Neveléstörténet
2. témakör:
Az ókori Kelet nevelési kultúrája
Háttéranyag
Az ókori egyiptomi nevelés Az ókori Egyiptom első virágkora a Kr. e. IV. évezredre tehető. Az a kultúra, amelyet mi jellegzetes egyiptomi kultúrának tartunk, hagyományaiban egy ősi, ma már nem létező Egyenlítő-táji terület magas szintű kultúrájához kapcsolódik. (Ó-Mexikó és Peru mellett a Nílus-vidék is e terület kolóniája lehetett.) A hamita – nyelvében azonban sémi-eredetű nép a Kr. e. IV. évezredben az akkori világ legnépesebb országát alkotta. (Diodórosz szerint 7 millió lakosa volt). A Nílus középső és felső folyása mentén élő nilóták karcsú, izmos termetű barna bőrű, fekete hajú, keskeny orrú és jellegzetesen hosszú koponyájú emberek voltak. Életszeretet és vidámság jellemezte őket. Ezt tükrözi a következő sírfelirat is: „Élvezd életedet, amíg csak tudod, mielőtt szíved megszűnnék lüktetni, a halál napja elérkezik, még mielőtt gondoltál volna rá, s akkor minden jajveszékelés és minden áldozat hiábavaló, azok már többé a halottnak az életét visszaszerezni nem tudják. Minden kincset, amelyet itt szereztél, el kell hagynod, minden, amit a földön építsz, ledüledezik, csak az örömöket, amelyeket élveztél, birtokolhatod igazán. És még egyet érhetsz el, ami sohasem vész el nyomtalanul: adj kenyeret annak, akiknek semmije sincs, és szerezz magadnak jó hírnevet az utókor előtt örökre.”[1] Az óegyiptomi lélek egyik legszebb vonása az irgalom volt. Az istenekhez fohászkodni, a holtakat tisztelni, az éhezőknek kenyeret, a szomjazóknak vizet, a mezíteleneknek ruhát adni – az egyiptomiak legfontosabb és legszentebb kötelessége volt. Jellemző tulajdonságaik közé tartozott még a becsvágy és a büszkeség. Egyiptomban kasztrendszer működött, a papok, harcosok, Níl-hajósok, iparosok-földművesek, juhtenyésztők és tolmácsok kasztját különböztették meg. A kasztrendszer azonban nem jelentett kasztkényszert. A szegény ember okos fia remélhette, hogy tudásával a magas hivatalokig is eljut. A származás nem volt akadály, a tehetség előtt nyitva állt az érvényesüléshez vezető út.
Gondolkodás és vallás
A Nílus periodikus áradása meghatározta a nép gondolkodását. A sivatagban és a Nílusban egyrészt a változatlan megmaradást, másrészt a folyamatos, ismétlődő újjászületést élték meg. Ez kényszerítette őket, hogy jő földmérővé (harpenodaptai = kötélfeszítők), csatornaépítővé, matematikussá, naptárkészítővé és csillagásszá váljanak. Az asztronómia alkalmazott matematika volt náluk, hiszen pontosan kellett kiszámítaniuk a Nílus áradásának az időpontját, vagyis a Sothis (Szíriusz) csillag megjelenését. A csillagászati megfigyeléseknek és számításoknak közvetlen „termelésirányító” szerepük volt. Az ókori egyiptomiak szimbólumokban gondolkodtak. Elméleteik és fogalmaik a valóság szimbólumai csupán. A mindentudó olvasni képes és a szimbólumokat ismerő a pap volt. Az ősi mágus hitt abban, hogy természetfölötti erővel bír, amellyel a szellemeket, sőt még az isteneket is befolyásolhatja. Az ókorban a mágia segítette a tudományok fejlődését, lökést adott a kísérletezésnek és az alkotó gondolkodásnak, megszabadította félelmeitől az egyiptomi embert, életben tartotta álmait és felruházta azzal az erővel, hogy irányítani tudja a világot. Az ókori egyiptomiak sajátos mellérendelő gondolkodásmechanizmusát nem lehet megközelíteni az arisztotelészi logika alapján. A legkorábbi időkben alakult ki Rének (Napisten), Ozirisznek az istenkirálynak, a világ urának és Ízisznek a tisztelete. A Napisten döntő fontosságú szerepet játszott az egyiptomiak mindennapjaiban. A nappali és éjszakai világban tett utazásainak története az egyik legelterjedtebb mítosz. Thébában az Amon, Memphiszben a Ptah s Helipoliszban az Atum nevet kapta, Ízisz istennőt, Ozírisz húgát – egyben hitvesét – is buzgó áhítattal imádták az egész ókori világban. Az Ízisz-kultusz elterjedését mutatják a Pompejiben vagy hazánkban, Szombathelyen feltárt szentélyei. Az ősi Ozíriszlegenda szerint Ízisz a jóság, Szet pedig a gonoszság istene. Az ókori egyiptomi ember hitt a lélek halhatatlanságában, a lélekvándorlásban és a reinkarnációban. Halottaik tisztelete és temetkezési szokásaik az emberi test biológiai halálával kapcsolatos felfogásukon alapulnak, miszerint ugyanaz a testük fog újjászületni. A túlvilági életben való hit teremtette meg erkölcsi kódexüket. Egyiptom a hagyományok földje volt a régmúlt időkben is, ahol mindenben azt illett tisztelni, ami ősi.
Nevelés és oktatás
Az egyiptomi oktatás középpontjában az állami szolgálatokra való felkészítés állt. Az állami szolgálat feltétele pedig már a IV. dinasztia idején (Kr. e. 3100) az írnokiskola elvégzése volt. A legmagasabb rangúaknak és írnokként kellett kezdeniük a pályafutásukat. Egyiptom kimagasló szellemi virágzását ennek az új társadalmi osztálynak köszönhette. A műveltség nem papi monopólium volt, az államszervezetben jelentős világi értelmiségi réteg tevékenykedett.
1
Neveléstörténet
2. témakör:
Az ókori Kelet nevelési kultúrája
Háttéranyag
A kor államférfiai számára a tanítás a hivatali ténykedésnél is fontosabb feladatokat jelentett. Nemcsak életükkel kellett példát mutatniuk, hanem szavaikkal is, melyek évezredek bölcsességét közvetítették. Az ősök bölcsességét soha el nem érhető normaként, megközelítendő ideálként tűzték a fiatalok elé, akárcsak Kínában Konfucius hatására. Az ókori Egyiptomban a tudományok művelőit erkölcsileg és anyagilag egyaránt megbecsülték. Az Anastasi papiruszon a következőket olvashatjuk: „Szeresd a tudományt, mint egy anyát, mivel nincs más, mi a tudomány fölébe érhetne. A tudós állása fejedelmi állás, írószere és könyvtekercse gazdaságot és kellemességet hoz. … A tudós jóllakik az ő tudományával, a király birtokából mindazt szállítják, amire szüksége van.[2]
Alapoktatás a kasztiskolában A gyerekek hétéves korukig a családban nevelkednek. A család feladata az istenfélelem elmélyítése, valamint a jó modorra és az illemre nevelés volt. Hétéves koruktól (a foglalkozási kasztok szerinti) elemi iskolába jártak. Az alapismerteken kívül – írás, olvasás, számolás – a kasztjuknak megfelelő foglalkozás elemeit is elsajátították. A hangsúlyt elsősorban a technikai és gyakorlati készségek fejlesztésére fektették. Az egyes szakmákra felkészítő intézmények között biztosították az átjárhatóságot. A tanulók mindennapos eszközei a tolltartó, a festékeszacskó és a kéttégelyes, egyszerű paletta voltak. A tintát koromból és ragasztó (gumi) anyagot tartalmazó vízből keverték. Íróeszközük a vékony ecsetté vágott káka volt (nádból). A papirusztekercs úgy készült, hogy vékony sáslemezeket keresztben egymásra fektettek és összepréselték őket. A növény nedvét ragasztóként használták. Az elemi iskolában csak a leggyakoribb, a mintegy 100-150 írásjelet sajátították el a tanulók. Az írásjelek gyakorlása a megadott minták másolásából állt. A számolás tanításánál kaviccsal megrakott számolóasztalt használtak, hogy