Az egyházi kórházak és a privatizáció

EGÉSZSÉGPOLITIKA

Az egyházi kórházak és a privatizáció Dr. Velkey György, Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza

Az összefoglaló a 2004. december 5-én lezajlott népszavazás egészségügyet érintô kérdésének apropóján arra a kérdésre keresi a választ, hogy privatizációnak tekinthetô-e az egyházak és felekezetek részére egészségügyi közszolgáltatások végzése céljából történô állami vagy önkormányzati ingatlanátadás. A magyarországi privatizáció, különösen az egészségügyi privatizáció történetének, az egyházakkal és felekezetekkel kapcsolatos jogszabályoknak, az egyházak belsô jogszabályainak és tulajdon-etikai nézeteinek, valamint a hazai egyházi kórházak kialakulásának és mûködésének vizsgálata után a szerzô azt a következtetést vonja le, hogy ez a fajta ingatlanátadás nem tekinthetô privatizációnak. Az egyházi kórházak sajátos közösségi tulajdonban vannak, ami leginkább az önkormányzati tulajdonhoz hasonlítható. Sajnálatos ugyanakkor – érvel a szerzô –, hogy a jogszabályi elôírások ellenére finanszírozásuk elmarad a más tulajdonban levô, hasonló közszolgáltatást végzô intézmények finanszírozásától.

AKTUALITÁS – AZ EGYHÁZI KÓRHÁZAK BELEKEVEREDÉSE A NÉPSZAVAZÁSI KÉRDÉSBE 2004. december 5-én népszavazás volt Magyarországon, melynek egyik kérdése így hangzott: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyûlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?” A kampány során a kormányzó pártok és a kormány a privatizáció folytatása, a legnagyobb ellenzéki párt pedig a magánosítás leállítása mellett tette le a voksát. Az érvek között elsôsorban az egészségügyi minisztertôl ismételten elhangzott, hogy a privatizáció ellenes végsô eredmény veszélyeztetné az egyházi kórházak státuszát. Az Origo internetes honlap november 23-i számában például az alábbiak olvashatók a népszavazási kérdésre adandó válaszról és az ezzel kapcsolatos véleményérôl: „Rácz Jenô, egészségügyi miniszter: NEM (ért egyet, szerk. megj.), mert... Szerinte a kórházat megvásárló befektetôk pénzt tennének a magyar egészségügybe, miközben a törvények nem engednék, hogy pénzt kérjenek a szolgáltatásokért. Ami eddig ingyenes volt, az a privatizáció után is ingyenes maradhatna. Ha gyôzne az igen, akkor vissza kellene vonnia a kormánynak a Vatikánnal kötött megállapodását, amelyben az egyházi kórházak visszaadását ígérték meg.” (www.origo.hu)

10

IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS

A miniszter ezen, és más fórumokon is gyakran emlegetett érvelését a sajtó ismételten hangsúlyozta (pl. Népszava, 2004. november 20., Népszabadság, november 26.). Az ellenzéki vezetôk bírósági feljelentést tettek a véleményük szerinti hamis tájékoztatás miatt (lásd a 2004. december 1-i napi sajtót!). A miniszter az egyházi vezetôket és szakértôket november 30-án találkozóra hívta, melynek során a kérdéssel kapcsolatos álláspontját ismertette. A miniszter által a témában kiadott MTI sajtóközleményben megjelentekkel kapcsolatban a két legnagyobb hazai egyház, a katolikus és a református egyház vezetôje is még aznap közleményben tiltakozott (lásd a www.katolikus.hu és www.reformatus.hu weboldalakon!). A kampány során a Keresztény Közéleti Akadémia fórumot rendezett. A keresztény kórházak és egészségügyi dolgozókat tömörítô szervezetek vezetôi közleményben fejtették ki álláspontjukat, és a privatizáció leállítása mellett érveltek, nem említve, hogy az az egyházi kórházak ügyét károsan érintené. A felfokozott napi politikai küzdelem elcsitulása után, érdemesnek látszik kicsit magasabb perspektívából áttekinteni a kérdés sarokpontjait; így az egyházi kórházak jogi státuszát, az egyházi tulajdonviszonyokkal kapcsolatos állami, egyházi etikai elveket és törvényeket, a privatizáció történetét, az ezzel kapcsolatos törvényeket. Végsô soron célszerûnek látszik keresni a választ arra a kérdésre, hogy a privatizációs folyamatok hogyan értelmezhetôk az egyházi kórházakkal kapcsolatban.

