AZ ALBÁN KÉRDÉS BIZTONSÁGI KOCKÁZATAI ÉS MEGOLDÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI

ZRÍNYI MIKLÓS NEMZETVÉDELMI EGYETEM

Szilvágyi Tibor őrnagy

AZ ALBÁN KÉRDÉS BIZTONSÁGI KOCKÁZATAI ÉS MEGOLDÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI

Doktori (PhD) értekezés

Témavezető: Dr. Szabó A. Ferenc egyetemi tanár

Budapest, 2005

–2–

Tartalomjegyzék BEVEZETÉS .................................................................................................................... 3 1. AZ ALBÁN NEMZETÁLLAM LÉTREJÖTTE ÉS ÚTKERESÉSE .................. 9 1.1. Az albánság eredete és a török uralom évszázadai .............................................................. 9 1.2. Albánia megalakulása ........................................................................................................ 12 1.3. A csonka nemzetállam útkeresése...................................................................................... 14 1.4. Az elszigetelődést választó Albánia................................................................................... 15

2. AZ ALBÁN NÉP JELLEMRAJZA, KULTÚRÁJA ÉS VALLÁSA .................. 18 2.1. Az albán „zsinórmérce” és az ősi albán virtus törvényei ................................................... 18 2.2. Néprajzi megosztottság ...................................................................................................... 20 2.3. Vallási sokszínűség ............................................................................................................ 22 2.4. A társadalmi fejlődés megkésettsége ................................................................................. 23

3. ALBÁNIA TÖREKVÉSE A DEMOKRATIKUS ÉRTÉKREND ÁTVÉTELÉRE............................................................................................................... 26 3.1. A demokrácia kiépítésének nehézségei az 1990-es években ............................................. 26 3.2. Albánia gazdasági helyzete a rendszerváltozás idején....................................................... 29 3.3. A nemzetközi közösség Albániának nyújtott segítsége az átmenet időszakában .............. 32 3.4. Az albán népesség és a diaszpóra ...................................................................................... 33

4. ALBÁN FÜGGETLENSÉGI TÖREKVÉSEK .................................................... 37 4.1. Az albán nemzeti mozgalom központja: Koszovó............................................................. 38 4.2. Albán nemzetegyesítő törekvések az 1990-es években ..................................................... 43 4.3. A koszovói válság és Albánia ............................................................................................ 48 4.4. A koszovói albánok taktikája ............................................................................................. 52 4.5. A preševo-völgyi etnikai válság......................................................................................... 56 4.6. A fegyveres etnikai konfliktus exportálása Macedóniába ................................................. 60

5. AZ ALBÁNSÁG ELLENTMONDÁSOS SZEREPE........................................... 66 5.1. Albánia euro-atlanti integrációs törekvései........................................................................ 66 5.2. NATO-kompatibilis védelempolitika fejlődő haderővel ................................................... 68 5.3. Albánia stabilitást erősítő szomszédságpolitikája .............................................................. 73 5.4. Albán destabilizáló tényezők a Balkánon .......................................................................... 76 5.5. Koszovói biztonsági kihívások .......................................................................................... 79 5.6. Nagy-Albánia létrejöttének realitása és biztonsági kockázatai .......................................... 85

6. AZ ALBÁN KÉRDÉS LEHETSÉGES MEGOLDÁSAI..................................... 89 6.1. Koszovó, az albán kérdés megoldásának kulcsa................................................................ 89 6.2. Az albán kérdés nemzetközi megítélése ............................................................................ 95 6.3. A nemzetközi közösség válságkezelésének tapasztalatai .................................................. 98 6.4. Albán szeparatista törekvések .......................................................................................... 101 6.5. Az albánság európai integrációja ..................................................................................... 103 6.6. Ajánlások az albán kérdés problémáinak megoldásához ................................................. 104

ÖSSZEGZETT KÖVETKEZTETÉSEK, ÚJ TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEK ÉS AZ ÉRTEKEZÉS FELHASZNÁLHATÓSÁGA ....................................................... 108 MELLÉKLETEK ......................................................................................................... 115 IRODALOMJEGYZÉK............................................................................................... 125 MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE ........................................................... 130

–3–

BEVEZETÉS A XX. század utolsó évtizedének eseményei a kétpólusú világrend megszűnésével merőben új biztonsági helyzethez, korábban nem tapasztalt kockázatokhoz és kihívásokhoz vezettek Európában. Nem véletlen, hogy éppen a soknemzetiségű Nyugat-Balkánon1 törtek a felszínre a legélesebben az ellentétek. Az 1980-as évek végén a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban (JSzSzK) a különböző nemzetek (szlovén, horvát, bosnyák, szerb, montenegrói, macedón, albán és magyar) közötti politikai, gazdasági, kulturális és ideológiai törésvonalak egyre erősödtek. Az ezek hatására kitört délszláv háborúk (19911995) folyamán új államok jöttek létre, azonban ezek többsége sem tudott megszabadulni a – részben mesterségesen gerjesztett – nemzetiségi ellentétektől. Az 1998-ban kezdődött koszovói fegyveres konfliktus, majd azt követően a preševo-völgyi (délkelet-szerbiai) és macedóniai albánok fegyveres felkelései harcok színterévé tették az 1995-ig folyt délszláv háborúkból területileg kimaradt Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (JSzK) és Macedóniát.2 Az ezredforduló éveiben az idegen államokban élő albánok függetlenségi törekvései váltak a legégetőbb biztonságpolitikai problémává a Nyugat-Balkánon. A fegyveres konfliktust ugyan sikerült megállítani 2001ben, az albánság ügyét azonban – a nemzetközi erőfeszítések ellenére – a mai napig nem tudták rendezni. Az albán kérdés egy nagyon összetett problémakör. Magában foglalja az albán nemzetegyesítő törekvéseket, az albánság ellentmondásos politikai, gazdasági és társadalmi fejlődését és az európai felzárkózásra tett kísérleteket. Az értekezésemben az albán kérdést ebben a kiterjesztett értelemben használom. Disszertációmban szeretném elkerülni, hogy a szerbek és a macedónok, illetve a szélsőséges albánok által gyakran emlegetett pejoratív értelmű Nagy-Albánia, illetve pán-albán törekvések, vagy az albánok által használt albán nemzeti ügy „oldalára” helyezkedjek, ezért – amennyiben saját megközelítésről van szó – albán nemzetegyesítő törekvésekről írok.3 Az a célom, hogy 1

A Nyugat-Balkán államai: Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró, Albánia

és Macedónia (lásd: 1. sz. melléklet) 2

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 1992. április 27-én alakult meg Szerbia és Montenegró

szövetségeként. 1991. november 20-án hirdették ki Macedónia függetlenségét. 3

A pán-albánizmus, illetve a Nagy-Albánia kategória helyett az albánok az „albán nemzeti ügy”,

illetve az „etnikai Albánia” kifejezéseket használják, amely az Albán Tudományos Akadémia 1998-ban megjelent kiadványában „az albán lakta területek idegen uralom alól történő felszabadítását és azok egy államban való egyesítését” jelenti. Pan-Albanism: How Big a Threat to Balkan Stability? International Crisis Group (Conflict Studies Research Centre, April 2004) 2. o.

–4–

objektív maradjak, és pártatlanul alkossak véleményt az albán-szláv nemzetiségi konfliktusokról. Az albán kérdés a Nyugat-Balkán stabilitásának kulcseleme, és hazánk, illetve Európa biztonsága szempontjából az egyik legnagyobb kihívást jelenti. Megítélésem szerint az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának sikere vagy kudarca nagymértékben a nyugat-balkáni rendezés eredményességén is múlik. A tudományos probléma megfogalmazása Az albán kérdés napjaink egyik legaktuálisabb biztonságpolitikai kérdése Európában. A megosztott albánság nem képvisel azonos álláspontot az albán kérdés megoldásának módozatai tekintetében, de fejlődő nemzeti identitásukban kétségkívül létezik a nemzetegyesítő törekvés. A szocialista párti albániai politikai vezetés „nemzetközi nyomásra” nem támogatja az etnikai Albánia létrejöttét, a koszovói albánság egyértelműen a Szerbiától való elszakadásért küzd, a preševo-völgyi és a macedóniai albánok többsége pedig kisebbségi jogaik bővítéséért száll síkra. A különböző radikális albán fegyveres csoportok deklaráltan Nagy-Albánia megvalósításának ideológiáját követik, közben szervezett bűnözői tevékenységben is részt vesznek. Véleményem szerint az albánság nemzetegyesítő törekvései megvalósításának sokféle nemzetközi jogi lehetősége van, nem feltétlenül kell megváltoztatni a jelenlegi államhatárokat, ahogy egyes radikális erők ezt elérni vélik. Az ugyanis a Nyugat-Balkánon kialakult etnikai keveredés miatt csak mások sérelmére lenne megvalósítható. Értekezésemben arra törekszem, hogy az albánság politikai, gazdasági és társadalmi viszonyainak feltárásával felhívjam a figyelmet az albán kérdés megoldásának fontosságára, biztonsági kockázataira és kihívásaira, valamint bemutassam az albánság fejlődésének lehetőségeit. A koszovói, preševo-völgyi és macedóniai fegyveres konfliktusok elemzésével szeretnék rámutatni azokra az okokra, amelyek elvezettek a fegyveres összetűzések kialakulásához, majd kiszélesedéséhez. Értékelésem szerint a koszovói etnikai konfliktusban kulcsszerepet játszott a szerbiai nacionalizmus fellángolása, ami a további dezintegrációtól – Koszovó elvesztésétől – való félelem következménye volt. A tanulságok levonásával az a célom, hogy ajánlásokat tegyek a jövőbeni etnikai válságok és konfliktusok elkerülése, illetve időbeni kezelése érdekében. A délszláv háborúk után Európa közvéleménye azt gondolta, hogy a nemzetközi közösség vezető államai nem engednek meg még egy fegyveres konfliktust. A koszovói események és

–5–

következményei azonban megmutatták, hogy a nemzetközi közösség nem készült fel megfelelően az újabb biztonsági kihívások megelőzésére. Az albán kérdés rendezése véleményem szerint megvalósítható, csak az elmúlt évek nem megfelelően kiválasztott válságkezelő eljárásai és a nemzetközi közösségen belüli nézetkülönbségek hátráltatták a megoldást. A nyugat-balkáni térség geopolitikai helyzetének és az ott élő népek történelmének, kultúrájának, habitusának és célkitűzéseinek alaposabb ismeretében az elkövetett hibák elkerülhetők lehettek volna. Disszertációmban az albánság múltját és fejlődési lehetőségeit elemezve kívánok irányt mutatni az albán kérdés megnyugtató, minden fél számára elfogadható rendezése céljából. Disszertációm elkészítésekor az alábbi kutatási célkitűzéseket fogalmaztam meg 1. Az albánság történelmi útkeresésének, társadalmi jellemrajzának, politikai és gazdasági helyzetének, valamint a Nyugat-Balkán biztonságát jelentősen befolyásoló különleges szerepének bemutatásával bizonyítani kívánom, hogy az albánság nemzetegyesítő törekvésének igénye az albán nép megkésett identitásának öröksége. 2. A történelmi események és a társadalmi viszonyok leírásával, Albánia euro-atlanti integrációs erőfeszítéseinek bemutatásával és a szakadár albán fegyveres csoportok biztonságot és stabilitást veszélyeztető fellépésének elemzésével rá szeretnék mutatni az albánság megosztottságára és ellentmondásos szerepére a Nyugat-Balkán biztonsága tekintetében. 3. Az albán társadalom belső ellentétei és a külső biztonságpolitikai tényezők számbavételével arra keresem a választ, hogy a Nagy-Albánia eszme megvalósításának van-e realitása. 4. A koszovói etnikai válság, a fegyveres konfliktus, majd a konszolidációs erőfeszítések bemutatásával igazolni szeretném,

hogy

Koszovó nem érett meg a teljes állami függetlenségre, azaz szuverenitásra, azonban feltételekhez kötött önállóságot kellene kapnia. Az 1999 előtti helyzetet – Szerbia Koszovó feletti fennhatóságát – már nem szabad visszaállítani, mert az ismételt konfliktust jelentene. 5. Érvekkel és elemzésekkel kívánom alátámasztani azt a hipotézisemet, hogy az albánság nemzeti érdekeit akkor lesz képes a leghatékonyabban érvényesíteni, ha – függetlenül attól, hogy mely államnak az állampolgára –

–6–

az euro-atlanti integrációra készül, és idővel eléri azt. A nyugat-balkáni régió népei előbb-utóbb kénytelenek lesznek félretenni korábbi nézeteltéréseiket, és egymással együttműködve idővel csatlakozhatnak az egyesült Európához. 6. Az albán kérdés átfogó elemzésével szeretnék rámutatni a probléma által keltett biztonsági kockázatokra és kihívásokra, valamint az albán kérdés minden fél számára megnyugtató megoldásának lehetőségére. A tudományos célok elérése érdekében az alábbi kutatási módszereket alkalmaztam A történetírás számos forrással szolgál az albánság politikai, társadalmi és gazdasági fejlődéséről, amelyek összegyűjtésével, szelektálásával, rendszerezésével és tudatos elemzésével disszertációmban bemutatom az albán kérdés szempontjából legjelentősebb eseményeket. Az albán történelmi, társadalmi és kulturális hagyományok kutatása elősegíti a probléma megismerésének nem könnyű feladatát. A múlt és napjaink történéseinek

összehasonlító

elemzésével,

illetve

a

regionális

tapasztalatok

felhasználásával alátámasztom hipotézisemet, miszerint az albán kérdés új megközelítések és eljárások alkalmazásával megoldható. Az indukció és dedukció módszereinek segítségével igazolom, hogy az albánság mindig is gyenge volt ahhoz, hogy önállóan alakítsa jövőjét és sorsát, ami napjainkban is igaz, hiszen politikai, gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi segítség nélkül nem valósítható meg. Az utóbbi évek történéseinek elemzéséből megállapítom, hogy a számos történelmi fordulót és törést megélt Albánia csak a XX. század utolsó évtizedében kezdte ledolgozni a demokratikus fejlődés terén elszenvedett hátrányt. Az albánság balkáni szerepkörét analizálva arra következtetek, hogy az albán népet kettősség, bizonyos ellentmondás jellemzi. Egyszerre lép fel stabilizáló erőként és destabilizáló tényezőként a Balkánon. Az albánság megosztottsága jelentősen hátráltatja az absztrakcióval megalkotott, nagyon összetett albán kérdés megoldását. Általánosítva megállapítom, hogy a koszovói etnikai válság és következményei nemzetközivé tették az albán kérdést, megosztották a nemzetközi közvéleményt, viszont átmenetileg egyesítették a tradicionálisan széthúzó albánságot nemzeti ügyük és érdekeik védelme céljából. A rendelkezésre álló magyar és idegen nyelvű forrásanyag, a Szerbiában szerzett személyes tapasztalataim és a térségben szolgált diplomatákkal és katonákkal folytatott konzultációk során megismert tények összevetésével és értékelésével felvázolom az

–7–

albánság fejlődésének lehetőségeit, amelyek jó esetben stabilizáló, rossz esetben azonban destabilizáló hatásúak is lehetnek a Nyugat-Balkánon. Kutatásaimat 2005 márciusában zártam le. Az értekezés hat fejezetből épül fel A bevezetésben meghatározom az albán kérdés fogalmát, és elhelyezem időben és térben a megfogalmazott tudományos problémát. A téma aktualitását igazolva arra törekszem, hogy felhívjam a figyelmet az albán kérdés rendezésének szükségességére. 1. fejezet: Az albán nemzetállam létrejötte és útkeresése Történelmi visszatekintéssel bemutatom az albánság eredetét, a török uralom évszázadainak sajátosságait, Albánia létrejöttét és a csonka nemzetállam útkeresését. Elemzem a megkésett albán identitás okait, és feltárom következményeit. Vizsgálom, hogy a késői demokratikus és polgári fejlődés, a politikai kultúra hiánya, a gazdasági elmaradottság és a társadalmi megosztottság a nemzetközi hatásokkal együtt milyen sorsfordulókat eredményezett Albániában. 2. fejezet: Az albán nép jellemrajza, kultúrája és vallása Elemzem az albán társadalom felépítését, működését, valamint kulturális és vallási jellemzőit. Igazolom, hogy az ősi albán törvények és szokások, valamint a klánrendszer ma is szerepet játszanak az albánok mindennapjaiban. Bemutatom, hogy az albánok pragmatizmusa

és

alkalmazkodóképessége

biztosította

túlélésüket

a

történelmi

megpróbáltatások és különösen a háborúk, illetve az azt követő – sokszor igazságtalan – nagyhatalmi döntések során is. A nagycsalád (klán) szintjén gondolkodó albánok viszonylag könnyen beilleszkedtek a török vagy a szerb fennhatóság rendszerébe is. A „történelmi viharok” következményének tekintem az albánság sokrétű megosztottságát, valamint vallási sokszínűségét, amelyek századokon át gátolták, és akadályozzák ma is az albán egység kialakulását. 3. fejezet: Albánia törekvése a demokratikus értékrend átvételére Albánia az 1990-es évek elején elkötelezte magát a demokratikus reformok végrehajtása mellett. Bemutatom az átmenet nehézségeit és ellentmondásait, a nyugatbalkáni albán népességet és a diaszpórát, a rendszerváltás gazdasági összeomlását, valamint a nemzetközi közösség Albániának nyújtott segítségét. Elemzésekkel bizonyítom, hogy a politikailag, gazdaságilag és társadalmilag elmaradott Albánia nem képes önerőből

–8–

végrehajtani a demokratikus átalakulást. Az átmenet negatív hatásai a bíztató eredmények ellenérre továbbra is fennállnak, de Albánia nemzetközi segítséggel jó úton halad. 4. fejezet: Albán függetlenségi törekvések Az albán függetlenségi törekvések elemzésével igazolom, hogy Koszovó a nemzetegyesítő célok megvalósítása érdekében központi szerepet játszott a történelem folyamán. Értékelem a koszovói, a preševo-völgyi és a macedóniai fegyveres konfliktusokhoz vezető okokat, az eseményeket és a következményeket. Az albán-szláv etnikai konfliktusokat összehasonlítom, és következtetéseket vonok le a nemzetközi erők beavatkozásából, illetve a nemzetközi konszolidációs tevékenység tapasztalataiból. 5. fejezet: Az albánság ellentmondásos szerepe Értékelésem

szerint

a

számos

tekintetben

megosztott

albánság

jelenleg

ellentmondásos szerepet játszik a Nyugat-Balkán biztonságának alakulásában. Bizonyítom, hogy stabilitást erősítő tényező Albánia euro-atlanti elkötelezettsége, a szomszédokkal kialakított jó viszonya, valamint a nemzetközi békeműveletekben való tevékeny részvétele. Az albánok által lakott területeken jellemző viszonylagos politikai, gazdasági és társadalmi fejletlenség, a szociális problémák, valamint az ezekkel szoros összefüggésbe hozható szervezett bűnözés, illetve az egyes területek felszabadításáért küzdő albán fegyveres csoportok viszont biztonsági kihívásokat és kockázatokat jelentenek a Nyugat-Balkán stabilitására. Széleskörűen elemzem az albán kérdés biztonsági kockázatait és kihívásait és Nagy-Albánia létrejöttének realitását. 6. fejezet: Az albán kérdés lehetséges megoldásai Bizonyítani kívánom, hogy Koszovó az albán kérdés megoldásának kulcsa. A tartomány jövőbeni státusának meghatározása elengedhetetlenül fontos az érdemi változások megkezdéséhez. Az albánság fejlődésének lehetőségeit bemutatva választ kívánok adni az albán kérdés rendezésére. Bemutatom a nemzetközi közösség válságkezelő eljárásainak tapasztalatait, és elemzem az albán radikalizmus és szeparatizmus Nyugat-Balkán stabilitására kifejtett negatív hatásait. Ezzel szembeállítom az euro-atlanti integrációs törekvések szükségességét és bizalomerősítő jellegét. Ajánlások megfogalmazásával az albán kérdés megnyugtató rendezéséhez kívánok hozzájárulni. Az értekezés utolsó részében összegzem következtetéseimet, megfogalmazom tudományos eredményeimet és bemutatom a disszertáció felhasználhatóságát.

–9–

1.

AZ ALBÁN NEMZETÁLLAM LÉTREJÖTTE ÉS ÚTKERESÉSE

Az albánság nemzetállami fejlődésének megkésettsége, az albán történelem gyakori sorsfordulói és ellentmondásos elemei rányomják bélyegüket a mai nyugat-balkáni folyamatokra. A szinte állandóan idegen uralom alatt állt albánság nem tudta önállóan alakítani sorsát, jövője a nagyhatalmi érdekek alakulásától függött. A török hódoltság konzerválta a feudális viszonyokat, és elnyomta a nemzet öntudatra ébredésének kezdeményezéseit, amelyek elsősorban Kasztrióta György (Gjergj Kastrioti Skëndërbeu, Szkander bég), Sami Frashëri és Ismail Qemal nevéhez fűződnek. Az albánság egykori és mai önállósulási küzdelmei számos tekintetben hasonlóságot mutatnak. Történelmüket végigkísérte az elnyomó hatalom elleni lázadásra való hajlam, amely ma is él az Albániát körülvevő államok albánságában. Az egymástól elszakított nemzettestek egyesítésének gondolata a múltban és a jelenben is főként az idegen országokban élők körében talált termékeny talajra. Az albán nemzet megosztottsága és egységre való törekvése, az idegen uralom alatti vallási opportunizmus és az önként vállalt ateizmus, a politikai nyitottság és az azt követő izolacionizmus egymással ellentétes folyamatokat indukáltak, illetve néha teljes fordulót jelentettek az albánság életében. 1.1. Az albánság eredete és a török uralom évszázadai Az albán nép eredetéről két tudományosan megalapozott elmélet született. Az egyik szerint az albánok ősei az illírek, míg a másik szerint a trákok voltak. A két elgondolás közül az illír eredet történelmileg, lingvisztikailag és etimológiailag is több bizonyítékkal szolgál, ezért ma számos balkanisztikával foglalkozó tudós az illír származást tekinti kiinduló alapnak.4 Az albán elnevezés az albanoi nevű illír törzs nevéből ered, azonban az albánok magukat shqiptar-oknak („styiptár”) nevezik. A nyelvészek vitatkoznak rajta, hogy honnan ered az elnevezés, a „sas”-t jelentő shqipe, vagy a „me shqiptue” szóból, amelynek jelentése „beszélni”. A köztudatban az előbbi terjedt el, ezért nevezik Albániát a „sasok országának”.5 Az albán népcsoporton belül évszázadokon át a családi, nemzetségi és törzsi szervezet volt az egyetlen összetartó erő. A mostoha természeti és társadalmi viszonyok között

élő 4

albánok

maguk

között

sajátos

szokásrendet,

és

Schütz István: Fehér foltok a Balkánon – Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába (Balassi

Kiadó, Budapest, 2002) 139-140. o. 5

hagyományokat

Réti György: Albánia sorsfordulói (Aula Kiadó, 2000) 15. o.

– 10 –

viselkedésformákat alakítottak ki. A nomád pásztorkodásból, némi földművelésből és kézműiparból (főként fegyverkovácsolás és háziipar), esetleg bányászatból élő albánok féltékenyen őrizték területüket, földjüket és állataikat. Sok évszázadon keresztül a vérségi kötelékek által összetartott kisebb-nagyobb törzsi közösségekben éltek. A balkáni fejedelemségek közötti széthúzás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Török Birodalom csapatai a XIV. század végén és a XV. század elején uralmuk alá hajtották a Balkánon élő népeket, és ott saját feudális rendszerüket vezették be. Az albánságot sújtó több évszázados török uralom egyrészt konzerválta a kialakult szokásokat, másrészt kihasználta az albánok körében mély gyökerekkel rendelkező harcias szellemet.6 A többségében (70%) muzulmán vallásúvá vált albánság a Török Birodalom többi leigázott népével ellentétben kezdetben nem vált élesen törökellenessé, sőt egyes tagjai – köztük a legismertebb Kasztrióta György, a muzulmán vallásra áttért későbbi Szkander bég – fontos katonai pozíciókat is betöltöttek a hódítók hadseregében. Később azonban mégsem nyugodtak bele földjük idegen uralom alá kerülésébe. Az általuk lakott területeken az 1430-as években több felkelést is indítottak a török hatalom ellen. Ezek híre nem volt hatástalan az ifjú Szkander bégre. Amikor 1443-ban a „törökverő” Hunyadi János ellen küldték harcolni, 300 albán harcostársával szembefordult a török hadsereggel, és 1443. november 28-án Krujában, a Kasztrióták fellegvárában a török zászló helyére felvonta a bizánci kétfejű sassal díszített vörös lobogót, amely azóta Albánia nemzeti szimbólumává vált.7 Szkander szorgalmazta a korábban széthúzó albán feudális urak közötti egység megteremtését. Az 1444-ben Lezha-ban megkötött megállapodás alapján megalapították az Albán Ligát. A különböző albán csapatokat Szkander vezetése alatt egyetlen hadseregbe tömörítették, az albán földesurak pedig támogatást ígértek a törökök elleni harchoz. Szkander huszonöt évig tartó győzelmes hadjáratai csak késleltették, de megállítani nem tudták az albán lakta területek bekebelezését a Török Birodalomba, amely öt évszázadon keresztül uralkodott felettük. Az albán nemzeti hős halála (1468) súlyos veszteség volt az albánok és a török uralom ellen harcoló népek számára egyaránt. Az ezt követően meginduló nagyszabású török támadások következtében az összes albán lakta terület idegen kézre került. A török hordák kegyetlenkedései elől mintegy kétszázezer

6

Szabó A. Ferenc: Albánia nehézkes születése (Valóság 99/6) 78. o.

7

Réti György: Albánia (Panoráma, Budapest, 1991) 22. o.

– 11 –

albán menekült Dél-Itáliába és Szicíliába. Az arbëresh-eknek nevezett itáliai albánok mindmáig megőrizték nyelvüket és kulturális hagyományaikat. A Török Birodalom központosító törekvései a XIX. század közepétől egyre fokozódó elégedetlenséget váltottak ki a szultán hatalmának alávetett népekben. Az albánok lakta területeken is egymást követték a helyi önállóság megőrzésére, valamint a magas adók és a hosszú katonai szolgálat eltörlésére irányuló felkelések. Ezek közül a legnagyobb az 1847. évi volt, amikor a túlerőben lévő török csapatok véres kegyetlenséggel fojtották el az albánok lázadását. Mindez fokozta a fiatal albán értelmiség törekvését az albán nemzeti identitás érzésének megerősítésére. A cári Oroszország Törökország felett aratott győzelmét szentesítő San Stefano-i béke (1878) számos albán területet Bulgáriához, Szerbiához és Montenegróhoz csatolt. Ez arra sarkallta az albán hazafiakat, hogy 1878 júniusában összegyűljenek a koszovói Prizrenben, és megvitassák az albán érdekek védelmének kérdését. 300 küldött részvételével megalakult a Prizreni Liga (más néven Albán Liga), amelynek célja a Török Birodalmon belüli nagyobb autonómia elérése, valamint annak megakadályozása volt, hogy az albán lakta területeket az akkor létrejövő balkáni államokhoz csatolják. A Liga petíciót küldött a nagyhatalmak berlini konferenciájához, amelyben ez állt: „Mint ahogy mi nem vagyunk és nem is akarunk törökök lenni, ugyanúgy minden erőnkkel szembeszállunk mindenkivel, aki bennünket szlávvá, osztrákká vagy göröggé akar tenni. Mi albánok akarunk lenni.”8 A berlini konferencián (1878. június 13.) meghatározó szerepet játszó Otto von Bismarck német kancellár azonban más véleményen volt, a muzulmán albánokat – az akkor általánosan elterjedt nézeteknek megfelelően – törököknek, a görögkeleti vallású albánokat pedig görögöknek tekintette, és kijelentette: „… márpedig albán nemzet nem létezik”.9 Az 1878 novemberében ismét összeült Prizreni Liga továbbra is közigazgatási és kulturális autonómiát szorgalmazott az albánok számára a Török Birodalmon belül, önálló nemzet létrehozására akkor még nem gondolt. A Liga által felállított fegyveres csapatok nem tudták megakadályozni a berlini konferencián Görögországnak és Montenegrónak ítélt albán lakta területek elcsatolását. A törökök a Ligában komoly veszélyt látva azt feloszlatták, vezetőivel és aktivistáival keményen leszámoltak. A Prizreni Liga létrejötte és 8

Réti György: Albánia sorsfordulói (Aula Kiadó, 2000) 31. o.

9

Pan-Albanism: How Big a Threat to Balkan Stability? International Crisis Group (Conflict Studies

Research Centre, April 2004) 3. o.

– 12 –

működése Szkander bég harcai óta az albán nemzeti mozgalom legjelentősebb tevékenysége volt, mert felébresztette és megerősítette az albánokban az egy nemzethez tartozás érzését és igényét. Az albán nemzeti öntudat felélesztésében jelentős szerepet játszottak az Olaszországban élő italo-albánok. Legjelesebb képviselőjük, Jeronim de Rada 1879-ben vallási összefogáson alapuló – a muzulmán, a katolikus és az ortodox keresztény albánok szövetségéből létrejövő – Albánia létrehozásáért szállt síkra. A legambiciózusabb nézeteket azonban Sami Frashëri képviselte, aki 1899-ben közzétett „Albánia: mi volt, mi most és mi lehet” című röpiratában a polgári-demokratikus Albánia megalapítását szorgalmazta, és élesen bírálta az ennek akadályát képező feudális erőket. Szorgalmazta az állam és a vallás különválasztását, elítélte azt a török politikát, amely a muzulmán vallású albánokat törökké, az ortodox vallásúakat pedig göröggé akarta változtatni. „Ne hagyjuk, hogy a mecset és a templom elválasszon bennünket! Az igazi vallás az albán nemzeti eszme” – írta művében.10 1.2. Albánia megalakulása A többi balkáni néphez képest az albánok nagy történelmi megkésettséggel léptek a XX. századba. Nemzettudatuk kialakulása elmaradt a török birodalomba bekebelezett többi nép nemzetfejlődése mögött. Az előző században ugyanis sorra alakultak a balkáni önálló nemzetállamok, míg az albánok még az autonómiáig sem jutottak el a Török Birodalmon belül. A XX. század elején megerősödött a törökök elnyomó politikájával szembeni albán fegyveres ellenállás. 1903-ban Macedónia albán lakta területein tört ki lázadás. 1905-ben Monastirban (macedón nevén Bitola) létrehozták Albánia Felszabadításának Bizottságát, amely több „merényletet” hajtott végre a török hatóságok ellen. 11 Az albán hazafiak 1908ban Monastirban összehívott konferenciáján ugyan csak kulturális kérdések kerültek megvitatásra, a találkozó az albán identitástudat fejlesztése szempontjából mégis maradandót alkotott. Létrehozták a ma is használt egységes albán ábécét, közös nevezőre hozva a két legfontosabb nyelvjárás – az északi geg és a déli toszk – addig meglehetősen eltérő írásmódját.12 A latin betűs ábécé jelentősen hozzájárult az önazonosság-tudat erősödéséhez, mert fokozta az albánok elkülönülését a környező görög, török és szláv kultúrától. 10

Réti Gy.: i.m. 32-33. o.

11

Az albánok elnyomókkal szembeni magatartása az elmúlt években is hasonló volt.

12

A gegekről és a toszkokról a későbbi fejezetekben bővebben lesz szó.

– 13 –

Az albán hazafias körök nagy reményeket fűztek az úgynevezett „ifjú török” forradalom 1908-ban bekövetkezett gyors győzelméhez. Kezdetben valóban szabadabbá vált a politikai légkör. Hamarosan kiderült azonban, hogy az ifjú törökök nacionalista politikát folytatnak, és fő céljukat, a Birodalom fenntartását a különböző nemzetiségi mozgalmak szembeállítása révén próbálják elérni. Miután az ifjú törökök konszolidálták hatalmukat, elnyomó intézkedéseket léptettek életbe az albánok lakta területeken is. Bezáratták az 1885-től megnyílt albán nyelvű iskolákat és betiltották az albán nyelvű lapokat. A kulturálisan elmaradott, bizonyos tekintetben még a középkori struktúrákat tükröző albán társadalom sajátos módon éppen az írásbeliség és az iskolakérdés ügyében került szembe az egységes írást és iskolarendszert megteremteni szándékozó török kormányzattal. Az elnyomó intézkedések ellen 1910-1912. között több lázadás is történt. A felkelés 1910 márciusában Pristinában kezdődött, majd átterjedt más koszovói helységekre is. Egy évvel később már nyolcezer albán harcos állt szemben a török erőkkel. 13 Az északi területeken élő törzsek az autonómia kivívását tűzték zászlajukra, de megvalósítása nem sikerült. Az első balkáni háború kitörésekor (1912 októberében) az egymás ellen is hadakozó törzsek felismerték, hogy össze kell fogniuk, különben mások fogják érdekeiket érvényesíteni velük szemben. Az albán nemzeti mozgalom élére Ismail Qemal, az isztambuli parlament képviselője, az ellenzéki liberális párt vezére állt, aki még Bécsbe is elutazott, hogy kipuhatolja a nagyhatalmak véleményét a tervezett önálló albán állam gondolatáról. Az osztrák-magyar külügyminiszter, a bécsi olasz és angol nagykövetek támogatásukról biztosították Qemalt. Hazatérte után, 1912. november 28-án az albán hazafiak 83 képviselője Szkander bég zászlóbontásának 469. évfordulóján Vlorában kikiáltotta Albánia függetlenségét.14 Az első ideiglenes albán kormány élére Ismail Kemalt választották. Az ifjú albán állam szinte létezésének kezdete óta a nagyhatalmak intrikáinak és alkudozásainak tárgyává vált. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország egy életképes, etnikai, vallási és történelmi alapon szerveződött államot kívánt létrehozni, míg Oroszország balkáni befolyásának fenntartása céljából jelentős albán lakta területeket (Koszovót és a dél-adriai tengerpartot) Szerbiának és Montenegrónak akart adni. Az ideiglenes albán kormány 1913 elején terjesztette elő javaslatát, amely szorgalmazta valamennyi albán többségű terület Albániához csatolását, ezt azonban a béketárgyalásokon 13

Réti Gy.: i.m. 35. o.

14

A függetlenné válás emlékére Albánia nemzeti ünnepe, a „Zászló Napja” november 28.

– 14 –

nem vették figyelembe. Ennek következményei napjainkban is érezhetők. Az első balkáni háborút lezáró 1913. május 30-ai bukaresti békeszerződésben a Török Birodalom lemondott az albán területekről. Az európai nagyhatalmak londoni nagyköveti konferenciája féléves alkudozás után – miközben tovább folytak a balkáni háborúk – július 29-én olyan értelmű döntést hozott, miszerint Albánia „szuverén örökletes fejedelemség, amelynek semlegességét a Nagyhatalmak garantálják”.15 1.3. A csonka nemzetállam útkeresése A balkáni egyensúly fenntartása érdekében 1913-ban létrehozott semleges Albánia az akkori hat európai nagyhatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Olaszország, Ausztria-Magyarország és Németország) védnöksége alá került, de határai nem terjedtek ki az etnikailag albán területek egészére. Az albán határokat az 1913. december 17-ei firenzei jegyzőkönyv véglegesítette (lásd: 3. sz. melléklet). Az azóta történt számos határmódosítás ellenére azok lényegében ma is ugyanazok. Északon jelentős albán lakta területek (például Koszovó) maradtak Albánián kívül, és nem teljesen az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg az Albániát és Görögországot elválasztó határvonalat sem. Az így létrejött Albánia területe 28 700 négyzetkilométer volt. Ez a tény előrevetítette a nemzetiségi problémák, az ellenségeskedés és a revizionizmus

fellángolásának

veszélyét.

Az

albánok

sorsáról

–

nemzeti

önrendelkezésükről és az anyaállam határairól – a háborúk során kialakult erőviszonyok és a nagyhatalmi érdekek döntöttek. Az 1913-ban hivatalban lévő brit külügyminiszter, Sir Edward Grey beismerte, hogy a területi kérdésekben etnikai szempontok nem játszottak szerepet, kizárólag a nagyhatalmak érdekeinek kielégítését szolgálták.16 Az akkor 850 ezer lakosú Albánia 1921-ben újabb „veszteségeket” szenvedett el, amikor újra korrigált határai már majdnem az albánság felét kizárták az anyaállam területéről. Körülbelül félmillió albán került a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és mintegy 70 ezer Görögország fennhatósága alá.17 Az első világháborút követően a nagyhatalmak Wilhelm zu Wied német herceget jelölték az albán fejedelemség élére, de az idegen uralkodó elleni felkelések és tüntetések következtében Wied herceg hamarosan kénytelen volt elhagyni az országot. Az intermezzót követő hatalmi harcban végül Ahmed Zogolli (későbbi, ismertebb nevén 15

Szabó A. F.: i.m. 81-83. o.

16

Miranda Vickers: The Albanians – A modern history (London, New York, 1995) 70. o.

17

Pan-Albanism: i.m. 4. o.

– 15 –

Zogu) kerekedett felül, aki korábban Wied fejedelem hű támogatója volt. Önkényuralmi rendszere idején fokozatosan erősödött az albánság nemzettudata. A minden hatalmat a saját kezében összpontosító Zogu 1925 januárjában köztársasági elnökké kiáltatta ki magát, majd 1928. szeptember 1-jén Albániát királysággá „változtatta”. Azzal, hogy önmagát az „albánok királyává” koronáztatta, érzékeltetni kívánta, hogy ő a valódi uralkodója az Albánia határain kívül élő nagyszámú albánságnak is. Zogu regnálása idején a korai kapitalista értékek között még többnyire fennmaradtak a feudális viszonyok, így Albánia továbbra sem tudta behozni több évszázados történelmi lemaradását. Az 1930-as években Olaszország arra törekedett, hogy albániai befolyását minél szélesebb körben kiterjessze, majd az országot el is foglalja. Az olasz kormány 1939. április 5-én ultimátumot intézett Zoguhoz, amelynek elfogadása esetén Albánia de jure is Olaszország protektorátusává vált volna, hiszen de facto már az volt. Zogu az ellenállás helyett a menekülést választotta, így az olasz hadseregnek sikerült három nap alatt bevenni az országot. Az olasz és albán uralkodó körök nacionalista propagandával, a „NagyAlbánia” megteremtésének igényével próbálták megnyerni az albán népet a többi balkáni ország – elsősorban Görögország és Jugoszlávia – elleni agresszív terveikhez. A tengelyhatalmak 1941 áprilisában végrehajtott sikeres balkáni hadjáratát követően Albánia megkapta Koszovó nagy részét és a nyugat-macedóniai, valamint a görögországi Çamëria (Epirusz egy része) albán lakta területeket. Ha gyenge bábállamként is, azaz hivatalosan perszonálunióban Olaszországgal, de átmenetileg létrejött a „hőn áhított” Nagy-Albánia. A fasiszta megszállással szemben azonban hamarosan kétfrontos ellenállás alakult ki. Az 1942 októberében alakult Balli Kombetar (Nemzeti Front) elnevezésű szervezetnek három fő célja volt: az olasz megszállók kiűzése, Nagy-Albánia megtartása és az akkor még jugoszlávbarát albán kommunisták hatalomra jutásának megakadályozása. A Jugoszláv Kommunista Párttal (JKP) szorosan együttműködő Albán Kommunista Párt (AKP) szintén az

ország

felszabadítását

internacionalizmus

eszméjétől

tartotta

a

vezérelve

legfontosabbnak, szembeszállt

a

de Balli

ideológiailag,

az

Kombetarral

is.

Küzdelmükből, a véres és kegyetlen polgárháborúból az AKP került ki győztesen.18 1.4. Az elszigetelődést választó Albánia A Pesti Hírlap tudósítója a lap 1939. április 12-ei számában az alábbi érzékletes pillanatképet rögzítette Albániáról: „Albánia még ma is egy darab középkor a modern Európában. Az ellentétek országa. Nincsen egy tenyérnyi vasútja, de van rendszeres 18

Réti Gy.: i.m. 69-78. o.

– 16 –

repülőgép-közlekedése… Van úgynevezett parlamentje, de még mindig él a régi törzsrendszere. Vannak törzsfőnökei, akik külföldi iskolákat végeztek és mint miniszterek, követek, európai formában jelentkeznek az idegen államok fővárosaiban. És vannak törzsfőnökei, akik a hegyek között élnek, bocskorban járnak, övükben díszes agyú pisztolyt viselnek, és mindig készek a forrongásra, a lázadásra…”19 Európában nincs még egy olyan ellentétekben „gazdag” állam, mint Albánia. Az országban „jól megfér” egymás mellett a modern és az elmaradott infrastruktúra, illetve technika; a magas fokú intellektuális tudás és az analfabétizmus; a jogállamiság és az ősi albán szokásjogi törvények; a demokratikus elveket valló városi társadalom és az ősi patriarchális elven működő vidéki klánrendszer; a fejlett legális vállalkozás és a szervezett bűnözés; az európai közösségi gondolkodás és a szecesszió, illetve izoláció. A második világháborút követő zűrzavaros időszakban Enver Hodzsa (Enver Hoxha) kommunista rezsimje került hatalomra, amely gazdaságilag és szellemileg (ideológiailag) ugyan visszavetette az országot, de megindult az ország állami fejlődése. A Hodzsa által kiépített proletárdiktatúrában – amely teljes mértékben tiltotta a magántulajdont – a számos negatívum mellett pozitív fejlődés és előrelépés is volt. Megszervezték a közigazgatást, az állami oktatást, az egészségügyi ellátást, odafigyeltek a közbiztonságra, és óriási erőfeszítéseket tettek az ország teljes védelme érdekében. Sok területen sikerült felszámolni a még meglévő „középkori” viszonyokat, és Hodzsa határozott intézkedése nyomán az ősi szokások is háttérbe szorultak, miután például betiltotta a „vérbosszút”.20 Az albánok tehát jelentős lépést tettek előre az államszervezés és a civilizálódás útján. Megvalósult a teljes foglalkoztatottság és önellátás, de ennek az volt az ára, hogy a politikai nómenklatúrán kívül lévő átlagemberek nagyon alacsony életszínvonalon éltek. Az 1946. január 11-én megtartott Alkotmányozó Gyűlés eltörölte a monarchiát, majd 1946. március 14-én elfogadta az Albán Népköztársaság alkotmányát, amely a mintául szolgáló sztálini alaptörvény alapján rögzítette Albánia politikai és gazdasági berendezkedését. A kulcspozíciókat minden államhatalmi, kormányzati, katonai és rendőri szervezetben a kommunisták kapták meg. Az AKP I. Kongresszusán – Sztálin javaslatára – a párt nevét Albán Munkapártra (AMP) változtatták. A kezdeti szívélyes jugoszláv-albán viszony megromlását követően Albánia a Szovjetunió felé fordult. A Varsói Szerződés 19 20

Réti Gy.: i.m. 56. o. A vérbosszú az ősi albán társadalomban a gyilkosságnak a tettes vagy családjának egy tagja

meggyilkolásával való megbosszulása. Egyes albán hegyi falvakban a mai napig létezik.

