasz: Nos, Mózes erős önbizalomhiányban szenvedett, s nem igazán hitte el, hogy a saját népe és a fáraó hallgatni fog a szavára. Ezen kívül Mózes annyira gyenge beszélőképességű ember volt, hogy Jahve a tőle három évvel idősebb bátyját, Áront is mellé rendelte segítség gyanánt, aki pedig kiváló szónoknak bizonyult. Minden jel szerint Jahve mágikus-okkult erővel ruházta fel Mózes botját. Ne feledjük: Mózes kételkedik és kishitű, ezért Jahvétől érdeklődik afelől, hogy mi lesz, ha senki nem hallgat majd rá. Ekkor Jahve kígyóvá változtatja a botját, majd annak farkát megfogatja Mózessel, mire az visszaváltozik egyszerű bottá. „Erről majd elhiszik, hogy atyáid istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákób Istene megjelent neked.” (Ex. 4,5.) Mózes varázsbotja később is rendelkezett a mágikus erővel. A fáraó és annak szolgái elé Áron (de vajon miért nem Mózes) által vetve a bot kígyóvá lesz, majd felfalja az egyiptomi varázslók kígyóját. A pálcával Mózes vérré változtatja az egyiptomi vizeket, elpusztítja a folyók halait. Ezt követően a varázsbot révén Áron békákkal árasztja el Egyiptomot. Utána jön a porból előidézett szúnyoginváziót, amelyet az eddig varázslatokkal szemben a fáraó mágusai már nem tudnak leutánozni, miként a bögölyinvázió, a dögvész, a fekélyek, a jégeső, a sáskajárás, a sötétség csapását, továbbá az elsőszülöttek elpusztítását sem (Ex. 8-11. rész). Mindezek hatására a megrettent fáraó elengedi

országából a zsidókat, akik a Szentírás szerint istenük parancsára kifosztják az egyiptomiakat. (Ex. 3,21-22 és 12,35-36) Az első csapás során Mózes „Fölemelte a botját a fáraó a szolgái szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott. A Nílus halai kipusztultak, maga a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt egész Egyiptom földjén… Az egyiptomiak pedig mind ásni kezdtek a Nílus környékén, hogy vizet ihassanak, mert nem tudtak inni a Nílus vizéből.” A második csapást az jelentette, hogy a Jahvétől kapott varázsbot révén békákat zúdított Egyiptomra Áron: „kinyújtotta kezét Egyiptom vizei fölé, és a békák feljöttek, és ellepték Egyiptom földjét” (Ex. 8,2). A harmadik csapást a varázsbot segítségével szintén Áron (és nem Mózes) idézte elő: „Áron kinyújtotta a kezét, és botjával ráütött a föld porára. Ekkor szúnyog lepett el embert és állatot. A föld minden pora szúnyoggá vált egész Egyiptomban.” (Ex. 8,13.) A negyedik csapás során az „Úr” bögölyökkel árasztotta el a Nílus menti országot. „Az Úr így cselekedett: Tömegestül jöttek a bögölyök a fáraónak és szolgáinak házaiba, úgyhogy egész Egyiptomban szenvedett a föld a bögölyök miatt. (Exodus 8,20) Az ötödik csapás: az Úr dögvészt bocsátott a fáraó országára, és „elhullott az egyiptomiak összes jószága.” (Ex. 9,6) A hatodik csapás, a hólyagos fekély a következőképpen jött létre, hogy az „Úr” Mózessel egy marék kemencekormot szóratott ég felé. (Ex. 9,8-10) Az egyiptomiakat sújtó hetedik csapás a jégeső volt: Az istenség parancsára Mózes kinyújtotta a maga varázsbotját az ég felé, az „Úr pedig mennydörgést és jégesőt támasztott; villámok csaptak a földre, és jégesőt zúdított az ÚR Egyiptom földjére. Esett a jégeső, és egymást érte a villámlás a jégesőben. Olyan hatalmas volt, amilyen nem volt még Egyiptomban, amióta emberek lakják. Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot, a mező minden füvét is elverte a jég, és összetördelte a mező minden fáját. Csak Gósen földjén nem volt jégeső, ahol Izráel fiai laktak.” (Ex. 9,23- 26) Az Exodus szerint a fáraó megígérte Mózesnek és Áronnak, hogy amennyiben az istenséget ráveszik a jégeső megszüntetésére, akkor elengedi országából a zsidókat. De az uralkodó ismét megszegte a szavát, ezért jött a nyolcadik csapás. „Nyújtsd ki kezedet Egyiptom földje fölé, és jöjjenek föl a sáskák Egyiptom földjére, és egyék le az ország minden füvét, vagyis mindazt, amit a jégeső meghagyott!” Mire fel Mózes „kinyújtotta a botját Egyiptom földje fölé, és az Úr keleti szelet hozott az országra egész nap és egész éjjel. Reggel azután meghozta a keleti szél a sáskákat. Feljöttek a sáskák Egyiptom egész földjére, és roppant tömegben szálltak le Egyiptom egész területén. Nem volt ilyen sáskajárás sem azelőtt, sem azután. Ellepték az egész föld színét, úgyhogy elsötétedett a föld, és leették a föld minden füvét, a fák minden gyümölcsét, amit meghagyott a jégeső. A fákon és a füves mezőkön nem maradt semmi zöld Egyiptom egész területén.” (Ex. 10,12-15.) Az Ótestamentum közlése szerint a fáraó kérésére Mózes az istenséghez könyörgött, aki megszüntette a sáskajárást. Az uralkodó teljesen érthetetlen okból, amit csak találgatni lehet, mégsem engedte ki a zsidókat Egyiptomból. Ami viszont még abszurdabb, hogy „az Úr megkeményítette a fáraó szívét, és nem bocsátotta el Izráel fiait”. (Ex. 10,20)

Ekkor vette kezdetét a kilencedik csapás az Úr parancsára: Mózes „…kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség támadt egész Egyiptomban három napig. Az emberek nem látták egymást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt.” (Ex. 10,22-23.) Itt újra lejátszódik a fáraó töredelmes esdeklése, majd szószegése, amin már az olvasó egyáltalán nem lepődik meg. (Ex. 11,10) Ezután jött az utolsó nagy sújtás, a tízedik csapással. Az istenség jelzi, Mózesnek, hogy e szörnyű csapás után a fáraó nemhogy kiengedi, hanem éppenséggel elkergeti a zsidóságot Egyiptomból. (Ex. 11,1) Az Úr megparancsolja a zsidóknak, hogy kérjenek egyiptomi szomszédaiktól ezüst és arany ékszereket. Majd elrendeli, hogy a páskabárányt az év első hónapjának tizennegyedikén este vágják le Izráel fiai, s reggelig kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg, továbbá az állat véréből kenjenek vért az ajtókeretre, hogy az „Úr” majd megkímélhesse házaikat, midőn látja a vérből készült jelet. Izráel fiai végrehajtják az „Úr” rendelkezéseit, aki pedig elpusztítja az egyiptomi elsőszülötteket imígyen: „Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét, és az állatok minden első szülöttjét.” Ezután a rémült és megtört fáraó elküldi országából a zsidókat. (Ex. 12,29) Ha végigtekintünk az egyiptomi tíz csapáson, akkor nincs okunk feltételezni, hogy ne történtek volna meg. Ugyanakkor azt sem tudjuk megcáfolni, hogy ne történtek volna ilyen és ehhez hasonló tragikus és katasztrofális események máskor is. Egyes vallástörténészek úgy gondolják, hogy a Nílus vizét másik alkalommal is vörösre festette valamilyen anyag, hogy békák, szúnyogok, bögölyök, dögvészek, hólyagos fekélyek, jégesők, sáskák pusztították Egyiptomot olykor-olykor, valamint hogy a térségben napfogyatkozás, illetőleg valamilyen vulkánkitörés miatt kialakulhatott sötétség más korszakokban is. Ugyanezek a kutatók nem látnak semmi többet az Exodus-ban, mint feltupírozott természeti eseményeket. Szerintük a tízedik csapás, vagyis az emberi és az állati elsőszülöttek isten általi elpusztítása nem történt meg. Valószínűsítik, hogy ez a történet csak a zsidók kivonulása után keletkezett utólag, mivel a bibliai szerzők ezzel kívánták megindokolni, hogy miért köteles a nép még a honfoglalást követően is gyakorolni a kánaáni etnikumoktól átvett szokást, az emberi és az állati elsőszülöttek feláldozását. A hívők ezzel szemben transzcendens, a spirituális emberek pedig kifejezetten mágikus erők közreműködését és munkálkodását látják a kivonulás forgatókönyvében. Ami pedig annak eldöntését illeti, hogy egy istenség, vagy – Urambocsá’ – a Teremtő képes-e efféle csapások kivitelezésére, mindenkinek szíve joga, hogy maga adja meg az igenlő vagy tagadó választ.