TULAJDON, TULAJDONI FORMÁK MAGYARORSZÁGON A római jog szerint, ha valakinek a tulajdonában van egy jószág, akkor joga van azt használni, tetszése szerint átalakítani, megváltoztatni, a belôle származó hozamok felett rendelkezni, továbbá ezeket a jogokat el is idegeníteni. A tulajdon ezek szerint a jogok teljes körû együttese. Alapvetôen két tulajdoni forma különböztethetô meg, a magántulajdon és a közösségi tulajdon. Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot (13. §) és gazdasága olyan gazdaság, melyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlô védelemben részesül (9. §). A közösségi tulajdonú egyházi tulajdonról említése elkülönítetten nem történik, ezért azt a köztulajdonhoz sorolhatjuk. A kétféle tulajdon elkülönítése nem olyan egyértelmû, mint azt elsô ránézésre gondolnánk. Elfogadott megoldás,

EGÉSZSÉGPOLITIKA

hogy a különbségtételt a tulajdonjog egyik eleme alapján tesszük meg. Így a magántulajdon esetében az adott jószágból származó hozam élvezôi természetes személyek. Veress József gazdaságpolitikába való bevezetô munkája szerint általában közösségi tulajdon alatt a legjelentôsebb megjelenési típusát, az állami tulajdont értik [21].

A PRIVATIZÁCIÓ LEGFÔBB ELVEI ÉS RÖVID TÖRTÉNETE A tulajdoni privatizáció a köztulajdon magántulajdonná válása. Pontos definíció szerint körébe tartozik az állami tulajdonú vagyontárgyak értékesítése, az állami vállalatok tulajdonjogának elidegenítése a magánszektor szereplôi számára, az átalakult vállalatok részvényeinek értékesítése, vagy ha a közszolgáltatást az állam magánvállalkozásoknak engedi át [21]. A privatizáció nemzetközi gyakorlata helyzetfüggô. Az elmúlt évtizedekben a nyugat-európai és a kelet-európai privatizációban jelentôs különbségek vannak. Nyugat-Európában rendszererôsítô, míg keleten rendszerváltó privatizáció zajlott. A kontinens nyugati felén fokozatosan és elhúzottan részleges, szinte kizárólag tôzsdeprivatizációt hajtottak végre, mely a nemzetgazdaságok növekedési szakaszában zajlott le [14]. Összességében ezekben az államokban, fôleg a keynesi elméletek érvényre jutása miatt mégis növekedett a közösségi szektor. A társadalmi igények a jóléti államokban oda vezettek ugyanis, hogy a kormányok széles körû állami ellátó-hálózatot építsenek ki. Ezen társadalmi szolgáltatások rendszerében számottevô az állami intézmények dominanciája [21]. Kelet-Európában az általános társadalmi-gazdasági rendszerváltás egyik központi jelensége a máig zajló privatizáció. Az itt véghezvitt globális privatizációra átfogó recesszió keretében került és kerül sor [14]. A sajátos kezdeti feltételekre talán a Lewandowsky lengyel privatizációs miniszternek tulajdonított mondat a legjellemzôbb: „A privatizáció senki tulajdonában nem levô, ismeretlen értékû vállalatok eladása olyan vevôknek, akiknek nincs pénzük” [21]. A Magyarországon eddig lezajlott privatizáció elsô szakasza a rendszerváltás elsô idôszakához kötôdô decentralizált (spontán) privatizáció volt, és lényegében elsôsorban a vállalati vezetés javára való kedvezményes vállalati öntulajdonlást jelentette. Az Antall-kormány állami vezetésû privatizációja a Diczházi Bertalan és Matolcsy György által írt „Tulajdon és privatizáció” címû tézisek alapján indult meg. Ennek elvi részeleme volt a reprivatizáció, amely az államosítás elôtti meghatározott idôpont magántulajdonosainak szolgáltatja vissza ingyenesen vagy kedvezményesen az adott vagyontárgyat [14, 21]. Az elvek rögzítése ellenére a rendszerváltás egyik legmeghatározóbb döntésének tekinthetô, hogy Magyarországon nem volt valójában reprivatizáció. Elismer-

ve a tulajdoni helyzet illegitim voltát, annak legalitását a törvények végül is nem kérdôjelezték meg. Az állampolgárok kárpótlási jegyeket kaptak, a különbözô jogi személyek pedig mûködésükhöz tulajdonhoz jutottak az államtól [15]. Az egyházak ingatlanokhoz jutásának jellemzése is különös. Bár látszólag az egyházak visszakaptak épületeket, tulajdonképpen esetükben sem reprivatizációról volt szó. Sajátos állandóságukra tekintettel ugyan olyan épületeket kaptak, melyek korábban tulajdonukban voltak, de a folyamat célja az volt, hogy az egyházak az 1990. évi IV. törvényben (l. késôbb) leírt tevékenységük folytatásához (így egyebek mellett egészségügyi tevékenységükhöz) a szükséges tárgyi, anyagi feltételekkel rendelkezhessenek [4, 15]. A harmadik privatizációs idôszak a privatizáció felgyorsítását célzó magánosítási csomag, melyet a 90-es évek közepén a szociál-liberális kormány valósított meg.