– 17 –

1955-ös megalakítása után Albánia aktívan bekapcsolódott a szervezet tevékenységébe, és a szovjet blokk valóságos „adriai hídfőállása” lett 1968-as kiválásáig. Enver Hodzsa Sztálin 1953-as halála után sem tudott szakítani a „nagyvezér” ideológiájával, ezért Hruscsov gyakran bírálta az albán kommunista vezetőt. Az elhidegülő szovjet-albán kapcsolatokat követően (1961 után) Albánia Kína „szövetségét” és segítségét kereste, majd az 1970-es évek végén az ország az izoláció és a teljes függetlenség útját választotta.21 Hodzsa 1985-ös halála után az AMP élére Ramiz Alia került, aki óvatos külpolitikai nyitással és belső reformokkal próbált enyhíteni az önerőre támaszkodás politikájának káros következményein. Alia enyhébb formában ugyan, de követte elődjét, ezért a rendszer megváltoztatását nem vállalta. Később azonban az albániai gazdasági és politikai reformok beindítására ösztönzőleg hatottak a kelet-európai változások. A korábban bezárt albánok szabadságvágya feltartóztathatatlan indulatokat keltett. 22 Következtetés: Az albánság identitásának kialakulása megkésett a balkáni népekéhez képest. Az öt évszázados török uralom visszavetette az albánságot a társadalmi fejlődésben. Amikor a nagyhatalmak 1913ban véglegesítették Albánia határait, az albánság jelentős része az anyaállam

területén

kívülre

került.

A

csonka

nemzetállam

létrejöttekor a Nyugat-Balkánon élő albánság olyan traumát volt kénytelen elviselni, amelyet a mai napig nem tudott kiheverni. A múlt öröksége és a nagyhatalmi érdekek által befolyásolt – sok esetben elhibázott – nemzetközi döntések következményei napjainkban is éreztetik hatásukat. Albánia a két világháború közti időszakot jellemző zogista félfeudális rendszerből a II. világháborút követően a Hodzsa-korszak proletárdiktatúrájába zuhant, így a demokratikus és polgári értékek nem tudtak meghonosodni a fiatal államisággal rendelkező országban. A számos történelmi fordulót és törést megélt Albánia csak a XX. század utolsó évtizedében jutott el a valódi demokratikus fejlődés megkezdéséhez.

21

Krónika kézikönyv (Európa, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001) 319. o.

22

Miranda Vickers, James Pettifer: Albania – From Anarchy to a Balkan Identity (Hurst, London,

1999) 11-12. o.

– 18 –

2.

AZ ALBÁN NÉP JELLEMRAJZA, KULTÚRÁJA ÉS VALLÁSA

Az albánok mindennapi életében kiemelt szerepet töltött be – és tölt be ma is – a nagycsaládi (klán) struktúra, amelyben minden tagnak megvan a maga feladata. A patriarchális társadalom erre a családi kohéziós erőre támaszkodik. Az albánok vallási sokszínűsége meghatározó a nép életében, de sohasem volt oka vagy alapja az egymás közti ellentéteknek, illetve küzdelmeknek. A katolikus, az ortodox keresztény és a muzulmán vallás hívei mindig jól megfértek egymás mellett. Az albán viselkedés „motorja” a pragmatizmus – amely a pillanatnyi előnyöket mindig előbbre tartotta, mint a megfontolt fokozatosságot – végigkísérte a nép történelmét. Az észak-déli kulturális, néprajzi és nyelvi megosztottság rányomta a bélyegét az albánság történelmi fejlődésére, és egyfajta gátló tényezője is volt az egységes nemzettudat kialakulásának. 2.1. Az albán „zsinórmérce” és az ősi albán virtus törvényei A kutatók által manapság emlegetett albán szokásjog tulajdonképpen az emberiség történelmének hajnalán kikristályosodott bölcsességek és egy sajátos földrajzi-történelmi körülmények közepette kialakult patriarchális társadalom íratlan jogi normáinak és szokásainak keveréke. Ennek albán neve kanun, amelynek jelentése „zsinórmérce” vagy irányelv. A kanun íratlan törvényei, előírásai valójában sohasem merültek feledésbe, évszázadokon át képezték azt a szilárd kötőanyagot, amely a katolikus, az ortodox és a muzulmán albán konglomerátumot egységes nemzetként összetartotta. A törvénykönyv Albánia 1912. évi megalakítását követően érvényét vesztette, de az emberi érintkezés különböző színterein továbbra is fennmaradt.23 Több ilyen szokásjog-gyűjtemény létezett, amelyek egy-egy földrajzilag többé-kevésbé pontosan körülhatárolható területen voltak (vagy vannak ma is) érvényben. A legismertebb Lekë Dukagjini (1410-1481) nevéhez fűződik, amelyet az észak-albániai hegyvidéken, a történelmi Mirdita tartományban, a Dukagjini síkságon (a mai Koszovó nyugati része) és Shkodra környékén alkalmazták. A történetírás Lekë Dukagjini Törvénykönyvként tartja nyilván.24 A törvénykönyvben az évszázadokon át kialakult emberi tapasztalatok keverednek egy sajátos hegyvidéki társadalom fejlődő életmódjának és tisztuló eszményeinek 23

Kanuni i Lekë Dukagjinit – The code of Lekë Dukagjini (Gjonlekaj Publishing Company, New

York, 1989) 13. o. 24

Schütz István: Az albán szokásjog – Lekë Dukagjini zsinórmércéje (Limes Tudományos Szemle,

2000/2-3.) 185-186. o.

– 19 –

ismérveivel. Ezt az életformát az adott földrajzi-természeti környezet kényszerítette rá a hegyvidéki pásztornépre. A társadalom alapját a három-négy együtt élő nemzedék, egy lényegében önellátó nagycsalád képezte. Támasza pedig a vérségi együvé tartozást jelentő nemzetség, illetve a több nemzetséget magába ölelő zászlóközösség (flamur) volt.25 A nagycsalád az öregek bölcsességére és tapasztalataira, fiatal férfitagjainak erejére és bátorságára, közös hagyományainak és eszményképeinek ellenállhatatlannak tekintett erejére,

erkölcsi

normáinak

tisztaságára

és

kérlelhetetlenségére

volt

utalva

a

fennmaradásért vívott mindennapi küzdelemben. Puritán és könyörtelen volt ez a mikrotársadalom, mint a természeti környezet, amelyben élt. A törvénykönyv szelleme ezt diktálta: „A közösség érdeke háttérbe szorítja az egyéni érdeket”, illetve „Előbb a közösség kárát kell megelőzni, csak aztán az egyénét”.26 Az albániai kommunista rendszer már a második világháború utolsó éveiben hadat üzent a hegyvidéki falvak vázolt patriarchális viszonyainak, a nagycsaládok és nemzetségek hagyományainak. A propaganda kezdetben csak a vérbosszú intézménye ellen irányult, majd a költséges családi ünnepek szokása ellen, hogy aztán az egész hegyvidéki társadalmi berendezkedést elavultnak bélyegezze. Az 1985-ben kiadott első Albán Enciklopédia (Fjalor enciklopedik shqiptar) elismeri ugyan az albán szokásjog fontos szerepét az albán nemzeti együvé tartozás és az albán nyelv megőrzésében, mégis hangsúlyozza, hogy a „magántulajdon megjelenésével fokozatosan erősödött a szokásjog osztályjellege”. A hivatalos közlemények szerint a vérbosszút már az 1950-es évek elejére sikerült felszámolni. Valójában csak szüneteltetni tudták, mert az 1989 decemberében bekövetkezett fordulat és rendszerváltozás után alig egy hónappal, 1990 első heteiben előkerültek rejtekhelyükről a gondosan megőrzött családi fegyverek, és kezdetét vette a csaknem fél évszázadon át „jegelt” számlák rendezése. 27 Az albán szokásjog talán legfontosabb vívmánya az „adott szó” szentsége. A magyarra „adott szó”-val vagy „kötelező ígéret”-tel lefordítható „besë” (határozott alakban besa) megszegése szinte jóvátehetetlen bűn, aminek büntetése a becstelen halál. A férfi besa nélkül nem férfi, csak „rongy ember”, akinek nincs sem becsülete, sem helye az albán társadalomban. Besa-t kér az éjszaka bezörgető vadidegen vándor (a megkülönböztetett tiszteletben és vendégszeretetben részesített vendég), besa-t ad neki a házigazda, kölcsönös 25

Leitfaden für Bundeswehrkontingente in Albanien (Amt für Nachrichtenwesen der Bundeswehr,

1999) 34. o. 26

Schütz I.: i.m. 188. o.

27

Schütz I.: i.m. 186-188. o.

– 20 –

besa-val biztosítja két falu a havasi legelőkre vezető utakat, besa-t kér a vérbosszúkötelezettséget teljesítő férfi küldötte az áldozat családjától 24 órára vagy egy adott útvonalra, ameddig és amelyen áldozatának férfitagjai nem állhatnak bosszút rajta. Az olyan gyilkosságot, amelyet nem a vérbosszú törvényei szerint követtek el, a nemzetségi társadalom keményen büntette. A régi szokásjog értelmében az áldozat családja csak a tettesen állhatott bosszút, családtagján vagy rokonán nem. A szokásjog későbbi – ma is érvényes – változata szerint azonban a vérbosszú a tettes családjának valamennyi férfitagjára, a nagycsaládon kívül élő unokafivérekre és unokákra is kiterjedhet. A nőket megillette a vérbosszú alóli védelem, kivéve, ha a család férfitagjainak „kiirtását” követően az ifjú hajadon férfi ruhát és fegyvert öltött, illetve férfi nevet vett fel. A szokásjog normái szerint a 15. életévét betöltött fiatal férfi „… maga hajtja be a bírságot, nincs szüksége sem zálogra, sem az öregek tanácsára, sem bírákra”.28 Az albán társadalomban a fegyverviselésnek ősi hagyománya van. A férfi fegyver nélkül nem férfi. Sokáig hozzátartozott a mindennapokhoz, hogy a férfiak fegyverrel szereztek érvényt jogaiknak, illetve torolták meg sérelmeiket. Az ünnepeknek még ma is elmaradhatatlan része a lövöldözés, az öröm vagy a bánat ily módon történő kifejezése. Ez egyébként jellemző volt a Mediterráneumban élő más népekre is, amelyet (petárdázás, görögtűz, stb.) mára az északabbra élők is átvettek. Az ereklyékként őrzött fegyverek a jelenkori albán vidéki társadalom mindennapi eszköztárának még mindig fontos kellékei, a férfiúi erény és büszkeség jelképei. 2.2. Néprajzi megosztottság Az albánok két jól elkülöníthető népcsoportra oszthatók. Albánia északi területein élnek a gegek, a délin pedig a toszkok. A közöttük húzódó választóvonalnak a Shkumbinifolyó tekinthető. A macedóniai, a koszovói, a szerbiai és a montenegrói albánok a gegekkel állnak szoros rokonságban. A gegek és a toszkok nyelvi, kulturális, politikai, vallási és szokásbeli különbségei ma is tetten érhetők. A tiranai Albán Tudományos Akadémia és a koszovói Tudományos és Művészeti Akadémia között 1972-ben született megállapodás értelmében Albániában és Koszovóban a toszk nyelvjáráson alapuló albán nyelvet fogadták el hivatalos irodalmi nyelvként. A gegek ebbe nyilvánvalóan nem törődtek bele, tovább őrizték saját dialektusukat, majd

28


– 21 –

1999-ben a prominens koszovói albán publicisták felvetették a geg nyelvjárás engedélyeztetésének kérdését. Albániában több különböző nyelvjárás is létezik.29 Politikai szempontokat figyelembe véve a toszkok lakta Dél-Albánia egyrészt a kommunista diktátor Enver Hodzsa egykori „hazája”, másrészt politikai örököseinek, a szocialistáknak a fellegvára. A geg országrész ezzel szemben a Sali Berisha-féle demokraták hátországa.30 Az albán észak-déli dichotómia (kettősség) különböző jogi és igazságszolgáltatási kultúrák meglétét is jelenti. Az északi területeken az öröklés ma is patrilineáris úton (apai ágon) történik, és bizonyos területeken életben van a kanun is a vérbosszú intézményével együtt. A mai albániai politikai életben a gegek és toszkok közti versengés a demokraták és a szocialisták küzdelmében ölt testet.31 Az albán társadalom sokrétű megosztottságának egy másik bizonyítéka, hogy a nagyvárosi értelmiség és a vidéki lakosság gondolkodásmódja között is éles választóvonal húzódik. Az albánok többsége – főként a vidéki lakosság – viszonylag passzívan szemléli a nagypolitikát, mert a függetlenséget, a szabadságot és az összetartozás érzését csak az államnál szűkebb keretek között tudja értelmezni, vagyis a klán, a család és a ház szintjén. A Nyugaton tanult albán nagyvárosi értelmiség fogékonyabb a demokratikus értékrend átvételére, és hajlandó leszámolni az ősi, elavult albán hagyományokkal is. Nem véletlen, hogy a XX. század elejének és végének albán függetlenségi harcai során a nemzeti identitásérzés csírájának továbbfejlesztésében az idegen kultúrák hatásaitól el nem zárkózható városi értelmiség vállalt tevékeny szerepet. Ma már az albán társadalom is halad a maga útján előre, fejlődik az általános emberi normák és követelmények szerint. A hegyvidéki falvakban, főként a Tropoja és Shkodra közötti vidéken, és részben a Mati-folyó térségében, az Albán Alpok és a koszovói hegyvidék településein az ősi szokásjog még kisebb-nagyobb visszahúzó erővel bír, de eljárt fölötte az idő. A fegyvereknek ma is kitüntetett szerepük van az albán vidéki társadalomban, ahol a puska vagy a pisztoly a férfiember hű társa és az erény kifejezője. Talán a férfiúi becsületen esett sérelem és kötelező megtorlása (vérbosszú) az egyik legnagyobb gátló tényezője a humánus gondolkodású falusi társadalom kialakulásának.32 29

www.sil.org/ethnologue/countries/Alba.html – Albania (2001. március)

30

Sali Berisha az 1992. márciusi demokratikus választásokat követően Albánia köztársasági elnöke

31

Zur Problematik der Stabilisierung des Westbalkans (Wien, Dezember 2000) – Stefan Troebst:

lett. Die Albanische Frage – Entwicklungsszenarien und Steuerungsinstrumente, 41. o. 32


– 22 –

2.3. Vallási sokszínűség Az albániai hívők körülbelül 70%-a muzulmán, 20%-a ortodox és 10%-a nyugati keresztény. Az észak-albániai albánok – úgymint a Koszovóban, Macedóniában, valamint Szerbia és Montenegróban élők – többségükben muzulmán vallásúak, míg a dél-albániai albánok között római katolikus és ortodox keresztény albánok is előfordulnak viszonylag nagy számban.33 Albánia déli részén görög nemzetiségű keresztények is élnek, akik részben integrálódtak az albán társadalomba. Az albánok között a XIII. században a szunnita irányzatból kialakult nagyon világi felfogású bektasi dervisrend terjedt el, amelyben számos síita és keresztény vallási elem (szentháromság, bűnvallomás, úrvacsora, stb.) is fellelhető.34 Az albánokat sohasem jellemezte a túlzott vallásosság. Egy átlagos albán számára a vallás inkább jelentette a származást és az életvitelt, semmint a vak hitet. Az albánság vallási elkötelezettsége és megosztottsága ugyan hátráltatta a nemzetté válás folyamatát, és az egységes nemzeti érdekérvényesítést, de sohasem volt oka a belső ellentéteknek. A török hódoltság idején az albán területek megszállói ugyan „rákényszerítették” hitüket a helyi lakosságra, de azok az új vallást pragmatikusan kezelték, és nem váltak mélyen hívőkké. Az albánok többségét elsősorban anyagi megfontolások vezették a muzulmán hit felvételére, hiszen a muzulmánok kevesebb adót fizettek, és magas katonai beosztásokat, illetve jól fizető közhivatalokat tölthettek be a török adminisztrációban. A török uralom megszűntével nem változott meg lényegesen az albán nép vallási összetétele, és a vallási hovatartozást toleránsan kezelték a függetlenné válást (1912-1913) követően is. 1937-ben az albán ortodox egyház – Zogu király támogatásával – elérte, hogy a konstantinápolyi pátriárka elismerje püspökválasztási jogát, így önállóvá válhatott. A muzulmán Zogu a vallási tolerancia híve volt, intézkedésére a katolikusok és az ortodox keresztények is részt vehettek az államigazgatásban. Zogu a muzulmán hagyományokkal szembeszállva kísérletet tett a nők emancipálására is. Enver Hodzsa kommunista rendszere az albán kulturális forradalom jegyében „rohamot” indított a vallási intézmények ellen. A templomokat és mecseteket bezáratták, egy részüket védett műemlékké nyilvánították, a többit polgári, illetve katonai célokra alakították át, a vallási ünnepeket és ceremóniákat államiakkal cserélték fel. 1967-ben

33

M. Vickers: i.m. 96. o.

34

Dr. Hunyadi László: A világ vallásföldrajza (Végeken Kiadó, Budapest, 1995) 246. és 285. o.

– 23 –

Albániát „a világ első ateista államává” nyilvánították, amit később az 1976-os alkotmány is deklarált. 1990-ben a Népi Gyűlés (Kuvendi Popullor) törvényt hozott a Hodzsa-rendszer egyházellenes

intézkedéseinek

eltörléséről

és

az

egyházak

tevékenységének

engedélyezéséről. A kommunizmus ateizmusát követően a vallási közösségek a gazdasági nehézségek és a személyi feltételek hiányosságai ellenére viszonylag gyorsan konszolidálódtak. A jelentős külföldi támogatásnak köszönhetően a muzulmán egyház állt leggyorsabban talpra. 1996-ig csaknem minden mecset helyreállítását és újjáépítését befejezték, és az 1990-es évek második felében számos új muzulmán szentély, iskola és egészségügyi intézmény létesült. Ma mind az iszlám, mind pedig a keresztény egyház arra törekszik, hogy a szociális intézmények anyagi támogatásával és új imaházak létrehozásával növelje befolyását Albániában, illetve az anyaállamon kívül élő albánság körében. Az albánok vallási elkötelezettsége elsősorban pragmatikus okokra vezethető vissza. A muzulmán albánok nem mélyen hívők, szokásaik csak részben alkalmazkodnak az iszlám előírásokhoz. Az iszlám fundamentalizmus a határozott törekvések ellenére sem tudott gyökeret verni az albánság körében. A szélsőséges iszlám csoportok albániai jelenléte azonban mégsem elhanyagolható. Ezek aktivistái beépülnek az Albániában és Koszovóban, illetve a Macedónia albánok lakta területein működő segély- és egyéb nem kormányzati szervezetekbe (NGO-k), amelyekben térítő, szervező és befolyásnövelő tevékenységet is folytatnak humanitárius feladatuk ellátása mellett. Albánia – nem kis meglepetést keltve a nemzetközi közösségben – 1992-ben tagja lett az Iszlám Konferenciának, amelynek legfőbb célja a muzulmán országok és népek támogatása. Az albánok a szervezettől elsősorban anyagi segítséget vártak. A koszovói albánok függetlenségi harcukhoz szívesen fogadták a „testvéri muzulmán” országok támogatását, de nem kötelezték el magukat teljes mértékben mellettük. Ebben nagy szerepe volt a nyugat-európai országok és az Egyesült Államok albániai megjelenésének. 2.4. A társadalmi fejlődés megkésettsége A több évszázados török uralom konzerválta a balkáni elmaradott állapotokat, és az amúgy is fejletlen albán területeket Európa egyik legsötétebb részévé változtatta. Az albánoknak – hiányzó államiságuk révén – nem volt mit veszteniük, ezért viszonylag könnyen alkalmazkodtak a török hódítók elvárásaihoz.

– 24 –

Miután a törökök a nemzetiség és a vallás között nem tettek különbséget, és az albánoknak nem volt nemzeti egyházuk, számukra nem létezett az albán nemzet sem. Az a kevés albán, aki egyáltalán járt iskolába, elsősorban török (muzulmán) neveltetésben részesült. A déli, albánok lakta területeken működő görög iskolákban a pánhellén szellem, míg a katolikus iskolákban a latin kultúra közvetítése folyt. Mivel albán iskola nem létezett, nem csoda, hogy az albán nemzettudat felébresztését később a túlnyomórészt a külföldön, Olaszországban és Görögországban élő albánok irányították.35 Az albán oktatási rendszer megkésettségét bizonyítja, hogy az első albán nyelvű elemi iskolát csak 1885-ben alapították Korça-ban. Az albán kultúra és hagyományok közvetítése, illetve generációról generációra történő továbbadása addig szájhagyomány útján történt. Az albán nyelvű irodalmi élet pedig többnyire azokban a fejlett országokban (Olaszországban és Görögországban) folyt, ahol jelentős számú albán kisebbség élt. Az önálló nemzetté vált Albániában ugyan történt előrelépés az oktatás terén, de a kulturális élet továbbra is nagyon elmaradott maradt. 1938-ban még a lakosság 80%-a írástudatlan volt, és a tanköteles gyerekeknek is csak 36%-a járt iskolába.36 Az országban nem volt egyetem, a kisszámú értelmiségi réteg Olaszországban vagy Franciaországban szerzett diplomát. A Hodzsa-rendszer létrejöttekor meghirdetett „kulturális forradalom” egyik legfőbb célkitűzése a közoktatás megszervezése, az írástudatlanság felszámolása és az általános kulturális színvonal emelése volt. Az albán felsőoktatást szinte a semmiből teremtették meg. A kitűzött célok kétségkívül jelentős eredményeket hoztak, de egyes kritikusok szerint ezek mindenekelőtt az „új, szocialista embertípus” kialakítását szolgálták. Az elmaradott, törzsi hagyományokkal terhelt Albániában mindig is erős volt a „vezér” kultusza. A despotikus hagyományai következtében és a demokratikus tradíciók teljes hiánya miatt termékeny talajra találtak a tekintélyuralmi elvek és módszerek. Az albán kommunista vezetés kultúrpolitikáját a dogmatizmus és a sematizmus jellemezte, a kultúra és a művészetek teljes mértékben a hősi múlt, a politikai rendszer és a vezér dicsőítését szolgálták, ezért a témaszegénység jellemezte őket.

35

Jens Reuter: Die Albaner in Jugoslawien (Untersuchungen zur Gegenwartskunde Südosteuropas,

München, 1982) 17. o. 36

Ma az írástudatlanság átlagosan 15%-os, a nők körében magasabb, a férfiak körében alacsonyabb.

THE EUROPA WORLD YEAR BOOK 2004, Vol. 1. (Europa Publications, Taylor and Francis Book, London and New York) 450. o.

– 25 –

Az akkori albán vezetés az „imperialista-revizionista” blokád és bekerítés állandó sulykolásával, valamint az „ostromlott vár” pszichózisának keltésével militarizálta az albán társadalom életét. Ennek olyan megnyilvánulási formái voltak, mint „az egész ország katona” jelszó hangoztatása, a katonai szolgálat kötelezővé tétele mindkét nem számára, a gyakori riadókészültség, a bunkerépítési kampány és más hasonló jelenségek. A Hodzsa-korszak társadalmi folyamatainak ellentmondását Fejtő Ferenc így jellemezte:

„Az

önmagát

leghaladóbbnak

képzelő

elmélet

és

az

elmaradott

életkörülmények közötti ellentmondás egyetlen kommunista országban sem olyan szembeszökő, mint Enver Hodzsa Albániájában”.37 Következtetés: Az albánság a nemzet fejlődésének hajnalán olyan sajátos hagyományokat és szokásokat alakított ki, amelyek nagy részét az idegen hatalmak uralma alatt is sikerült megőriznie. Az akkori albánság a család szintjén gondolkodott, ezért viszonylag könnyen elfogadta az új (például török) fennhatóságot. Mindig képes volt alkalmazkodni

a

megváltozott

körülményekhez,

amelynek

köszönhetően az albánok nem tűntek el a Balkán-félsziget népeinek olvasztótégelyében. Az ősi szokások – köztük az eldugott falvakban „élő”

vérbosszú

–

ugyan

gátolják

az

európai

értékrend

meghonosodását, de a fokozatosan városiasodó albánság már szakított az egykori hagyományokkal. A klánkötelékek is fokozatosan háttérbe szorulnak, a fiatal generációk már európai normák szerint élnek.

37


– 26 –

3.

ALBÁNIA

TÖREKVÉSE

A

DEMOKRATIKUS

ÉRTÉKREND

ÁTVÉTELÉRE Az 1989-90-es európai politikai változások nyomán Európa keleti felének kommunista és szocialista diktatúrái összeomlottak. Megkezdődött az a fejlődési folyamat, amelynek következményeként Kelet-Közép-Európa fejlettebb országaiban a totalitárius vagy autoriter egypártrendszereket a jogállami demokrácia váltotta fel. Az elmaradottabb országokban – köztük Albániában – a politika pluralisztikus elemeinek megjelenése mellett tovább éltek a régi „beidegződések”. Enver Hodzsa uralma idején Albániát elzárta a külvilágtól az „önerőre támaszkodás” politikája. A rendszerváltással alapvetően megváltozott Albánia külpolitikai gondolkodásmódja. Az ország vezetése feladta „antiimperialista harcát”, és rendezte diplomáciai kapcsolatait korábbi „ellenségeivel”. A politikai és gazdasági rendszerváltás teljesíthetetlen feladat elé állította Albániát, a teljes politikai anarchiától és gazdasági összeomlástól a nemzetközi beavatkozás óvta meg az országot. 3.1. A demokrácia kiépítésének nehézségei az 1990-es években Az 1990 végén megindult albániai rendszerváltás átvezette az országot az egypárti diktatúrából a többpárti pluralista és demokratikus rendszerbe. Az első ellenzéki szervezet, a Zöld Párt – akkor még illegálisan – 1990 novemberében alakult. Az 1990. december 8-án kirobbant tiranai egyetemi tiltakozás az országos mozgalom kiindulópontjává vált, amelynek következményeként a hatalom engedélyezte az ellenzéki pártok bejegyzését. December 12-én megalakult az Albán Demokrata Párt (ADP), vezetője az észak-albániai, geg származású orvosprofesszor, Sali Berisha lett. Az egyre nagyobb méreteket öltő népi elégedetlenség arra kényszerítette az Albán Munkapárt (AMP) vezetését, hogy kiírják a demokratikus, többpárti választásokat 1991. március végén. Az AMP – helyzeti előnyét kihasználva – megszerezte a kétharmados többséget a parlamentben, az ADP pedig 30%-kal jelentős ellenzéki erővé vált. Az első többpárti parlament hatályon kívül helyezte az 1976-os sztálinista alkotmányt, és olyan alkotmányos rendelkezéseket tartalmazó törvényeket hozott, amelyek megteremtették a modern, pluralista Albán Köztársaságot. Az Albán Munkapárt belső válságának csúcspontján, 1991. június 10-13. között összehívta X. országos kongresszusát, amelyen Albán Szocialista Pártra (ASZP) változtatta nevét.38

38


– 27 –

Az egyre jobban elmélyülő gazdasági válság következtében a lakosság fokozatosan szembehelyezkedett a szocialista vezetéssel. 1991 őszén a tömeges éhezés és a gazdaság teljes összeomlásának megakadályozása érdekében az albán kormány Nyugat-Európához és az Egyesült Államokhoz fordult segítségért. Olaszország a „Pelikán-akció” (1991 szeptemberétől 1993 decemberéig) keretében jelentős mennyiségű élelmiszert osztott szét Albánia-szerte, amelynek egyik célja az Olaszországba irányuló kivándorlás, azaz illegális migráció megakadályozása volt.39 A program végrehajtásának biztosítása érdekében 700 főnyi olasz katonai erő érkezett Tiranába. A gazdasági nehézségek és a politikai csatározások 1992 elején előrehozott választások megtartását tették szükségessé. A választók többsége elvesztette a szocialista pártba vetett bizalmát, így a demokraták elsöprő győzelmet arattak. A korábban köztársasági elnökké választott Ramiz Alia helyét Sali Berisha foglalta el. Az alighogy végbement demokratikus átalakulást a bűnözés, korrupció, zavargások és össznépi elégedetlenség kísérte. A demokrata párt gyors és hathatós változásokat akart, rendet kívánt teremteni, amit a „sokkterápiával” vélt elérhetőnek. A demokraták a kezdeti megbékélést hirdető retorika helyett az előző rendszer hívei elleni megtorlást tűzték ki célul. Berisha kísérletet tett hatalmának növelésére is. Az államelnöki jogkört azonban nem sikerült kiterjesztenie, mert az 1994 novemberében megtartott népszavazás elutasította az erre irányuló új alkotmánytervezetét. A viszonylag kedvező gazdasági folyamatoknak köszönhetően az ADP az 1996-os választásokon „túlnyerte” magát. A parlamenti mandátumok 87%-ának megszerzésével túlteljesítette a kétharmados többség elérésének célját is. A választások ugyan nem zajlottak teljesen tisztán – erre a nemzetközi megfigyelők is felhívták a figyelmet –, az ADP győzelmét mégsem vonta kétségbe senki. A látszólag jó irányba haladó politikai és gazdasági konszolidáció gyengeségei 1996 végén és 1997 elején váltak nyilvánvalóvá. A fejlődés drámai fordulatot vett, amikor több befektetési alap csődje az országban általános pénzügyi válsághoz vezetett. A piramisjátékként elhíresült spekulatív csalásban az ország lakosságának 70%-a elvesztette megtakarításait, a becslések szerint egymilliárd dollárt. Az össznépi tiltakozó akciók következtében megbénult az ország, eluralkodott az önkény és az erőszak. Az ország két részre szakadt, északon a geg, délen pedig a toszk politikusok és bűnözők vették át a hatalmat. A feldühödött tömegek kifosztották a fegyverraktárakat, aminek következtében 39


– 28 –

egymilliónál is több kézifegyver került a vérbosszú hagyományait még nem teljesen feledő albánok kezébe.40 A zavargásokat követően 15 ezer albán menekült érkezett Olaszországba, exportálva az albán válságot Olaszország földjére. Albánia a nemzetközi figyelem középpontjába került. Az ENSZ BT jóváhagyta az Olaszország által kidolgozott és irányított „Napfelkelte” (Alba) nevű humanitárius, de fegyveres erőket is alkalmazó akció tervét. A hadművelet fő célja a segélyek igazságos elosztásának koordinálása és a nemzeti megbékélést elősegítő parlamenti választások lebonyolítása volt. A krízis kezelésébe bekapcsolódott az ENSZ, az Európai Unió (EU), az Európa Tanács (ET) és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) is. 1997. április 11-én megkezdődött a hatezer fős Nemzetközi Védelmi Erő akciója.41 Az amúgy is zavaros viszonyokat tovább bonyolította, hogy Zogu király fia, Leka 1997 áprilisában hazatért Albániába. Az albán emigráció által 1961-ben Párizsban királlyá koronázott Leka abban reménykedett, hogy az albánok – látva hazájuk válságos állapotát – a monarchia visszaállítása mellett döntenek. Az 1997. nyarán megtartott választásokon azonban a szavazók többsége kiállt a köztársasági államforma mellett. Leka hazatérte megosztotta az albán társadalmat, amely – szokásához híven – erőszakos eszközöket sem nélkülözve harcolt saját igazáért. Az 1997. évi előrehozott választásokon a szocialisták elsöprő győzelmet arattak, és megszerezték a parlamenti képviselői helyek kétharmadát. A piramisjátékok csődje miatt az ADP hitelét vesztette, és a szocialista vezetők ezt kihasználva kampánybeszédeikben ellentételezést és kártalanítást ígértek a szerencsejátékok áldozatainak. Az ország politikai és gazdasági stabilizációjára ugyan történtek kísérletek, de az általános válságon, a korrupción és a szervezett bűnözésen az új vezetés sem tudott úrrá lenni. A hatalomátvétel a politikai merényletek és a további ellenségeskedések miatt nem ment zökkenőmentesen. A köztársasági elnöki székben Berisha utódja Rexhep Meidani, a szocialista párt korábbi főtitkára lett, aki Fatos Nano szocialista pártvezért bízta meg kormányalakítással. 1998 szeptemberében meggyilkolták Azem Hajdarit, Berisha egyik közvetlen munkatársát. A merénylet országszerte heves tüntetésekhez és fegyveres összecsapásokhoz vezetett. A Nano-kormány lemondásra kényszerült, de a hatalom a

40


41

SIPRI YEARBOOK 2004, Stockholm International Peace Research Institute (Oxford University

Press) 259. o.

– 29 –

szocialisták kezében maradt. Október 2-án az ASZP újonnan megválasztott főtitkára, Pandeli Majko alakított kormányt, aki 32 évével Európa legfiatalabb miniszterelnöke lett.42 Az 1998 elején kibontakozó koszovói válság összefogásra sarkallta az albánokat. Berisha átmenetileg feladta korábbi politikáját, és hajlandónak mutatkozott együttműködni a szocialistákkal. Ennek hatására az 1998 novemberében megtartott referendum megerősítette az alkotmányt, amely tartalmánál és felépítésénél fogva is rendszerstabilizáló tényezőnek bizonyult. 1999 tavaszán, a NATO jugoszláviai légi hadművelete idején Albánia a Szövetség és a koszovói albánok hátországává vált. A koszovói események sajátos konjunktúrát hoztak az országnak. A csaknem félmillió albán befogadása nem csak kiadásokat, de a külföldi segítség és a NATO jelenléte révén valutabevételeket is jelentett az ország számára. 1999. október 30-án Majko-t Ilir Meta váltotta fel a miniszterelnöki székben, aki megígérte, hogy folytatja elődje belső stabilitásra és az euro-atlanti integráció elmélyítésére irányuló politikáját. A politikai élet két, egymással élesen szemben álló pólusának képviselői, a demokraták és a szocialisták képtelenek a kompromisszumra, a közeledésre, illetve a vitás kérdések rendezésére. A kétpólusú politikai rendszer szereplőinek egymás elleni küzdelme rányomja bélyegét az albániai rendszerváltást követő eseményekre. Albániában a politikai kultúra alacsony szintje miatt az egyéb kisebb politikai pártok sok esetben csak nevükben pártok, valójában családok, klánok érdekében működő politikai szervezetek. Nem képviselik széles néptömegek politikai, társadalmi és gazdasági érdekeit, csak egy szűk csoportot szolgálnak ki, illetve preferálnak. A poszt-enverista albán társadalom egyrészt megpróbálta átvenni a nyugati demokráciák értékrendjét, másrészt visszanyúlt a kommunizmus által széttört ősi albán hagyományrendszerhez. Ez a fajta kettősség számos problémát okozott a rendszerváltás idején. 3.2. Albánia gazdasági helyzete a rendszerváltozás idején Albánia felemelkedésének legnagyobb akadálya az országot sújtó súlyos gazdasági válság volt, és talán ma is az. A rossz gazdasági helyzet legfőbb oka a kommunista rendszer öröksége, a tulajdonviszonyok rendezetlensége, az elmaradott infrastruktúra és a tőkehiány. Ezek a körülmények elriasztják a külföldi befektetőket. Az ipari és mezőgazdasági termelés alacsony szintje, az infrastruktúra elmaradottsága és a nagyarányú 42

www.fas.org/man/crs/htm: Albania – Country Background Report (2000. június 29.) 3. o.

– 30 –

munkanélküliség (városokban 30-40%, vidéken 70-80%) a fekete- és a szürkegazdaság erősödéséhez

vezetett.

Becslések

szerint

jelenleg

a

GDP

60-70%-a

illegális

kereskedelemből származik. Az európai léptékkel felfoghatatlan helyzetben az albán nép egyrészt a minimális mezőgazdasági és ipari termelésből él, másrészt a feketegazdaságra és a külföldön élő családtagok pénzügyi segítségére támaszkodik. A demokratizálódó Albánia egy szerkezetileg és infrastrukturálisan is elmaradott gazdaságot örökölt a kommunista érától. A „demokratikus” fordulat előtt az ország elszigetelődése miatt nem lehetett hozzáférni a külföldi technológiákhoz, és törvény tiltotta a hitelek felvételét is. Az elavult technológiát alkalmazó albán ipar a 90-es évek elején teljes válságba került. A silány minőségű albán termékek eladhatatlanná váltak, a termelés folyamatosan csökkent, a gyárak bezárták kapuikat, mérhetetlenné vált a munkanélküliség, és az ország lakosságának egyharmada teljesen elszegényedett. A GDP a rendszerváltozás első két éve alatt több mint 50%-kal visszaesett, az 1992. évi infláció elérte a 225%-ot. A „balkáni” mutató a következő években viszont látványosan javult, 1996-ban már csak 12,7% volt. Az 1997-es politikai és gazdasági összeomlás következtében azonban ismét mélyrepülésbe kezdett, az év végére 42% lett. Kisebb gazdasági csoda, hogy az 1999. évi infláció mindössze egy százalék körül alakult.43 A rendszerváltás idején az országban megjelentek a csempészútvonalakon érkezett olcsó külföldi áruk. Virágzásnak indult a puszta létfenntartásért folytatott, megélhetést és „extraprofitot” hozó szervezett bűnözés. 1991 és 1992 folyamán albánok százezrei döntöttek

úgy,

hogy

külföldön

próbálnak

szerencsét.

A

tömeges

kivándorlás

eredményeként 350 ezren szöktek át Görögországba, és több tízezren Olaszországba. Közel félmillió állampolgár emigrált (a 19-40 éves korúak 40%-a) a zavaros gazdasági és társadalmi viszonyok hatására. 1993 végére a termőföld több mint 90%-a magántulajdonba került. Annak ellenére, hogy a GDP közel 60%-át a mezőgazdaság adja, az ország továbbra is nagy mennyiségű élelmiszerimportra kényszerül. A kilencvenes évek elején csak a külföldi segélyek mentették meg Albániát az éhínségtől. A belpolitikai bizonytalanság és a kommunista diktatúrától örökölt fejletlen infrastrukturális adottságok (Albániának 18 ezer kilométernyi úthálózatából mindössze 3225 km aszfaltozott útja és 720 km vasútvonala volt 1994-ben, és 100 lakosra 1,4 darab telefon jutott 1995-ben) miatt a külföldi működő tőke elkerülte Albániát. Az idegen 43


– 31 –

befektetők (főként Olaszország 53 és Görögország 27%-kal) csak korlátozott mértékben vesznek részt az albán élelmiszeripari, valamint könnyűipari termelésben, illetve a nyersanyagok és ásványkincsek kiaknázásában. A nyugati tőkét nemcsak a politikai instabilitás, hanem a rossz közbiztonság, az elégtelen infrastruktúra és a környezetvédelem hiányosságai is elriasztják. Az albán gazdaság az 1995-ös átmeneti fellendülés ellenére 1997-ben ismét a csőd szélére került. Nyilvánvalóvá vált a bankszektor és az ország pénzügypolitikájának gyengesége, miután az egész országot behálózó piramisjáték csődje elindította lavina a mélybe sodorta az ország addig elért gazdasági eredményeit. Az ellenőrizhetetlen árnyékgazdaság dzsungelében nem csak a külföldiek, de még az albán állam sem ismeri ki magát, és nem képes az adók behajtására sem. Az adóbevételek kiesése miatt egy olyan ördögi körbe került az ország, amelyből nem tud kitörni. Az állam nem tudja megfizetni alkalmazottait, akik kénytelenek a korrupció és a feketekereskedelem révén biztosítani megélhetésüket. A szervezett bűnözéssel a legfelsőbb politikai vezetés is szorosan összefonódott, ezért az érdemi változásokra nemzetközi nyomás és segítség nélkül nem kerülhet sor. A rendszerváltás után kibővült személyi szabadság egyik „negatív hozadéka” a különböző bűnszövetkezetek kialakulása, amelyek sok esetben ránőttek az albán társadalom nagycsaládi struktúrájára. Az ország földrajzi helyzetéből adódóan Albániában virágzik az országok és kontinensek közötti feketekereskedelem, hiszen az ország az Európa és Ázsia között húzódó tranzitútvonalak mentén helyezkedik el (például a Feketetenger és az Adriai-tenger közötti tranzitútvonal, és a VIII. folyosónak nevezett Európa– Kaukázus–Ázsia

tranzitfolyosó).

Az

embercsempészetre,

kábítószer-

és

fegyverkereskedelemre, valamint prostitúcióra szakosodott albán maffia kiterjedt kapcsolatokat tart fenn olasz és török „kollégáival”. Az akkori viszonyokat jól jellemző adat, hogy Albániában a magántulajdonban lévő gépkocsik száma 1990 és 1996 között 500-ról 50 ezerre növekedett, de túlnyomó többségük külföldről lopott autó volt.44 A politikailag és kulturálisan megosztott albán társadalom gazdasága romokban hever. A sajátos albán viszonyok közt európai mércével és értékrenddel nem lehet kiigazodni. Ezért nem is szabad túlzott várakozásokkal tekinteni Albánia gyors felemelkedésére,

az

európai

normarendszer

elterjedésére,

a

demokratikus

intézményrendszerek kiépülésére és a pluralizmus térnyerésére. Az infrastruktúra hiánya 44


– 32 –

szinte lehetetlen feladatok elé állítja a nemzetközi közösséget, amelynek segítsége nélkül csak nagyon lassú fejlődés várható. 3.3. A nemzetközi közösség Albániának nyújtott segítsége az átmenet időszakában Albánia az 1997-es politikai, gazdasági és társadalmi összeomlást követően de facto a NATO, az EU és az EBESZ védett körzete lett. A kezdeti gyors pénzügyi segítségnyújtás és a gazdaság működőképességének biztosítására tett próbálkozások ellenére továbbra sem sikerült kiépíteni megfelelő mértékben a demokráciát, a jogállamiságot és a piacgazdaságot Albániában. Az Egyesült Államok 1998-ban 300 millió dollár segélyt nyújtott Albániának gazdasági, politikai és humanitárius célokra. A nemzetközi szervezetek és külföldi kormányok részéről 1991-től tíz év alatt közel 3 milliárd dollárnyi adomány érkezett az országba. A legnagyobb támogató Olaszország és Németország volt. Az EU az 1990-es évek elejétől az ezredfordulóig körülbelül egy milliárd dollárral segítette az országot.45 A Világbank (WB) becslései szerint az infrastruktúra kiépítése és a tartós pénzügyi stabilitás megteremtése érdekében Albániának több milliárd dollár további külföldi támogatásra lesz szüksége az elkövetkezendő években, hogy felzárkózzon Európa nyugati feléhez. Ennek érdekében a Világbank a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), az EU-val és az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bankkal (EBRD) kidolgozta azt a reorganizációs programot, amely a kormányzat és a közintézmények felállítását, megszilárdítását, valamint a gazdaság élénkítését és a szociális juttatások rendszerének kiépítését tűzte ki céljául. Az EU a PHARE-program keretében hathatós támogatást nyújtott a munkahelyteremtéshez, az infrastruktúra és a közigazgatási rendszer kiépítéséhez. Az EBESZ kiterjesztette jelenlétét a fővároson túlra is. Shkodra-ban, Vlora-ban és Gjirokastraban missziót telepített az emberi jogok, a jogállamiság és a demokratizálódás védelme, a média és a választások felügyelete, illetve a nemzetközi szervezetekkel, valamint az NGOkkal történő együttműködés, illetve kapcsolattartás érdekében. Az ENSZ az egyik legnagyobb segélyező Albániában. Az albániai politikai vezetés még arra is képes, hogy gazdasági eredményeit „lefelé kerekítse” annak érdekében, hogy megkapja a nemzetközi támogatást.

