AZ 1778-AS KONSTANTINÁPOLYI PESTISJÁRVÁNY A SZEMTANÚ, D. SESTINI LEÍRÁSA ALAPJÁN PETŐ MÁRIA
Az emberiség életét sok évszázadon át beárnyékoló pestisjárványok sorában talán kevésbé volt szörnyűséges a török fővárost 1778-ban sújtó betegség, de mivel Magyarország terüle te ekkor még közvetlenül szomszédos volt a török birodalommal, s a pestis általában Kelet ről érkezett hozzánk, az ellene való védekezés még mindig aktuális feladat maradt. A kór potenciális terjesztői az átutazó kereskedők voltak, illetve azok a X V I I I . század végi uta zók, akik diplomáciai és tudományos célból vagy pusztán kíváncsiságuk által indíttatva felkeresték hazánkat. Mint köztudomású, a nálunk legsúlyosabb, 1738. évi járvány megfékezésére a bécsi ud var egészségügyi szakbizottságot állított fel, majd Mária Terézia 1752-ben kiadott rendelete előírta minden megye számára a szakképzett főorvos alkalmazását. A rendelkezések arra ösztönözték az orvosokat, hogy a betegség elleni védekezés módjáról tanácsaikat könyv alakban is megjelentessék. Ismertetésünk egy ilyen jellegű munka bemutatását célozza, noha szerzője nem volt orvos, de szemtanúként végigélte az 1778-as konstantinápolyi jár ványt. Ez a leírás tudomásunk szerint teljesen ismeretlen a magyar orvostörténeti kutatás ban. A címben említett Domenico Sestini (1750—1832) firenzei származású, sokoldalúan képzett tudós és utazó volt, aki — mivel több ízben is ellátogatott Magyarországra, s itteni tapasztalatait leírta és megjelentette — a hazai művelődéstörténet kutatásának egyik jelen tős alakja. Szerzőnk 1774-ben indult el szülővárosából. Előbb Szicíliába ment, majd onnan a görög szigetvilágon áthajózva 1778-ban, éppen a pestisjárvány kitörésekor érkezett a török fővá rosba. Kutató és író emberként úgy gondolta, hogy hasznos lesz lejegyeznie és megjelen tetnie az ott szerzett tapasztalatait. Munkáját 1779-ben publikálta Della peste di Costantinopoli del MDCCLXXVIII (Yverdun, 1779.) címmel. A könyv előszavában a kiadó a következőket írja: „E memoár szerzője Konstantinápolyban tartózkodott 1778-ban, amikor az utolsó járvány sújtotta ezt a fővárost, és a szeme előtt játszódtak le azok az ese mények, melyek történetét leírta. Mindezekhez hozzáfűzte megjegyzéseit. Nem gyakorolta az orvoslást, de meg volt győződve arról, hogy a keresztény Európa orvosai nagy többségé nek gyakorlatilag hiányosak az ismeretei erről a betegségről, úgy vélte, írnia kell erről, 1
2
1
2
Kosáry Domokos: Művelődés a X V I I I . századi Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996, (3. k i adás), p. 162. Domenico Sestini életéről és munkásságáról: Pető Mária: A firenzei Domenico Sestini pest-budai utazása a X V I I I . század végén. Tanulmányok Budapest Múltjából XXV. 1996, pp. 351—360.
