Árkádok Friedrich Kittler: A szilíciumalapú jövő (fordította: Szabó Csaba)... 26

S. Varga Pál: A tenger fenekén .......................................................   3 Főtér Vajda Mihály: Búcsú a szép jövőtől .................................................   4 Nováky Erzsébet: Változóban a jövő, változóban a jövőkutatás ........   9 Macskakő

Tartalom

Küszöb

Balla D. Károly: Az ígéret fonákja .................................................   16    Új vadonba . .........................................................................   16 Méhes Károly: A kivizsgálás .........................................................   17 Tandori Dezső: Az XXLY Montaigne ciklusból    Jó dolgok a lánchoz, síma műanyagból ......................................   24 Árkádok Friedrich Kittler: A szilíciumalapú jövő    (fordította: Szabó Csaba) ........................................................   26 Lépcsők Kári Viktória: „Visszafelé íródó próféciák”    Gyáni Gábor: Relatív történelem ...............................................   33 Horváth Lajos–Szabó Attila: Az elme rejtélyei    Az elmefilozófia XXI. századi feladatai ....................................   37 Kovács Béla Lóránt: „A nyelv a legkegyetlenebb”    Borbély Szilárd: Halotti Pompa ................................................   40 Műhely Kustár György: A jövő kezdete  .....................................................   44 Hites Sándor: „pedig én is ott voltam!”    Széchenyi István és a jövő előrejelzése  ...................................   49 Veigl Helga: A jelenben a jövő ......................................................   54 Pláza

Szedlák Ádám: Digitális magánügyeink ........................................   59 Panteon Havas László: Pagina memoriae Stephani Borzsák    (1914–2007) dedicata  ........................................................... 63

DISPUTA

Marcsek György: Egy messzi-messzi szöveggalaxisban…    Idegen univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról,    a science fictionről és a cyberpunkról   ....................................   56

1

E számunk szerzői:

Balla D. Károly  költő, Ungvár Havas László  klasszika-filológus, Debrecen Hites Sándor  irodalomtörténész, Budapest Horváth Lajos  PhD-hallgató, Debrecen Kári Viktória  PhD-hallgató, Debrecen Kittler, Friedrich  médiatudós, Berlin Kovács Béla Lóránt  irodalomtörténész, Debrecen Kustár György  református lelkész, teológus, Gyula Marcsek György  Phd-hallgató, Debrecen–Nyíregyháza Méhes Károly  író, Pécs Nováky Erzsébet  közgazdász, jövőkutató, Budapest Szabó Attila  PhD-hallgató, Debrecen Szabó Csaba  irodalomtörténész, Eger–Debrecen Szedlák Ádám  újságíró, Budapest Tandori Dezső  költő, író, Budapest Vajda Mihály  filozófus, Budapest–Debrecen S. Varga Pál  irodalomtörténész, Debrecen Veigl Helga  egyetemi hallgató, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VI. évfolyam, 2. szám, 2008. február Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

A tenger fenekén S. Varga Pál

fejlődik, a lóürülék magassága, a foganatosítható köztisztasági intézkedések ellenére, 1950 körül eléri a fél métert. Lehetne arra hivatkozni, hogy a benzingőz szublimált lóürülék, ám ez épp a lényeget takarná el; a tudós illetékeseknek éppen csak azokról – a jövő szempontjából kiszámíthatatlan – változásokról nem volt fogalmuk, amelyek saját haladáselvű gondolkodásukból elkerülhetetlenül következtek. A ló felváltása a géppel („haladás”) éppen csak az anyagcseretermékek különbségéből adódó következményekkel nem számolt. Ha van jövő, ez az az állapot, amelyet tetteinkkel magunk idézünk elő – anélkül, hogy tetteink összeadódó hatásainak következményeiről a jelenben sejtelmünk volna. A nagy Hegel még a világszellem egyéni szándékoktól független munkálkodásával hozta összefüggésbe a „nem tudják, de teszik” elvét; eszerint a célja felé haladó szellem cselez ki bennünket, hogy mindennapi célkitűzéseinkkel öntudatlanul az ő beteljesülését, vagyis egy magasabb rendű jövőt szolgáljunk. Korunk alapvető tapasztalata viszont a megelőző két évszázadhoz képest éppen az emberiség célképzetes jövőjének elvesztése – bármennyire nem fejeződik is ki ez a világeseményekben, bármennyire hiszik is magukat a világpolitika mai irányítói a haladás, a világszellem megtestesüléseinek, mint Hegel Napóleont. A mai ember tudása a jövőről inkább arra hajaz, amit Arisztotelész tudott a tragédiáról. Eszerint „valószínű, hogy a dolgok a valószínűség ellenére is bekövetkeznek”, mert az emberi tudás mindig, eleve elégtelen ahhoz, hogy egy adott pillanatban helyesen döntsünk (ha netán jól döntünk, részben azt is szerencsénknek köszönhetjük); hogy mi alapján kellett volna döntenünk, azt mindig csak akkor ismerjük fel, amikor a katasztrófa már bekövetkezett. Amiről nem tudtunk, amiről azt hittük, hogy mellékes körülmény, arról utóbb kiderül, hogy sorsfordító szerepe volt. Arisztotelész azért tartotta kiemelkedő műfajnak a tragédiát, mert megóv attól a katasztrofális következményekkel járó gőgtől, hogy birtokában lehetünk a jövő tudásának, s arra figyelmeztet, hogy bármit teszünk és hiszünk, a katasztrófa bekövetkezése valószínű. A zsír dúsan buzog a kutakból, ne legyünk restek, fúrjunk tovább. Vár bennünket a raktárakkal, részvénytársaságokkal teljes szép jövő – a tenger fenekén.