45

március)

www.nato.int/structur/DS/wwweodastt/background.htm: Background notes: Albania (2001.

– 33 –

3.4. Az albán népesség és a diaszpóra Az Albán Köztársaság (Republika e Shqiperise) egyike a leghomogénebb európai államoknak. Közel 3,4 milliós lakosságának 95%-a albán nemzetiségű. A legnagyobb lélekszámú kisebbséget a görögök képviselik, akik az összlakosság 3%-át alkotják, és főként az ország déli területein élnek.46 Elenyésző számban vlachok, romák, bolgárok és macedónok is találhatók az országban. Albániában az éves népszaporulat megközelíti a 2%-ot, amely egyike a legmagasabbaknak Európában. A lakosság növekedése azonban lelassult, ami párosul az elvándorlással is. Az ország korfájából kitűnik, hogy a társadalom nagyon fiatal, a lakosság 33%-a 15 év alatti, 56%-a aktív dolgozó és mindössze 11%-a nyugdíjas korú. Az urbanizáció a rendszerváltás óta felgyorsult, a lakosságnak már csak alig több mint fele él vidéken.47 Albánia szinte tiszta nemzetállamnak tekinthető. Helyzete mégis bonyolult, miután történelmi okoknál fogva az albánság összefüggő élettere jóval túlnyúlik Albánia államhatárain. Északon magában foglalja Montenegró délkeleti területeit, Koszovót és a Preševo-völgy (Dél-, illetve Délkelet-Szerbia) térségét, keleten a nyugat- és északnyugatmacedóniai területeket, délen pedig az észak-görögországi Epirusz albánok lakta részeit. A ki- és bevándorlások miatt nehezen meghatározható adatok szerint közel 3,4 millió albán él Albániában, és mintegy 3 millió a környező országokban (lásd: 6. sz. melléklet). Jelenleg tehát közel 6,5 millió albán él a Balkánon. Jóval többen vannak, mint a négymillió horvát, kétmillió szlovén és macedón, nem is beszélve az alig félmilliónyi montenegróiról. Lélekszámuk a századelőn megközelíti a bolgárokét. A korstruktúrát ismerve nem nehéz megjósolni, hogy egy-két évtized múltán annyian lesznek, mint a fogyó szerb és a stagnáló görög nemzet. Szerbia és Montenegróban, Macedóniában és Görögországban az albánok jelentős kisebbséget alkotnak: – Koszovóban (nemzetközi protektorátus) 1,9 millió albán (95%); – Macedóniában 500 ezer albán (25%);48 – Montenegróban 60 ezer albán (7%);49 – Szerbiában (Koszovó nélkül) 70 ezer albán (1%); 46

Dienes Tibor: Albánia – Útikönyv (Hibernia, Budapest, 2004) 34. o.

47

Leitfaden für Bundeswehrkontingente in Albanien 29. o.

48

A legutóbbi macedóniai népszámlálás 2003. december 1-jén közzétett adatai szerint 509 083

(25,2%) albán él a 2 022 547 fős macedóniai népesség között. Pan-Albanism: i.m. 33. o. 49

január)

A montenegrói népszámlálási adatok szerint. (http://en.wikipedia.org/wiki/montenegro; 2005.

– 34 –

– Görögországban 50 ezer autochton görög-katolikus arvanita és muzulmán çamëriai (csameriai) albán, valamint körülbelül 400 ezer allochton (betelepült) munkavállaló. (Görög források szerint az utóbbiak száma jóval több, akár kétszerese is lehet. Az albánoknak görögösíteniük kell nevüket, így asszimilációra kényszerítik őket. Az albánok megélhetési célból dolgoznak és élnek

Görögországban,

egyelőre

nincsenek

jelentősebb

kisebbségi

követeléseik.) Jelentős számú albán közösségek élnek Olaszországban (Calabria és Szicília), Bulgáriában (Mandrica), Törökországban (Isztambul) és Ukrajnában (Zaporozsje), valamint több százezer albán politikai és gazdasági menekült Észak-Amerikában, illetve Nyugat-Európában, elsősorban Németországban (kb. 350 ezer), Ausztriában, Svájcban (kb. 160 ezer) és Svédországban. A kelet-közép-európai országok közül főként Csehországban, a jugoszláv utódállamok közül pedig Horvátországban (Zadar környékén) és Szlovéniában találhatók még albánok.50 A rendszerváltozás óta Albánia lakosságának több mint 15%-a hagyta el az országot politikai, gazdasági, illetve szociális okokból. A kivándorlási hullám elsősorban Görögországot és Olaszországot sújtotta. Az emigránsok zöme legálisan hagyta el az országot, és munkavállalási engedéllyel tartózkodik a fogadó országokban, de sok köztük az illegális bevándorló is. Az illegális migráció megindulásával a nyugat-európai országokban az oroszokhoz, ukránokhoz és az olaszokhoz hasonlóan megjelent az albán szervezett bűnözés is. Athén és Róma elsősorban az albánokat tették felelőssé a bűnözési hullám növekedéséért az 1990-es években. Az albán szervezett bűnözés Nyugat-Európában ma már vezető helyet foglal el az emberkereskedelemben és a drogcsempészetben, és úgy tűnik, hogy számos területről kiszorítja a hagyományosan erős orosz és olasz maffiát. Az albánok alkalmazkodóképességük, pragmatizmusuk, társadalmi rendszerük, szokásaik, sajátos nyelvük és vallási sokszínűségük révén a világ bármely részén „otthonosan mozognak”, amit a több ezer albán bűnöző hatékonyan kihasznál.51 Az albán nemzetegyesítő törekvések – mint ahogy a XIX. században – a XX. század végén is kiemelkedő szerepet játszott az európai és észak-amerikai albán emigránsok patriotizmusa és pénze. A New Yorkban, Stuttgartban és Zürichben élő – gyakran már harmadik generációs – albánság elég erős ahhoz, hogy politikai, kulturális és 50 51

Stefan Troebst: i.m. 37. o. Albert A. Stahel: Organisierte Kriminalität auf dem Balkan (Allgemeine Schweizerische

Militärzeitschrift, 2002/11) 24-25. o.

– 35 –

szociális szervezeteket hozzon létre nemzettársai megsegítése érdekében. Az Egyesült Államokban közülük a legbefolyásosabb az Albán-Amerikai Nemzeti Tanács (National Albanian-American Council – NAAC) és az 1986-ban létrehozott Albán-Amerikai Polgári Liga (Albanian-American Civic League – AACL).52 Az 1990-es évek végétől svájci székhelyű „Hív a haza” elnevezésű alap szolgáltatta a legnagyobb külső segítséget az albán felszabadítási mozgalmak számára Koszovóban, a Preševo-völgyben és Macedóniában. A pénzügyi alap Európában és Amerikában egyaránt jelentős adakozásra késztette az albán származásúakat. Az önkéntes adományok mellett a szélsőséges albánok zsarolással (védelmi pénzek szedésével) is gyűjtöttek pénzt az albán függetlenségi törekvések támogatása érdekében Nyugat-Európában. Az emigránsok a demokratikus nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban általában szabadabban tárták a közvélemény elé törekvéseiket, mint a balkáni államokban kisebbségben élő albánok. A becslések szerint 400 ezer fős amerikai albán diaszpóra az 1980-1990-es években mozgósította a kongresszusi és szenátusi képviselőket az albán kérdés napirendre tűzése érdekében.53 Az Európai Unióban élő 700 ezres és az amerikai kontinensen élő félmilliós albán diaszpóra – nemzeti öntudatra ébredve – az elmúlt évtizedben jelentős mértékű anyagi segítséggel támogatta a koszovói albánok függetlenségi harcát. Gondoskodtak arról, hogy a „koszovói kérdés” megfelelő publicitást kapjon, és a kötelező adóként („forradalmi hozzájárulás”) beszedett – a jövedelem 3-5%-át kitevő – pénzösszegekből finanszírozta a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës – UÇK) megalakulását, majd függetlenségi harcát az 1990-es évek végén. Az albán érdekek képviseletében komoly szerepet kapott az Albán-Amerikai Polgári Liga, amely propagandaanyagok és egyéb kiadványok készítésével hatékonyan lobbizott a szerbek ellen, illetve az albánok mellett. Az albán szervezett bűnözés Nyugaton „tisztára mosott pénzei” visszaáramoltak az anyaországba, ahonnét a pénzek a már régóta jól működő csempészútvonalakon keresztül fegyver, haditechnikai eszköz vagy katonai felszerelés formájában Koszovóba kerültek.54 Az albán diaszpóra mindig is „motorja” volt – és ma is az – az albán nemzeti kérdés melegen tartásának. A Nyugaton élő honfitársak segítsége nélkül a nemzeti ügy nemzetközivé tétele nem sikerült volna. Az Egyesült Államokban és az EU-ban élő

52


53

M. Vickers: i.m. 151. o.

54

Dr. Szabó László: A koszovói válság (Honvéd Kiadó – 1999) 15-18. o.

– 36 –

diaszpórának nemcsak gazdasági, de politikai eszközök is rendelkezésére állnak az albán kérdés nemzetközi megítélésének befolyásolására.55 Következtetés: Az

1990-es

évek

elején

Albánia

elkötelezte

magát

a

demokratikus reformok végrehajtása mellett, szakított izolacionista politikájával, és a korábban feladott külkapcsolatai normalizálására törekedett. A múlt súlyos politikai és gazdasági öröksége azonban megakadályozta abban, hogy az átmenet békésen és fájdalommentesen történjen meg az országban. A külvilágtól addig elzárt és becsapott albán társadalom az 1990-es évek elején hisztérikus dinamizmussal vetette bele magát az új világrendbe. A politikai és gazdasági összeomlás az országban általános válságot okozott, amelyből Albánia csak nemzetközi segítséggel volt képes kilábolni. Az ezredfordulóra elért eredmények ugyan bíztatóak, de az ország politikailag és gazdaságilag továbbra is instabil. Az albánság a történelmi örökség hatására sajátos módon több országban kénytelen élni a NyugatBalkánon, és emigránsaik a világ számos táján megtalálhatók. A mára megerősödött nyugat-európai és észak-amerikai albán diaszpóra politikai és gazdasági erejének köszönhetően „motorjává” vált a nemzetegyesítő törekvéseknek.

55

Zur Problematik der Stabilisierung des Westbalkans (Wien, Dezember 2000) – Jens Reuter:

Optionen der internationalen Gemeinschaft zur Lösung der albanischen Frage, 61. o.

– 37 –

4.

ALBÁN FÜGGETLENSÉGI TÖREKVÉSEK

Az albán nép máig nem tudta feldolgozni azt a történelmi kudarcot, hogy későn született nemzetállama nem foglalhatta magában az összes albánok által lakott területet. Az albán nemzetegyesítő törekvések élére a koszovói albánok és a diaszpóra álltak, akik a legtöbbet szenvedtek az idegen uralom alatt. Az albán nemzeti eszme elképzelései szerint az etnikai alapon szerveződő nagy-albán államalakulat magában foglalná az albánok lakta nyugat-balkáni területeket. Az így létrejövő „nagy-albán állam” területe körülbelül 60 ezer km2, lakossága pedig közel 6,5 millió fő lenne. Az albán nép lélekszáma a XX. században a többi balkáni népéhez képest jóval gyorsabban nőtt, ami az Albániával szomszédos országokban – különösen a volt Jugoszláviában, ezen belül is Koszovóban – az etnikai arányok jelentős módosulását eredményezte. Az akkori Jugoszlávia egészét tekintve a számuk 1961 és 1981 között csaknem megduplázódott: 914 737 főről 1 737 384-re nőtt.56 Szlobodan Milosevics szerb majd jugoszláv elnök elnyomó politikája felgyorsította az eseményeket és radikalizálta az albán hazafiakat. A jugoszláv fegyveres és biztonsági erők a lázadó albánokkal szemben aránytalanul nagy megtorló eszközöket alkalmazva humanitárius válságot okoztak. Megsértették az emberi jogokat azzal, hogy etnikai tisztogatásba és megtorló akciókba kezdtek a koszovói albán polgári lakosság körében. A helyi albánság jól artikulálta a nemzetközi közvélemény felé a kialakult helyzet biztonsági kockázatait, bemutatta az üldöztetést, a nagyszámú menekült nyomorúságát és szenvedéseit, a szerbek túlkapásait és kegyetlenkedéseit. A nemzetközi közösség az albánok mellé állt, mert a nemzetközi jog súlyos megsértését tapasztalta Koszovóban. A koszovói fegyveres konfliktus lezárását követően hamarosan újabb kihívások jelentek meg a rövidesen kirobbant preševo-völgyi, majd macedóniai fegyveres konfliktusok révén. A radikális albánok törekvései egyértelművé váltak, céljuk a térség destabilizálása és kétes üzleteik szabad folytatása volt, s mindezt a Nagy-Albánia eszme – amelynek tisztességes követői nem merészkedtek ilyen messze – ideológiai köntösébe bújtatva vélték elérhetőnek. A NATO és az EU elítélte az albán szakadárok akcióit, és teljes mértékű támogatásáról biztosította a szerbiai és a macedóniai kormányokat. Az albán szélsőségesek balkáni destabilizáló törekvései a nemzetközi közösség akaratával szemben ezúttal nem vezettek eredményre. 56

Kapronczay Péter – Nagy Tamás: A koszovói válság történeti és biztonságpolitikai összefüggései

(Valóság 99/6) 95. o.

– 38 –

4.1. Az albán nemzeti mozgalom központja: Koszovó A szerbek és a koszovói albánok egyaránt úgy vélik, hogy elsőként ők népesítették be Koszovót, és ebből történelmi jogot formálnak. Mindkét népnek ezt tanították, ami mélyen beágyazódott identitástudatukba. Koszovó területe a középkortól napjainkig az albán és a szerb etnikum együttélésének és érdekütközésének színtere volt. A szerb történetírás szerint Koszovó „a szerb nemzet bölcsője”. A középkori szerb állam – amely Dušan uralkodása alatt (1331-1355) élte fénykorát – valóban magában foglalta Koszovót (lásd: 2. sz. melléklet). Prizren egy ideig királyi székváros, Peć pedig egyházi központ volt, ezért számos szerb műemlék található ma is a régióban. Az 1389-es rigómezei (koszovó-poljei) csatavesztés után Szerbia (teljes egészében 1459-ben) török uralom alá került, és Koszovó – a mai szerb történelemtanítás szerint – elvesztette a középkorban még dominánsan szerb etnikai jellegét. 57 A „szerb Mohács” után az előrenyomuló törökök elől a szerbek több hullámban észak felé húzódtak részben önként, részben pedig nyomás hatására. A XX. század elejéig folyó szerb ki- és albán betelepülés, valamint az egyes szerb csoportok „elalbánosodása” következtében a balkáni háborúk idejére – amikor Szerbia és Montenegró visszaszerezték Koszovót – az akkor bő 400 ezres népesség már mintegy 2/3 részben albán volt, és csak 1/5 részben szerb, a többit a törökök, vlachok, cigányok és egyéb nem számottevő nemzetiségűek tették ki. Az albán nemzeti ideológia interpretációjában a mai Koszovót először az illírek, vagyis az albánok elődei népesítették be. Eszerint az albán népesség tekintendő Koszovó őshonos etnikumának, és létszámuk nem csupán a XVIII. század óta – ahogy a szerbek állítják –, hanem mindig is felülmúlta a régióban csak a VII. században megjelenő szerbek számát. Koszovó volt az albán nemzeti mozgalmak egyik szülőhelye, ahol Prizren volt az 1878-as Albán Liga székhelye. Prizren városa ma a szerb és az albán kultúrtörténeti emlékeknek egyaránt otthont ad.58 A XVIII. század folyamán néhány albán nagybirtokos család hatalma fokozatosan megnőtt, akik egymással rivalizálva növelték befolyásukat, és az albán lakta területeket igyekeztek uralmuk alatt összefogni. A legnagyobb hatalomra kétségkívül a shkodrai Bushati (vagy Bushatas) család tett szert. Kara-Mahmud Bushati (1749-1796) és utódainak célja a geg nyelvjárási terület (elsősorban Észak-Albánia és Koszovó) egyesítése, és egy

57

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Aula Kiadó, 1999) 9. o.

58

Réti Gy.: i.m. 311-315. o.

– 39 –

független albán állam megalakítása volt. Közben Ali pasa Tepeleni, a „janinai oroszlán” a déli albán lakta területeket igyekezett uralma alatt összefogni.59 A XIX. század végén, az 1877-78-as orosz-török háborút követően felerősödtek a török uralom alatt élő népek függetlenségi törekvései. Az Albán Liga a nagyhatalmak berlini kongresszusához – amely a balkáni államhatárok kijelölésére volt hivatott – intézett petícióját Bismarck egyszerűen lesöpörte a tárgyalóasztalról. A Liga – nem látván más megoldást – önkéntesek toborzásával, fegyveres úton próbálta megvalósítani céljait. Mivel az 1913-ban létrejött albán nemzetállam nem foglalta magában az összes albán lakta területet, az albán nép jelentős része (40%-a) hamarosan a környező országokban, Szerbiában, Montenegróban, Macedóniában és Görögországban idegen uralom alatt találta magát. Főként Koszovóban és a Dukagjini fennsíkon (szerb nevén Metohijában) volt erős az elégedetlenség. A két világháború közötti időszakot az éles és gyakorta fegyveres szerb-albán szembenállás jellemezte. Az I. világháború után 1918-ban megalakult Szerb-HorvátSzlovén Királyságot az albánok az össznemzeti egyesülésüket megakadályozó nagyszerb nacionalizmus államának tekintették. A nyíltan és brutálisan elnyomott koszovói albánok többsége nem akart beilleszkedni a délszláv államba, többször is fegyveres harcot indítottak az elszakadásért és az Albániával való egyesülésért. Ezekben a törekvésekben általában bírták Tirana támogatását. A másik oldalon viszont a szerbek sem akartak megbékélni az etnikai és az állami határok közötti eltéréssel. Ők be se akarták fogadni az albánokat az általuk nagyszerb „nemzetállamként” értelmezett Jugoszláviába. A királyi Jugoszlávia államszervező alapelve, a délszláv eszme megnehezítette az albánok helyzetét. A szerbiai politikai elit hegemóniája következtében nem volt albán nyelvű oktatás. 1922 és 1938 között a szerbek nagyarányú betelepítéseket hajtottak végre 60-100 ezer honfitársuk beköltöztetésével és földhöz juttatásával. Az 1930-as évek közepére az albán és török kitelepülések következtében a szerb lakosság aránya Koszovóban egyharmadra emelkedett.60 A két világháború között Koszovóban és környékén megindult a kacsakok mozgalma (kaçak, azaz menekült, csempész), amelynek politikai célja az albán lakta területek elszakadása, és Albániával való egyesítése volt. A kacsakok – akik az 1920-as és 1930-as években gerillaháborúkat vívtak Koszovóban – sajátos hadviselésüket a balkáni 59

Barbara Jelavich: History of the Balkans (Cambridge University Press, 1983) 84. o.

60

Juhász J.: i.m. 51. o.

– 40 –

betyárok marhatolvajlásával vegyítették.61 Létszámukat tízezerre becsülték. Albánia igyekezett támogatni a jugoszláviai albánok elszakadáspárti erőit, és otthont adott a kacsak mozgalom politikai vezérkarának tekinthető – az 1918. november 7-én Shkodra-ban a koszovói emigránsok, Bajram Curri és Hasan Prishtina által létrehozott – Koszovó Bizottságnak.62 Az albán irredenta törekvéseket a két világháború között a tengelyhatalmak és a Kommunista Internacionálé tagjai is támogatták, elsősorban a megerősödött Szerb-HorvátSzlovén Királyság ellenében, illetve a Versailles-i békerendszer elleni tiltakozásul. Mussolini Olaszországa viszont közvetlen támogatást nyújtott az albán revizionista mozgalmaknak, majd később 1939. április 7-én elfoglalta és annektálta Albániát. Az olaszok felszólították a görögországi Epiruszban és a Koszovóban élő albánokat, hogy kezdjenek akciókat Nagy-Albánia létrehozása érdekében. 1941. augusztus 12-én – a délszláv állam felosztását követően – Koszovó nagy részét Albániához csatolták (lásd: 4. sz. melléklet). A teljes megvalósításhoz azonban meg kellett volna szerezni az epiruszi albán lakta területeket is, ami végül nem sikerült. Az etnikai homogenizáció jegyében ezúttal az olasz hatóságok, és a helyi albán kormányzat fegyveres csapatai űztek el 100 ezer szerbet, és egyidejűleg 70-75 ezer albánt telepítettek át Albániából Koszovóba. 1945-ben Josip Broz Tito vezetésével föderációként szervezték újjá Jugoszláviát, amelyben Koszovó és Metohija Autonóm Körzetet Szerbiához csatolták.63 A háború utáni években élte virágkorát a Balkán-föderáció eszméje. Felmerült ugyanis egy olyan elképzelés, hogy Albánia hetedik tagköztársaságként csatlakozik a titói Jugoszláviához.64 1948-ban Sztálin döntése alapján Jugoszláviát kiközösítették a szocialista blokkból, a Balkán-föderáció gondolata lekerült a napirendről, és az albánok állami szétdaraboltsága végérvényessé vált. A második világháború utáni kelet-európai kommunista ideológia palástolta a nemzetiségi kérdést, így az albán nemzetegyesítő eszme sem tört radikálisan a felszínre, de az internacionalizmus leple alatt mégiscsak létezett. A nagyon elmaradott Koszovó számára a fejlődés és az államon belüli etnikai elkülönülés lehetőségét a 60-as évek 61

Felipe Fernández-Armesto: Európa népei (Corvina, 1995) 231. o.

62


63

Az általunk Koszovónak nevezett tartományt a szerbek ma is Koszovó és Metohijának nevezik.

64

megbukott.

Szó volt Bulgária bekapcsolásáról is, ami végül Sztálin és a bolgár vezetés ellenkezésén

– 41 –

reformtörekvései alapozták meg, mivel a jugoszláv gazdasági reformfolyamatoknak fontos elemévé vált az elmaradott régiók támogatása. Koszovó föderációs alapból történő 37,1%os részesedése, illetve támogatása jelentős fejlemény volt, de a tényleges fejlesztésre és a felzárkózásra a régió hihetetlen mértékű népszaporulata miatt ez az összeg sem volt elegendő.65 A koszovói albánok helyzetét a titói Jugoszlávia első két évtizedében egyfajta kettősség jellemezte. Az albán lakta területek fejletlenségük révén egyrészt nagyobb központi támogatásban részesültek, lakói pedig a korábbinál szélesebb kulturális lehetőségekkel (pristinai albán egyetem, anyanyelvű iskolák, sajtótermékek, könyvek megjelenése) rendelkeztek. Koszovó az 1963-as szövetségi alkotmányban autonóm tartományi státust kapott. Másrészt a jugoszláv vezetés szoros politikai és adminisztratív ellenőrzés alatt tartotta a koszovói albánokat, mert kétségbe vonta a Jugoszlávia iránti lojalitásukat. Az 1968. november 27-én (az albán „Zászló Napjának” előestéjén) kirobbant tüntetés fő politikai követelése az albán lakta területek külön jugoszláv tagköztársasággá válása volt. Ez azonban Belgrád véleménye szerint azt a veszélyt hordozta magában, hogy az albánok élnek a tagköztársasági státus nyújtotta kiválás jogával, ezért a jugoszláv hatóságok letörték az albánok törekvését. Az 1974. február 24-én kihirdetett új jugoszláv alkotmány a Szerbián belüli autonóm

tartományoknak

(a

Vajdaságnak

és

Koszovónak)

csaknem

különálló

tagköztársasági jogokat adott, de az elszakadás jogát nem biztosította. Ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert az internacionalizmus erősödése helyett a különféle „nacionalizmusok” kibontakozásának kezdetét jelentette. 1974-ben Koszovóban az akkor 80% körüli lakossági aránnyal rendelkező albánok kezébe került a helyi párt- és állami irányítás, beleértve a rendőrséget, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást. Pristinában épült fel Jugoszlávia egyik legmodernebb, sorban a harmadik legnagyobb egyeteme mintegy 40 ezer hallgatóval, amelynek oktatási nyelve az albán volt. A pozitív változások, a gazdasági fejlesztések és segélyek ellenére Koszovó Jugoszlávia legszegényebb területe maradt. Az 1970-es évektől kezdődően a szerbek és montenegróiak tömegesen hagyták el a tartományt, ahol az 1990-es évek végére az albánok száma – a reális becslések alapján, hiszen bojkottálták a népszámlálást és a választásokat – elérte a kétmilliót, arányuk pedig meghaladta a 90%-ot.66 Az albánok népességnövekedése 65

Kapronczay P. – Nagy T.: i.m. 94. o.

66

Arday Lajos: Reformok és kudarcok – Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (BIP,

Budapest, 2002) 321. o.

– 42 –

jelentős méretet öltött, számuk 1921 és 1991 között Koszovóban majdnem ötszörösére, Jugoszláviában pedig 2,5-szeresére nőtt (lásd: 9. sz. melléklet). A széles körű autonómia és a népességrobbanás megszilárdította az albánok politikai önbizalmát. Tito halálát (1980) követően, féltve az addig kivívott jogaikat megpróbáltak „előre menekülni”, és felelevenítették a köztársasági önállóság jelszavát. 1981. március 11-én tüntetéshullám robbant ki Pristinában. A szociális indíttatású diáktüntetések hamarosan a köztársasági önállóság melletti demonstrációkká váltak. A zavargásokat a jugoszláv hatóságok brutálisan leverték. Tirana élesen elítélte a jugoszláv erők eljárását, amivel Albánia magára vonta Belgrád vádjait, miszerint ők álltak a demonstrációk mögött.67 A „nemzet történelmi földjének” elvesztése miatti félelmek hatására a 80-as évek végén fellángolt a nagyszerb nacionalizmus. A szerb nemzeti érzés hisztérikussá válásához jelentősen hozzájárult a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-ban megjelentetett memoranduma. A dokumentum azt állította, hogy a szerbeket a jelenlegi jugoszláv államban létükben fenyegetik, az ország valójában már felbomlott, így a szerbek 40%-a Szerbián kívül szenved. A Szerb Kommunista Szövetség elnöki székét 1986-ban elfoglaló Szlobodan Milosevics módszeresen kijátszotta a nacionalizmus aduját. A pártelnök 1987. április 24-én Pristinában elmondott beszédével „öntudatot és bátorságot öntött a helyi szerbekbe”, akik ezt követően – maguk mögött tudva Belgrád támogatását – erőszakos eszközökkel fokozatosan „visszaszorították” az albánokat. Kezdett kibontakozni a milosevicsi nacionalizmus. Milosevicsnek, Szerbia későbbi elnökének felfelé ívelő karrierjében és nacionalista fordulatában nem csekély szerepe volt a „koszovói kérdés” kezelésének. „Koszovó egyenlő Szerbiával” – adta ki a jelszót. A fenyegetett albánok – kivált vezetőik 1987. szeptemberi elmozdítása után – tiltakoztak az erősödő önkény ellen, amit viszont Belgrádban a szeparatizmus megnyilvánulásának minősítettek. A fővárosban egymillió tüntető adott nyomatékot Milosevics szavainak: „Minden nemzet ragaszkodik valamihez, amitől melegség járja át a szívét. A szerbeknek ez Koszovó. Ezért marad Koszovó mindig is Szerbia része.”68

67

J. Reuter: i.m. 57-58. o.

68

Dr. Láng Péter: A mai Jugoszlávia biztonságának egyes tényezőiről (Társadalom és Honvédelem,

ZMNE, 1997, 1. sz.) 110. o.

– 43 –

4.2. Albán nemzetegyesítő törekvések az 1990-es években A felajzott politikai légkörben Milosevicsnek sikerült elérnie a koszovói – és a vajdasági – tartományi autonómia korlátozását. Szerbia alkotmányának 1989. március 28ai módosításával a lényeges döntési jogköröket a tartományi testületektől megvonták, és köztársasági szintre delegálták. A koszovói albán tüntetések és sztrájkok kirobbanásának hatására már 1989. február 27-én rendkívüli állapotot vezettek be Koszovóban, amely több mint egy évig volt érvényben. 1990. január 4-én Ibrahim Rugova vezetésével egyfajta függetlenségi népfrontként megalakult a Koszovói Demokratikus Liga (LDK). Miután Belgrád nem tudott úrrá lenni a helyzeten, 1990. június 26-án felfüggesztette Koszovó maradék autonómiáját. A koszovói parlament albán tagjai 1990. július 2-án határozatban deklarálták, hogy Szerbiától független hetedik tagköztársasággá válnak. 1991. szeptember 22-én kikiáltották a szuverén (Jugoszláviától független) Koszovói Köztársaságot, amelyet Albánia hivatalosan is elismert. (Albánia volt az egyetlen állam, amelyik „üdvözölte” Koszovó függetlenségét.) Miután a nemzetközi közösség egyértelműen kinyilvánította a határok megváltoztathatatlanságának elve melletti elkötelezettségét, Sali Berisha albán köztársasági elnök visszakozott, és ezt követően a tartomány 1974-es széleskörű autonómiája mellett szállt síkra. 69 1992. május 24-én megtartották a „Koszovói Köztársaság” első elnök- és parlamenti választásait. Az ellenjelölt nélkül induló Rugova, illetve az általa irányított LDK nagyarányú győzelmet aratott. A második legnagyobb politikai erő a radikális Parlamenti Párt lett, amely Adem Demaçi vezetése alatt Rugova ellenzékének számított.70 A kormányt a Rugova köréhez tartozó Bujar Bukoshi alakította meg, aki emigrációban tevékenykedett, és legfőbb feladata a nyugati albánság pénzeinek „mobilizálása” volt. A „Koszovói Köztársaság” vezetői többször állást foglaltak az összalbán egyesülés, mint végcél mellett. Átmeneti megoldásként azonban már ekkor is javaslatot tettek a Szerbia és Albánia felé egyaránt nyitott, semleges Koszovó létrehozására, vagy a tartomány ENSZprotektorátus

alá

helyezésére.

Demaçi

a

konföderatív

„Balkánia”

létrehozását

szorgalmazta, amely az önálló Koszovót, az albánok által is lakott délszláv köztársaságokat és perspektivikusan Albániát is magában foglalta volna. 71 1990 nyarától a szerbek határidő nélkül meghosszabbították a korábban bevezetett rendkívüli állapotot és fokozatosan felszámolták az – albán többségű – önigazgatási 69

J. Reuter: i.m. 63. o.

70

Demaçi később, 1998-ban az UÇK politikai képviselője volt.

71


– 44 –

szerveket

a

közigazgatástól

az

egészségügyig.

Az

albánokat

„mindenhonnan”

elbocsátották, az egyetemi tanároktól, a bírákon és orvosokon át a rendőrökig. Ennek következtében a munkanélküliek száma 130 ezerrel nőtt, és aránya 1998 elejére elérte a 71%-ot. Ez a jogfosztás és az életlehetőségek megvonása szép lassan radikalizálta az albán tömegeket, ami 1998-ra egy nagyarányú fegyveres ellenálláshoz vezetett. Rugova a szerb elnyomással szemben az 1990-es évek elején kialakította a koszovói albánok párhuzamos oktatási, szolgáltatási és egészségügyi hálózatát. 72 Az elnök és hívei a passzív ellenállásra építették politikájukat, és megpróbálták „internacionalizálni” a koszovói kérdést. 1991-ben Koszovó hiába kérte a függetlenség nemzetközi elismerését, kezdeményezésük „süket fülekre” talált. A nemzetközi közösség a határok sérthetetlenségének elvét a népek önrendelkezésének elve fölé helyezte. Az 1990-es évek elején a koszovóiakkal rokon észak-albániai geg albánság egy része felrótta a Hodzsa-rezsimnek és az őt követő Ramiz Alia vezetésnek, hogy semmit sem tettek az albánság összefogása érdekében. A nemzeti sérelmeket korábban is napirenden tartó albán művészelit azt remélte, hogy az első demokratikusan választott politikai vezetés majd felkarolja az albán nemzeti kérdést. Ez azonban nem történt meg. A Koszovóban élő író-történész Rexhep Qosja és a már említett Ismail Qadare 1991 novemberében kezdeményezték a „Megbékélés és Össznemzeti Egyesítés Mozgalmának” létrehozását, amely követelte az albánok vallástól, társadalmi helyzettől és politikai meggyőződéstől független összefogását és egy egységes program kidolgozását az albán kérdés megoldása érdekében. A végeredmény elképzelésük szerint minden albán egy államban való egyesítése lett volna, amely stabilizáló szerepet töltött volna be a Balkánon.73 Xhelil Gjoni (Ramiz Alia egyik utódja a pártelnöki poszton) 1991 júniusában a diplomácia nyelvén így nyilatkozott: „Mi albánok jogtalanul megosztott nemzet vagyunk. Újabb jogtalanság lenne velünk szemben, ha nem rombolnánk le azt a falat, amely az albánokat országhatárainkon túlra taszította. Határozottan követeljük, hogy az egymástól elválasztó falak leomoljanak, és az albánok, mint ahogy azt más európai népek is teszik, szabadon élhessenek egymással.”74

72

Arday L.: i.m. 323. o.

73

Peter Schubert: Zündstoff im Konfliktfeld des Balkans – Die albanische Frage (Baden-Baden,

1997) 35. o. 74

Zëri i Popullit, Tirana, 1991. 06. 11., 3. o.

– 45 –

Az 1991-ben elkezdődött jugoszláv polgárháború vegyes érzelmeket keltett az albániai politikusok körében. Egyrészt féltek attól, hogy a háború átterjed Koszovóra és akár Albániára is, másrészt viszont abban reménykedtek, hogy a szerbek vereséget szenvednek, és akkor közelebb kerülhetnek az albán nemzeti kérdés megoldásához. Egy dolog azonban a tiranai politikusok számára egyértelmű volt: kicsi és gazdaságilag gyenge országuk nem viselhet háborút a szerbek ellen. Sali Berisha köztársasági elnök többször is kiállt az albán kérdés rendezése mellett, de a radikális megoldásokat – a nemzetközi közösség álláspontját tiszteletben tartva – kizárta az eszköztárból: „Albánia sohasem szorgalmazta a meglévő határok megváltoztatását, ezt ma sem teszi, és a jövőben sem törekszik erre.”75 Azok a kijelentések, miszerint Albánia nem támaszt területi követeléseket az albán kisebbségeknek otthont adó szomszédjaival szemben, politikailag nagyon megfontoltak és ésszerűek voltak. Tirana politikája a stabilitás megőrzésére, a béke szorgalmazására irányult. Az albániai vezetés nagyon jól tudta, hogy a revizionista politika nem lelne támogatókra sem Washingtonban, sem Brüsszelben. Ennek ellenére a nemzeti kérdés nem került végleg a szőnyeg alá, csak „elnapolták”. Az akkori helyzetben az irredenta érzések felkorbácsolása Koszovóban és Macedóniában is komoly veszélyt rejtett volna magában, ezért Tirana számára a békés, passzív ellenállás harcosának tekinthető Ibrahim Rugova (az akkori albániai elnök, Sali Berisha barátja) bizonyult a legjobb partnernek. Az albániai politikai vezetés megpróbálta ellenőrzése alá vonni a koszovói és a macedóniai albánok törekvéseit, hogy azok el ne fajuljanak fegyveres konfliktusokká, nacionalista akciókká, mert az a helyi albánság tragédiáját okozhatta volna.76 1993 februárjában Rexhep Qosja nyílt levélben kifejtette: „Albánia sohasem fogadta el meglévő határait, és mindig törekedett arra, hogy emlékeztesse a nemzetközi közvéleményt annak jogtalan voltára, ami két részre osztja az albán területeket.”77 1993 szeptemberében

az

egykori

Jugoszlávia

albán

nemzetiségű

politikai

pártjainak

Koordinációs Tanácsa Ibrahim Rugova vezetésével konszenzusos megállapodást kötött a közös albán külpolitikai irányvonalakról. A meghatározó koszovói, macedón és montenegrói albán pártok a következő célkitűzéseket tették, amelyek ma is érvényesek: – Koszovó függetlensége; – A macedóniai albánok államalkotó nemzetként való elismertetése; 75

Rilindje Demokratike (Demokratikus Újjászületés, a Demokrata Párt lapja, 1993. 02. 03.) 3. o.

76


77

Illyria (albán-amerikai folyóirat, 1993. február 3.) 5. o.

– 46 –

– Autonómia a Montenegróban és Délkelet-Szerbiában élő albánok részére.78 Amikor Rugova 1994 szeptemberében felvetette az Albánia és Koszovó közötti konföderáció létrehozásának gondolatát, Tirana válasza meglehetősen visszafogott volt. Berisha ismét kifejtette, hogy Albánia tartja magát a Helsinki Záróokmány szelleméhez és a határok erőszakos megváltoztatásának módját kizárja. 79 Tirana tudta, hogy az albán kérdésben tanúsított mérsékelt visszafogottsága Brüsszel és Washington részéről is kedvező fogadtatásban részesül és talán majd „jutalmat” is érdemel. Erre Albániának nagy szüksége volt, hiszen a Nyugat segítsége nélkül túlélési esélyei igencsak csekélyek voltak. Rugova azon törekvése, hogy az albán kérdést „internacionalizálja”, 1995-ben végleg kudarcot vallott. A koszovói albánok ugyanis azt gondolták, hogy a délszláv háborúk lezárásával a koszovói kérdést is felvetik. A koszovói problémát a Daytoni Megállapodás (1995. november 21.) szövege azonban egyetlen szóval sem említette. Dayton hatása a koszovói albánok egyre nagyobb tömegeit radikalizálta, és teljesen érzéketlenné tette őket a kompromisszumkeresés tekintetében. A boszniai háborút lezáró 1995. december 14-ei „Párizsi Békeszerződés” szintúgy érintetlenül hagyta Koszovó státusát. Ez azonban nem volt meglepő, hiszen a boszniai rendezésre és nem a koszovói albán kérdés megoldására volt hivatott. Amikor a már korábban említett Koordinációs Tanács 1995 novemberében ismét ülésezett, megerősítették, hogy az albánok minimális követelése továbbra is Koszovó függetlensége. Valódi követelésük az összes albánok lakta terület egyesítése, míg a maximális törekvésük az albánok visszatérése történelmi etnikai területeikre, egészen Nisig és a Szandzsákig.80 A koszovói albánok megelégelték a szerb hatóságok és a biztonsági erők kemény, illetve agresszív fellépését, és az 1990-es évek második felében egyre tudatosabban készültek a visszacsapásra. Az 1997. évi albániai általános összeomlás következtében kialakult zűrzavar idején jelentős mennyiségű fegyver és katonai felszerelés áramlott Koszovóba. Kiépültek az utánpótlást biztosító csempészútvonalak, felálltak a koszovói 78

Fabian Schmidt, Patrick Moore: Die Albaner im ehemaligen Jugoslawien als Sicherheitsfaktor

(Gerhard Seewann: Minderheiten als Konfliktpotential in Ostmittel- und Südosteuropa, München, 1995) 97. o. 79

Balkan War Reports, Nr. 19, April/Mai 1993, 4. o.