EGÉSZSÉGÜGYI PRIVATIZÁCIÓ MAGYARORSZÁGON Az egészségügyi rendszer rendszerváltással összefüggô átalakításában a privatizáció ismételten felmerülô elmélet, és részben megvalósuló gyakorlat lett. Orosz Éva az egészségügyi privatizációt kétféle értelemben használja összefoglaló munkájában: Szûkebb értelemben használható a szó, ha a korábban állami tulajdonban lévô intézményeket adják magántulajdonba, mégpedig profitérdekeltségû szférába. A tágabb értelmezéshez kiindulópontot az állami beavatkozás alapvetô formáinak a figyelembevétele adhat, vagyis a szabályozás, a finanszírozás és a közvetlen szolgáltatások nyújtása [12]. Funkcionális privatizációról beszélünk, ha az egészségügyi ellátáshoz szükséges infrastrukturális vagyontárgyak (pl. ingatlanok, gépek) az eredeti tulajdonosnál maradnak és csak a szakfeladat ellátását privatizálják. Teljes privatizáció esetében az önkormányzati illetve állami tulajdonos az egészségügyi ellátás mûködtetéséhez szükséges valamennyi infrastrukturális vagyontárgyat, azaz ingatlant és tárgyi eszközt eladja, illetve átadja egy új alapítású, vagy régóta mûködô – önálló jogi személyiségû – vállalkozásnak, azaz vagy egy for-profit részvénytársaságnak, korlátolt felelôsségû társaságnak, betéti társaságnak, vagy egy non-profit közhasznú társaságnak, alapítványnak [19]. A privatizációhoz való viszonyt elsôsorban az határozza meg, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat alapvetôen különbözônek vagy hasonlónak tartják-e más javakhoz. Ha hasonlónak, akkor az így gondolkozók szerint csak a piac alkalmas a szûkös erôforrások leghatékonyabb elosztására. Ha különbözônek, akkor az egészségügyi szolgáltatás kínálati oldala hasonló természetû problémákkal terhelt mind a piaci, mind az állami egészségügy viszonyai között, vagyis a problémákra a privatizáció nem ad megoldást [12]. Nagy László látásmódja alapján az egészségügy szolgáltató piaca egy lényeges körülményben, a finanszírozásban tér el a versenypiactól. Miután a szolgáltatások árának és díjtételei-


11

EGÉSZSÉGPOLITIKA

nek kialakítása nem önköltség alapú, hanem „költségvetési elosztási” alapú, a befektetések ösztönzésének céljából a díjtételek nagyságának és elosztásának alapján lehet létrehozni privatizáció esetén a magántôke számára a profitbeépítéseket [10]. Mihályi Péter szerint általában azokat az egészségügyi inputokat és szolgáltatásokat célszerû privatizálni, ahol a piac megtámadhatósága és a megbízható mérhetôség egyszerre áll fenn [8]. Az egészségügyi rendszerünkben a kórházakon belüli privatizáció, mely nemcsak a nem-egészségügyi szolgáltatásokat, hanem egyes gyógyító tevékenységeket is érintette, a 90-es évek elején indult meg és az évtized közepétôl vált erôteljesebbé. A háziorvosi praxis privatizálása az ezredforduló tájékán ért csúcspontjára [13]. Egyes tevékenységek kiszervezése (outsourcing) mára általánosan elfogadott, gyakorolt tevékenységgé vált [5]. Egyes pártok retorikájában, de a szakirodalomban is szerepel a további lehetséges magánosítási utakkal kapcsolatban a magánbiztosítások lehetséges szerepének kérdése [7]. Kedvezményes hitelezésû munkavállalói részvénytulajdonosi program bevezetése is szóba jövô privatizációs alternatíva – a legújabb hónapokban ismét elôtérbe került [19].

AZ EGYHÁZAKAT ÉRINTÔ TÖRVÉNYEK A TULAJDON SZEMPONTJÁBÓL A Magyar Köztársaság Alkotmányának 60. §-a szerint hazánkban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára [23]. Rögzíti az Alkotmány azt is, hogy az egyház az államtól elválasztva mûködik [25]. A rendszerváltozás hajnalán megszületett, 1990. február 12-én, a Németh kormány által kihirdetett 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szól. Ennek bevezetô része az alábbiakat írja le: „A magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedô fontosságú, értékhordozó és közösségteremtô tényezôi. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociálisegészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentôs szerepet töltenek be az ország életében.” A törvény 17. §-a alapján az egyházi jogi személy elláthat minden olyan elôbb említett (így egyebek mellett egészségügyi) tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólag az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. Az elôbbiekben említett tevékenységek anyagi feltételeirôl a Horn kormány által megalkotott 1997. évi CXXIV. törvény az 5. § (1) -ben a következôket mondja: „Az egyházi intézményfenntartók által ellátott nevelési-oktatási, felsôoktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetôleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységek központi költségvetési finanszírozása az állami és önkormányzati intézményekre vonatkozó általános szabályok alapján, azokkal azonos mértékben történik.” A 2. § (7) azt is rögzíti, hogy