DISPUTA Küszöb

„A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve »krák«. Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget. A krák egy töméntelen nagy, tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni. Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével. Idő jártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: »ni, milyen szép zöld sziget!« kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri szépen. Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni. A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég. A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.” A tréfás kedvű Jókai Mór írta le így húsz év távlatából 1848 márciusának dicső idusát. A vesztesek, mondhatnánk, mindig is többet tudtak a jövőről, mint a győztesek, csakhogy a jövőt a győztesek csinálják. S valahol, sajnos, mindannyian győztesek vagyunk; ha máshol nem, hát a természettel folytatott háborúban. Amikor Jókai a krákról elmélkedett, Pesten éppen megindult a lóvasút. Illetékesek kiszámították (a mindent tényekre alapozó s mindent kiszámíthatónak gondoló pozitivizmus kora volt), hogy amennyiben a közlekedés a prognosztizált mértékben

3

Búcsú a szép jövőtől Vajda Mihály DISPUTA Főtér 4

Csak öntudatlan falazunk a gaznak, Kik dölyffel hisszük magunkat igaznak

Csak J. A. e két sora jegyében merem leírni, mi itt következik.

átkot szór a kereszténységre, s látni fogjuk: az átok Jézusra nem vonatkozik. Ez a szelíd ember, akinek nem voltak tanai, akinek „A jók – nem tudnak teremteni, a jók mindig élete és halála a tanítása, aki azt mutata vég kezdetét jelentik – keresztre feszítik, ta meg, hogyan kell élni és meghalni (ezek ki új értékeket vés új törvénytáblákra, és Nietzsche szavai), nem tartozott tehát a jók föláldozzák maguknak a jövőt, megfeszíte- közé, ahogy maga Nietzsche sem. Nietzsche nek minden emberi jövőt! elborulásának első néhány A jók – öröktől fogva a vég hónapjában, amikor még kezdetei… És okoznak bár egyáltalán írt, ha mást szörnyű kárt a világrágalnem is, de levelet, azonomazók, a jók okozzák a legsul Jézussal (akárcsak Diokártékonyabb kárt.” (Nietznüszosszal, ami viszont az sche, Ecce homo) életmű ismeretében nem oly meglepő már). MertElső olvasásra rejtélyesnek hogy őt magát is keresztre tűnő szöveg. Kik azok a jók? feszítik, teszik ezt folyaMiféle végről esik itt szó? matosan. Meglepőnek csak Aztán kik azok a világráaz tűnik, hogy a jók azok, galmazók, akik bár szörnyű akik az új törvények hozókárt okoznak, okoztak, ha it, Jézust és Nietzschét kejól értem a szöveget, minresztre feszítik, nem pedig dig is, de a teremteni nem a jókat feszítik keresztre a tudó, a vég kezdetét jelengonoszok, ahogy kétezer tő, a törvénytáblákra új értékeket vésőket, éves kultúránk mindig is eszünkbe vésni s ezzel minden emberi jövőt is keresztre fe- akarta. A rejtély tehát még távolról sem olszítők – s ezek a jók (!) – okozzák mégis a dódott meg. Persze eldobhatjuk az idézett legkártékonyabb kárt. sorokat, mint egy nagyzási hóbortban szenPersze ha figyelmesebben olvassuk a vedő őrült lázálmát, van jó néhány olyan szöveget, a rejtély ugyan nem tűnik meg- sora az utolsó műveknek, melyeket magam oldódni, azért csak-csak közelebb kerülünk sem vagyok képes másképpen olvasni. Pernyitjához. Hiszen ha az emberi történelem sze talán csak azért, hogy ne kelljen szemegy korszakában a keresztre feszítés gya- benéznem Nietzsche igazságával: akik a legkori módja volt is a halálra ítéltek kivégzé- kártékonyabb kárt okozzák, azok a jók. sének, azért a keresztre feszítésről akarat’Légy jó, kisfiam, fogadj szót, ne boszlanul is Jézus jut az eszünkbe. Nekünk, itt szantsd apukát, anyukát, ne bosszantsd Európában, a zsidó-keresztény kultúra örö- a tanító nénit, ne bosszantsd a tisztelenköseinek mindenképpen. dő urat; figyelj arra, amit A Keresztrefeszített: ez mondanak neked, hiszen A jók […] a semmiféJézus. Senki más. Vagy? mindenki csak a javadat le jövőtől nem terhes E szöveg megszületése akarja.’ Azt hiszem, erre fennálló rend oszlopai. után néhány hónappal a gondolt Nietzsche, amikor megháborodott Nietzsche a legkártékonyabb kárt utolsó leveleinek némeokozó jókról beszélt: a jók, lyikét úgy írta alá, hogy Der Gekreuzigte, a akik mindig megfelelnek az éppen érvényes Megfeszített. Önmagára gondolt volna, ami- törvényeknek, és arra buzdítanak mindenkor a fenti sorokat írta? De beszéljen Nietz- ki mást is, hogy legyen jó, mert úgy lesz sche a fenti szövegben akár csakis önmagá- ő maga is jóvá – ezek a semmiféle jövőtől ról, aki majd rövidesen keresztre feszíttetik, nem terhes fennálló rend oszlopai. (Tesmert új értékeket vés új törvénytáblák- sék megnézni az iráni származású Marjani ra – „Minden érték átértékelése” –, akkor Satrapi animációs filmjét. Gyönyörű és elis szó van itt Jézusról, akit Nietzsche tá- borzasztó. Erről szól!) Nietzsche nem érte volról sem mindig azonosított a keresztény meg Sztálint és Hitlert, de bizonyos érteegyházzal. Sőt, a legtöbbször határozot- lemben előre látta őket. Tudta, hogy ha ők tan nem tette ezt. Olvassuk csak el figyel- eljönnek, a jók tanítása – fogadj szót, azok mesen Az Antikrisztust, melyben Nietzsche ott fent tudják, hogy mi a jó, és csak a ja-

