AZ AMERIKAI ŐSLAKOSSÁG HÁNYATOTT SORSÁNAK BEMUTATÁSA A XIX. SZÁZADBAN, A CSEROKI NÉP TÖRTÉNETÉN KERESZTÜL

AZ AMERIKAI ŐSLAKOSSÁG HÁNYATOTT SORSÁNAK BEMUTATÁSA A XIX. SZÁZADBAN, A CSEROKI NÉP TÖRTÉNETÉN KERESZTÜL

Szerző: György Erika Szak: Történelem BA Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet Konzulens: Sziszkoszné Dr. Halász Dorottya, egyetemi adjunktus Miskolc 2015

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés

2

1. fejezet: A cseroki és más indián törzsek hányatott sorsának okai, avagy az „indiánprobléma”: 1.1: Mit jelent az „indiánkérdés”?

5

2. fejezet: Az Amerikai Egyesült Államok Andrew Jackson elnöksége idején (1829- 1837): 2.1: Andrew Jackson (1767 - 1845) életútja

13

2.2: Az Egyesült Államok gazdasága a XIX. század első felében (1800 – 1850)

17

3. fejezet: A cseroki nép története Jackson elnökségét megelőzően: 3.1: A cseroki nép története a nagy földrajzi felfedezések előtt és azt követően

27

4. fejezet: Az indiáneltávolítási törvény és a „Könnyek Ösvénye”: 4.1: Az Indián Territórium létrehozásának előzményei: a független Egyesült Államok indiánpolitikája a XIX. század első évtizedeiben

36

4.2: Andrew Jackson indiánpolitikája: az Indián Territórium létrehozása és a „Könnyek Ösvénye”

40

5. fejezet: Egyre zsugorodó élettér: élet az Indián Territóriumban és a rezervátumban: 5.1: Harc a fennmaradásért: az Indián Territórium megcsonkítása

50

Összegzés

60

1

Bevezetés A kora újkorban bekövetkezett nagy földrajzi felfedezések gyökeresen megváltoztatták az európai emberek életét és gondolkodását. Arról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy a felderítő hajók az esetek többségében nem lakatlan szigeteknél kötöttek ki. Ahogy arról is csupán nemrég kezdett szó esni, hogyan hatottak a felfedezések és az azokat követő tömeges bevándorlások az adott kontinens őslakosságára. Ez érthető annak fényében, hogy ma már köztudomású: a gyarmatosítók és az őslakosság viszonya ritkán volt felhőtlen valamint, hogy a gyarmattartó országok többnyire borzalmasan bántak az általuk alacsonyabb rendűnek tartott népekkel. A szégyenletes dolgokról pedig senki sem beszél szívesen. Ám annak okát, hogy a történetírás miért hallgatott olyan sokáig ezekről az emberekről a gyarmattartó országok felfogásában is megtalálhatjuk. Tudniillik ezek a nagyhatalmak az esetek igen nagy többségében egyszerűen nem vettek tudomást az őslakosság létezéséről, problémáiról, vagy ha mégis akkor abba a szörnyű hibába estek, – mint látjuk ezt majd később az Egyesült Államok esetében – hogy népcsoportokat, emberi lényeket megoldásra váró „problémaként” kezeltek. Mondanom sem kell, hogy a vélt vagy valós probléma megoldása körülbelül olyan emberségesen zajlott, mint amilyen érzelmesen az ember megold egy matematikai feladványt. Az Egyesült Államok a XIX. századra már megszabadult az angol igától és önálló országként létezett. Az ügyintézés és a döntés szabadságával azonban az őslakosság problémáját is megkapta. Az indiánkérdést pedig – főleg az általam tárgyalt évszázadban – köztudottan rosszul kezelte. Dolgozatom az észak- amerikai indián népek egyik igen fejlett kultúrával rendelkező törzsét, a cserokik sorsát mutatja be a XIX. század pár évtizedén keresztül, különös gonddal kitérve legnagyobb megpróbáltatásukra, a Könnyek Ösvényére, ami Andrew Jackson elnök indián kitelepítési programjának általuk használt elnevezése. Ezt a szörnyű utat nemcsak a cserokik járták végig, a megfelelő helyen néhány mondat erejéig a többi törzsre is kitérek. Ezen dolgozat célja az, hogy Andrew Jackson és a cserokik harcán keresztül bemutassa a XIX. századi formálódó Egyesült Államokat és annak az egész korszakra jellemző indiánpolitikáját. Célom még továbbá az is, hogy megvizsgáljam az elnöknek rendelkezésére álltak-e más eszközök az indiánkérdés megoldására vagy tényleg a kitelepítés volt az egyetlen járható út. A dolgozat a napjainkban elérhető magyar és idegen nyelvű szakirodalomra támaszkodva körüljárja a korabeli amerikaiak által „indiánproblémának” nevezett kérdést, 2

ami tulajdonképpen nem más, mint a telepesek és az őslakók közti fő konfliktusforrás. Emellett röviden bemutatom Andrew Jackson elnököt és az ő Amerikáját, majd pedig korabeli források igénybevételével a Könnyek Ösvényét és az ahhoz vezető folyamatokat. A cseroki nép Jackson előtti történetének ismertetéséhez a törzs saját honlapját vettem igénybe. Természetesen kitérek a törzs utóéletére is, amikor már az Indián Territóriumnak nevezett területen küzdenek az anyagi és sajnos gyakran a fizikai megsemmisülés ellen. Végezetül

szeretnék

néhány

szót

szólni

szokatlan

témaválasztásom

okáról.

Véleményem szerint manapság hazánkban nem tipikus jelenség, hogy egy történelem szakos hallgató érdeklődik az amerikai őslakos kultúrák iránt, bár remélem, hogy tévedek. Ugyanis sokat veszít, aki figyelmen kívül hagyja ezeket az egyszerű, ám annál bölcsebb embereket. Közhelyszerűen hangzik, de míg a XIX. századi fehér emberek a pénzt, a karriert és a földet hajszolták, közben tönkretették a természetet, addig az indiánok igazán éltek. Egyszerű, mégis teljes életet. Sajnos manapság hatványozottan igaz az az állítás, hogy sok ember úgy véli a pénz teszi gazdaggá. Sokáig jómagam is ebben a tévhitben éltem, ám öt évvel ezelőtt véletlenül megismertem az indián kultúrákat és rádöbbentem, hogy lélekben kell gazdagnak lenni. Témaválasztásom másik oka pedig az, hogy számomra mindig felfoghatatlan volt, – és míg élek az is marad - hogyan képes az ember kiirtani a társait csupán azért, mert a bőrük nem fehér színű, más a vallásuk vagy egyszerűen csak nem úgy gondolkodnak, ahogy a többség. Nyílván az ember biztonságérzetét megingatja, ha valami számára szokatlan, fél tőle, ez természetes. De a gyilkosság sosem megoldás, a szervezett kereteken belül folyó tömeges mészárlás pedig egyenesen elfogadhatatlan. Ahogy elfogadhatatlannak tartom azt is, hogy az indiánok, akik bizonyíthatóan a fehér telepesek előtt több ezer évvel már otthonuknak nevezték az amerikai kontinenst, mindössze kilencvenegy éve, 1924 óta állampolgárai az Egyesült Államoknak. Az indiánok helyzetén azonban sajnos nem javított sokat az a tény, hogy saját hazájuk immár nem tekinti őket betolakodóknak. Többségük még most is rezervátumokban nyomorog, rossz egészségi állapotban, alulképzetten, biztos megélhetés nélkül, apátiába süllyedve. A rezervátumok konzerválták ugyan a tradicionális indián szokásokat, kultúrát és értékeket, ám ennek nem lehet felhőtlenül örülni addig, amíg az őslakosok megélhetési célokra használják őseik szent táncait és rituáléit. Az egykor egy egész embercsoport számára magát az életet jelentő tárgyak és értékek ma sok esetben arra szolgálnak, hogy az illető törzs vagy ember ne haljon éhen. Véleményem szerint az észak- amerikai indiánok valódi tragédiája ez. Mert a más vidékre költöztetést, a földektől való megfosztást túl lehet élni, az embertelen mészárlások utáni sokk és gyász lassan ugyan és nem nyomtalanul, de 3

elmúlik. A kultúrától való teljes megfosztás azonban az emberi méltóságtól való teljes megfosztást jelenti, olyan, mintha az embernek törölnék a személyiségét. Szerencsére napjainkban egyre több tanulmány, cikk és könyv jelenik meg az Egyesült Államok történelmében

„sötét

kornak”

nevezett

XIX.

századi

indiánüldözésekről

és

indiánháborúkról, mintha az Egyesült Államok népe végre kétszáz év elteltével kezdené felfogni, hogy amit - az indiánokkal tettek - tesznek az embertelen és azzal, hogy homokba dugják a fejüket és nem vesznek tudomást róluk, ezek az emberek még léteznek, élő, lélegző lenyomatai a múlt borzalmainak. És szerencsére egyre több indián van, aki nem pénzszerzés céljából őrzi ősei hagyományait, hanem az irántuk érzett tisztelet jeléül, és ezt a tudását hajlandó különböző rendezvényeken a nyilvánossággal is megosztani. Az amerikai embereket – meglátásom szerint – pedig, mintha kezdené igazán érdekelni az, amit hajdanán primitívnek és barbárnak tartottak. Ez így van rendjén. Egyetlen kultúra sem alacsonyabb rendű a másiknál, ugyanúgy, ahogy egyetlen ember sem ér kevesebbet a másiknál. Az indiánok mindörökre az amerikai kontinens szerves részét fogják képezni, helyük van ott. Ezt jó, ha a fehér emberek is tudomásul veszik és elkezdik megadni nekik az őket megillető tiszteletet.

4

1.fejezet A cseroki és más indián törzsek hányatott sorsának okai, avagy az „indiánprobléma” 1.1: Mit jelent az „indiánkérdés”? A Kolumbusz által 1492-ben felfedezett új kontinens, Amerika északi felének XVI. század eleji gyarmatosítása elsősorban az európai hatalmak (az angolok, a franciák, a hollandok és a

svédek)

egymás

elleni

küzdelme

volt

új

földterületekért

és

lehetséges

nyersanyaglelőhelyekért. Ezekben a hatalmi játszmákban a kontinens őslakosai még sokkal inkább szövetségesként kerültek szóba a gyarmatosító országok számára, mintsem a területszerzést akadályozó tényezőként, azaz ellenfélként. Az angolok és a franciák egymással versengve próbálták megnyerni maguknak az Észak- Amerika keleti partvidékén élő indiánokat. Azonban az angol- francia erőviszonyokat tükröző tizenhárom újvilági angol gyarmatállam (Massachusetts, Connecticut, Rhode Island, New Hampshire, Delaware, Pennsylvania, New York, New Jersey, Maryland, Virginia, Észak- és DélKarolina valamint Georgia) létrejötte, majd ezen gyarmatok XVIII. században bekövetkezett függetlenedése Nagy- Britanniától és az Egyesült Államok megszületése lényegesen megváltoztatta a bevándorlók és az őslakosság közti viszonyt. „Az új, önálló államgépezet,

az

Amerikai

Egyesült

Államok

erőszakszervezete

hatalma

megszilárdulásának legfőbb akadályát a földjükhöz és szokásaikhoz ragaszkodó indiánokban látta.”1 A különböző indián törzseket immár ellenségnek minősítették, akiket elsősorban az állam érdekeit szem előtt tartó diplomáciai manőverekkel megpróbáltak belső gyarmati sorba taszítani azzal az ürüggyel, hogy az indiánok még „fejlődő korukban” járnak, éppen ezért gyengék, bizonytalanok és ellentmondásosak, azaz védelemre szorulnak. 2 Ez a „jóságos védelmező” mondanunk sem kell, természetesen az Egyesült Államok kormánya lett volna. A Kontinentális Kongresszus első, a delaver indiánokkal 1778-ban kötött szerződésétől - amely az indián földek átadását rögzítette - 1871-ig - a 1

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak - Amerika történetében (XVII - XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 141 p 2 Uo. 141 p

5

törzsekkel fenntartott diplomáciai kapcsolatokat felszámoló törvény megjelentetéséig eltelt majd száz év alatt az amerikaiak olyan megállapodásokat és szerződéseket kötöttek az indiánokkal, amelyekkel jogilag szentesítve több mint egymilliárd acre-nyi területet vettek el tőlük. A diplomáciai és jogi manipulációk mellett a katonai erőszaktól sem riadtak vissza. Több mint kétszáz nyílt fegyveres illetve büntető hadjáratot indítottak az őslakók ellen annak érdekében, hogy megoldják az ország számára egyre nyomasztóbbá váló „indiánproblémát”. Az indiánok hagyományos, rokonsági kapcsolatokra és nemek közti munkamegosztásra épülő gazdálkodási rendjétől merőben eltért az európai hódítók erőszakos földszerzésen és kizsákmányoláson nyugvó gazdasági és társadalmi rendje. Ez a világnézeti különbség már az első találkozáskor rányomta a bélyegét a fehér telepesek és az őslakosság viszonyára, az a tény pedig, hogy a két gondolkodásmód gyakorlatilag egymás szöges ellentéte már a XVI. században sem kecsegtetett semmi jóval a jövőre nézve. Az indiánok elleni háborúk története érzékelteti a legjobban, hogy mennyire kegyetlen és feloldhatatlan ellentét feszült a felek között. „Az első amerikai társadalmi forradalomnak azt a gyökeres társadalmi átalakulást tekinthetjük, amely az indián törzsi társadalmakat legyőzve az új tulajdonformát, a magántulajdont és annak intézményeit vezette be az Újvilágban, párhuzamosan a gyarmatok kialakulásával, terjeszkedésével és függetlenségi harcával.” 3 A magántulajdon fogalma idegen és érthetetlen volt a földközösségekben élő indiánok számára. Az ő világképükben a föld – Földanya – minden élőlény „szülőanyja”, aki gondos édesanyához hasonlóan védi és táplálja „gyermekeit”. Csupán annyit és azt szabad elvenni tőle, amennyit önszántából ad. Másrészt az indiánok a földre, mint őseik sírhelyeire gondoltak, és amikor az amerikai kormány a földművelő életformára történő áttérésre próbálta rávenni őket, többnyire arra hivatkoztak, hogy nem akarják feltörni a földet, ahol atyáik földi maradványai nyugszanak. A felfedezők, hódítók, majd pedig később az Európa különböző szegleteiből érkező telepesek azonban a földet pusztán értéktárgynak tekintették, amit adásvétel tárgyává lehet tenni, sőt ha úgy adódik, erőszakkal el is lehet kobozni embertársaiktól. Ezt a felfogást az őslakosok elképzelhetetlennek, mi több gyűlöletesnek találták. A különböző indián közösségek élete elválaszthatatlanul összeforrt a szülőföldjükkel. Az élelmet, ruházatot és menedéket adó területek tevékenységeik, érzelmeik valamint gondolataik középpontjában álltak, ezért vallási eszméik és

3

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak - Amerika történetében (XVII - XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 143 p

6

szertartásaik is szorosan kötődtek az ősi földhöz. Megfosztani az indiánokat ettől a földtől annyit jelentett, mint tönkretenni őket, tönkretenni az életüket. Az indiánok a földet a Nagy Szellem ajándékának tekintették. Eladni az érzelmi értékén túl azért sem lehetett, mert tudniillik nem tulajdonolta senki. Noha az egyes törzseken belül kialakultak különböző érdekközösségek, a szorosabb értelemben vett területszerzési háború a fehérek megjelenéséig ismeretlen fogalom volt a törzsek számára. Azt, hogy a fehérek gondolkodását és a velük történő folyamatokat Észak- Amerika őslakos népei mennyire nem értették meg, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, amikor egy törzs árucikkeket vagy pénzt kapott földterületeiért cserébe, a törzs tagjai nem hitték el, hogy az üzlet megfosztotta őket a föld örökös használatától. Arról nem is beszélve, hogy a telepesek kihasználva az indiánok tudásának azon hiányosságát, miszerint nem ismerték a pénzt és annak értékét, gyakran nevetségesen alacsony összegért és/vagy haszontalan csecsebecsékért cserébe kaptak meg százhektárnyi területeket. Példának okáért Peter Minuit - a Manhattan szigetén gyarmatot alapító hollandok első kormányzója - a szigetet, a mai New York belterületét mindössze huszonnégy dollár értékű áruért vásárolta meg az indián lakosságtól 1623-ban. Amerika spanyol felfedezői törvényes igényüket az Újvilág birtoklására katolikus doktrínával támasztották alá, miszerint az egész világon Isten uralkodik, és a pápának, mint Isten földi helytartójának joga van e világ földi igazgatásáról rendelkezni. A pápa ennek alapján bízta a spanyolokra Amerika nagyobb részét az 1493-ban kiadott Inter caetera bullában, és kijelentette, hogy az őslakókat keresztény hitre kell téríteni. Ezzel szemben az angolok nem érezték szükségét annak, hogy a pápa tekintélyére hivatkozzanak. Ők a szabad kereskedelem természetes jogát elegendőnek tartották az újvilági gyarmatok létesítéséhez. „Északon az Angliából menekülni kényszerülő puritánok kötöttek ugyan néhány látszatszerződést az indiánokkal, de a déli területekre vándorló angol gyarmatosítók minden ceremónia nélkül tették rá a kezüket az indián földekre.” 4 Üldözni és irtani pedig Északon és Délen is akkor kezdték igazán az indián lakosságot, amikor azok vonakodtak elhagyni ősi területeiket. Önigazolásukra az angolok is találtak bibliai idézeteket, amelyekkel azt támasztották alá, hogy csak a Teremtő szándékának megfelelően kívánják használni az indián birtokokat. Ennek szellemében a Függetlenségi Háború idejére New England és Virginia partvidékét alaposan meg is tisztították eredeti népességétől. 4

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak - Amerika történetében (XVII - XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 144 p

7

A föld használatának, felosztásának és birtoklásának kérdése a kezdetektől meghatározó volt az amerikai történelemben. Jogosan merül fel a kérdés: vajon miért volt akkora jelentősége a földnek, hogy egy ország kormánya szinte tömeggyilkossá alacsonyodott le érte? A brit fennhatóság elleni küzdelemben, ami a koronabirtokok és a hitbizomány megszüntetéséhez, az elsőszülött fiút megillető jog megvonásához valamint a királypártiak birtokainak az elkobzásához vezetett, az indiánok elleni háborúkban vagy az amerikai polgárháborús toborzásban egyaránt politikai jelentősége volt a földnek, mint magántulajdonnak. Így a gyarmatosítást szinte mindenütt az őslakosság elleni kegyetlen, véres erőszak kísérte.5 Az indiánok lélekszáma Amerika - szerte rohamosan csökkent. Az angolok amerikai terjeszkedésében már a gyarmatosítás kezdetétől nagy szerepe volt a prémkereskedelemnek, így ahol az éghajlati viszonyok nem kedveztek az európai letelepedésnek (Észak - Kanada és Alaszka), azt a prémvadász társaságok pusztították el. A prémes állatok osztoztak az indiánok sanyarú sorsában: erősen megfogyatkoztak, néhol ki is pusztultak. A fehérek az „indiánprobléma” buzgó megoldása közben tönkretették az őslakók hagyományos társadalmi és gazdasági szervezetét, az alkohol megjelenése a törzsek életében pedig egyenesen felért egy katasztrófával.6 A Függetlenségi Háború után a frissen megalakult Amerikai Egyesült Államok a területelvételek miatt egyre inkább ellehetetlenülő indiánok helyzetét felvilágosult ideológiával magyarázta. Emerich von Vattel 1758-ban megjelent Droit de gens című írására hivatkozva azt állították, hogy a föld a rajta élő emberek eltartására szolgál. Mivel ezt csak a föld megművelésével lehet elérni, ezért egyetlen nép sem birtokolhat belőle többet annál, amennyit ténylegesen használ. Vattel úgy vélte a kóborló vadásznépek (esetünkben az indiánok) tékozló földhasználata nem tekinthető valódi hasznosításnak, a túlnépesedett Európa emberének ezzel szemben minden morzsányi földre szüksége van. Ezt a „pazarlást” Thomas Jefferson elnök (1801 – 1809) úgy próbálta megoldani, hogy 1803-ban javasolta a szenátusnak és a képviselőháznak, hogy segítsenek az őslakosságnak áttérni a „civilizált életre”, azaz a földművelésre, állattenyésztésre és háziiparra. Véleménye szerint az ezzel szabad farmerrá váló indiánok így belátnák, hogy nincs szükségük annyi földre és a felesleges területeket eladnák az amerikaiaknak. Jefferson fontosnak tartotta a kereskedőállomások létesítését is, hogy a civilizáció javaihoz minél könnyebben hozzájuthassanak és hozzászokhassanak az indiánok. E humánusnak tűnő 5

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak - Amerika történetében (XVII – XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 144 – 145 p 6 Uo. 145 – 146 p