MI TÖRTÉNT A TÍZ CSAPÁS UTÁN A tíz csapás során Egyiptom elveszíti elsőszülötteit, Izrael elsőszülöttei ellenben megmenekülnek, mert megkenték a húsvéti bárány vérével az ajtófélfákat, így végre-valahára sor kerülhet a kivonulásra. Ebben a részben pontos előírások is találhatók arra vonatkozóan, hogy miként kell a húsvéti bárányt elkészíteni, elfogyasztani, valamint a kovásztalan kenyeret és az elsőszülötteket felajánlani. Az elsőszülöttek halála éjfélkor következett be, és a fáraó még az éjjel hívatja Mózest és Áront, s revideálja álláspontját, tehát mégiscsak megadja az engedélyt az elvonulásra. Az izraeliták Ramszeszből Szukkót felé indulnak, majd a Sás-tenger menti pusztán keresztül vezet az útjuk tovább. Jahve nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban halad velük útmutatás gyanánt. Ez a 11-13. fejezetből derül ki.

Időközben a fáraó megbánja, hogy elengedte az izraelitákat, ezért harci szekerekkel felszerelt seregével üldözőbe veszi a kivonulókat. Az izraeliták a tenger partján ütnek tábort. A felhőoszlop elválasztja egymástól az egyiptomi sereget és az izraelitákat, így a sötétség miatt az egyiptomi sereg nem férkőzhet az izraeliták táborához. Jahve parancsára Mózes a tenger partján kinyújtja kezét, s visszaszorítja és kiszárítja a tengert. A kettévált vízfal között az izraeliták átkelnek a tenger medrében, míg az üldöző egyiptomiakat a lezúduló hullámok temetik sírba, miután Mózes Isten parancsára ismét kinyújtja kezét a tenger fölé. Száraz György Boldog napot!

EGYIPTOMI JÓSKÖVEK Manapság terjedő félben van egy újabb jövendölési módszer, amely a jóskövek speciális kiválasztásán és értelmezésén alapszik. Ismerkedjünk meg ezzel a spirituális fogással! Az egyiptomiak rájuk hagyott atlantiszi tudásból nagyszerűen ismerték a természet rejtett mozgatórugóit. Tisztában voltak azzal, hogy a csillagok ereje hozta létre a földi életformákat, s a csillagokból áramló erők tartják fenn az életet ma is. A csillagok hatalmas energiák forrásai, s erőiket egyfolytában szétsugározzák magukból. A Földre érkező asztrális energiákból táplálkoznak az élőlények. Ezeknek az energiáknak egy részét eltárolják az ásványok, a növények, az állatok és természetesen az emberek. Minden tárgy és szervezet rendelkezik több-kevesebb csillagenergiával. Aszerint, hogy melyik milyen csillagkép erőit gyűjti be és raktározza, más és más tulajdonságai alakulnak ki. Ily módon talán érthető a Földön kialakult élet komplexitása és az élőlények sokfélesége. Az előbbiekből következik, hogy minden kőnek, kristálynak, fémnek, sziklának, kőzetnek, egyéb anyagnak, sőt még a hegyeknek is különleges, csak rá jellemző energiájuk van. Tehát a kristályoknak egyedi tulajdonságaik vannak. Így a gyémántnak, a hegyikristálynak, az ametisztnek stb. más és más karaktere van. Minden erő üzenetet hordoz magában, mivel az energiák szellemi „anyagból” lettek összegyúrva. Érthetőbben fogalmazva, az anyag nem más, mint besűrűsödött erő, s az erő koncentrált (isteni) szellem. Ha ezt megértjük, akkor világossá válik számunkra, hogy minden kristály mögött különleges isteni erők és szellemi tartalmak munkálnak. Ezek az isteni elvek megismerhetőek, s ekképpen iránymutatásra is felhasználhatók. Az egyiptomi jósköveknél mindenekelőtt ki kell választani azokat a kristályokat, amelyekkel