DISPUTA Főtér

vadat akarják – beérik. Bekövetkezik a legA jók nélkül, azok nélkül, akiknek ninkártékonyabb kár. Sztálin és Hitler maguk csen saját integritásuk, akiknek integripersze nem voltak jók. Őket azért inkább tása mintegy „az arra érdemesekre” lett „világrágalmazóknak” nevezném. De Adolf átruházva, anélkül, hogy a társadalom Eichmann, ő már bizony az volt. Olvas- többsége ne „jókból” állna, nem következsuk csak el Hannah Arendt könyvét, az hetett volna be a katasztrófa. Eichmann Jeruzsálembent, s ha nem vakít el De nem a jókról akartam beszélni, bennünket jó neveltetésünk, a jóra nevelte- hanem a jövőről. Tisztáznom kellett azontésünk, mely tűrhetetlennek érzi, hogy ezt ban magammal, kik azok, akikről Nietzsche a hatmilliószoros tömeggyilkost jó ember- azt mondja: „jók”, hogy megpróbáljam azt nek tartsuk, észre fogjuk venni, hogy Adolf is megérteni, mit jelent Nietzschének az az Eichmann bizony jó ember volt (Hannah állítása, miszerint ezek a jók föláldozzák Arendt észrevette, meg is maguknak a jövőt, meg…a legabszurdabb kakapta érte a magáét, még feszítenek minden embetasztrófák után követlegjobb barátai közül is ri jövőt! A huszadik szákezett el a legkártékojó néhánytól. Arendt perzad két nagy kataklizmája, nyabb, az emberi jövő sze nem azt mondta, hogy a Gulág és Auschwitz a megfeszítése. Eichmann jó ember, csumaguk nemében az embepán azt, hogy nem goriség által okozott legabnosz. Szörnyűséges gonosztetteit puszta szurdabb katasztrófák. Ma már ezt mondják engedelmes igyekezetből követte el). Sze- a jók is, s elfelejtik jótékony közreműködérető családapa, kedves ember, aki még a süket. De ki kell tudni azt is mondani, hogy zsidókat sem utálta, sőt szerette, szinte a legabszurdabb katasztrófák után követbelepusztult, amikor megmutatták neki, kezett el a legkártékonyabb, az emberi jövő hogyan működik az elgázosító teherautó. megfeszítése. Minden jövőtől való megfosz(Nemrég láttam egy filmet az arte-ban, re- tatásunk. A katasztrófák valamilyen, szermélem, eljön Magyarországra is. Eichmann zőik szemében új világ, valamilyen általuk elrablásáról szól, s teljesen Arendt gondo- kikényszerítendő jövő nevében következlataira épít.) tek be. S a katasztrófa világával szemben (A propos elgázosító teherautó. A mér- még egy másik jövő nevében lázadni lehenök is jó, szófogadó ember volt, aki tökéle- tett, ha kevesen tették is. A Nagy Gonosz tesítette ezt a remek találmányt. Idéztem azután eltűnt a világból – nélküle a jók nem már egyszer a teherautó tökéletesítését ja- követtek volna el azért annyi szörnyűséget vasló szövegét, teszem újból: Willy Just, –, de