8

megoldás mögött azonban valójában önző szándék rejtőzött. Jefferson a független törzsi közösségek szétbomlasztását és földhöz való jogának megszüntetését akarta elérni. A kereskedőállomások pedig arra kellettek, hogy az indiánokat annyira eladósítsák, hogy a szerencsétleneknek nem lévén más lehetőségük földterületeik áruba bocsátásával kelljen kiegyenlíteniük a számlát. Ezzel a trükkel az állam legálisan juthatott volna újabb területekhez.7 A jeffersoni program jól tükrözi, hogy ugyan ez idő tájt az államhatalom még nem volt képes az indián nemzetek katonai leigázására, de az első perctől sulykolta beléjük, hogy az államnak joga van korlátlanul rendelkezni földjeikkel. Az indián földek feletti korlátlan uralom megszerzése azonban a kormány számításaival ellentétben nem ment zökkenőmentesen. Jefferson programja, bár láthattuk, hogy nem volt mentes a kizsákmányolás gondolatától, alapvetően mégis a legemberségesebb tervnek minősül azok között, amiket a XIX. század folyamán utódai kifundáltak az „indiánprobléma” megszüntetésére. Jefferson ugyanis még választási lehetőséget hagyott az indiánoknak: áttérnek a földművelő, a fehérek világnézetében egyedüliként civilizáltnak tekintett életformára vagy Nyugatra költöznek. Az indiánok nagy többsége – egyébként teljesen jogosan – már ezt a tervezetet is igazságtalannak tartotta és megmaradt hagyományos életmódjánál. Az őslakos - kérdés tekintetében a valódi pokol Andrew Jackson (1829 – 1837) elnöksége idején szabadult el az Egyesült Államokban. A déli rabszolgatartó ültetvényesek érdekeit képviselő, expanzionista politikát folytató Jackson kizárólag az indiánok áttelepítését találta az őslakóktól való megszabadulás egyetlen módjának és a nemzeti állam létrehozása lehetőségének.8 Így kerülhetett sor a „Könnyek Ösvénye” néven elhíresült hosszú menetelésre, melynek során számos indián törzset deportáltak eredeti élőhelyéről az Oklahoma államban kijelölt, úgynevezett Indián Territóriumba.9 A program végrehajtása során az elnök az indiánok érdekeire hivatkozott, mondván jobb lesz nekik, ha nincsenek kitéve a fehér emberek zaklatásainak.10 Az indiánpolitika végrehajtó szerveinek központosítására is az 1830-as években került sor. Az 1834-ben létrehozott Indiánügyi Hivatal már a valamennyi törzs területén felállított ügynökségeket fogta össze és legfontosabb feladatai közé tartozott az indiánokkal való kereskedelem és kapcsolat szabályozása, valamint a szerződések megkötése, majd 7

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak - Amerika történetében (XVII - XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 147 p 8 Uo. 148 p 9 The Trail of Tears – The Indian Removals. In: The Age of Jackson. http://www.ushistory.org – 2015.01.15 10 Francis Paul Prucha: Andrew Jackson’s Indian Policy: A Reassessment. In: The Journal of American History, Vol. 56, No. 3, 1969. 537 p. http://www.jstor.org – 2015.01.15

9

teljesítésük ellenőrzése. Mindez az indiánokkal való kapcsolatok állami szintre emelését is magában foglalta, és azt bizonyította, hogy az amerikai állam egyre fokozottabban ellenőrizte az őslakosságot.11 Az 1830-ban elfogadott Indián - áttelepítési Törvény elfogadásával és végrehajtásával úgy tűnt az „indiánprobléma” nevezetű ügy végére sikeresen pont került. A politikusok tévedésére a XIX. század közepén derült fény, amikor az Egyesült Államok népessége már a Mississippi folyón túli vidékek felé kacsingatott. Az amerikai Nyugat expanziójaként elhíresült „Manifest Destiny” -, melynek lényege az, hogy az amerikai nép Istentől kapott „nyilvánvaló elhivatottsága” Észak – Amerika benépesítése és az indiánok civilizálása – ugyanis újra felszínre hozta a kérdést. Történt ugyanis, hogy a telepesek Nyugaton, a hőn áhított Ígéret Földje helyett gyakran a préri indiánjainak még le nem igázott törzseit találták. Emellett az Indián Territóriumban élők is kezdtek újra „útban lenni”. Az itt élő törzseket ismét könnyen elintézték: 1854-ben Nebraska és Kansas állam területét egyszerűen kihasították a territóriumból. Mivel az indiánokat már lehetetlen volt továbbköltöztetni a kormány megalkotta az „indiánprobléma véglegesnek szánt megoldását: a rezervátumot. A cél érdekében az indiánok ügyeinek intézését 1849-ben elvették a Hadügyminisztériumtól, és a Belügyminisztériumra ruházták át. Az intézkedésnek az őslakosok szemszögéből nézve semmi értelme nem volt, tudniillik nem hozott érdemi változást a velük való bánásmódban. Csupán annyit jelentett, hogy a kormány már nem tekintette őket katonai problémának. Az új politika jegyében 1853 és 1856 között ötvenkét rezervátumlétesítő szerződést erőszakoltak rá a nyugati törzsekre. A legújabb program végrehajtása során a kormány ismét a régi sablonmagyarázatot vette elő: a rezervátum az indiánok érdekeit szolgálja, ez az egyetlen járható út a megmentésükre. Az őslakosság sorsa természetesen ismét nem fordult jobbra. Területeikért járó pénzbeli kártérítésüket évekre elhúzott évjáradékként kapták meg, gyakran használhatatlan kacatok formájában, önkényes földfoglalók hasítottak ki területeket a rezervátumból, tovább csökkentve ezzel egyébként is csekély életterüket, a rezervátumok ügyeit intéző ügynökök többsége pedig végtelenül korrupt volt. A kegyelemdöfést mégis az jelentette, amikor a kormány kötelezte az indián családokat, hogy küldjék gyermekeiket úgynevezett átnevelő intézetekbe. Ezekben az iskolákban a gyermekeket (sokszor brutális módszerekkel) a fehér társadalomba történő beilleszkedésre oktatták. Évekig nem találkozhattak szüleikkel és megfosztották őket törzsi tárgyaiktól, ruhájuktól illetve jellegzetességeiktől. Az iskola 11

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak – Amerika történetében (XVII – XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 149 p

10

azonban ritkán érte el célját, sokkal inkább tönkretette az odakényszerített indián fiatalok életét. Többségük egész hátralévő életében kívülálló volt: mind a fehér társadalom, mind a sajátjai szemében idegenné vált.12 A rezervátumok létrehozásával olyan politikai, gazdasági és kulturális függőségbe kényszerültek az indián népek, amely visszafordíthatatlanul megváltoztatta létfeltételeiket, megélhetésüket és társadalmaikat. A katonailag leigázott törzsek többségének az eredeti lakóhelyétől távoli területen jelöltek ki rezervátumot. A nagy és erős közösségeket politikai és katonai okokból szétszakították, és gyakran más nyelvet beszélő csoportokkal és/vagy ellenséges törzsekkel zárták össze, ezzel is tovább gyengítve őket. A különböző népek kultúrája óhatatlanul hatott egymásra, megindult a keveredés. Ez azonban véleményem szerint nem volt káros folyamat, mert megteremtette az egységes Indián Nemzetet és öntudatot, ami mind a mai napig egységbe kovácsolja őket. Az állam tehát szerencsére nem érte el a célját, vagy legalábbis nem olyan formában, ahogy akarta. Az Egyesült Államok 1871-ben határozatot hozott az indiánokkal kötött szerződések megszüntetéséről és bevezette a gyámsági rendszert. A döntést azzal indokolták, hogy a törzsek politikailag szervezetlenek, ezért a kormánynak kötelessége gondoskodni róluk. Az általuk lakott területeknek csak a használati jogát ismerték el, mondván az indiánok „kiskorúak”. A gyakorlatban mindez annyit jelentett, hogy a rezervátumok területe közföldnek minősült, amit az őslakosság csak használatra kapott meg. Határait elnöki rendelettel bármikor meg lehetett változtatni, sőt amennyiben a szükség úgy hozta teljesen fel is számolhatták. Az indiánok „kiskorúságára” hivatkozva minden lényeges kérdésben a fehérek döntöttek helyettük. „A beáramló amerikai kereskedelmi és ipari tőke véglegesen megfosztotta a rezervátumokba zárt közösségeket az önálló és természetes fejlődés lehetőségeitől és gazdasági alapjaitól, emellett a rájuk kényszerített új helyzet és új körülmények sokkhatása késeltette hagyományos társadalmaik felbomlását. Ennek a kettősségnek a szorításában már a gyarmatosításukkal egyidejűleg lassú átalakulási folyamat kezdődött, amelynek során az ősi formák sokszínű változata született meg illetve született újjá.”13 Végül a XIX. század végén felújított formában újra napirendre került Jefferson egykori terve az indiánok amerikai társadalomba történő beolvasztásáról. Több kisebb reform után az 1887-es Dawes - törvény fokozatosan felszámolta a törzsi hatalmat és földtulajdont. A rezervátumok földterületeit egyéni birtokokra szabdalták, minden 12

19th Century Indian Relations with the United States. In: http://www.americanindiantah.com – 2014. 01. 15. 13 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak - Amerika történetében (XVII - XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 158- 159 p

11

családfő 160 acre-nyit kapott. E földeket egy ideig gondnokság alá vonták, de huszonöt éven belül teljesen átmentek magántulajdonba. A nem törzsi kereteken belül élő őslakosok ugyanakkor állampolgárok lettek. Azt a földet, amit nem parcelláztak így fel telepeseknek adták el, az értük kapott pénzt az indiánok oktatására fordították. E jó szándékú törvény katasztrofális hatású volt az indiánok számára. A legtöbb rezervátumi föld, főleg a legtermékenyebbek, a fehérek kezére kerültek. A törzsi hatalmat felszámolták, az indiánok gyakran fehér szomszédjaik áldozatává váltak. Egyesek túl hamar kapták kézhez a földjeiket, míg másokat a hosszú várakozás minden kezdeményező hajlamuktól megfosztott. 1934-ben ezt a sikertelen indiánpolitikát számolták fel az Indián Újjászervezési Törvénnyel, ami védeni próbálta a törzsi élet maradványait.14 Összegezve az eddig leírtakat úgy gondolom az „indiánprobléma” nem mást takar, mint két egymástól gyökeresen eltérő kultúra világnézetének kibékíthetetlen ellentétét. A fehérek szemszögéből nézve az indiánkérdés elsősorban agrárpolitika volt, hiszen a XIX. században az összes őslakossággal kapcsolatban kiadott törvény apropója a földszerzés. Ebből kiindulva én úgy vélem, hogy az „indiánprobléma” valójában az amerikai állam „teremtménye”, nem alakult volna ki, vagy legalábbis nem ilyen formában, ha nincs a kapitalista gazdaság csillapíthatatlan földéhsége. Az indiánok nézőpontjából az indiánkérdés nem más, mint a kontinensen történő visszaszorításuk története, otthonuk, az amerikai kontinens módszeres elrablása valamint évezredes múltra visszatekintő életmódjuk és hagyományaik erőszakos eltiprása.

14

Charles Sellers - Henry May - Neil. R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 213 p

12

2.fejezet Az Amerikai Egyesült Államok Andrew Jackson elnöksége idején (1829 - 1837) 2.1: Andrew Jackson (1767 - 1845) életútja Andrew Jackson az Egyesült Államok hetedik, egyben első „nyugati” elnöke 1767. március 15-én látta meg a napvilágot Waxhaw- vidékén, Észak- és Dél - Karolina állam határán, máig vitatott helyen. Ősei Skóciából Észak - Írországba vándoroltak, édesapja, idősebb Andrew Jackson innen vándorolt ki Amerikába. Ott azonban vélhetően nem találhatta meg a számítását, ugyanis a későbbi elnök rendkívül szegény családba született. A Függetlenségi Háború idején a mindössze tizenhárom éves Jackson csatlakozott a hadsereghez. Angol fogságba esett, és mivel nem volt hajlandó kitisztítani egy tiszt csizmáját karddal megvágták az arcát. Egy évvel később a rokonaihoz került, mert szülei és két testvére elhunyt, így árván maradt. Az elemi iskola elvégzése után ügyvédek mellett két évig jogot tanult. 1788-ban Tennessee-ben telepedett le. 1791-ben feleségül vette Rachel Donelsont, egy elvált asszonyt, de mivel kiderült, hogy a válást kimondó bírói határozat esküvőjük idején még nem lépett hatályba, a menyegzőt 1794-ben meg kellett ismételni. Ez a házasság jó alapot szolgáltatott Jackson ellenfeleinek a támadásra. Többek között csábítással és vadházassággal vádolták, ám a későbbi elnök felesége becsületének védelmében bármikor kész volt fegyvert rántani. Egyébként is sokat párbajozott, egy szíve mellől el nem távolítható golyó élete végéig gyötörte.15 Jackson 1796-ban részt vett Tennessee alkotmányának megszerkesztésében. 1796 1797-ben az Egyesült Államok képviselőjévé, majd ezt követően két ízben (1797-1798, 1823-1825) szenátorrá választották. 1798 és 1804 között a tennessee-i Legfelsőbb Bíróság egyik bírói posztját is betöltötte. Módos, rabszolgatartó ültetvényes vált belőle, aki 1802ben a helyi önkéntes milícia tábornoka lett. Népszerűsége akkor kezdett növekedni, amikor 1812-ben önkéntesek élén Délre vonult a brit seregek által ostromolt New Orleans megsegítésére, de Natchezbe érve a

15

Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Maecenas Könyvek, Budapest, 1998. 83 – 84 p

13

Hadügyminisztériumtól azt az utasítást kapta, hogy az élelmiszerhiány miatt oszlassa fel hadseregét. Bár magát Jacksont is betegség gyötörte, a feloszlatás helyett inkább hazavezette embereit Tennessee-be. Állóképessége és határozottsága miatt ekkor ragadt rá becenévként az „Öreg Hickory” elnevezés, ami a legkeményebb fafajtára utal. Igazi legendává azonban az 1813 - 1814 között zajló krík indiánok ellen vívott háborúban vált. 1814. március 27-én a mai Alabama állam területén, a Tallapoosa folyó „lópatkó kanyarulatánál” (Horseshoe Bend) döntő győzelmet aratott az indiánok felett. A magát megadó Vörös Sas főnöknek megkegyelmezett, és örökbe fogadott egy Lyncoya nevű elárvult indián kisfiút.16 A kormány a déli katonai körzet parancsnokává nevezte ki, ahol azonnal bekapcsolódhatott a britek ellen 1812 óta folyó, második Függetlenségi Háborúként is emlegetett küzdelembe. Ötezer fős rögtönzött hadseregének élén 1815. január 8-án elsöprő vereséget mért a New Orleans ellen támadó Sir Edward Pakenham tábornok nyolcezer katonájára. Bár a békét már két héttel korábban aláírták Európában, ez a győzelem visszaadta az amerikaiak önbizalmát. Jacksont országszerte úgy ünnepelték, mint a „new orleans-i csata hősét”. Az 1817 és 1818 között zajló első szeminol háborúban Jackson nem csak az indiánokra mért több vereséget, de meglehetősen szabadon értelmezve James Monroe elnök utasításait, egyúttal Floridát is elhódította a spanyoloktól. A kormány eleinte nem értékelte tettét, de az események végül pozitívan alakultak az Egyesült Államok szemszögéből nézve, és 1819-ben a spanyolok eladták Floridát az amerikaiaknak. Az eset után Jacksontól félni kezdtek a Kongresszusban, és a honatyák attól tartottak, hogy „New Orleans hőse” a köztársaság felszámolására is képes lehet. Félelmük nem nélkülözött minden alapot: a magas és vékony Jackson ugyanis született vezető volt, erőteljes, karizmatikus személyiség. Vad indulatait szükség esetén sikerült kontrollálnia, barátaival nagylelkű volt, ellenségeit azonban féktelenül gyűlölte. Kivételt csupán a nők képeztek, velük minden helyzetben udvariasan, úriemberként viselkedett.17 1822-ben Tennessee állam felkérte Jacksont, hogy induljon az 1824-ben esedékes elnökválasztáson, és ő fokozatosan a korlátozott, olcsó és hatékonyabb kormányzatot követelők politikai mozgalmának élére került. „Ellenezte a szövetségi hatalom további növekedését, a költségvetési hiányt és az államadósságot pedig olyan nemzeti

16 17

Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Maecenas Könyvek, Budapest, 1998. 84 – 85 p Uo. 85 p

14

szégyenfoltnak tekintette, amelytől minél előbb meg kell szabadulni.”18 Miután 1824-ben nem ő, hanem John Quincy Adams foglalta el az elnöki széket, Jackson hívei korrupt alkuval és a népakarat kijátszásával vádolták a győzteseket. A „Nyugat hőse” mellett olyan politikusok sorakoztak fel, mint a new york-i Martin Van Buren vagy a déli John C. Calhoun, akik létrehozták a Republikánus Párt demokrata - republikánus szárnyát, a későbbi Demokrata Párt kezdeményét. Jacksont a nép jelöltjévé és a reform képviselőjévé nyilvánították, klubokat, bizottságokat illetve lapokat alapítottak, és elérték, hogy minden elégedetlen melléjük álljon. Az 1828-ban rendezett elnökválasztást Andrew Jackson 647 286 népi és 178 elektori szavazattal nyerte meg. Jackson választási győzelme azt sugallta az Egyesült Államok egyszerű állampolgárainak, hogy mostantól alacsony sorból, szegény családból származó, tanulatlan ember is lehet politikus, nyerhet csatát illetve választást, és akár országa legmagasabb hivatalát is betöltheti, ha elnyeri a nép támogatását. „A jacksoni demokrácia a jeffersoni republikanizmus örököse volt: az átalakuló, differenciálódó, iparosodó társadalom körülményei és igényei szerint módosította a XVIII. századi republikanizmus tanításait.”19 Az új elnök úgy vélte, hogy ő az egyetlen szövetségi tisztviselő az országban, akit a nép egésze választott meg, így jogában áll megnövelni az elnöki hatalmat a Kongresszus rovására. Többször élt vétójogával, mint elődei összesen. A demokráciára hivatkozva bevezette az úgynevezett „prédarendszert”, ami annyit tett, hogy a győztes párt saját támogatóit ültethette minden szövetségi hivatalba. Ezzel a lépéssel sikerült meggátolnia a bürokrácia hatalmának túlzott megnövekedését. Ellenfelei azzal vádolták az elnököt, hogy hivatalos kabinetje helyett inkább szűk baráti körének tanácsait követi, ám a barátok szerepét erősen eltúlozták.20 18

Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Maecenas Könyvek, Budapest, 1998. 85 p Uo. 86 p 20 Jacksonnak nagy szüksége volt ezekre az emberekre, mert kabinetje az 1830-as évek elején bomlásnak 19

indult. Calhoun alelnök a gazdasági nehézségekkel küzdő és a vámok miatt háborgó dél-karolinaiak élére állt. Névtelenül elkészített röpirata szerint minden állam érvénytelenítheti azt a szövetségi törvényt, amelyet alkotmányellenesnek talál. 1832-ben Dél-Karolina állam mind az 1828-as, mind az 1832-es vámokat magára nézve érvénytelennek nyilvánította. Komoly belpolitikai válság bontakozott ki: Dél-Karolina állam az Unióból való kilépéssel fenyegetőzött, Jackson elnök pedig készen állt arra, hogy erőszakosan lépjen fel a szövetségi törvények végrehajtása érdekében. Végül szerencsére sikerült a helyzetet békésen rendezni. Henry Clay közreműködésével az állam és az elnök kompromisszumot kötött egymással: Jackson 1833-ban szavát adta, hogy tíz éven belül húsz százalékkal csökkentik a vámokat, Dél- Karolina pedig visszavonta érvénytelenítő határozatait.

15

Jackson 1830-ban aláírta az Indián - eltávolítási Törvényt, aminek értelmében közel ötvenezer őslakos kényszerült elhagyni addigi otthonát, és embertelen menetelés során átköltözni a Mississippi folyótól Nyugatra fekvő oklahomai Indián Territóriumba. A krík, a cseroki, a csaktau és csikászó indiánok közül több ezren sosem érték el a „Könnyek Ösvényének” végét. A floridai szeminol indiánok egy része pedig 1835 és 1842 között harcban állt az Egyesült Államokkal területei védelméért. Az elnök a törvénnyel mégsem az amerikai őslakosság kipusztítását célozta meg, épp ellenkezőleg. Arra hivatkozott, hogy így tudja megvédeni az indiánokat a fehérek elnyomásától, ám emellett olcsó föld biztosítására is törekedett. Mint kortársai többsége Jackson is azt a nézetet képviselte, hogy a fehérek és az indiánok nem élhetnek együtt.21 Az 1832-ben tartott elnökválasztáson ismét Andrew Jackson győzött: 687 502 népi és 219 elektori szavazatot szerzett.22 A választás a „bankháború” jegyében zajlott. Az elnök ellenfelei rábeszélték Nicholas Biddle-t, az Egyesült Államok Bankjának igazgatóját, hogy már az elnökválasztás évében, négy évvel az alapítólevél lejárta előtt folyamodjon hosszabbításért, mert a választás miatt Jackson nem mondhat nemet. Jackson azonban már régóta gyanakodott a bankra és a várakozásokkal ellentétben megvétózta az alapítólevél meghosszabbítását. Az 1832-es választás több újdonságot hozott magával. Először jelent meg egy harmadik párt elnökjelöltje: a rövid életű Szabadkőműves - ellenes Párté. Jackson választási győzelmét bankellenes politikája elfogadásának tekintette. Kivetette a szövetségi pénzeket a Nemzeti Bankból és különböző állami bankokban helyeztette el, amelyeket emiatt ezután „kis kedvenc bankoknak” kezdtek nevezni. „A Nemzeti Bank 1836-ban meg is szűnt és vele együtt eltűnt az a hatalom is, ami fékezni tudta volna a veszedelmesen növekvő spekulációt és inflációt.”23 1834-ben Jackson elnök ellenfelei Whig Pártnak kezdték nevezni magukat, míg Jackson híveit Demokrata Pártként kezdték emlegetni. Jackson kormánya világszerte megnövelte az Egyesült Államok tekintélyét. Az elnök újra megindította a kereskedelmet a Karib tengeri brit gyarmatokkal, kereskedelmi szerződést kötött ázsiai és dél - amerikai országokkal, és több európai országgal sikerült megfizettetnie a napóleoni háborúk idején okozott károkat. Ez idő tájt az Unió két új tagállammal bővült: 1836-ban Arkansas, 1837ben pedig Michigan gazdagította tovább az Egyesült Államok tagjainak palettáját.24

21

Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Maecenas Könyvek, Budapest, 1998. 87 – 88 p Uo. 83 p 23 Uo. 88 p 24 Uo. 88 – 89 p 22

16

1837-ben Andrew Jackson minden idők egyik legnépszerűbb elnökeként hagyhatta el a Fehér Házat. „Az elnökséget a törvények puszta végrehajtójából határozott, vezető szerepet betöltő, pártszervezet és széles körű tömegbázis által támogatott politikai hatalommá változtatta, amely saját elvei és céljai megvalósításáért küzd, akár a Kongresszussal szemben is.”25 Az államadósságot 1835-re sikerült visszafizetni. Jackson kortársainak többsége egyetértett az elnök intézkedéseivel: a Nemzeti Bank felszámolásával, a költségvetési többlet államok közötti szétosztásával, az indiánok kitelepítésével. Jackson személyes jelentőségét az is mutatja, hogy Amerika történelme folyamán ő volt az első elnök, aki ellen merényletet kíséreltek meg. 1835. május 30-án az elmebetegséggel küzdő Richard Lawrence a Kapitólium rotundájában kétszer megpróbált rálőni, de szerencsére egyik

fegyver

sem

működött.