80

P. Schubert: i.m. 45. o.

– 47 –

albán fegyveresek albániai kiképző központjai, anyaországi és nyugati albán segítséggel megalakították a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UÇK). Több legenda is létezik az UÇK megalakulásáról. A legvalószínűbb, hogy a szeparatista célokat követő politikai tömörülés, a Koszovói Népi Mozgalom (LPK) segítségével jött létre 1993-ban. Az akkor még csak néhány fős fegyveres szervezet az 1990-es évek közepétől egyre gyakrabban hallatott magáról koszovói rendőrök és a szerbekkel kollaboráló albánok ellen elkövetett merényletek kapcsán. Kezdetben Rugova is azt hitte, hogy az UÇK a szerb titkosrendőrség kitalációja, de később a mérsékelt elnöknek is számolnia kellett radikális riválisával. Az UÇK 1997 novemberében általános felszabadító harcot hirdetett a szerb megszállók ellen.81 1998 elején fegyveres harcokra került sor a jugoszláv belügyi erők és a koszovói albán fegyveres csoportok között. Jakup Krasniqi, az UÇK akkori szóvivője 1998 júliusában kijelentette, hogy fegyveres szervezetük célja az albán lakta területek egyesítése.82 A szerb katonai és biztonsági erők albánokkal szembeni erőszakos fellépése a nemzetközi szervezeteket és a közvéleményt egyaránt mozgósította, valódi tettekre sarkallta. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 1160. (1998. március 31.), a 1199. (1998. szeptember 23.) és a 1203. számú (1998. október 24.) határozataiban kötelezte a koszovói szembenálló feleket, azaz Jugoszlávia és Koszovó politikai vezetőit, hogy tegyenek meg mindent az ellenségeskedések és a fegyveres küzdelem befejezése érdekében, és találjanak politikai megoldást a tartomány státusára vonatkozóan. 1998 őszén Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök megállapodott az amerikai különmegbízottal, Richard Holbrooke-kal, hogy a Koszovóban állomásozó – időközben jelentős mértékben megerősített – szerb katonai és rendőri erőket a normál szintre csökkentik, és a csapatok kivonásának, a tűzszünet betartásának, illetve a választások előkészítésének ellenőrzése céljából egy éves mandátummal EBESZ Koszovói Ellenőrző Missziót (Kosovo Verification Mission – KVM) telepítenek a tartományba. Jugoszlávia 1998. október 15-én megállapodást kötött a NATO-val, amely a koszovói légtér ellenőrzéséről rendelkezett, majd október 16-án az EBESZ-szel is a KVM telepítéséről. A diplomáciai erőfeszítések és a katonai megelőző rendszabályok azonban nem vezettek eredményre, mert a szemben álló felek között egyre jobban kiéleződött a fegyveres küzdelem. A NATO nem látván más megoldást, a humanitárius katasztrófa (körülbelül 400 ezer albán hagyta el otthonát a szerb biztonsági 81

Borsányi András: A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) rejtélye (BONA-L Bt., Budapest,

2000) 48-51. o. 82


– 48 –

erők megtorlásaitól tartva) megakadályozása érdekében 1999. március 24-én megkezdte a Jugoszlávia elleni légi hadműveletét.83 A nemzetközi közösség befolyása következtében a felelős albániai politikusok továbbra is visszafogottan kezelték Koszovó és Nagy-Albánia kérdését. A NATObombázások 1999. júniusi befejeztével – az albán-koszovói határ megnyitását követően – az albánok szenvedélyes ünneplésben törtek ki, pedig Koszovó bekebelezéséről szó sem volt. 1999 decemberében kísérletek történtek egy minden albán politikai pártot (albániai, koszovói, macedóniai és montenegrói) magába foglaló fórum létrehozására, amelynek feladata a pán-albán stratégia kidolgozása lett volna. A Tetovo-ból indult kezdeményezés támogatásra lelt az albániai és koszovói politikusok részéről egyaránt, Fatos Nano albániai szocialista pártvezér, valamint a vele jó személyes kapcsolatban álló Hashim Thaçi radikális koszovói albán politikus is kiállt mellette. Thaçi ebben az időben találkozott Rexhep Mejdani albán államfővel, Ilir Meta miniszterelnökkel, Fatos Nano szocialista vezetővel, valamint az ellenzéki Sali Berishaval. Thaçi közölte: „A találkozók arra szolgáltak, hogy a nemzeti álláspontot egyeztessék és egységesítsék a nemzetközi közösség elképzeléseivel szemben.”84 A történelem tanúbizonysága szerint az albán nemzetegyesítő törekvések központja Koszovó volt. A fájdalom, hogy a koszovói albánoknak önhibájukon kívül elszakított nemzettestként külön kell élniük az anyaállamtól, felerősítette a revíziós törekvéseiket. A koszovói albánok kezdetben még jó kapcsolatok kialakítására törekedtek Jugoszláviával is, de később okkal elfordultak tőle, és a széleskörű autonómia, a függetlenség, majd az Albániához való csatlakozás követelése mellé álltak. Az albán nemzeti ügy, azaz az egymástól elszakított nemzettestek egyesítésének gondolata azonban nem talált „meleg fogadtatásra” a nemzetközi közösség részéről, ezért az 1997-es albániai összeomlást követően a koszovói albán radikális erők – élvezve a diaszpóra támogatását – hamarosan nyíltan, fegyveres erővel léptek fel a szerb elnyomó hatalommal szemben. A koszovói kérdést végre sikerült nemzetközi dimenzióba helyezni, de megnyugtató megoldást a nemzetközi közösség közbelépése sem hozott. 4.3. A koszovói válság és Albánia Albánia az 1990-es évek első felében súlyos politikai, gazdasági és morális válsággal küzdött, ezért nem tudta kellőképpen támogatni a koszovói függetlenségi 83

Erich Reiter: Der Krieg um das Kosovo 1998/99 (Hase und Koehler Verlag, Mainz, 2000) 184. o.

84

International Crisis Group: Albania: State of the Nation, 2000. 03. 01. 6-7. o.

– 49 –

törekvéseket, de később Koszovó mellé állt. Az északi geg klánok szervezett bűnözéssel foglalkozó csoportjai illegális tevékenységükből szerzett pénzekkel segítették az UÇK-t a koszovói fegyveres konfliktus idején.85 Az albániai szocialista politikai vezetés azonban nyíltan nem vállalhatta a „szolidaritást”, mert az ország maga is külföldi segélyekre szorult. A vezető hatalmak (az Egyesült Államok, az EU-tagországok és Oroszország) ugyanis nem nézték jó szemmel Koszovó önállósodási törekvéseit, ezért politikai és gazdasági nyomásgyakorlással Albánia be nem avatkozását szorgalmazták. 1996 végén az Albániában kitört zavargások nyomán a feldühödött tömeg kirabolta a hadsereg és a rendőrség fegyverraktárait. Néhány harckocsi és páncélozott szállító harcjármű, 800 ágyú, 560 ezer gyalogsági fegyver, 1,5 milliárd lőszer, valamint 3,5 millió kézigránát tűnt el nyomtalanul. A nehézfegyverzet nagy része végül visszakerült a laktanyákba, de a könnyűfegyverek nem. A zűrzavar következményeként 1997 márciusa és szeptembere között közel 1200 gyilkosság történt Albániában. Az anarchiának köszönhetően virágzásnak indult a feketekereskedelem, a csempészet, a hatalmat pedig átvette a szervezett bűnözés. Lassan kialakultak az UÇK utánpótlási bázisai, az albán radikálisok megalapozták a koszovói függetlenségi harc hátterét. A fegyver már nem számított hiánycikknek.86 Az 1997-ben hatalomra kerülő albániai szocialisták számítva a nemzetközi közösség gazdasági és politikai segítségére világossá tették, hogy Rugova mérsékelt politikáját – amellyel a Nyugat is egyetértett – részesítik előnyben, és nem támogatják a radikális UÇK fegyveres akcióit. Megerősítették az albán-jugoszláv határt, de az illegális határátlépéseknek és a szervezett bűnözés növekedésének nem tudták elejét venni. A Nano-kormány Koszovó tagköztársasági státusáért szállt síkra, amely az albániai demokraták szemében visszalépés volt az 1991. évi függetlenségi határozathoz képest. 87 Az albán kormány az 1998 elején kibontakozó koszovói válságban két oldalról is nyomás alá került. A nemzetközi közösség visszafogottságra és tartózkodásra intette az albániai politikai vezetést a koszovói albánok függetlenségi törekvései támogatásának tekintetében, míg az ellenzéki demokrata erők a segítségnyújtás megvonása miatt koszovói testvéreik elárulásával vádolták meg őket. Berisha a szocialisták támadási felületének növekedését saját hatalmi céljainak elérésére akarta kihasználni, ezért még az ország 199785

http://www.memresearch.org/econ/kosovo.htm (Michel Chossudovsky: Kosovo freedom fighters

financed by organised crime, 2005. január) 86

J. Reuter: i.m. 64-65. o.

87


– 50 –

es polgárháborús helyzetét követő viszonylagos stabilitást is kockára tette. A hatalmi harc során számos politikai merényletre és az ellenzékiek által gerjesztett zavargásokra került sor. A demokrata párti vezető – miután elveszítette hatalmát – elővette a nacionalizmus és az irredentizmus eszméjét, és a koszovói albán testvérek megsegítésére fegyveres önkéntesek toborzását követelte. Pandeli Majko (Nano utódja) szocialista albán miniszterelnök – engedve az ellenzéki nyomásnak – feladta tartózkodó politikáját, és látszólag a koszovói albán követeléseket támogatta. A szocialista albán kormány nem tudta felszámolni a demokraták segítségével Észak-Albániában kiépített koszovói albán kiképzőbázisokat, fegyverraktárakat és utánpótlási bázisokat, és nem tudta megakadályozni a fegyveresek, de a bűnözők határátlépését sem. A szerb biztonsági erők 1998 nyarától nagyszabású fegyveres akciókat kezdtek a koszovói albán fegyveresek ellen. Ez azonban nem kímélte az ártatlan albán lakosságot sem. Különösen Željko Ražnjatović Arkan „tigrisei” kegyetlenkedtek az albánokkal szemben, akik a megtorlástól félve tömegesen hagyták el otthonaikat. Arkan több száz fős félkatonai szervezete már a délszláv háborúban is „főszerepet” játszott „leszámolásaival” Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. A fokozódó etnikai tisztogatásokról (mészárlás Račak-ban 1999. január 15-én), az UÇK és a szerb fegyveresek közötti véres leszámolásokról, majd a – a nemzetközi közösség által szorgalmazott békítő konferenciákon folyó – Rambouillet-i és párizsi tárgyalások kudarcáról érkező hírek egyértelművé tették Tirana álláspontját.88 Az albán diplomácia határozottan támogatta az 1999. évi párizsi tárgyalásokat és a koszovói delegáció szándékát, hogy aláírják a jelentős autonómiát biztosító megállapodást. Ekkor már titkon számítottak a NATO szerbek elleni beavatkozására, amelyet az albánok ügyük nemzetközi támogatásaként értékeltek. 1999 márciusában az ellenzéki Albán Demokrata Párt felhagyott a parlamenti tevékenység bojkottjával, és az erők összefogására hívott fel a koszovói kérdés megoldása érdekében. Az albániai politikai élet konszolidálódása ebben a tekintetben a válság pozitív hozadékaként is felfogható. Az albániai politikai vezetők Koszovó-politikájának változását mutatja az 1998-as év végi, még bizonytalan javaslat, aztán a NATO-bombázások idején született határozottabb állásfoglalás, majd a koszovói nemzetközi protektorátus létrejöttét követő egyértelmű kiállás Koszovó függetlensége mellett. A Nano-kormány 1998 novemberében 88

Rambouillet: 1999. február 6-23., Párizs: 1999. március 14-19.

– 51 –

Dayton-típusú megoldást javasolt, azaz egy nemzetközileg ellenőrzött időszakot (3-5 év), amely után a helyiek akarata szerint döntenének Koszovó sorsáról. 1999. április 28-án, a koszovói válság forrpontján Meidani albán köztársasági elnök az Európa Tanács közgyűlésén – kifejtve Albánia Koszovó-politikáját – már „multietnikus megoldást” szorgalmazott, azaz egy nemzetközi protektorátus felállítását és a tartomány végleges státusának nyitva hagyását. Az ET 1999. szeptember 22-ei ülésén Vili Minarolli demokrata párti – ugyan kevésbé befolyásos és nem a kormánypolitikát követő – albániai parlamenti képviselő már az előzőnél is többről, Koszovó függetlenségének szükségességéről beszélt.89 Albánia kormánya üdvözölte a koszovói fegyveres konfliktus 1999. június 10-ei lezárását, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozatát90, a KFOR91 és az UNMIK92 által megkezdett konszolidációs tevékenységet és az UÇK polgári szervezetté (Koszovói Védelmi Hadtest – TMK) alakítását, mint fontos lépést, amely hozzájárul a térség békéjének megteremtéséhez. Az idő végül nem ezt igazolta, hiszen rövidesen megkezdődött a koszovói kisebbségek (főként a szerbek és romák) üldözése. A romák iránti albán ellenszenv egyrészt abból táplálkozott, hogy a romák kollaboráltak a szerbekkel, másrészt pedig a harcok során fosztogatták az albánok javait. Az albániai és a koszovói albánság 80 éves különélése során eltérő tradíciók, létkörülmények, anyagi helyzet és világszemlélet alakult ki közöttük. Az 1990-es években a belgrádi elnyomó politika és a délszláv háborúk miatt Jugoszláviát sújtó nemzetközi szankciók révén csökkent a fejlettségi különbség Albánia és Koszovó között. Az 1990-es

89


90

Az ENSZ BT 1244. számú határozata (1999. június 10.) elrendelte az ellenségeskedések azonnali

beszüntetését Koszovóban. A dokumentum előírásai értelmében a szerb katonai és biztonsági erőket haladéktalanul ki kellett vonni a tartományból, és fel kellett oszlatni az UÇK-t. Koszovóba bevonulhatott a NATO vezette KFOR, és megkezdhette működését az ENSZ-közigazgatás (UNMIK). A határozat szerint Koszovó továbbra is Jugoszlávia része maradt nemzetközi protektorátus alatt. 91

KFOR: NATO vezette békefenntartó erő Koszovóban. 1999-ben létszáma megközelítette a

45 ezret, amit 2004 végére 20 ezerre csökkentettek. A kezdetben öt KFOR-körzetet (a francia vezetésű északi, a brit központi, az amerikai keleti, a német déli és az olasz nyugati) a déli és a nyugati összevonásával négyre redukálták. 92

UNMIK – United Nations Mission in Kosovo, az ENSZ átmeneti kormányzata Koszovóban,

amelynek vezetője az ENSZ-főtitkár különleges megbízottja, Special Representative of the Secretary General (SRSG).

– 52 –

években ellentétes folyamatok játszódtak le a két országban: a demokratizálódó Albánia egyre közelebb került Európához, míg az elszigetelődő Jugoszlávia eltávolodott tőle. A NATO légitámadásai idején Albániában menedéket lelt közel 450 ezer koszovói albán jelentős részében – az elkeseredettség és kilátástalanság miatt – feléledt a testvériség érzése az anyaállamban élő nemzettársai iránt. A megkérdezett menekültek 50%-a úgy nyilatkozott, hogy támogatja az egyesítést Albániával, 25%-a pedig szorosabb kapcsolatok kiépítését tartotta fontosnak Albánia és Koszovó között. 90% úgy vélekedett, hogy Koszovó jövőjét illetően Albániának komoly szerepe lesz az elkövetkezendőkben, hiszen történelmük és hagyományaik közösek.93 A koszovói válság és fegyveres konfliktus bizonyos tekintetben egyesítette az albánságot. Az albánok időlegesen félretették politikai, kulturális és ideológiai különbségeiket, és az albán kérdés rendezése érdekében összefogtak a közös ellenséggel szemben. A koszovói események hatására az albán nép identitástudata jelentős mértékben megerősödött. 4.4. A koszovói albánok taktikája A koszovói albánok politikai törekvéseikben sokáig nem képviseltek azonos álláspontot, legfőképpen céljaik elérésének módjában tértek el egymástól a vélemények. Ibrahim Rugova „koszovói elnök” az 1990-es évek közepén a békés megoldás mellett szállt síkra, elítélte a fegyveres erő alkalmazását, és kezdetben beérte volna a Koszovónak adott széles körű autonómiával is. A nemzeti öntudatra nevelt koszovói albán fiatal generáció azonban a délszláv háborúkból azt a következtetést vonta le, hogy – a horvátok és a bosnyákok példájából kiindulva – a fegyverek erejével el lehet érni a függetlenséget. Az állandó szerb elnyomás hatására az UÇK 1997 végén aktivizálta magát. Fegyveres akcióik, merényleteik és rajtaütésszerű támadásaik elsősorban a szerb hatalom jelképei, a biztonsági és a fegyveres erők, illetve a politikai és gazdasági vezetők ellen irányultak, de a szerbekkel együttműködő albánokat sem kímélték. Az UÇK módszerei a gerilla-hadviselés eljárásaihoz hasonlítottak. A harcukhoz szükséges pénzügyi forrásokat a szervezett bűnözés bevételeiből, albániai és nyugati adományokból biztosították. A Koszovóban és Nyugat-Európában élő albán fiatalok ezrei szívesen csatlakoztak az UÇK-hoz. A jelentkezők első hulláma kezdetben olyan nagy volt, hogy a „felszabadítási hadsereg” nem volt képes fogadni, megfelelően felszerelni és kiképezni őket. Legjelentősebb kiképző bázisaik Albánia észak-keleti részén, Tropoja, 93

International Crisis Group: i.m. 6-7. o.

– 53 –

Kukës és Bajram Curri környékén voltak. Az UÇK-tagok felkészítését egyrészt fanatikus muzulmánok, de a nyugati demokráciák kalandvágyó katonái is támogatták. Tőlük kaptak katonai felszereléseket, ruházatot és kommunikációs eszközöket, hogy sikeresen vehessék fel a harcot a szerbek ellen. A szükséges fegyvereket az UÇK több forrásból szerezte be. Az 1997-es albániai összeomlás során kirabolt albániai laktanyák fegyvereinek egy része hozzájuk került, a többit a szerb hatóságok által felfegyverzett koszovói szerb lakosságtól vásárolta, illetve csempészútvonalakon keresztül külföldről szerezte be. Utánpótlásukat segítette, hogy az albán-koszovói határszakasz a jugoszláv határőrség igyekezete ellenére „átjárhatóvá” vált. Az albániai határőrizet szinte nem is működött.94 Nem az UÇK volt az egyetlen koszovói fegyveres erő. Az UÇK mellett létező fegyveres csoportok másik legismertebb képviselője a Koszovó Köztársaság Fegyveres Erői (Forcat e Armatosure e Republikës së Kosovës – FARK) volt. Az emigráns kormány vezetője, Bujar Bukoshi által alapított „hadsereg” mindössze néhány száz fős tagsággal rendelkezett. Az Albániából irányított szervezetnek azonban Bukoshi nem tudott igazi funkciót adni, ezért az UÇK mellett fokozatosan háttérbe szorult és meggyengült, végül pedig tagjai csatlakoztak az UÇK-hoz és utódaihoz.95 Az UÇK annak ellenére is sikereket tudott elérni, hogy kezdetben nem volt egységes központi katonai irányítása, szervezetlenül tevékenykedett, katonái gyengén kiképzettek és felszereltek voltak. 1998 végére azonban kialakult a szervezeti struktúrája, és nagysága elérte a 30 ezer főt. Az UÇK létrehozta központi parancsnoki vezetőségét, amelynek élére a vezérkart állították, és Koszovót hadműveleti zónákra osztották. Kezdetben hat, majd hét zóna működött. A központosítás számos helyi parancsnoknak ellenszenves

volt.

Miután

elveszítették

tevékenységükkel – külföldre távoztak.

függetlenségüket

–

sokan

felhagyva

96

Az UÇK a NATO-t partnernek tekintette, ezért szorgalmazta a Szövetség Jugoszlávia elleni légi hadműveleteit. Az UÇK-nak nem volt esélye a szerb reguláris erők legyőzésére, ezért sokszor csak a szerbek provokálására törekedett, hogy kiváltsa a nemzetközi erők beavatkozását. A koszovói albán lakosság a propagandaháború és az ellenük elkövetett tisztogató akciók következtében erősen radikalizálódott, és a Jugoszláviától való elszakadás mellé állt. Rugova támogatottsága csökkent, míg Hashim Thaçi – az UÇK politikai vezetőjének – 94

Dr. Szabó L.: i.m. 58-59. o.

95

Leitfaden für Bundeswehrkontingente in Albanien, 51-52. o.

96

Dr. Szabó L.: i.m. 63. o.

– 54 –

népszerűsége

egyre

jobban

nőtt.

(Rugova

a

koszovói

albánok

korlátozott

önrendelkezésének kérdéséről még 1998. május 14-én, a harcok kiéleződésének idején is hajlandó volt tárgyalni Szlobodan Milosevics jugoszláv elnökkel.) Ekkor azonban az UÇK és támogatói már csak a fegyveres megoldást tartották az egyetlen járható útnak céljuk, a függetlenség elérése érdekében. A mérsékelt koszovói albán politikusok – köztük Rugova és hívei – marginalizálódtak. A koszovói válság franciaországi béketárgyalásain 1999 februárjában és márciusában már egyértelművé vált, hogy az Ibrahim Rugova által képviselt mérsékelt irányvonal – amely elsősorban békés, tárgyalásos úton a korábbi autonómia visszaszerzését tűzte zászlójára – elvesztette befolyását a tartományban. A radikális, függetlenségüket fegyveres eszközzel kivívni akaró vezetők egyre nagyobb elismertségre tettek szert a helyi albánok körében, és lassan magukhoz ragadták a kezdeményezést. Hashim Thaçi, a koszovói tárgyalóküldöttség vezetője már burkoltan Koszovó függetlensége mellett szállt síkra Franciaországban. (Thaçi később, 1999. március 2-án nemzetközi elismerés nélkül Koszovó miniszterelnöke lett, és ezzel az emigráns kormány vezetőjének, Bujar Bukoshinak a riválisává vált.) A koszovói albán politikusok jól taktikáztak Rambouillet-ben és Párizsban. Tudták, hogy a nemzetközi közösség feltételeit (amelyek szándékosan túl nagy engedményeket követeltek Milosevicstől) a szerb vezetők nem fogadják el, ezért készek voltak a megállapodás aláírására, miután a „szerkesztők” belevettek a szövegbe egy homályos utalást, amely egy átmeneti időszakot követően Koszovó jövőjének meghatározásánál figyelembe veszi a helyi lakosság referendumon kinyilvánított akaratát. A szerbek a megállapodás általános részét – amely a Koszovónak biztosított széleskörű autonómiáról szólt – elfogadhatónak tartották, de a NATO erők telepítésébe és fegyveres erőik Koszovóból történő kivonásába nem voltak hajlandók beleegyezni.97 Ha akkor feladták volna elutasító magatartásukat, akkor elkerülhették volna a NATO jugoszláviai beavatkozását. A tárgyalások paradoxona, hogy a közvetítő nemzetközi közösség céljai közelebb álltak (és hivatalosan állnak ma is) a szerbek követeléséhez, miszerint Koszovó Jugoszlávia, ma Szerbia és Montenegró98 része kell maradjon. A mai folyamatok ennek ellenére Koszovó függetlenségének irányába hatnak.

97 98

Európai politikai rendszerek – Bíró László: Szerbia és Montenegró (Osiris, Bp., 2004) 838. o. A 2002. március 14-ei Belgrádi Megállapodás értelmében 2003. február 4-én a Jugoszláv

Szövetségi Köztársaság jogutódjaként megalakult Szerbia és Montenegró Államközössége.

– 55 –

A fiatal generáció által képviselt koszovói albán politikai irányvonal a lakosság támogatottságát is élvezve a fegyveres megoldás irányába tolódott. A koszovói albánok abban bíztak, hogy helyzetük javulni fog, és a radikálisok segítségével elérhetik az áhított függetlenséget. Ekkorra ugyanis a szerb elnyomás és az etnikai szembenállás olyan méreteket öltött, hogy a gyűlölet magvait nem volt nehéz elhinteni a koszovói albánok körében. A helyi albán vezetők kihasználták a média által nyújtott lehetőségeket, és a szenvedéseiket,

nyomorukat,

üldöztetésüket

(exodusukat)

bemutatva

a

világ

közvéleményében is szimpátiát keltettek maguk és a koszovói albán kérdés iránt. A szerb fegyveres és biztonsági erők az egyre jobban megerősödő UÇK-val, illetve a helyi albán lakossággal szemben aránytalanul nagy veszteségek okozására képes erőket vetettek be. Tisztogató akcióiknak számos polgári lakos esett áldozatul, amivel Belgrád kivívta a Nyugat ellenszenvét. 1999 elején a Jugoszláv Hadsereg (JH) erői megkezdték a „Patkó-hadműveletet”, amelynek állítólagos célja Koszovó etnikai megtisztítása volt (lásd: 7. sz. melléklet). A realitásokat figyelembe véve azonban erre minimális volt az esély. A humanitárius katasztrófától tartva és az emberi jogok védelme érdekében a NATO 1999. március 24-én légitámadásokat indított számos stratégiailag fontos katonai és polgári célpont ellen. A 78 napig tartó jugoszláviai légi hadművelet végül megadásra kényszerítette Jugoszlávia elnökét, Szlobodan Milosevicset.99 A NATO légi beavatkozása ENSZ-felhatalmazás nélkül történt, amit a jugoszláviai politikai vezetők többször és több fórumon is sérelmeztek. A koszovói válság történetében új fejezet kezdődött. Miután a jugoszláv politikai vezetés gyakorlatilag elveszítette fennhatóságát Koszovó fölött, a koszovói albán politikusok és volt katonai (UÇK) vezetők kezébe került a kezdeményezés. Az UÇK részben politikai pártokká szerveződött, illetve a polgári védelmi feladatok ellátására hivatott Koszovói Védelmi Hadtestté (TMK) alakult át. Hashim Thaçi megalapította a Koszovói Demokratikus Prosperitás Pártját, ma Koszovói Demokrata Párt (PDK), Ramush Haradinaj pedig – aki az UÇK Drenica térségében tevékenykedő regionális parancsnoka volt – létrehozta a Szövetség Koszovó Jövőjéért (AAK) párttömörülést. Ekkor egy újabb harc kezdődött, versenyfutás a politikai és gazdasági hatalom megszerzéséért. A „kvázi függetlenség” és a rendezetlen viszonyok szülte koszovói törvénytelenségek ellen az érintettek nem tudtak, illetve nem akartak tenni semmit. A szabad rablás, a szervezett bűnözés és a csempészet virágzásnak indult, a klánok igyekeztek minél nagyobb szeletet 99

Leitfaden für Bundeswehrkontingente in Albanien, 45. o.

– 56 –

kihasítani a Koszovó nevű „tortából”. A demokratikus értékek, a jogállamiság és a piacgazdaság feltételeinek megteremtése háttérbe szorult. A 2000. október 28-ai koszovói helyhatósági választások hozzájárultak az albán pártok közötti erőviszonyok tisztázásához. Három fő politikai erő versengett az önkormányzati vezető tisztségek megszerzéséért: az Ibrahim Rugova vezette mérsékelt LDK, a Hashim Thaçi irányította radikális PDK és a Ramush Haradinaj vezette szintén szélsőséges AAK politikai tömörülés. A nemzetközi ellenőrzés alatt lebonyolított voksolás kétségbevonhatatlan legitimitást biztosított a Rugova-féle mérsékelt erők előretörésének. A polgári lakosság az addig tapasztalt anarchikus állapotok helyett a rendezett viszonyokra szavazott, amit a mérsékelt LDK-tól remélt elérni. Thaçi, az UÇK egykori politikai vezetője és Haradinaj, az UÇK egyik volt regionális parancsnoka szoros kapcsolatban álltak (és állnak részben ma is) a szervezett bűnözéssel és a fegyver-, kábítószer-, illetve embercsempészettel. A választásokon vereséget szenvedett radikálisok a preševo-völgyi katonai fellépéssel akarták jelezni, hogy változatlanul jelentős katonai erővel rendelkeznek, és politikai szempontból sem lehet őket figyelmen kívül hagyni. 4.5. A preševo-völgyi etnikai válság A koszovói válság nem állt meg a tartomány határainál. A függetlenséget fegyverrel kivívni akaró fanatikus albán radikálisok és a szervezett bűnözés zavartalan működésében érdekelt csoportok 2000-ben „exportálták” az etnikai válságot először a Preševo-völgybe (Délkelet-Szerbia), 2001-től pedig Macedóniába. Montenegróban szintén megjelentek falfirkáikkal a nagy-albán eszme elkötelezett hívei, de a helyi biztonsági erők határozott fellépésének köszönhetően nem tudták megvetni lábukat a kisebbik „délszláv” tagköztársaságban. A Jugoszláv Hadsereg (JH) és a KFOR vezetői között létrejött – a macedóniai Kumanovóban 1999. június 9-én aláírt – Katonai Technikai Megállapodás lezárta a koszovói etnikai fegyveres konfliktust. Koszovó szerbiai határszakaszán egy 5 km-es Földi Biztonsági Zónát (FBZ) és egy 25 km-es Légi Biztonsági Zónát (LBZ) hoztak létre, amelyek arra voltak hivatottak, hogy távol tartsák a JH erőit a dél-szerbiai tartománytól.100 Az FBZ-ben csak a szerb rendőri erők tartózkodhattak, a fegyveres erőket teljes mértékben kivonták ezekről a területekről. A szerbiai demokratikus átalakulást – amely Milosevics 2000. októberi bukását követően indult meg – követően a JH igyekezett együttműködni a 100

Nebojsa Covic: Serbia after Milosevic (Liber-press, Belgrade, 2001) 42. o.

– 57 –

KFOR-erőkkel, és így lassan biztonságot erősítő tényezővé lépett elő, míg a fegyveres szakadár albán csoportok destabilizáló erőként jelentek meg a Preševo-völgyben. Végül 2001 márciusára megérett a biztonsági helyzet az FBZ felszámolására. Az UÇK 1999. szeptemberi feloszlatását követően nem szűnt meg teljesen. Fegyvereit és felszereléseit elrejtették a koszovói és az azon kívüli albánok lakta területeken, holott azokat hiánytalanul be kellett volna szolgáltatni a KFOR-erőknek. Az UÇK parancsnokai és harcosai átöltöztek „polgári ruhába”, és korábbi katonai befolyásukat latba vetve politikai és gazdasági hatalomra tettek szert az általuk korábban katonailag ellenőrzött területeken. Az UÇK harcosai hamarosan új felszabadítási hadsereget alapítottak. 1999 végén a Preševo-völgy térségében megjelent egy az UÇK utódjának tekinthető új albán fegyveres szervezet, a Preševo-Bujanovac-Medvedja Felszabadítási Hadsereg (UÇPMB). A koszovói-szerb határ kezdetben akadálytalanul átjárható volt, amíg a KFOR meg nem erősítette őrzését. A szerbiai rendőrség nem látott el határőrizeti feladatokat, miután az a haderő kompetenciájába tartozott, amit viszont a határszakaszról vissza kellett vonni. Az átmeneti időszak elegendő volt arra, hogy a volt UÇK-s fegyverek és katonai felszerelések egy része a többségében albán lakta (kb. 70 ezer albán) Preševovölgy térségébe kerüljön. Az UÇPMB közel ezer harcosa szabadon „berendezkedhetett” a Földi Biztonsági Zóna preševo-völgyi részén, hiszen csak a kis létszámú szerb rendőri erő „zavarhatta” tevékenységét.101 A szélsőséges albán fegyvereseket tömörítő UÇPMB legfőbb céljának a preševovölgyi – általuk Kelet-Koszovónak nevezett – területek felszabadítását és Koszovóhoz csatolását tűzte ki. A helyi albánok még 1992 márciusában egy nem hivatalos referendumon szinte egyhangúlag a Koszovóhoz történő csatlakozás mellett tették le a voksukat. Ennek elérése érdekében az UÇPMB 2000 elején fegyveres harcot indított a Preševo-völgy térségében állomásozó szerb biztonsági erők ellen. Harceljárásuk és taktikájuk megegyezett a volt UÇK harcmodorával. Az UÇPMB jó kapcsolatokkal rendelkezett a koszovói albán radikális körökben.102 A 2000. októberi koszovói helyhatósági választásokon vereséget szenvedett radikálisoknak (Thaçi és Haradinaj követőinek) fontos szerepük volt az UÇPMB 2000. novemberi fegyveres akcióinak felújításában. A kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező albán 101


102

Rat na Jugu Srbije (Globus, 2001. 03. 16.) 42. o.

– 58 –

fegyver- és kábítószer-maffia továbbra is érdekelt volt az etnikai konfliktus folytatásában. A

Preševo-völgynek

ugyanis

geostratégiai

jelentősége

van,

hiszen

nemzetközi

tranzitútvonalak húzódnak végig a területén. A koszovói albán radikálisok arra törekedtek, hogy ezeket ellenőrzésük alá vonják, így biztosítva illegális tevékenységük szabadságát. A térség biztonsága nem csak politikai, de fontos gazdasági kérdés is az érintett államok, köztük Szerbia és Macedónia kereskedelmi kapcsolatai szempontjából.103 Az UÇPMB-nek terveivel és aktivitásával nem sikerült maga mellé állítania a nemzetközi közvéleményt. Az UÇK-hoz való viszonnyal ellentétben a nemzetközi közösség nem nyújtott támogatást a preševo-völgyi albán felszabadítási szervezetnek. Az albán diaszpóra azonban tovább gyűjtötte a pénzt a revizionista törekvésekhez, amelyek mögé kezdetben a helyi albán lakosság is felsorakozott. 2001. március végén megkezdődtek a nemzetközi részvétellel folyó egyeztető megbeszélések a szerb és az albán fél között, de az UÇPMB kezdetben nem hagyott fel elszakadási küzdelmével a korábban meghirdetett tűzszünet ellenére sem. A Konculj-i Megállapodás értelmében végül az UÇPMB-t 2001. május 31-éig mégis leszerelték, mert a JH-val szemben – amely a nemzetközi megállapodások alapján fokozatosan átvette az FBZ utolsó szakaszának ellenőrzését is – esélye sem volt. A Szerbiában is hatalomra került reformellenzék szintén a diplomáciai eszközöket helyezte előtérbe a preševo-völgyi válság megoldása érdekében. A 2001 elején megalakult új szerbiai kormány miniszterelnök-helyettese, Nebojsa Csovics – aki egyben a Délszerbiai és a Koszovói Koordinációs Központok (két külön szervezet) vezetője volt és ma is az – egy demokratikus rendezési tervvel („Csovics-terv”) állt elő, amelyet a helyi albánok képviselői elfogadtak tárgyalási alapnak, de mint végleges megoldást sok tekintetben elutasítottak. A terv értelmében Preševo, Bujanovac és Medvedja opstinákban (szerbiai közigazgatási egységek) előrehozott helyhatósági választásokat rendeztek 2002 áprilisában, növelték az albánok számarányát a helyi közigazgatásban, létrehozták a vegyes nemzetiségű rendőrséget, valamint kibővítették a helyi albánok anyanyelvi közigazgatási, kulturálódási (albán nyelvű média) és oktatási lehetőségeit. Az elmúlt években jelentős előrelépések történtek, de az albánság egyelőre nem elégedett, mert a gazdasági helyzet súlyos, magas a munkanélküliség, az életszínvonal pedig meglehetősen alacsony. Ezen kívül a preševo-völgyi albánoknak kifogásaik vannak a részrehajló szerb igazságszolgáltatással szemben is. A helyi albán lakosság fenyegetésként 103

S. Troebst: i.m. 51. o.

– 59 –

éli meg a szerb biztonsági és katonai erők megerősített jelenlétét a térségben, amelyet a szerbek a szervezett bűnözés egyre nagyobb térnyerésére és a radikális albán fegyveres csoportok tevékenységére hivatkozva fokoztak. Véleményem szerint a szerbek – kihasználva a nemzetközi terrorizmusellenes hangulatot – egy kicsit eltúlozzák a szélsőséges albánok által előidézett biztonsági kihívásokat. Szerintük a radikális albánok terroristák, akik ellen határozottan fel kell lépni. Ez azonban nem felel meg a valóságnak, az albán függetlenségi harcosok által elkövetett merényletek nem vethetők össze a KözelKelet mindennapos véres cselekményeivel. 2003 nyarán és őszén a szélsőségesek fel akarták hívni magukra és a helyi problémákra a figyelmet, merényleteik miatt átmenetileg romlott a térség biztonsági helyzete. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a három preševo-völgyi opstinában élő közel 70 ezer albán Preševo-ban a lakosság 90%-át, Bujanovac-ban az 54,5%-át, Medvedja-n pedig a 26%-át teszi ki. A helyi albánság többsége egyelőre nem gondol Nagy-Albánia megteremtésére, de támogatná a Preševo-völgy albán lakta területeinek Koszovóhoz csatolását. Céljaikat azonban kizárólag politikai eszközökkel kívánják elérni, ezért sem támogatták a szélsőségesek, köztük a 2002 közepén alakult Albán Nemzeti Hadsereget (Armata Kombëtare Shqiptare – AKSh), amely 2003 áprilisában magára vállalta a koszovói Loziste melletti vasúti híd felrobbantását, 2003 őszén harcokat kezdett a macedóniai Tetovo környékén, és fegyvereseivel „nyugtalanságot keltett” a Preševovölgyben is.104 Az AKSh-t az Egyesült Államokban terrorista szervezetté nyilvánították, ami egyértelműen megmutatta az amerikai Bush-kormányzat szeparatista albánokhoz „fűződő viszonyát”.105 A helyi albán pártok (a Demokratikus Akciópárt, a Demokratikus Haladásért Mozgalom, az Albánok Demokratikus Pártja és a Preševo-völgy Demokratikus Uniója) 2004 tavaszán megalakították az úgynevezett Konszenzus Tanácsot, amelynek célja az érdekek összehangolása és közös erővel történő érvényesítése. A helyi albánok azonban továbbra is széthúzók, ezért ez is komoly eredmény volt a részükről. A szerbiai kormány 2005 elején együttműködést ajánlott a preševo-völgyi helyzet politikai megoldása érdekében. A helyi albán pártok azonban nem foglaltak el egységes álláspontot a felajánlás ügyében.

104

Pan-Albanism: i.m. 22-24. o.

105

SIPRI YEARBOOK 2004, 278. o.

– 60 –

4.6. A fegyveres etnikai konfliktus exportálása Macedóniába Már az UÇK koszovói színre lépése idején is történtek albán nacionalista megmozdulások Macedóniában. 1997 és 1998 folyamán az albán szélsőségesek számos merényletet követtek el rendőrőrsök, bírósági épületek és pályaudvarok ellen, amellyel céljuk az albán nemzeti mozgalom macedóniai törekvéseinek „artikulálása” volt. A koszovói válság kiéleződésekor az albán radikális erők minden erejükkel a tartományra koncentráltak, hiszen az elsődleges cél Koszovó függetlenségének elérése volt. Az ezt követő preševo-völgyi fegyveres konfliktus a koszovóitól eltérően alakult, mert a nemzetközi közösség a békés megoldást szorgalmazó álláspont mellé állt. A preševovölgyi radikális erők idővel kénytelenek voltak mérsékelni a szerbiai biztonsági és fegyveres erők ellen folytatott sikertelen harcukat, és tevékenységi körzetüket 2001 elején áthelyezték Macedóniába. A Nyugat- és Északnyugat-Macedóniában élő albánok koszovói társaikkal ellentétben sohasem élvezhettek autonómiát az egykori Jugoszlávián belül. Ennek ellenére, miután államhatárok nem választották el őket egymástól, szabadon ápolhatták családi és rokoni kapcsolataikat a Koszovóban és a preševo-völgyi területeken élő nemzettársaikkal. Kulturális fejlődésük, világszemléletük, identitástudatuk részben együtt alakult a koszovói albánokéval, ezért köztük nem alakult ki olyan társadalmi különbség, mint az albániai albánok és az anyaállamon kívül élők között. Az 1991-ben függetlenné vált Macedóniában élő albánok kiegyeztek az államalkotó szláv-macedón néppel. 1992-ben ENSZ-csapatok jelentek meg az országban a térség stabilitásának szavatolása érdekében, 1998-tól pedig a NATO koszovói (jugoszláviai) műveleteinek előkészítése, majd a KFOR erők logisztikai ellátása céljából szövetséges csapatokat telepítettek Macedóniába. A koszovói válság idején a közel 350 ezer koszovói albán menekült elhelyezése és ellátása mérhetetlenül nehéz feladat elé állította a macedón kormányt. A majdnem duplájára nőtt albán népesség biztonságpolitikai kockázatokat is jelentett volna, ha nincsenek a helyszínen a nemzetközi erők és a segélyszervezetek. A preševo-völgyi etnikai válság 2001 májusában történt rendezése nem felelt meg az albán radikálisok követeléseinek, ezért az albán szélsőséges fegyveresek exportálták a fegyveres konfliktust Macedónia területére. Céljuk a nemzetközi közösség figyelmének megosztása, és a radikálisok „súlyának” tiszteletben tartatása volt. A macedóniai válságot külső tényezők idézték elő, nem a belpolitikai helyzet váltotta ki. A macedóniai albánok már akkor is képviselettel rendelkeztek a kormányban, a parlamentben és a különböző önkormányzati testületekben is. Problémáik megoldására számos politikai eszköz és fórum

– 61 –

kínálkozott, tehát nem volt feltétlenül szükség az erőszakos érdekérvényesítés eszközéhez nyúlni. Macedóniában megjelentek az egykori UÇK (Ushtria Çlirimtare e Kosovës) utódjának tekinthető albán fegyveres csoportok. Közülük az ugyancsak UÇK-nak (Ushtria Çlirimtare Kombëtare) nevezett (rövidített) Nemzeti Felszabadítási Hadsereg tett szert a legnagyobb befolyásra, amelynek a vezére Ali Ahmeti lett. Az elszakadási törekvésekkel fellépő szélsőséges albán fegyveres csoportok 2001 év elejei macedóniai támadását több esemény hatása együttesen érlelte meg. Egyrészt a preševo-völgyi törékeny biztonsági helyzet miatt – amelyet az UÇPMB idézett elő – a KFOR tárgyalásokat kezdett a Jugoszláv Hadsereg (JH) erőivel a Földi Biztonsági Zóna megszüntetéséről. Az egyeztetések eredményeként márciusban a JH erői fokozatosan birtokba vehették a zóna kijelölt területeit. Az UÇPMB fokozatosan kiszorult a „védett övezetből”, ami tevékenységük áthelyezését tette szükségessé. Másrészt 2001. február 15-én megállapodás született a Jugoszlávia és Macedónia között húzódó államhatár véglegesítéséről, amely az 1991-es szétválás óta vita tárgya volt. A szélsőséges albánok kifogásolták, hogy őket nem vonták bele a tárgyalásokba, pedig a határ albán lakta területeken húzódik. A sok-sok kiváltó ok között a harmadik legfontosabb az volt, hogy a kábítószer- és fegyvermaffia lassan elveszítette mozgásterét Koszovóban és a Preševo-völgyben. A szervezett bűnözés egyes szereplőinek illegális tevékenységük folytatásához újabb instabil térségre volt szükségük. A térségben kialakult bizonytalan helyzet miatt a csempészetnek rövid idő alatt újabb útvonalai alakultak ki. A kábítószerek (köztük főként a heroin) szállítási útvonala a Törökország-Macedónia-Koszovó-Albánia tengelyre került. A fegyveres összecsapásoknak és az ellenőrizetlen viszonyoknak a legnagyobb nyertesei kétségkívül az albán, szerb, macedón és más nemzetiségű – ember-, kábítószer- és fegyverkereskedelemmel foglalkozó – bűnözők lettek.106 Megítélésem szerint a szervezett bűnözésben nincsenek etnikai kérdések, a szerb vagy az albán fegyverkereskedő nem foglalkozik azzal, hogy ki ellen használják az általa eladott fegyvereket. A macedón kormány megpróbált higgadtan reagálni az albánok erőszakos fellépésére. Miután nemzetközi politikai és katonai segítséget is kapott, saját képességeihez mérten egy jelentős nagyságú elrettentő fegyveres erőt vetett be az elszórtan, de

106

A. A. Stahel: i.m. 24. o.

– 62 –

összehangoltan harcoló albán fegyveresekkel szemben.107 Szorgalmazta a politikai megoldást, de a terroristáknak minősített albán szélsőségesekkel nem volt hajlandó kompromisszumot kötni. A macedón kormányban képviselettel rendelkező helyi albánok (az Albánok Demokratikus Pártja tagjai) szintén a békés rendezés mellett szálltak síkra, de kiálltak nemzettársaik mellett is, habár fegyveres akcióikra közvetlen hatást nem gyakorolhattak.108 A nemzetközi közösség ezúttal gyorsan reagált az új etnikai konfliktusra. Amint 2001 elején eszkalálódtak az albán-macedón harcok, George Robertson NATO-főtitkár és Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője Szkopjéba utazott a tárgyalásos megoldások elősegítése érdekében. A nemzetközi közösség felismerte az albán szélsőségesek akciói mögötti szándékot, a politikailag, gazdaságilag és katonailag is nagyon gyenge Macedónia destabilizálására irányuló törekvést. Macedónia egysége és rendezett politikai viszonyai stratégiai érdeke volt a nemzetközi közösségnek, és úgy gondolom, hogy ma is az. Macedónia 2001. április 9-én Luxemburgban aláírta a Stabilitási és Együttműködési Megállapodást az Európai Unióval. A dokumentumban Macedónia kötelezettséget vállalt arra, hogy tiszteletben tartja a demokrácia alapelveit, az emberi és a kisebbségi jogokat, a törvényes rendet és a szabad piacgazdaságot. A politikai stabilitás helyreállításáért cserébe a Nyugat gazdasági támogatást helyezett kilátásba Macedónia számára. Az egyre hevesebb és agresszívebb albán fegyveres támadások következtében azonban az ország a polgárháború szélére sodródott, ezért hatékonyabb válságkezelési megoldásra volt szükség. A Nyugat közbelépésére 2001 májusában nemzeti egységkormány alakult, amelyben mindkét albán parlamenti párt (az Albánok Demokratikus Pártja és a Demokratikus Prosperitás Pártja) részt vett, de a nagykoalíció sem tudta megoldani az albán-macedón szembenállást, és újra a nemzetközi közösség közvetítésére volt szükség ahhoz, hogy a szembenálló felek 2001. július 5-én fegyverszünetet kössenek. A macedóniai fegyveres konfliktust a 2001. augusztus 13-án Ohridban – a meghatározó macedón és albán pártok által is – aláírt keretegyezmény (Framework Agreement) zárta le. A politikai rendezés keretében megkezdődött a macedóniai albán kisebbség jogainak (képviselet, nyelvhasználat, igazságszolgáltatás, felsőoktatás, stb.) 107

A NATO 1998 végén katonákat küldött Albániába és Macedóniába, hogy a koszovói válság

„elmérgesedése” esetén ki tudják menekíteni a Koszovóban működő EBESZ-misszió munkatársait. Később a KFOR műveletének előkészítése majd támogatása céljából logisztikai erőket telepítettek a két országba. 108

Rat u Makedoniji (Globus, 2001. 03. 30.) 26-27. o.