terméke, a jók, a nagyon jók, az utolsó műszaki szakértő írja: ember uralma sem jöhetett volna el nélkü„Egy rövidebb teherautó még teljesen le. A gonoszok legnagyobb bűne, hogy uralmegpakolva is gyorsabban tudna működni. mukkal az utolsó ember, a „jók” sekélyes A hátsó raktér lerövidítése nem hat hát- uralmát alapozták meg. rányosan az egyensúlyra, nem terheli túl Kérlek, kedves olvasó, ne érts engem az első tengelyt, mert a súlyelosztás kor- félre… Eh, még azt sem bánom, ha félrerekciója automatikusan megtörténik abból értesz! Én tudom ugyanis, hogy az utolsó következően, hogy a művelet során a rako- ember uralmának ellenében nem a szörmány többsége a hátsó ajtó felé igyekszik nyetegekét sírom vissza. Persze, én is úgy menekülni. Mivel a csatlakozó cső gyorsan gondolom: inkább az utolsó ember legkártémegrozsdásodik a nedvektől, a gázt nem konyabb uralma, mintsem a szisztematikus alulról, hanem fölülről kell bevezetni. A ta- emberirtás… Jó ember vagyok magam is. karítás megkönnyítésére húszszor harminc De mit fecsegek én itt valami utolsó centiméteres nyílást kell vágni a padlóba, emberről? Inkább idézem Heideggert, aki s ezt kívülről nyitható fedővel kell ellátni. meg Nietzschét idézi: A padló kissé lejtsen, a fedőt pedig szűrővel kell fölszerelni. Így minden folya- „Megérkezvén a város piacára, Zarathustra dék középre csorog, a híg folyadék akár a megkísérli, hogy közvetlenül elmondja művelet során is távozhat, a sűrűjét pedig tanítását a népnek ‚az Übermenschről’‚ a utána vízsugárral lehet eltávolítani.” földnek értelmé’-ről. A nép csak nevetett Lelkiismeretes szakértő, mi mást akar- Zarathustrán, aki meg kellett, hogy értse: hat a jó, a lelkiismeretes szakember, mint még nem jött el ennek az ideje, s nem is hehogy a menekülő rakomány ne okozzon lyes még a legmagasabbról és az eljövendőfennakadást a művelet során. A műszaki ről azonnal és egyenesen szólni, ajánlatos ismereteket alaposan megtanulta, gondol- lenne csak közvetve, sőt először csak az elkodni ergo nem volt ideje.) lentétéről beszélni.

5

‚Arról fogok beszélni nekik, ami a legmegvetendőbb: az pedig nem más, mint az utolsó ember.’ Ebből az utolsó emberről szóló beszédből, annak elöljáró beszédéből, amiről Zarathustra tulajdonképpeni beszédeiben »szól«, hallgassunk meg csupán néhány mondatot, hogy lássuk, miben áll annak az emberfajtának a lényege, melytől az átmenetnek (az Übermenschhez való átmenetnek – V. M.) meg kell történnie. ‚Így szólott tehát Zarathustra a sokasághoz: * Ó jaj! Eljön az idő, midőn az ember többé nem lövi túl vágyának nyilait az emberen, és íjának idege elfeledi a pendülést! *