Jackson

ép

bőrrel

megmenekült,

támadója

elmegyógyintézetben végezte.26 Az öreg és rokkant Jackson visszavonulása után birtokán élt Hermitage-on, ahol a Demokrata Párt köztiszteletben álló veteránjaként mindvégig megőrizte politikai befolyását. A történészek máig vitáznak arról, hogy elnöksége idején az Egyesült Államok modernizációjának lefékezésére törekedett (lásd. bankháború) vagy éppen e modernizáció meggyorsítására (kereskedelmi szerződések kötése). Az Egyesült Államok hetedik elnöke 1845. június 8-án hunyt el Tennessee állambeli birtokán.

25 26

Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Maecenas Könyvek, Budapest, 1998. 89 p Uo. 89 p

17

2.2: Az Egyesült Államok gazdasága a XIX. század első felében (1800 – 1850) Ahhoz, hogy megérthessük, mi vezetett a cseroki nép tragédiájához, Andrew Jackson, az ominózus rendeletet kiadó elnök személye mellett meg kell vizsgálnunk az országnak a „Könnyek Ösvényét” kikövező gazdasági folyamatait is. A kitelepítéshez ugyanis úgy vélem az amerikai társadalom nyilvánvaló indiánellenessége mellett gazdasági okok is vezettek. A republikánus vezetők által megalapozott biztonság százada egyben az Egyesült Államok példátlan növekedésének és fejlődésének is a százada volt. Az Angliához kötődő valamennyi kötelezettség felszámolása – a szabad és békés kereskedelem kivételével – nélkülözhetetlennek tűnt ahhoz, hogy az egyszerű, ennélfogva erkölcsös köztársaságot Jefferson munkatársaival tökéletessé fejlessze. A béke és biztonság megerősítette a vállalkozó szellemet, és hozzájárult ahhoz a gyors változáshoz, ami aláásta az agráreszmeiséget. Az amerikai életmód szellemisége olyannyira megváltozott az 1812-es háborút követően, hogy az 1815 körüli korszakot az amerikai történelem egyik fordulópontjának tekinthetjük.27 A változás azonban csak utólag tűnik gyorsnak. A háború a társadalom bizonyos rejtett folyamatait ideiglenesen lefékezte, míg másokat felgyorsított. Így aztán az utókor számára úgy tűnik, mintha valamennyi folyamat a konfliktus végén, annak következményeként szabadult volna fel. Az elsődlegesek most a gazdasági változások voltak. Az amerikai gazdaságnak három fejlődési fázisa volt: a nyersanyag exportálásáé, a nemzeti piac kialakulásáé, valamint az iparosodásé. A gyarmati korszak gazdasága exportgazdaság volt: az emberek dohányt, gabonát és más terményeket termeltek a tengerentúli piacokra, szállítással foglalkoztak vagy önellátók voltak. Mivel a XVIII. század közepe táján a népesség a belső területek felé áramlott, ahol a kezdetleges szállítási viszonyok meggátolták az exportra való termelést, a gazdaság önellátó szektora növekedésnek indult az exportra termelő, illetve a kereskedelmi szektorhoz képest. E fejlődés alapozta meg a kereskedelmi érdekeltségűek és agrárérdekeltségűek küzdelmét a század utolsó negyedében. A gazdasági fejlődés szempontjából az exportra való nyersanyagtermelés statikus jellege volt a fontos az, hogy nem hordozta magában a

27

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 107 p

18

gyorsítás vagy változás lehetőségét. Az amerikai termékek tengerentúli piacait a forradalom veszélybe sodorta, az önellátó szektor a század végén megnövekedett és a gazdaság még inkább statikussá vált. Ez a fejlődésben megállt, tekintélyes önellátó szektorral rendelkező exportgazdaság alapozta meg Thomas Jefferson stabil agrárutópiáját. A gyárakat, nagyvállalkozásokat és a gyors technológiai átalakulást magával hozó ipari forradalom csak a polgárháború után gyorsult fel az Egyesült Államokban. A gazdaság ütemének, irányának és szellemiségének megváltozása azonban már évtizedekkel korábban lezajlott a „piac forradalma” következtében, ami a legtöbb amerikai gazdasági tevékenységet bevonta a nemzeti piac rendszerének bonyolult módon összefüggő hálózatába.28 A XVIII. század nyersanyag exportáló gazdasága és a XIX. század végének ipari gazdasága között ugyanis egy nemzeti piacgazdaság jött létre, amely viszont csak az 1850-es évek végére vált jelentősebb mértékben iparosodottá. A piac forradalmának lényege a munkamegosztás nagyarányú kiterjesztése, azaz a gazdasági tevékenységek specializálódása volt. Azok az emberek, akik korábban önellátóak voltak vagy vegyes tevékenységet végeztek, arra az egy tevékenységre vagy szolgáltatásra kezdték koncentrálni minden erejüket, amely a legjobban ment nekik. Tudásukat pénzre váltották, és az ily módon megkeresett összegeket számukra fontos termékekre és/vagy szolgáltatásokra költötték. Azok, akik korábban csak árucserével vagy korlátozott, helyi kereskedelemmel foglalkoztak most egy nemzeti és nemzetközi kereskedelmi rendszer részévé váltak, amelyet a pénz és a hitel mechanizmusai kapcsoltak össze. A hatékonyság és termelékenység fejlődése a korábban statikus gazdaságot hirtelen megindította a gyors fejlődés útján. „És ennek a gyors fejlődésnek és növekvő profitnak a légköre volt az, amely a gazdaságilag konzervatív népességet áthatotta a vállalkozás, a fejlődés és a gazdasági individualizmus szellemével.”29 A piac forradalma az 1812-es háború után teljesedett ki. A nyersanyagokra kiéhezett európai országok magas árakat fizettek az Amerikából érkező terményekért, az európai importcikkek sokáig feltartóztatott áradata pedig beözönlött az amerikai kikötőkbe. Ezzel egy időben a telepesek megszállták az újonnan megnyitott nyugati földeket. Az Egyesült Államok 1815 és 1818 között példátlan gazdasági fellendülést élt át. A magas haszon és az olcsó hitel miatt az állampolgárok szinte bármilyen vállalkozásba örömmel belevágtak (például farmgazdálkodás), és ezáltal először kerültek igazi kapcsolatba a pénz és piac világával. Ezt a rendkívüli fellendülést az 28

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 108 p 29 Uo. 108 p

19

ugyanilyen horderejű 1819-ben bekövetkező összeomlás törte meg. Az 1820-as évek stagnálással teltek, majd az 1830-as években ismét fellendülés következett, amíg újra be nem ütött a krach. Az 1815 - 1819 között lezajló rövid fellendülés - összeomlás ciklus közvetlenül a háború és béke következménye volt, de gyökereit a piac forradalmában és a piac által létrehozott kölcsönös összefüggésekben kell keresni. Ez a forradalom maga is hosszú fejlődési folyamatok eredménye volt, amelyek az 1812-es háború lezajlása előtt már elindultak és a békekötés után folytatódtak. Az egyik ilyen folyamat a napóleoni háborúk kereskedelméből származó tőke felhalmozódása volt.30 Az 1815 utáni amerikai gazdasági fejlődés egyik serkentője a Mississippi folyóig terjedő vidék betelepítése volt. E terület nagy részét csak azután nyitották meg a telepesek előtt, miután William Henry Harrison győzelmet aratott az északnyugati indiánok felett, Andrew Jackson 1812-ben pedig leverte a Délnyugaton élő krík és cseroki törzseket. A legyőzött őslakos csoportok átengedték területeiket. Az 1815-ben megkötött béke után telepesek áradata özönlött Nyugatra, hogy az 1800-as liberális Harrison - törvény értelmében megvásárolják a termékeny földeket. Egy 160 acre méretű földet acre-enként kettő dollárért lehetett megvásárolni és kezdetben elég volt ötven centet kifizetni minden acre után, a hátralévő másfél dollárt pedig négy éven belül. Ezért hatalmas ültetvények jöttek létre az Alabama és Mississippi termékeny folyóvölgyeiben. A telepesek erre a vidékre főként Virginia, Észak- és Dél - Karolina valamint Georgia kimerített talajú részeiről érkeztek. A Mohawk - völgybe és a Nagy Tavakhoz New England északi és nyugati sziklás farmjairól érkeztek menekültek. Kentucky és Tennessee állam népessége megindult Ohio, Indiana illetve Illinois déli területére. A fellendülés évei alatt ez a migráció elképesztő méreteket öltött. 1800-ban 67 800 acre-et adtak el a szövetségi földekből, 1813-ban félmilliót, majd 1815-ben váratlanul 1 306 400 acre-et, 1818-ban pedig megdőlt a rekord a 3 491 000 acre-nyi eladott földterülettel.31 A földeladás még a válságtól sújtott 1820-as években is jelentős maradt. Az Appalache - hegységen túl élő népesség száma 1810 és 1820 között megkétszereződött, majd az 1820 és 1830 között eltelt évtizedben ismét duplájára emelkedett. Gyors ütemben alakultak az újabbnál újabb államok: 1816-ban létrejött Indiana, 1817-ben Mississippi, 1818-ban Illinois, 1819-ben Alabama, míg végül, de nem utolsósorban 1821-ben megszületett Missouri állam. A tipikus nyugati olyan vállalkozó volt, aki saját beruházásaiból gazdagodott meg, keményen 30

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 108- 109 p 31 Uo. 109 p

20

dolgozott és kihasználta az emelkedő árakat. A piac forradalma korai szakaszában fellendítette a Nyugat gazdaságát, ez pedig serkentette a migrációt, ami visszahatott és tovább gyorsította a piac forradalmát.32 A piac forradalmának legfontosabb eleme a piacra történő mezőgazdasági termelés volt. Ebben a gyapottermesztés játszotta a főszerepet. A XVIII. század végének technikai újításai Angliában lehetővé tették nagy mennyiségű, olcsó textiláru gyártását, ezért a gyapot iránti kereslet rendkívüli mértékben megnőtt. A termelést egy ideig korlátozta, hogy a növényt nehéz volt megszabadítani a szárától, de 1793-ban Eli Whitney tökéletesítette gyapottisztító gépét, így már semmi sem állhatott a korlátlan termelés útjába. Gyapotültetvények árasztották el Georgia és Dél - Karolina belső területeit is. Az embargó és az 1812-ben kitört háború egy időre ugyan megakasztotta a termelést, ám a béke beköszöntével újabb délnyugati ültetvényeket nyitottak a gyapottermelés számára. 1815 után az Észak - Karolinától Louisianáig terjedő széles övezet a világ legnagyobb gyapottermesztő területévé vált, és a gyapot lett a legfontosabb exportáru. Az 1815-öt követő néhány évtizedben a gyapotkivitel vált a gazdaság növekedésének legfontosabb tényezőjévé. A gyapottermesztés ugyan a legnagyobb része volt az egyre inkább piacra termelő mezőgazdaságnak, de nem az egyetlen. A virginiai és marylandi dohánytermesztő vidékek a forradalmat követő összeomlás után már nem tértek magukhoz, azonban az Észak – Karolina és Virginia közti határon valamint Kentuckyban, Tennessee-ben és Missouriban új dohányövezetek jöttek létre. A dohánnyal való foglalatoskodás viszont csak az 1840-es évekre vált kifizetődővé. A rizstermesztés sokat fejlődött az új fajták bevezetése és a hatékonyabb művelési módszerek következtében, de nem terjedt túl ősi területén, Dél - Karolina és Georgia partvidékén. Az 1812-es háború után egy új típusú cukornád bevezetése nyomán virágzó ültetvények borították el Louisianát, Kentuckyban és Missouriban pedig a főként gyapotbálázásra használt kender termesztése bizonyult kifizetődőnek. Bár az exportra szánt termények Délen koncentrálódtak, más területeken is kialakult a piacra történő árutermelés. Kezdetben főleg a nemzeti piacra termeltek. A búzatermesztés a pennsylvaniai Susquehanna völgyéből átterjedt a New York-i Mohawkés Genesee - völgybe, majd ezután Ohio, Indiana és Illinois államba. Az 1815-öt követő évtizedben Északnyugatról özönleni kezdett Délre és Keletre a gabona, liszt, kukorica, disznóhús, marhahús és az élő állat. Az 1840-es évekre az olcsó északnyugati gabona és liszt vált az Európába irányuló export egyik vezető tételévé. A kevésbé termékeny 32

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 109 p

21

földeken élő északnyugati farmerek -, akik az olcsó nyugati termények miatt kiszorultak a gabona- és hústermelésből – gyümölcsöt, zöldséget, szárnyasokat és tejtermékeket szállítottak a növekvő keleti városokba. A juhnemesítés valamint a fejlődő gyapjúipar kiszolgálta a növekvő keresletet, a gyapjútermelés mind Északnyugaton, mind Északkeleten jövedelmező vállalkozássá vált. Rövid időn belül, főleg az 1812-es háborút követően számtalan önellátó, még nem szakosodott farmer élt az egyre szaporodó nemzeti és nemzetközi piacokban rejlő anyagi lehetőségekkel, és áttért azon áruk termelésére, amiket személy szerint a leghatékonyabban tudott előállítani. Erre a döntő lépésre azonban nem kerülhetett volna sor, ha az országban az áruszállítás nem vált volna egyre olcsóbbá és könnyen kivitelezhetővé.33 Azonban korszakunkban nemcsak a mezőgazdasági termények tették szükségessé az áruszállítást. A XVIII. század vége felé az iparcikkek mennyisége is megnövekedett. A XIX. század első negyedében azonban, bármilyen korán jelentek is meg a textilgyárak és a vasművek New Englandben és Pennsylvaniában, az Egyesült Államok iparának többsége ennek ellenére még mindig háziipar jellegű volt. Az önálló mesteremberek bizonyos szakmákban még jó ideig tevékenykedtek, de a háziipar hanyatlani kezdett, a gyáripar ezzel szemben növekedésnek indult. A modern áruszállítás és a piacgazdaság felgyorsította a kézi termelésről gépire való áttérést. Ez az áttérés először Északkeleten zajlott le, ahol nem állt rendelkezésre a sikeres, nagyarányú mezőgazdasághoz szükséges termékeny talaj, viszont a nyersanyagokat könnyű volt beszerezni, emellett nőtt a belső piac és ki tudták használni a víz energiáját is. Így hát a vállalkozók – főleg New England lakosai – gyorsan átnyergelhettek a kereskedelemről az iparra. Egyre több lett az olyan kisvállalkozás, amely a fonalat kiadta az iparosoknak, hogy szőjék meg otthoni, kézi szövőszékeiken. Amikor az 1812-es háború idején leállt a textiláru importja Angliából, a még meglehetősen kezdetleges szinten lévő amerikai textilipar hozzálátott, hogy kielégítse a keresletet. 1813ban a Massachusetts államban található Waltham városában Francis Cabot Lowell Bostoni Ipari Társasága (Boston Manufacturing Company) az Egyesült Államok történetében először sikeresen bevezette a gépi szövőszéket és felépítette a világ első önellátó textilművét, ahol a pamutfeldolgozás valamennyi fázisát egy épületben végezték el. A gyorsan fejlődő cég országszerte terjesztette termékeit és hamarosan újabb gyárakat nyitott. Lowell kísérletét széles körben ünnepelték és rengetegen próbálták utánozni. A fenntartása azonban meglehetősen költséges volt, így az 1840-es évektől felhagytak a fiatal 33

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 110 p

22

amerikai lányok alkalmazásával az üzemekben, inkább az egyre sokasodó bevándorlók olcsó munkaerejét vették igénybe. Az 1819-ben, 1837-ben valamint 1857-ben kialakult időszakos válságok miatt a munkakörülmények rohamosan romlani kezdtek New England textilműveiben. A bevándorlók számának növekedésével egyenes arányban nőtt a munkaerő - kínálat, a textiláruk iránti kereslet pedig az üzleti élet ciklusainak megfelelően változott, ezért a vezetők a munkásokat fogyasztási cikkekként kezdték kezelni, akiket a lehető legolcsóbban kell beszerezni. A termelés nőtt, a gyárak mindinkább veszélyes munkahelyekké váltak, a béreket fokozatosan egyre lejjebb szállították. Az 1840-es évekre New Englandben elterjedt várostípussá vált a szürke és mocskos gyárváros, ahol a növekvő városi ipari munkásréteg közé a nőkön kívül egyre több gyermek is tartozott. Az északkeleti városokban növekvőben volt a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenség. A textiliparban kialakított rendszert más területeken is bevezették. Az 1850-es évekre megindult egyéb fogyasztási cikkek gyártása (például fegyver, üveg, óra, cipő stb.). Ezeknek az iparágaknak, amelyek előbb vízi energiát, majd 1860 után gőzenergiát használtak fel, a nemzet rendkívül gazdag természeti erőforrásai, az Angliából kölcsönzött technológia illetve az amerikai találékonyság képezte az alapját. „Az ország első ipari sikertörténeteinek és talán későbbi gazdasági vezető szerepének eredetét is a tömegtermelést megalapozó manufaktúrákban találhatjuk meg.”34 A folyamatos, futószalagos termelés és a cserélhető alkatrészek úgynevezett amerikai rendszere, amely Oliver Evans delaware-i molnár és Eli Whitney massachusettsi feltaláló újításain alapult, példaképpé vált az egész ipari világ számára. „A közlekedés fejlődése a XIX. század elején olyan fontos tényező volt, hogy egyes történészek a piac forradalmát is közlekedési forradalomnak nevezik. Ez a közlekedési forradalom azonban hasonlóan a nyugati terjeszkedéshez, részben oka, részben pedig következménye volt a piac forradalmának.”35 A gyarmati korszakban csak a hajózható folyók mentén lehetett piacra termelni és a XIX. század elején is csupán a primitív földutakon szekérrel történő áruszállítás volt a vízi út alternatívája. Az áruk egyik pontból a másikba történő eljuttatása nemcsak nehézkes volt, de ráadásul éppen ezért borzasztóan költséges is. Az olcsó szállítás volt tehát a nemzeti piac kialakulásának legfontosabb előfeltétele. A problémát először az utak állapotának és minőségének javításával próbálták orvosolni. 1794-ben egy pennsylvaniai törvényhozás által meghatalmazott társaság 34