– 63 –

bővítését

célzó

alkotmánymódosítási

folyamat.

A

nemzetközi

közösség

aktív

közreműködése ellenére a konszolidációs folyamat a vártnál jobban elhúzódott, és csak 2001. november 15-én került sor az albán kisebbség jogait kibővítő alkotmánymódosítások parlamenti ratifikálására. Az ország közigazgatási rendszerének megreformálása, azaz a decentralizáció a következő évekre maradt. A rendezési folyamattal párhuzamosan a NATO az „Essential Harvest” fedőnevű művelet keretében begyűjtötte az albán fegyveresek által önkéntesen leadott fegyvereket. Ali Ahmeti, a macedóniai UÇK vezetője 2001. szeptember 26-án bejelentette a fegyveres szervezet megszűnését. Kicsivel később Ahmeti megalakította a Demokratikus Unió az Integrációért nevű pártot, amely 2002 óta tagja a macedóniai parlamentnek és a kormánynak. A biztonsági vákuum kialakulásának elkerülése érdekében a NATO újabb műveletet indított 2001 szeptemberében „Amber Fox” fedőnévvel, amelynek célja az Ohridi Megállapodás végrehajtását felügyelő EBESZ-megfigyelők tevékenységének támogatása volt. A misszió mandátumát több alkalommal is meghosszabbították. Ezt követően, 2002 decemberében a javuló biztonsági helyzetnek megfelelően, a NATOmisszió csökkentett létszámmal „Allied Harmony” néven folytatta tevékenységét. Az EU 2002 nyarán kezdeményezte a macedóniai misszió átvételét, amely hosszas egyeztetés eredményeként 2003. március 31-én „Concordia” néven folytatódott. A NATO ugyan katonai műveletet azóta nem vezet Macedóniában, viszont korlátozott létszámmal továbbra is jelen van Szkopjéban.109 A macedón parlament 2002. március 7-én elfogadta a korábbi fegyveres konfliktus albán résztvevőire vonatkozó amnesztiatörvényt, amely jelentős előrelépést jelentett az albán-macedón megbékélés tekintetében. Ugyan az Ohridi Megállapodásban nem rögzítették az albán fegyveresek büntetlenségének törvényi szavatolását, annak pozitív hozadéka ma vitathatatlan. A 2002. november 1-15. között tartott macedóniai népszámlálás eredménye jelentős hatást gyakorolt a biztonságpolitikai folyamatokra. Kezdetben bizonytalanságot okozott, hogy sokáig (2003. december 1-jéig) nem hozták nyilvánosságra az eredményt, így az albánok számarányának adatai sem válhattak ismertté.110 Az Ohridi Megállapodás előírásai alapján ugyanis a kisebbségek jogait számarányuk alapján kell biztosítani. 109


110

Az albán népesség és diaszpóra című fejezetben hivatkozva.

– 64 –

Macedónia Albániával és Horvátországgal együtt 2003 májusában – az Egyesült Államok kezdeményezésére – létrehozta az Adriai Hármak regionális együttműködési formát,

amelynek

célja,

hogy

a

regionális

biztonságpolitikai,

bizalomerősítő

együttműködésen keresztül stabilizáló hatást fejtsenek ki a térségben, valamint közösen, egymást tapasztalatokkal segítve készüljenek fel a leendő NATO-csatlakozásra. A macedón politikai vezetés és a nemzetközi közösség erőfeszítéseinek köszönhetően az országban 2003. december 15-ével megszűnt a nemzetközi katonai jelenlét. Az Európai Unió „Concordia” misszióját a 200 fős „Proxima” elnevezésű rendőri misszió váltotta fel. A kontingens feladata elsősorban a macedón Belügyminisztérium és a Rendőrség átfogó reformjának, illetve az új határvédelmi rendszer kialakításának támogatása.111 A macedóniai parlament 2004. augusztus 12-én – az Ohridi Megállapodásban lefektetett decentralizáció és az albánok jogainak kiterjesztése jegyében – elfogadta az ország területét új közigazgatási egységekre tagoló decentralizációs törvénycsomagot, amelynek révén Struga és Kičevo opstinákban az albánok számaránya meghaladja az 50%ot, Szkopjéban pedig a 20%-ot. Ezzel az albánok jogai és lehetőségei kibővülnek, a fővárosban például albán nyelven is intézhetik ügyeiket a jövőben.112 A területi önkormányzatok számát az új törvénycsomaggal 123-ról 80-ra csökkentették. A belső közigazgatási határok átszabása után az albánok csaknem 80%-a olyan opstinákban él, amelyekben ők vannak többségben. Ez különösen az előző, az 1996-os adminisztratív reform előtti állapothoz képest jelentős változás, mert akkor ez az arány csak 45% volt.113 Az új közigazgatási felosztás az albán kisebbségnek kedvez, ezért a macedón ellenzéki pártok a döntés megsemmisítését célzó népszavazás kiírását kezdeményezték. A 2004. november 7-ei referendum érvénytelen lett, ami „megelőzte” az újabb etnikai feszültségek kialakulását, amit az albánok kilátásba helyeztek a sikeres népszavazás esetére. A macedóniai albánok politikai törekvéseinek jelentős része teljesült, amit fegyveres nyomásgyakorlással és végül politikai eszközökkel értek el. A macedóniai alkotmány módosításával megtörtént az albán nyelv hivatalossá tétele, növelték az albánok számarányát a közigazgatásban és a rendőri, valamint a fegyveres erők kötelékében, biztosították az albánok számára a kulturális lehetőségeket és az anyanyelvi oktatást,

111

SIPRI YEARBOOK 2004, 270-271. o.

112

Alles oder nichts – Der Spiegel, 32/2004, 99. o.

113

Rossz beosztás – HVG, 2004. szeptember 4., 24. o.

– 65 –

valamint újból legálissá tették az albán egyetemet Tetovo-ban.114 A helyi albán pártok felismerték, hogy ha kiegyeznek a macedón politikusokkal, akkor közösen előbb elérhetik az európai uniós tagságot, amivel érdekeik és jogaik érvényesítése lényegesen javul majd a jövőben. Megítélésem szerint a koszovói etnikai válság által elindított „dominóeffektus” (a preševo-völgyi és a macedóniai válságok) azt bizonyítja, hogy az albán nemzeti kérdés csak a maga komplexitásában vizsgálható, és egy átfogó, az összes albán lakta területet érintő, békés rendezést igényel. A nemzetközi közösség ezúttal időben, az érintett kormányok támogatásával a politikai megoldás és a fegyveres akciók eszkalációjának megakadályozása mellett szállt síkra. Ezzel sikerült a konfliktusok kétfrontos feltartóztatása: a politikai megoldások keresése és a katonai visszatartás (a lokális elszigetelés) megkezdése. A nemzetközi közösség ezúttal élesen szembehelyezkedett az albán szeparatista törekvésekkel, és teljes körű támogatásáról biztosította az érintett demokratikus kormányokat. Következtetés: Koszovó történelmi fejlődése a XX. század elején élesen elvált Albániáétól, ami merőben eltérő politikai, társadalmi és gazdasági viszonyokat alakított ki a Jugoszláviához került tartományban. Koszovó – amely a török uralom alatt a függetlenségi törekvések központja volt – a revizionista elképzeléseknek is bölcsőjévé vált. Az 1980-as évek végétől megerősödött a koszovói albánok identitástudata és elszakadási törekvése is. A történelmi sérelmek „orvoslására” tett kísérletek végül fegyveres konfliktusokká váltak az egyes „idegen államok” albán lakta területein. A nemzetközi közösség felismerve az eszkaláció veszélyét egyre gyorsabban reagált az albán önvédelmi, illetve függetlenségi törekvések békés rendezése érdekében. Az albán nemzetegyesítő törekvések kapcsán két nemzetközi alapelv, a népek önrendelkezési joga, és az államok szuverenitása és területi integritása sérthetetlenségének

elve

ütközik

egymással.

Az

ellentmondás

feloldására politikai megoldásokat kellene szorgalmazni, amit az idegen államokban élő albánok többsége hajlandó elfogadni. 114

A tetovoi albán egyetemet 1998-ban hivatalosan bezárták, de az albánok illegálisan tovább

működtették.

– 66 –

5.

AZ ALBÁNSÁG ELLENTMONDÁSOS SZEREPE

Az albánság szerepe ellentmondásos a Nyugat-Balkán biztonságának alakulása tekintetében. Albánia euro-atlanti elkötelezettsége, a demokratikus értékek átvételének igénye, a piacgazdaság kiépítése irányába tett lépései, a jószomszédi kapcsolatok ápolására való törekvése, a koszovói válság idején a NATO-nak nyújtott segítsége, az európai regionális

biztonsági

rendszerekben

elfoglalt

tagsága

és

az

abból

adódó

kötelezettségvállalása, illetve a Balkán stabilitása érdekében tett erőfeszítései mind azt bizonyítják, hogy Albánia aktív és pozitív szereplője az összeurópai biztonság megteremtésének. Az albán függetlenségi törekvések okozta fegyveres konfliktusok és az ebből fakadó transznacionális kihívások, mint az illegális migráció, a szervezett bűnözés és a csempészet, valamint a politikai és gazdasági átalakulás negatív kísérőjelenségei (szegénység, munkanélküliség, korrupció, „extrémizmus”, stb.) miatt kialakult kockázatok viszont

destabilizáló

hatást

fejtenek

ki

Európa

biztonságpolitikai

szempontból

legérzékenyebb részén, a Nyugat-Balkánon. 5.1. Albánia euro-atlanti integrációs törekvései A jelenlegi albán külpolitika deklarált célkitűzése az ország euro-atlanti integrációjának mielőbbi megvalósítása és az együttműködés erősítése a nemzetközi szervezetekkel. Albánia jó kapcsolatok kialakítására törekszik szomszédaival, és eltökélt szándéka, hogy tevékenyen hozzájáruljon a Nyugat-Balkán és ezen keresztül Európa biztonságához. A politikai vezetés kiemelt figyelmet fordít az Albánia határain kívül élő albánság helyzetére, és adott esetben nemzetközi fórumokon is kiáll az albán (nemzeti) érdekek védelme mellett. Az albán külpolitika egyik legellentmondásosabb pontja az iszlám országokkal fenntartott kapcsolatok kérdése. 1992 decemberében Albánia tagja lett az Iszlám Konferenciának, amellyel nem kis felháborodást keltett a nyugati világban. Albánia az iszlám

országokat

tömörítő

nemzetközi

szervezethez

elsősorban

gazdasági

megfontolásokból csatlakozott. A várt pénzügyi támogatás azonban elmaradt, ezért a tagság néha éles belpolitikai csatározások tárgya volt. Az országban megjelent iszlám jótékonysági szervezetek egyes tagjai vagy képviselői bizonyos feltételezések szerint kapcsolatban álltak/állnak néhány nemzetközi terrorista szervezetekkel. Állítólag egy

– 67 –

alkalommal (1994-ben) a hírhedt első számú terrorista, Osama bin Laden is megfordult Albániában.115 Mivel az albán társadalomra egyáltalán nem jellemző a vallási fanatizmus, az iszlám kapcsolat nem külpolitikai prioritás. Az iszlám országok befolyásnövelő törekvései egyelőre nem jártak sikerrel Albániában. Az ország politikai vezetésének deklarált euroatlanti integrációs szándéka és a nyugati segítség igénye Albániát a nyugati demokráciákhoz való közeledés útján tartja. Albánia politikai és gazdasági célkitűzése az Európai Unióhoz való csatlakozás. Az Európai Közösség már 1992 májusában kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást kötött Albániával. Még ugyanazon év decemberében a szervezet több keleteurópai ország mellett Albániára is kiterjesztette a PHARE-programot. 1999-ben az EU egy új „stabilitási és együttműködési folyamatot” ajánlott a délkelet-európai államoknak – köztük Albániának is –, amelynek célja a Stabilitási és Együttműködési Megállapodás előkészítése az adott ország és az unió között.116 A

„demokratikus”

fordulat

megindulását

követően

Albánia

már

1990

szeptemberében tagsági kérelmet nyújtott be az EBEÉ-hez (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, ma Szervezet, EBESZ). Felvételére végül 1995-ben került sor, amikor egyúttal az Európa Tanácsnak is tagjává vált. Ezzel nemzetközileg is elismerték az emberi jogok és Európa biztonsága érdekében vállalt albániai elkötelezettséget. Albánia az 1996. május 31. és június 1. között megrendezett bécsi külügyminiszteri találkozón a Közép-európai Kezdeményezésnek teljes jogú tagjává vált. 1999. június 10-én aláírta a Délkelet-európai Stabilitási Paktumot, amellyel deklarálta a Balkán biztonságának és stabilitásának megteremtéséhez való hozzájárulás szándékát. A Délkelet-európai Együttműködési Folyamatban (SEECP) Albánia 2001-ben soros elnöki tisztet töltött be. Az ország euro-atlanti integrációs törekvésében katonai és biztonságpolitikai téren a NATO-tagság mielőbbi elérése élvez prioritást. Az albán közvélemény tisztában van azzal, hogy a NATO-csatlakozás követelményeit könnyebb teljesíteni, mint az EU szigorú gazdasági előírásait, ezért illúziók nélkül a NATO-tagság elérése az első számú cél, amely elősegítheti a további integrációt. Albánia a „demokratikus kezdetektől” fogva kiemelt figyelmet tulajdonított a NATO-val történő szoros együttműködésnek. 1992. június 5-én Albánia tagja lett az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak (NACC), majd ennek 115

www.fas.org/man/crs/: Albania: Country Background Report 2000. június 29.; 5. o. (2001.

március) 116

M. A. Smith: Albania 1999-2000 (Conflict Studies Research Centre, May 2000), 4. o.

– 68 –

folytatásaként Sali Berisha albán köztársasági elnök 1994. február 23-án a NATO központjában aláírta a Partnerség a Békéért (PfP) Keretdokumentumot.117 Albánia 1992 decemberében – a kelet-európai országok közül elsőként – tagfelvételi kérelmet nyújtott be a NATO-hoz. Ezt azonban akkor a NATO illetékesei egy kicsit korainak tartották. Később számos albán-amerikai, illetve más többnemzeti PfP-rendezvényre került sor. Az albán haderő mindig aktív részese volt a NATO PfP-programjainak, de szűkös anyagi forrásai korlátozták lehetőségeit. A NATO-aspiráns országok találkozóinak az albán politikai és katonai vezetés nagy jelentőséget tulajdonít, azt egyfajta fórumnak tekinti az államok közti tapasztalat- és véleménycserére, illetve bizalomerősítésre. A 2003 tavaszán Horvátországgal és Macedóniával közösen létrehozott „Adriai Hármak” formációt fontosnak tartja a közös NATO-tagsági felkészülés sikeres befejezése céljából. Albánia a nemzetközi non-proliferációs egyezmények aláírásával erejéhez és képességeihez mérten tevékeny szerepet kíván vállalni a globális biztonság és stabilitás megteremtése érdekében. Az ország részes állama az Atomsorompó Szerződésnek (NPT), a Genfi Jegyzőkönyvnek, a Biológiai és Toxin Fegyver Tilalmi Egyezménynek (BWC), a Vegyifegyver Tilalmi Egyezménynek (CWC) és az Ottawai Egyezménynek.118 Értékelésem szerint Albánia euro-atlanti elkötelezettsége mindenképpen balkáni stabilizáló tényezőnek tekinthető. Gazdasági és belpolitikai gyengesége miatt azonban az ország arra kényszerül, hogy keresse a Nyugat vezető hatalmainak kegyeit és segítségét. Albánia szerencséje, hogy az elmúlt másfél évtizedben nemcsak neki, de a Nyugatnak is szüksége volt a jó kapcsolatok kialakítására a Balkán stabilitásának helyreállítása, illetve megőrzése céljából. Albánia viszont csak akkor lehet igazi stabilizáló tényező a NyugatBalkánon, ha sikerül politikailag és gazdaságilag konszolidálni az országot, és a társadalom fogékony lesz az európai demokratikus értékrend teljes körű elfogadására. 5.2. NATO-kompatibilis védelempolitika fejlődő haderővel Albánia az 1990-es évek elejétől instabil katonai-stratégiai helyzetének megerősítése céljából katonai együttműködési megállapodásokat kötött számos országgal. 1998-ban részt vett a Délkelet-európai Többnemzeti Békefenntartó Dandár (SEEBRIG) megalakításában. (A békefenntartó erő célja a válságmegelőzés és válságkezelés a balkáni

117 118

NATO Kézikönyv (Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1997) 373. és 387. o. Non-proliferációs

ABC

–

Multilaterális

fegyverzet-ellenőrzési

megállapodások

exportellenőrzési rendszerek (Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma Budapest, 2000) 76. o.

és

– 69 –

térségben. Tagjai Olaszország, Görögország, Törökország, Románia, Bulgária, Macedónia és Albánia; az Egyesült Államok, Horvátország és Szlovénia pedig megfigyelők.) Az albán parlament 2000. január 28-án elfogadta az „Albánia Biztonságpolitikája” és az „Albánia Védelempolitikája” című dokumentumokat. Ez utóbbi részletezi az ország haderejének tízéves fejlesztési tervét, összhangban Albánia azon törekvéseivel, hogy aktívan együttműködjék a békepartnerségi programban részt vevő államokkal, és belátható időn belül (az akkori elképzelések szerint 10 éven belül) a NATO-tagjává váljon. 2002 januárjában elkészült a Nemzeti Biztonsági Stratégia, amely a szervezett bűnözés elleni hatékony fellépést szorgalmazta, 2002 júliusában pedig megszületett a Katonai Stratégia, amely a sorkatonai szolgálat folyamatos csökkentését, 2010-re hivatásos haderő felállítását és a védelmi költségvetés évi 0,1%-kal történő növelését irányozta elő.119 Az albán haderő a szűkös anyagi lehetőségei miatt az alaprendeltetéséből adódó feladatait jelenleg csak korlátozott mértékben képes ellátni. A korábbi nehézségek ellenére az albán fegyveres erők technikai felszereltsége és a személyi állomány felkészültsége folyamatosan javul, a haderő átszervezése pedig NATO-felügyelettel folytatódik. A határőrség ugyan az ország szárazföldi határait nem képes megfelelő mértékben őrizni, viszont a parti vizeken a haditechnikai fejlesztéseknek köszönhetően visszaszorították a csempésztevékenységet. A haderő elitalakulatai megfelelnek a NATO-elvárásoknak, az egyéb alakulatok azonban csak részben feltöltöttek, hadrafoghatóságuk korlátozott. Az ország fegyveres védelmét gyakorlatilag a NATO garantálja. Albánia NATO-felkészülési dokumentuma, az albán Membership Action Plan (MAP) évről évre nagyon sok kötelezettséget vállalt, amelyeket rendszerint nem tudott teljesíteni, de 2003-tól pozitív változás állt elő, és most már végrehajtja vállalásait. Albánia a Bécsi dokumentum (CSBM) részes államaként minden évben jelentést készít hadereje állapotáról és a tervezett beszerzésekről, fejlesztésekről, illetve a gyakorlatokról. Az albán katonai vezetés egy szervezetileg jobban összefogott, egységes, jól felszerelt és kiképzett, gyorsan reagáló, és „modul rendszerben” működő haderő létrehozására törekszik. Ez az albán fegyveres erők esetében – az 1990-es években végbement belpolitikai és társadalmi folyamatok következményeként – nem a haderő leépítésével, hanem a békelétszám növelésével járt együtt.120 A haderő létszámának feltöltése stabilizáló hatással volt a felesleggel rendelkező munkaerőpiacra is. 119

SIPRI YEARBOOK 2004, 260-261. o.

120

www.nato.int/docu/speech/2000/s001206j.htm: Marko Bello albán védelmi miniszter-helyettes

beszéde 2000. december 6-án az EAPC védelmi minisztereinek konferenciáján (2001. február)

– 70 –

Az 1997-ben bekövetkezett társadalmi összeomlás következtében a haderő szinte teljesen szétszéledt. A 40 ezer fős fegyveres erőből alig 20 ezer maradt, a mozdítható fegyverek nagy részét pedig szétlopkodták. A nemzetközi segítségnyújtást követően csak külföldi segítséggel sikerült a haderő részbeni újjászervezése. Az „Alba” műveletben részt vevő erők 1997. augusztus 10-én ugyan hivatalosan elhagyták Albánia területét, nem hivatalosan azonban egy zászlóalj erejű olasz (700 fő), illetve századszintű görög és török, valamint román alegységek maradtak az országban azzal a céllal, hogy támogatást nyújtsanak az új albán fegyveres erők felállításához és kiképzéséhez. A külföldi csapatok további albániai állomásoztatásának igazi szándéka a viszonylagos stabilitás megteremtése volt, de szerepet játszott a politikai és gazdasági befolyás megszerzésének igénye is. Az 1997-es albániai összeomlást követően a Nyugat-európai Unió (NYEU) a „MAPE-művelet” (Multinational Advisory Police Element) keretében – közel 150 fővel – albán rendőröket képezett ki, míg a NATO a PfP keretében 1998-tól a védelmi tervezést, majd 2003-tól az albán fegyveres erők felkészítését segítette, illetve segíti most is. A tiranai NATO PfP-képviselet működése mellett számos állam, köztük az Egyesült Államok, Olaszország, Németország, Görögország és Törökország a kétoldalú kapcsolatok ápolása érdekében katonai tanácsadókat küldött Albániába.121 Az albán haderő pénzügyi nehézségei ellenére számos nemzetközi békeműveletben is szerepet vállal. Érdekes albán hozzájárulás volt a boszniai válságkezeléshez, hogy az IFOR Bosznia-Hercegovinába induló első 300 fős kontingensét az albániai magas hegyek között készítették fel. A boszniai albán kontingens (körülbelül 70 fős) 1996 óta teljesített szolgálatot a Rajlovac közelében települt német logisztikai bázison, ahol őrző-védő feladatokat látott el. Az albán haderő akkori állapotát jól szemléltette, hogy a katonák német egyenruhát hordtak, német fegyvereket viseltek, a Bundeswehr képezte ki őket, és német alárendeltségben szolgáltak, ahol nyelvtudás híján sajátos jelbeszéddel érttették meg magukat egymással.122 Az albán katonák jelenleg az SFOR-t 2004 decemberétől felváltó EUFOR Althea műveletében is részt vesznek. Albánia a NATO tagállamai közül elsősorban az Egyesült Államokkal, Olaszországgal és Törökországgal igyekszik intenzíven fejleszteni kétoldalú politikai és katonai kapcsolatait. Olaszország és Törökország szinte verseng az albán haderő 121 122

március)

M. A. Smith: i.m. 2. o. www.nato.int/sfor/indexinf/87/alban/t000515a.htm: The Albanian security platoon (2001.

– 71 –

segélyezésében. Az albán-amerikai viszony elmélyüléséhez nagyban hozzájárult, hogy Albánia a boszniai válság idején átengedte területét és légterét az amerikai felderítő repülőgépek számára. 1998. június 15-én a koszovói válság kiéleződése idején „Determined Falcon” fedőnevű NATO légi gyakorlatot tartottak Albániában és Macedóniában. Azóta ezek rendszeresek az országban. A NATO 1999. évi Jugoszlávia elleni légitámadásai során az ország aktív szerepet vállalt a szövetségesek kiszolgálásában. A NATO rendelkezésére bocsátotta kikötőit és repülőtereit, valamint egyes katonai objektumait is.123 Az ország politikai vezetése tehát már az 1990-es évek elején zajlott délszláv háborúk alatt is segítséget nyújtott az amerikai politikai és katonai érdekek érvényre juttatásához, majd ezt követően, a koszovói válság idején igazi partnerekké váltak. A KFOR előőrsének egy része Albániában várhatta missziójának kezdetét, majd később a NATO logisztikai támogató zónájává vált 1999 és 2002 között. 2001. szeptember 11-ét, az Egyesült

Államok

elleni

terrortámadást

követően

regionális

értelemben

ismét

felértékelődött Albánia szerepe. Az ország vezetése jól kihasználta a történelmi lehetőséget, és felajánlotta részvételét a nemzetközi terrorizmus elleni harcban, holott erre szűkös anyagi lehetőségei miatt csak korlátozottan volt lehetősége. 2002 augusztusában egy 35 fős NATO-kompatibilis albán kontingens csatlakozott az afganisztáni International Security Assistance Force (ISAF) kötelékéhez. Feladata a kabuli repülőtér védelmének biztosítása.124 Albánia teljes körű közreműködést ajánlott a terroristák elleni nemzetközi nyomozás sikeres végrehajtásához is. Az albániai biztonsági szolgálatoknak már volt tapasztalatuk a nemzetközi terroristákkal kapcsolatban. Egyes keresett terroristák – köztük Osama bin Laden – korábban az országot pénzmosásra, illegális gazdasági tevékenységük leplezésére, illetve „pihenésre” használták. Az amerikai terrortámadást követően az albániai hatóságok – amerikai kérésre – több, terrorista cselekmény végrehajtásával vádolt személyt

kiadtak,

illetve

kiutasítottak

Albániából,

sok

esetben

humanitárius

szervezeteikkel együtt. Véleményem szerint ez nem volt könnyű elhatározás az albánok részéről, hiszen ezek a „segélyszervezetek” viszonylag sok pénzt fektettek be és költöttek el az országban, így a döntés következményeként komoly bevételektől esett el az állam. Az Egyesült Államok feltehetően most is kihasználja az albánok azon előnyét, hogy 123


április) 124

www.rferl.org/nca/features/2002/08/05082002145127.asp (2005. január)

– 72 –

alkalmazkodóképességük magas fokú, és muzulmánként – akik azonban nem fanatikusok és fundamentalisták – könnyebben „mozognak” az iszlám közösségekben. A Szaddam Husszein iraki diktátor hatalmának megdöntésére szövetkezett dominánsan amerikai-brit koalíció mellé a többi ország mellett felsorakozott Albánia is. Az ország politikai vezetése feltétlen és teljes támogatásáról biztosította az Egyesült Államokat 2003-ban. Átengedte légterét, földi infrastruktúráját és kikötőit az Irak-ellenes erőknek. A katonai műveletek befejezését követően az albániai különleges alakulatok egy 75 fős kontingense csatlakozott az iraki háborút követő konszolidációs feladatokat végrehajtó nemzetközi békefenntartó erőkhöz. Az albán katonák feladata az amerikaiakkal történő együttműködés keretében a stratégiailag fontos épületek őrzése és védelme.125 Albánia önerőből nem képes ellátni vállalt békemissziós feladatait. Általában azok a nemzetek adnak felszerelést az albán katonáknak, amelyeknek az alárendeltségében működnek. Az albániai felajánlások elsősorban gesztus értékűek. Megnyitják a nyugati, főként amerikai segélyek előtt az utat, és így viszonylag kis ráfordítással jelentős támogatást és kedvezményeket élvez az ország. Albánia az amerikai segítség fejében feltétel nélkül támogatja az amerikai világpolitikát. Az ország politikai vezetése aláírta az Egyesült Államokkal az amerikai állampolgárok Nemzetközi Büntetőbíróságnak (International Criminal Court – ICC, 2002 nyarán alakult) történő ki nem adatásáról szóló megállapodást. Ezzel ugyan „rossz pontot szerzett” az EU-nál, de számára az amerikai kapcsolatok kiemelkedően fontosak, mivel rövidtávon a NATO-tagságnak nagyobb az esélye, mint az EU-csatlakozásnak. Az albániai demokratikus átalakulást és a gazdaság konszolidációját amerikai tanácsadók segítik, és a haderőreformot is amerikai szakértők irányítják, ellenőrzik, illetve menedzselik. Az Albániának nyújtott pénzügyi támogatásnak az szab határt, hogy a helyi sajátosságoknak megfelelően a segélyek jó része kézen-közön eltűnik, nyoma vész. A kiterjedt korrupció, a szervezett bűnözés és a csempészet a legfelsőbb politikai köröket is magával ragadja. Az albán fegyveres erőket az elmúlt években több ország is támogatta katonai eszközökkel és kiképzéssel. A térség biztonságának fenntartásában leginkább érdekelt NATO-tagállamok (Olaszország, Törökország és Görögország) tevékeny szerepet vállalnak az albán katonai infrastruktúra helyreállításában, illetve kiépítésében. Az albán fegyveres erők és a rendőrség nyugati segítséggel történő fejlesztésére az ország 125

www.origo.hu/nagyvilag/20030313albania.html (2005. február)

– 73 –

közbiztonságának javítása és a szervezett bűnözés visszaszorítása céljából is szükség van. A haditengerészet korszerűsítése az Adriai-tengeren keresztül folyó kábítószer- és emberkereskedelem megakadályozását szolgálja. Az Olaszország és Albánia közötti biztonsági együttműködés az olasz erők vezette „Alba” művelet végrehajtása óta gyümölcsöző. Mindkét ország érdekelt az albániai belső viszonyok rendezésében. A két ország hatóságai közös problémával küzdenek, a mindkét államnak óriási károkat okozó, kiterjedt maffiatevékenység ellen harcolnak.126 5.3. Albánia stabilitást erősítő szomszédságpolitikája Albánia jó kapcsolatok kiépítésére törekszik a Balkán minden államával, köztük elsősorban

a

szomszédaival.

Szomszédságpolitikáját

jelentősen

befolyásolja

és

meghatározza a régióban kialakult bonyolult biztonsági helyzet. A környező országokban élő albánság védelmében Albánia egyre határozottabban hallatja a hangját. A NATO jugoszláviai légitámadásai idején megszakadtak az albán-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok. Szlobodan Milosevics jugoszláv szövetségi elnök bukása után Jugoszláviában a változásokat sürgető demokratikus ellenzék vette át a hatalmat, és megkezdődött az átalakulási folyamat. Elhárultak az akadályok a kétoldalú kapcsolatok rendezése elől. A két ország viszonya a koszovói feszültségek miatt azonban korántsem felhőtlen. Belgrád továbbra is Szerbia részének tekinti Koszovót, míg Tirana óvatosan a koszovói albánok önállóságát szorgalmazza. A Preševo-völgyben élő albánság a földrajzi távolság miatt kevésbé az anyaállammal, inkább koszovói nemzettársaival ápol jó kapcsolatokat. Megítélésem szerint Szerbia és Montenegró jövőbeni PfP-tagsága tovább javíthatná a két ország közti viszonyt. Az elmúlt másfél évtized történései bizonyították, hogy a katonai bizalomerősítő együttműködés stabilizáló hatású a térségben. Albánia hallgatólagosan támogatja Montenegró elszakadási törekvéseit, és jó kapcsolatokat ápol a függetlenségpárti Milo Djukanovics jelenlegi montenegrói miniszterelnök politikai „környezetével”. Montenegróban a lakosság 7%-át kitevő albán kisebbség saját érdekei jövőbeni könnyebb képviselete érdekében függetlenségpárti álláspontot képvisel. A két meghatározó albán párt, az Albánok Demokratikus Uniója és az Albánok Demokratikus Szövetsége támogatja Djukanovics önállósodási törekvéseit. A helyi albánság területi követelésekkel nem lép fel, de jogainak kibővítését tervezi a jövőben. Retorikailag a 650 ezres kis tagköztársaságban is jelen vannak a radikális albán szeparatista erők. A korábban magáról hírt adó Gusinje-Plav Felszabadítási Hadsereg 126

www.nato.int/structur/DS/wwweodastt/background.htm (2001. március)

– 74 –

(UÇGP, amely az UÇK egyik utódszervezetének is tekinthető) azonban többnyire csak falfirkákon és az Interneten adott jelt magáról. 2004 januárjában az Interneten megjelent az albán Montenegrói Nemzeti Hadsereg (Armata Kombëtare e Malit të Zi – AKMZ), amelytől elhatárolódtak a Montenegróban lévő albán politikai erők. A helyi albánok egyelőre nagyon ritkán kerültek konfrontációba a hatóságokkal vagy a más nemzetiségűekkel, mert tradicionálisan jó kapcsolat van közöttük. A jövőbeni érdekösszeütközések lehetőségei azonban teljes mértékben nem zárhatók ki. A montenegrói albánoknak vannak albán nyelvű iskoláik, írott és elektronikus sajtójuk, és céljaik között szerepel a gazdasági, oktatási és kulturális kapcsolatok ápolása az anyaállammal, illetve a más országokban élő nemzettársaikkal. A szláv többség jelenleg gyanakodva figyeli az anyagilag megerősödő albánság ingatlanvásárlásait és csendes autonómiatörekvéseit Montenegróban.127 A macedóniai albánok a JSzSzK szétesése után egyre erőteljesebben kezdték követelni jogaikat. Igényt tartottak és tartanak ma is az „államalkotó nemzet” státusára. 1992-ben kikiáltották az Illiria Autonóm Köztársaságot, amely azonban – érthető okokból – nem kapott nemzetközi elismerést. A szembenállás csökkenéséhez jelentősen hozzájárult az ENSZ-csapatok 1992. évi megjelenése (UNPROFOR majd UNPREDEP) és az albán pártok „bevétele” a macedón kormányba. A kisebb-nagyobb nézeteltérések ellenére az albán-macedón kapcsolatok lassan, de javultak, amelynek eredményeként 1998 januárjában

Fatos

Nano

miniszterelnök

szkopjei

látogatásakor

a

felek

nyolc

együttműködési megállapodást írtak alá egymással. Albánia a jelentős albán kisebbség (aránya hivatalosan 25%) érdekében a kétoldalú kapcsolatok normalizálására és elmélyítésére törekszik Macedóniával. Az albániai politikai vezetés a Macedóniában élő albánok jogainak védelme, valamint a térség biztonságának fenntartása érdekében a macedón belpolitikai helyzet stabilizálásában érdekelt. Mindkét ország az „Adriai Hármak” csoport keretében 2006-2007 folyamán várja csatlakozását a Szövetséghez a NATObővítés harmadik körében. A görög-albán kapcsolatok a kisebbségek helyzete miatt a 90-es évek elején igencsak hűvösek voltak. A Görögországban élő albánok három csoportra oszthatók. Az elsők az arvaniták, akik a XIII-XV. század környékén vándoroltak a Peloponnészoszifélszigetre, az Attikákra és az Égei-tenger szigeteire. Ők szinte teljes mértékben asszimilálódtak. A második csoport a csamoké, akik Északnyugat-Görögországban élnek, 127


– 75 –

ahol a török uralom idején voltak. Jogaik rendezetlenek, de egyetlen albániai politikai erő sem merte felvállalni képviseletüket. A muzulmán albán csamok többségét (mintegy 35 ezret) a görögök 1944 és 1945 folyamán elűzték Albániába és Törökországba. Az ottmaradt keresztény csamok részben beolvadtak a görög társadalomba. A görögországi albánok harmadik csoportja az 1992-től ideérkező vendég- és idénymunkások köre, akik az országban

elszórtan

élnek,

és

politikailag

kevésbé

szervezettek,

viszont

jobb

életkörülményeket és albán nyelvű iskolákat követelnek maguknak.128 1993 nyarán az albánok szeparatista törekvésekkel vádolták meg az egyik görög kisebbség tagjait, akiket ki is toloncoltak Görögországba. Válaszul Athén 20 ezer albán menekültet utasított ki az országból. A következő évben gyakori határincidensekre került sor. A kapcsolatok csak 1995-től normalizálódtak, amikor Berisha elnök kegyelmet adott a nacionalista törekvésekkel vádolt Omonia-vezetőknek.129 1996-ban a két ország kölcsönös barátsági és együttműködési szerződést írt alá, amely lehetővé tette az Albániában élő görög és a Görögországban élő albán kisebbség nyelvhasználatáról, képzéséről és jogairól szóló egyeztető folyamat megkezdését. Albánia gazdaságilag is érdekelt abban, hogy Görögországgal jó kapcsolatokat alakítson ki, hiszen az ország déli területein a görög tőke jelentős részesedést szerzett. A hellén társadalomban azonban meglehetősen erős az albánokkal szembeni előítélet, elsősorban az albán bűnözés növekedése miatt.130 A koszovói és a macedóniai események tükrében Görögországban gyanakodva fogadják az albánok különböző követeléseit (státusuk rendezése, anyanyelvi

iskolák, albán

intézmények nyitása, stb.). 2001 novemberében Albánia, Koszovó, Macedónia és a diaszpóra albán delegáltjai először találkoztak az Albán Világkongresszus rendezvényének keretében Prizrenben, az albán nemzeti mozgalom történelmi központjában. A részt vevő felek a széles körű albán együttműködésről folytattak tárgyalásokat.131 Fatos Nano, aki 2002 júliusában harmadszor lett miniszterelnök Albániában, felszólította a Balkánon élő albánokat, hogy alakítsanak ki szorosabb politikai és gazdasági kapcsolatokat egymással. Nano az albánok szabad mozgásának biztosításával lecsillapíthatónak véli a Nagy-Albánia elérését támogató csoportok elszántságát és sokszor radikalizmusát. Több találkozót is szervezett, amelyek 128


129

Az Omonia egy görög kisebbségi párt Albániában.

130


március) 131


– 76 –

egy asztal mellé ültették a különböző országokból érkezett albán politikusokat. Nano kezdeményezésére 2003 februárjában Pogradec-ben megjelent Veton Surroi befolyásos koszovói sajtómágnás, aki 2004 nyarán megalapította a Polgári Út (Ora) pártot, valamint Ali Ahmeti és más macedóniai albán politikusok. A találkozó elsődleges célja egymás segítése volt az euro-atlanti integráció és a demokratikus intézményrendszer kiépítése témákban.132 Megítélésem szerint Surroi mérsékelt, realitáson alapuló, a szerbekkel is megegyezésre törekvő politikája a jövőben meghatározó lehet Koszovóban. Surroi a tartomány demokratikus átalakulását és az euro-atlanti integrációs

felkészülést

szorgalmazza, nem a tartomány függetlenségének elérésére helyezi a hangsúlyt, ahogy más meghatározó koszovói albán politikusok. Tirana nagy figyelmet fordít a balkáni jószomszédi kapcsolatok kialakítására és fenntartására. Ennek szellemében tevékeny szereplője a Délkelet-Európai Együttműködési Folyamatnak (South Eastern Europe Co-operation Process) és a Délkelet-Európai Stabilitási Paktumnak (Stability Pact for South Eastern Europe). A rendszerváltás utáni Albánia véleményem szerint bebizonyította, hogy a balkáni együttműködés előmozdítójává vált. 5.4. Albán destabilizáló tényezők a Balkánon Az albánság történelmének ismeretében kijelenthetem, hogy az albán nép eredete és történelmi útkeresése tele van ellentmondással és bizonytalansággal, ami számos esetben biztonsági kockázatokat okozott a Nyugat-Balkánon és Európában. A klánstruktúrát követő albán társadalom megosztottságát csak a közös ellenség tudta feloldani, amelynek megjelenésekor az albán törzsek félretették korábbi ellentéteiket. A török uralom évszázadai alatt előnynek bizonyult az albánság harcias szelleme és pragmatizmusa, a mai viszonyok között azonban már elavult és elítélt eszköz az erőszak alkalmazása. A függetlenné vált „csonka” Albánia létét a nagyhatalmak érdekérvényesítő harcának köszönhette. A döntőbíró szerepét eljátszó vezető hatalmak akkor még nem gondolták, hogy a revizionizmus egy évszázadon keresztül küszködő „magvát” vetették el. Az albán nemzeti mozgalom központja Koszovó lett, ahol az albánok féltékenyen őrizték hagyományaikat,

szokásaikat

és

kultúrájukat.