megkönnyítsék a gyakorlást és személetessé tegyék a tanítást. Az alapműveleteket – egész számokkal – igen korán kellett elsajátítaniuk a tanulóknak. Egytől kilencig a számokat függőlegesen vagy vízszintesen írt vonalak jelölték; a tizedeseket a halom (fordított u.) jelével, a százasokat a zsinórral, az ezreseket a lótuszvirággal jelölték. A tízezer az ujj, a százezer az ebihal, a millió a feltartott kezű emberalak volt (Például a 66-ot úgy írták le, hogy a tízes jelét, a fordított u betűt írták le hatszor, majd ezt követte a hat vonal.) A tantárgyak között kiemelt helyet, kapott a testnevelés. Az iskolában néhány órai szellemi munka után a felüdülés ideje következett, amelyet játékokra és testgyakorlásra használták fel. A gimnasztikai gyakorlatokban nemcsak fiúk, hanem lányok is részt vettek. Kedveltebb szórakozásaik közé tartozott a labdajáték, a távol- és magasugrás. Az iskola fegyelme szigorú volt. A tanítás korán reggel kezdődött és délig tartott. Három szelet kenyeret és két korsó szeszmentes sort számítottak minden tanuló naponként. A kihágást szigorúan büntették. A lusta diákokkal szemben botbüntetést és szobafogságot is alkalmaztak. Legtöbbször azonban buzdítani igyekeztek tanulóiakt. Erről tanúskodik a következő szöveg is: „Óh tanuló, ne légy tunya, különben megbüntetnek! Ne táplálja szívedben elérhetetlen vágyakat, különben tönkremész! Szorongasd a könyvet kezedben, olvasgass belőle és kérj tanácsot attól, aki többet tud nálad. Munkálkodj és légy ernyedetlen! Ne lustálkodj egy napon sem, különben megvernek, mert az ifjú fülei a hátán vannak és akkor hall, ha őt ütik. Hallgass arra, amit én mondok, ez csak javadra fog szolgálni! Ha nem tudsz valamit, ne röstelkedj kérdéseiddel másokhoz fordulni. Hadd hallja szíved szavaimat, hisz azok csak üdvöt hozhatnak neked.”[3]
Táncosok (kenuk) képzése A vallásos kultusz keretében jelentkezett először a látványos tánc igénye. A templomok mellett külön épületekben kezdték meg még gyermekkorban a táncosok képzését, akiket mentesítettek a házi és a mezei munka terhétől. A képzés szigorú napirend és életrend szerint folyt ezekben az iskolákban. A táncosok feladata az volt, hogy a misztériumjátékok keretében drámaszerűen előadják Ozirisz életét, halálát és feltámadását.
Írnokiskolák Aki tudományos pályára készült, tízéves korában írnokiskolába iratkozott, hol nem csupán az íráshoz és a nyelvhez szükséges ismereteket sajátította el, hanem jártasságot is szerzett a filozófiában, teológiában, orvosi és jogtudományban egyaránt. Az írnokiskolában tanulmányaikat megszakíthatták a diákok, s az addig megszerzett tudásuk alapján helyezkedhettek el a közigazgatás megfelelő szintjén. Az írnokok kasztja igen nagy befolyásra tett szert, mivel ők voltak a tanítás mesterei, a tanítás pedig elsősorban az írás tanítását jelentette. Az „írnokhivatás dicséreté”-ben Dua-heti (a XXII. Dinasztia idején) az Amenemhat-intelmek rejtőzködő írója leírja, hogy a fiát iskolába kísérő atya hogyan próbálja a gyermek számára a keserű napot az írnokság magasztalásával megédesíteni: „Az írni tanulást viseld szíveden, hogy mindenféle kemény munkát elkerülhess és tekintélyes hivatalt viselhess. Az írnok mentes a kétkezi munkától, ő a parancsoló. … Nem tartasz-e írnoki táblát a kezedben? Ebben különbözöl attól, aki evezőlapátot markol. Én láttam a kovácsot, munkában a kemence torkánál, ujja ráncosak, mint a krokodilbőrből készült holmik, ő maga büdösebb, mint a haltojás. A vésőt markoló munkás többet szenved, mint 2