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 112 p 35 Uo. 113 p

23

Lancaster és Philadelphia között megnyitotta az első nagyobb „turnpike-ot”, egy olyan kiegyengetett és kikövezett utat, amelynek használatáért fizetni kellett. Ezzel rendkívüli mértékben csökkentették a szállítási költségeket, így a kereskedelem is fellendült és a dolog olyan kifizetődő volt, hogy egyre több ilyen utat építettek. 1812-re már a legtöbb északkeleti nagyvárost „turnpike - utak” kötötték össze egymással, a háborút követően pedig az útépítés láza tovább nőtt és Nyugatra is átterjedt. 1833-ban már az Ohio állambeli Columbus városába is jó minőségű úton lehetett eljutni. A szövetségi kormányzat által nemzeti útnak elnevezett hálózat a kelet - nyugati kereskedelem főútvonalává vált, a „turnpike-ok” pedig máshol is csökkentették a szállítási költségeket és általa a korábban elszigetelt területek is bekerülhettek a piac vérkeringésébe. Az útépítésnél is fontosabb volt a gőzhajók megjelenése, különösen Nyugaton. Az Ohión és a Mississippin közlekedő uszályok már kezdetben, az első telepekről is elszállítottak némi árut a piacokra, ez azonban vízsodrás irányába hajózva lassan ment, áramlattal szemben pedig emellett még drága és megerőltető is volt. Ilyen szállítási feltételek mellett lehetetlen volt szélesebb körű kereskedelmet lebonyolítani. Robert Fulton gazdaságosan működő gőzhajója azonban új korszakot nyitott a vízi közlekedésben. A hajó 1807-ben tette meg első útját a Hudson folyón. 1812-ben már a Mississippin is megjelentek a híres alacsony merülésű, lapátkerekes gőzhajók előfutárai. A háború végén a nyugati gőzhajózás gyors fejlődésnek indult, 1820-ban már hatvan gőzhajó járta a Mississippi - Ohio folyórendszert. Ez a szám 1860-ra aztán ezerre emelkedett. A gőzhajón történő szállítás gyors és olcsó volt, arról az előnyéről már nem is beszélve, hogy képes volt behatolni a nyugati mellékfolyók sekély vizeibe, ezáltal olyan területeken is lehetővé téve a gyapot, búza és más termények piacra való termelését, amelyek máskülönben nem kapcsolódhattak volna be a nemzeti piacgazdaságba. Mindeközben Keleten 1817-ben New York törvényhozó testülete DeWitt Clinton kormányzó támogatásával engedélyt adott egy Kelet és Nyugat közötti közvetlen vízi összekötő rendszer megépítésére. 1825-re el is készült a 364 mérföld hosszúságú Erie csatorna. Olyan nagymérvű forgalom indult meg rajta, hogy építési költségei mindössze kilenc év alatt megtérültek. Ezzel létrejött a Nagy Tavak olcsó vízi összeköttetése New York városával, sőt Európával. A csatornán fogyasztási cikkek jutottak el Kelet felé, a beáramló keleti illetve európai áruk pedig megtalálták az utat Nyugatra. Az Erie - csatorna sikere arra késztette Pennsylvaniát, hogy hasonló csatornával kösse össze Philadelphiát és Pittsburgh-öt, és az 1830 – 1840-es években az Északnyugat államai csatornák egész sorával kapcsolták össze a Nagy Tavakat az Ohio és Mississippi folyókkal. A vasúthálózatot az 1840 – 1850-es években fejlesztették tovább. Ezáltal még hatékonyabbá 24

vált az a közlekedési rendszer, amellyel már eddig is sikerült az ország nagy részét bevonni a nemzeti piac áramába. A vasútláz az 1850-es években érte el csúcspontját. Ebben az évtizedben fejezték be a Nyugatot Kelettel összekötő fővonalakat és 1860-ra az Egyesült Államok már több mint 30000 mérföld hosszúságú vasúthálózattal rendelkezett. Ezzel egy időben Samuel F. B. Morse tökéletesítette az elektromos távírót, amely forradalmasította a nemzet kommunikációs rendszerét. A távíróvonalak gyakran szó szerint párhuzamosan futottak a vasútvonalakkal. Az újítás gyorsan terjedt, vitte a híreket, fejlesztette a piacot és átalakította az üzleti vagy pénzügyi kapcsolatokat. 1860-ban 50000 mérföld távíróvonalat használtak.36 Ezek a szép eredmények azonban sokkal lassabb tempóban valósultak volna meg, ha a szövetségi kormányzat nem támogatta volna a vállalkozó kedvűeket. Állami szinten és a magánvállalkozók esetében is a hatalom leginkább a közlekedés fejlesztésével adhatta támogatását, mert ezen a téren a fejlődés olyan beruházásokat követelt, amelyek túlságosan nagyok voltak magánszemélyek vagy akár ezek csoportjai számára. Az első „turnpikeutakat”

megépítő

társaságok

tőkéjük

nagy

részét

azon

államok

és

városok

részvénytársaságaitól kapták, amelyeken az út áthaladt. A nagy csatornákat közvetlenül állami pénzekből építették, más államok pedig sokat költöttek a folyók hajózhatóvá tételére. Az első, Baltimore és Washington közötti távíróvonalat a Kongresszus pénzelte, amíg 1847-ben át nem adták egy magánvállalkozásnak. Az első, 1861-ben befejezett transzkontinentális távíróvonalat is igen nagylelkű támogatásban részesítette a szövetségi kormányzat. A közlekedés támogatása a vasút esetében vált teljessé. Nagyon sok vonalat építettek meg helyi, állami valamint szövetségi támogatással, néhányat pedig teljes egészében az államok pénzén készítettek el. Nem ismert adat, hogy hány millió dollárt költöttek a közpénzekből fejlesztési célokra, mindenesetre azt biztonsággal kijelenthetjük, hogy a közlekedési és hírközlési hálózat forradalmi hatása kormánysegélyek nélkül aligha érvényesülhetett volna ilyen gyorsan.37 Mint láthatjuk az amerikai gazdaság a XVIII. század végén a frissen kivívott függetlenség árnyékában fejlődésnek indult. Ennek a technikai és mezőgazdasági haladásnak az 1812-es háború még nagyobb lökést adott. Az elért eredmények – az elérésükhöz szükséges rövid időintervallumot külön kiemelve – gazdaságtörténeti szempontból figyelemreméltóak. Az amerikai őslakosság szemszögéből nézve azonban a 36

Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. 114 p 37 Uo. 115 p

25

rohamos fejlődés pozitív dologból negatívvá, nemzetépítő eseménysorozatból pusztítóvá válik. A kibontakozó kapitalizmus lett a cseroki és még számtalan más törzs végzete, hiszen bizonyíthatóan az Egyesült Államok gazdasági terjeszkedése állt az Indián eltávolítási Törvény mögött. Viszont a fejlődés mértékéből és üteméből az is tisztán kivehető, hogy a két teljesen más értékrendet valló kultúra összeütközése elkerülhetetlen volt vagy csak igen súlyos, a gazdasági növekedést hátráltató kompromisszumokkal vált volna kiküszöbölhetővé. Mint tudjuk ilyen kompromisszum pedig nem született, vagy ha mégis az nem volt hosszú életű.

26

3.fejezet A cseroki nép története Jackson elnökségét megelőzően 3.1: A cseroki nép története a nagy földrajzi felfedezések előtt és azt követően Amerika őslakóinak eredete és a mód, ahogy egykor a kontinensre települtek – benépesítve azt a legapróbb négyzetcentiméterig – régóta érdekli a különböző tudományágak kutatóit. Biztosat véleményem szerint ebben a témában nehéz publikálni, hiszen az őslakosok jó része nem örökítette meg írásban a történelmét, mivel nem rendelkeztek ezzel a tudomány számára fontos képességgel. Azok a zömében Közép- és Dél - Amerikában élő törzsek, akiknek volt valami írásra hasonlító jelrendszerük, az ő spanyol gyarmatosítás előtti életüknek is csak egy nagyon csekély részét ismerjük. Észak - Amerikában, így például az Egyesült Államokban is szinte csak a régészet által feltárt eredményekre, törzsi legendákra, nyelvrokonságokra stb. lehet támaszkodni. A legújabb kutatások szerint az indiánok ősei az úgynevezett paleo - indiánok több mint tizenkétezer évvel ezelőtt érkeztek az amerikai kontinensre nagy valószínűség szerint Szibériából a Bering - földhídon keresztül. A jégkorszak idején a vízmennyiség lecsökkent, ezáltal a Bering - tengerből szárazföld emelkedett ki, amelyen a paleo - indián csoportok kényelmesen átkelhettek száraz lábbal. Amerika őslakóinak elődei igen nagy valószínűséggel ugyanúgy jártak, ahogy sok ezer évvel később Kolumbusz: fogalmuk sem volt róla, hogy egy eddig ismeretlen kontinens földjét tapossák. Ők csak azt tették, amit elődeik évszázadok óta: követték a vadat.38 A kutatók szerint valószínűleg Amerika benépesítése szakaszosan történt, azaz elképzelhető, hogy a későbbiekben egyes csoportok csónakokkal szelték át az Amerikát Oroszországgal összekötő tengerszorost, amikor a felmelegedés hatására a víz újra átvette a hatalmat.39 Mivel tizenkétezer évvel ezelőtt a mai Kanada és Egyesült Államok területének jó részét jég takarta, az első emberek Nyugaton a Csendes - óceán mentén vándoroltak lefelé a kontinensen. A földrészen történő 38

Howard Cincotta (ed.): An Outline of American History. United States Information Agency, Washington D. C., 1994. 6 p 39 Reconstructing Native American Population History. In: Nature, Vol. 488: Iss. 7411, 2012. 370 – 374 p. http://www.nature.com – 2015.02.03

27

szétszóródásra a jégkorszak elmúltával kerülhetett sor.40 A későbbi cseroki törzs ősei is ezek között a paleo - indiánok között keresendők. A cserokik saját nyelvükön Ani – Yun - wiya néven emlegetik népüket, ami annyit tesz: Valódi Emberek vagy Ani - Kitu hwagi- ként ( Kithuwa Népe), amely megnevezés egyik legfontosabb ősi településükre utal. Több teória – köztük sok nem bizonyított – van a köztudatban arról, hogy honnan ered a cseroki elnevezés. Többek között azonosítják egy csaktau indián szóval: Cha – la - kee, jelentése: azok, akik a hegyekben élnek, származtatják a szintén csaktau Chi – luk – ik - bi szóból, jelentése: azok, akik a barlangvidéken élnek, de ezen kívül még számtalan más eredet is felmerült.41 A cseroki nép származásáról két teória is napvilágot látott. Az egyik szerint a cserokik az irokéz nyelvcsalád tagjai, akik talán az őskor vége felé vándoroltak Északról az Appalache hegység déli részére, míg a másik elmélet szerint évezredek óta Délkelet volt az otthonuk.42 A tudomány mai állása szerint még nem igazolható egyik elmélet helyessége sem, de az bizonyos, hogy az európaiak érkezésekor a törzs élőhelye a későbbi Georgia, Észak - Karolina valamint Dél - Karolina állam területe volt. Az első dokumentált találkozásra a cseroki indiánok és az európaiak között 1540-ben került sor, amikor a spanyol felfedező Hernando de Soto által vezetett felfedezőút átvágott a mai Tennessee államon. A konkvisztádor sok olyan indián falvat meglátogatott a későbbi Georgia és Tennessee területén, amelyeket azután a cseroki törzs településeivel azonosítottak. A kultúrák találkozására azonban a spanyolok és állataik által behurcolt betegségek vetettek sötét árnyékot. A cseroki és más keleti törzsek megtizedelődtek az ismeretlen kóroktól.43 1567-ben egy másik spanyol felfedező Juan Pardo érkezett expedíciójával a térségbe. Ezúttal a spanyol csapatok nem vonultak el: hat erődöt építettek Észak - Amerika délkeleti régiójának belsejében és cseroki városokat is meglátogattak. Egy idő után viszont elveszítették az uralmat a terület felett és kénytelenek voltak visszavonulni a partvidékre.44 Ahogy más észak - amerikai indián törzs életébe, úgy a cserokikéba is az angolok és franciák bevándorlása hozta a valódi, gyökeres változást. A XVII - XVIII. századi délkeleti 40

Howard Cincotta (ed.): An Outline of American History. United States Information Agency, Washington D. C., 1994. 6 – 7 p 41 Cherokee Tribe. In: Indian Tribes of the United States. http://www.accessgenealogy.com – 2015.02.03 42 John P. Brown: Eastern Cherokee Chiefs. In: Chronicles of Oklahoma, Vol.16, No.1, 1938. 3 p http://www.digital.library.okstate.edu – 2015. 02. 03 43 Charles Hudson: Knights of Spain, Warriors of the Sun: Hernando de Soto and the South’s Ancient Chiefdoms. University of Georgia Press, Athens, 1998. 185 - 219 p 44 Charles Hudson: The Juan Pardo Expeditions: Explorations of the Carolinas and Tennessee, 1566 – 1568. Smithsonian Institution Press, Washington D. C., 1990. 23 – 51 p

28

indián konföderációk (például a krík, a csikászó vagy a csaktau indiánok törzsi szövetsége) közül a cseroki volt az egyik legnépesebb és legerőteljesebb. Szülőföldjük dombokkal, hegyekkel tarkított földrajzi elhelyezkedése kezdetben viszonylag elszigetelte őket a kontinens újdonsült lakóitól. A XVII. század végén kismértékű kereskedelmi kapcsolat jött létre a törzs és Virginia között,45 ám az 1690-es években a cserokik sokkal erősebb és fontosabb kereskedelmi kapcsolatot alakítottak ki a dél - karolinai telepes - kolóniával, ezért kapcsolatuk a virginiaiakkal a XVIII. században háttérbe szorult.46 A XVIII. század a háborúk évszázada volt a keleti parton élő indián törzsek számára. A fehér telepesek – ekkor számottevő jelenlétet már csak az angolok és a franciák tudtak felmutatni Észak - Amerika keleti részén – hol egymással, hol pedig az őslakossággal viaskodtak a meghódított területek és a kereskedelem kizárólagos birtoklásáért. Olykor az indián törzsek keveredtek fegyveres konfliktusba régi vagy éppen a fehérek által kreált új ellenségeikkel. Ebben a korszakban ugyanis mind a britek, mind a franciák bevált stratégiájává vált, hogy különböző indián törzseket ugrasztottak össze, ezzel is „elősegítve” az őslakók fogyatkozását. Máskor egyazon közösségen belül szítottak viszályt, meggyengítve, esetenként tönkre is téve az erős törzsszövetségeket, amelyek funkciója éppen a fehérek elleni hatékonyabb fellépés lett volna.47 A cserokik már a század elején konfliktusba keveredtek a saunikkal. Az 1660-as években számtalan sauni indián menekült el eredeti lakóhelyéről a francia - irokéz háború miatt, amit a felek a területekért, a szőrmekereskedelem és az Európával történő árucsere monopolizálása okán vívtak. Az irokéz törzs mögött támogatóként természetesen ott álltak a britek és ez idő tájt még a hollandok is. A cseroki törzs megengedte a menekülő sauniknak, hogy letelepedjenek a területükön, mert a menedékkérők „ütközőállamot” alkottak a cserokik és ellenséges indián szomszédjaik között. Idővel azonban olyan sok sauni érkezett, ami már az irokézek figyelmét is felkeltette, és dél - keletre irányította. Ráadásul a sauni törzs a franciák szövetségesévé vált, és ez feldühítette a brit szövetséges cseroki és csikászó indiánokat, akik ezért egy 1710 és 1715 között zajlott háború során együttes erővel visszaszorították a saunikat Északra. A konfliktus rendezése több mint ötven évig elhúzódott, ezalatt a harcok fel - fellobbantak. Végül 1768-ban a cserokik és a

45

C. S. Everett: „They Shalbe Slaves for Their Lives.” Indian Slavery in Colonial Virginia. In: Alan Gallay (ed): Indian Slavery in Colonial America. University of Nebraska Press, Lincoln, 2009. 82 p 46 Alan Gallay: South Carolina’s Entrance into the Indian Slave Trade. In: Alan Gallay (ed): Indian Slavery in Colonial America. University of Nebraska Press, Lincoln, 2009. 121 p 47 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak – Amerika történetében (XVII – XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 33 p

29

saunik békét kötöttek egymással.48 Közben a cserokik 1712 - 1713-ban az angolok oldalán részt vettek a második taszkaróra háborúban, amelyet az angol, holland és német telepesek vívtak a taszkaróra indiánokkal. A XVIII. század második évtizedéig egy - két kereskedelmi szerződést leszámítva a cserokik a fehér telepesektől viszonylag zavartalanul élték mindennapjaikat, ám az említett taszkaróra háború véget vetett ennek az idillnek. 1711-ben a taszkarórák megtámadták Észak - Karolina lakosait, miután számos sérelmüket nem sikerült diplomáciai úton rendezniük. A kormányzó katonai segítségért Dél Karolinához fordult, ezáltal számos délkeleti indián törzs is akarva - akaratlanul belesodródott a konfliktusba. Mivel a háború egységbe kovácsolta a régió őslakosait a cserokik is szorosabb kapcsolatba kerültek mind a szomszédos törzsekkel, mind az európaiakkal, és ezt a konfliktust tartják az angol - cseroki szövetség kezdetének. Ez a szövetség ugyan idővel megromlott, mégis szinte az egész XVIII. század alatt erős maradt. Azonban a háború nemcsak az emberi szövetségeknek tett jót, hanem a cseroki haderőnek is. A törzs katonailag is egyre erősebbé vált, olyannyira, hogy 1715 körül Amerika népének a cseroki indiánokkal, mint a délkeleti régió legfőbb haderejével kellett számolnia.49 Alig csitult el a második taszkaróra háború csatazaja, Észak - Amerika délkeleti részére rövidesen ismét vérzivataros idők köszöntöttek. A jamszi háborúnak nevezett konfliktus 1715-ben vette kezdetét, amikor számtalan indián törzs (köztük cseroki harcosok is) támadást indított Dél - Karolina ellen. Miután azonban az angol gyarmati milícia sikeresen leverte a jamszi és catawba indiánokat, a cserokik az esemény stratégiailag kulcsfontosságú szereplőivé váltak. Tudniillik mind Dél - Karolina lakossága, mind pedig a háborúban részt vevő krík őslakók számítottak a segítségükre. A törzs két táborra szakadt: a cserokik egyik része a telepeseket, míg a másik oldal a kríkeket támogatta volna szívesebben. A dilemmát végül 1716 januárjában egy szerencsétlen esemény oldotta meg. Az egyik cseroki városban, Tugaloo-ban meggyilkolták a krík vezetők delegációját. A nyilvánvaló „casus belli” hatására a cserokik belesodródtak a jamszi háború eseményeibe és annak ellenére évtizedekig harcoltak a krík törzzsel, hogy azok 1717-ben aláírták a békeszerződést Dél - Karolina állammal.50 A két őslakos csoport csatározásának végére az 1755-ös taliwa-i csata (napjainkban Ball Ground városa Georgia államban) tett pontot, ahol a cserokik elsöprő győzelmet arattak.51 48

Vicki Rozema: Footsteps of the Cherokees. John F. Blair Publisher, 2007. 12 - 18 p Steven J. Oatis: A Colonial Complex: South Carolina’s Frontiers in the Era of the Yamasee War, 16801730.University of Nebraska Press, Lincoln, 2004. 83 - 105 p 50 Cherokee Indians. In: New Georgia Encyclopedia. http://www.georgiaencyclopedia.org – 2015.02.03 51 Cherokee Timeline. In: http://www.centralca.cherokee.org – 2015.02.03 49

30

1721-ben a cseroki indiánok részéről megtörtént az első területátengedés: eladtak Dél Karolinának egy keskeny földsávot a Saluda, a Santee valamint az Edisto folyók között. 1730-ban egy manipulatív brit kereskedő, Sir Alexander Cumming, azzal a céllal, hogy befolyásra tegyen szert a törzsben rávette a legfőbb cseroki városok vezetőit, hogy válasszák „császárrá” Moytoy (Moytoy of Tellico) vagy más néven Esőcsináló (Rainmaker) nevű társukat, amit az elöljárók meg is tettek. Mindezért cserébe Moytoy beleegyezett abba, hogy elismeri II. György angol királyt a cseroki nép védelmezőjének. Hét kiemelkedő cseroki férfi Angliába utazott Cumminggal, ahol négy hónapot töltöttek. A látogatás a Whitehall-i szerződés aláírásával zárult, amely egy hivatalos szövetségi szerződés volt az angol nép és a cseroki indiánok között. Az angol - cseroki kapcsolatok a század folyamán tartósnak bizonyultak, a „császárság” intézménye viszont már annál kevésbé. Moytoy halálával 1741-ben sírba szállt a „Cseroki Császárság” is. Fia ugyan próbálkozott azzal, hogy automatikusan továbbörökítse a címet magára, a törzs vezetősége a legkevésbé sem volt partner ebben, és Álló Pulykát (Standing Turkey) választotta törzsfőnökké. Sir Alexander Cumming számításai sem realizálódtak, ugyanis nem tett szert kiemelkedő befolyásra a törzsben.52 A politikailag és katonailag is jelentős cseroki nemzetet azonban 1738 - 1739-ben himlőjárvány sújtotta, amit valószínűleg tengerészek és az ültetvényekre hozott fekete rabszolgák hurcoltak be Dél - Karolinába. A kór ellen természetes immunitással nem rendelkező cserokik közel fele halt bele a betegségbe egy év leforgása alatt, százak pedig öngyilkosságba menekültek, mert eltorzultak a himlőtől.53 Amikor az 1750-es évek közepén a britek hírül vették, hogy a franciák erődöket terveznek Dél - Karolina, azon belül is a cseroki indiánok területén válaszlépésként ők is azonnali erődépítésbe kezdtek. 1756-ban a cserokikat ismét az angolok oldalán láthatjuk hadba vonulni, szövetségesként vettek részt a francia - indián háborúban, amely az az idő tájt világszerte folyó hét éves háború amerikai változatának tekinthető. A háború folyamán azonban komoly félreértések adódtak az angolok és indián szövetségesük között – mindkét fél árulónak hitte a másikat – és a feszültség úgy elmérgesedett, hogy 1760-ban kitört az angol - cseroki háború, ami az amerikai történetírásban cseroki háború, cseroki felkelés valamint cseroki lázadás néven is ismert. Hosszú csatározás után végül sikerült békét kötni, az erről szóló szerződéseket a cserokik 1761-ben illetve 1762-ben írták alá Virginiával és Dél - Karolinával. A konfliktus azonban nem múlt el nyom nélkül, a felek bizalma 52

Vicki Rozema: Cherokee Voices: Early Accounts of Cherokee Life in the East. John F. Blair Publisher, 2002. 3 - 6 p 53 Cherokee Indians. In: Encyclopedia of North Carolina. http://www.uncpress.unc.edu/nc_encyclopedia/cherokee - 2015.02.03

31

megrendült egymásban.54 III. György angol király 1763-ban megpróbálta megvédeni a cseroki népet a brit gyarmatok túlkapásaitól. Októberben a franciák felett aratott győzelem után kiadott proklamációjában törvénybe iktatta a gyarmati háborúkban a brit koronához csatolt indián - lakta területek külön kormányzat általi igazgatását és itt – az Alleghany hegység vízválasztójától Nyugatra – egyben a gyarmatok lakosságának letelepedését is megtiltotta. A lényegében az angol szőrmekereskedelem monopolizálását szolgáló királyi proklamáció

(a

gyarmatok

függetlenségi

harcának

előestéjén)

az

indiánok

vadászterületekhez való jogainak hangsúlyozásával már előrevetítette, hogy a londoni kormány ismét fontos szerepet szán indián szövetségeseinek. Az uralkodó utasításának azonban nagyon nehéz volt érvényt szerezni. A virginiaiak 1773-tól már fokozatosan Kentuckyba szivárogtak, és igényt tartottak a déli törzsek területeire is. A cserokik által átengedett földek határainak kijelölésekor „összetévesztettek” két folyót, így a megvásároltnál nagyobb területet sajátítottak ki. A törzset természetesen nem kártalanították a sajnálatos figyelmetlenségért. „Számukra két erkölcsi norma létezett: egy a fehéreknek, egy pedig a rézbőrűeknek.”55 1775 tavaszán megkezdődött az amerikai gyarmatok függetlenségi harca az angol anyaország ellen. A britek és az amerikaiak számára egyaránt fontossá vált az indiánok – főleg a Hat Nemzet56 – állásfoglalása illetve szövetsége. A II. Kontinentális Kongresszus 1775-ben kinevezett egy bizottságot az „indián problémák” kivizsgálására. A bizottság javaslatára három osztályt hoztak létre (északi, középső, déli). Az amerikai forradalom és függetlenségi háború eseményei az erős déli törzsszövetségeket – többek között a cserokikat – nehéz helyzet elé állította. A londoni kormány indián ügyekkel foglalkozó déli főfelügyelője, John Stuart mindent elkövetett, hogy az angolok oldalán tartsa őket.57 Végül is sikerült mozgósítania a cserokikat, akik Húzott Kenu (Dragging Canoe) főnök vezetésével támadást indítottak a telepesek ellen, amely támadássorozatot második cseroki háború néven is emlegeti a történetírás. Az amerikaiak megtorló akciói azonban 1777-ben olyan szerződés aláírására kényszerítették a cserokikat, amely értelmében hatalmas földterületekről kellett lemondaniuk. Húzott Kenu és társai azonban nem adták fel a harcot. A mai Tennessee állam észak - keleti részére vonultak vissza, ahol tizenegy új várost alapítottak, majd röviddel ezután gerilla stílusú 54