Törekvéseik

kezdettől

fogva

az

anyaállamhoz való csatlakozás megvalósítására irányultak, ébren tartva az albán nemzetegyesítő eszméket, ami a befogadó államokban – különösen az 1990-es évek végén – számos biztonsági kihívást okozott. 132


– 77 –

A rendszerváltás által előidézett fordulat új biztonsági kihívások megjelenését hozta. Az albániai polgárok hisztérikus lendülettel vetették bele magukat a szabadságba. A kezdeti anarchikus állapotokat csak a nemzetközi közösség közbelépésével sikerült felszámolni. Az albán társadalom alacsony szintű politikai kultúrája nem volt képes azonnal befogadni a Nyugatról importált demokratikus értékrendet, és ez komoly biztonságpolitikai kockázatokat eredményezett. A gazdasági nehézségek negatív kísérőjelenségei például az illegális kivándorlás (migráció) révén a környező országokban is éreztették hatásukat. A történelmi hagyományok, a társadalom többszintű polarizációja és az elmaradott viszonyok következtében az albániai politikai és gazdasági konszolidáció nem ment békésen. A klánok érdekében működő politikai pártok ádáz küzdelmet folytattak (és folytatnak ma is) egymás ellen. Ma az albániai demokratáknak és szocialistáknak azonosak a célkitűzései: az euro-atlanti csatlakozás, a pluralista demokrácia, a szociális jólét és a piacgazdaság elérése. Az ellentétes pólusú pártok saját céljaikat mégis gyakran a nemzet érdekei fölé helyezik, és ezzel mind politikailag, mind gazdaságilag gátolják a fejlődést. Az albániai gazdasági rekonstrukciós folyamatok ugyan sok esetben ígéretes eredményeket mutattak az elmúlt évtizedben, mégis többször mély hullámvölgy következett, amely bizonyította az egyelőre még ingatag lábakon álló albán gazdaság sebezhetőségét. Az 1997-es gazdasági összeomlás pillanatok alatt teljes körű anarchiába torkollott. A viszonylagos gazdasági konszolidáció érdekében ismét a nemzetközi közösség segítségnyújtására volt szükség. A kölcsönösen jó kapcsolatok jövőbeni fenntartása mindkét félnek érdeke, mert Albániának geostratégiai jelentősége, a Nyugatnak pedig pénze van. Az ország stabilitása egyben a Nyugat-Balkán stabilitásának is fontos eleme. Nem véletlen, hogy az 1997-es albániai rendezésben éppen a görögök és az olaszok vállaltak legnagyobb szerepet. Az Albániából kiinduló szervezett bűnözés, csempészet és illegális migráció negatív következményeit elsősorban ezeknek az országoknak kellett elszenvedniük. A két EU- és NATO-tagország hajlandó volt pénzt és katonai erőt áldozni a biztonságukat fenyegető jelenségek kezelésére. Az albánság népszaporulata Európában kiemelkedő, habár üteme lassult az elmúlt években. Nem az etnikai arányok, azaz a többségi-kisebbségi viszonyok megváltozása okozza a fő problémát, hanem hogy a régióban egy ekkora népességnövekedési ütemnek nincsen meg a gazdasági, politikai és szociális háttere. Azaz nincs megfelelő oktatási és egészségügyi rendszer, valamint nincs elegendő munkahely. A fiatalság nagy része

– 78 –

kénytelen elhagyni hazáját, és külföldön legálisan vagy illegálisan munkát vállalni. A kilátástalanság miatt sokan közülük a szervezett bűnözés „karjaiba hullnak”. Az európai biztonság szempontjából ez transznacionális kihívást és kockázatokat jelent NyugatEurópában is. Az albán függetlenségi törekvések – köztük elsősorban a koszovói fegyveres konfliktus – jelentős mértékben megingatták a Nyugat-Balkán amúgy is gyenge lábakon álló stabilitását. A koszovói albán fegyveresek és a jugoszláv fegyveres, illetve biztonsági erők közt folyt harcok következtében emberek százezrei voltak kénytelenek elhagyni otthonukat. A humanitárius katasztrófa különösen Albániában és Macedóniában okozott nem várt kihívást, hiszen koszovói albán menekültek százezreit kellett ellátni és elszállásolni ezeknek az amúgy is szegény országoknak. A nemzetközi közösség segítségnyújtásának köszönhetően végül sikerült úrrá lenni a migrációs kihíváson. A koszovói konszolidációs folyamat megkezdése (1999 júniusa) óta jelentősen megváltozott a nemzetközi közösség véleménye az albánok függetlenségi törekvéseiről, mert az szoros kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel is. Köztudott tény, hogy Koszovóban a szerbek elnyomó politikája a túlélés egyik lehetséges eszközévé tette az illegális kereskedelmet és a csempészetet, amit egyes albán csoportok ma is űznek. Mára az albánokról rendkívül negatív kép alakult ki, mint a nemzetközi fegyver- és kábítószercsempészet és a lánykereskedelem lebonyolítóiról, illetve haszonélvezőiről, akiknek szigorúan zárt klánkapcsolatai Törökországtól New Yorkig terjednek.133 A több évszázados történelmi sérelmeknek (idegen uralom alatti szenvedés) és a problémákkal terhes társadalmi örökségnek (gyorsan változó társadalmi berendezkedés, hosszú feudális, majd kommunista, szocialista és kapitalista rendszerek) „köszönhető”, hogy az albánok lakta területek (ez alól nem kivétel Albánia sem) politikailag instabilak, gazdaságilag elmaradottak, társadalmilag fejletlenek, és a klasszikus demokratikus értékek, illetve a politikai kultúra elemei csak részben lelhetők fel bennük. A demokratikus politikai átmenet nehézségei, a rendezetlen viszonyok és a hatóságok gyengesége miatt a szervezett bűnözés és a korrupció egyre nagyobb méreteket ölt. A szeparatizmus és a radikalizmus hívei megpróbáltak támogatókat toborozni a gazdasági és szociális problémákkal küzdő albán lakosság körében, ami az „idegen uralom” alatt (Koszovó, Macedónia, valamint Szerbia és Montenegró) élő albánok körében viszonylag könnyen sikerrel járt. Az albán kisebbségek helyzete megoldatlan, és az 133

Arday L.: i.m. 327. o.

– 79 –

albánok lakta területeken élő különböző népek migrációja napjainkban is komoly kihívást jelent a nemzetközi közösség számára. Az iszlám terjedése hosszú távon komoly kihívást jelent az albánok lakta területeken. A szélsőséges iszlám közvetlen veszélyével egyelőre nem kell számolni, de nem kizárt, hogy a fundamentalista iszlám hívők – kihasználva az albánok lakta területek politikai és gazdasági instabilitását – támogatókat, később esetleg fanatikus követőket próbálnak toborozni az albánok körében. A koszovói albánok muzulmán hite pragmatizmusukból ered, azaz „azt a vallást gyakorolják, amely több hasznot hoz”. Így jelenleg a tőkeerős nyugati kultúra felelőssége is, hogy az iszlám fundamentalizmus ne tudjon gyökeret ereszteni Európa legérzékenyebb részén, a Nyugat-Balkánon. 5.5. Koszovói biztonsági kihívások A koszovói politikai konszolidáció nagyon lassan halad. A tartományban továbbra is az UNMIK és vezetője, az ENSZ-főtitkár különmegbízottja (Special Representative of the Secretary General, SRSG) képviselik a hatalom fő erejét, jóváhagyása nélkül nem léphet életbe egyetlen fontos törvény sem. A politikai és gazdasági jogkörök átadása 2003ban

megkezdődött,

de

az

albánok

nem

elégedettek

annak

mértékével.

Az

igazságszolgáltatási, a biztonsági, a „külügyi” és a védelmi kérdések továbbra is az UNMIK kizárólagos hatáskörébe tartoznak. Ezek megszerzése érdekében a helyi albánok UNMIK-, esetleg KFOR-ellenes demonstrációkat szervezhetnek, amelyek akár erőszakos formát is ölthetnek a jövőben. A demokratikus hagyományok hiánya, a megfelelő képzettséggel rendelkező köztisztviselők alacsony száma és a radikális politikai, illetve a szervezett bűnözői körök ellenállása miatt a demokratikus politikai rendszer kiépítése nem könnyű Koszovóban. Az EBESZ szervezésében lebonyolított két helyhatósági (2000. október 28. és 2002. október 26.) és egy parlamenti (2001. november 17.) választást követően a 2004. október 23-ai törvényhozási választásokat már a koszovói helyhatóságok rendezték. A politikai nehézségeket bizonyítja az a tény, hogy a 2001. november 17-ei általános választásokat követően csak 2002 júniusában sikerült kormányt alakítaniuk a győztes pártoknak. Tehát még a függetlenség kérdésében olyannyira egységes albánok is megosztottak a mélyebb politikai kérdésekben, ami jelentősen hátráltatja a konszolidációs és kibontakozási folyamatot.134 A 2004. december 3-án Ramush Haradinaj vezetésével megalakult új 134

június 12.)

Koszovó – A kormány letette a hivatali esküt, három éve nemzetközi igazgatás alatt (MTI 2002.

– 80 –

koszovói kormány az LDK és az AAK kompromisszumának eredménye, amellyel a két ellentétes ideológiát képviselő párt a nemzetközi közösségnek akarta bizonyítani, hogy politikailag rendezett viszonyok vannak a tartományban. Megítélésem szerint ez azonban csak látszat, a különböző koszovói politikai erők valójában csak a függetlenség kérdésében képviselnek azonos álláspontot. Az UNMIK 2001/9. számú rendeleteként 2001. május 15-én megjelent „Koszovói Átmeneti Önkormányzat Alkotmányos Keretei” című dokumentum meghatározta a tartomány politikai kereteit. A nemzetközi erőfeszítéseknek köszönhetően 2002-ben megalakultak az egymástól független hatalmi ágak, a tartománynak van elnöke, kormánya és parlamentje, de az igazságszolgáltatás egyelőre nemzetközi irányítás alatt áll. A 120 fős tartományi parlamentben a választások alkalmával száz mandátumról döntenek a szavazók. Húsz képviselői hely automatikusan a kisebbségeket (szerbek, bosnyákok, törökök, romák, goránik, stb.)135 illeti meg, köztük a szerbek tíz mandátumot kapnak. A mindenkori UNMIK-vezető vétójoggal rendelkezik a parlament által hozott törvények és határozatokat illetően. Ennek lényege, hogy az alanyi jogon képviselettel rendelkező kisebbségek akarata ellenére, illetve őket hátrányosan érintő jogszabályok ne szülessenek. Emellett nagyon fontos, hogy a Koszovói Képviselőház nem jogosult dönteni a tartomány jövőjéről, azaz nem deklarálhatja a többségben lévő albánok akaratát, a függetlenséget. A megfelelő képzettséggel és tudással rendelkező politikusok és szakemberek hiánya jelentősen hátráltatja a – helyben hagyományokkal nem rendelkező – demokratikus intézményrendszer kiépítését és a közigazgatás megszervezését. A politikai életet átszövi a korrupció, és a helyi vezetők széleskörű kapcsolatokkal rendelkeznek az alvilágban. Koszovóban az előző ciklusban volt olyan minisztérium, amelyben 1 500 alkalmazott dolgozott, és előfordult, hogy egy miniszter 200 rokonát alkalmazta a saját tárcájánál. A kis Koszovóban ezer szolgálati autó fut az utakon.136 Az aránytalanságok, a pazarlás és a nélkülözés egyaránt jelen van a közigazgatásban. A politikai átmenet nehézségei miatt további gazdasági, társadalmi és szociális problémák adódhatnak, amelyek biztonsági kockázatokat jelenthetnek. Az elmúlt néhány év nem volt elegendő arra, hogy Koszovó romokban heverő gazdaságát helyreállítsák. A munkanélküliség 50-60%-os, nincs számottevő ipari és mezőgazdasági termelés. Koszovó szinte minden termékből behozatalra szorul, a 135

A goránik albánul beszélő szláv hegyi népek.

136

Maffia an der Macht (Der Spiegel, 32/2004) 90. o.

– 81 –

tartomány energiaellátása a „külföldi” szállításoktól függ. A közüzemi díjakat a lakosság nem fizeti rendesen, és az adózási kedv is meglehetősen alacsony. A tartomány bevételeit a vámok és az adók, valamint a nemzetközi erők, illetve szervezetek kiadásai és segélyei biztosítják. A tisztességes jövedelemmel nem rendelkező koszovói lakosság a külföldi családtagoktól hazautalt pénzösszegekből (évente átlagosan 550 millió euró), illetve a feketegazdaság bevételeiből él. A privatizációt irányító Kosovo Trust Agency munkája nem értékelhető sikeresnek. 1999-2004. között mindössze 30 millió euró közvetlen külföldi tőkeberuházás történt Koszovóban.137 A külföldi befektetők távol maradnak Koszovótól a bizonytalan jövő és a nem megfelelő biztonsági és infrastrukturális viszonyok miatt. A Világbank szerint Koszovóban jó gazdasági adottságok vannak, de jelentős befektetéseket igényelne a gazdaság konszolidációja. A tartomány gazdag ásványi vagyonnal rendelkező terület. Főbb ásványkincsei az ólom, a króm, a nikkel és a bauxit. Energiahordozói közül a vízi energia (két kisebb vízi erőmű) a meghatározó, bár jelentősnek mondható a lignit kitermelése is, amellyel a két Obilić-i hőerőművet (A és B) táplálják. A tartomány villamosenergia-ellátásáról a „Kosovo Energy Company” gondoskodik, viszont az igényeket nem tudja kielégíteni, ezért energiaimportra szorul. Koszovó gazdasági életében a mezőgazdaságé a vezető szerep. 138 A jelentős lignitkészleteket kiaknázó energetika, a nyersanyag-kitermelés és a mezőgazdaság ígéretes lehetőségeket kínál, de először is tőkeinjekciókat kellene végrehajtani az említett szektorokban. A jelenlegi körülmények között az is gátolja a fejlődést, hogy hiányoznak a politikai

intézményrendszerek

és

a

jogszabályi

háttér

Koszovó

gazdaságának

felvirágoztatásához. Az egy főre eső hazai össztermék (GDP) – európai viszonylatban – Koszovóban a legkisebb, 790 euró. A gazdasági növekedés a korábbi évek ígéretes eredményeit követően 5% alá csökkent a nemzetközi segélyek elapadásával párhuzamosan. A nemzetközi közösség 1999 és 2003 között összesen csaknem kétmilliárd eurós pénzügyi támogatást adott Koszovónak, ennek azonban csak csekély eredménye látható.139 Értékelésem szerint a gazdasági nehézségek és a szociális problémák a jövőben könnyen aktivizálhatják

az

elégedetlen

tömegeket

tüntetések,

útzárak

és

engedetlenségi

megmozdulások végrehajtására.

137

Kifulladás (HVG, 2004. augusztus 21.) 23. o.

138

Stefancsik Ferenc: Koszovó újra fókuszban (Új Honvédségi Szemle, 2004/6) 20. o.

139

Kifulladás, 23. o.

– 82 –

A Koszovóban élő albán lakosság közel 60%-a 25 évesnél fiatalabb. A túl fiatal társadalom – éppúgy, mint a túl öreg – számos szociális veszélyt hordoz magában. A munkahelyek hiánya nem biztosítja a fiatalok számára a tisztességes megélhetést, ezért sokan külföldön próbálnak szerencsét, illetve a szervezett bűnözéstől várnak anyagi felemelkedést, ami az egyik legnagyobb transznacionális kihívás Koszovóban. Koszovóban továbbra is a klánrendszer a legfőbb rendezőelv a társadalomban. A mindennapi életben a klánok meghatározó szerepet játszanak. Az albán nép pragmatikus, olyan irányt követ, amelytől több hasznot remél. A klánrendszer részben gátja a fejlődésnek, mert a patriarchális társadalom ősi törvényei (szokásjog, vérbosszú, stb.) – annak ellenére, hogy idejétmúltak – egyes hegyi falvakban még ma is érvényben vannak. A nemzetközi protektorátus alatt álló tartományban a biztonsági helyzet nem kielégítő. Még ma is mindennaposak az etnikai alapú gyilkosságok, mert a lakosság birtokában nagy mennyiségű kézifegyver van, a becslések szerint 330-460 ezer darab lőfegyver.140 Az UÇK korábbi fegyverraktárait az utóbbi években sem sikerült felszámolni, a számos fegyverbeszedési akció is csak a múzeumok gyűjteményét szaporította a néhány ezer ósdi puskával. Az erőszaknak nem sikerült véget vetni, a sebek olyan mélyek, hogy azok sok esetben ma is „bosszút szülnek”. A 2004. március 17-19. között kitört koszovói etnikai zavargások ráébresztették a nemzetközi közösséget, hogy Koszovóban továbbra is törékeny a biztonsági helyzet. A politikai konszolidáció lassúsága, a rossz gazdasági és szociális helyzet, a közbiztonság hiányosságai, a továbbra is fennálló etnikai gyűlölet és főként a tartomány bizonytalan jövőbeni státusa együtt váltották ki az atrocitásokat. Ezek következtében megrongáltak (felgyújtottak) 30 ortodox templomot, közel harminc ember

meghalt, 850-en

megsebesültek, és több mint 3 500-an (túlnyomó többségükben szerbek) hagyták el otthonaikat.141 A jelentős erkölcsi és anyagi károk helyreállítására intézkedett az UNMIK. Az UNESCO lépéseket tett a koszovói történelmi emlékek jövőbeni védelme érdekében. Szomorú, hogy jelentős KFOR-erőket köt le a koszovói szerb személyek és a szerb ortodox vallási helyek őrzése Koszovóban. Az etnikai indíttatású ellentétek és zavargások, esetleg kisebb fegyveres összetűzések bármikor kiújulhatnak, mert az etnikai gyűlölet a néhány évvel ezelőtti események miatt mélyen él a koszovói emberekben. Összességében a nemzetközi erők 140

http://www.unmikonline.org/press/2003/pressr/pr1078.pdf Standards for Kosovo, UNMIK Press

Release 1078, 10 Dec. 2003, (2005. február) 141

Kosovo, 17. Mart (VREME, 25. Mart 2004.) 12. o.

– 83 –

jelenlétének és a kisebbségek elvándorlásának köszönhetően évről-évre csökken az etnikai gyilkosságok száma, de még ma sem mondható – főként a menekültek visszatérése szempontjából – biztonságosnak a tartomány. A kulturális emlékekben okozott károk csak nagy anyagi ráfordítással állíthatók helyre. Az érzelmi és erkölcsi veszteségek felbecsülhetetlenek. A koszovói albán nép exodusa után a koszovói szerbek és a romák elüldözése következett. Az etnikai szembenállás és tisztogatás (ellenkező előjellel) a nemzetközi konszolidációs erőfeszítések idején is folytatódott.142 A koszovói albán lakosság szerb- és jugoszlávellenessége révén leszámolt minden olyan szimbólummal, amely a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságra (JSZK) vagy Szerbiára emlékeztetné. A szerb ortodox templomok jelentős részét megrongálták, megóvásukban ma a KFOR vállal meghatározó szerepet. A bosszú a 2004 márciusában kitört koszovói atrocitásokra reagálva nem maradt el, a szerbek felgyújtottak egy belgrádi és egy Nisben található dzsámit.143 Az eset rávilágított a nemzetközi konszolidációs tevékenység hiányosságaira, a stabilitás és a viszonylagos béke törékenységére. A szervezett bűnözés áthatja a koszovói politikai rendszert és a mindennapi életet egyaránt. Koszovó a térség szervezett bűnözésének központjává vált. Ennek oka több okra vezethető vissza: hagyományok, évekig tartó embargók, gyenge politikai hatalom, intézményi és jogszabályi hiányosságok, a határok ellenőrizetlensége, közbiztonsági problémák, a nemzetközi erők jelenléte (fizetőképes kereslet), a legális gazdaság fejletlensége és a nem megfelelő „külkapcsolatok”. Koszovó nemcsak tranzitként szolgál, hanem fogyasztója is a csempészett termékeknek. A nemzetközi erők nem tudják elejét venni a kábítószer-, a fegyver- (ugyan mennyisége az utóbbi időben jelentősen csökkent) és a jövedéki termékek illegális kereskedelmének, a korrupciónak, a hamisításnak és a lánykereskedelemnek. Koszovó a régió kábítószer-csempészetének fellegvára. Az Interpol adatai szerint a keletről Nyugat-Európába szánt heroinnak a 80%-a a térségen keresztül „utazik” a különböző csempészútvonalakon.144 A tartományban mindenütt korszerű benzinkutak épülnek, egyes helyeken 300 méterenként van egy. A helyi albánok is 142

Ulrich Albrecht, Paul Schäfer: Der Kosovo-Krieg (Fakten, Hintergründe, Alternativen,

PapyRossa, 1999, Köln) Matthias Z. Karádi: Terroristen oder Freiheitskämpfer? – Die Metamorphosen der UÇK, 113. o. 143

Neil Barnett: Orchestrated attacks indicate frustration over Kosovo future (Jane’s Intelligence

Review, May 2004) 24. o. 144


– 84 –

beismerik, hogy a tartomány kezd Kolumbiára hasonlítani.145 A koszovói albán rendőrök korruptak, nemzettársaikkal szemben elfogultak, ezért a koszovói rendőrség (Kosovo Police Service) kevés eredményt tud felmutatni a szervezett bűnözés visszaszorítása érdekében tett intézkedések sikerét illetően. A koszovói nemzetközi erők a szervezett bűnözés elleni harcban együttműködnek a Koszovóval határos országok hatóságaival. A biztonsági helyzet alakulásában meghatározó szerepet játszanak a szervezett bűnözéssel szoros kapcsolatban álló – anyagi forrásaikat ebből nyerő – különböző albán fegyveres csoportok, amelyek erőszakos nyomásgyakorlást alkalmaznak politikai vagy gazdasági céljaik elérése érdekében. Egyes szervezetek – köztük az AKSh – tagjai azonban csak ideológiai fedésnek tekintik az albán nemzeti célokat, és eközben egyéni gazdasági vagy regionális hatalmi érdekeiket akarják érvényre juttatni. Az anarchikus állapotok fenntartása egyes koszovói albán politikai és katonai vezetőknek, a szervezett bűnözés főszereplőinek (bizonyos klánvezéreknek) feltehetően továbbra is érdeke. A jugoszláv határőrség Koszovóból való távozását követően megnyíltak az albán és a macedón határok a fegyver-, a kábítószer- és egyéb cikkek csempészei előtt. A térségben egyébként is nagy hagyományokkal rendelkező feketekereskedelem virágkorát éli. A háborúból és az azt követő „átmeneti” állapotból sokan nagyon nagy jövedelemre tettek szert, miközben a koszovói kisemberek élete tönkrement, elvesztették hozzátartozóikat és javaikat. Koszovóban az iszlám fundamentalizmus megjelenése hosszabb távon biztonsági kihívást jelent. A Közel-Keletről érkezett hittérítők iskolát és pénzt ajánlanak a szegény családoknak, akik cserébe az iszlám hű követőivé válnak. A kiválasztottakat vallási képzésben részesítik pl. Szaúd-Arábiában, majd visszatérésüket követően misszionárius tevékenységet folytatnak. A nemzetközi terrorizmus szerencsére nem érintette meg Koszovót. Helyi szinten ugyan már több politikai vagy etnikai indíttatású gyilkosságot is elkövettek bizonyos radikális személyek, de ezek az akciók ritkák és viszonylag elszigeteltek voltak. A jelenlévő nemzetközi erők folyamatosan figyelemmel kísérik a terrorfenyegetettséget, és megpróbálják megelőzni az esetleges merényleteket. Jelenleg közvetlenül nem tevékenykednek nemzetközi terrorszervezetek Koszovóban, de a helyi iszlám NGO-k egy részével kapcsolatot tartanak. Az albán-szláv etnikai konfliktusok „előnye”, hogy azok elsősorban területi, politikai és gazdasági jellegűek, és semmi esetre sem vallási indíttatásúak. Az albán és a 145

„Willkommen in Kolumbien” (Der Spiegel, 43/2004) 135-136. o.

– 85 –

szláv népek közötti társadalmi és kulturális különbségek szembeötlők, de alapjában véve nem lehetnek okai a különböző konfliktusoknak. Felmerül a kérdés: Nem a politika az, ami egymás ellen fordítja a különböző kulturális és vallási közösségeket?146 Megítélésem szerint a koszovói kérdés kapcsán a radikális nacionalista politikusok (köztük Milosevics) saját hatalmuk megőrzése érdekében visszaéltek az etnikai különbségekkel, és egymás ellen fordították az évtizedek óta békésen egymás mellett élő nemzetiségeket. 5.6. Nagy-Albánia létrejöttének realitása és biztonsági kockázatai A Nagy-Albánia eszmerendszer sajátosságai a XX. századi Európa, és ezen belül a Balkán változatos és bonyolult történelmi folyamataiban ragadhatók meg. Egyaránt hatottak rá az irredentizmus, a revizionizmus, a sovinizmus, a nacionalizmus és az internacionalizmus eszméi. Napjainkban az összes albán egy államban való együttélésének igénye főként a kiművelt albán értelmiségi réteg nemzeti összetartozásra, nemzeti öntudatra alapozott vágyát tükrözi, de céljukat békés eszközökkel, politikai megoldások keresésével szeretnék elérni. Rajtuk kívül azonban a radikálisok a nagy-albán eszmét eszközként használják fel arra, hogy saját politikai, gazdasági (szervezett bűnözői), illetve társadalmi pozícióikat javítsák mások ellenében. Közülük egyesek fegyverrel, erőszakos úton kívánják elérni Nagy-Albánia létrejöttét. A meglévő társadalmi bajokat és gazdasági nehézségeket más népek bűnbaknak való kikiáltásával próbálják magyarázni. A tudatlan tömegeket megtévesztik azokkal az ígéretekkel, amelyek szerintük minden vélt vagy valós problémára megoldást hoznak. A pán-albán törekvés napjainkban nem rendelkezik megfelelő támogatottsággal. Az albánok között vallási, nyelvi, kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai választóvonalak húzódnak, amelynek következtében több törésvonal mentén is megosztottak. Történelmük során mindössze két alkalommal – 1913-ig a Török Birodalom fennhatósága alatt, majd 1941-1943 között Mussolini olasz megszállása idején – alkottak egységet az albán lakta területek, de ekkor sem beszélhettünk független albán nemzetállamról. Az albánság történelmi megosztottsága révén az elmúlt évtizedekben nem alakulhatott ki egységes nemzetegyesítő törekvés. Egyelőre még ma sem létezik olyan egységes albán elkötelezettség, amely a kisebbségben élő albánok elszakadási törekvéseit követően valamely anyaállamban (Albániában vagy Koszovóban) egyesítené az albánságot. Viszont létezik egy belső albán kérdés, amelynek lényege az összetartozásérzés meglehetős hiánya és a különböző államalakulatokban élő albánok eltérő társadalmi 146

Kiss Gabriella: A multikulturalizmus vallási dimenziója (Valóság, 1999/12.) 41. o.

– 86 –

fejlettsége. Amint a belső albán kérdés megoldódik, a külső albán kérdésnek is lehet realitása. Az anyaállam határain kívül élő albánok körében történelmi okokból (lásd Prizreni Liga) először a koszovói vezetőkben érett meg a Nagy-Albánia gondolat. A koszovói albánok identitásuk és hagyományaik megőrzése érdekében kénytelenek voltak sok esetben fegyverrel is küzdeni az elnyomó szerb politika ellen. A több évtizedes harc idővel nacionalizmusba csapott át, és szepratista álmokat dédelgetett. Tirana passzivitása Pristina aktivitását eredményezte, és a nagy-albán törekvések központja Koszovó lett. Ezért ma sokan „Nagy-Koszovó” törekvésről beszélnek, amely a gegek lakta montenegrói, preševovölgyi és macedóniai területek Koszovóhoz csatolásával valósulna meg. A koszovói albán radikálisok – arra hivatkozva, hogy szülőföldjük Jugoszlávián (ma Szerbia és Montenegrón) belül politikai és gazdasági téren magasabb fejlettségi fokot ért el, mint Albánia – hosszú távon azt szeretnék, hogy Koszovó legyen Nagy-Albánia Piemontja. Talán ez lehet az oka, hogy egyes források és elemzések Nagy-Koszovóról beszélnek és nem Nagy-Albániáról. Albánia demokratikus és euro-atlanti elkötelezettsége révén hivatalosan nem támogatja a nemzetközi akarattal ellentétes revíziót, de hosszú távon nem kizárt, hogy a nemzetközi helyzet kedvező alakulása esetén támogatná az albán nemzeti ügyet. Albánia jelenleg azonban nem rendelkezik sem politikai, sem pedig gazdasági előfeltételekkel ahhoz, hogy az etnikai Albánia létrehozásának élharcosa legyen. Hivatalosan tehát nem létezik a Nagy-Albánia megteremtésére irányuló albániai kormánypolitika. Ugyanakkor Albánia biztonsági stratégiája alapvető célként tűzi ki az albán nemzeti önazonosság erősítését, akár az országhatárokon túl is. A mindenkori végrehajtó hatalom igyekszik szorosabbra fűzni kapcsolatait a szomszédos országokban élő albán kisebbséggel. Az albán vezetők többször hangoztatták, hogy a Balkánon élő valamennyi albán érdekeit kívánják képviselni. Egyes albániai ellenzéki radikális pártok – köztük az Albán Nemzeti Egyesítési Front (FBKSh) – együttműködnek azokkal a szélsőséges koszovói, szerbiai és macedóniai albán csoportokkal, amelyektől nem idegen a Nagy-Albánia gondolata sem. Az Albániát körülvevő államok elfogadhatatlannak tartják a Nagy-Albánia létrehozását szorgalmazó elképzeléseket. Szerbia és Montenegró, Macedónia és Görögország nem mond le albán lakta területeiről. (Egy esetleges határmódosítás után a fiatal Macedónia léte kerülne veszélybe, amennyiben az országban élő bolgár és görög kisebbségek is elszakadási törekvésekkel állnának elő.) Koszovó teljes függetlensége ebből

– 87 –

az aspektusból is veszélyes, hiszen precedenst teremthetne a térségben, ami újabb konfliktusok kialakulásához vezethetne. Az összalbán egyesülés a szerbek számára azt a „rémálmot” vetíti előre, hogy alapvetően megváltoztatná az albán-szerb erőviszonyokat. Az esetlegesen létrejövő nagyalbán állam ugyanis alig lenne kisebb, mint a maradék Szerbia. Nagy-Albánia létrejötte az albánok kisnépi fenyegetettségének végét ígéri, míg a szerbek számára a kisnépi állapotokba való visszazuhanás veszélyét rejti, mert Koszovó elszakadása bátorítaná a további szecessziós törekvéseket. Montenegró egyelőre nyugodt, mert a tagköztársaságban nem jelentkezik élesen az albán kérdés. A helyi albánok (a lakosság 7%-a) elszakadási igényének esetleges felerősödésével azonban kénytelen lesz szembenézni annak biztonsági kockázataival. A nemzetközi közösség határozottan elutasítja Nagy-Albánia létrejöttét, sőt egyelőre

Koszovó

függetlenségét

is.

Az

albán

kérdés

ellentmondásosságának

köszönhetően az utóbbi évek eseményei mégis Koszovó önállósodását és a szecessziós törekvések további folytatását vetítik előre. A koszovói kérdés megoldása nemcsak az albánok, de az egész Nyugat-Balkán jövője szempontjából is nagyon fontos. 2003 második felétől a koszovói politikusok a teljes függetlenség elérése érdekében Nagy-Albánia rémképével kezdték fenyegetni a nemzetközi közösséget. Rugova elnök többször is kijelentette, hogy amennyiben a nemzetközi közösség nem garantálja Koszovó szuverenitását, akkor senki sem akadályozhatja meg a radikálisokat abban, hogy újabb lépéseket tegyenek Nagy-Albánia létrehozása érdekében.147 A koszovói albánok taktikája az, hogy a legrosszabb forgatókönyvvel (Nagy-Albánia) fenyegetőznek, miközben egyelőre csak Koszovó függetlenségét kívánják elérni. Bíznak abban, hogy a nemzetközi közösség a „kisebbik rosszat” elfogadja. A Nagy-Albánia eszme nem egy széleskörű albán nemzeti törekvés. Ez egy mítosz, amelyet mind az albán radikálisok és a szervezett bűnözésben érdekeltek, mind pedig az ellenfelek (szerbek és macedónok) igyekeztek kihasználni. Valójában csak marginális csoportok szorgalmazzák a pán-albán célok elérését, Albániában, Koszovóban, Szerbiában, Montenegróban és Macedóniában a meghatározó politikai erők nem lépnek fel Albánia határainak kiterjesztése érdekében.148

147


148

Janusz Bugajski: Kosova: The core of the Balkans – Building Stability in Weak States: The

Western Balkans (Landesverteidigungsakademie, Wien, April 2002) 80. o.

– 88 –

Értékelésem szerint a Nagy-Albánia elképzelésnek a nemzetközi ellenállás és az albániai belső viszonyok miatt jelenleg nincsen realitása. Az albánság egyrészt nincs egységes állásponton a kérdést illetően, másrészt a széleskörű támogatással nem rendelkező nacionalista csoportok a katasztrofális albán politikai és gazdasági viszonyok miatt nem lennének képesek a nemzetközi közösség akarata ellenére végrehajtani a „nagyalbán terveiket”. Amennyiben egyes szélsőséges csoportok fegyveres úton szeretnének érvényt szerezni elképzeléseiknek, akkor a nemzetközi közösséggel és a NATO-val találnák szembe magukat (lásd a preševo-völgyi és a macedóniai válságot). Az albániai folyamatok nemzetközi ráhatással ellenőrizhetők, amelynek kézzelfogható jele az ország euro-atlanti és európai demokratikus elkötelezettsége. Az európai értékek közvetítésével, külpolitikai segítségnyújtással és a humanitárius segélyek folyósításával irányítható Albánia fejlődése, és meggátolható a nacionalista, irredenta erők előretörése, valamint az iszlám befolyás erősödése. Következtetés: Az albánság balkáni szerepkörét érdekes kettősség, bizonyos ellentmondás jellemzi. Egyszerre lép fel stabilizáló erőként és destabilizáló tényezőként a Nyugat-Balkánon. Albánia euro-atlanti elkötelezettsége és a balkáni stabilitás érdekében tett erőfeszítései Európa

békéjéhez

adott

egyfajta

pozitív

hozzájárulásként

értékelhetők. Az albán lakta területek törékeny politikai és gazdasági helyzete, az albán szeparatista erők törekvései Koszovóban, a Preševovölgyben, Macedóniában és részben Montenegróban, valamint az albán szervezett bűnözés, az illegális migráció, a csempészet és hosszútávon az iszlám fundamentalizmus megerősödése viszont komoly biztonsági kihívásokat és kockázatokat jelentenek a Balkán országai és rajtuk keresztül egész Európa számára. A koszovói biztonsági kockázatok kezelése elengedhetetlenül fontos az albán kérdés megoldása céljából is. A szeparatista törekvések egyre kisebb támogatást

élveznek,

a

Nagy-Albánia

eszmének

biztonságpolitikai környezetben nincsen realitása.

a

jelenlegi

– 89 –

6.

AZ ALBÁN KÉRDÉS LEHETSÉGES MEGOLDÁSAI

Az albán nemzeti kérdés megoldására irányuló nemzetközi törekvések egyelőre csak fél sikert értek el. A harcban álló feleket ugyan sikerült szétválasztani, viszont a valódi problémákat továbbra sem tudták megoldani. A politikai kultúra és a demokratikus hagyományok hiánya, a gazdasági fejlettség alacsony foka és a katasztrofális szociális helyzet alapvetően hátráltatják a rendezési folyamatot. A 2003 őszén Macedóniában, Tetovo környékén kitört fegyveres harcok és a 2004 tavaszán lezajlott koszovói etnikai zavargások felhívták a figyelmet arra, hogy az erőszak ismételt fellángolhat, ami könnyen lerombolhatja az addig elért eredményeket. Be kell ismerni, hogy az albánok helyzete nem megoldott, a lassú politikai és gazdasági fejlődés miatt többségük elégedetlen és türelmetlen. Ezek a tömegek könnyen radikalizálhatók, ami újabb etnikai összetűzésekhez vagy a nemzetközi erők (UNMIK, KFOR és EU) elleni tüntetésekhez, illetve más erőszakos cselekményekhez (pl. merényletek) is vezethet Koszovóban. Koszovó rendezetlen státusa – amely az albán kérdés központi eleme – kerékkötője a fejlődésnek és a kibontakozásnak. A tartomány ördögi körbe került, hiszen amíg nem rendeződik státusa, addig nem jönnek a befektetők a tartományba, külföldi segítség és tőke nélkül viszont nem lehet valódi politikai és gazdasági fejlődést elérni, ami előfeltétele a státus rendezésének. A koszovói albánok teljes mértékben elkötelezettek a függetlenség kivívása mellett, amely szerintük gyógyírt hoz minden problémára. 6.1. Koszovó, az albán kérdés megoldásának kulcsa Koszovó jelenleg Szerbia és Montenegró déli részén található. Területe 10 887 km2, amely az ország területének 10,6%-a. (Közigazgatási térképét lásd az 5. sz. mellékleten.) Lakosságának száma körülbelül kétmillió, amely 90-95%-ban albán többségű. A tartomány népsűrűsége közel 200 fő/km2, ami nagyon magas érték. Felszíne változatos, területének számottevő része 500 m tengerszint feletti magasságban fekszik. A legsűrűbben lakott területek a folyóvölgyek és a medencék. A lakosság 35%-a a városokban él. Fővárosa a 200 ezer fős Pristina.149 A koszovói probléma jóval több, mint egy egyszerű területi hovatartozási és etnikai vita. Koszovó az albán kérdés legkényesebb eleme, amely mára nemzetközi dimenziót nyert. Koszovó jövőjének megnyugtató rendezése hozzájárulhatna az albánság közel egy évszázados problémájának fokozatos

149

Stefancsik Ferenc: i.m. 13-20. o.

megoldásához

és

a Balkán stabilitásának

– 90 –

megteremtéséhez. A koszovói válság kezelése azonban nagyon nehéz feladat elé állítja a rendezésben érdekelt feleket. Koszovó jövőbeni státusának meghatározásakor korábban három fő, egymástól lényegesen eltérő megoldás merült fel: Koszovó felosztása, „visszacsatolása” Szerbiához, illetve Koszovó önállósága. A koszovói válság fejleményei azonban oda vezettek, hogy az albánok határozott álláspontja (teljes függetlenség) miatt ma már csak a „fokozatosan kivitelezett önállóság” vezethet megnyugtató eredményre. Koszovó felosztása, a szerb és az albán területek elkülönítése újabb problémákat szülne. A szerbek által korábban szorgalmazott kantonizáció egy ismételt vasfüggöny megjelenését jelentené, amely elfogadhatatlan az Európa egységére törekvő értékrendet képviselők számára.150 A felek békés egymás mellett élése még évtizedekig lehetetlen, mert a sebek egyelőre nagyon mélyek, és ismét könnyen felszakíthatók. Koszovó etnika felosztása ugyanakkor az etnikai tisztulás miatt lassan könnyen megvalósíthatóvá válna. A kisebb szerb enklávékat elhagyva a szerbek a nagyobbakban tömörülnek. Az északkoszovói a legnagyobb, amelyben már a körülbelül 100 ezer fős koszovói szerbek 70-80%a koncentrálódik. Az Ibar folyótól északra található koszovói területek Szerbiához csatolása véleményem szerint dominó-effektust indíthatna el, hiszen a preševo-völgyi albánok radikálisai követelnék az albánok lakta területek Koszovóba integrálását, ami a macedóniai albánok részéről is radikálisabb követelések megjelenését okozná. Koszovó esetleges „teljes visszaadása” Szerbiának további ellenségeskedések forrása lenne. Az ENSZ BT 1244. számú határozatának értelmében Koszovó a jövőben „magas szintű autonómiát” élvezne Jugoszlávián (ma Szerbia és Montenegrón) belül. A nemzetközi protektorátus működése óta azonban Szerbia elveszítette Koszovó feletti fennhatóságát, a tartományban részben kiépültek, illetve kialakulóban vannak a szuverenitás intézményei. Az autonómia egyetlen formája sem elfogadható a koszovói albán erőknek. A koszovói folyamatok jelenleg a függetlenség irányába mutatnak. Az igazgatási és igazságszolgáltatási rendszer teljesen levált a szerbiairól. Nemzetközi közreműködéssel – főként a koszovói albán érdekek figyelembevételével – kidolgozták Koszovó jövőbeni 150

A 2004. március 3-án megalakult szerbiai Kostunica-kormány Koszovó kantonizációját

szorgalmazta. Eszerint öt szerb kantont (Severno-kosovska oblast, Centralno-kosovska oblast, Kosovskopomoravska oblast, Šarplaninska oblast, Metohijska oblast) akartak létrehozni Koszovón belül. Ezt azonban a nemzetközi közösség élesen elutasította, így a kormány retorikát váltott, és a tartomány közigazgatási decentralizációjának (szerb autonóm körzetek kialakításának) elérését tűzte zászlajára. (lásd: 8. sz. melléklet)

– 91 –

alkotmányos rendszerét, amely hosszabb távon egy független állam létét vetíti előre.151 Albánia és Koszovó között bővülnek a kapcsolatok. Tervezik az út- és vasúthálózat kiépítését Albánia felé, Durrës kikötője Koszovó tengeri kijárataként kezd működni. Az albán és a koszovói oktatási rendszert egységesítik, a pristinai és a tiranai egyetemek közötti kapcsolatok egyre intenzívebbé válnak. Tény, hogy független állam van születőben, amelyet azonban nem szabad önálló államnak nevezni, mert még nem érettek meg rá a nemzetközi feltételek.152 A nemzetközi közösség az önállóság irányába ható folyamatok ellenére egyelőre elutasítja Koszovó szuverenitását. Egy Koszovóban működő megfigyelő keserűen jegyezte meg: „Az albán politikai erők három politikai célkitűzésben egységesek, mégpedig: a függetlenség, a függetlenség és a függetlenség.”153 A koszovói albánok politikai céljaikat tekintve ugyan széthúzóak, de egy kérdésben egységes álláspontot képviselnek, ez pedig a teljes függetlenség. Ennél kevesebbel egyikük sem éri be. A radikálisok egyre erélyesebben követelik a függetlenséget, és akár a nemzetközi közösség akarata ellenére is készek kivívni azt. Hashim Thaçi – aki az UÇK politikai vezetője volt a koszovói fegyveres konfliktus idején, és jelenleg a Koszovói Demokrata Párt (PDK) elnöke – újabban mérsékeltebb politikát folytat, és jelenleg egy „Ohridi Megállapodást” sürget Koszovóban. Thaçi 2003 tavaszán bejelentette, hogy Koszovó végső státusára egy bizonyos időre moratóriumot kellene hirdetni, ami teljes összhangban van a nemzetközi közösség elképzeléseivel.154 Haradinaj, aki a 2004. december 3-án megalakult koszovói kormány miniszterelnöke lett szintén békülékenyebb retorikára váltott. Miután kialakultak a függetlenségi törekvések szempontjából kedvező feltételek Koszovóban, a korábbi radikális albán függetlenségpárti vezetők mérsékeltebb álláspontra helyezkedtek, hiszen céljaikat politikai eszközökkel is elérhetik, illetve az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket kivizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) vádemelése lebeg a fejük felett. 2005. március elején Haradinaj megkapta az ICTY idézését, ezért lemondott miniszterelnöki posztjáról, és önként

Hágába 151

utazott

március

9-én.