12


az egyházak egészségügyi tevékenysége nem minôsül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek. A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérôl az Antall kormány a privatizációs törvényektôl elkülönítetten alkotta meg az 1991. évi XXXII. törvényt. A jogszabályban privatizációról, reprivatizációról, kárpótlásról nincs szó, a megfogalmazás szerint „az Országgyûlés az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslásáról“, „az egyes volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérôl” írt törvényt. A máig nem befejezett, „ingatlanátadás“-nak nevezett folyamat az egyház tényleges tevékenysége szerint szükséges mértékben és idôben történik (2. § (1)), és érinti az egészségügyi célok megvalósításához szükséges ingatlanokat is. Az Orbán kormány az egyházakkal kötött megállapodásokat jogszabályi keretekbe foglalta. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között született 1997-es megállapodást az 1999. évi LXX. törvény ratifikálja, a Magyarországi Református Egyházzal kötött megállapodást az 1057/1999. (V. 26.) Kormányhatározat, Magyarországi Evangélikus Egyházzal kötött megállapodást az 1056/1999. (V. 26.) Kormányhatározat, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével kötött megállapodást az 1045/2001. (IV. 20.) Kormányhatározat rögzíti. Ezen jogszabályok alapján az egyházak közszolgálati tevékenységének és az egyházi intézményfenntartónak az állami, illetve önkormányzati fenntartóval azonos szintû támogatásának az alapja az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi intézményeket igénybe veszik. A Református Egyházzal és a MAZSIHISZ-szel kötött szerzôdésben a közszolgálati feladatokkal kapcsolatban az érintettek a kormányhatározatok 7. cikkelyeiben rögzítik, hogy mindkét vallási szervezet „hitelveibôl fakadóan feladatának tekinti olyan egészségügyi (és egyéb) intézmények alapítását, fenntartását, mûködtetését, amelyek hozzájárulnak a lelki és testi egészség megôrzéséhez.“

A KERESZTÉNY-KERESZTYÉN EGYHÁZAK ÁLLÁSPONTJA A TULAJDONRÓL, PRIVATIZÁCIÓRÓL A keresztény-keresztyén tulajdonszemlélet témánk szempontjából lényeges, hiszen tanulmányozásával bepillantást nyerhetünk abba, hogy az egyházak hogyan tekintenek a tulajdonra, és mûködésük során milyen szemlélettel igyekszenek kezelni az anyagi javakat. Képet alkothatunk arról, hogy a Krisztust követô szemléletbe hogyan illeszkedik a gyógyítást is magába foglaló szeretetszolgálat (a katolikus szóhasználatban karitász, a protestáns elnevezés szerint diakónia) és az ezzel kapcsolatos ingatlanok és ingóságok birtoklása. A tulajdon teológiájának alapja, hogy Isten a teremtés abszolút ura a szó tulajdonjogi értelmében is „ô rábízza a vi-

EGÉSZSÉGPOLITIKA

lágot az emberre, aki az anyagi javak sokféleségét, szinte kimeríthetetlen gazdagságát találja a világban, és feladata, hogy ezeket a javakat személyes és közösségi kibontakoztatására használja” [2]. A református dogmatika megfogalmazása szerint „Az egész világ ma is a teremtô Isten tulajdona. Nemcsak azért, mert valamikor, az idôk kezdetén az Isten teremtette, hanem azért is, mert Isten ma is a világ teremtôje. Nem a semmi van a világ és az élet mögött, hanem a mindenség teremtô Ura” [18]. A Katolikus Egyház Katekizmusában a tulajdonjogot védô hetedik parancsolat (Ne lopj – Kiv 20,15; MTörv 5,19) kapcsán (7. cikkely) alkothatunk árnyaltabb képet a tulajdonnal kapcsolatos álláspontról. E szerint, „ha az ember a teremtett javakat használja, köteles úgy tekinteni jogszerûen birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak sajátja, hanem egyúttal közös is; közös abban az értelemben, hogy ne csak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessen.” (2404). „A politikai hatalom joga és kötelezettsége, hogy a közjónak megfelelôen szabályozza a tulajdonjog törvényes gyakorlását.” (2406) [1]. Ezek a XX. század hatvanas éveinek elején megtartott II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” kezdetû konstitúciójának újszerû tulajdonjogi alapelvei. (GS69) [6, 17]. A Katolikus Egyház a kánonjogi törvényeit az 1983-ban hivatalosan kiadott új Egyházi Törvénykönyvben hirdeti meg. Az Egyház anyagi javairól az V. könyv szól, melynek elsô mondata az 1254. kán. – 1. §- ban az, hogy „A katolikus egyháznak született joga, hogy a világi hatalomtól függetlenül anyagi javakat szerezzen, birtokoljon, igazgasson és elidegenítsen sajátos céljai szolgálatára.” A fôbb sajátos célok között kiemelten kezeli a 2. § a szegényekkel szembeni segítô szeretet cselekedeteinek gyakorlását. A javak tulajdonjoga a római pápa legfôbb fennhatósága alatt azt a jogi személyt illeti, aki az illetô javakat törvényesen megszerezte (1256. kán.). Az egyház anyagi javakat szerezhet minden olyan akár természetjog, akár tételes jog alapján, jogos módon, ahogyan mások szerezhetnek (1259. kán.). A protestantizmus tulajdonszemléletérôl talán a legjellemzôbb fogódzót Max Webernél találhatjuk meg, aki a XIX. – XX. század fordulójának nagy gondolkodója, protestáns gazdaságfilozófus és szociológus. Ô így ír a tulajdonról „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” címû mértékadó könyvében: „Erkölcsileg akkor vagyunk igazán megvetendôek, ha megnyugszunk birtokunkban, élvezzük a gazdagságot, haszontalanul és érzékien élünk, s fôleg akkor, ha már nem törekszünk a „szent” életre. A birtoklás csak azért kétséges, mert e megnyugvás veszéllyel jár.” [22]. A puritán protestáns etika normái szerint „a kívánatos szorgalom a javak megszerzésében csak akkor elfogadható, ha a tevékenység célja Isten, s nem pedig maguk a javak” [9]. A birtoklás ugyanis ÉN – AZ kapcsolatként személy és tárgy vagy szellemi javak közti viszony, ami azzal a ve-