Vicki Rozema: Footsteps of the Cherokees. John F. Blair Publisher, 2007. 17 - 23 p Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 40 - 42 p 56 Hat irokéz népcsoport (kajuga, mohak, onejda, onandaga, szeneka, taszkaróra) szövetsége, Irokéz Törzsszövetségként is emlegetik. 57 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak – Amerika történetében (XVII – XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 42 - 45 p 55

32

hadjáratba kezdtek. Az egyik újonnan alapított városról Chickamagua háborúknak nevezett konfliktus közel két évtizedig tartotta rettegésben az Ohio folyó, Kelet Virginia, Észak- és Dél – Karolina valamint Georgia lakosságát. A támadások természetesen nem maradtak megtorolatlanul a fehér lakosság részéről. A kölcsönös adok - kapok vérfürdőnek végül 1794. november 7-én szakadt vége, amikor az érintett államok és a cseroki nép aláírta a Tellico Blockhouse-i szerződést.58 A függetlenségi háborút lezáró 1783-as párizsi békeszerződés győzelmet és örömet jelentett az amerikaiaknak, hiszen Anglia elismerte tengerentúli gyarmatainak az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatban kimondott elszakadását, az Egyesült Államok létét. Az őslakos törzsek számára azonban nemcsak nagy csalódást jelentett a béke, de egyúttal – bár ezt ők még nem sejtették – sorsuk megpecsételődését is. Az anyaország ugyanis visszavonult a kanadai határok mögé és ezzel Nyugat felé is megnyitotta az utat az Egyesült Államok telepesei számára. Quebec kormányzója ugyan tett egy olyan javaslatot londoni feletteseinek, hogy az Ohio folyó és Kanada közötti területeket „ütközőállamként” hagyják meg az indiánoknak, de ezt a javaslatot a britek módszeresen figyelmen kívül hagyták. Földjeiket az Alleghany - hegységtől egészen a Mississippi folyóig átengedték az amerikaiaknak. Az Egyesült Államok pedig új politikai gyakorlatot léptetett életbe, amelytől az őslakosság kilátásai még a korábbinál is rosszabbak lettek. A párizsi békekötést követő első három évben a függetlenné vált angol gyarmatok a Mississippiig húzódó területek jogos tulajdonosainak tekintették magukat, és úgy vélték, hogy az itt élő törzsek sorsa és földjei felett korlátozás nélkül, szabadon rendelkezhetnek. Ezzel a lehetőséggel azonban csak azután éltek, amikor az Egyesült Államok gazdaságilag, katonailag és politikailag kellőképpen megerősödött. Amikor viszont ez bekövetkezett már szinte semmilyen módszertől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy csillapítsák földéhségüket és megoldják az ennek gátat szabó „indiánproblémát”. Kezdetben ugyan George Washington elnök és Henry Knox hadügyminiszter még felvetette az indiánok civilizálásának ötletét, ám ennek a tervnek a megvalósítására a szövetségi kormányzat olyan keveset költött (1793-ban például mindössze 20 000 dollárt) és annyira félvállról kezelte, hogy a gyakorlatba való átültetés úgyszólván a csodával lett volna határos. A kevéske összegeket a kormány által az indiánok mellé rendelt ügynökök is megcsapolták: megvesztegették a törzsfőnököket valamint fedezték belőle az indián küldöttségek látogatásai

során

felmerült

költségeket.

58

A

civilizálást

hátráltatta

a

kiépülő

John P. Brown: Eastern Cherokee Chiefs. In: Chronicles of Oklahoma, Vol. 16, No 1, 1938. 21 - 29 p http://www.digital.library.okstate.edu – 2015.02.03

33

hivatalnokrendszer szövevényessége is. A territóriumok indián ügyekért is felelős vezetői például kormányzóként a később külügyminiszteri rangra emelkedő államminiszterhez tartoztak, főfelügyelőként pedig a hadügyminiszterhez.59 Az indiánok és feketék iránti atyai megnyilvánulásairól elhíresült Thomas Jefferson elnök (1801 - 1809) őszinte híve volt az őslakosság civilizálásának, elnöksége idején néhány, főként déli törzs szépen előrehaladt ebben a folyamatban. Véleményem szerint azonban az Egyesült Államok döntéshozói – köztük maga Jefferson is – sohasem vették komolyan az őslakosság civilizálásának tervét. Állításom alátámasztására íme egy példa: 1808-ban (tehát még Jefferson regnálása idején) egy csoport fejlett földművelést folytató, iskolázott cseroki hiába kért állampolgárságot Georgia államtól. Az elnök ugyanis akkor már azt fontolgatta, hogy az összes indián törzset áttelepítik egy Mississippi folyón túli territóriumba.60 A XIX. században kissé megkésve ugyan, de Amerikát is elérte az ipari forradalomnak nevezett robbanásszerű technológiai fejlődés, minek köszönhetően az anyaországától megszabadult újonnan létrejött Egyesült Államok gazdasága elképesztő fejlődésnek indult. Az indián törzsek számára ez volt a vég kezdete. A földéhség elképesztő méreteket kezdett ölteni, és az államok szemében a nagy, kihasználatlan földterületeket „pazarló módon” birtokló őslakosok egyértelműen hátráltatták ezt az ígéretes fejlődést, ezért mihamarabb hozzákezdtek a probléma felszámolásához. Példának okáért 1811-ig a georgiaiak kétezer cseroki indiánt űztek el az Arkansas folyó vidékére anélkül, hogy földjeiket megvették volna. Rendkívül sok szerződés született ekkortájt, és a földügyletekben együttműködni kész törzsfőnökök rendszerint valamilyen különjuttatásban részesültek. Az amerikaiak ekkoriban vezették be az úgynevezett késleltetett vásárlást, ami annyit takart, hogy a föld tulajdonjoga átszállt az Egyesült Államokra, de a törzseknek csak akkor kellett elhagyniuk a területet, amikor a fehérek települései odaértek. Néha két évtized is eltelt addig, míg ez a pillanat eljött. Néhány kivételtől eltekintve az indiánok valójában fel sem fogták, mit írnak alá, így nagy érzelmi megrázkódtatásban volt részük, amikor át kellett adniuk korábban eladott területeiket.61 Az Egyesült Államok és Anglia között 1812-ben kirobbanó háború angol győzelem esetén egy jobb élet reményével kecsegtette az indián törzseket, akik ezért a britek oldalán szálltak be a konfliktusba. Ám a lelkes küzdelem nem vezetett eredményre. Az 1814-ben aláírt genti békeszerződés az indián győzelmeket semmibe vette és az 1811-es határokat 59

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 46 - 53 p 60 Uo. 58 p 61 Uo. 58 - 59 p

34

véglegesítette. Miután Anglia kiürítette északnyugati erődjeit az őslakosok végképp magukra maradtak, teljesen kiszolgáltatva az amerikaiaknak.62 Minél jobban csökkent a brit beavatkozás veszélye, az amerikai kormány annál kevésbé tartotta fontosnak figyelembe venni az általuk kezdetben indián nemzeteknek nevezett törzsek érdekeit, igényeit illetve jóvátételét. Amikor pedig rájöttek, hogy a „vadak” civilizálása nemcsak költséges, de lassú folyamat is megkezdődött az indián áttelepítési program kidolgozása, amelynek többek között a maguk az amerikaiak által is Öt Civilizált Törzsnek nevezett krík, csikászó, csaktau, szeminol és cseroki törzsek estek elsőként áldozatul. A hajdan a dél - kelet legerősebb törzsének számító cserokik dicsőséges napjai ezzel mindörökre véget értek. Az Egyesült Államok „építeni” kezdte számukra történelmük legpusztítóbb vándorútját, „hálából” mindazért, hogy ezek az emberek a XVIII. század folyamán számtalan háborúban életüket áldozták a fehérekért, főként a britekért.

62

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 65 p

35

4.fejezet Az Indiáneltávolítási Törvény és a „Könnyek Ösvénye” 4.1: Az Indián Territórium létrehozásának előzményei: a független Egyesült Államok indiánpolitikája a XIX. század első évtizedeiben Ahogy azt az előző fejezetben láthattuk a cseroki indiánok életét a nagy földrajzi felfedezések eleinte csupán az európaiak által behurcolt idegen betegségek miatt érintették hátrányosan, egyébként hosszú ideig a két népcsoport viszonylagos nyugalomban élt egymás mellett. A gyarmati időkben mindvégig hűséges brit szövetséges, az európai kultúra vívmányait és életstílusát könnyen magáévá tévő törzs életét – sok más indián népcsoportéval együtt – a független Egyesült Államok megszületése alapjaiban forgatta fel. A függetlenség kivívását követően a megalakuló szövetségi kormány még elsősorban az

indiánokkal

történő

kereskedelem

szabályozására

törekedett.63

Az

őslakók

„ítéletlevelére” a végső pecsétet az 1812 - 1814 között Anglia és egykori gyarmata között dúló háború amerikai győzelme nyomta rá. Innentől kezdve az Egyesült Államok az indián földek megszerzését tűzte ki maga elé legfontosabb célként, és ezen törekvését többé már nem is leplezte. Ezt a politikai irányvonalat támogatta a főleg farmereket és ültetvényeseket tömörítő jacksoni Demokrata Párt is.64 Az indiánokat a keleti államokból elűző áttelepítési politika ötlete a közhiedelemmel ellentétben nem Andrew Jackson fejéből pattant ki, ő csupán elég elszánt volt ahhoz, hogy a ideából valóságot csináljon. Az őslakók kitelepítésének terve fokozatosan bontakozott ki, és az Egyesült Államok XIX. századi történelmének első két évtizedében folyamatosan ott lebegett a levegőben. Az amerikai polgárok többsége természetesnek tartotta az indián törzsek kiszorítását a földjeikről a Mississippi folyón túlra. Az átlagember (sőt gyakran a politikus) számára teljesen mindegy volt, hogy jogi úton vagy erőszakot alkalmazva lakoltatják ki szerencsétlen embereket évezredes otthonaikból. Az 1830-as évek nagy áttelepítési programjainak is voltak előzményei a XIX. század elején. 1802. április 24-én

63

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 67 p 64 Uo. 67 p

36

Georgia állam a rabszolgatartó ültetvényesek korlátlan terjeszkedését akadályozó cseroki, krík, csikaszó, és csaktau indiánok jövőjét is szem előtt tartva olyan szerződést kötött az amerikai kormánnyal, amelyben lemondott a határain túl eső nyugati területekről. Ezen a helyen jött létre később Alabama és Mississippi állam. Az említett nyugati területeket az Egyesült Államok kapta meg, ám Georgia – mintegy kárpótlásul – ragaszkodott ahhoz, hogy államának területén helyezzék hatályon kívül az indiánok földjogait, és az így felszabaduló földekkel az állam szabadon rendelkezhessen. Ezzel a szerződéssel potenciálisan megfosztották földjeiktől az indiánokat, és előrevetítették az őslakók áthelyezésének kérdését is.65 Thomas Jefferson elnök (1801-1809) már egy majdani Indián Territórium létrehozásának jegyében vásárolta meg Louisianát Napóleontól 1803-ban. Jefferson megalapozta a később Jackson nevével egybeforró Indián- áttelepítési Törvényt, amikor csereföldet ígért azoknak a törzseknek, akik a Mississippi folyó keleti oldalán éltek, azzal a kitétellel, hogy az említett indiánoknak Nyugatra kell költözniük.66 Azt azonban mind Jefferson, mind utóda James Madison (1809-1817) sejtette, hogy az átköltöztetések nyilvánvalóan konfliktusok árán fognak megvalósulni, így egyikük sem sürgette a megvalósítást. Mindemellett Angliával sem volt még felhőtlen az Egyesült Államok kapcsolata, a félelem, hogy az indiánok ismét szövetkeznek a britekkel még erősen élt az emberekben. A megalakulása óta folyamatosan terjeszkedő Egyesült Államok újabb és újabb jogi alapot teremtett arra, hogy az őslakosokat kiszorítsa a területeikről, hogy zavartalanul törhessen előre Nyugat felé. A történetileg jogos földtulajdonosok, a törzsi - nemzetségi földközösségek törvényerőre emelt kijátszása, egységének, erejének erkölcsi és/vagy fizikai megtörése mindig is meghatározó szerepet töltött be az amerikai kormány indián földek megszerzésére irányuló akcióinak eszköztárában. A szövetségi kormány többnyire három jól bevált módszer közül választotta ki az adott helyzetre legjobban reflektálót: a törzseket rábeszélték a költözésre, megvesztegették a törzsre befolyást gyakorolni tudó indián vezetőket, legvégső megoldásként azonban a katonai beavatkozástól sem riadtak vissza.67 Már az előző fejezetben is említettem, hogy az amerikai kormány a bennszülöttekkel való együttélés egyetlen lehetséges módjának azok civilizálását tartotta. Az angolszász gyarmatosítók a közösségi földbirtoklást a fejlődés kezdetleges fokán állónak, 65

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 67 p 66 Uo. 68 p 67 Uo. 68 p

37

„gyermekinek” tartották. Úgy vélték az őslakosságnak „apákra” van szüksége, akik azzal, hogy megtanítják őket a földművelés fortélyaira, áttérítik őket a kereszténységre valamint bemutatják nekik a magántulajdont, mint birtoklási formát kivezetik a törzseket a primitív vademberség sötét korszakából az európai civilizáció fényébe. A „nagy fehér atya” Thomas Jefferson elnök például egy törzsi delegációk előtt tartott beszédében azt állította, hogy az Egyesült Államok csak akkor válhat valódi nemzetté, ha az indiánok bevezetik maguk között a magántulajdont. A beszéd úgy is értelmezhető, hogy egy indián csupán akkor válhat amerikaivá, amennyiben földművelő, civilizált életmódot folytat és bekeríti a földjét.68 Meglátásom szerint az Egyesült Államok az őslakosság civilizálását nem gondolta át alaposabban, a folyamatot rohamtempóban kívánta véghezvinni, pedig a szövetségi kormány mindvégig tisztában volt azzal, hogy évezredes szokásokkal rendelkező kultúrákat aligha lehet hetek vagy hónapok alatt „átnevelni” egy gyökeresen eltérőre. Ennek ellenkezője elképesztő naivitásra és/vagy önhittségre vallana. A civilizálás nyilvánvaló nehézségei, a korszakban uralkodó indiánellenes közhangulat illetve a gazdaság gyors iramú fejlődése végül az indiánok áttelepítését tette szükségessé, persze szigorúan az ő védelmükben, „hogy a civilizáció kívánatos szintjét a határvidékiektől kellő távolságban

illetve

biztonságban

érhessék

el.”69

A

kormány

a

törzsfőnökök

megvesztegetésével frakcióharcokat szított az őslakosok között, és ezzel sikeresen szétzüllesztette a hagyományos nemzetségi - törzsi közösségeket. Az indiánok előbb utóbb gyanakvással fogadták a fehérek tárgyalási szándékait, attól tartottak, hogy földjeik eladására akarják kényszeríteni őket. Egyes törzsek egyenesen halálbüntetést róttak ki azon főnökökre, akik földeladási tárgyaláson vettek részt. Mégsem tudták megállítani a létüket veszélyeztető folyamatot. James Monroe elnök 1817. december 2-án már így foglalt állást a Kongresszus előtt: „A föld az emberiségnek arra adatott, hogy oly nagyszámú népességet tartson el, amilyet csak tud és nincs az a törzs vagy nemzet, amelyiknek joga volna ebből mások elől a saját fenntartásához és jólétéhez szükségesnél többet visszatartani.”70 A földeladási szerződések vagy az indiánok eredeti területeikről való áttelepítését szentesítették, vagy eredeti területeik meghatározott részén rezervátumok kijelölését rögzítették. A szövetségi kormány az átengedett földekért cserébe évjáradék fizetését ajánlotta fel a törzseknek. Az Egyesült Államok bármilyen módszerrel szerezte is meg az indián földeket, mindannyiszor figyelmen kívül hagyta az őslakók hagyományos birtoklási 68

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 69 p 69 Uo. 69 p 70 Uo. 69 p

38

szokásait és politikai rendszerét. A szerződéseket a törzsek főnökeivel kötötték meg, és a felajánlott csereföldet vagy évjáradékot az amerikai gyakorlatnak megfelelően az egyszemélyi vezetőknek tekintett törzsfők hatáskörébe utalták. A cél a törzsek minél kisebb és értéktelenebb területekre zsúfolása volt. A megvásárolt földeket a kormány közföldnek nyilvánította, majd vállalkozóknak és telepeseknek adta tovább. Miután a kormány leszámolt az északi és északnyugati vidékeken élő indián népekkel mindenki számára világossá vált, hogy ez az Egyesült Államok új indiánpolitikája. Az is tisztán látszott, hogy hamarosan a dél - kelet bennszülött népeire is a kitelepítettek keserű sorsa vár. A cseroki nép napjai évezredes otthonukban meg voltak számlálva.

39

4.2: Andrew Jackson indiánpolitikája: az Indián Territórium létrehozása és a „Könnyek Ösvénye” 1828-ban elnökválasztást tartottak az Egyesült Államokban. A washingtoni Fehér Házba egy vérbeli katonaember, Andrew Jackson (1829 - 1837) költözött be. Az ország sorrendben hetedik elnökét a krík indiánok ellenállásának 1813. évi brutális letörése óta nyíltan az a szándék vezérelte, hogy katonai erővel és kierőszakolt vagy kicsalt földátengedési szerződésekkel kiszorítsa az Öt Civilizált Törzset dél - keletről. Ez a cél valószínűleg azért lebegett rendületlenül a szeme előtt, mert az indiánok eltűntetésében maga is érdekelt volt. Jackson ugyanis egyike volt azon számtalan gazdag déli ültetvényesnek, akik terjeszkedését az őslakosság akadályozta. A rabszolgatartó ültetvényesek uralta Délkeleten az északinál lényegesen eltérő módszerekkel valósult meg az indiánoktól való megszabadulás. Ezen a területen éltek ugyanis a már a földrajzi felfedezések előtt is faluközösségekben élő földműves cserokik, kríkek, csaktauk és szeminolok. Az említett törzsek meglepően jól alkalmazkodtak az európaiak által a kontinensre hozott kultúrához, a fehérek számtalan szokását átvették és viszonylag kiegyensúlyozott, békés kapcsolatot ápoltak a telepesekkel. A XIX. század elejére már amerikai stílusú fejlett gazdaságokkal is rendelkeztek.71 Úthálózatot és gabonaőrlő malmokat építettek, és erősen centralizált, a korabeli viszonyokhoz igazodó törzsi

kormányzat

irányította

a

mindennapjaikat,

de

nemzetségi

közösségeiket

változatlanul fenntartották. Kiválóan felszerelt iskoláik voltak. Sőt a cserokik miután egy Sequoyah nevű ötvösük tizenkét év fáradságos munkájával 1821-ben megalkotta az első, nyolcvanhat betűből álló indián ábécét a törzs az 1820-as évek második felében már saját, nyomtatott újságot is kiadott Cherokee Phoenix címmel.72 A kríkek elleni 1812-1813-as háborút az amerikaiak oldalán megjárt Sequoyah-nak meggyőződése volt, hogy népének fel kell váltania szájhagyományozó műveltségét az írásbeliséggel, hiszen a fehérek hatalma az írásban felhalmozódott ismereteikből merített tudásukban rejlik. Bár a haladást következetesen képviselő, gyakran mesztic származású vezetők köré nem egységesen sorakoztak fel a törzsek, az ősi otthonaikhoz, múltjukhoz illetve hagyományaikhoz ragaszkodó délkeleti indián népek mégis nagymértékben modernizálódtak. Azzal a nézettel azonban még így „civilizált” gondolkodásmóddal élve sem értettek egyet, hogy 71

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 73 p 72 Uo. 75 p

40

áttelepítésük az ő érdekeiket szolgálná. James Monroe elnök és utóda, John Quincy Adams (1825 - 1829) nem boldogult könnyen a mintegy hetvenezer főnyi délkeleti indián áttelepítésével. Andrew Jackson politikai színrelépése előtt a szövetségi kormány az Öt Civilizált Törzs Jefferson által kezdeményezett békés, önkéntes áttelepülését szorgalmazta. E kezdeményezéstől azt remélték, hogy elegendő földdel szolgál a birtokra áhítozó amerikai polgároknak valamint egyúttal mérsékli a határvidékiek és a bennszülöttek ez idő tájt már igencsak elmérgesedő ellentéteit. Az 1812-es háborút követő harminc évben azonban minden szerződés csak tovább „tolta” a törzseket Nyugat felé. 73 Andrew Jackson az 1783. évi béke értelmében 1814 augusztusában a krík indiánok legyőzése után a Fort Jackson- i szerződésben foglaltak szerint egészen Florida határáig kiterjesztette Georgia állam és az Egyesült Államok fennhatóságát. 1814 és 1824 között ő lett az Öt Civilizált Törzs átköltöztetésének legfőbb katonai vezére. Az ezekben az években a déli törzsekkel kötött tizenegy szerződésből kilenc Jackson nevéhez fűződik. A törzsi - nemzetségi közösségek földjeit bevonták az amerikai szabad versenybe, így a korábbi

monokulturális

termelés

miatt

kimerült

ültetvények mellé megszerzett

mezőgazdaságilag érintetlen területek művelés alá vonása látványosan fellendítette a kapitalista fejlődést. Ez a rohamos fejlődés tette lehetővé, hogy 1819-ben amerikai kézre került Alabama és Florida háromnegyede, Tennessee egyharmada, Georgia és Mississippi egyötöde valamint Kentucky és Észak - Karolina egy - egy kisebb része.74 Az 1814-es Fort Jacksonban kötött megállapodásban Jackson nem jelölte ki pontosan az átadandó krík indián területek északi és nyugati határait. A törzs földjeinek ezen részei cseroki, csikászó illetve csaktau területekkel voltak szomszédosak. Az amerikai kormány ezen trükkje általánosan elterjedt volt, mert így a földek tényleges kimérésénél a szerződésben nem rögzített határokat a szövetségi kormány javára lehetett pontosítani. Jacksont aggasztotta a gondolat, miszerint William Harris Crawford hadügyminiszter meghatalmazott kormánybiztosai elszalasztják a plusz területeket nyújtó lehetőséget, ezért egyik megbízható rokonát, John Coffee-t bízta meg a határok kijelölésével. Jackson félelmeit az indokolta, hogy neki elsősorban nem a krík földekre volt szüksége, sokkal inkább a krík háborúban mellette harcoló cserokik termékeny földjeire fájt a foga. Mindeközben a hadügyminiszter nem tudván Jackson lépéseiről levélben felszólította kormánybiztosait, hogy álljanak le a munkálatokkal. Tudniillik épp ekkor érkezett 73