Neveléstörténet
2. témakör:
Az ókori Kelet nevelési kultúrája
Háttéranyag
akik földet túrnak: a fa az ő földje, a véső a kapája. Azt hiszed, hogy éjjel szabad? Még egyre dolgozik, túl a nappali munkáján, fáklya mellett virraszt az éjben. A kőfaragó minden kemény kövön munkát talál: mire elvégzi mestersége dolgát, karjai meglankadnak, maga elernyed, térde és gerince megmerevedik a napestig tartó guggolásban. … A takácsnak bent a házban rosszabb a sorsa, mint egy asszonynak. Szívéig húzza fel a térdét, szabad levegőhöz nem jut. Napfényt csak akkor láthat, ha lekenyerezi az ajtó őreit. A tanulság: légy fiam írnok, másol hajszolója…” Az írás és a tudományok istene, Dzsehuti (Thot) volt, aki az írást az embernek adta és így mindennek fennmaradt az emléke. Elpusztítja a tudatlanságot, s orvosolja az emlékezet kihagyásait. Az írnokokat Thot isten földi kollégáinak tartották. Az egyiptomi hieroglif írás mintegy 1000 írásjele stilizáció – a képek egyszerűsítése – révén keletkezett kb. 5000 esztendővel ezelőtt. Ez hieratikus (papi), majd démotikus (népi) írássá egyszerűsödött. Az olvasás és írás az ókori egyiptomiaknál korántsem volt egyszerű és könnyen elsajátítható. Mert habár már a legrégibb piramisszövegek írása is jól megfontolt ábécén alapult, az egyes szavakat soha vagy csak a legritkább esetekben írták fonetikusan. A szót ideogramok segítségével, azaz mindig a fogalom jegyével fejezték ki. Az írnokiskolák tanulóinak legalább félezer különféle jelet kellett fejben tartaniuk ahhoz, hogy a legegyszerűbb szövegeket elolvashassák. Ha azonban nagyobb jártasságot akartak elérni az olvasásban, akkor legalábbis 4000 jelet kellett ismerniük. Az egyiptomi írásban négyféle módon írható le egy szó: 1. Betűkkel fogalomhatározóval, vagy anélkül; 2. Szótagjegyekkel, hangérték-kísérettel vagy anélkül; 3. Betűkkel és szótagjegyekkel, fogalomhatározóval vagy anélkül; 4. Fogalomképpel hangjegyek kísérete nélkül. Ebből érzékelhető, hogy az írás egyáltalán nem volt egyszerű. Lankadatlan szorgalom kellett ahhoz, hogy az olvasáshoz és az íráshoz szükséges jeleket elsajátíthassák a tanulók. Az az egyén, aki az ókori Egyiptomban olvasni és írni tudott, teljes joggal tarthatott igényt a „művelt” jelzőre. Ha a tanulók az írás titkaiba már be voltak avatva, akkor mintákat másoltak, hogy a szépírást, a helyesírást és a stílust gyakorolják. Bölcs mondásokat és illemszabályokat kellett másolniuk. Az egyik ránk maradt didaktikus levélben a tanár válaszol diákja levelére: „Leveled elérkezett hozzám, midőn épp sétalovaglást akartam tenni. Örültem és ujjongtam rajta; de az örömem nem tartott sokáig, sajna, mert közelebbi vizsgálat után azt találtam, hogy sem dicséretre, sem rovásra nem érdemes. A te mondataid ezt és amazt összekeverik, minden szavad kifordított és nem fejezi ki azt, amit tulajdonképp akarsz. Olyan levél ez, amely csak sok ponttal és nagy szavakkal van megterhelve. Ami a nyelvedről jön, az nagyon gyenge, a szavaid nagyon zavarosak, te hozzám jössz zavarokba burkolva és helytelenségekkel megterhelve.”[4] Az újbirodalom idején (Kr. e. 1500) az írnokiskolák számára kötelezően előírták a régi irodalmi művek ismeretét, mint az Amenemhat, Dua-heti, Noferti intelmeit, a Paraszt panaszai és a Nílus-himnusz című műveket. Ez megkívánta az írnokoktól a régi helyesírás és nyelv elsajátítását. Az egyes igeformák begyakorlása érdekében ragoztattak is az írnokokkal.
