Atomok Hallod, ahogy minden egyfolytában, Szakadatlan haldoklik körülöttünk? A szoba sarkába állított kétajtós szekrény Éppúgy, mint az orchidea a vázában, Amelyet másodszorra sem fogadtál el. Azon a fényképen még nem repült fel Egyetlen galamb sem a térről, Ma a rothadó hús és szárny szemétkupac Egy külvárosi szeméttelepen. A beton néma haldoklása talán félelmetesebb, Mint a patkány percekig tartó sikolya, Amikor a csapdából kirántva sóval Hintik be még lüktető, kiszúrt szemét. Viszont nemrég két Nobel-díjas kémikus Bizonyította be a Science hasábjain, Hogy amikor két ember között elkopik a szerelem, Akkor egyetlen sejt sem pusztul el, Egyetlen atom sem. Hiszen nincs is, Sosem volt, tudod, kegyelem.
Nyomolvasó (Szabó Lőrinc: Ébredés előtt)
Minden szakítással többet érsz számomra, És túlnövöd a végtelen űrt bennem, És a csillagos eget fölöttem. Minden vereségemmel belőled élek, Saját sivatagom képzelt labirintusában, Vérét ivó kóválygó beduin: Még mindig túlélni akar, egészen. Adósod vagyok, amíg csak élsz. És azon kívül, már születésem előttről, Évszázadok óta. Tetszeni Neked? Idomítani magam? Elhitetni magammal, Hogy a kötél másik végén a fölfedezett, Türelmetlen nyomolvasó sosem talál ránk? Szeretem a veszteségeknek ezt a játékát, Amikor ebéd után megbeszéljük Újra és újra a következő lázadást is, A kettős álom falai közül kinyúlva
Ahogy egymásra találnak ujjaink. De nem lesz ébredés. Nem lesz semmiféle Másvilág. Végtelen tény van, s mi már Bizonyítékot találtunk mindenki hitére. (A vers Szabó Lőrinc Ébredés előtt című versének újraírása.)
Nyelvhamu Valószerűtlen szerelem, egyedül lakva. Szoba sarkak nélkül, szoba félelem nélkül, Szobák, szobák a galambok és varjak Magasságában szobák. Valahol kinyílik Egy ablak, felfakad a seb, becsukódik Valahol, az a másik ablak, tudod, azon Az ablakon vért öntenek dézsából. Hónapok óta ugyanaz a vágy, Láthatatlanul, ahogy elmozog abba Az irányba. A rémület. Ismered? A lezuhanó csönd, amikor a fülből És a szemből egészen valószerűtlen Lassúsággal nem a vér szivárog, hanem A semmi, a semmi, az évek óta gyűjtött. Édes szoba, az ablakok mind édesek, Az ajtó kilincse édes, édes, a könyv lapjai Édesek a kábult ringatózástól. Elhagyott A nyelv, de bőröm érzi az ízét, amikor Valaki megszólal, és végigfut a hirtelen
Rezonancia háton, lefut csontokon, És nyomában az üszkös nyelvhamu. Összegyűjteni. A térdbe nyomott térkép, Elindulni az emeleti lépcsőkön a sötétben, Amelyről nem marad beszámoló. A vágy, Térkép nélkül, hangtalan, a szoba sarkába Támasztva, a folytonos seholban.
Tájnyelv Végül, tizenkét kilométernyi gyaloglás után, Elértem a városba, és megálltam az ablakod alatt, Két órája vártam, amikor meglibbent a függöny, Leültem a szökőkút peremére, délelőtt 11 órakor Végül megjelent az egyik testvéred, elindultam Feléje, hogy szinte súrolta a testem, De nem ismert meg, akkor már nagyon erősen Éheztem, ezért elhatároztam, hogy megkeresek Egy másik utcát, ahová fél óra múlva be is fordultam, Szerencsémre anyám nem látott meg, a kertből, Paradicsomot szedett, a kerítés rácsai eltakartak, Néztem őt, ahogy hajlong, elsétáltam az utca végére, De visszafelé éppen kinyílt a kapu, és kilépett rajta, Rám nézett, jól megnézett magának, mert ebben Az utcában ritkán fordul meg idegen, nem köszönt, Pedig ezen a helyen mindenki köszön mindenkinek, De talán megjegyzett magának, miközben felült A biciklire, és lassan elhajtott, most üres a ház, Gondoltam, és felmehetnék az emeletre, ahol
Vágófény neonhangra
Máj vagy, csillár, hatalmas, lila, duzzadt máj. A számba lógsz egész éjjel, keserű.