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 75 p 74 Uo. 75, 78 p

41

Washingtonba egy cseroki delegáció a törzs földjogainak tisztázására. A tárgyalások az indiánoknak kedveztek, ugyanis 1816 márciusában Crawford megerősítette az elsősorban Jackson által kiszemelt földjeikhez való jogaikat. A tábornok azonban addigra már végrehajtotta a határkijelölést és hatalmas földterületet vett el a cserokiktól, természetesen minden jogalapot nélkülözve. Az újonnan megnyitott vidékre szinte özönlöttek a telepesek, akik szokás szerint elűzték az őslakókat, ezúttal a cserokikat. A történtek hatására végül Crawford is hozzájárult Jackson és rokona, Coffee cseroki, csaktau és csikászó indiánoknak diktált szerződéseihez. Jackson nem maradt hálátlan Coffee munkájáért: hivatásos állami földmérőnek ajánlotta be a férfit és közbenjárt, hogy elnyerje a kor Amerikájában leghasznosabbnak számító, ezért tekintélyes hivatalt.75 A kríkek elleni hadjárat és az 1814 - 1816-os jacksoni szerződések olyan területeket nyitottak meg a telepesek előtt, amelyek kiválóan megfeleltek a gyapottermesztésre. Ennek igen nagy jelentősége volt, mert 1814 és 1816 között a háború utáni konjunktúrában a gyapot ára a duplájára emelkedett, és ez a gyapottermesztés bővítésére ösztönözte az ültetvényeseket. A régi gyapotföldek kimerülése szintén további területek megművelésére sarkallta a földre határtalanul éhes délieket és a bevándorlókat. 1816-ra már tízezer fő élt az indiánoktól elvett vidékeken. Mindezen eredmények ellenére Andrew Jackson elégedetlen volt. 1816-ban tárgyalt a cseroki nép képviselőivel, hogy földjeik cseréjét megvitassa velük, és bár az első tárgyalások kudarccal végződtek, 1817. július 8-án a tábornoknak mégis sikerült kierőszakolni egy szerződés aláírását.76 Ez a szerződés rávilágít, hogy Jackson már nemcsak a földek megszerzésére, hanem az indián törzsi nemzetségi közösségi szervezet felbomlasztására is törekedett. Az általa megfogalmazott megállapodás két választási lehetőséget ajánlott fel a cserokiknak. Azoknak, akik nem akarták elhagyni otthonukat amerikai állampolgárságot és 640 acre birtokot ígért, mely birtokot az utódok szabad tulajdonként örökölhetnek.77 Jackson ezzel a lehetőséggel javarészt a földeladásokat nem ellenző, befolyásos törzstagokat akarta lekenyerezni. A kormány ezzel az ajánlattal nem veszített semmit, ugyanis a jogi előírások szerint ezeket a szabad tulajdonként emlegetett földeket is csak elnöki engedéllyel lehetett elidegeníteni, tehát változatlanul állami tulajdont képeztek.78 A másik opció az önkéntes áttelepülés volt,

75

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 78-79 p 76 Uo. 79 p 77 Uo. 80 p 78 Uo. 80 p

42

és a cserokik egy része ekkor az amerikai nyomás hatására elvándorolt a Mississippi folyó nyugati oldalán kijelölt új hazába. Az őslakók többsége azonban nem kívánta csak úgy hátrahagyni megművelt földjét, gazdaságát és a legfontosabbat: ősei évezredes otthonát. Nem akarták felcserélni az amerikai állampolgárságra a szintén időtlen idők óta fennálló, jól bevált törzsi közösség nyújtotta biztonságot sem. 1819 februárjában egy cseroki delegáció meg is állapodott John Caldwell Calhoun hadügyminiszterrel, hogy leállítják a költözéseket, ám a cseroki nép egységét kikezdte az áttelepülés körül kialakult vita, a megvesztegetések illetve az erőszakos földfoglalások.79 A problémák orvoslása céljából 1827-ben alkotmányozó gyűlést hívtak össze a törzs fővárosában, New Echotában, ahol az Egyesült Államok alkotmányát alapul véve elfogadták a cseroki alkotmányt, és elnökké választották a törzsfőnököt, John Rosst.80 A délkeleti törzsek civilizáltságáról szóló híreket Georgia állam lakosai nem fogadták kirobbanó örömmel. A cserokik elleni akcióikban számukra hasznosabb lett volna, ha a Washingtonban székelő kormány „primitív vadembereknek” tartja őket. Georgia eljárása ugyanis felháborodást keltett a Kongresszus jobb érzésű tagjaiban, lévén az állam lakosai civilizált földműves embereket háborgattak. John Quincy Adams „jó kiállású vidéki urak”ként jellemezte az egyik cseroki küldöttség tagjait, Calhoun pedig egy alkalommal egyenesen úriembereknek nevezte képviselőiket.81Ezen dicsérő jelzők hallatán a georgiaiak szinte tomboltak, és az állam alkotmányellenesnek minősítette a cserokik földjeik védelmére tett lépését. 1827. december 19-én Georgia törvényhozó testülete kimondta: a cseroki törzsnek nincs tényleges joga saját földjeihez, ezért onnan ki kell lakoltatni, ha szükséges erőszakkal. Egy évvel később pedig olyan határozat született, amelynek szellemében 1830 júniusától az állam területén élő indiánokra kizárólag Georgia törvényei vonatkoztak. A cserokik 1829-ben a szövetségi kormányhoz fordultak segítségért, de Andrew Jackson, immár elnökként a következő választ küldte: „Az Egyesült Államok elnökének nincs hatalma ahhoz, hogy Georgia törvényeivel szemben védelmet nyújtson.”82 1830. május 28-án a Kongresszus csekély többséggel ugyan, de megszavazta az Indián áttelepítési Törvényt, amely felhatalmazta az elnököt a Keleten élő őslakosság, 79

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 80 p 80 Uo. 80 p 81 Uo. 81 p 82 Uo. 81 p

43

mindenekelőtt a délkeleti törzsek földjeinek a Mississippin túli területekre történő cseréjére.83 A cserokik helyzetét még inkább súlyosbította, hogy a területükön gazdag aranyérclelőhelyeket fedeztek fel. Ezeket Georgia azonnal a saját fennhatósága alá vonta. Aranyásók ezrei özönlötték el a vidéket, akik még Georgia lakóinál is jobban figyelmen kívül hagyták a cserokik jogait. A szerencsevadászok megfékezésére még a szövetségi kormány hadseregét is segítségül kellett hívnia a rezervátumra kihelyezett indiánügyi hivatalnoknak. Válaszul Georgia kormányzója tiltakozott Jackson elnöknél, mondván az amerikai katonaság jelenléte sérti az állam szuverenitását.84 A hadsereget végül az Indián áttelepítési Törvény értelmében visszavonták. John Ross cseroki elnök népe, mint szuverén hatalom nevében az amerikai alkotmányban biztosított jogokra hivatkozva 1831. január 31-én a Legfelsőbb Bírósághoz fordult Georgia indiánellenes törvényei miatt. A Cseroki Nemzet kontra Georgia Állam nevű per döntőbírája, John Marshall főbíró ugyan maga is elismerte a cserokik önállóságát, de leszögezte, hogy a cseroki nemzet nem tagja az Uniónak, és külföldi nemzetnek sem tekinthető, ezért ügyében az Egyesült Államok bírósága nem ítélkezhet. Kijelentette továbbá, hogy az ország és őslakosságának kapcsolata a gyám és alárendeltje viszony ismertetőjegyeit mutatja.85 Döntése a kor Amerikájának indiánokhoz való hozzáállásának írott, világos lenyomata. A függőségben lévő belső nemzetként kezelt, ezért per indítására nem jogosult cserokik ügyében a Legfelsőbb Bíróság megtagadta az igazságszolgáltatást. Mindeközben Georgia állam a saját területén már mindenre kiterjesztette a hatalmát. 1831 júliusában többeket – köztük két presbiteriánus misszionáriust – letartóztattak, majd nem sokkal ezután, szeptemberben négy év kényszermunkára ítéltek. A bűnük mindössze annyi volt, hogy az indiánok lakta területeken élő amerikaiak kötelező hűségesküje és állami engedély nélkül tartózkodtak a már jog szerint is Georgia fennhatósága alá eső területeken. Az egyik meghurcolt misszionárius, Samuel Austin Worchester, aki a cseroki indiánok között végzett hittérítő munkát, az ellene felhozott vádakra azzal reagált, miszerint az Egyesült Államok szerződései értelmében a cseroki nép szuverén nemzet, ezért földjén érvénytelenek a georgiai törvények. A vitából végül per lett (Worchester kontra Georgia) és a Legfelsőbb Bíróságon újfent John Marshallhoz került az ügy. A főbíró 83

Removal Act of 1830. In: http://www.cherokee.org/Aboutthenation/History/TrailofTears/RemovalActof1830.aspx - 2015.03.10 84 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 82 p 85 Cherokee Nation v. State of Georgia. In: http://www.cherokee.org/AboutTheNation/History/TrailofTears/CherokeeNationvStateofGeorgia.aspx 2015.03.10

44

ezúttal elismerte a cserokik szuverenitását valamint, hogy területeiken nem érvényesíthetők Georgia állam törvényei, tehát az elítélt misszionáriusok felmentendők a büntetés alól.86 Miközben Georgia állam és Worchester a saját igazáért harcolt a bíróságon, kicsit távolabb, Washingtonban Jackson elnök sem tétlenkedett. Megbízta a cserokik mellé kirendelt ügynököt, Benjamin F. Currey-t, hogy toborozzon önkéntes áttelepülőket az indiánok közül. Az ügynök és mesztic származású titkos segédügynökei mindent bevetettek a cél érdekében: akadt, akiket megvesztegettek, másokat leitattak, majd adósságaik elengedéséért cserébe földjeiket követelték. A válogatott meggyőző módszerek ellenére 1831 decemberéig csupán hetvenegy családot sikerült beszervezni. A mindeddig egységes cseroki törzs Currey ténykedésének hatására két táborra szakadt. Az egyik csoport a cseroki nemzet választott nagyfőnöke, a meggyőződéses Amerika - párti, John Ridge vezetésével áttelepülésre buzdította az indiánokat, míg a másik oldal a cseroki elnök, John Ross köré tömörült, aki teljes mértékben elfogadhatatlannak tartotta az ötletet.87 1834-ben a Kongresszus által jóváhagyott új Kereskedelmi és Kapcsolattartási Törvény a Mississippi folyótól Nyugatra eső területet Missouri és Louisiana állam illetve Arkansas territórium kivételével már „Indian Country”- ként emlegette.88 1835 decemberében a georgiaiak tizenkét napra börtönbe zárták John Ross cseroki elnököt, az áttelepítés legnagyobb ellenzőjét, hogy ezalatt New Echotában, a cseroki törzs fővárosában kierőszakolhassák a néptől földjeik cseréjét.89 A Szenátusban mindössze egyetlen igenlő szavazaton múlt a szerződés ratifikálása. A börtönből szabadult John Ross levélben tiltakozott a szerződés ellen.90 Jackson elnök elutasította a tizenhatezer cseroki indián által aláírt, a szerződés érvénytelenítését kérő petíciót, majd ezután törvényen kívülinek minősítette a törzs kormányát.91 Az a tény, hogy a Szenátusban a New Echota-i szerződés mindösszesen egyetlen többletszavazatot kapott azzal magyarázható, hogy az 1830-as évekre az Egyesült Államok indiánpolitika tekintetében ugyanúgy két táborra szakadt, ahogy a különböző törzseken belül a „modern” és „hagyományos” világnézetű őslakosok. New England képviselői, akik 86

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 82- 83 p 87 Uo. 83- 84 p 88 Uo. 84 p 89 Treaty of New Echota. In: http://www.cherokee.org/AboutTheNation/History/TrailofTears/TreatyofNewEchota.aspx - 2015.03.10 90 Letter from Chief John Ross. In: Gary E. Moulton (ed.): The Papers of Chief John Ross. Vol. 1, 18071839. University of Oklahoma Press, Norman, 1985. http://www.cherokee.org – 2015.03.10 91 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 85 p

45

nem is olyan régen még maguk is fegyverrel oldották meg a problémáikat, ekkortájt már tiltakoztak a georgiaiak és a közép - nyugat lakóinak embertelen taktikái ellen. A keleti szenátorok és képviselők igazságtalannak tartották a kormány áttelepítési politikáját és a törvény tárgyalásakor tiltakoztak ellene. Az egyik oldalon támadták Georgia törvényeit, míg a másikon, éppen Georgiában, a gyorsan szaporodó földtársaságok jól kiépített ügynökhálózatai különböző földmanipulációkkal egyre mohóbban ragadták magukhoz az indiánok földjeit. A nagyszabású vállalkozásokban (például a Columbus Land Company) befolyásos állami tisztviselők, Georgia állam kongresszusi képviselője, az Egyesült Államok külügyminisztere, vagy az 1836-ban kinevezett indiánügyi kormánybiztos, Carey A. Harris egyaránt érdekeltek voltak. Harrist végül 1838-ban el is bocsájtották az állásából, mert földügyletei óriási botrányba fulladtak.92 1838-ban a kormány megkezdte a New Echota-i szerződés végrehajtását. A szerződésben az indiánokra kényszerített önkéntes áttelepülés valójában deportálás volt, aminek során tizenhét, más források szerint húszezer cserokit tereltek állatok módjára gyalogúton száztizenhat napon keresztül Nyugat felé.93 A szerencsétlen emberek otthonaikat és anyagi javaikat hátrahagyva, fagyos télben és aszályos nyárban mezítláb, kevés élelemmel, különböző járványoktól sújtva tették meg a majdnem ezer mérföldes utat. A cseroki nép emlékezetében máig élő, rettenetes vándorutat „Könnyek Ösvénye”ként (Trail of Tears) emlegeti a törzsi és napjainkban már az amerikai történetírás is. A menetelés csak a cserokik részéről mintegy négyezer áldozatot követelt. Ugyanez a sors várt a csaktau, a csikászó és a krík indiánokra is. Az a néhány száz család, aki földjei átengedésének fejében amerikai állampolgárságot és némi birtokot kapott az Egyesült Államoktól nem került kitelepítésre, de mivel ezek a kivételes helyzetben lévő emberek hamar rájöttek, hogy a törvények egyáltalán nem védik meg őket a fehérek kizsákmányolásától, gyorsan követték törzsüket a Mississippin túlra.94 A kormány a Floridában élő szeminolokat is az 1830-as évek második felében kívánta kitelepíteni, ám az őslakók fegyvert ragadtak otthonaik védelmében. A háború olyan sikeres volt, hogy a törzs egészen 1858-ig el tudta odázni a költözést, de pár száz szeminol család, akik a floridai mocsarak mélyére húzódtak sikeresen megőrizték függetlenségüket és továbbra is

92

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 85- 86 p 93 The Trail of Tears – The Indian Removals. In: The Age of Jackson. http://www.ushistory.org – 2015.03.10 94 Willard Hughes Rollings: Citizenship and Suffrage: The Native American Struggle for Civil Rights in the American West 1830- 1965. In: Nevada Law Journal, Vol 5: Iss 1, Article 8, 2004. 131 p http://www.scholars.law.unlv.edu – 2015.03.10

46

őseik földjén maradtak.95 A szövetségi kormány nemcsak Keletről telepített ki törzseket. Három évtizeddel azután, hogy Andrew Jackson aláírta az Indián - áttelepítési Törtvényt 1864-ben a szövetségi kormány kötelezte az Arizona állam területén élő navajo (saját nyelvükön diné) indiánokat, hogy hagyják el otthonaikat. A navajok által „Hosszú Menetelésnek” (Long Walk) nevezett deportálás során 1864-ben az amerikai hadsereg nyolcezer embert hajtott a „Könnyek Ösvénye” mintájára az Új - Mexikóban található Fort Sumner erődbe. A tervek szerint innen Oklahomába, az Indián Territóriumba terelték volna tovább őket.96 Ez az elképzelés végül nem valósult meg, ugyanis hosszú tárgyalások után a kormány 1868-ban visszaengedte a navajokat őseik földjére azzal a feltétellel, hogy hat és tizenhat év közötti gyermekeiket iskolába küldik, nem hagyják el a számukra kijelölt területeket illetve hozzájárulnak ahhoz, hogy földjeiken vasútvonal épüljön.97 Ez volt az egyetlen indiánokkal kötött szerződés az Egyesült Államok XIX. századi történetében, amikor a szövetségi kormány – ha feltétel szabásával is – visszaadta egy törzsnek a földjeit.98 Az északkeleti és délkeleti törzsek gazdag és hatalmas földjei 1844-re az amerikai telepesek és ültetvényesek szabad prédájává váltak. A Mississippi folyó nyugati oldalán fekvő területekre hajtott indiánok összlétszáma elérte a százezer főt. Jackson elnök tehát másfél évtized alatt megvalósította Jefferson tervét, megnyitva és kiszélesítve ezzel a lehetőségeket az Egyesült Államok megerősödéséhez.99 Úgy gondolom joggal merül fel a kérdés: szükség volt-e minderre? Tényleg igaz, amit Jackson elnöksége első napjától folyamatosan hangoztatott, miszerint a „Könnyek Ösvényére” az őslakosok védelme érdekében került sor? Lett volna más lehetőség is? Választ adni ezekre a kérdésekre már csak azért sem egyszerű, mert Andrew Jackson indiánpolitikájának megítélése rendkívül ellentmondásos az amerikai történetírásban. A szívtelen indiángyűlölőtől a Thomas Jeffersonhoz hasonló gondoskodó fehér apáig szinte mindenféle jelzővel illetik az Egyesült Államok hetedik elnökét. Az igazság, mint a legtöbb esetben, most is valahol középúton 95

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 87- 88 p 96 Navajo Long Walk to Bosque Redondo. In: http://www.navajopeople.org – 2015.03.10 35 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 136 p 36 Navajo Long Walk to Bosque Redondo. In: http://www.navajopeople.org – 2015.03.10 37 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 88- 89 p

47

keresendő. Azt bátran ki merem jelenteni, hogy Jackson egyáltalán nem volt indiángyűlölő, hiszen feleségével gyermekükként szerettek és neveltek egy elárvult indián fiút. Azt is illik figyelembe venni Jackson megítélésekor, hogy egy olyan korban élt és töltötte be az ország legfontosabb tisztségét, amikor az indiánellenesség a mindennapi közhangulat része volt, valamint az Egyesült Államok gazdasága növekvő pályára állt, a bennszülöttek pedig útját állták ennek a fejlődésnek, ami főleg az elnök fő támogatóit, a déli ültetvényeseket bosszantotta. Ebben a szorongatott helyzetben Jackson négy dolog közül választhatott: az első és egyik legegyszerűbb opció az lett volna, hogy az elnök tétlenül végignézi, ahogy a határvidékiek és más fehér telepesek szerte az országban erőszakkal Nyugatra „tolják” az indiánokat, akik ebbe valószínűleg belehalnak. Második lehetőségként fennállt Jefferson álma: gyors tempóban civilizálni az indiánokat, gyermekeiknek európai színvonalú oktatást adni, majd reménykedni, hogy egy generáció alatt elfelejtve „barbár” gyökereiket automatikusan áttérnek az amerikai életmódra. A gyakorlati megvalósítás kudarca jól bizonyítja, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az őslakos kultúrák a XIX. században – három évszázadnyi európai behatás ellenére – virágoztak, erejük teljében voltak, a törzseknek eszük ágában sem volt feladni őseik hagyományait.100 Arról nem is szólva, hogy a civilizációnak semmi haszna nem lett volna: a fehér társadalom ugyanúgy lenézte és semmibe vette az iskolázott, földművelő cserokikat, mint a vadászó - gyűjtögető életmódot folytató társaikat. Az amerikaiak nem tartottak elég intelligensnek egy indiánt ahhoz, hogy az Egyesült Államok állampolgárává váljon.101 Az indiánok a területeiken is maradhattak volna, földjeik sérthetetlenségét az Egyesült Államok hadserege és törvények védték volna. Ez a megoldás azonban több okból is problémás lett volna és ezekben az időkben az ország nem volt olyan helyzetben, hogy kezelni tudja az ebből adódó konfliktusokat. Georgia állam már így is nemtetszését fejezte ki az önálló cseroki nemzet miatt, mondván nem létezhet állam az államban. Az önálló indián nemzetek létjogosultságának kérdését John Marshall főbíró is vitatta a Cseroki Nemzet kontra Georgia állam per ítéletében. Mindezen felsorolt gátló tényezők közül Georgia ellenszenve nyomott a legtöbbet a latban, amikor Jackson elnök elvetette ezt az ötletet. Tudniillik az Egyesült Államok hátrányosan jött volna ki egy vitából a georgiaiakkal és az sem hiányzott az országnak, hogy egy tagállam esetleg kilépjen az Unióból. Maradt tehát az egyetlen járható út: az északnyugati és 100

Francis Paul Prucha: Andrew Jackson’s Indian Policy: A Reassessment. In: The Journal of American History, Vol. 56, No. 3, 1969. 534- 535 p. http://www.jstor.org – 2015.03.10 101 Willard Hughes Rollings: Citizenship and Suffrage: The Native American Struggle in the American West 1830- 1965. In: Nevada Law Journal, Vol. 5: Iss. 1, Article 8, 2004. 127 p. http://www.scholars.law.unlv.edu – 2015.03.10

48

délkeleti törzsek áttelepítése Nyugatra, ahol nyugodtan és békében élhetnek, ápolhatják hagyományaikat vagy a saját tempójukban civilizálódhatnak. Jackson utasította a földcserés szerződéseket megkötő megbízottakat, hogy tisztességes összegeket fizessenek az őslakóknak földjeikért, hogy azok megértsék a kormány a költöztetéssel segíteni szeretne nekik. Jackson álma az volt, hogy a civilizálódott indiánok létrehoznak egy kormányt az Indián Territóriumban, amely egyfajta „indián államként” később majd betagozódik az Unióba.102 A szövetségi kormány naivan azt hitte, hogy a Nyugaton asszimilálódott indiánok később majd tárt karokkal fogadják a Mississippin túli területekre érkező fehér telepeseket, mert az már az 1830-as években is világosan látszott, hogy a telepesek idővel a nyugati földekre is igényt tartanak majd.103 Mindent összevetve láthatjuk, hogy nem az áttelepítés volt az egyetlen lehetőség, amely Andrew Jackson rendelkezésére állt az 1830-as évek „indiánproblémájának” megoldására. Viszont úgy vélem az is tisztán kivehető, hogy az adott körülmények között az elnök nem hozhatott jobb döntést. Igazság szerint a korszakban erre a problémára nem létezett jó megoldás, mert az indiánok jogai vagy így, vagy úgy sérültek volna, földrajzi felfedezések előtti életük soha nem tért volna vissza. Az, hogy az Indián - eltávolítási Törvényt embertelen módon hajtották végre, véleményem szerint nem egyetlen ember felelőssége. Ezen konklúzió levonása azonban nem enyhíti a szörnyű vándorutat megtevő, az ügyben hangjukat hiába hallató főszereplők, a törzsek fájdalmát. A kis területen, fehérek számára értéktelen földön összezsúfolt számtalan indián nép hamar rádöbbent, hogy a kormány ígéretei ellenére a telepesek az Indián Territóriumot sem tartják tiszteletben. A cserokik és sorstársaik néhány évvel odaérkezésük után már nem földjeikért, hanem a létezésükért küzdöttek.