széllyel jár, hogy kölcsönös függôség jön létre és „nem én birtoklom a tárgyat, hanem az birtokol engem” [16]. A tulajdonosi szemléletet a keresztyén etika a felelôsség miatt sem adhatja teljesen fel. A birtoklás ugyanis nem a kizárólagosságot, hanem a felelôsséget is kell, hogy jelentse. Ez azt jelenti, hogy „amit kaptunk Istentôl, nemcsak mi magunk élvezhetjük hálaadással, hanem szolgálatba is állíthatjuk“ [11]. A Magyarországi Református Egyházról és szolgálatáról szóló egyházi törvényben, az 1967. évi I. törvénycikkben az egyház kiemelten fontos szolgálatának tekinti a diakónia (szeretetszolgálat) végzését, melynek fontos eleme a betegek megsegítése. Az egyház gazdálkodásáról szóló 2002. évi I. törvényben olvashatjuk, hogy „Krisztus egyházának vagyona a fejedelmek bôkezûségébôl és a hívôk adakozásából ered.” Ingatlan tulajdonjogát az önálló egyházi jogi személy szerezheti meg és idegenítheti el. Érdekes megfigyelni a fenti elvek világban való megjelenésének hatását kétezer év távlatából. Általánosan elismert tény, hogy az ôskereszténység megjelenésével a pogány világban értékváltás következett be: az antik euergetizmus helyét a keresztyén könyörületesség vette át [20]. Ez az európai keresztény történelem tulajdon-etikai öröksége, még akkor is, ha a kép az évszázadok során jelentôsen színezôdött.

EGYHÁZI KÓRHÁZAK ÚJRAINDULÁSA ÉS AZ INTÉZMÉNYEK A MAI MAGYARORSZÁGON A rendszerváltás kezdetekor hazánkban egy felekezeti kórház volt, a MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) Szeretetkórháza. Ez 1911-ben épült, jelentôs részét 1952-ben államosították, ez az épület ma az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetnek ad otthont. Az egykori kórház kisebb része, a „Menedékház” nevû épület a vallási tevékenység folytatására és a kóserságra való hivatkozással megmaradhatott a zsidó közösségnek. Ma is itt mûködik a fôleg krónikus és ápolási profilú Szeretetkórház, melynek tulajdonosa és fenntartója a MAZSIHISZ. (www. mazsihisz.hu) 1992-ben került vissza a Magyarországi Református Egyház Zsinatának, tehát az Egyház legfelsô döntéshozó szervének tulajdonába és fenntartása alá a Bethesda Gyermekkórház. A kórházat 1866-ban egy református gyülekezet alapította, diakonisszák szolgálatával elsôsorban felnôtteket gyógyítottak benne. 1938-ban került közegyházi tulajdonba, akkor a tulajdonos a Dunamelléki Egyházkerület lett. Késôbb államosították, fôvárosi gyermekkórház lett belôle, a rendszerváltás elején, az egyházi tulajdonrendezés kezdeteikor igényelte és kapta vissza az egyház diakóniai szolgálatának teljesítése céljából. Ma is gyermekszakkórház. (www.bethesda.hu)