A sarokban éjjeli lámpa delirál. Csendben gyűlöl bennünket, Már nem leplezi.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
A komódba zártam összes szavad Harisnyák közt fuldokolni. Bélszagú kövek Pislognak a fiókból, a vacsora.
Melltartó vacog félelmében a székre akasztva. Kis teste rázkódik: zokog.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
Belenyomkodva a másikba. Nincs kinek elosztogatni. Simogat, kétfelé a szőrt, így haladsz betűről betűre.
A párnák minden pillanatban gyilkolásra készen. Robotok. Titkos terveket szőnek a pokróccal. Fél szeme kiütve mindnek.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
A szemed egér, a szemem színe vajúdó patkány, Kilógó szőrtelen farok a járomcsonton.
Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál. A szoba izzad a félelemtől, egy egész emberpárt. Húst rájuk, fojtsa meg őket. Még. Húst, még. Amikor mindent megígértél, elhagytalak. Amikor mindent megígértem, elhagytál.
Fehér-fekete (Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete)
Élve dobtál a kályhába, mint egy patkányt: ha nem félnék a szótól, azt mondanám, a csupasz húst, egy darab véres lelket a sistergő, narancsvörös lángba. Az emlékezés pörkölt-égett szaga, betűbe égve, abba a testbe, amely fölösleges volt Neked. Egy múzeum, ajtó és ablak nélkül, kilőve a végtelenbe, elsüllyesztve, elásva a kert sarkába dögtetemnek. Öljük meg, öljük meg, kiáltottad, rám mutattál nevető szemmel, és közösen kezdtünk a kínzásból ölésbe forduló szertartásba. Ami értékes volt bennem, gyorsan szemétre került, egy ázott gallér vedlett prémje mellett darabokban,
Csak ekkor temette el fiát a város legmagasabb pontján. A városén, amelyet attól fogva nem Apollóniának, hanem Szozopolnak hívtak. *** A tenger itt annyira sós, mintha élére állított sótartóból ömlene bele egyfolytában az íze. Napos időben kristályaira bontja a horizontot, s a hártyavékony kék tengerparton gyakran fehér írásfoltok hullámzanak. *** A történet szerint a gyilkos anya még aznap a Szozosz nevet vette fel, s férfiként élt tovább. De, állítólag, a mai napig nem tud meghalni. 13233
Meztelen állat Ma, éjféltájban, amikor mindenki alszik, felkeltem az ágyból és hangtalanul kiosontam a hálószobából. Szikrázóan hideg éjjel volt, talán emlékeztek 2008-2009 fordulójának telére, három héten át -10 fok alá esett az éjszakai hőmérséklet. A terasz ajtaja előtt vetkőztem meztelenre, anyaszült meztelenre, az egész csak fél percig tartott, ahogy dobáltam le magamról a ruhát. Nem gondoltam, hogy sok időm lenne. Kinyitottam az ajtót, és úgy, ahogy voltam, kiléptem a surrogó, pattogó, szikrázó hóesésbe. Van egy olyan pillanat, amikor úgy rákezd a hó, hogy azt hiszed, leszakad az ég a millió csillagával, válladnak ütközik és elhal egy másodperc alatt. Valamiért hihetetlen volt, ahogy ott állok a lábszárig érő hóban, szakadó hóesésben, ahogy kíméletlen, szűnni nem akaró pengéikkel hasítják a szemem a hópelyhek, és egy pillanat alatt berakódik, eltömítődik a tüdő a szárnyas, fekete némasággal. Egyetlen zaj sem hallatszott a kertvárosban,