Tankönyvek, kézikönyvek Az onomasztikonok enciklopédiaszerű, terjedelmes szójegyzékek voltak, melyek a tudomány és az élet területén előforduló fogalmakkal ismertették meg az írnokot. Kr. e. 2040-től mintegy kétezer keresztül használták ezeket az ókori iskolákban. Amenaope enciklopédiája – mint írja mindenre meg akarja tanítani az olvasót, amit Ptah teremtett, Thot leírt. A különböző listák az égre, csillagokra vonatkozó kifejezéseket, városok, népek nevét, növényeket, ásványokat, különböző országok áruit, az adónemeket tartalmazták. A Kemit (Tökéletes) a kezdő írnokok tankönyve volt, amely az irodalmi stílus, a választékos kifejezések megtanulásához adott segítséget. Az egyiptomiak jelentős vívmánya volt a tízes számrendszer alkalmazása. Az írnokiskolában tanulták a törtszámok kivonását és szorzását, a reciprokértéket, a terület és a köbtartalom számítását. A szorzást duplázásra és összeadásra egyszerűsítették, a szorzót és a szorzandót külön duplázták. Külön táblázatok segítették a tanulókat abban, hogy miként lehet különböző törteket előállítani olyan törtek alakjában, amelyek számlálója az egész. Nézzünk meg példáként egy feladatot és annak a megoldását a Rhind-papirusz leírása szerint: „Ha valamely tárgyak száma és ezen tárgyak számának hetede együttesen 19-et ad, mennyi a tárgyak száma? Vegyünk fel az általunk még nem ismert megoldás helyett egy tetszés szerinti számot úgy, hogy azzal a feladat utasításainak megfelelő műveleteket könnyen el tudjuk végezni. A jelen esetben feltesszük, hogy a megoldás, tehát a tárgyak száma 7. Képezzük most ezen szám hetedét, akkor 1-et kapunk. Így tehát a tárgyak száma és annak hetede együttesen 8, minthogy 7 + 1 = 8. A feladat szerint az összegnek 19-et kellene adnia. Ez azt jelenti, hogy a felvett 7-es szám nem jó megoldás.” Ahmes így oktatja tovább tanítványait: „Olyan arányban kell megnövelniük a helytelenül felvett számot, a 7-et, amilyen arányban a Moszkvai-papiruszon találjuk, amelyben egy négyzetes alappal és négyzetes fedőlappal bíró csonka gúla köbtartalmának kiszámítása szerepel. Ismerték a p értékét (erre 3.16 mennyiséget adtak meg) és az összeg négyzetének képzési szabályát. Feladatokat oldottak 3
Neveléstörténet
2. témakör:
Az ókori Kelet nevelési kultúrája
Háttéranyag
meg egyismeretlenes másodfokú egyenletrendszerrel, kétismeretlenes egyenletrendszerrel. A feladatokban az x-et a „halom” szóval fejezték ki (fordított u betű). Az írnokoknak tanulniuk kellett az akkád és a babiloni nyelvet, melyek az ókori Közel-Kelet nemzetközi nyelvei voltak. Az, aki kiváló képességeivel kitűnt a társai közül, a királyi gyermekek iskolatársa lehetett. A király a legtehetségesebbek számára az Udvari iskolában biztosított teljes ellátást, ahol a legkiválóbb tanárok tanították. Az itt végzőket „Királyí íródeák”-nak (Hierogrammateus) nevezték hivatalokra tarthattak igényt.
Papi és orvosi képzés az „Élet Házá”-ban
Az írnokiskola elvégzése után a végzettek zöme a közhivatalokban helyezkedett el. Aki speciális papi, katonai vagy orvosi képzésben kívánt részesülni, a nagy templomok mellett működő „főiskolákon”, az „Élet Háza”-iban tanult tovább. Itt a legfőbb tudományokat: a csillagászatot, matematikát, orvosi ismereteket tanították, de buzgónk foglalkoztak jóslással és varázslással is. Ezek a főiskolák Théba, Memphisz, Helliopolisz, Szaisz és Chennu városokban voltak. A leghíresebb és a legnagyobb a Helipoliszban levő „Élet Temploma” volt. Itt a pap- és orvosnövendékek száma a tanárokéval együtt olykor elérte a tizenháromezret is. Igezi egyetemi élet folyt a falai közt, a komoly kutatómunkát hatalmas könyvtár segítette. Ebből fejlődött ki a későbbiek folyamán a híres alexandriai könyvtár.