13

EGÉSZSÉGPOLITIKA

1994-ben került vissza hasonló törvényességi háttérrel a Szent Ferenc Kórház az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció tulajdonába. A katolikus betegápoló rend a teljes tulajdonosi és fenntartói jogokat 1996-tól gyakorolja, mikor a Szent János Kórháztól való elszakadás teljessé vált. Eredetileg a kórház 1935-ben nyitotta meg kapuit, 1950-ben államosították, majd szervezetileg a Szent János Kórház részévé vált évtizedekre. (www.szentferenckorhaz.hu) 2000-ben folytathatta újra betegellátó tevékenységét az Irgalmasrend Magyarországon, mely 1684-ben kezdte meg hazánkban betegápoló szolgálatát, és melynek elsô kórházát 1806-ban létesítették, majd 1950-ben államosították. A Budai Irgalmasrendi Kórház közhasznú társaságként a katolikus szerzetesrend tulajdonában és fenntartása alatt áll. Megelôzôen épületeiben az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) mûködött, mellyel az újrainduláskor az ingatlanokat megosztották [11]. A Magyarországi Református Egyház Mosdósi Tüdô- és Szívkórháza tulajdoni viszonyai különlegesek, hiszen a Somogy Megyei Önkormányzat tartós bérletbe adta át az intézményt a Magyarországi Református Egyháznak, melynek központi döntéshozó szerve, a Zsinat, 2001 óta mûködteti a fôleg tüdô- és szívgyógyászati profillal rendelkezô intézményt. (www.reformatus.hu) A Magyarországi Evangélikus Egyház hosszú évek óta végez elôrehaladott kórházalapítási elôkészületi munkákat. A FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Nôegylet 1951-es feloszlatása elôtti évtizedben célul tûzte ki, hogy széleskörû szeretetszolgálati munkáját kórházalapítással egészíti ki, ezért telket is vásárolt, melyet államosítottak [3]. Ezen a tradicionális és jogi alapon indult meg a jelenkori munka, mely még mindig nem ért végpontjához és a dolgozat elsô részében részletezett népszavazás elôtti kommunikációs disputa fô célpontja volt.

AZ EGYHÁZI KÓRHÁZAK KÖZSZOLGÁLATI FELADATAI ÉS FINANSZÍROZÁSA Az egyházi kórházak mindegyike deklarálja és a gyakorlatban is minden szereplô egységes véleménye szerint megvalósítja, hogy tevékenységével közfeladatot lát el, vagyis vallástól és felekezettôl függetlenül mindazokat, akik hozzá fordulnak, ellátja, a területi ellátási rendszerben és az akut ügyeleti rendszerben részt vesz. A téma szempontjából kiemelkedô jelentôségû, hogy az egyházak intézményeiket tehát nem elsôsorban saját tagjaiknak, hanem minden rászorulónak az érdekében mûködtetik. Missziós nyilatkozatuk és egyéb módon megfogalmazott küldetésük szerint a magas szakmai színvonal biztosítása mellett különös jelentôséget tulajdonítanak az egész ember gyógyításának, így a pszichológiai, szociális és spirituális dimenzióknak is. Így önként vállalt és finanszírozott, az egészségügy finanszíro-

14


zásában nem szereplô plusz szolgáltatást is nyújtanak a hozzájuk fordulóknak. Sajnálatos tény ezzel szemben az, hogy az állami költségvetés ismételt tárgyalások és beadványok után sem biztosítja ezeknek a kórházaknak a jogszabályokban elôírt finanszírozási feltételeket, vagyis az állami és önkormányzati kórházakkal való azonos pénzügyi elbírálást. 2001 óta ugyanis a tulajdonosi oldal felelôsségi körébe tartozó finanszírozási hányad (fejlesztési és amortizációs keret) nem érkezik meg a központi költségvetéstôl a tulajdonos és fenntartó egyházak vagy egyházi jogi személyek számlájára. Sérti a szektorsemlegességet, hogy az egyházak ilyen jellegû forrásokkal nem rendelkeznek, miközben az önkormányzatok és állami tulajdonú szolgáltatók igen (pl. céltámogatások, iparûzési adó, stb.) Így az egyházak és az intézményeik saját, más feladatra szánt forrásaik átcsoportosításából és magánadományokból, pénzügyi lehetôségeiket meghaladva igyekszenek a közfeladat ellátásakor képzôdô hiányt pótolni, valamint a teljes ember gyógyítását célzó plusz szolgáltatásaik költségeit elôteremteni. Az intézmények mûködési költségeinek kiegyenlítése az állami és önkormányzati kórházakhoz hasonlóan döntô mértékben a társadalombiztosítás terhére, elsôsorban a fekvôés járó-beteg kasszából történik, a többi kórház finanszírozásához hasonló jogszabályok és gyakorlat szerint.