DISPUTA Főtér

Ó, jaj! Eljön az idő, midőn az ember nem adhat többé táncoló csillagnak életet. Ó, jaj! Eljön a legmegvetendőbb ember ideje, azé, aki nem bírja többé megvetni önmagát. Íme! Megmutatom nektek az utolsó embert. ’Mi az, hogy szerelem? Mi az, hogy teremtés? Mi az, hogy vágy? Mi az, hogy csillag?’ így kérdezősködik az utolsó ember, és vaksin pislog. A föld összezsugorodik akkor, és ott ugrándozik rajta az utolsó ember, aki majd mindent magához zsugorít. Fajtája kiirthatatlan, akár a bolha; az utolsó ember él a legtovább. ’Feltaláltuk a boldogságot’ – mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak.’”

6

nulsága” nem szakítható le a mű nyelvéről), s megpróbálom a jövőt nem az emberen túl, hanem a mi még emberi (talán túlságosan is emberi) világunkon belül elképzelni, akkor valami olyasmit kell mindenek előtt kérdeznem, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán a mai utolsó ember tömegtársadalmán való túllépés? Mert hogy ez az utolsó ember a tömegtársadalom jó embere, aki minden kritika nélkül tudomásul veszi, hogy a feltalált boldogság fokozódásának – s mi más kellene neki, mint a boldogság? – egyetlen lehetséges módja a jólét (GDP) növelése – lehetőség szerint globális méretekben, hiszen minden ember egyenlő, mindenkinek kijár a boldogság, s ha valakinek, valakiknek ez netán nem kellene, azt nem lehet nem gyanakodva nézni. De vajon tekinthetem-e jövőnek azt a világot, amely csak annyiban különbözik a jelentől, hogy a technikai lehetőségek kibővülésével, kibővítésével megnő az egy főre jutó boldogság mennyisége?

Hadd idézzem most egyik kedvenc Platóndialógusomat, a Gorgiászt. „’… nem tudunk olyan emberről a városunkban, aki jeles államférfi lett volna’ – mondja Szókratész. ‚Azt te is [mármint Kalliklész] elfogadod, hogy ma nincsenek ilyenek, de azt állítottad, hogy régebben igenis voltak, és példaként idézted az említett férfiakat [Kimónról, Themisztoklészről, Miltiadészről és Periklészről volt szó.]’. ‚Ugyanakkor nehéz elképzelni’ – válaszolja Kalliklész –‚ hogy a mai politikusaink közül bárki is olyan tetteket hajtson végre, mint azok a régiek.’ Szókratész: ‚Hiszen, kedves barátom, nem is ócsárlom én a régieket Lám, Zarathustra eljövendője az Über- abban, ahogyan az állam szolgái voltak, sőt, mensch (ugye senki nem gondolja már, azt hiszem, a maiaknál sokkal többet buzhogy az Übermensch a felgólkodtak, és ügyesebben Az utolsó ember, a sőbbrendű emberi fajt képmeg tudták szerezni azt, „jó”, ha vaksi pislogása viselné? az Über-Mensch amire a nép vágyakozott. közepette boldogságátúl van a mai emberen, Ámde a nép vágyainak ők nak kerékkötőjét látja a bolhaként ugrándozó sem adtak más irányt, nem benne, nem habozik, utolsó emberen), ő az emkorlátozták őket, s a rábenem is habozhat az beri, pontosabban az emszélést és a kényszert ők Übermenschet beren túli jövő, melyet az sem arra használták, hogy megfeszíteni. utolsó emberek föláldoza polgárokat jobbá tegyék.’ nak maguknak, mert meg ‚Azokat a férfiakat dicséakarnak feszíteni minden emberi jövőt! Az red’, mondja Szókratész Kalliklésznek, ‚akik utolsó ember, a „jó”, ha vaksi pislogása kö- mindent feltálaltak az athéniaknak, amit zepette boldogságának kerékkötőjét látja csak ezek kívántak, s torkig jóllakatták benne, nem habozik, nem is habozhat az őket. Azt mondják róluk, hogy naggyá tetÜbermenschet megfeszíteni. ték a várost, de akik mondják, nem veszik észre, hogy ez a növekedés csak püffedés, Ha most odahagyom Nietzsche biblikus mert e régibb politikusok a józan mértéknyelvét (ami bizony nagyon problémásnak kel és igazságossággal mit sem törődve csak tűnik, hiszen a Zarathustra nem létező „ta- kikötőkkel, hajógyárakkal, falakkal, vá-