Ezzel

is

bizonyítani

kívánta

2001. május 15-én írták alá a Koszovói Átmeneti Önkormányzat Alkotmányos Keretei

(Constitutional

Framework

for

Provisional

Self-Government

www.assembly-kosova.org/ (2005. március) 152

International Crisis Group: i.m. 12-13. o.

153


154


in

Kosovo)

című

dokumentumot.

– 92 –

kompromisszumkészségét, és a koszovói politikai élet érettségét a teljes függetlenségre. A hatalomtól távolmaradt radikálisok azonban továbbra is készek akár fegyveres eszközökkel is kivívni a függetlenséget, és félő, hogy a korábbi UÇK-vezetőknek a jövőben nem lesz befolyásuk a szétszórtan tevékenykedő radikális – köztük fegyveres – csoportokra. A koszovói albán politikai elit az elmúlt években több kísérletet is tett arra, hogy elismertesse függetlenségét a nemzetközi közösséggel. Ezt sok esetben indirekt módon tette. Nem hivatalosan felvételi kérelemmel fordult az EBESZ-hez, és kinyilvánította készségét az euro-atlanti integráció iránt. Agim Çeku TMK-parancsnok felvetette, hogy szervezete kész részt venni a különböző nemzetközi – köztük a terrorellenes – missziókban. 2004 július 8-án a koszovói Parlament azzal tett egy lépést a függetlenség felé, hogy önhatalmúlag „ideiglenes alkotmányt” fogadott el.155 A törvény a nemzetközi kapcsolatokat, a közrendet és a közbiztonságot, az igazságügyet, az alkotmányosság és törvényesség felügyeletét, a rendkívüli helyzetekben való védekezést, valamint az energiaipart érintő hatásköröket a koszovói intézmények illetékességébe utalta. Miután a lépés ellenkezett a nemzetközi közösség akaratával, ezért a törvényt nem szentesítette Sören Jessen-Petersen UNMIK-vezető. A 2004. október 23-án megtartott parlamenti választásokat már nem az EBESZ, hanem a helyi hatóságok szervezték meg a nemzetközi közösség felügyelete alatt. A koszovói albán vezetők ragaszkodtak ahhoz, hogy az újonnan megalakuló parlament és kormány már a kibővített hatáskörökkel működhessenek a jövőben. A koszovói szerbek ezúttal bojkottálták a választásokat, mert nem látták biztosítottnak jövőjüket a tartományban. Az előző hároméves parlamenti ciklusban a szerbeknek 22 képviselőjük volt a tartományi törvényhozásban, de érdekeik valódi érvényesítésére kevés esélyük volt. A szerbiai kormány 2003 augusztusában tervet készített Koszovó kantonizációjáról. A nemzetközi közösség és a koszovói albánok ellenkezésének hatására azonban a szerbiai kabinet később átdolgozta tervét, és a retorikailag jobban elfogadható decentralizációra helyezte a hangsúlyt. A 2004. márciusi zavargásokat követően a Vojiszlav Kostunica vezette

mérsékelten

nacionalista

szerbiai

kormány

nem

szakíthatott

nemzeti

elkötelezettségével, ezért „választói megnyugtatása érdekében” március 26-án határozatot hozott Koszovóról, amelyben megerősítette, hogy a tartomány továbbra is Szerbia része.156 155

A koszovói Önkormányzat Átmeneti Intézményeit (PISG) Koszovó Demokratikus Intézményei

(DIK) elnevezésre változtatták. 156

www.hhrf.org/magyarszo/arhiva/2004/mar/27/index.htm Rezolúció Koszovóról, Magyar Szó,

2004. március 27., (2004. március)

– 93 –

Ezt követően a szerbiai parlament április 29-én elfogadta azt a koszovói politikai rendezési tervet, amely szerint a említett ö szerb enklávé területén öt autonóm szerb régiót hoznának létre Koszovóban a helyi szerbek jogainak és biztonságának szavatolása érdekében.157 A szerbiai politikai vezetés Koszovót Szerbia elidegeníthetetlen részének tekinti, ezért a koszovói szerbek részére autonómiát kér az autonómiában. A nemzetközi közösség egyelőre kedvezően fogadta az elképzeléseket, hiszen azok összhangban vannak az ENSZ BT 1244. sz. határozatával. A koszovói albánok természetesen elutasítják a szerb terveket, és belügyeikbe való beavatkozásként tekintik a szerbiai kormány és parlament határozatait. Belgrád elveszítette fennhatóságát Koszovó fölött, de egyetlen szerbiai politikai párt sem meri kimondani ezt a tényt. Jelenleg nincs és a közeljövőben sem lesz olyan kormánypárt, amely elismerné ezt a veszteséget, mert a szerbiai társadalomban traumát okozna a helyi történelemtanítás „szerb bölcsőjének” elvesztése. Koszovó északi részén, a Koszovszka Mitrovicától északra fekvő területeken a szerb lakosság többségben és egy tömbben él (lásd: 8. sz. melléklet). Ez a terület szinte önálló a tartományon belül. Ugyan Koszovóban euró a fizetőeszköz, itt dinárban számolnak az emberek. Dinárban kapnak fizetést, nyugdíjat vagy támogatást a szerb kormánytól. Észak-Koszovóban kiépültek a párhuzamos intézményi struktúrák, ami azt jelenti, hogy a terület közigazgatásilag nem függ Pristinától, szerb önkormányzatok igazgatják a mindennapi életet. Saját biztonságuk szavatolása érdekében a szerbek védelmi szervezeteket hoztak létre. Mitrovica az etnikai megosztottság jelképévé vált Koszovóban, ahol az Ibar folyó képezi a két nemzetiség közötti választóvonalat. Számos alkalommal történtek összecsapások az északi városrészben élő szerbek és a déliben élő albánok között, a békés egymás mellett élésnek egyelőre nem adottak a feltételei. A körülbelül százezer fősre csökkent koszovói szerb lakosság többsége nem lát perspektívát Koszovóban. Többnyire csak az idősebbek maradnak a tartományban. A fiatalabbak inkább elhagyják Koszovót, mert nincs munkalehetőség. A szerbek otthonait megrongálták vagy lerombolták, és nem biztosított anyanyelv-használatuk, iskoláztatásuk és az életük is veszélyben van. Szinte szerb rezervátumok jöttek létre az egyes szerb enklávékban. A koszovói szerbek elutasítják az önálló albán Koszovó létrejöttét, hiszen történelmi tény a tartomány multikulturalitása.158

157

www.beta.co.yu: Kostunica: Kosovo plan is not proposal of ultimate solution – Beta News, 2004.

április 29., A tervezet először a Blic című belgrádi napilapban jelent meg 2004. április 8-án. (2004. május) 158

„Willkommen in Kolumbien” 134. o.

– 94 –

Folyamatosan csökken a nem albán nemzetiségűek száma Koszovóban. Az elmúlt években, és legutóbb 2004 márciusában elmenekült szerbek (közel négyezren) visszatérése nem biztosított, a lerombolt házak felújítása késlekedik, és a biztonsági helyzet is egyre romlik. Nincs lehetőség a tömeges szerb visszatérésre, mert a helyi albánok tiltakozással, a szerb ingatlanok felvásárlásával, az újjáépített házak felgyújtásával vagy merényletekkel riasztják el a kisszámú visszatelepülni szándékozót. A szerb kisebbségnek az élethez való joguk sem biztosított Koszovóban. A 2003 októberében Bécsben megnyitott – viszont érdemben meg nem kezdődött – Belgrád-Pristina tárgyalások 2004 márciusában csak rövid ideig tartottak. Az alighogy elindult Belgrád-Pristina tárgyalások – amelyek négy problémakört, a menekültek visszatérését, az eltűnt személyek felkutatását, az energiaellátást, valamint a szállítást és a telekommunikációt ölelték fel, és az utóbbi kettő kevésbé kényessel indultak – a 2004. március közepi etnikai összecsapások és pogromok miatt megszakadtak, mert komoly bizalmi válság alakult ki a felek között. A nemzetközi közösség tervei szerint a tartomány státusáról folyó tárgyalások 2005 közepén

kezdődhetnek

meg,

amennyiben

haladást

érnek

el

Koszovóban

demokratizálódási, az emberi jogi és a piacgazdasági követelmények teljesítésében.

a

159

Az albán kérdés rendezésének kulcseleme Koszovó. Amennyiben az albánok nem kapnak engedményeket sok szempontból jogos önrendelkezésük gyakorlásához, továbbra is destabilizáló tényezőként lépnek fel a Balkánon. Viszont nem engedhető meg a „szabad kéz” politikája, azaz a teljes függetlenség, mert az anarchiát okozna a széthúzó albánok lakta Koszovóban. A szerbiai politikusok és a koszovói szerbek többsége megértette, hogy Koszovó nem kerülhet vissza Szerbia fennhatósága alá. Ennek ellenére retorikailag továbbra is ragaszkodnak a tartományhoz. Az öntudatos szerb nép valójában már csak érzelmileg kötődik Koszovóhoz, a „szerb nemzet bölcsőjéhez”, a vesztes, de mégis dicsőséges rigómezei csata helyszínéhez, és a szerb ortodox egyház helyi emlékeihez. Szerbia számára a legvégső esetben – azaz ha végképp le kellene mondania Koszovóról – a tartomány felosztása lehetne egyfajta elégtétel, de ez a jelenlegi biztonságpolitikai környezetben a nemzetközi közösség részéről elfogadhatatlan. Koszovó felosztása, esetleg az északi terület Szerbiához csatolása, illetve ennek cserébe a Preševo-völgy Koszovóval történő egyesülése feltehetően újabb kockázatokat jelentene. A terület- és lakosságcserék a korábbi sebeket 159

Helyben váltás (HVG, 2004. augusztus 21.) 22-23. o.

– 95 –

ismét felszakítanák, hiszen a családi kötelékek és a szülőföldhöz való ragaszkodás erősebb, mint a nemzettudat, azaz a nemzeti összetartozás igénye. Ezért véleményem szerint inkább a koszovói szerbség és a szerbiai albánság jogai biztosításának kérdését kellene összekapcsolni, illetve összehangolni. Az ugyanis nem megengedhető, hogy a szerbek ne adják meg azokat az engedményeket a preševo-völgyi albánoknak, amit a szerb kisebbségnek

követelnek

Koszovóban.

A

tartomány

feltételes

függetlensége

elkerülhetetlen, viszont Szerbia bizonyára benyújtja majd a számlát, ami politikai, gazdasági és erkölcsi ellentételezést jelentene számára. Koszovó elvesztése esetén Szerbia úgy gondolná, hogy jogosan tart igényt a boszniai Szerb Köztársaságra, ami a Daytoni Megállapodás felülvizsgálatát tenné szükségessé. Ebben az esetben kezdődhetne elölről a Balkán tíz évvel ezelőtti felosztása. A hosszú távú rendezés elősegítése a nemzetközi közösség feladata és azé a koszovói albán fiatal „Internet-generációé”, amely a globalizmus és a pluralizmus szellemében nő majd fel, és nem marad rossz emléke szomszédairól. A mai politikai és gazdasági vezető funkciókat betöltő úgynevezett „köztes-generáció” a 90-es években a koszovói árnyékkormány szerbellenes iskolarendszerében nevelkedett, illetve az emigráció nacionalista szellemében nőtt fel. Neveltetésük és szomorú tapasztalataik révén ez a generáció képtelen megbocsátani korábbi ellenségeinek, ezért a Balkán EU-csatlakozása és a megbékélés elősegítése feltehetően a következő, fiatal „Internet-generációra” vár majd.160 Az azonban kérdéses, hogy mikor kezdődhet el ez a fejlődési folyamat. 6.2. Az albán kérdés nemzetközi megítélése Az albán kérdés megoldása továbbra is a nemzetközi közösségre vár, erre nem képes sem Tirana, sem Pristina, sem pedig Tetovo, a macedóniai albánok központja. Az albán politikai erők nem urai a helyzetnek, így az albán kérdés ismét a „nagyhatalmak”, az ENSZ BT állandó tagjai és az Európai Unió érdekei szerint alakul majd. A nemzetközi konszenzushiány azonban egyelőre rányomja a bélyegét a lassú rendezésre. A nemzetközi közösség Balkán-politikáját jelenleg a többnemzetiségű társadalmak fenntartása, a menekültek és az elűzöttek visszatérésének segítése, a status quo megőrzése, a politikai és gazdasági konszolidáció és az államhatárok megváltoztathatatlansága jellemzi.161

160

S. Troebst: i.m. 45-46. o.

161

Uo.: 42. o.

– 96 –

A Koszovóban továbbra is létező etnikai gyűlölet nem tántorítja el a nemzetközi polgári igazgatást (UNMIK) és a békefenntartó erőket (KFOR) a multietnikus Koszovó létrehozásától. A nemzetközi közösség elkötelezett, hogy végigviszi Koszovó politikai, gazdasági és társadalmi konszolidációját. Az igyekezetek ellenére a folyamatok ezzel ellentétesek, mert Koszovó etnikailag folyamatosan tisztul. Az elüldözöttek (főként a szerbek és a romák) visszatérése pedig a jelenlegi viszonyok között meglehetősen utópisztikusnak tűnik. A nemzetközi közösség hibája, hogy a koszovói válságot indulásakor kizárólag emberjogi kérdésnek tekintette. Az UÇK céljai (az állami státus megváltoztatása fegyveres eszközzel) és módszerei (gerilla hadviselés, merényletek, a szervezett bűnözésből származó pénzek katonai felhasználása) nem vette komolyan, és csak a humanitárius katasztrófa elkerülésére, az emberi jogok védelmezésére és a jugoszláv erők katonai potenciáljának gyengítésére koncentrált.162 Az UÇK kihasználta a nemzetközi közösség segítségét és jóindulatát, a háttérben pedig folytatta elszakadási harcát. A koszovói nagyfokú autonómiát és a határok megváltoztathatatlanságát tartalmazó 1244. számú BT-határozat elavult és akadályozója az elmozdulásnak. Oroszország a szerb érdekek védelmében mereven ragaszkodik a BT határozatához, pedig megvalósításának realitása egyre kisebb. A nagyhatalmak érdekkülönbségei megosztják a nemzetközi közösséget, ez hátráltatja a rendezés érdekében tett erőfeszítéseket. A koszovói kérdés a világhatalmak rivalizálásának színtere is egyben, habár geostratégiai jelentősége a XXI. századi biztonságpolitikai környezetben viszonylag kicsi. Gale Stokes, a Délkelet-Európával foglalkozó amerikai történész 2000 áprilisában a berlini Amerikai Akadémián „Megoldási lehetőségek a Balkánon” című előadásában azt javasolta, hogy a térségben húzzák meg újra az államhatárokat az etnikai választóvonalak mentén.163 Ehhez egyelőre nem érettek meg a politikai feltételek, de kétségtelen a változások szükségessége, mert egyre többen bátor lépéseket sürgetnek a nemzetközi tabuk megtörése érdekében. 1999 októberében óvatosan már az amerikai kormány is felvetette Koszovó

függetlenségének

lehetőségét,

mert

Koszovó

Jugoszláviának

történő

visszaadásáért nem vállalna felelősséget.164 A nemzetközi közösség továbbra sem tett le a többnemzetiségű és multikulturális Koszovó megteremtésének tervéről. Harri Holkeri, 2004. május végén leköszönt UNMIK162


163

S. Troebst: i.m. 51. o.

164

New York Herald Tribune, 1999. 10. 15-16., 3. o.

– 97 –

vezető felvetette, hogy felül kell vizsgálni az eddigi nemzetközi elképzeléseket és a válságkezelés érdekében tett lépéseket, mert azok nem vezettek megfelelő eredményre. A nemzetközi közösség Michael Steiner volt UNMIK-vezető (2002 nyara – 2003 nyara) kezdeményezése óta a „standards before status” (a követelmények teljesítése a státus megszerzése előtt) elvének megvalósítását tartja szükségesnek. Harri Holkeri 2003. december 10-én tette közzé a koszovói rendezéssel kapcsolatos „Standards for Kosovo”165 elnevezésű dokumentumot, amelyben a nemzetközi közösség megfogalmazta elvi követelményeit

Koszovó

jövőbeni

helyzetével

és

demokratikus

átalakulásával

kapcsolatban. A dokumentum azonban nem rendelkezik a tartomány jövőjéről. 2004. március 31-én hozták nyilvánosságra a „Standards for Kosovo” dokumentum részleteire és a végrehajtás mikéntjére is kitérő tervet, a „Kosovo Standards Implementation Plan”-t.166 A terv konkrét javaslatokat tesz a követelmények végrehajtására vonatkozóan. A koszovói albánok az UNMIK-tervekkel ellentétben úgy vélekednek, hogy a teljes körű önállóság gyógyírt jelentene minden problémára, tehát először a függetlenséget kell megkapniuk, aztán megvalósítják az elvárásokat. Az albánok elutasító magatartásának hatására a nemzetközi közösség újabban kezdi párhuzamosan kezelni a feltételrendszer és a státus kérdését. Értékelésem szerint a koszovói albánok által szorgalmazott 2005-ös státusrendezési határidő ugyanis túl közelinek tűnik a követelmények teljesítése tekintetében, ezért – figyelembe véve a koszovói albánok türelmetlenségét – át kell gondolni az eddigi stratégiát. A pluralista és demokratikus értékrendet alapnak tekintő nyugati társadalom joggal teszi fel a kérdést: Hogyan is adhatnának önállóságot azoknak az albánoknak, akik a demokrácia játékszabályait nem tartják be, és a nem albán nemzetiséget, illetve etnikumot Koszovó elhagyására kényszerítik? A független Koszovó (azaz a nemzetközi erők kivonulása) nemcsak a BT 1244. számú határozatának kudarcát jelentené, hanem egyben negatív precedens lenne az amúgy is törékeny stabilitású Nyugat-Balkánon. Az önálló Koszovó állam létrejöttével kicsúszna a nemzetközi közösség kezéből az irányítás, amely további biztonsági kihívásokat és kockázatokat hozna a felszínre. Egyelőre kétséges, hogy a gazdaságilag mérhetetlenül gyenge, a politikailag fejletlen, a szervezett bűnözésre „kényszerített” és „ellenségekkel” körülvett Koszovó hogyan tudna létezni. A kérdés megválaszolása egyszerű és mégsem. Európai mértékkel 165

www.unmikonline.org/press/2003/pressr/pr1078.pdf: Standards for Kosovo UNMIK/PR/1078

(2004. április) 166

www.unmikonline.org: Kosovo Standards Implementation Plan (2004. április)

– 98 –

nézve sehogy, de ha figyelembe veszem az albán sajátosságokat, a feketekereskedelmet, a csempészetet és a külföldről származó „bevételeket”, akkor igenis életben maradhat Koszovó. Az viszont biztos, hogy a demokráciákra és a jogállamokra nézve egy ilyen ország komoly biztonsági fenyegetést jelentene nemcsak a Nyugat-Balkánon, de egész Európában is.167 A nemzetközi közösség jelenleg a status quo fenntartásában érdekelt, és évek óta megpróbálja időben kitolni a Koszovó jövőbeni státusáról hozandó döntést. Az eddigi konszolidációs folyamat nem hozta meg a várt eredményeket, ami miatt a koszovói albánok egyre türelmetlenebbül követelik a függetlenséget. A tartomány jövőbeni státusának kérdése szempontjából a 2005-ös év fordulópontnak tekinthető, hiszen az érintett felek eddig „adtak határidőt” a kérdés rendezésére. Megítélésem szerint Koszovó újjáépítése sokba kerül, de jóval kevesebbe, mint egy háború és annak negatív kísérőjelenségei. A Nyugat és Oroszország érdekei bizonyos szempontokat tekintve különböznek, de lényegében mindannyian a stabil és kiszámítható Balkán kialakításában és fenntartásában érdekeltek. Oroszország 2003 nyarán katonai erőivel kivonult a Balkánról, mert úgy értékelte, hogy katonai jelenlétével nem képes alátámasztani politikai és gazdasági érdekérvényesítő törekvéseit. A politikai befolyás növelésére tett kísérleteinek célja a jövőbeni gazdasági hatalom megszerzése. A nemzetközi polgári és katonai erők koszovói jelenléte mindaddig szükségszerű, amíg a tartományban ki nem épül a demokratikus intézményrendszer, a jogállamiság és a piacgazdaság minimálisan elvárható szintje. Amíg Koszovó nem válik teljesen függetlenné, addig talán nem esnek végleges „egyesítési eufóriába” az albán lakta térségek, Északnyugat-Macedónia, Preševo-völgy és Délkelet-Montenegró, esetleg Epirusz. A koszovói albánok és szerbek küzdelmében két nemzetközi jogi alapelv ütközik egymással. A helyi albánok által szorgalmazott függetlenséget a „népek önrendelkezési joga”, míg a szerbiai álláspontot, azaz Koszovó Szerbián belül tartását az „államok szuverenitásának és területi integritásának elve” támasztja alá nemzetközi jogilag. Az ellentmondás feloldására nemzetközi szinten kell megoldást találni.168 6.3. A nemzetközi közösség válságkezelésének tapasztalatai A koszovói, a preševo-völgyi és a macedóniai válságkezelésnek számos tanulsága van, amelyek felhasználhatók a jövőbeni potenciális válságok és konfliktusok megelőzése, 167


168

G. Brunner: Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában (1995), 60. o.

– 99 –

illetve az azokat követő konszolidációs műveletek sikeres végrehajtása érdekében. Az egyik legnagyobb hiba, hogy a nemzetközi segítség megkésve érkezett Koszovóba. 1999 júniusára – amikor a nemzetközi erők bevonulhattak a tartományba, és megkezdődhetett a válságkezelés – az etnikai gyűlölet visszafordíthatatlan folyamatokat eredményezett. Körülbelül 850 ezren voltak kénytelenek elhagyni otthonukat, és több mint tízezer ember esett áldozatául a másfél évig tartó koszovói vérengzéseknek.169 Az 1998 elején kirobbant fegyveres konfliktust csak 1999 júniusára sikerült megfékezni a NATO Milosevicsrezsimet büntető légitámadásaival és a nemzetközi diplomáciai erőfeszítésekkel. A nemzetközi közösség akkoriban egyoldalúan avatkozott be a válságba, mert látszólag a koszovói albánokat támogatta, a szerbeket pedig büntette. Milosevics bérenceinek kegyetlenkedései miatt Jugoszlávia lakossága nagy árat fizetett. A gazdasági szankciók és a NATO-bombázások – amelyek a becslések szerint 30 milliárd dolláros közvetlen anyagi kárt okoztak – szakértők szerint újabb tíz évvel vetették vissza a jugoszláv gazdaságot. Ennek a veszteségnek a nagy részét Jugoszlávia utódja, Szerbia és Montenegró nem képes önerőből helyreállítani, ezt ismét a nemzetközi közösségnek, de főként az Európai Uniónak kell finanszíroznia. A fejlesztésre szánt pénzt tehát közel kétszer elkölti a Nyugat, egyszer a rombolásra (NATO), majd az újjáépítésre (EU). A Jugoszláviával szemben elrendelt gazdasági embargó és a nemzetközi politikai izoláció azonban nem vezetett eredményre, mert ismét a védtelen lakosság szenvedte el feleslegesen a legnagyobb károkat, míg a rezsim túlélte a megpróbáltatásokat. Milosevics jugoszláv elnök 2000. október 5-éig, a belgrádi bársonyos forradalomig hivatalában maradt. A szankciók generálták a – sok esetben államilag ellenőrzött – szerbiai szervezett bűnözés és a feketegazdaság kialakulását, illetve megerősödését, amellyel való küzdelem és leszámolás a demokratikus utódoknak is évtizedekig komoly megpróbáltatást jelent, és hatalmas pénzügyi forrásokat igényel. A koszovói válságkezelés megkésettségének egyik fő oka a nemzetközi közösség konszenzushiánya volt. A nagyhatalmak eltérő balkáni érdekei évszázadokon keresztül versengést és bizonytalanságot okoztak Európa stratégiailag fontos részén. Ez nem volt másképp a koszovói válság idején sem. A mai globalizálódó világban a területek feletti ellenőrzésnek és a hovatartozási kérdéseknek egyre kevesebb a jelentősége, mert az egységesülő Európában régiókban és a határok lebontásában kell gondolkodnunk. Ezért a 169

Juhász József – Tálas Péter – Magyar István – Valki László: Koszovó – Egy válság anatómiája

(Osiris Kiadó, Budapest, 2000) 392. o.

– 100 –

nemzetközi közösségnek már nem arról kell döntenie – mint azt 1878-ban a berlini, 1913ban a londoni konferencián, vagy az első világháborút követő Párizs környéki békeszerződésekben –, hogy mely területek mely országok határai közé kerüljenek, hanem arról, hogyan lehet felzárkóztatni a balkáni államokat Európa nyugati feléhez, és feloldani az etnikai ellentéteket az egységesülő Európában. A nemzetközi közösség rövidtávú kudarca volt, hogy nem tudta megállítani az etnikai szembenállás folytatódását. Az etnikai konfliktus eszkalálódott. A szélsőséges albánok 2000 elején exportálták a válságot a dél-szerbiai Preševo-völgybe, majd 2001-ben Macedónia albánok lakta területeire is. A nemzetközi válságkezelés érdeme viszont, hogy a preševo-völgyi konfliktust 2001 májusára sikerült megállítani, a macedóniai fegyveres szembenállás pedig 2001 augusztusában, az Ohridi Megállapodás aláírását követően megszűnt. A preševo-völgyi és a macedóniai válságkezelés már a koszovói tanulságokból kiindulva gyorsabban érkezett, és igyekezett semleges maradni. A preševo-völgyi és a macedóniai albán szeparatista törekvések már nem élvezhettek nemzetközi támogatást, sőt a 2001. szeptember 11-ei Egyesült Államok elleni terrortámadások következményeként az addig előszeretettel alkalmazott albán terrorista módszerek teljesen elfogadhatatlanok és elítélendők lettek. A koszovói konszolidáció nemzetközi céljai és forgatókönyvei nem egyértelműek. Az eddig született Koszovó jövőjére vonatkozó dokumentumok (az ENSZ BT 1244. sz. határozata, a kumanovói Katonai Technikai Megállapodás, a Koszovói Átmeneti Önkormányzat Alkotmányos Keretei, valamint Szerbia és Montenegró Alkotmányos Alapokmánya) nem határozzák meg egyértelműen a tartomány jövőjét, és a kérdés érzékenysége miatt bizonytalanságban tartják (lebegtetik) a státusát is. A valóságban Koszovó a függetlenség útjára lépett, és erről az útról eltántoríthatatlan. A koszovói albánok nem érik be kevesebbel, mint a szuverenitás. A valós folyamatok és a nemzetközi dokumentumok közötti szakadék tehát egyre mélyül, amely fokozza az elégedetlenséget és a bizonytalanságot a nemzetközi protektorátus alatt álló tartományban. A 2003 őszén indult, majd megszakadt Belgrád-Pristina tárgyalásoknak az volt a célja, hogy technikai kérdésekről egyeztessenek az érintettek, viszont Koszovó végleges státusáról egyelőre nem folytathattak megbeszéléseket a felek. Véleményem szerint ennek mielőbbi megkezdése a kedélyek lecsillapítása, a valódi rendezés megkezdése és a bizalom erősítése céljából kiemelkedően fontos. Koszovó jövőjéről az ENSZ BT hivatott dönteni. Jól meg kell fontolni a kérdést, mert megítélésem szerint Koszovó teljes függetlensége esetén a nemzetközi közösségnek a balkáni szeparatizmus újabb jelenségeivel kellene

– 101 –

szembenéznie Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban és Macedóniában, ami senkinek sem áll érdekében. A nemzetközi jelenlét ellenére a szervezett bűnözés, a korrupció és a feketekereskedelem óriási méreteket ölt Koszovóban. A gazdasági újjáépítés sikertelen, aminek egyik oka és egyben következménye is a szervezett bűnözés nagyarányú jelenléte. A bizonytalan politikai, gazdasági és biztonsági helyzet miatt nem jönnek a külföldi befektetők a tartományba, amelyek nélkül a gazdasági felzárkóztatás elképzelhetetlen. Értékelésem szerint a Koszovó jövőjét illető forgatókönyv elkészítésével és a nemzetközi garanciák biztosításával talán javítható lenne a befektetési kedv Koszovóban, ami megoldást jelenthetne a nagyszámú fiatal munkanélküliségére is. Koszovóban ma sokkal inkább politikai, gazdasági és szociális, mint katonai kihívások vannak. Ennek érdekében megítélésem szerint át kell gondolni a válságkezelés irányait is. Az albán kérdés által okozott transznacionális biztonsági kihívások, mint például a szervezett bűnözés, az illegális migráció, illetve a szélsőségesség jelentősen befolyásolja Magyarország biztonságát. A csempészet és az illegális kereskedelem tranzitútvonalainak egy része országunkon keresztül vezet. Amennyiben az albán-szláv konfliktusok kiújulnának, hazánknak ismét migrációs kihívásokkal kellene szembenéznie. NATOtagságunkból eredő kötelezettségünk, hogy részt vegyünk a koszovói rendezésben. A Koszovóban szolgáló magyar őr- és biztosító zászlóalj a pristinai KFOR-parancsnokságot védi. Az etnikai konfliktus kiújulása, illetve a nemzetközi erők elleni esetleges albán fellépés közvetlenül fenyegetné a tartományban szolgáló katonáink biztonságát. A Koszovóban zajló események kihatnak a vajdasági magyarság helyzetére is. A 2004 tavaszán kitört koszovói etnikai zavargásokat követően a vajdasági radikális szerbek bosszúból a magyarok ellen fordultak. 6.4. Albán szeparatista törekvések Az albánság fejlődésének két fő alternatívája van. Az egyik a nacionalista szeparatizmus, a másik pedig az európai integráció. Az elkövetkezendő években az albánságnak a két út közül kell választania. A nacionalista és szeparatista gondolkodásmód a mai, többségében demokratikus politikai és társadalmi viszonyok között elavult, a múlthoz való görcsös ragaszkodást jelenti, és határozottan gátja a fejlődésnek. Az európai integráció, azaz a demokratikus értékrend és a jogállamiság megteremtése többet ígér. Lehetőségeket, jobb gazdasági és szociális körülményeket, mozgásszabadságot és egy

– 102 –

tágabb közösségi gondolkodást. Ez nem jelenti azt, hogy az albánságnak fel kell adnia korábbi hagyományait és szokásait, azok többségét megtarthatja, viszont azokat adaptálnia kell a mai európai társadalmi viszonyok és elvárások szerint. A minden albán egy államban való egyesítése ma illuzórikus törekvés. A jelenlegi egységesülő Európában, ahol az országok arra törekednek, hogy lebontsák az egymás között húzódó politikai határokat, a Nagy-Albánia létrehozásának hívei újabb határok létrehozásán munkálkodnak. Ez ellentétes a kontinens országai, és főként az Európai Unió biztonságpolitikai elképzeléseivel. A nagy-albán eszme szorgalmazói teljes függetlenséget akarnak elérni az Albánián kívül eső albánok lakta területeken. A baj az, hogy mindezt mások kárára tennék. Az albán szélsőségesek becsapják a népet, hiszen elsősorban saját politikai és gazdasági érdekeik, illetve érvényesülésük céljából akarnak hatalomra szert tenni a függetlenség elérésével Koszovóban, a Preševo-völgyben, illetve Macedóniában. Ennek érdekében egyes helyi klánvezérek készek ismételten a fegyverekhez nyúlni, és harcolni vélt vagy valós sérelmeikért. Az elmúlt évek tapasztalatai után a nemzetközi közösség biztosan szembeszáll a szeparatista erőkkel, hiszen azok radikalizmusa miatt ma újabb problémákkal vagyunk kénytelenek szembenézni. Az esetlegesen eldurvuló albán szecessziós törekvések elvezethetnek oda, hogy a nemzetközi közösség elszigeteli az albánságot, és a továbbiakban megvonja tőlük a politikai és anyagi segítséget, amely újabb biztonsági kihívásokat és kockázatokat eredményezne. Az amúgy is magas szintű szervezett bűnözés tovább erősödne, a legitim hatóságok befolyása és ellenőrző szerepe csökkenne, miközben kialakulna az anarchia, ami a pragmatikus albánok körében az iszlám befolyás növekedését is eredményezhetné. Ez a leegyszerűsített legrosszabb forgatókönyv, ami megtörténhetne az albánsággal. A nemzetközi közösség felelőssége, hogy az albánság ne ezt az utat válassza. Meggyőződésem szerint az albánok többsége a rendezett viszonyokat részesíti előnyben, de az albán szeparatisták gazdasági és „katonai” hatalma bizonyos régiókban mindezt semlegesítheti. A koszovói albánok eltökéltek a függetlenség „kivívása” mellett. Irreális célokat azonban nem lehet rákényszeríteni a valóságra, és a türelmetlenség – Hegel szavaival élve „a cél akarása az eszközök nélkül” – nem old meg semmit. Az önkényesen kitűzött célokat pedig „felülvizsgálja” a történelem, vagyis objektív korrekciót hajt végre.170 A nemzetközi 170

Bevezetés az európai kultúra és bölcselet történetébe I. – szerkesztette: Dr. Vincze Lajos

professzor (ZMNE, Budapest, 2001) 13. o.

– 103 –

közösség jelenleg nem látja érettnek Koszovót a függetlenségre, ami csak újabb biztonsági, politikai, gazdasági és társadalmi problémákat generálna. A macedóniai albánok többsége önrendelkezési jogaik bővítéséért száll síkra, de a radikálisok nem elégednek meg kevesebbel, mint a macedóniai albánok lakta területek elszakítása. A preševo-völgyi albánok számára biztosítottak a kisebbségi és önrendelkezési jogok, de a szeparatisták – akik a Preševo-völgyet Kelet-Koszovónak nevezik – Koszovóhoz akarnak csatlakozni, amit nemcsak Szerbia ellenez, de a nemzetközi közösség is elítél. A montenegrói albánok egyelőre csak falfirkákon hirdetik szecessziós törekvéseiket, de gazdasági térhódításuk (ingatlanvásárlások és befektetések) révén Montenegró esetleges önállóvá válása esetén nagyobb beleszólásuk lesz a kis köztársaság jövőjébe, mint jelenlegi pozíciójukban Szerbia és Montenegró uniójában. A görögországi albánok jelenleg nem fogékonyak a politikai szervezkedésre, hiszen gazdaságilag is érdekeltek abban, hogy nyugodtan és háborítatlanul élhessenek az uniós és NATO-tag demokratikus államban. Az albán kérdés központi eleme Koszovó jövőbeni státusa, ugyanis a tartomány sorsa meghatározza az albán kérdés kibontakozását. Megítélésem szerint az albánság nemzetegyesítő törekvései ugyan jogosak, de az alkalmazott módszerek elfogadhatatlanok a mai Európában. Amennyiben az albán társadalom fontosabbnak tartja a múltat, az egységes nemzetállam – akár erőszakos eszközökkel és mások rovására történő – megalakítását, mint a jövőt, az európai integrációt, akkor izolálódik, és ismételten lemarad a fejlődésben. Annak érdekében, hogy az albán társadalom ezt elkerülje, át kell „ugrania száz évet és néhány lépcsőfokot” a történelmi fejlődésben. 6.5. Az albánság európai integrációja Albánia és az albánok lakta területekkel rendelkező szomszédos országok mindegyike euro-atlanti integrációs célokat dédelget. Ez az irányvonal a politikai és gazdasági elkötelezettség mellett részben a civilizációs értékek átvételének kötelezettségét is jelenti a jövőben. Amennyiben az albán társadalom ezt az utat választja, akkor kénytelen lesz alkalmazkodni az európai értékrendhez, amelynek elfogadásával nemcsak a jogrendszer harmonizációjára, hanem az ősi szokások „átalakítására”, illetve részben a velük (pl. vérbosszú) való szakításra is szükség lesz. Erre a jelenlegi városi értelmiség fogékonyságot és hajlandóságot is mutat, de a hegyvidéki falvak albán lakosságának egy része még mindig a saját zárt kis közösségében, egyedi szokásai szerint éli társadalmi életét.

– 104 –

A Balkánon társadalmi és kulturális törésvonalak húzódnak, amelyek az európaiságban, azaz a közös civilizációs összetartozásban oldhatók fel. A kultúrák között nem lehet rangsort felállítani, nincs felsőbbrendű kultúra vagy értékrend, tehát nem szabad elvetni az albán tradíciókat sem.171 Meg kell találni a közös nevezőt az albán „zsinórmérce” és a nyugati demokratikus értékrend között, hogy az albán társadalom integrálódhasson az európai civilizációba, és kezelhetők legyenek a ma még élesen meglévő politikai, gazdasági, társadalmi és szociális különbségek. Az albánság általában elkötelezett az európai integráció mellett. Ezért is érthetetlen, hogy előtte miért akarnak egyesek nacionalista kitérőt tenni. Annak érdekében, hogy az összes albán lakta területen a demokratikus elveket tiszteletben tartó társadalom alakuljon ki, a nemzetközi közösségnek a helyi sajátosságok, az albán történelmi örökség, a hagyományok és szokások megismerésével, illetve tiszteletben tartásával – amit a válságkezelők többnyire elfelejtettek – segítséget kell nyújtania. A szláv szomszédokkal történő megbékélés legfontosabb eleme az oktatás és nevelés lehet, amelynek révén a sok esetben kényszerűségből egymás mellett élő népek megismerhetik egymás történelmét, kultúráját, szokásait és jellemét, majd kialakulhat a másság iránti tisztelet, a tolerancia, az egymás segítése és a közös célok együttes megvalósításának akarata a békés egymás mellett élés által. A jövő Európájában a politikai és gazdasági identitás egyre kisebb szerepet játszik, de az adott nép kulturális identitása továbbra is fontos marad, amelynek előnye, hogy a politikaival és a gazdaságival ellentétben nem lehet gyarapítani, illetve felhasználni a másik nép vagy nemzet rovására. A politikai identitást képviselő határok lebontásával az albán kérdés legfőbb problémái megoldhatók lesznek, hiszen a mozgásszabadság biztosítása által az egymáshoz tartozók kapcsolataikat ismét szabadon ápolhatják majd. 6.6. Ajánlások az albán kérdés problémáinak megoldásához Az albán társadalmi viszonyok meghatározóak voltak a népcsoport történelmének alakulásában, és azok lesznek a jövőt illetően is. Az albánok önállóan nem lesznek képesek átlépni az önmaguk által felállított korlátokat és akadályokat. Ezért nemzetközi összefogásra és aktív segítségnyújtásra van szükség annak érdekében, hogy a Balkánon sok szempontból különlegesnek számító albánság ki tudjon törni az elmaradottságból.

171

Vaskovics A. László: Interkulturális kommunikáció – Az európai integráció harmadik dimenziója

(Magyar Tudomány, 1992. 4.) 479. o.

– 105 –

Az albánság történelmi és kulturális öröksége, hagyományai és szokásai nem teszik lehetővé, hogy az évszázadokon keresztül fejlődött nyugati polgári társadalom és demokrácia vívmányai a helyi sajátosságok figyelembe vétele nélkül meghonosodjanak. Hiba, hogy a Nyugat a maga civilizációját akarja az összes többire ráerőltetni.172 A nemzetközi közösség többek között a koszovói rendezés során is beleesett ebbe a hibába. Az albánok lakta területeken jelenleg a politikai kultúra hiányosságai miatt meglehetősen nehéz a polgári demokratikus értékrend kialakítása és elfogadtatása. A nemzetközi közösségnek tudomásul kell vennie ezt a tényt, és nem szabad túlzottan gyors fejlődést elvárnia a megkésett nemzettudatú és polgári fejlődésű albán társadalomtól. Az albán kérdés rendezésének legfontosabb eleme a gazdasági és a társadalmi konszolidáció. A munkahelyek teremtése, az ipari termelés beindítása és a kereskedelem bővítése elengedhetetlenül szükséges a lakosság életszínvonalának emeléséhez. A fiataloknak lakóhelyükön kell biztosítani perspektívát és megélhetést, hogy egyrészt ne vándoroljanak el, másrészt ne a bűnözéstől várjanak megélhetést. Az oktatási és kulturálódási lehetőségek biztosításával, valamint a tudás társadalmának kialakítása révén elérhető a megbékélés és a mások iránti tolerancia. Koszovóban, a Preševo-völgyben és Macedóniában már nem katonai kihívások vannak, hanem elsősorban szociális problémák. Elsősorban ezek a kiváltó okai a gyakran előforduló demonstrációknak és a széles körű elégedetlenségnek. A konszolidációs erőfeszítések tekintetében tehát a nem katonai elemekre kell helyezni a legnagyobb hangsúlyt a jövőben. A nemzetközi katonai és rendőri jelenlét azonban a status quo és a biztonság

fenntartása

céljából

továbbra

is

fontos.

Az

illegális

tevékenységek

visszaszorítása érdekében meg kell erősíteni a helyi legitim kormányzatokat és hatóságokat, a nemzetközi közösségnek pedig szorosan együtt kell működnie velük. A Preševo-völgyben például nincsenek nemzetközi erők, a nemzetközi közösség már megbízik a szerbiai hatóságokban. Koszovó kérdésének rendezését megítélésem szerint párhuzamosan kellene kezelni Montenegró függetlenségi törekvésével. Meggondolandó Szerbia és Montenegró konföderációs átalakítása, ami Koszovót önálló tagköztársaságként definiálná. Az entitások széles körű függetlenséget élveznének, de a régió biztonságának és stabilitásának megőrzése érdekében az államhatárok nem változnának.

172

Ankerl Géza: A globális káosz, avagy a civilizációs államok kora (Valóság, 2002/5.) 10. o.