dolgozni szeretnénk. A kövekről fontos tudni, hogy melyik istenséghez, isteni erőhöz kapcsolódik. Ennek érdemes külön utánanézni. Ha ez bonyolultságot okoz, akkor a bolygó szignatúrákat kell megismerni, vagyis hogy melyik ásvány melyik planéta erejét gyűjti össze. Ha ez megvan, akkor már könnyen tudunk következtetni a bolygók alapján a csillagképekre is, ahol a bolygók uralomban vannak. Minden bolygónak vannak támogató és hátráltató erői. Ezeket a szerint vegyük figyelembe az értelmezés során, hogy az első (támogató), a második (akadályoztató), avagy a harmadik (a kő eredeti alapjellege) helyen választottuk ki. Tehát három követ fogunk majd kiválasztani. Támpontok: Nap erejének és tudásának a hordozója: gyémánt, hiacint, rubin Hold erejének és tudásának a hordozója: berill, kalcedon, tűzopál, holdkő, nefrit, gyöngy, smaragd Merkúr erejének és tudásának a hordozója: topáz, tigrisszem Vénusz erejének és tudásának a hordozója: achát, alabástrom, jáde, korall, márvány, zafír

Mars erejének és tudásának a hordozója: vaskő, gránát, karneol, hematit, rubin Jupiter erejének és tudásának a hordozója: ametiszt, heliotrop, jáspis, lapis lazuli, türkiz Szaturnusz erejének és tudásának a hordozója: szén, malachit, ónix, turmalin, markazit Uránusz erejének és tudásának a hordozója: akvamarin, borostyán, hegyikristály, cirkon, topáz Neptunusz erejének és tudásának a hordozója: hegyikristály, kalcedon, szelenit Plútó erejének és tudásának a hordozója: sötét gránit, vérkő A jóslás menete a következő: 1. lépés: A kövek kiválasztása Legtöbbször három darabot szokás húzni. Minden fajtából tegyünk egy kis szütyőbe és miután megfogalmaztuk magunkban a kérdést, húzzunk három jóskövet. 2. lépés: A kövek értelmezése: Az első kő elárulja, hogy melyik istenség, isteni erő támogat bennünket. A második kő arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen akadályokat kell leküzdenünk a célunk elérése érdekében. A harmadik kő arról ad felvilágosítást, hogy milyen kilátásokra számíthatunk a kérdésünk jövőjét illetően. Pici időráfordítással és tanulással nagyszerű iránymutatásokat kaphatunk a jóskövektől. Úgy lesz egyiptomi ez a módszer, hogy minden bolygót megfeleltetünk egy-egy istenségnek, vagy egyiptomi szimbólumnak, akinek-aminek az égisze alatt áll a planéta. Vagyis a kristályok és a kövek az istenség személyes erőit foglalják magában. Így sokkal részletesebb tájékoztatást kaphatunk a kérdéseinket illetően. Egyfajta kölcsönös megfeleltetés a bolygók erői és az istenségek között:  Ré – Nap  Thot – Hold és Merkúr  Honszu – Hold  Hathor, Basztet, Ízisz – Vénusz  Szekhmet – Mars  Széth, Ozirisz – Jupiter  Amon-Ra – Szaturnusz  Hórusz – Uránusz  Néith – Neptunusz  Anubisz – Plútó Ezzel az analógiával valóban teljessé tehetjük az egyiptomi jóskövekből történő iránymutatásunkat, amit nem feltétlenül neveznék jóslásnak, sokkal inkább egy prognózisnak, amelyet az intuíciónk irányít. Száraz György Boldog napot!

AZ EGYIPTOMI SZOBRÁSZAT Az egyiptomi szobrászat repertoárja: királyok emberfeletti méretű vagy szerényebb képmásai, magánemberek templomi vagy sírszobrai, kultuszszobrok és egyéb istenábrázolások, varázsszövegekkel borított gyógyító szobrok, ember alakban kifaragott tárgyak, amulettek és állatszobrok. Az egyes korszakok szerint lényeges eltérések figyelhetők meg.