Leszámítva Urit, a főszereplőt és családját, mindaz, amit Spiró ábrázol, az időszámításunk kezdetén létezett világ hiteles korrajMintha a modernitás valamely romantikus za. Szörnyű világ, a hatalom- és pénzéhes kritikusa beszélne hozzánk. Ebben a mai perc-emberkék világa, és senki nem tervez, világban jövő nincs, csak önmagát egyre nem is képes eltervezni benne semmi eljövőt vaskosabban megvalósító jelen. A törté- – legalábbis az egészet illetően. De valaki nelem véget ért. Már csak a sivatag nö- aztán mégis eljött: egy torzonborz bolond vekszik (megint Nietzzsidó, akivel Uri a jeruAzt mondják róluk, sche a Zarathustrában). zsálemi börtönben együtt hogy naggyá tették a S még tán annak is fennáll töltött néhány napot. várost, de akik monda veszélye, hogy egy szép A figura a legjobb esetják, nem veszik észre, napon a mindent elborító ben is félelmetes, de leghogy ez a növekedés sivatagban valamennyien inkább csak nevetséges. csak püffedés… jól is érezzük magunkat. Aztán eltelik néhány száz (Ez most Hannah Arendt, év, s a neki tulajdonított idéztem már idevágó mondatát a Debrece- tanok szellemében alakul át a világ. ni Disputa hasábjain.) De most: vigyázzak. Ne akarjunk szebb jövőt az emberiségnek. Nagyon is vigyáznom kell. Vigyáznom kell az Ha beidegződéseink okán nem vagyunk kéöreg Platón szövegével is, mielőtt ujjongva pesek másképp élni, álmodni éppenséggel kijelenteném, hogy no lám, már 2500 évvel álmodhatunk róla. De azt nem tudom, mi ezelőtt is tudni lehetett, hogy a jólét nö- lenne ez az álom. Talán a szabadság, egyenvekedése csak püffedés, mert nem teszi lőség, testvériség megvalósult világa? Hia józan mérték és igazságosság nevében szen abban élünk! (Aki nem hiszi, járjon jobbá, pontosabban ha Nietzschére figyel- csak szépen utána: nem kell túl hosszú utat mezek, „rosszabbá”, engedetlenebbé, inte- bejárnia.) Álmodni lehet, de akarni? Ki figerré és intranzigenssé a polgárokat. Nem gyel oda világ-akarásunkra? – S most még neveli őket át olyanokká, egyszer kérdem, vajon tuakik nem fogják Szókradom-e egyáltalában, hogy Ne akarjunk szebb tészt halálra ítélni. Szeretkiket illet ez a többes jövőt az emberiségnek. ném-e, ha jönnének olyan szám első személy. Tudom, politikusok, akik az utóbpersze, és mégsem tudom: bira törekszenek (átnevelő ha tényleg tudom, akkor táborokat rendeznek be), nem pedig arra, egy elit részének tudom magam, de meghogy a polgárok kedvében járjanak? Na- világosodásom pillanatában meg is ijedek: gyon nem szeretném. Nagyon is jól ismerem nem akarok semmiféle önjelölt elit-csoport őket a 20. század történelméből. Könyör- része lenni. Nem akarok élet- és gondolkogök, mondom, csak ne nevelje senki, senki dás-mintát adni, egyrészt, mert hogy jövök ne kényszerítse jobbá (rosszabbá) lenni a én ehhez, másrészt ki tekintené mintának zsugorodó földgolyón bolhaként boldogan azt, ahogy én élek és gondolkodom? Bibó ugrándozó perc-emberkéket. Engem nem István fiatal korában írt egy esszét Elit és zavar, ha egyre boldogabbak lesznek. De szociális érzék címen. Meg volt győződve hogyan lehetséges akkor valami radiká- róla, hogy… De inkább idézem őt. lisan máshoz kezdeni, hogyan következ„… kétségtelen, hogy eddig még az emhet be a heideggeri „másik kezdet”? Nem beriségnek semmilyen része nem csinált tudom, s talán nem is kell tudnunk. Egy kultúrát és társadalmi szervezetet valamimásik, felvázolt emberi jövő kényszeres féle elit nélkül”, „…az elit legfőbb szerepe akarása csak bajt okozhat, csak még homo- az, hogy az élet élésére, az emberi helyzekosabbá teheti a sivatagot. Miért is kellene tekben való erkölcsi viselkedésre, és az emmegterveznünk az emberiség jövőjét? Miért beri szükségletek mélyítésére, finomítására kellene megváltanunk az emberiséget? Ki bí- és gazdagítására mintákat, példákat adjon, zott meg bennünket (kik ezeket a bennün- azaz kultúrát csináljon”. Bibót a 20. század ket?) ezzel? egyik legnagyobb politikai gondolkodójaSlussz tehát. Nincsen jövő. Teljesen ként tartom számon és tisztelem, de… hülye mondatok. Miért ne jöhetne el vala…de nem vette tudomásul, nem akarmi vagy valaki, aminek, akinek nemcsak ta, nem merte tudomásul venni, hogy a eljövetelét, alakját sem tudjuk elképzel- tömegtársadalom kibontakozása szükségni? Amikor elkezdtem olvasni Spiró Fogsá- képpen elsöpör mindenfajta elitet. Megítélégát, először azt hittem, hogy korunk pa- sem szerint már 1942-ben is naivitás szülte ródiája. Aztán megértettem: szó sincs róla. vakság volt fel sem vetni a kérdést, hogy