Papképzés A papjelöltek elsősorban asztronómiát, jogot és orvostudományt tanultak. A papoknak nyolc megkülönböztetett osztálya volt (próféta, hierogrammata, horoscopos, astronomos, astrologos, kitharotos, pastophoros). Az általános képzés után, amely a szent könyvek tanulmányozásából, a rítusok elsajátításából, valamint bölcsészet-, természet- és orvostudományi ismeretekből állt, következett a speciális orvostudományi, könyvtárosi, csillagászati, varázslattal és jóslásokkal foglalkozó oktatása. A titkos tanításokat, melyeket szimbólumokban fejtettek ki, a hermetikus (elzárt) könyvekben, a pastophorok papi csoportja őrizte. Az exoterikus ismeretekbe, a legtitkosabb tudományokba való beavatást a hierophanták papi csoportja végezte. Az ő feladatuk volt, hogy a jelölt önuralmát és jellemét próbára téve új életszemléletet alakítsanak ki a tanítványokban. Ez titkos beavatási misztériumok keretében történt, amely a tanítványok eddigi világszemléletét közvetlenül és sokkszerűen rázta meg. A beavatás két lépésben történt. Az első beavatási fokozatban megismertették a jelölteket az emberi lélekkel és szellemmel. Ezt egy transzszerű állapot előidézésével érték el, melyre a beavatás után is élményszerűen emlékezett a tanítvány. Az élményben megtapasztalta a jelölt, hogy a halál csak a testet érinti, de nem semmisíti meg az egyéniséget és a jellemet. A magasabb beavatási fokozatban a cél az isteni lélek megismerése volt. A beavatottakat (aedeptus) a következő szavakkal búcsúztatták „Isten veled, te, aki most olyat éltél át, amilyet még eddig soha, és aki emberből isten lettél!” A titkos tanokról, azok tananyagáról keveset tudunk. Hérodotosz (Kr. e. 5. sz.) sem merte leírni, amit az egyiptomi papok, feltártak előtte. Még Oziriszt is csak úgy meri említeni, mint azt az istenséget, akit „nincs joga megnevezni”. Plutarkhosz annyit elárul, hogy az „Élet Házá”-ban Atlantisz titkait és pusztulásának okait ismertették a beavatottakkal. Saját beavatási élményeiről így számol be: „Ha azonban a lelkünk felszabadul a misztériumokban, és behatol a tiszta, láthatatlan és változhatatlan szellemek világába (azaz megtapasztalja Istent), ez az isten lesz a vezetője és királya azoknak, akik hozzá tartoznak és akik kielégíthetetlen vágyakozással nézik a szépséget, amelyről ember ajka nem beszélhet.”[5] A beavatási szertartás előkészítése során biztosan tananyag volt a „Halottak könyve” – a „napvilágra jutás igéinek” is nevezték, - amely a következő létformába kalauzolja a beavatás alatt levőket és az elhunytakat egyaránt. Leírja, hogy az árnyékvilágban való utazás során mivel találkozik a lélek, s az elhunyt hogyan képviselheti érdekeit a legjobban. Választ ad azokra a kérdésekre, amelyekkel az alvilágban találkozhat a vándor. Az ókor legkiválóbbjai, mint Platón, Pitagorasz, Thalész, Lükorgosz, Szolón, Plutarkhosz, Hérodotosz, Szophoklész, Aiszkhülosz, Cicero és a félig egyiptomi származású Mózes is, kinek a neve – Monetho