mégpedig oly módon, ahogy az egy megfigyelőhöz illik, elméletek felállítása nélkül." A száztizenhét oldalas munkát a továbbiakban csak tartalmában ismertefjük, abból a célból, hogy a téma iránt mélyebben érdeklődő kutatók figyelmét felhívjuk erre a könyvre. Szerzőnk 1778 elején Szmirnában (Izmir) tartózkodott, amikor olyan hírek érkeztek oda, hogy Konstantinápolyban járványos betegséget észleltek, s már az előző évben két genovai kapucinus barát halt meg, aztán egy francia férfi, aki az ágyúöntő műhelyben dolgozott. Mind ezek előtt, 1777 őszén több gyermek meghalt himlőben. 1778 március 21-én, öt hónapos szmirnai tartózkodás után Sestini mégis áthajózott Konstantinápolyba egy velencei bárkán, s 25-én Galatában kötött ki. A szerző elmondja, hogy éppen horgonyt vettettek, amikor meghal lották a gyászos hírt, hogy pestis uralja Konstantinápolyt. A keresztény világban Sestini igen siralmas elképzeléseket hallott erről a bajról, de magában alábecsülte annak méretét, csakhogy eljuthasson az ottoman országba, ahol úgy tudta, kevésbé félnek tőle. Akkor kezdett el félni, mikor látta, hogy a hajó fedélzetét különböző nemzetiségű kereskedők lepték el. Érkezése utáni napon a hajó kapitányával együtt kiszállt a szárazföldre, s egy kissé körbejárta Galatát és Perát , óvakodva attól, hogy megérintsenek bárkit is. Szomorú látvány volt számára egy olyan ország, ahol senki sem fél, s akinek lakosaitól mások félnek, talán túlságosan is. Mielőtt Sestini szállást talált volna magának, húsz napot a hajója fedélzetén töltött, naponta egyszer-kétszer innen járt el Perába, ahol a pestisnek eddig csak kevés áldozata volt. Noha a külföldi miniszterek (követek) már bezárkóztak palotáikba, többször abban a megtiszteltetésben volt része, hogy asztalukhoz hívták őt. Április 14-én elhagyta a hajót, s egy perai házban szállt meg. Ebben a hónapban csak öt vagy hat halottat szállítottak Pera és Galata utcáin, s a túlparti Konstantiná polyban is csak körülbelül hetven ember halt meg naponta. Májusban felerősödött a baj, amikor a törökök és a keleti keresztények ünnepei voltak, s nem hagytak fel a szokásos összejövetele ikkel, mintha mi sem történt volna. A külföldi követek sem mondtak le a vendégeskedésekről, amelyekre Sestini és mások is meghívottak voltak, s a háziak csak egyszerű füstöléssel védekez tek, mielőtt a vendégeket a közelükbe engedték. Júniusban a betegség nagyobb erőre kapott, de azért 4-én a brit követnél egy ünnepségen vett részt, 15-én pedig a svájci miniszternél ebédelt. Meg kell jegyeznünk, hogy ebben a vészterhes időszakban szerezte Sestini azokat a mecénáso kat, akik későbbi pályája, kutatásai során segítették. Az említett brit követ, Sir Robert Ainsley meghívta palotájába, hogy görög és római éremgyűjteményét rendezze, s amikor a különböző európai követek megbízása lejárt és visszatértek hazájukba, Sestinit meghívták európai székhe lyükre hasonló tudományos feladatok elvégzésére. így, bármennyire különösnek látszik is, a pestisjárvány idején szerzett ismeretségek egyengették későbbi pályáját. Amikor a járvány egyre erősebbé vált, a követek arra gondoltak, hogy elhagyják városi palotájukat, s vidéki házaikba költöznek, hogy ne legyenek kitéve a betegségnek. Őt ekkor Ludolff gróf hívta meg, ezért június 16-án elhagyta Perát, s Tarapiába ment, amely a Boszporusz mentén fekszik, ahol az említett miniszternek villája volt. Azokon az utcákon, ahol áprilisban csak öt-hat halottat látott, most húszat-harmincat is szállítottak. Júliusban a 3
4
5
3
4
5
A könyv a firenzei Biblioteca Nazionale Centraléban található, a részemre megküldött mikrofilmmásolatot ezúttal is köszönöm. A z isztambuli Galata és Pera városrész volt a külföldi diplomaták lakóhelye, egykori palotáik ma is diplomáciai épületek az Istiklâl Caddesi mentén. Ludolff nápolyi követ volt Sestini első mecénása Konstantinápolyban, akinek fiaival szerzőnk több utazást is tett az akkori Oszmán Birodalom területén.