102

Francis Paul Prucha: Andrew Jackson’s Indian Policy: A Reassessment. In: The Journal of American History, Vol. 56, No. 3, 1969. 535- 536 p. http://www.jstor.org – 2015.03.10. 103 Willard Hughes Rollings: Citizenship and Suffrage: The Native American Struggle in the American West 1830- 1965. In: Nevada Law Journal, Vol. 5: Iss. 1, Article 8, 2004. 130 p. http://www.scholars.law.unlv.edu – 2015.03.10

49

5. fejezet

Egyre zsugorodó élettér: az Indián Territórium és a rezervátum

5.1: Harc a fennmaradásért: az Indián Territórium megcsonkítása

Az Egyesült Államok következetes áttelepítési politikája beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A XIX. század második felére a keleti indián törzsek túlnyomó része már a Mississippi nyugati partján kijelölt Indián Territórium kisebb - nagyobb rezervátumaiban tengette életét. Az oda deportált őslakos népek számára az új környezetbe történő beilleszkedés, a megváltozott körülmények elfogadása nem volt problémamentes. A kormány a különböző törzsek számára kijelölt területeket gyakran nem rögzítette pontosan, ezért előfordult, hogy egyazon földdarab használatára többen tartottak igényt, és ez nemritkán viszálykodáshoz vezetett. De nem csak ez volt az indiánok egymás közti ellenségeskedésének egyetlen forrása.104 A szövetségi kormány az Indián Territórium területének kijelölésekor elegánsan figyelmen kívül hagyta azt a rendkívül fontos tényt, hogy a kitelepíteni kívánt törzseken kívül más – ekkor még független – indián népek is éltek Észak - Amerika földjén. A Mississippi folyótól a Sziklás - hegységig elterülő Nagy Síkság - bár már a nagy földrajzi felfedezések előtt is megtelepedtek rajta vadászó és földművelő csoportok – a XVII. század folyamán sűrűn benépesült. A környező vidékekről, főleg keleti és északkeleti irányból menekültek ide azok a bölényvadászatra specializálódott mozgékony, nomád népek, amelyek a XVII - XVIII. század folyamán a spanyoloktól a déli területeken szerzett lovakat egymástól átvéve lovas törzsekké váltak. Először a francia, majd később az angol, végül az amerikai szőrmekereskedők közvetítésével a lőfegyverekkel is megismerkedtek. Ettől a pillanattól fogva rendszeressé vált körükben a vadászterületek és ménesek birtoklásáért folyó versengés. A portyázások és a fosztogatással együtt járó hadi 104

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 90 p

50

vállalkozások szigorú, katonailag szervezett társadalmat kívántak, amely követelménynek ezek a törzsek maximálisan megfeleltek. Ezen törzsek többsége csupán Louisiana állam 1803-as Franciaországtól történő megvásárlása után, már lovakkal és lőfegyverekkel felszerelkezve került szembe az amerikaiakkal, ezért egészen a XIX. század második feléig függetlenek maradtak. A síkságok északi valamint déli szélére terelt keleti indián törzsek jelenléte

erősen

veszélyeztette

és

csökkentette

a

független

síksági

őslakosok

vadászterületeit, ami szintén összetűzésekre adott okot.105 Véleményem szerint nem lehet teljes bizonyossággal kizárni azt a lehetőséget sem, miszerint a szövetségi kormány szánt szándékkal telepítette a keleti népeket más törzsek területére, mondván így az indiánok talán kiirtják egymást, az „indiánprobléma” megoldja saját magát. Ez a taktika nem ismeretlen az amerikai történelemben: az angolok és a franciák már a gyarmati időkben is alkalmazták, illetve a XIX. század második felében az amerikai kormány ezzel a nem titkolt szándékkal zárt közös rezervátumba egymással közismerten ellenséges törzseket.106 A cseroki indiánok az áttelepítés megrázkódtatásai után gyorsan talpra álltak. Nem sokkal új hazájukba történő megérkezésük után, 1839 szeptemberében új alkotmányt fogadtak el, majd hozzákezdtek a cseroki nemzet „újjáépítéséhez”.107 Kezdetnek mindjárt halálra ítélték és kivégezték mindazokat, – többek között John Ridge törzsfőnököt – akik egykor aláírták a New Echota-i Szerződést, amely lehetővé tette az amerikai kormány számára a cserokik elűzését őseik földjéről.108 Az új cseroki főváros, Tahlequah rövid időn belül a régió üzleti és kulturális központjává vált. A törzs kultúrája a kormány számításaival ellentétben nem semmisült meg az áttelepítés során, klasszikus értelemben véve nem indultak el a civilizálódás útján. A cseroki indiánok a territóriumban is megtartották európai elemekkel tarkított ősi hagyományaikat. Iskolák, templomok épültek Oklahomában, üzleti vállalkozások alakultak, és a nyomtatott sajtóra sem kellett sokáig várni. 1844-ben angol illetve cseroki nyelven megjelent a Cseroki Szószóló (Cherokee Advocate) című újság, az első sajtótermék az Indián Territórium területén, és egyben az egyetlen olyan hírlap, amelyet amerikai őslakosok saját nyelvükön adtak ki. Ám ezzel még nem ért véget a cserokik újságkészítő tevékenysége: a Cseroki Szószóló mellett

105

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 91- 92 p 106 Life on the Reservations. In: Closing the Frontier. http://www.ushistory.org – 2015.03.31 107 Our History. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.24 108 The Trail of Tears – The Indian Removals. In: The Age of Jackson. http://www.ushistory.org – 2015.03.31

51

megkezdődött a napjaink időszakos jelleggel megjelenő folyóirataihoz hasonló Cseroki Hírnök (Cherokee Messenger) nyomtatása is.109 A magasan fejlett kultúrához több mint valószínű, hogy nagyban hozzájárult a cseroki nép fejlett oktatási rendszere. Az alapvető készségeket, mint az írás, az olvasás illetve a számolás képessége szinte minden törzstag megszerezte gyermekkorában a 144 elemi iskola valamelyikében. A fiatalok tovább is tanulhattak, két „magasabb fokú” oktatást biztosító intézmény létezett: a Cseroki Férfi illetve a Cseroki Női Szeminárium (Cherokee Male and Female Seminaries). A cseroki diákok oktatása olyan magas színvonalon folyt, hogy akadtak fehér telepesek, akik hajlandóak voltak tandíjat fizetni azért, hogy gyermekeiket a törzs iskoláiban tanítsák. Egy másik szintén elképesztő adat szerint a XIX. századi cseroki indiánok műveltsége jócskán felülmúlta a korszak Amerikájában élő átlagpolgárok tudását, az írni, olvasni tudás tekintetében legalábbis mindenképp.110 Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az Indián - áttelepítési Törvény végrehajtása után az elnök és a szövetségi kormány kényelmesen hátradőlt, mondván megoldották az „indiánproblémát”, illetve ezzel egy időben a fehér telepesek, ültetvényesek és vállalkozók föld iránti igényét, ám mindez a valóságban korántsem volt így. Az Egyesült Államok már Andrew Jackson elnöksége alatt tisztában volt vele, hogy gazdasági és politikai szempontból egyaránt fontos és sürgős feladat a Nyugaton élő indiánok földjeinek megszerzése is. Tudniillik újabb területek megnyitásával késleltetni lehetett az egyre szembeötlőbb társadalmi feszültségek felszínre kerülését, amelyeket a kapitalizálódó mezőgazdaság, ipar és a rabszolgatartó félgyarmati viszonyok hordoztak magukban. Növekedett az elégedetlenség a szabad versenyben tönkrement kisfarmerek és az egyre sokasodó bevándorlók körében is. A déli rabszolgatartó ültetvényeseket támogató Jackson elnök indiánpolitikáját és az egykor Délnyugatnak tekintett déli térségben véghezvitt hódításait erősen motiválta az a törekvés, hogy elvonja az emberek figyelmét a rabszolgaság intézménye miatt kibontakozó társadalmi problémákról.111 A nyugati síkságok zavartalan bekebelezése érdekében a szövetségi kormány szükségesnek tartotta a határok állandó rendezését. Mindeközben az Arkansas és a Mississippi nyugati oldalán húzódó már eredetileg is borzasztóan zsúfolt Indián

109

Our History. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.24 Uo. 111 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak – Amerika történetében (XVII – XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 92- 94 p 110

52

Territóriumba folyamatosan érkeztek az újabbnál újabb hontalanná vált törzsek. Az 1820as években James Monroe elnöknek (1817 - 1825), John C. Calhoun hadügyminiszternek és kortársaiknak, az őslakosság áttelepítésének legelszántabb híveinek még meggyőződése volt, hogy az Indián Territórium békés otthonként szolgál majd a különböző államokból odaköltöztetett indiánoknak. Az amerikaiak mind erősebb expanziója azonban rövid időn belül utópiává változtatta ezt a nézetet. 1844-ben Missouri államban már azért agitáltak, hogy Nyugat felé nyissanak egy folyosót a fehéreknek. Az említett folyosó indiánok lakta területeken vágott volna keresztül, amely területek sérthetetlenségét a kormány anno szerződésben garantálta. A Mississippin túli Indián Territórium tehát idővel az Egyesült Államok és polgárainak terjeszkedésének útjába került, a sokat szenvedett keleti törzsek immár ismét akadálynak minősültek a fehér lakosság szemében. Stephen Arnold Douglas szenátor 1854-ben a kormány által létrehozott indiánsorompónak nevezte a territóriumot, amelynek célja, hogy feltartóztassa, és ezzel gátolja a civilizáció Nyugatra áramlását. A szenátor szerint a terjeszkedés ily módon történő akadályozása nevetséges, éppen ezért a territórium azonnali megszüntetését követelte.112 Amint új földvásárlási lehetőségek után érdeklődő ügynökök tűntek fel a kansasi törzsek között, a kongresszusi képviselők fontolóra vették Douglas szenátor javaslatát, aki minden erejével Nebraska megalapításán dolgozott. A szenátort a cél megvalósításában személyes érdekek is motiválták: tisztában volt azzal, hogy olcsón szerzett birtokai kiválóan jövedelmeznének egy Chicagótól Nebraskáig húzódó vasútvonal megépítése esetén. Douglas 1854-ben javaslatot tett az úgynevezett Kansas - Nebraska Törvényre, amely az Indián Territórium területéből kihasította Kansas és Nebraska territóriumot. Továbbá a törvény megszüntette az 1820-as Missouri - kompromisszummal a déli rabszolgatartó és az északi szabad államok közötti megállapodás alapján a 36° 30’-es szélességi kör mentén húzott határt, a rabszolgaság kérdésének eldöntését ettől kezdve minden új államban a helyi lakosságra bízta.113 Az „Isteni akaratot” és a fehér amerikaiak vitathatatlan haladását hirdető szólamok hamar eloszlatták az Indián Territórium feldarabolásától valami oknál fogva ódzkodó politikusok aggodalmait, Douglas szenátor ellenvetés nélkül elfogadtatta javaslatát. Ennek értelmében az akkor még a későbbi Észak- és Dél - Dakota államot is magában foglaló, változatlanul pontatlanul körülhatárolt Indián Territóriumból 1854-ben észak - déli irányban kihasított óriási földdarab északi felén létrejött Nebraska territórium, közép tájt leválasztották belőle 112

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 107 p. 113 Uo. 209 p

53

Kansas territóriumot, és csak a legkisebb, a főként az Öt Civilizált Törzsnek otthont adó déli részt hagyták meg Indián Territóriumnak. „Ezzel a bevándorlás és civilizáció áradatának a Csendes - óceán hullámai felé hömpölygése előtt egy újabb gátat szüntettek meg.”114 Az újonnan létrehozott Kansas és Nebraska territóriumokban élő törzseket földjeik jelentős részének eladására kényszerítették. A kormány ügynökei az ezt előkészítő földátengedési tervezeteket úgy fogalmazták meg, mintha azok az indiánok érdekeit szolgálnák. Ismét azt állították az őslakók nagyobb területeket birtokolnak, mint amekkorákat hasznosítani tudnak, és a műveletlenül álló földek állandó kísértést jelentenek a fehér lakosság számára. Az új szerződésekben kijelölt kisebb rezervátumok elejét veszik az esetlegesen ebből fakadó konfliktusoknak. Megnyugtatásul biztosították az indiánokat, hogy az Indiánügyi Hivatal a kezelésébe vett földek értékesítéséből származó bevételeket jóváírja a törzsek számláján. Az Indián Territóriumban élő népek – legyen szó ősidők óta azon a vidéken élő vagy a XIX. században odadeportált emberekről – képtelenek voltak elutasítani az eléjük terjesztett javaslatokat. Csak az 1854-es év folyamán tizenkét szerződést írtak alá, amelyek közel 18 millió acre területet juttattak az Egyesült Államoknak, az indiánoknak nem egészen másfél millió acre maradt meg eredeti birtokaikból.115 Bár a rabszolgatartó és a felszabadító erők egymással viaskodtak Kansas birtoklásáért, abban tökéletesen egyetértettek, hogy az indiánok jelenlegi helyükön, a territóriumban útban vannak. A felek még az őslakosság ismételt eltávolításának eszközeit és módszereit tekintve is egy véleményen voltak. Nebraskában a már korábban említett Douglas szenátor az amerikai civilizáció jövőjét szem előtt tartva a Kansas - Nebraska Törvényt szorgalmazta, míg az ügy másik nagy szószólója, Missouri állam szenátora, Thomas Hart Benton olyan kansasi térképeket dobott piacra, amelyeken törzsi területeket árultak letelepedésre fenntartott földekként. Hiába tiltakozott az indián ügyek fő megbízottja, a határvidékiek a helyi hatóságok támogatásával gátlástalanul birtokba vették a meghirdetett földeket. Kansas első kormányzója, Charles Robinson szemérmetlenül spekulált indián földekkel, utódja, Thomas Carney pedig már az Öt Civilizált Törzs elűzését tervezgette. 1848 és 1861 között több olyan javaslat került a Kongresszus elé, amelyben az Öt Civilizált Törzs földjein szövetségi territórium létrehozásáról szóló határozatot akartak 114

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 108 p 115 Uo. 108- 110 p

54

törvénybe iktatni.116 Kansasbe megindult a bevándorlók áradata és 1861-re, amikor szabad államként az Unió tagjává vált már több mint 107000 lakosa volt. Nebraskában 1870-re 113000 ember talált otthonra. Az egyre zsugorodó Indián Territóriumba szorított törzsekre nézve a déli rabszolgatartó és az északi szabad államok között 1861-ben kirobbant polgárháború végzetesnek bizonyult. Az északiak kivonták csapataikat a territóriumból, a déliek viszont szövetségesnek akarták megnyerni az indiánokat, különösen az Öt Civilizált Törzset. A déliek ugyanis a Nyugat legfontosabb erejének az őslakos törzseket tartották. Úgy gondolták a volgai és doni kozákok mintájára áttörhetetlen védelmi vonalat képezhetnek, és végleg megállíthatják az északiak délnyugati előrenyomulását. 117 A cseroki, csikászó, csaktau, szeminol és krík törzs jómódú, befolyásos, mesztic származású rabszolgatartó tagjait sikerült megnyerniük az ügynek a déliek ügynökeinek, akik akadálytalanul fejthették ki politikai meggyőző tevékenységüket az északi seregektől kiürített Indián Territóriumban. Az ügynököknek nem volt nehéz az érdekeik mellett agitálni, ugyanis az indián vezetők aggasztó híreket hallottak arról, hogy a republikánusok az 1860-as választási kampányukban az Öt Civilizált Törzs ismételt áttelepítését, valamint további indián földek kisajátítását helyezték kilátásba. Mindennek ellenére a territóriumban élő népek között nem alakult ki egységes állásfoglalás azzal kapcsolatban, hogy a harcoló felek közül kihez csatlakozzanak szövetségesként. Ellentétek feszültek egy-egy törzsön belül is. Sokan a semlegesség megtartása mellett érveltek. A vita végére végül a déli konföderációs kongresszus tett pontot azzal, hogy 1861 májusában annektálta az Indián Territóriumot és lakosait. Ezzel a lépéssel csak formálisan ugyan, de a maga oldalán kényszerítette háborúba az indiánokat. A harcokban részt vevő őslakosok huszonöt százaléka elesett. Ugyanakkor a törzsek egyes frakcióinak a territórium annektálását megelőzően a déliekkel kötött szövetsége már 1862-ben jó ürügyet szolgáltatott Kansas polgárainak ahhoz, hogy nyíltan követeljék az állam területén élő őslakosság végleges áttelepítését Délre. Az északiak oldalán harcoló törzsek hangos tiltakozása ellenére a Kongresszus 1862 decemberében határozatot fogadott el a fennálló szerződések felülvizsgálatára. Ezután az 1863 - 1866 között eltelt három év folyamán újabb szerződéseket kényszerítettek az Indián Territórium népeire. Az Öt Civilizált Törzset árulónak nyilvánították és a déliek oldalán harcolókat birtokaik feltétel nélküli feladására 116

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 111 p 117 Uo. 209 p

55

kötelezték. A korábbi szerződésekben biztosított jogaik többségétől megfosztották őket, kikényszerítették a hozzájárulásukat a földjeiket átszelő vasútvonalak építéséhez. Az egyre kisebb Indián Territórium szétzüllesztését tovább gyorsították a polgárháború után helyenként fellángoló gerillaharcok.118 Miután Kansas lakói abból a célból, hogy mihamarabb elűzzék államukból az ott élő indiánokat, a tőlük elkobzott területek nyugati részére a síkságokról elkergetett törzseket telepítettek be, az egykor békés otthonként hirdetett Indián Territóriumban elszabadult a pokol. A közbiztonság gyakorlatilag a nullával vált egyenlővé, a békés földművelő törzseket mindennapos támadások, gyújtogatás, fosztogatás és nyájaik elhajtása tartották rettegésben. Mindez hamar megtörte a törzsek maradék erejét.119 Az indiánok kilátástalan helyzete és reménytelensége egyenes arányban nőtt az Egyesült Államok területi és hatalmi növekedésével.120 A „Könnyek Ösvénye” és az 1860-as évek között az Indián Territóriumban eltöltött közel két évtizedet gyakran nevezik a cserokik aranykorának. A kultúra és a gazdaság virágzott, és a kitelepítést megelőző törzsön belüli megosztottság is véget ért, de csak egy rövid időre.121 Az idillnek az 1861-ben kirobbant amerikai polgárháború vetett véget. A cserokik alaposan belekeveredtek az északi Unió és a déli Konföderáció konfliktusába és ez ismét kettészakította a nemzetet, háború alakult ki a háborúban. A törzs, bár önálló államnak továbbra sem számított, mint idegen szövetséges (foreign ally) vett részt a polgárháború eseményeiben. Mind az északi, mind a déli seregekben szolgáltak cseroki harcosok. Mint ismeretes az Egyesült Államok népét kettészakító polgárháború a déli Konföderáció 1865-ös fegyverletételével ért véget. A cseroki és még további tizenegy territóriumi indián népcsoport delegációi 1865. szeptember 8-án Fort Smith-ben találkoztak a szövetségi kormány képviselőivel béketárgyalás céljából. A küldöttség elutasította a cserokik azon kérését, hogy az amerikai kormány ismerje el az áttelepítés ellen korábban hangosan tiltakozó cseroki elnököt, John Rosst, vezető törzsfőnöknek. Ennek ellenére szeptember 16-án Fort Gibsonban a cseroki delegáció aláírta az ideiglenes békeszerződést. November 7-én a Cseroki Nemzeti Tanács felhatalmazta John Rosst és hét másik férfit, hogy elutazzon az amerikai fővárosba, és aláírja a végleges dokumentumot. Erre az utazásra végül 1866 júliusában került sor. Július 19-én Washingtonban a cseroki küldöttség elfogadta és kézjegyével hitelesítette a szerződést, amelyet a Kongresszus július 118