A szobrászat lassabban fejlesztette ki a maga sajátos ábrázolásait, mint a síkművészet. Az egyiptomi kultúra iránt érdeklődők már igazán nem lepődnek meg azon, hogy a dinasztikus idők elején megjelennek olyan ember- és állatszobrok, amelyek a későbbi egyiptomi szobrászat stílusjegyeit viselik magukon. Tehát a hagyomány már készen lép a világ színpadára. Míg a síkművészetben a legnagyobb felületek törvénye volt a mérvadó, addig a szobrászatra a frontális ábrázolás a jellemző. Vagyis a szobrász eleve szembenézésre alkotta a szobrot, jóllehet körbejárva minden oldaláról művészien kidolgozta azt. Mind a királyi, mind a magánszobrászatban kialakult egy bizonyos szobortípus: az álló, bal lábával előre kilépő alak. Az Óbirodalom idejéből való szobrok főként sírokból vagy piramistemplomokból származnak. A szobrok többsége a szerdábban (szoborkamrában) állt, amely elrejtette a szobrot. A szerdábban a szobor arca előtt egy kis nyílást hagytak azért, hogy az elhunyt KA-lelke kitekinthessen és élvezhesse az áldozati füst illatát és a tömjén füstjét. Fontos volt, hogy a szobor tökéletesen utánozza a halottat, mivel a KA-lélek így fel tudta ismerni azt, s képes volt megtestesülni benne. A hasonlóság természetesen az ábrázolás határain belül érvényesülhetett, vagyis férfiak esetében a tökéletes életkor a 40-50, a nőknél 20-25 év közötti időszakában jelenítette meg. Így a lélek ideális állapotban kerülhetett a Túlvilágra. Felmerül a kérdés, hogy ha az elhunyt valamilyen testi fogyatékossággal rendelkezett, akkor miként mintázták meg szoborban. Nos, élethűen, tehát a gyengeséggel együtt kellett ábrázolni. A sírszobrok önálló, családi szobrok vagy álszoborcsoportok voltak, amelyek az elhunytat különféle korszakokban mintázzák meg. Az önálló szobrokat vagy álló helyzetben, vagy ülve, kezét a combjára helyezett pozícióban láthatjuk. Az írnokokat keresztbe tett lábakkal ülve jelenítik meg. A halotti szobrokat kőből vagy fából készítették, s mindig festették. A királyszobrok lényegesen különböztek mások képmásaitól, merthogy eltérő volt a rendeltetésük. Az uralkodók szobrait nem szerdábban rejtették el, hanem a templomokban állították fel. Ennek oka az volt, hogy eme szobrokon végezték el a purifikálást és a szájmegnyitás rítusát, valamint az eltávozott király mindennapos kultuszának szertartásait. A purifikáció egy rituális tisztító szertartás, aminek keretében a héliopoliszi szent tóban mosták meg a királyt, mielőtt belépett volna az épületbe, de a halott király testével is ekképpen jártak el. A purifikáció újjáélesztette a királyt, illetve az uralkodó egyes spirituális alkotórészeit. Az uralkodón kívül még a papoknak is részesülniük kellett a purifikációban, még mielőtt a templom belső helyiségeibe léptek volna. A szájmegnyitás rítusa során kapta vissza a lélek a táplálkozás képességét, vagyis az életet. A halott elhantolása előtt végezték el az elhunyt múmiáján ezt a szertartást. Ennek során bárddal és vésővel megérintették a múmia arcát, hogy megnyissák a száját és a szemét. Spirituális szempontból ennek a mágikus aktusnak a jelentősége abban rejlett, hogy eloldja a földhöz (testhez) kötődő erőktől a KAlelket. Ezt a ceremóniát szobrokon is rendre elvégezték, mert ezáltal életre tudták kelteni. Dzsószer fáraó (3. dinasztia) idejében találkozunk a monumentális szobrászattal, amely az Újbirodalom korszakában Karnakban, Luxorban és Abu Szimbelben teljesedett ki. Az egyiptomi szobrászat jellemzői:  SZIMMETRIA,  FRONTALITÁS – az alak egyenesen áll vagy ül. Az orr-mellcsont-köldök egy vonalba esik. Előnye, hogy a figura akkor is nyugalmat áraszt, ha végtagjait nem egyformán tartja, azaz nem szimmetrikus, körüljárhatatlan.  MEREV TARTÁS – a hatalom kifejezésére szolgált,  KÍSÉRŐ ÁLLAT – jobbára hatalmi szimbólum volt, pl.: oroszlán.