pestis már borzalmas volt, a palotáikban lakó török urak is megkapták, még a Nagy Vezír is, de ő meggyógyult. A galatai európaiak közül meghalt egy francia tolmács és egy keres kedő, de egy ugyancsak francia képviselő, akinek hét daganata volt, egy zsidó orvos keze lésének hatására meggyógyult. A perai európaiak közül meghalt Monsignor Pugliesi, aki Raguzából származott és Thesszaloniki hercegérseke volt, egy hónappal azelőtt érkezett Konstantinápolyba, s halála előtt három nappal még a brit követnél ebédelt más miniszte rekkel együtt. Úgy gondolták: halálát az okozta, hogy kezét és ruháját a csőcselék (sic!) csókolgatta. Ez a hónap volt az, amikor a betegség az európaiak körében is felütötte a fejét. Ennek ellenére Sestini, akit elkerült a fertőzés, idejét városnézéssel töltötte, bejárta azokat a helyeket, amelyeket egy mai turista is meglátogat Isztambulban. Még a meleg vizű fürdőket is felkereste, de mint írja, mindenütt nagyon óvatos volt. A járvány augusztusban még erős volt, lakóhelyén, Tarapiában is négy-öt haláleset történt. Büjük-Derében (itt volt a brit követ nyaralója is) meghalt a moszkvai miniszter szakácsa, a saját villájában. Szeptember ben már csökkent a járvány, száz betegből csak öt vagy hat halt meg, ellentétben azzal, amikor a járvány dühöngött, akkor ugyanis százból alig gyógyult meg öt vagy hat ember. Augusztus 20-án meghalt a Szent Antal-rend provinciálisa, mert kezével megfogdosta azokat a ruhákat, amelyek a korábban elhunyt thesszaloniki hercegérsekéi voltak, anélkül, hogy előbb megtisztította volna azokat. Október havában már keveset beszéltek a pestisről, Perában és Galatában két-három eset történt az egész hónapban. Novemberben szintén kevés szó esett a pestisről, s az európaiak kórházának káplánja, aki mindig segédkezett a gyengélkedőknél, elhagyhatta a vesztegzárat, mivel nem volt szükség többé arra, hogy lelki vigaszt nyújtson a pestiseseknek. E hónap végén az európai ak és más tehetős családok visszaköltöztek vidékről a városba, s nem volt kétséges többé, hogy elmúlt a járvány. E kissé hosszadalmas, de talán nem érdektelen bevezetés után Sestini hét fejezetre osztja mondanivalóját a következő módon I. Az ország természettana. II. A Konstantinápolyt alkotó népességről és a különböző nemzetekről. III. A lakosok táplálkozásáról és a rossz ételekről való vélemény. IV. A halálozás folytatódik 1778-ban, s mely személyek voltak ennek kitéve. V. A pestis tünetei és gyógyítása. V I . A török és az európai eltérés hasonló esetekben. VII. Különböző rendszabályok a keresztény országok gyakorlatában. Számunkra a pestis tünetei és gyógyítása (Sintomi della peste e cura) a legérdekesebb fejezet, ebben szerzőnk a következőket írja. E betegség leggyakoribb tünete a fejfájás és a hányás, akit ez a betegség megtámad, annak kórházba kell mennie, mielőtt másokat megfer tőz. A hányást láz követi, a beteg gyakran önkívületbe kerül. Ilyen esetben — Konstantiná polyban úgy tartják — az érvágás abszolút veszélyes és halálos. A hányás a betegség kez detén spontán. A legjobb ellenszer a megfigyelés szerint semmit sem adni, hagyni kell, hogy a természet elvégezze a dolgát. A betegség legszembetűnőbbjeié egy vagy több daga nat (karbunkulus), amelyek mirigyszerüek, megjelenhetnek a lábon, a mellkason, a hónalj ban, a nyakon és a test bármelyik részén, ha egy kis szúrással ezek megnyittatnak, a duzza natok lüktetnek. Ha a bubók gömb alakúak, akkor halálosak, ha hosszúkásak és villásak, jobb indulatúak. Ha a bubók és karbunkulusok feketék, azok is halálosak. A betegség meg nyilvánulhat lilás jelekben is, sőt, más tünetei is lehetnek, de ezek a legszembetűnőbbek és