egyiptomi pap és Josephus Flavius történetíró feljegyzése szerint – Osarsiph volt, mind hallgatói voltak a heliopoliszi „főiskolának”, sőt elnyerték a magasabb fokú beavatást is. A beavatások nem csak Egyiptomra korlátozódtak. A régi civilizációk is egy távolabbi őskortól örökölték ezeket a misztériumokat, az ősrégi pszichikai erők ismeretét és felhasználását. A keleti beavatási eljárások lényege az „énről” a „belsőről” szerezhető, küszöbalatti érzékletek tudatossá tétele, az éntudat transzcendens szintre emelése, a megvilágosodás elérése. Ez a tao belső csendje Kínában, ez a nirvána Indiában, ez az egyiptomi, az eleusisi, a tibeti nagy beavatások és ez az unio mystica, a keresztény exotéria lényege is.[6] Orvosképzés
4
Neveléstörténet
2. témakör:
Az ókori Kelet nevelési kultúrája
Háttéranyag
Az egyiptomi papok egyúttal orvosok is voltak, mindannyian részesültek orvosi, állatorvosi képzésben. Azonban laikusokat is – akik nem voltak a papi rend tagjai – képeztek ki gyógyításra. Ez kitűnik az Ószövetség (Genezis) azon soraiból is, ahol az egyiptomi József atyjának bebalzsamozásáról van szó. Az orvosképzés másik jellegzetessége, hogy egy területre szakosodtak. Hérodotosz szerint „az orvosi tudomány úgy van náluk felosztva, hogy minden orvos csak egy betegséget gyógyít és nem többet. Így minden hely orvosokkal van tele. Vannak orvosok, akik a szemet gyógyítják, mások a fejet, mások a fogat, mások az altesti bajokat a belső betegségeket.”[7] Az orvosi tudomány már a régi birodalom idejében virágzohatott, kéziratok azonban csak a középbirodalom idejéből származnak. Az Ebers-papirusz eredeti szövege a 3-6. dinasztia idejében íródott (Kr. e. 2660-2160), de a számunkra elérhető lelet ennek csak a 17. dinasztiai másolata (Kr. e. 1650-1552). Az Ébers-papirusz az egyiptomi orvostan kompendiuma. Számos anatómiai, fiziológiai törvényt sorol fel, majd a betegségeket és a gyógyítási módokat. Az állatorvostan szempontjából kiemelkedő jellegű a Káhumi-papirusz (Kr. e. 2000.), mely az állatok bajairól ad ismertetést. Az állatok gyógyítása, gondozása a pastophorosok fő feladata volt és a beteg állatistenségek gyógyítására specializálódtak. (Például volt, aki a szárnyasokkal, vadállatokkal, gazellákkal foglalkozott.) Jósoltak az állatok viselkedéséből, megvizsgálták a levágott állatok húsát, és csak a kifogástalan húst lehetett árusítani. Állatvédő előírásokat vezettek be. Az első gyógyszerkészítő leírások, valamint a gyógyszerészet elnevezése is („ph-ar-maki” = biztonságot kölcsönző) Egyiptomból származik. Az ókori Egyiptomnak tökéletes, jól szervezett közegészségügye volt, amelytől egészségügyünk bizonyos értelemben ma is távol áll még. Még az egyszerű ókori emberben is szinte egy külön érzéket alakítottak ki a higiénia terén. Ezek az ismeretek olyan népszerűek voltak, hogy a külföld éppen emiatt minden egyiptomit orvosnak nézett. Pontos előírások voltak a temetés, szellőztetés, csatornázás, diétázás terén is.