ÖSSZEFOGLALÁS: EGYHÁZI KÓRHÁZAK ÉS PRIVATIZÁCIÓ. VAN-E KAPCSOLAT KÖZÖTTÜK? A kérdés megválaszolásához érdemes a fent leírtak közül néhány megállapítást kiemelni. Az egészségügyi intézményeknek állami vagy önkormányzati tulajdonból egyház felé történô tulajdonjogi, és/vagy fenntartást, mûködtetést célzó ingatlanátadásra, miként az elôbbiekben láttuk, bôséges példa volt Magyarországon az elmúlt 12 évben. Ez a folyamat a privatizáció gazdaságpolitikai definíciójába nem illik bele, hiszen az egyházi tevékenység sem az egyházi szemlélet, sem az állami dokumentumok alapján nem tekinthetô magánvállalkozásnak. A dolgozat egyházi tulajdonnal foglalkozó fejezetében leírt és a máshol fellelhetô törvényi megfogalmazások alapján az egyházakkal kapcsolatos jogszabályokban az egyházak tulajdoni viszonyai és közszolgálati tevékenysége az állami és önkormányzati közösségi szerkezethez hasonlíthatók leginkább. A magántulajdonhoz való hasonlatosságra egyik idézett vagy más jogszabály sem utal. Az egyházak egészségügyi tevékenysége a rá vonatkozó törvény szerint nem minôsül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek. A privatizáció kapcsán tárgyalt privatizációs jogszabályokban az egyházi tulajdonokra utaló rész nincsen. A volt egyházi ingatlanok tulajdonjogi helyzetének rendezésérôl szóló törvény az államtól vagy önkormányzatoktól egyház felé történô „ingatlanátadásról” tesz említést, ami nem illik bele a privatizáció, még a reprivatizáció logikájába se.

EGÉSZSÉGPOLITIKA

Az egyházi kórházakkal kapcsolatos finanszírozási szabályok, melyek az állam és az egyházak illetve felekezetek közötti szerzôdésekben szerepelnek, az egyházi fenntartású intézményeket az állami és önkormányzati intézményekkel azonos logika szerint tárgyalják . Az egészségügyi privatizációs történet áttekintésekor nem foglalkoznak az összefoglaló hazai munkák az egyházi kórházak kérdésével, sôt, a leírt privatizációs logikába sem fér bele ez a sajátos, non-profit, közösségi tulajdonba adás. Ez különösen azért is szembeötlô, mert az egészségügyi szolgáltatásoknak helyt adó ingatlanok egyházaknak való átadása jelentôs sajtóvisszhanggal és idônként politikai viharral zajlott, és számottevô folyamat volt az egészségügy szerkezetátalakításában. A keresztény-keresztyén egyházak tulajdonszemléletének középpontjában a szolgálat megvalósítása és a felelôsség áll, ami a tulajdonos vagy mûködtetô részérôl a

gazdaságpolitika gyakorlata szerint nem illik bele a privatizációs logikába (lásd a privatizáció ismertetésekor). Az egyházi kórházak és tulajdonosaik, fenntartóik az ingatlanátadás és mûködtetés idôszakában sem élték meg a folyamatot privatizációként. A kórházak semmiféle magánszektorral kapcsolatos szervezetnek nem tagjai, önmagukat nem magánkórházként tartják nyilván. Kapcsolataikat is állami és közösségi tulajdonú kórházakkal (pl. a Kórházszövetség tagjaiként) és leginkább egymással építik, semmilyen magánszolgáltatóval nincsenek ilyen értelmû kapcsolatban. A leírtak alapján véleményem szerint az egyházi kórházak felé történô ingatlanátadás nem tekinthetô privatizációnak. Az egyházi kórházak sajátos közösségi tulajdonban vannak, ami leginkább az önkormányzati tulajdonhoz hasonlítható.

IRODALOMJEGYZÉK [1] A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat. Budapest, 1994. [2] Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Szent József Kiadó. Budapest, 1991. [3] Cserháti Péter: Mozgásszervi rehabilitációs osztály és szakambulancia kialakításának elôkészítése az új Evangélikus Egészségügyi Központban (EEK). Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Menedzserképzô Központ, Szakdolgozat. – kézirat, 2004. [4] Isépy Tamás: Önkormányzatok és a volt egyházi ingatlanok. Város FM Kft, Budapest, 1996. [5] Krokovay András: Gondolatok a privatizációról I. Hogyan jutunk el a döntésig? IME 2:8., 2003. [6] Kránitz M. (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai 40 év távlatából 1962-2002. Szent István Társulat. Budapest, 2002. [7] Lukács József: A hazai egészségügy privatizációs lehetôségei. Egészségügyi Gazdasági Szemle 36:2, 1998. [8] Mihályi Péter: Bevezetés az egészségügy gazdaságtanába. Veszprémi Egyetem Kiadó. Veszprém, 2003. [9] Molnár András: A „protestáns etika” Magyarországon. Societas Ecclesia. Debrecen, 1994. [10] Nagy László: A magántôke tôkepozíciója és mozgástere az egészségügy gazdaságában. IME 2:7., 2003. [11] Naszlady Attila (szerk.): Centenáriumi évkönyv. Budai Irgalmasrendi Kórház Kht. Budapest, 2003. [12] Orosz Éva: Egészségügyi rendszerek és reformtörekvések. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány. Budapest, 1992. [13] Orosz Éva: Félúton vagy tévúton. Egészséges Magyarországért Egyesület. Budapest, 2001.