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII- XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 112 p 119 Uo. 209 p 120 Life on the Reservations. In: Closing the Frontier. http://www.ushistory.org – 2015.03.31 121 Our History. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.24

56

27-én ratifikált, majd augusztus 11-én ki is hirdetett. A szeretett népe és az Egyesült Államok közötti négy éven át tartó vérengzést lezáró okmány törvénybe iktatását John Ross sajnos már nem érte meg: augusztus 1-jén még Washingtonban elhunyt. A Cseroki Nemzeti Tanács november 28-án módosította a cseroki alkotmányt, hogy mindenben megfeleljen a békeszerződés feltételeinek.122 A szerződés többek között arra kötelezte a cseroki nemzetet – a déli államok ültetvényeseihez hasonlóan -, hogy azonnali hatállyal szabadítsa fel fekete rabszolgáit, és azoknak, akik továbbra is az Indián Territóriumban képzelik el az életüket biztosítson egyenlő jogokat a törzsön belül.123 Az őslakosok betartották a rendelkezéseket, ugyanis a későbbiekben számtalan egykori rabszolga vált a cseroki nemzet kiemelkedő személyiségévé. A XIX. század nyolcvanas éveire az indián törzseket a Mississippi folyón túlra telepítették. Az őslakosságot katonailag leigázták és rezervátumokba kényszerítették. Ezzel a Nyugat expanziójának és az amerikai kapitalizmus fejlődésének fontos szakasza zárult le. Az Indiánügyi Hivatal zavaros, jórészt az egykori indián területekért fizetendő évjáradékokat érintő pénzügyei 1869-ben vitát robbantottak ki a Kongresszusban, amit az 1871. március 3-án jóváhagyott költségvetéssel berekesztettek. A szövetségi kormány ekkor határozatot hozott, melyben kijelentette, hogy mindenféle diplomáciai kapcsolatot megszüntet az indián törzsekkel. Új korszak kezdődött. Az 1860-as évek vége felé – a rezervátumlétesítések és az indiánháborúk fénykorában – mind a hadsereg, mind a különféle békéltető bizottságok, hol erőszakkal, hol rászedéssel, de szerződésekkel fosztották meg az indiánokat földjeiktől. A polgárháború után megerősödött tőkések érdekeit szolgáló és kiszolgáló központi hatalom azonban már a megváltozott társadalmi erőviszonyokhoz igazította az indiánpolitikát. Mivel még jócskán akadtak mezőgazdasági és ipari célokra kiválóan alkalmas törzsi területek, a korábbi szerződések helyett egyezményeket kötöttek az őslakosokkal. Noha a módszer megváltozott, a cél ugyanaz maradt: az indián földek teljes állami kisajátítása.124 Az 1887. évi Dawes - törvény megszüntette a törzsek közösségi földjogait, és az őslakosság körében bevezette az Egyesült Államok által régóta szorgalmazott magántulajdont. A törvény napvilágra kerülése után a cseroki nemzet először mentesült annak hatálya alól, ám 1893.március 3-án megalakult a Dawes Bizottság, azzal a céllal, 122

The Cherokee and the Civil War. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.24 Treaty with the Cherokee, 1866. In: Charles J. Kappler (ed.): Oklahoma Historical Society: Indian Affairs: Laws and Treaties. Vol. II: Treaties. Goverment Printing Office, Washington, 1904. 945 p. http://www.digital.library.okstate.edu – 2015.03.24 124 Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak- Amerika történetében (XVII – XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 137 p 123

57

hogy földügyletekről tárgyaljon a cserokikkal és a másik négy civilizált törzzsel. A háromtagú bizottság végül csak egy évvel később, 1894-ben érkezett meg az Indián Territóriumba, hogy meggyőzze az ott élő törzseket az egyéni földbirtoklás előnyeiről. 1895-ben a Dawes Bizottság létszáma és hatalma megnövekedett (már öt főből állt), a neve is megváltozott (Bizottság az Öt Civilizált Törzshöz), és elkezdte felmérni a cseroki földeket. 1898-ban a Kongresszus elfogadta a Curtis - törvényt, amely a Dawes Bizottság Indián Territóriumban végzett munkáját volt hivatott elősegíteni, célja pedig az Indián Territórium népeinek állítólagos védelme volt. A törvény felszámolta az önálló indián „önkormányzatokat”, és felhatalmazta az amerikai bíróságokat, hogy a törzsek helyett ők határozzák meg az Öt Civilizált Törzs taglétszámát. Továbbá kinyilvánította, hogy a Dawes Bizottság azon nyomban kiutalja az indián családoknak a törzsi földekből nekik járó parcellát, amint elkészül a törzsek létszámának jegyzéke (Dawes Jegyzék). 125 A XIX. század elején az Egyesült Államok politikusai által megálmodott békés őslakos menedékhely, az Indián Territórium a század végére már darabokban hevert. A törvényalkotók változatos ürügyekkel szakítottak ki belőle újabb és újabb területeket a fehér amerikaiak számára, mit sem törődve azzal, hogy emiatt a törvény erejével odakényszerített többszázezer ember lassan élhetetlenül kis területre zsúfolódik össze. Az egykor a béke szigeteként elképzelt territórium, ahol az indiánok zavartalanul civilizálódhatnak vagy ápolhatják hagyományaikat végül is megmaradt utópiának. Az oda deportált törzseket más népek földjeire és/vagy ellenségeik mellé költöztették, ami rövid időn belül földi pokollá változtatta Oklahomát. Az ígéretekkel ellentétben a fehér telepesek is tovább zaklatták az őslakosokat, és a Dawes- illetve Curtis - törvénnyel az állam a hagyományok szabad gyakorlásába is durván beleavatkozott. Az Öt Civilizált Törzs és territóriumba kényszerített sorstársaik egyetlen szerencséje a sok megpróbáltatás között, hogy a XIX. század második felére az Egyesült Államok nyugati partvidéke is benépesült, így nem volt hová továbbköltöztetni őket. Meglátásom szerint a cseroki nemzet ezekben a nehéz, kiszámíthatatlan években példamutatóan helyt állt. Bár törzsének egységét előbb az áttelepítés, majd a polgárháború megtépázta, ezek a bátor, intelligens emberek hihetetlen akaraterővel építették újra az életüket új hazájukban. Sőt, azzal, hogy a polgárháborúban nagy számban csatlakoztak a seregekhez, iskoláik fehér gyermekeket is fogadtak, magas volt körükben a telepesekkel kötött házasság, és végül, de nem utolsó sorban a számtalan európai szokás átvételével véleményem szerint a cseroki nemzet meggyőzően bizonyította, 125

Robert J. Conley: A Cherokee Encyclopedia. University of New Mexico Press, Albaquerque, 2007. 78- 81

p.

58

hogy annak ellenére, ami az 1830-as években történt, továbbra is békében és barátságban kíván élni a fehér polgárokkal, hiszen az Egyesült Államok mindannyijuk közös otthona. Semmi sem támasztja alá jobban ezeknek az embereknek a bölcsességét, mint, hogy ezt a megmásíthatatlan tényt, amit az Egyesült Államok lakossága és kormánya csupán a XX. század végén vett tudomásul, már a XIX. században (sőt, megeshet, hogy korábban) megértették és elfogadták.

59

Összegzés A XV. században elkezdődött nagy földrajzi felfedezések során Európa népe egy új kontinenst fedezett fel, és addig nem ismert népcsoportokkal, a Kolumbusz által indiánoknak nevezett emberekkel találkozott. Az egymástól nagyon távol álló kultúrák szembekerülése olykor már kezdetben is okozott némi bonyodalmat, ám az európaiak és az amerikai őslakosok viszonya Észak – Amerikában csupán a gyarmatosítása után vált ellenségessé. Már a legelső telepesek sem tartották tiszteletben az indiánok szokásait és hagyományait, elfoglalták földjeiket és mérték nélkül vadászták a prémes állatokat, ami az ökoszisztéma felborulásához vezetett. A bennszülöttek száma a XVI. századtól kezdve rohamosan fogyatkozni kezdett. A fegyveres összetűzések és megváltozott környezet mellett az európaiak által behurcolt, az indiánok immunrendszere számára ismeretlen betegségek is pusztították Észak- Amerika eredeti lakosságát. A cseroki törzs csupán egy a közül a több száz indián közösség közül, akiknek élete az első Európából érkező hajók kikötésével előbb - utóbb gyökeres fordulatot vett. Kezdetben földrajzilag viszonylag elszigetelt élőhelyük miatt nem kerültek közvetlen kapcsolatba a telepesekkel, életmódjuk zavartalanul folyt tovább évezredes medrében. Kapcsolatukat a fehér emberekkel csak a XVIII. században fűzték szorosabbra, amikor a britek katonai szövetségesévé váltak. A szövetséget életre hívó második taszkaróra háború után a cseroki nép Észak- Amerika délkeleti részének legerősebb törzsévé vált, és számtalan háborúban erősítette a brit csapatokat. Mindeközben – további négy másik törzzsel együtt – számtalan európai szokást átvett és beépített saját folklórjába. Az indiánok számára a függetlenségi háború és az Egyesült Államok megalakulása nem adott okot az ünneplésre, ugyanis az amerikai kormány szövetségesek helyett problémaként tekintett rájuk, akik az ország fejlődésének útjában állnak. Földhöz való viszonyukat és közösségi szemléletüket primitívnek tartva, Thomas Jefferson elnök (1801 1809) már a XIX. század legelején civilizálódásra, a magántulajdon bevezetésére szólította fel az indiánokat, sőt, kitelepítésüket is fontolgatta. Az őslakosság iránti ellenszenvet tovább fokozta az Egyesült Államok területén is megjelenő ipari forradalom, ami – főként az 1812 - 1814 között zajló háború után – robbanásszerű ipari- és mezőgazdasági fejlődésnek indította az országot. A beruházásokhoz földre volt szükség, amelyek többsége ekkoriban még valamelyik törzs tulajdonában állt. A feszültség a fehér lakosság és a bennszülöttek között napról - napra nőtt. 60

Számtalan különböző indián törzs ellen vívott háború, kierőszakolt vagy kicsalt földátengedési szerződés valamint önkényes földfoglalás után, 1830-ban Andrew Jackson elnök (1829 - 1837) végül rászánta magát arra, amit elődei még csak tervezgettek: aláírta az Indián - áttelepítési Törvényt, amely főként az Öt Civilizált Törzset (köztük a cserokikat) sújtotta. A rendkívül művelt cseroki törzs mindent megtett annak érdekében, hogy otthonában maradhasson, de mindhiába. A cseroki történetírásban „Könnyek Ösvénye” néven szereplő embertelen deportálásra 1838 - 1839-ben került sor, az amerikai kormány körülbelül 17000 - 20000 cserokit terelt át a Mississippi folyó nyugati partján kijelölt

Indián

Territóriumba.

A

rendelkezésre

álló

forrásokból

egyértelműen

megállapítható, hogy Andrew Jackson elnök – bár több opció is rendelkezésére állt az „indiánprobléma” megoldására – ésszerűen döntött, amikor aláírta az Indián - áttelepítési Törvényt. A vizsgált korszakban az indiánkérdésre nem létezett jó válasz, az elnök a legkisebb rosszat igyekezett választani. A törvény embertelen módon történő végrehajtása nem egyedül az ő felelőssége. Habár a szövetségi kormány az Indián Territóriumot az őslakosok végső otthonának szánta, az 1840 - 1850-es években a telepesek elkezdtek átkelni a Mississippin és letelepedni az Indián Territórium földjein, minek következtében a kormány területeket kezdett kihasítani a territóriumból. Az odaköltöztetett törzsek mindennapjait azonban nemcsak ez keserítette meg: a zsúfoltság mellett a terület eredeti indián tulajdonosainak zaklatásait is el kellett viselniük. A cseroki nemzet átvészelte a kitelepítést, és a territóriumban új életet kezdett, azonban az 1861-ben kirobbant polgárháború ismét szétzilálta a törzsközösséget. Mind az északi, mind a déli seregekben szolgáltak cseroki katonák, csakhogy a háború lezárulta után súlyos árat fizettek érte: a déliek oldalán harcolók földjeit elkobozták. A cseroki nemzet teljes szétzúzására végül a XIX. század végén, a Dawes- és Curtis - törvény által került sor: előbbi bevezette az indiánok között a magántulajdon intézményét, utóbbi pedig az amerikai bíróságok hatáskörébe utalta a törzsek létszámáról való döntést. Az 1880-as években az Egyesült Államok számtalan államában és városában bevezetett úgynevezett Jim Crow törvények (nevét a vándorműsorok fekete karakteréről kapta) az amerikai társadalmat fehér (white) illetve színes (coloured) kategóriába sorolta. A törvényeket benyújtó képviselők eredetileg a hajdanvolt rabszolgákat akarták jogaikban korlátozni, ám sajnos a színes besorolásba az indiánok is beletartoztak, így egészen az

61

1960-as évek közepén kiteljesedett polgárjogi mozgalmakig hiába voltak hazájuk állampolgárai, jogaikat nem, vagy csak rendkívül nehezen érvényesíthették.126 Dolgozatom végén még szeretnék tisztázni egy kérdést, ami nyilván mindenkiben felmerül, aki mélyebben megismeri Észak - Amerika őslakóinak történelmét: miért nem fogtak össze az indiánok országszerte a fehérek kizsákmányolása ellen? Nos, a kérdés tisztázásához először is le kell szögeznünk, hogy indiánok, mint olyan nem léteznek. Ez mindössze egy általános gyűjtőnév az amerikai földrész őslakóinak megnevezésére, olyasmi, mint amikor a magyarokra azt mondjuk: európaiak. Az indián törzsek hatalmas területen szétszóródva éltek megfelelő és gyors kommunikációs lehetőségek nélkül, és bár vannak hasonlóságok kultúráikban, hagyományaikban valójában nem egységesek, képtelenek lettek volna közös nevezőre jutni. Ráadásul sokan közülük már Kolumbusz érkezése előtt sem kedvelték egymást. Egyszerűen a XX. század nagy polgárjogi mozgalmai előtt nem létezett olyan közös motiváló erő, ami ezeket az országban szétszórtan élő embereket egy zászló alá terelje. Az indián nemzetekre különálló, önálló nyelvvel, vallással és politikai berendezkedéssel rendelkező „országokként” kell tekintenünk, akikkel bár az Egyesült Államok kormánya hasonlóan cudarul bánt, a Keleten élő törzsek kultúrájuk eltérő mivoltából eredően nem azt érezték veszteségnek, amit nyugati társaik, így azonosulni sem tudtak vele és fordítva.127 A XIX. század végére az Egyesült Államok elérte a célját: lényegében felszámolta az indián nemzeteket és vele együtt azok kultúráját is, őslakói rezervátumokban, a mindenkori kormánynak kiszolgáltatva tengették kilátástalan életüket. Az akkor elindult káros folyamatok mai napig éreztetik hatásukat az indián közösségekben, örök emlékeztetőül szolgálva az amerikai népnek, hogy milyen áron lett kontinentális nagyhatalom a tizenhárom angol gyarmatként indult Egyesült Államok.

126

Jim Crow Laws. In: http://www.nps.gov/malu/learn/education/jim crow laws - 2015.03.31 Willard Hughes Rollings: Citizenship and Suffrage: The Native American Struggle for Civil Rights in the American West, 1830 – 1965. In: Nevada Law Journal: Vol. 5: Iss. 1, Article 8, 2004. 127 – 128 p. http://www.scholars.law.unlv.edu – 2015.03.31 127

62

Summary America was discovered in the 15. century, and European explorers met the continent’s inhabitants, who Columbus called Indians. These people had a very different culture from the European, so conflict was inevitable. The early settlers already started to kill furred animals which led to the drastic collapse of the North American ecology. They killed Native Americans as well, because of tribe’s lands and white diseases, like smallpox also destroyed Indian communities. Number of the aboriginals reduced apace from the 16. century. Cherokee was one of the several tribes, who’s life changed drastically, when the explorer’s first boats moored at the coast of North America. The Cherokee tribe lived in Southeast, which was relatively isolated geographically, that’s why they didn’t meet white people very often not before the 18. century. In the Second Tuscarora War they became British allies, and these alliance lasted out to the Revolutionary War. Meanwhile Cherokee people and four other Indian tribes took over a lot of European custom. White settlers started to call them as: Five Civilized Tribes. After the Revolutionary War the United States of America created, and Indian policy of the new country became very rude. American presidents and politicians started to handle Native American tribes as a „problem”, which obstruct the country in development. President Thomas Jefferson (1801–1809) wanted to civilized Indians, but the American goverment spent really few money to this programme. Indians didn’t want to live like white people did and at the beginning of the 19. century American economy started to grow really fast, so in 1830 President Andrew Jackson (1829–1837) signed Indian Removal Act. Because of these act Cherokee and other Southeastern Indian tribes had to move West, where they had to live in a small reservation called Indian Territory. Migration of these Indian people was extremely cruel, half of the population died on the go. Cherokee and nowadays American history as well calls this travel „Trail of Tears”. This thesis pesents the United States Indian Policy during the 19. century, the American economy between 1800 – 1850 and the history of the Cherokee tribe according to Hungarian and American historical literature and period sources. It tries to answer the question: Was Indian Removal Act President Jackson’s only possibility to solve the „Indian problem” or he would have had another alternative? 63

Felhasznált források Cherokee Nation v. State of Georgia. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.10 Jim Crow Laws. In: http://www.nps.gov – 2015. 03.31 Letter from Chief John Ross. In: Gary E. Moulton (ed.): The Papers of Chief John Ross. Vol. 1. , 1807- 1839. University of Oklahoma Press, Norman, 1985. http://www.cherokee.org – 2015.03.10 Removal Act of 1830. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.10 Treaty of New Echota. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.10 Treaty with the Cherokee, 1866. In: Charles J. Kappler (ed.): Oklahoma Historical Society: Indian Affairs: Laws and Treaties. Vol. II: Treaties. Goverment Printing Office, Washington, 1904. http://www.digital.library.okstate.edu – 2015.03.24

64

Felhasznált irodalom 19th Century Indian Relations with the United States. In: http://www.americanindiantah.com – 2015.01.15. Borsányi László: Hontalanok a hazájukban: Az első amerikaiak történelme az Egyesült Államok történetében (XVII - XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2001. Brown, John P.: Eastern Cherokee Chiefs. In: Chronicles of Oklahoma, Vol.16, No.1, 1938. http://www.digital.library.okstate.edu – 2015. 02. 03 Cherokee Indians. In: Encyclopedia of North Carolina. http://www.uncpress.unc.edu 2015.02.03 Cherokee Tribe. In: Indian Tribes of the United States. http://www.accessgenealogy.com – 2015.02.03 Cherokee Indians. In: New Georgia Encyclopedia. http:// www.georgiaencyclopedia.org – 2015.02.03 Cherokee Timeline. In: http://www.centralca.cherokee.org – 2015.02.03 Cincotta, Howard (ed.): An Outline of American History. United States Information Agency, Washington D. C. , 1994. Conley, Robert J.: A Cherokee Encyclopedia. University of New Mexico Press, Albaquerque, 2007. Everett, C. S.: „They Shalbe Slaves for Their Lives.” Indian Slavery in Colonial Virginia. In: Alan Gallay (ed): Indian Slavery in Colonial America. University of Nebraska Press, Lincoln, 2009. Gallay, Alan: South Carolina’s Entrance into the Indian Slave Trade. In: Alan Gallay (ed): Indian Slavery in Colonial America. University of Nebraska Press, Lincoln, 2009. Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Maecenas Könyvek, Budapest, 1998. Hudson, Charles: Knights of Spain, Warriors of the Sun: Hernando de Soto and the South’s Ancient Chiefdoms. University of Georgia Press, Athens, 1998. Hudson, Charles: The Juan Pardo Expeditions: Explorations of the Carolinas and Tennessee, 1566 – 1568. Smithsonian Institution Press, Washington D. C., 1990. Life on the Reservations. In: Closing the Frontier, http://www.ushistory.org – 2015.03.31 Navajo Long Walk to Bosque Redondo. In: http://www.navajopeople.org – 2015.03.10 Oatis, Steven J.:A Colonial Complex: South Carolina’s Frontiers in the Era of the Yamasee War, 1680- 1730. University of Nebraska Press, Lincoln, 2004. 65

Our History. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.24 Prucha, Francis Paul: Andrew Jackson’s Indian Policy: A Reassessment. In: The Journal of American History, Vol. 56, No. 3, 1969. http://www.jstore.org – 2015.03.10

Reconstructing Native American Population History. In: Nature, Vol. 488: Iss. 7411, 2012. http://www.nature.com – 2015.02.03 Rollins, Willard Hughes: Citizenship and Suffrage: The Native American Struggle for Civil Rights in the American West, 1830 – 1965. In: Nevada Law Journal: Vol. 5: Iss. 1, Article 8, 2004. http://www.scholars.law.unlv.edu – 2015.03.31 Rozema, Vicky: Cherokee Voices: Early Accounts of Cherokee Life in the East. John F. Blair Publisher, 2002. Rozema, Vicky: Footsteps of the Cherokees. John F. Blair Publisher, 2007. Sellers, Charles – May, Henry – McMillen, Neil R.: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999. The Cherokee and the Civil War. In: http://www.cherokee.org – 2015.03.24 The Tail of Tears – The Indian Removals. In: The Age of Jackson, http://www.ushistory.org – 2015.03.10

66

67

68