legáltalánosabbak. A betegségnek ezek az ismertetőjelei és igazi jellemzői, amikor is az orvosok azonnal lágyító, puhító szerekhez folyamodnak, s néhány napig foglalkoznak azokkal a betegekkel, akiken ezek a tünetek láthatók. Ha a betegség tovább tart és gennyesedésbe fordul, egyszerűen baziliszkusz kenőcsöt használnak. Amikor a bubók felfakadnak, ugyanezzel a kenőccsel kezelik, s az orvosok száraz tépésekkel kitisztítják a sebeket. Ezután a beteg étkeztetésével foglalkozik a szerző, véleménye szerint jó étel ilyenkor a rizs, só nélkül, vagy a kenyérleves, illetve a kása vízben elkészítve. A hús veszélyes a be tegnek. Szigorú diétára van szükség hatvan napig, de ha ebből már húsz elmúlt, megengedik az orvosok egy kis kaviár és egy fél zsemle elfogyasztását. Az ital a szokásos víz citromlével, de tea is adható. Ennek a gyógyítási módnak aláveti magát minden nemzet, az idegenek is. Sestini úgy gondolja, hogy a rossz táplálkozás is oka lehet a pestisnek. Sokan úgy véleked nek — írja szerzőnk —, hogy a pestis Kairóból származik, az ottaniak pedig úgy, hogy Konstantinápolyból. Nézete szerint hamis az a vélemény, hogy ha a pestis hirtelen megtámadja az arcot, az azonnal halálos baj. Tévedés az is, hogy akit a betegség megtámadott, soha nem hal meg az első napon, hanem legalább meg három napig él. Sestini könyvének a V I . fejezetében a pestissel kapcsolatos török és európai — ellentétes — véleményeket közli. Megítélése szerint a járvány terjedését a hajózás okozza, valamint a védekező rendszabályok hiánya. Évente több száz idegen hajó köt k i Konstantinápolyban, a kereskedők akadálytalanul kiszállhatnak a szárazföldre, ki- és berakodják az áruikat, s nem kell egészséges voltukat igazolniuk. Az utasok is akár betegek, akár egészségesek, kiszáll nak a hajókról a szárazföldre. A keresztény területeken kordont húznak ilyen esetben, hogy ne léphessenek ki egészségügyi igazolás nélkül, s így ne szállhassanak ki a fertőzöttek. Törökországban ilyen rendszabályok nincsenek, a védekezés általában füstölésből áll. Sestini könyvének V I I . fejezete, amely a keresztény országok pestis elleni védekező rendszabályairól szól, minden részletre kiterjedő, alapos munka. Nem lehet azonban megál lapítani, hogy az akkor 27—28 éves ifjú személyes tapasztalata alapján íródott-e, vagy valamilyen forrásmunkát használt el. Szerzőnk egész munkásságát ismerve ez utóbbi sem kizárt. Tudjuk, hogy sokat olvasott ember volt, s gyakran idézett más szerzőket, gyakran a név vagy a cím feltüntetése nélkül, ami abban a korban nem szokatlan dolog, hiszen akko riban a szerzői jogot nem vették olyan szigorúan, mint manapság. Talán a téma specialistái tudnák eldönteni ezt a még nyitott kérdést. Sestini utazásai során két ízben is találkozott a török birodalomban oly gyakori pestisjár vány európai következményeivel, mondhatnánk: szó szerint a bőrén érezve azokat. 1780ban Bukaresten keresztül Bécsbe utazott, hogy ott a Konstantinápolyban megismert brit követ megbízásából éremtani kutatásokat végezzen. A szokásos útvonalon haladva a ha vasalföldi—magyar határt a vöröstoronyi szorosnál lépte át. Itt karanténba zárták őt és útitársait, Ludolff gróf két fiát és a francia követ fivérét, mint mindenkit, aki a török biroda lomból érkezett. Diplomáciai státusukra való tekintettel a szebeni gróf Preiss közbenjárá6
7
6
7
Domenico Sestini: Viaggio curioso-scientifico-antiquario per la Valachia, Transilvania e Ungheria fino a Vienna. Firenze, 1815. Domenico Sestini: Viaggio curioso... pp. 57—58.