[14] Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció joga: A tulajdonváltozás joga a volt szocialista országokban. MTA. Budapest, 1997. [15] Schanda Balázs: Magyar Állami Egyházjog. Szent István Társulat. Budapest, 2000. [16] Szûcs Ferenc: Teológiai etika. A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya. Budapest, 1993. [17] Tomka Miklós, Goják János. (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Szent István Társulat. Budapest, 1996. [18] Török István: Dogmatika. Free University Press. Amszterdam, 1985. [19] Uhrik Tibor: A járóbeteg szakellátás „MRP” típusú privatizációja: Lehetôségek és kockázatok. IME 3:8., 2004. [20] Theissen Grieg: Az elsô keresztyének vallása. MRE Kálvin János Kiadója. Budapest, 2001. [21] Veress József (szerk.): Bevezetés a gazdaságpolitikába III. Aula Kiadó. Budapest, 1997. [22] Weber Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982.

A dolgozatban szereplô állami és egyházi jogszabályok az alábbi kiadványokból származnak: [23] A Magyar Köztársaság Alkotmánya. Szalay Könyvkiadó, 2004. [24] Erdô Péter (szerk., ford.): Az egyházi törvénykönyv. Szent István Társulat. Budapest, 1997. [25] Ravasz László, Galik Gábor. (szerk.): Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyûjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Budapest, 2002. [26] Református Egyházi Törvénytár. Kálvin Kiadó. Budapest, 2001.


15

EGÉSZSÉGPOLITIKA

A SZERZÔ BEMUTATÁSA Dr. Velkey György Csecsemô- és gyermekgyógyász, aneszteziológus – intenzív szakorvos, jelenleg a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképzô Központjának egészségügyi menedzser Master képzésének hallgatója. A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának fôigazgatója, a Magyar Gyermekanesztezi-

ológiai és Intenzív Terápiás Társaság megbízott elnöke, a Magyar Gyermekorvosok Társasága Etikai Bizottságának tagja. Fô szakirányú érdeklôdési területei: egyházi egészségügy, keresztény etika a gyógyításban, gyermekegészségügy szervezési kérdései, gyógyító közösség építése. Több szakmai könyvfejezet és cikk szerzôje.

V. Debreceni Egészségügyi Minôségügyi Napok (DEMIN V.) A Debreceni Egyetem OEC Népegészségügyi Iskola, az Európai Minôségügyi Szervezet Magyar Nemzeti Bizottságával (EOQ MNB) és az ISO Fórummal közösen, a „Debreceni Egészségügyi Minôségügyi Napok” keretében rendezi ötödik tudományos konferenciáját

„Együtt az egészségügyi ellátás minôségének fejlesztéséért"

Konferencia idôpontja: 2004. május 19-20. Konferencia helye: Debreceni Akadémiai Bizottság Székháza (Debrecen, Thomas Mann u. 49.) Konferencia fô témái: • Egységes szakmai standardok az egészségügyben (KES, JES, HES) • Multidiszciplináris minôségfejlesztés az egészségügyben • Alapellátás minôségfejlesztése • Szakdolgozók és a minôségfejlesztés • Gyermekgyógyászati és a védônôi ellátás minôségének helyzete • Egyéb A konferencia témáinak kiválasztásánál most is figyelembe vettük a magyarországi egészségügyi minôségbiztosítás aktuális problémáit és speciális igényeit, melynek különös hangsúlyt ad az Európai Unióhoz történô tavalyi csatlakozásunk. Az egészségügyi minôségmenedzsment aktuális kérdésein kívül olyan egészségügyi témákat vettünk be a konferencia fôtémái közé, amelyeknek közvetlen gyakorlati jelentôségük van a gyógyító-megelôzô és a gondozási szolgáltatások szakmai színvonalának, a magyarországi mortalitási, morbiditási és az életminôséggel kapcsolatos eredmények fejlesztésében, javításában. A konferencia elsô napján lesz megtartva az EOQ MNB Egészségügyi és Szociális Szakbizottság és a Magyar Minôségért Fórum Egészségügyi és Szociális Ágazat közös taggyûlése.

További információk, és a jelentkezési lap letölthetô: www.sph.dote.hu honlapról az aktualitásoknál. Érdeklôdni lehet: Dr. Gôdény Sándor (telefon: 30 9437 –914; e-mail: [email protected].

16


Az egyházi kórházak és a privatizáció

Recommend Documents