Az Alexandriai Királyi Kollégium
I. Ptolemaeus (Kr. e. 305-285) alapította az alexandriai „Múzeum”-ot, könyvtárat és a híres Királyi Kollégiumot. Alapítványból tartották fenn az intézményt és fizették az ott tanító tanárokat. A „Múzeum” igazi egyetem volt, amely min nevéből is következik, a múzsák szolgálatára volt rendelve, hasonlóan, mint a peripatetikus iskola Athénban. Az intézmény összefogta a kutatással, tanítással és történetírással foglalkozó tudósokat. Az alexandriai „Múzeum” az első ötven év alatt olyan tudományos színvonalra emelkedett, amellyel Athén még fénykorában sem dicsekedhetett. Különösen híressé vált az orvosképzésben. A könyvtár egyúttal kiadóhivatal is volt, mely főleg enciklopédikus jellegű műveket adott ki. Ha egy idegen utas ismeretlen könyvet hozott Egyiptom földjére, akkor azt másolásra át kellett adnia a könyvtár számára. A kollégium, a könyvtár és a múzeum a világ minden részéről vonzotta a tanítványokat. A lakosság így szép pénzt keresett azzal, hogy lakással és élelemmel látta el az odasereglett sokaságot. Alexandria volt abban az időben a legnépesebb zsidólakta város. Neki köszönhető, hogy az egyiptomi kultúrát az egész világon elterjesztették. Mire hívta fel a ma pedagógusainak figyelmét az ókori egyiptomi nevelés? Az ókorban még nem vált szét élesen a hit és a tudás. A hit érzelmileg is jobban tudta motiválni a tanulást. A nyugati szellem történelmi fejlődése során oly messzire távolodott el a gyökerektől, hogy szelleme végül is hitre és tudásra esett szét. A mai racionális tudás csak egy része a teljes tudásnak. A modern oktatás kiküszöbölni az intuitív, valamint a negatív megközelítésű tanulás lehetőségét, amely az ókori Egyiptomban bevált módszer volt. Korunk pedagógiája csak a tudásanyag direkt átadásának pozitív módszerét preferálja. A cél nem a tudás, hanem a sikeres vizsga. Ma is lehetne hasznosítani a beavatási misztériumokban alkalmazott intenzív extrapolációt. Téves az a sokszor hangoztatott nézet, hogy az elméleti kutatás és az absztrakció iránti érzék hiányzott volna az ókori egyiptomiaknál. Egy kultúra értékének fokmérője egyetemes történeti szempontból az a hozzájárulás, amellyel az emberiség általános fejlődését elősegítette. Az egyiptomi gondolkodók meglátásai és eredményei beágyazódtak a későbbi kultúrákba. Így váltak a Nílusvölgy ókori lakói a mai kor emberének is a tanítómesterévé. Minél több eredeti ókori szöveget ismerünk meg, annál tisztábban látjuk milyen magaslatokra emelkedett az egyiptomi kutató szellem. Hatása, különösen hermetikus ágának hajtásai ma is megtalálhatók például a szabadkőművesség fő tantételeiben.
5
Neveléstörténet
2. témakör:
Az ókori Kelet nevelési kultúrája
Háttéranyag Bognár László
Felhasznált irodalom A. Quesnel: Egyiptom (Mítoszok és legendák). Gulliver Kiadó, Bp., 1991. Buda József: Az orvoslás története. Kézirat, pécs, 1991. D. Karasson: A concise History of Veterinary medicine. Akadémia Kiadó, Bp., 1988. Kákossy László: Ré fiai. Gondolat Kiadó, Bp., 1979. Magyar F. Kolos: Az orvostudomány története. Téka, Bp., 1988. Mahler Ede: Az ókori egyiptomi nevelés. Magyar Pedagógiai. Franklin Kiadó. Bp., 1988. Nagy Márton: A nevelészet története. Kézirat. 1863. Kegyesrendi Levéltár. O. Neugebauer: Egzakt tudományok az ókorban. Gondolat Kiadó, Bp., 1973. P. Augusta-F. Honzák: Ókori civilizációk. Madách Kiadó, 1990. P. Brunton: Egyiptom titkai. Háttér Kiadó, Bp., 1991. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat Kiadó, Bp., 1978. Szabó Á.-Kádár Z.: Antik természettudományok. Gondolat Kiadó, Bp., 1984.
[1] Thébában Nofer-hotep sírjában talált felirat a Kr. e. XIV. sz.-ból. [2] Papyr. Anastasi V.: 12-5. [3] Papyr. Anastasi V. 8. 1-6. [4] Mahler Ede: Az ókori egyiptomi nevelés. Magyar Pedagógia. Franklin, Bp., 1914. [5] Plutarkhosz: De Iside et Osiride c. értekezése [6] Schnell Endre. C. G. Jung és a keleti bölcselet. Buddhista Dokumentáció, Bp., 1985. [7] Hérodotosz történeti könyvei. Ford.: Geréb József. Bp., 1892. II. K. 84. o.
6