– 106 –

Az albán kérdés minden fél számára megnyugtató megoldása szükségszerű. Az albánoktól nem lehet elvitatni jogos nemzetegyesítő igényüket. A jelenlegi nemzetközi eszközrendszerben megvannak a megfelelő lehetőségek ezen célok elérésére. A fegyveres erő alkalmazása nem megengedhető, mert az csak további ellenségeskedéseket szül. A törekvések iránya az európai integráció kell legyen, ahol nem lesz jelentőségük az államhatároknak, a nemzettársak nem érzik magukat elszakítva egymástól, kapcsolataikat szabadon ápolhatják, jogaikat gyakorolhatják. Albánia a történelmi zsákutcákat követően végre a jó úton halad, csak példát kellene mutatnia elszakított nemzettesteinek is. Koszovó talán a legneuralgikusabb pontja az albán kérdésnek. Koszovó jövőbeni státusa az albán és a szerb fél homlokegyenest eltérő érdekei miatt egyelőre bizonytalan. A nemzetközi közösségnek a közeljövőben intenzívebb szerepet kellene vállalnia a modus vivendi megtalálása érdekében, különben az etnikai ellentétek ismét kiújulhatnak, sőt a türelmetlen albánok a nemzetközi közösséggel is konfrontációba kerülhetnek. Koszovó közigazgatásilag

függetlenedett

Szerbiától,

így

–

a

nemzetközi

protektorátus

korlátozásaitól eltekintve – de facto önállósága megvalósult, de jure függetlenségét azonban feltételekhez kötné a nemzetközi közösség. A demokrácia, a piacgazdaság és a jogállamiság alapvető követelményeinek teljesítése nélkül ugyanis hiba lenne Koszovónak állami státuszt adni. A jelenlegi helyzet ismeretében értékelésem szerint Koszovó önállóságának – így az albán kérdés megoldásának is – csak a távlati európai uniós csatlakozással van realitása, amikor a régió országai az albánok lakta területekkel együtt közösen lépnek be az „Egyesült Európába”. Koszovó szuverenitása azzal a pillanattal válna valóra, amikor beléphet az Európai Unióba, így az újonnan létrejövő határok egyben fel is „oldódnának”. Addig Koszovónak nemzetközi protektorátus alatt kell maradnia, ami egyrészt függetlenségi garanciát, másrészt védelmet biztosítana a koszovói polgárok számára. Az albán kérdés átfogó elemzésével arra a következtetésre jutottam, hogy a nyugatbalkáni politikai, gazdasági és etnikai problémák legésszerűbb hosszú távú megoldásának az EU kapujának nyitva tartása tűnik. A balkáni államok EU-n belüli föderációja megfelelő perspektívát jelenthet, de a tagság eléréséhez szükséges feltételek megteremtéséig még nagyon sok nemzetközi erőfeszítésre és hosszú időre lesz szükség. Ennek sikere érdekében véleményem szerint megfontolandó egy regionális Balkán-konferencia megrendezése, illetve a balkáni államok közötti további közeledés elősegítése, amely az érintett felek

– 107 –

érdekkülönbségeinek áthidalásán túl a nemzetközi közösség szereplőinek álláspontjait is közelebb hozhatja egymáshoz.173 Következtetés: Az albán kérdés megoldatlansága számos biztonsági kockázat és kihívás ismételt megjelenését okozhatja. Ezért kiemelt jelentősége van a mielőbbi és minden szereplő számára megfelelő rendezésnek. A szemben álló felek Koszovóban kizárólagosságra törekednek, csak a saját érdekeiket tartják szem előtt. Koszovó az albán kérdés megoldásának kulcsa, ezért a tartomány jövőbeni státusának „körültekintő” meghatározása alapvető fontosságú. Koszovó politikai vezetése elérheti a függetlenséget, de először teljesítenie kell a nemzetközi (európai) követelményeket. Az albán kérdés megoldása céljából egy világos forgatókönyv elkészítését tartanám fontosnak, amely mindvégig fenntartja az euro-atlanti integráció vonzerejét, és végcélként fogalmazza meg az EU, illetve a NATO-csatlakozást.

173

Bibó István széleskörű kutatómunkája során mélyrehatóan foglalkozott az arab-izraeli

konfliktussal, a ciprusi válsággal és az észak-ír kérdéssel. A problémák rendezésére javasolt megoldási módozatokat a ma is bénult nemzetközi közösségnek érdemes lenne megfontolni, illetve mérlegelni. Ezek közül a béketerv elkészítése, a nagyhatalmi garancia, a nemzetközi döntőbíróság felállítása, a pártatlanság elve, a népszavazás és a kisebbségek jogainak védelme az albán kérdés megoldásában is főszerepet kell, hogy kapjon. Bibó István összegyűjtött munkái 4. – A nemzetközi államközösség bénultsága (1972-1976), EPMSZ, Bern, 1984, 1108-1203. o.

– 108 –

ÖSSZEGZETT

KÖVETKEZTETÉSEK,

ÚJ

TUDOMÁNYOS

EREDMÉNYEK ÉS AZ ÉRTEKEZÉS FELHASZNÁLHATÓSÁGA Disszertációmban az albán kérdés történelmi és társadalmi hátterét, a biztonsági kockázatokat és kihívásokat, valamint az albánság fejlődésének lehetőségeit dolgoztam fel hazai és külföldi nyomtatott, illetve elektronikus forrásokból. Értekezésem végén, az Ajánlások az albán kérdés problémáinak megoldásához című alfejezetben kifejtem azokat a szempontokat, amelyeket érdemes figyelembe venni az albán kérdés rendezése érdekében. Az elmúlt másfél évtized eseményei bebizonyították, hogy hosszútávon a háborúnál kisebb intenzitású és kiterjedésű fegyveres összetűzések is komoly anyagi, szellemi és erkölcsi károkat okoznak, illetve jelentős számú emberáldozattal járnak. Véleményem szerint az etnikai – köztük az albán-szláv – válságok és konfliktusok előzményeinek feltárásával, a kialakulásukhoz vezető út elemzésével és a következtetések levonásával megelőzhetők lesznek a jövőbeni kisebbségi sérelmek miatt kirobbanó erőszakos cselekmények. Az albán kérdés széleskörű elemzése során az alábbi végkövetkeztetésekre jutottam. Összegzett következtetések 1. Az albán kérdés az albánság megkésett identitásának öröksége Értekezésemben

felvázoltam

azokat

a

történelmi

folyamatokat,

amelyek

bizonyították, hogy az albánság nemzettudata megkésett nemcsak Európa, de a kevésbé fejlett Balkán egyéb népeinek öntudatra ébredéséhez képest is. Az albánságban meglévő viszonylag gyenge nemzetépítő kohéziós erő évszázadokon át nem volt képes arra, hogy az idegen elnyomókkal szemben egységesen fellépve a nemzeti érdekeket érvényesítse. Az albán nemzetállam megalakulása nagyhatalmi érdekeket szolgált, a határok meghúzásakor Európa vezető országainak versengése, befolyási övezeteinek egymás közötti felosztása játszotta a legnagyobb szerepet. Az albánok „öröme” nem lehetett teljes az elszakított nemzettestek miatt. Részükről mindig is létezett az elképzelés, hogy az egymástól elválasztott nemzetrészeket egyesítsék egymással. A XX. század végén a múlt örökségébe belenyugodni nem tudó albánok – megkísérelve a lehetetlent – fegyveres harcot indítottak Koszovó, a Preševo-völgy és Macedónia nyugati, valamint északnyugati részének „felszabadítása” érdekében. Az albánok a délszláv háborúk következményeinek ismeretében sem riadtak vissza a harctól, sőt inkább inspirálta őket, hogy a szlovéneknek, a

– 109 –

horvátoknak és a bosnyákoknak sikerült kivívniuk a teljes – vagy részleges – függetlenséget. Ma már minden balkáni ország kész feladni szuverenitásának egy részét annak érdekében, hogy tagja lehessen Európa „jóléti” közösségének, az Európai Uniónak. Disszertációmban kiemeltem, hogy az Albániában és az albánok lakta területeken élők politikai képviselői egyöntetűen ezt a célt követik, de egy szűkebb „kör” gátolja ezt a fejlődést, és a teljes szuverenitást – az önálló Koszovó államot vagy még tovább menve Nagy-Albánia létrejöttét – szorgalmazza, amelyet követően feltehetően kész lenne csatlakozni az unióhoz. Szomszédaikat azonban nem tudják lecserélni, idővel az unióban is együtt kell élniük. Az albán nemzet egyesítésének igénye jogos követelés, de az út és a végcél az albán társadalmon belül sem egységes, aminek oka, hogy a nemzeti identitás a mai napig nem képvisel elég erős összetartó erőt. 2. A Balkán biztonsága tekintetében az albánság ellentmondásos szerepet játszik A történelmi áttekintés és a társadalmi viszonyok tárgyalásakor rávilágítottam több ellentmondásra, amely jelentősen terheli az albánság fejlődését és a nemzeti identitás kialakulását. A XX. században éles politikai, gazdasági, és társadalmi, ezen belül pedig szociális, kulturális és egyéb szokásbeli különbségek alakultak ki a különböző államokban élő albánok között. A vázolt ellentmondásokat a mai napig nem sikerült feloldani, aminek bizonyítéka, hogy az albánság ma sem lép fel egységesen az albán kérdés rendezése érdekében. Albánia politikai vezetése és számos anyaállamon kívüli albán politikus is elkötelezett az euro-atlanti integráció mellett, míg egyes radikális erők attól sem riadnak vissza, hogy fegyveres harcot szítva ismét lángba borítsák a régiót. Albánia euro-atlanti elkötelezettségével, a szomszédos államokkal kialakított jó kapcsolataival és a nemzetközi békeműveletekben való részvételével bizonyítja pozitív szerepét a Nyugat-Balkánon. Emellett azonban kockázati tényező Albánia ingatag politikai és gazdasági helyzete, valamint a kiterjedt szervezett bűnözés és a korrupció jelenléte. A szervezett bűnözés az egyik legnagyobb kihívás Európában, amelynek meghatározó szereplői az albánok. Ma már nemcsak a nyugat-balkáni térség, de Nyugat-Európa biztonságát is veszélyeztetik a kábítószer-kereskedelem és a prostitúció „üzletágak” birtoklásával. A fiatal demokráciák nem képesek megküzdeni a szervezett bűnözés és a korrupció okozta kihívásokkal, hiszen egyes politikai vezetők jó kapcsolatokat ápolnak az alvilággal. A nemzetközi közösség segítsége nélkül a konszolidáció lehetetlen.

– 110 –

3. A Nagy-Albánia eszme megvalósításának a mai biztonságpolitikai környezetben nincsen realitása Hosszas elemzéssel bizonyítottam, hogy Nagy-Albánia megteremtése azért nem lehet realitás, mert még az albánok részéről sincsen meg az a közös akarat, amelyre alapvetően szükség lenne ahhoz, hogy megvalósítsák. Erre irányuló hivatalos kormányzati törekvés pedig nem létezik. A különböző államokban élő albánok más-más fejlődési utat jártak be, aminek következtében részben el is távolodtak egymástól. Miután nincsen meg a belső egység, ezért kevés a valóságalapja az ideológia megvalósulásának. Az Albániával szomszédos országok kérdésben elfoglalt álláspontjának és az ottani albán kisebbségek helyzetének bemutatásával, valamint a nemzetközi közösség elképzeléseinek, illetve elvárásainak összefoglalásával bizonyítottam, hogy Nagy-Albánia létrejöttének a mai biztonságpolitikai környezetben külső okok miatt sincsen realitása. Ezek után csak elviekben merülhet fel az a kérdés, hogy Tirana vagy Pristina lenne-e a teljes nemzetállam központja. Azt hiszem, hogy az ellentétes érdekek miatt nem lenne konszenzus az érintett felek között. Értékelésem szerint a nagy-albán eszmét sokan és sokféleképpen kihasználták a saját érdekükben, és ezért is vált fenyegetéssé az egyébként „egészséges” törekvés. Illúzióink nincsenek, Nagy-Albánia nem hozna megoldást – ahogy azt egyesek hangoztatják – az albánság problémáira, hiszen azok régebbi keletűek és mélyebben gyökereznek, minthogy egyszerűen a területi hovatartozás átalakításával rendezni lehessen őket. 4. Koszovó önrendelkezése jogos követelés, ami az európai integrációval válhat valóra Kutatómunkám egyik fontos megállapítása, hogy Koszovó és annak jövőbeni státusa az albán kérdés központi eleme. Koszovó egy neuralgikus pont, hiszen a szerbek és az albánok egyaránt jogot formálnak a tartomány feletti fennhatóság megtartására. A jelenlegi nemzetiségi és etnikai arányok egyértelművé teszik, hogy elsősorban az albánok érdekei érvényesülnek. Az azonban nem megengedhető, hogy a Koszovóban fellelhető szerb ortodox kulturális örökség a barbár radikalizmus áldozatává váljon. A toleranciáért cserébe a szerbeknek, montenegróiaknak, és természetesen a macedónoknak is tisztelniük kell az országukban élő albánok mecseteit és kulturális emlékeit. Az elmúlt évek történései Koszovót a függetlenség felé vezető úton tartják, de ismerve a politikai, gazdasági és társadalmi viszonyokat, egyértelműen kijelenthetem, hogy a tartomány helyzete egyelőre nem érett meg a teljes függetlenségre. Szerbia fennhatósága sem állítható helyre, tehát egy köztes megoldásra lesz szükség. A konszolidációs

– 111 –

tevékenység nehézségei azt mutatják, hogy még hosszú évekig kell várni, amíg a demokratikus normák, a jogállamiság és a piacgazdaság – amelyek aztán megfelelő szociális rendszerrel is kiegészülnek majd – kiépülnek Koszovóban. Addig is egy világos forgatókönyvet kellene készíteni a tartomány számára, hogy az uniós csatlakozás reményét ne veszítse el, és rendezze kapcsolatait szomszédaival. Koszovó teljes függetlensége jogos követelés, amelynek csak akkor lesz realitása, ha az egész régió felzárkózott legalább Európa középső feléhez, és képes csatlakozni az Európai Unióhoz. Koszovónak nemzetközi protektorátus alatt kell maradnia szuverenitásának elnyeréséig, amellyel párhuzamosan belépne az Európai Unióba. Tehát a szuverenitást véleményem szerint össze kell kapcsolni az uniós tagság elérésével. Az államhatárok fokozatos megszüntetésével az albánok teljes mértékben kielégíthetik szabadságvágyukat az integráción belül. 5. Az albánság számára az euro-atlanti integráció a legoptimálisabb megoldás Az értekezésemben felvázolt fejlődési lehetőségek alapján kijelenthetem, hogy az albánság ma válaszút előtt áll. Történelmi pillanat ez, amikor a nemzetközi közösség kész segíteni az albánságot a felzárkózásban, azaz az euro-atlanti integrációs törekvésekben. Ezt a lehetőséget nem szabadna elszalasztani. A nacionalista radikális irányvonal ma nem megengedhető a pluralista felfogású Európai Unióban. Amennyiben az albánság ezt választaná a konfrontáció szításával, akkor biztosan a nemzetközi közösség ellenállásával találná szembe magát, és izolálná önmagát a balkáni pozitív folyamatoktól. Valójában ez senkinek sem célja, ezért a nemzetközi közösségnek is – elsősorban az Európai Uniónak – érdeke, hogy az albánság stabilizáló tényező legyen a régióban. Az albánságnak le kell zárnia a sérelmekkel teli múltat, és a jövőbe kell tekintenie. A jövő az egységes Európa, amelyben közös politikai, gazdasági és részben társadalmi érdekek lesznek, de a kulturális értékek (a vallás, a hagyományok, a nyelv, stb.) különbözőek maradnak. Ehhez azonban sokat kell fejlődnie a térségnek. Meg kell tanulni az egymás mellett élést, a toleranciát, a másság

tiszteletét,

hogy

megvalósulhasson

az

Európai

Unió

által

támogatott

soknemzetiségű és vegyes kultúrájú Európa. Az albán kérdés európai probléma, amelyre a kontinens vezető országainak kell megtalálniuk a megoldást. Az Egyesült Államok szerepe a döntésben (pl. Koszovó státusa) meghatározó, de a rendezésben korlátozott lesz, mert egyrészt más térségekre (Közel-Kelet, Közép-Ázsia és Távol-Kelet) koncentrál, másrészt pedig olyan nagyon nem is érdekelt a balkáni nehézségek feloldásában és az európai egység megteremtésében, hiszen az Európai Unió ma és a jövőben egyre inkább gazdasági riválisa lesz.

– 112 –

Új tudományos eredmények Az albánság lehetséges fejlődésének felvázolásával a jelenlegi nemzetközi rendezési elképzeléseket kiegészítve alternatívát kívántam mutatni az albán kérdés megoldásához. Több éves kutatómunkám során – megítélésem szerint – az alábbi új tudományos eredményeket sikerült elérnem. 1. Komplex módon elemeztem és bemutattam az albán kérdés biztonságpolitikai összefüggéseit Disszertációmban

széleskörűen

elemeztem

az

albán

kérdés

biztonságpolitikai összefüggéseit, kockázatait és kihívásait, valamint az albánság fejlődésének alternatíváit. Az albán kérdés átfogó feldolgozásával az volt a célom, hogy hiányt pótoljak egy különösen aktuális biztonságpolitikai probléma megismertetése és megoldása érdekében. Ebben a témában elsősorban idegen nyelvű publikációk születtek, a disszertációhoz hasonló komplex elemzés magyar nyelven még nem jelent meg. Tudományos eredménynek tartom, hogy az albán kérdés feldolgozásával oktatási és kutatási segédanyagot készítettem, ami a témában elmélyülni vágyó kutatókat hozzásegítheti a nyugat-balkáni biztonságpolitikai folyamatok könnyebb megértéséhez és más etnikai kérdések elemzéséhez. 2. Bizonyítottam, hogy az albán kérdés rendezetlensége az albánság megkésett identitásának következménye Következtetésekkel igazoltam, hogy az albánság megkésett identitásának öröksége az albán kérdés, ami az albánság jelenkori ellentmondásos szerepét is okozza. Bizonyítottam, hogy a Nagy-Albánia eszme megvalósításának – annak ellenére, hogy a szerb és a macedón politikai elit egyes meghatározó tagjai „albán vész”-t prognosztizálnak – a nemzetközi és regionális erőviszonyok ismeretében nincsen realitása a mai biztonságpolitikai környezetben a Nyugat-Balkánon. Bemutattam, hogy az albán nemzeti ügy és Nagy-Albánia közel szinonimák, az előbbit az albánok, a második kifejezést pedig elsősorban a fenyegetettséget érző szerbek és macedónok használják. Igazoltam, hogy Nagy-Albánia csak erőszakos eszközökkel, mások kárára lenne megalakítható, míg az albán nemzeti ügy nemzetközi jogi lehetőségekkel,

az

albánok

által

lakott

területek

közötti

határok

„lebontásával” is megoldható. Érdekes kettősséget fedeztem fel, miszerint az albánok valódi célja – kapcsolataik szabad ápolása – új határvonalak

– 113 –

meghúzásával,

illetve

a

határok

felszámolásával

is

megvalósítható.

Disszertációmban kifejtettem, hogy az egységesülő Európa inkább a határok spiritualizálásában

érdekelt,

minthogy

újak

létrehozását

támogassa.

Bizonyítottam, hogy az euro-atlanti integrációt szorgalmazó nyugat-balkáni államoknak ezt felismerve a megbékélésre kell törekedniük a regionális biztonsági szervezetekben történő szoros együttműködés révén. 3. Vázoltam és megfogalmaztam Koszovó jövőbeni optimális státusát Értekezésemmel

megoldási

módot

ajánlok

az

albán

kérdés

kulcselemének rendezése céljából. Bizonyítottam, hogy Koszovó jövőbeni státusának mielőbbi meghatározása alapvető fontosságú a Nyugat-Balkán biztonsága és stabilitása érdekében. Értékelésem szerint Koszovó nem kerülhet vissza Szerbia fennhatósága alá, nem kaphatja meg a szuverenitást, és az etnikai alapon történő felosztása sem hozna mindenkinek megfelelő megoldást. Utóbbi esetben ugyanis a preševo-völgyi és a macedóniai albánok is jogosan követelhetnék önrendelkezésüket. Érvekkel bizonyítottam, hogy ez akár ismételt fegyveres összetűzésekhez is vezethet. Koszovó jövőjét és az albán kérdés megoldását illetően a tartomány feltételes – követelmények teljesítéséhez kötött és nemzetközi ellenőrzés alatt megvalósuló – önrendelkezésének (függetlenségének) elismerését javaslom. Koszovónak nemzetközi

protektorátus

alatt

álló

„államkezdeményként”

kellene

felkészülnie az euro-atlanti integrációra, és idővel csatlakozhatna az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. Közben Koszovónak viszonylag önálló külpolitikát kellene kiépítenie a nemzetközi közösség vezető államaival és a környező országokkal, illetve rendeznie kellene Szerbiához fűződő viszonyát, ami a megbékélést és a bizalomerősítést szolgálná. Megítélésem szerint az Európai Unió közös külpolitikájának esettanulmánya lehet a koszovói konszolidáció, amelyben az uniónak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia, ahogy azt Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában is teszi. 4. Bizonyítottam a helyi sajátosságok figyelembevételének fontosságát és a nemzetközi konszenzuskeresés szükségességét az albán kérdés megnyugtató rendezése céljából Disszertációmban rámutattam arra, hogy nem szabad az évszázadokon keresztül fejlődött nyugati polgári társadalom és demokrácia vívmányait,

– 114 –

értékeit

a

helyi

sajátosságok,

illetve

kultúrtörténeti

előzmények

figyelembevétele nélkül ráerőltetni egy olyan népre, amely a politikai kultúra alacsony fokán áll, gazdaságilag és szociálisan elmaradott. Igazoltam, hogy a demokratikus követelmények teljesítését csak a megfelelő fokozatosság betartásával lehet számon kérni a fiatal fejlődő demokráciáktól, azaz nem szabad túlzott elvárásokat támasztani, hiszen azok ellentétes hatást is kiválthatnak. A nemzetközi politikai és gazdasági támogatás ugyanis abban az esetben nem oldja meg a problémákat, ha nem párosul ellenőrző mechanizmusokkal például a segélyek felhasználása terén. Véleményem szerint a nemzetközi közösségnek figyelembe kellene vennie az érintett felek érdekeit, és ezt követően pártatlan és bölcs döntést kellene hoznia a minden fél számára megnyugtató megoldás megtalálása érdekében. Megítélésem szerint megfontolandó egy nemzetközi Koszovó-konferencia szervezése is, ahol talán a nemzetközi közösség szereplőinek álláspontja is közelebb kerülhet egymáshoz. A disszertáció felhasználhatósága A

politikaelmélettel,

politikatörténettel

és

biztonságpolitikával

foglalkozó

szakemberek számára disszertációmban új és tanulságos következtetésekre jutottam egy aktuális, biztonsági kihívásokkal és kockázatokkal teli etnikai kérdés elemzése során. Az értekezés felhasználható az egyetemi képzésben, és jó háttéranyagot nyújt a témában kutatásokat folytatók részére. Érdekes és hasznos információkkal szolgálhat az értekezés azok számára is, akik a Nyugat-Balkánon teljesítenek külszolgálatot, illetve vesznek részt különböző missziókban. Az albán kérdés mélyebb megismerése fontos lehet Magyarország nyugat-balkáni külpolitikai elképzeléseinek kialakításához is. A téma aktualitása megkívánná, hogy egy bővebb terjedelmű könyv készüljön az albán kérdésről, amely lehetővé tenné, hogy az egyes aspektusokat mélyebb elemzések szemléltessék. Köszönöm témavezetőmnek, Szabó A. Ferenc professzor úrnak, elöljáróimnak, munkatársaimnak és a műhelyvitán részt vett kutatóknak, tanároknak és biztonságpolitikai szakértőknek, hogy hasznos javaslataikkal és tanácsaikkal segítették a disszertáció elkészítését. Budapest, 2005. március 31. Szilvágyi Tibor őrnagy

– 115 –

MELLÉKLETEK

1. sz. melléklet: A Nyugat-Balkán államai, Szerbia és Montenegró, Koszovó és a Preševo-völgy 2. sz. melléklet: Szerbia határainak változása 3. sz. melléklet: Albánia megalakulása (1912-1913) 4. sz. melléklet: „Nagy-Albánia” 1941 és 1944 között 5. sz. melléklet: Koszovó közigazgatási térképe 6. sz. melléklet: Albánok a Nyugat-Balkánon az 1990-es évek végén 7. sz. melléklet: A „Patkó-terv” sematikus vázlata 8. sz. melléklet: Szerbek lakta koszovói területek és a KFOR körzetei (2004) 9. sz. melléklet: Albánok az egykori Jugoszláviában és Koszovóban

– 116 –

1. sz. melléklet

A Nyugat-Balkán államai, Szerbia és Montenegró, Koszovó és a Preševo-völgy

Szerbia és Montenegró Horvátország: Bosznia-Hercegovina: Szerbia és Montenegró: Albánia: Macedónia:

Preševo-völgy

Koszovó és a Preševo-völgy

– 117 –

2. sz. melléklet

Szerbia határainak változása

Forrás: http://web.mit.edu/cascon/cases/case_kos.html

– 118 –

3. számú melléklet

Albánia megalakulása (1912-1913)

Forrás: Réti György: Albánia sorsfordulói (Aula Kiadó, 2000) 32. o.

– 119 –

4. sz. melléklet

„Nagy-Albánia” 1941 és 1944 között

Forrás: http://web.mit.edu/cascon/cases/case_kos.html

– 120 –

5. sz. melléklet

Koszovó közigazgatási térképe

Forrás: KOSOVO/KOSOVA As Seen, As Told, PART II. (OSCE Mission in Kosovo, Pristina, 1999) 16. kép

– 121 –

6. sz. melléklet

Albánok a Nyugat-Balkánon az 1990-es évek végén

Forrás: www.usip.org/pubs/images/kosovo.gif (A kép tájékoztató jellegű, a pontos adatok a szövegben találhatók.)

– 122 –


A „Patkó-terv” sematikus vázlata

Forrás: Juhász – Tálas – Magyar – Valki: Koszovó – Egy válság anatómiája (Osiris Kiadó, 2000) 387. o.

– 123 –


Szerbek lakta koszovói területek és a KFOR körzetei (2004)

NOVI PAZAR

KURSUMLIJA Leposavic

„Északi” Montenegró

K. Mitrovica Istok

Szerbia PODUJEVO

„Központi”

Zvecan Pec

PRISTINA

K. Kamenica

Lipljan

Decani

„Délnyugati”

ALBÁNIA Dakovica

Orahovac

Jelmagyarázat: Javasolt szerb autonóm körzetek:

„Keleti” UROSEVAC PRESEVO

Prizren

KFOR körzetek Szerbek lakta területek

KUMANOVO

MACEDÓNIA SKOPJE

20 km

Forrás: Szilvágyi Tibor: Az albánság ellentmondásos szerepe a Balkán biztonságának alakulásában (diplomamunka, ZMNE, 2001, 6. sz. melléklet, kiegészítve és aktualizálva)

– 124 –

9. sz. melléklet

Albánok az egykori Jugoszláviában és Koszovóban Koszovó etnikai arányai Év

Népességszám (ezer fő)

Albán (%)

Szerb és montenegrói (%)

Egyéb

1921

439

65,7

20,4

13,9

1931

630

62,9

27,9

9,2

1961

964

67,1

27,5

5,4

1991

1983

84,0

10,0

6,0

Az albánok létszáma Jugoszláviában (millió fő) Év

Jugoszlávia össznépessége

Ebből albán

1921

11,98

0,44 (3,7%)

1948

15,77

0,75 (4,8%)

1991

23,53

2,18 (9,3%)

Forrás: Südosteuropa, 1993/1.; Réti György: Albánia sorsfordulói, 326. o. Jugoszlávia főbb nemzetiségei (millió fő, ill. %-ban, népszámlálási adat) 1921-ben

1948-ban

1991-ben

Össznépesség

11,985

15,772

23,528

„Szerbhorvát”

8,912

–

–

Szerb

– (41)

6,547 (41,5)

8,527 (36,2)

Horvát

– (23)

3,784 (24,0)

4,637 (19,7)

Szlovén

1,020 (8,5)

1,415 (9,0)

1,760 (7,5)

Muzulmán

– (6)

0,809 (5,1)

2,353 (10,0)

Macedón

– (5)

0,810 (5,1)

1,372 (5,8)

Montenegrói

– (2)

0,426 (2,7)

0,539 (2,3)

–

–

0,710 (3,0)

Magyar

0,468 (3,9)

0,496 (3,2)

0,379 (1,6)

Albán

0,440 (3,7)

0,750 (4,8)

2,178 (9,3)

Német

0,506 (4,2)

0,055 (0,4)

–

Jugoszláv

Forrás: Die Ethnostruktur der Länder Südosteuropa aufgrund der beiden letzten Volkszahlungen im Zeitraum 1977-1992. Südosteuropa, 1993/1. sz., 78-80. o. B. Petranović – M. Zečević: Jugoslavija 1918-1988, Belgrád, 1988, 1198. o. H. Sundhassen: Geschichte Jugoslawiens 1918-1980, Stuttgart, 1982, 218. o. Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, 326. o.

– 125 –

IRODALOMJEGYZÉK Hivatkozott irodalom:

Albrecht, Ulrich; Schäfer, Paul: Der Kosovo-Krieg (Fakten, Hintergründe, Alternativen,

PapyRossa,

Köln,

1999)

Matthias

Z.

Karádi:

Terroristen

oder

Freiheitskämpfer? – Die Metamorphosen der UÇK Alles oder nichts – Der Spiegel, 32/2004 Ankerl Géza: A globális káosz, avagy a civilizációs államok kora (Valóság, 2002/5.) Arday Lajos: Reformok és kudarcok – Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (ISBN 963 86244 5 0, BIP, Budapest, 2002) Balkan War Reports (Nr. 19, April/Mai 1993) Barnett, Neil: Orchestrated attacks indicate frustration over Kosovo future (Jane’s Intelligence Review, May 2004) Bevezetés az európai kultúra és bölcselet történetébe I. (szerkesztette: Dr. Vincze Lajos professzor, ZMNE, Budapest, 2001) Bibó István összegyűjtött munkái 4. – A nemzetközi államközösség bénultsága (1972-1976), ISBN 3-85421-012-4, EPMSZ, Bern, 1984 Borsányi

András:

A

Koszovói

Felszabadítási

Hadsereg

(UÇK)

rejtélye

(ISBN 963 00 2847 6, BONA-L Bt., Budapest, 2000) Brunner, G.: Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában (1995) Bugajski, Janusz: Kosova: The core of the Balkans – Building Stability in Weak States: The Western Balkans (Landesverteidigungsakademie, Wien, April 2002) Covic, Nebojsa: Serbia after Milosevic (Liber-press, Belgrade, 2001) Die Ethnostruktur der Länder Südosteuropa aufgrund der beiden letzten Volkszahlungen im Zeitraum 1977-1992. (Südosteuropa, 1993/1. sz.) Dienes Tibor: Albánia – Útikönyv (ISBN 963 864 671 3 Hibernia, Budapest, 2004) Fernández-Armesto, Felipe: Európa népei (Corvina, 1995)

Helyben váltás – HVG, 2004. augusztus 21. Hunyadi László: A világ vallásföldrajza (Végeken Kiadó, Budapest, 1995) Illyria (albán-amerikai folyóirat) 1993. február 3. International Crisis Group: Albania: State of the Nation (2000. 03. 01.) Jelavich, Barbara: History of the Balkans (ISBN 0-521-27458-3, Cambridge University Press, 1983)

– 126 –

Juhász József – Tálas Péter – Magyar István – Valki László: Koszovó – Egy válság anatómiája (ISBN 963 379 849 3, Osiris Kiadó, Budapest, 2000) Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (ISBN 963 9215 51 1, Aula Kiadó, 1999) Kanuni i Lekë Dukagjinit – The code of Lekë Dukagjini (Gjonlekaj Publishing Company, New York, 1989) Kapronczay Péter – Nagy Tamás: A koszovói válság történeti és biztonságpolitikai összefüggései (Valóság, 99/6) Kifulladás – HVG, 2004. augusztus 21. Kiss Gabriella: A multikulturalizmus vallási dimenziója (Valóság, 1999/12.) Kosovo, 17. Mart (VREME, 25. Mart 2004.) KOSOVO/KOSOVA As Seen, As Told, PART II. (OSCE Mission in Kosovo, Pristina, 1999)

Koszovó – a kormány letette a hivatali esküt, három éve nemzetközi igazgatás alatt (MTI 2002. június 12.) Krónika kézikönyv: Európa (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001) Láng Péter: A mai Jugoszlávia biztonságának egyes tényezőiről (Társadalom és Honvédelem, ISSN 1417-7293, ZMNE, 1997, 1. sz.) Leitfaden für Bundeswehrkontingente in Albanien (Amt für Nachrichtenwesen der Bundeswehr, 1999) Maffia an der Macht – Der Spiegel, 32/2004 NATO Kézikönyv (Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet – Budapest, 1997) New York Herald Tribune, 1999. 10. 15. Non-proliferációs ABC – Multilaterális fegyverzet-ellenőrzési megállapodások és exportellenőrzési rendszerek (Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, Budapest, 2000) Pan-Albanism: How Big a Threat to Balkan Stability? (International Crisis Group Conflict Studies Research Centre, April 2004) Rat na Jugu Srbije (Globus 2001. 03. 16.) Rat u Makedoniji (Globus 2001. 03. 30.) Reiter, Erich: Der Krieg um das Kosovo 1998/99 (ISBN 3-7758-1386-1, Hase und Koehler Verlag, Mainz, 2000) Réti György: Albánia (Panoráma, Budapest, 1991) Réti György: Albánia sorsfordulói (ISBN 963 9215 74 0, Aula Kiadó, 2000) Reuter, Jens: Die Albaner in Jugoslawien (Untersuchungen zur Gegenwartskunde Südosteuropas, München, 1982)

– 127 –

Rilindje Demokratike (Demokratikus Újjászületés, 1993. 02. 03.) Rossz beosztás – HVG, 2004. szeptember 4. Schmidt, Fabian; Moore, Patrick: Die Albaner im ehemaligen Jugoslawien als Sicherheitsfaktor (Gerhard Seewann – Minderheiten als Konfliktpotential in Ostmittel- und Südosteuropa, München 1995) Schubert, Peter: Zündstoff im Konfliktfeld des Balkans – Die albanische Frage (Baden-Baden, 1997) Schütz István: Az albán szokásjog – Lekë Dukagjini zsinórmércéje (Limes Tudományos Szemle, 2000/2-3.) Schütz István: Fehér foltok a Balkánon – Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába (ISBN 965 506 472 1, Balassi Kiadó, Budapest, 2002) SIPRI YEARBOOK 2004, Stockholm International Peace Research Institute (Oxford University Press) Smith, M. A.: Albania 1999-2000 (Conflict Studies Research Centre, May 2000) Stahel, Albert A.: Organisierte Kriminalität auf dem Balkan (Allgemeine Schweizerische Militärzeitschrift, 2002/11) Stefancsik Ferenc: Koszovó újra fókuszban (ISSN 1216-7436, Új Honvédségi Szemle, 2004/6) Szabó László: A koszovói válság (ISBN 963 9065 54 4, Honvéd Kiadó, 1999) Szabó A. Ferenc: Albánia nehézkes születése (Valóság 99/6) THE EUROPA WORLD YEAR BOOK 2004, Vol. 1. (Europa Publications, Taylor and Francis Book, London and New York) Vaskovics A. László: Interkulturális kommunikáció – Az európai integráció harmadik dimenziója (Magyar Tudomány, 1992. 4.) Vickers, Miranda: The Albanians – A modern history (London, New York, 1995) Vickers, Miranda; Pettifer, James: Albania – From Anarchy to a Balkan Identity (ISBN 1-85065-290-2, Hurst, London, 1999) Zëri i Popullit, Tirana, 1991. 06. 11. Zur Problematik der Stabilisierung des Westbalkans (Wien, Dezember 2000) – Stefan Troebst: Die Albanische Frage – Entwicklungsszenarien und Steuerungsinstrumente Zur Problematik der Stabilisierung des Westbalkans (Wien, Dezember 2000) – Jens Reuter: Optionen der internationalen Gemeinschaft zur Lösung der albanischen Frage „Willkommen in Kolumbien” – Der Spiegel, 43/2004

– 128 –

Internetes hivatkozások

www.assembly-kosova.org www.beta.co.yu http://en.wikipedia.org/wiki/montenegro www.fas.org/man/crs/htm www.hhrf.org/magyarszo/arhiva/2004/mar/27/index.htm http://www.memresearch.org/econ/kosovo.htm www.nato.int/docu/speech/2000/s001206j.htm www.nato.int/sfor/indexinf/87/alban/t000515a.htm www.nato.int/structur/DS/wwweodastt/background.htm www.origo.hu/nagyvilag/20030313albania.html www.rferl.org/nca/features/2002/08/05082002145127.asp www.sil.org/ethnologue/countries/Alba.html www.unmikonline.org/press/2003/pressr/pr1078.pdf http://www.unmikonline.org/press/2003/pressr/pr1078.pdf www.usip.org/pubs/images/kosovo.gif http://web.mit.edu/cascon/cases/case_kos.html

Felhasznált irodalom

A

Balkán-háborúk

és

a

nagyhatalmak

–

Rigómezőtől

Koszovóig

(ISBN 963 908210 2, Politikatörténeti füzetek XIII., Budapest, 1999) Borozan, Djorđe: Velika Albanija – porijeklo-ideje-prakca (Vojnoistorijski Institut Vojske Jugoslavije, Beograd, 1995) Matus János: Koszovó és az új nemzetközi rend (ISSN 1216-7436, Új Honvédségi Szemle, 1999/10) Nagy László: A Balkán és az európai integráció (ISSN 1216-7436, Új Honvédségi Szemle, 1999/9) Gustenau, Gustav E.: Konfliktentwicklung auf dem südlichen Balkan I. (Landesverteidigungsakademie – Militärwissenschaftliches Büro, Informationen zur Sicherheitspolitik, Nummer 17, Mai 1999) Hamzaj, Bardh: A narrative about war and freedom – Dialogue with the commander Ramush Haradinaj (Zeri, Prishtina, 2000) Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (ISBN 963 07 7084 9, Európa Kiadó, Budapest, 2001)

– 129 –

Ivanov, Andrey: The Balkans divided: Nationalism, Minorities and Security (ISBN 3-631-50006-8; Euro-Atlantic Security Studies; Peter Lang Europäischer Verlag der Wissenschaften; Frankfurt am Main; 1996) Jedlaucnik,

Herwig:

Der

albanische

Staat

in

der

Krise

(Landesverteidigungsakademie – Militärwissenschaftliches Büro, Informationen zur Sicherheitspolitik, Nummer 21, August 1999) Johnson, Lonnie R.: Central Europe – Enemies, Neighbors, Friends (Oxford, 1996) Juhász József: A délszláv háborúk (ISBN 963-9082-11-2, Napvilág, Budapest, 1997) Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: Kinek a békéje? – Háború és béke a volt Jugoszláviában (ISBN 963 327 363 3, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003) Jurekovic, P.: Balkanraum (Österreichische Militärische Zeitschrift, 1/2003) Kadare, Ismail: A fellegvár (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982) Kardos József, Simándi Irén: Európai politikai rendszerek – Bíró László: Szerbia és Montenegró (Osiris Kiadó, Budapest, 2004) Kissinger, Henry: Diplomácia (ISBN 963 545 112 1 Panem-Grafo, Budapest, 1998) Kosovo – Lessons from the Crisis (London: The Stationery Office, June 2000) Mandelbaum, Michael: A Perfect Failure – NATO’s War Against Yugoslavia (Foreign Affairs, September/October 1999) Millotat, Christian: Fortschritt im Kosovo im Jahr 2002 (ISSN 0940-4171, Europäische Sicherheit, Mai 2002) Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében (Osiris Kiadó, Budapest, 2003) Pritsch, Erich: Das albanische Gewohnheitsrecht – Zeitschrift für vergleichende Rechtswissenschaft einschließlich der ethnologischen Rechtsforschung (Ferdinand Enke Verlag Stuttgart, 1954) Roth, Hugo: Kosovo Origins (Oblik, Belgrade, 1996) Silber, Laura – Allan Little: Jugoszlávia halála (ISBN 963 327 272 6 Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996)

– 130 –

MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE

Tudományos publikációk: A

Nagy-Albánia

eszmerendszer

múltja

és

jelene

(ISSN

1215-4121;

Hadtudomány; 2000/2.; 28-38. o.) A demokratikus átmenet nehézségei Jugoszláviában (ISSN 1588-242X; MK

KFH Felderítő Szemle; I. évfolyam, 1. szám; 2002. szeptember; 87-104. o.) Az albán kérdés megoldásának kulcsa Koszovó jövőjének meghatározása

(ISSN 1588-242X; MK KFH Felderítő Szemle; I./2. szám; 2002. december; 16-34. o.) Történelmi választások Koszovóban – a Balkán jövője a tét (ISSN 1417-7293

Társadalom és Honvédelem; VI. évfolyam, 2002. 3-4. szám; 272-286. o.) Az albán kérdés biztonsági kockázatai – Az albán civilizáció fejlődésének szcenáriói doktori (PhD) értekezés koncepciója (ISSN 1588-2233; Nemzetvédelmi

Egyetemi Doktorandórum; 4. szám 2. kötet; Budapest 2002; 185-203. o.) Az albánság ellentmondásos szerepe a nemzetközi biztonsági rendszerben

(ISSN 1588-242X; MK KFH Felderítő Szemle; II./2. szám; 2003. július; 40-58. o.) Az albán nép jellemrajza, kultúrája és társadalmi viszonyai (ISSN 1588-242X;

MK KFH Felderítő Szemle; II. évfolyam, 3. szám; 2003. október; 29-40. o.) A koszovói válságkezelés tanulságai (ISSN 1588-242X; MK KFH Felderítő

Szemle; II. évfolyam, 4. szám; 2003. november; 132-142. o.) Parázs a hamu alatt – A koszovói zavargások hátteréről (HU ISSN 1585-4167;

Új Honvédségi Szemle; 2004/7.; 25-35. o.) Cikk: Új ország – új hadsereg – Szerbia és Montenegró haderőreformja (ISSN 1586-

5266; Magyar Honvéd; XIV. évfolyam, 41. szám; 2003. október 10.; 5-6. o.) Jegyzet, tansegédlet: Az albánság ellentmondásos szerepe a Balkán biztonságának alakulásában

(tansegédlet; MK KFH Oktatási Központ; Budapest; 2001; 98 oldal) Válságkörzetek katonai értékelése (Idegen hadseregek alkalmazási elvei) – Koszovói válságkörzet (egyetemi jegyzet; ZMNE Hadtudományi Kar, Műveleti

Támogató Tanszék; Budapest; 2004; 78-84. o.)

– 131 –

Oroszország és néhány kiemelt ország biztonságpolitikája, védelempolitikája – Szerbia és Montenegró (tanulmányok; a ZMNE és a Katonai Felderítő Hivatal közös

kiadványa; Budapest; 2004; 149-165. o.)

AZ ALBÁN KÉRDÉS BIZTONSÁGI KOCKÁZATAI ÉS MEGOLDÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI

Recommend Documents