A szobor mint plasztikus alkotás nem érvényesül oldalról és hátulról. A szobrok csípői egy magasságban vannak, nem tekinthet, nem hajolhat el oldalra. A frontalitás, az ünnepélyes testtartás a legapróbb szobroknál is méltóságteljességet sugároz. A szobrok statikusságát sokszor építészeti támasz is fokozza. A szobor csak befejezett mozdulatot testesíthet meg. A végtagok nem szükségképpen szimmetrikusak, hiszen átnyúlhatnak a másik félre. Ezzel együtt kivételekkel mindig találkozhatunk. Ehhez képest az Amarna-korban a frontalitás és merevség ugyan megmaradt, de a részeltek kidolgozottabbak és finomabbak lettek. A szobrászt eredetileg a „csontfaragót” és a „kőfúrót” jelentő a keszti és a hemu szavakkal jelölték. Az egyiptomiak monumentális szoborkolosszusokat emeltek, amelyek a megformált személyek nagyságát és jelentőségét hirdették. Ez nagyban befolyásolta a későbbi nemzedékek vélekedését, hiszen túl a gyönyörködtetésen, a szobrok az illető felmagasztalásáról is szóltak. De nem csak az isteneknek, az isteni inkarnációknak és a szenteknek állítottak szobrokat, hanem magánembereknek is a templomok udvarában. Ezeket nem zárták el a nyilvánosság elől, sőt kifejezetten azzal a célzattal állították ki őket, hogy észrevegyék, elolvassák a felirataikat, kiejtsék az illető nevét és elmondják az áldozati imáit. Ezek a szobrok is az örök élet szolgálatában álltak. Az egyiptomi szobrászatot és magát a művészetet is azzal a váddal illetik, hogy a göröggel ellentétben nem valósághű. Ez azonban tévedés. Az egyiptomi művészet a valóságot sokkal mélyebb aspektusainál ragadja meg, mindig a lényegre törekszik, még akkor is, ha a látszatot fel kell áldozni. Különösen érvényesülhetett ez a portréművészetben, amely a múlandóság helyett az életkorok jegyeinek tudatos kiszűrésével az öröklétre emlékeztető, időtlen, idealizált formákat részesíti előnyben. Az ideálportrék túllépnek az időbeliség korlátain. Az egyiptomi szobrász egészen biztos volt abban, hogy az igazi valóságot örökíti meg. Ezt mutatja az Óbirodalomban használt „életszerűen megalkotva” kifejezés. A szobrász megjelölésére a szanh, „megelevenítő” szót használták. Ez részint a szobrok mágikus funkciójára utal, részint a művésznek az élet valóságát kőbe faragó képességét érzékelteti. A szobrászok a hasáb formájú kőtömb oldalaira négyzetes hálózattal felrajzolták a szobor alakját különféle nézőpontokból, majd ezen vonalak mentén kezdték meg a kifaragást. A négyzetes hálózaton kívül egyéb arányjelző segédvonalakat is használtak. Sokféle kőanyagokkal dolgoztak az egyiptomi szobrászok: mészkővel, homokkővel, alabástrommal, gránittal, kvarcittal, bazalttal, brecciával ás diorittal. A kőféléken kívül fából is készítettek szobrokat. Emellett az ősi eredetű fémszobrászaton belül rézből, majd bronzból is állítottak elő szobrokat. Ezek az ún. viaszveszejtéses eljárással készültek. Ez azt jelenti, hogy először a modellt viaszból készítik el, amelyre agyagköpenyt tesznek, majd kiégetik. Eközben a viasz az agyagköpenybe fúrt lyukon át kicsurog. Ezután öntötték bele a köpenybe a megolvasztott bronzot. Mihelyst az anyag megszilárdult, lefejtették róla az öntőformát. Száraz György Boldog napot

AZ EGYIPTOMIAK RÉGI VISELETE Nem is hinnénk, hogy mennyire aktuális és meghatározó korunkban az egyiptomi divat, öltözködési stílus és viselet. Ruhakészítőktől, ékszerészektől, ötvösöktől egyaránt hallottam, hogy sokszor járnak múzeumokba új ötletekért. Különösen az egyiptomi stílus ragadja meg a művészi fantáziájukat. Hogy mennyire így van ez, igazolja a mai női és férfi viselet. Bizony, szembeötlő hasonlóságokat fedezhetünk fel az egyiptomi szobrok és reliefek, valamint a mai módi között.