a szomszédban süket csend, kutya nem vonított, hátam mögött hatlépésnyire a házam. Néha arra gondolok ilyenkor, mit ér az, ha este kilenckor bezárom az ajtót és lefekszem az ágyba. A déli ebéd mit ér? Mit ér egy autóút akárhova? Alig két perce álltam kint, de már úgy éreztem, az olvadt hókása meztelen talpam alatt újra jéggé fagy össze, s én csak számolom a másodperceket. Lehajoltam, felemeltem egy marék havat, szétkentem homlokomon. Amikor az olvadt hó patakokban csurog le az emberi arcon, van egy játék, mintha sírna az ember, mintha könnye folyna az orrán keresztül a szájába s még lejjebb, ahogy csöpög a nedves lé az arcról. Valamiért ezen a gondolaton el lehet mosolyodni. Az is szörnyű, hogy ebben a piszkosfekete sötétben körül sem kellett néznem, annyira tudtam minden bokor, minden fűszál helyét. Szerintem tíz perc sem telt el, és már nemcsak a lábszáramat nem éreztem,
a bal kezem is kezdett elfagyni. Ezek a fölösleges aggodalmak, a test óvatoskodásai. Mindig utáltam a védekező önféltést. Az olyan kérdések, hogy mire való a test, nem visznek közelebb egyetlen gondolathoz sem, gondoltam. Jó volt érezni az elfagyott lábfejet, a kékülő csuklót, a váll ideges rázkódását. Hogy nem vagy ura önmagadnak, ez mintha paródia lenne. Félig lehajoltam, nem, nem is, előrenyújtottam az egyik lábam, és mintha csak egy pontot vagy egy kimondhatatlan, ismeretlen nevet szeretnék írni a hóba, kinyújtottam. Talán a fülkagyló és az orr hagy cserben legelőször? És vajon a lefagyott rétegek a test ellen fordulnak, vagy részvétlenül leválnak róla, köszönés nélkül? Elképzelni a világot ötven centiméterrel a hó alatt? Az idegbeteg járatokat a hó csapdájában addig a pillanatig, amíg fenntartható benne a változatlan emberi génállomány? Nem, ebben a pillanatban igazán nem kellett gondolnom erre. A koponyán, tarkón és egész hátamon egyenletes,
vastag szőrcsuhaként, szinte húsomba ékelődő szőrzetként nőtt ki a hó, most mintha hátulról vágna rám a szakadó hózuhatag. Egy méhész jutott az eszembe, akit gyerekkoromban láttam a fekete-fehér képernyőn, beborították a méhek tetőtől talpig, köpenyként és szakállként lógott a nyüzsgő sokaság. Valahogy így lógott rólam is a hó. Vagy egy sündisznó, tüskés háttal. Egy lajhár, zsibbadt végtagokkal. Fél óra sem telt, és már nem kellett arra gondolnom, mit keresek én itt. Fél óra nagy idő kint a hóban, még akkor is, ha értelmetlen. Szerettem volna eldőlni. Ha nem lett volna a sípoló, ziháló tüdő, a test szükségszerű, elfojthatatlan váladékai, akkor üveglap lettem volna, amelyre jeleket ír a fagy, majd hóval temeti be, ez szép gondolat lehetne itt. De ilyesmi persze nem jutott eszembe. Mennyire képtelenség egy üveglapon gondolatot keresni. Egy vödörnyi belső szerv, egy vödör fagyott víz,
vagy inkább vér, és a sok, ágaskodó, fölösleges csont a hússal. Még mindig túlságosan emberi minden. Talán egy órája álltam kint. Egyetlen óra. Egy átlagos óra a hatszázezerből. Mintha vasat szopogatnék, pedig csak a nyelvem fagyott jéggé, és a szemembe fagyott hideg könnyeken át egyszerre minden szép, tökéletes, a hóesés mint egy lefelé zúduló tűzijáték. Szívemet lelassítottam, nemsokára teljesen összeomlott a vérkeringés, mintha távoli vonatfütty szólna. Már nem zakatolt semmi az éjszakában.