DISPUTA Főtér

mokkal és más ilyen haszontalanságokkal töltötték meg a várost.’”

7

DISPUTA Főtér

mi van akkor, ha a társadalom mozgása mindenfajta elit létjogosultságát megkérdőjelezi. Mindenfajta elitét, mert Bibóval egybehangzón nem tekintek elitnek semmi olyan, akár gazdaságilag, akár politikailag, akár kulturálisan kiemelkedő – semmi értékszempont! … kiemelkednek, amennyiben ők azok, akiket láthatunk; manapság főként a TV-ben – csoportot, amely nem ad mintákat, példákat az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására. Ilyenfajta elitek pedig nincsenek, és nem is lenne helyük a modern tömegtársadalomban.

8

nagyonis lehet. Nekik sincs eleve. De nekik lehet. Akkor van nekik, ha képesek azon kereteken belül, melyek gondolkodásuk és cselekvésük határait megszabják, tudomásul véve korlátozottságukat és végességüket, tudomásul véve, hogy annak az újnak is, melybe belekezdtek, egyszer vége szakad majd, végiggondolni egy új kezdet lehetőségét, és tenni valamit annak megvalósításáért. A kisebb-nagyobb emberi közösségek, az egyes emberek túlnyomó többsége nem teszi ezt, soha nem is tette: a fennálló és megrendíthetetlenül adottnak vett körülmények követelményeinek akar csak eleget tenni. Jövőjük tehát csak a „rosszaknak”, az alkalmazkodni nem aka„Slussz tehát. Nincsen jövő” – mondot- róknak van. Azoknak, akik nem megfelelni, tam. Vajon nem túlságosan sötét ez a kép? nem az adott előírásain belül kiemelkedNem. Sötét a kép csak akkor lenne, ha ni akarnak, hanem valami újba kezdenek. benneragadnék a zsidó-keresztény, nap- Néha könyörtelenül. Néha valami nekemnyugati, európai kultúrkör történelmi de- nem-kell újba, de újba. Nietzsche talán terminizmusában vagy teleológiájában megfeledkezett róla, hogy nemcsak a jók (egyre megy), s a „nincs jövő” valami olyas- rosszak, hanem a könyörtelen világrágalmit jelentene, hogy az emberiség hőn óhaj- mazók is azok lehetnek, éppen mert a jókra tott megváltása helyett valami zsákutcát építhetnek, s előkészíthetik azok boldog látok magam előtt, melyből az emberiség ugra-bugráját. még csak kihátrálni sem képes. De erről S akkor mit tegyünk – kérdi az, aki nem szó sincsen! A fenti két mondathoz ezért akar többé jó és engedelmes lenni? Észre tettem hozzá: „Teljesen hülye mondatok”. nem veszi ugyan, de abban a pillanatban, Az emberiség nem jutott zsákutcába, nem amikor feltette e kérdést, minden igyekeis juthatott zsákutcába, mert egyáltalában zete ellenére még mindig jó. Kell neki valanem menetel semmiféle történelmi úton. ki, aki megmondja, hogyan lehet leszokni Az emberiségnek mint emaz engedelmességről. Én …a „nincs jövő” csak beriségnek talán még csak nem tudom, s mást monannyit jelent, hogy jelene sincs, nemhogy dogatni sem tudok maaz emberiségnek mint múltja vagy éppenséggel gamnak, mint hogy: csak emberiségnek nincsen jövője. Ha őszinte akapüffesszék boldog világujövője. rok lenni, be kell látnom, kat mindazok, akik nem hogy sem Nietzsche, sem tudnak mást akarni. LeHeidegger, akiktől különben az utóbbi év- gyenek boldogok, nekem is csurran-cseptizedekben igen sokat tanultam, s akiknek pen valami boldogságukból. Csak hagyják fentebb is a gondolataira építettem, nem meg nekünk, azoknak, akiknek ez kell, a voltak képesek megszabadulni, talán helye- magunk nevetséges kis oázisát. Ahol mi sebb, ha azt mondom: nem voltak képesek bütykölhetünk a magunk, a gyerekeink, teljesen megszabadulni, a napnyugati, az az unokáink, a barátaink, a szeretteink, európai történetfilozófiai látásmódtól. Ha legyenek bárkik is ők, meg a többi kommegszabadulunk ettől a látásmódtól – azt petenciánk körébe tartozók nap mint nap hiszem, Foucault-nak és Derridának sike- zsugorodó jövőjén. Az emberiség szebb jörült ez, persze más- és másképpen –, akkor vője? Seid umschlungen, Millionen… No a „nincs jövő” csak annyit jelent, hogy az nem! Hogy mondta József Attila? emberiségnek mint embersiégnek nincsen „ha százszor nincsen, akkor is jövője. Egy kisebb vagy nagyobb emberi Istenre bízom a világot.” közösségnek, az egyes embernek azonban