A tiszta ruházat mindig alapkövetelmény volt Egyiptomban. Minden korszakban tisztelték a hagyományokat, merítettek belőle, ezért újabb színben, de a múltat idézve tűnik fel az archaizáló divat. A férfiviselet legfőbb darabját a test köré tekerték, majd csomóra kötötték. A férfiak rövid lenvászon kötényt viseltek. A nők legfőbb ruhadarabja a pántokkal megtartott, egyenes Nehé-ruha volt. Ez az egyszerű öltözék az Ó- és Középbirodalomban is minden társadalmi osztály ruházata volt. Ez egy hengeres ruhadarab volt, amely a mell alatt kezdődött, s széles szalaggal rögzítették vállban. Többnyire fehér színű volt, viszonylag ritkán díszítették. A gyapjút nem sűrűn használták, mivel a sírmellékletben állati eredetű dolgokat tilos volt elhelyezni. A szolgálók gyakran viseltek színes, geometrikus mintájú szoknyát. Az V. dinasztiától kezdve a férfiak széles, elálló, keményített formában is, a nők inkább testhez simuló formában viselték az öltözéküket. Télen és a hűvös estéken nagy kendőt vagy köpenyt terítettek magukra. Ez azonban ritkán tűnik csak fel a sírfestményeken, minthogy a túlvilágon ideális körülményekre számítottak. Ha pedig fárasztó, izzasztó vagy piszkos munkákhoz láttak, akkor a férfiak kötényt, avagy ágyékkötőt viseltek, míg a nők rövid szoknyát vettek fel. Jó idő esetén a gyerekek általában meztelenül szaladgáltak, s a borotvált fejükön csak egyetlen hosszú tincset, az úgynevezett ifjúság fürtjét hagyták meg. A menyasszonyok gyöngyös ruhát viseltek. A gyöngyszemeket vagy felvarrták a kelmére, vagy egybefűzték, úgy aggatták a ruha fölé. Középbirodalmi divat szerint a hajat kitöméssel dúsították vagy ékszerekkel díszítették. Abban az időben ritkaság számban ment a rövid haj, mivel a félhosszú, befont paróka, valamint a hosszú, fonatos hajviselet jött divatba. Csíkos, kockás, rombuszmintás vagy egymásra boruló ruhát szintén viseltek. A parókaviselet már ekkor általánosan elterjedt szokás volt. Fejüket sokszor borotválták (általában minden testszőrzetet eltávolítottak), a paróka elsősorban a tűző nap ellen védett. Az óbirodalmi női hajviseletre a rövidre vágott frizura volt a jellemző, ámbár az ábrázolásokon nem mindig egyértelmű, hogy saját hajat, vagy parókát látunk-e. Az Ó- és Középbirodalom korában nem volt széles körben elterjedt a lábbeli hordása, sokkal inkább afféle státuszszimbólumnak számított, amelyet külön szolga hordozott a nagyurak után. Ennek ellenére gyékényből vagy papiruszból font saruk, bőrcipők és csizmák ugyancsak ismertek a leletanyagokból. Az Újbirodalom kora jelentős változásokat hozott a divatban. A nemes úr szívesen húzott hosszú köntöst ruhája fölé. Divatos volt a bő, vékony köpeny. A nők egyenes ruhája redőzötté vált, később ujjakat is varrtak hozzá, amelyek szintén redőkben omlottak a felkarra. A XVII. dinasztiától kezdve a nők bő ruhát, illetve rakott, hímzett kabátkákat is hordtak. A vállkendőt egyetlen anyagdarabból tekerték a test köré, s mell alatt megcsomózták. Ekkortájt már gyakran inget viseltek alsóruhaként, azonfelül szíriai hatásra díszítések, szegélyek kerültek rá, s a hossza erősen változó volt. Az Újbirodalom hajdivatja a hosszú, sok fonattal, fürttel cifrázott hajviselet volt. Tutanhamon sírjából pedig százszámra kerültek elő kis dekoratív aranyérmék. Mindegyik át volt fúrva, ami arra vall, hogy ruhára varrhatták fel őket dísznek. (A gombot még nem ismerték.) Az ábrázolások tanúsága szerint a királynék ünneplőjét toll díszítette. Alighanem a fáraók is viseltek tolldíszes köpenyt. A vezír földig érő, hátán szalaggal összefogott, testhezálló ruhában járt. A király olykor kötényben, övéről hátrafelé lecsüngő hosszú állatfarokkal jelent meg. Az Óbirodalomban ritkábban, később már gyakrabban viseltek a papok leopárdbőrt. Ennek oka az, hogy a régebbi korokban csak a legmagasabb beavatásban részesülő papok hordhatták a leopárdbőrt, amely a legmagasabb státuszszimbólum volt a főpapok körében.

Száraz György Boldog napot!