sára négy nap után elhagyhatták a karantént. Természetesen előbb tetőtől-talpig megvizs gálták őket, ruháikat megfüstölték, pénzüket ecetes vízbe mártották. Felvették személyi adataikat, s egészséges voltukról orvosi igazolást kaptak. Sestini még ugyanezen év nyarán, de most már hajóúton visszatért Bécsből, s újból át kellett lépnie a magyar határt Belgrád előtt, Zimonynál. Mindössze két napot töltött ott. Összeismerkedett a lazarétum igazgató jával és egy angol úrral, aki Kairóból érkezett és ezért karanténban tartották. Sestini igazol ta magát, hogy Bécsből jött, így neki nem kellett az elkülönítőbe mennie. Itt úgy látszik kissé lazábban tartották a fertőzöttségre gyanús utazókat, megengedték nekik, hogy a Száva partján sétálgassanak. Sestini továbbhajózott a Dunán, de mielőtt Rusciuk (ma Rusze, Bul gáriában) városába értek volna, egy Devé-Tasci nevü helyen a partról kiabálást hallottak: „Yumurcak, yumurcak", azaz pestis, pestis. Bár a szakirodalom az 1778-as konstantinápolyi pestisjárvánnyal különösképpen nem foglalkozott, hiszen az 1700-as években szinte állandóan fellépett e fertőzés az Oszmán Birodalom területén, úgy gondoljuk, sikerült felhívni a figyelmet egy ismeretlen forrásra, amely a szemtanú hitelességével számol be a szomorú eseményekről. 8
9
10
MÁRIA PETŐ, DPh archeologist H-1212 Budapest Kossuth L. u. 122.
SUMMARY Domenico Sestini, the Florentine scholar and voyager who paid a number of visits into Eastern Europe and the Balkans, is known in Hungarian historiography about his reports, his first journey, however, to Constantinople in 1778, has received little attention so far. The article sumps up the description of the 1778 plague epidemic in the Turkish imperial capital which was published in his book, Delia peste di Costantinopoli de MDCCLXXVIII (Yverdun, 1779). Sestini arrived to Turkey in 1778 via Sicily and the Sporades just about the time the plague began to attack. Despite the epidemics, and probably due to his classical education and his well founded knowledge of antiquities, he smoothly established contacts with the European diplomatic corps stationed in the city. He was invited to the city palace and later the country residence of the British, the Swiss and other ambassadors. Sestini describes the rowing number of victims, including Monsignor Pugliese, the Archbishop of Thessalonika who was a regular guest in the house of the British minister. Sestini's book outlines the geographical and ethnographical disposition o f European Turkey and speaks even about its dietary customs as a probable reason of the spread of the epidemics. Then — presumably
8
Domenico Sestini: Descrizione del viaggio fatto da Vienna per il Danubio insino a Rusciuk, e di la per terra insino a Varna, dove per i l Mar-Nero mi resi a Costantinopoli. Berlino, 1807, pp. 35—39. Domenico Sestini: Descrizione del viaggio fatto... pp. 56. 1° Jean-Noël Biraben: Les hommes et la peste en France et dans les pays européens et méditerranéens. Paris, 1975, p. 446. 9
by using some, not yet identified, sources of medical literature — he gives a detailed description of the epidemic itself, the symptoms of plague, and contrasts the European precautions and public health regulations taken to keep off the epidemic to those of the Turkish authorities. He emphasizes the importance of maritime quarantine, the respect for keeping the regulations especially along the borders, and criticises Turkey for the lack of these.