1

Hazánkban is 1968-ban kezdődött intézményesült formában a tudományos igényű jövőkutatási tevékenység Kovács Géza professzor vezetésével a Közgazdaság-tudományi Egyetemen.

A cikk a T043522. sz. Változás és jövő című OTKA-program (kutatásvezető: Nováky Erzsébet) részeként készült.

Változóban a jövő, változóban a jövőkutatás

Egyre inkább érzékeljük, hogy már „a jövő sem a régi”. A jövő nem a múlt és a jelen többé-kevésbé változatlan folytatása, hanem a változásokkal tarkított jelen olyan újfajta következménye, amelynek létrejöttében egyre nagyobb szerepet kap az ember – a gyakran rövidlátó, rövid távon gondolkodó és cselekedeteit nem eléggé komplexen átgondoló ember. Egyre többen felismerik, hogy a jövő nem is lehet a múlt-jelen folytatása. A világ népessége nem növekedhet tovább a jelenlegi ütemben, a meg nem újuló természeti erőforrásokat nem használhatjuk fel kimerülésük veszélye nélkül, a környezetet nem szennyezhetjük vég nélkül, a világgazdaság nem növekedhet a korábbi tempóban, a fejlett és a kevésbé fejlett világ közötti szakadék aligha nőhet tovább. A társadalmi és gazdasági problémákat hoszszan sorolhatnánk. Megálljt kell parancsolni az olyan gondolkodásnak, amely csak a jelenre és a rövid távra koncentrál, nem törődik azzal, hogy a különböző társadalmi-gazdasági szférákban meghozott döntéseknek milyen következményeik lehetnek közép- és hosszú távon, más társadalmi-gazdasági területeken és más régiókban. Egyre többen felismerik azt is, hogy a jövő nem lehet néhány ember, néhány multinacionális vállalat vagy néhány ország tár- Változóban a jövőkutatás sadalmi-politikai cselekedeteinek színtere. A jövőkutatás megújulásának vagyunk tanúi A jövő mindnyájunké. A jövőt nem lehet kolonizálni, gyermekeink és unokáink számára is meg kell hagyni a választás lehető- A változások korát éljük. A világban lejátségét. Mindnyájan felelősek vagyunk azért, szódó korszakváltás közepette paradigmaváltás zajlik az élet számos területén, így hogy miként gondolkodunk a jövőről, mit a tudományban is, ahol teszünk a jobb jövő érdeA jövőt nem lehet koúj világszemlélet jelent kében, illetve hogyan kelonizálni, gyermekeink meg. Ennek főbb jellemrüljük el a negatív jövők és unokáink számára is zői: a „hard” (kemény) bekövetkezését, hogyan meg kell hagyni a vágondolkodást felváltja a kerülhetjük el a katasztlasztás lehetőségét. „soft” (puha) gondolkodás, rófákat. Minden jel azt az ész logikáját a pszimutatja, hogy a gazdaság növekedését nem lehet fenntartani a ko- ché logikája, az ok–okozati gondolkodást a kölcsönhatásokban való gondolkodás. Az rábbi keretek között, a növekedés-fejlődés egyszerű és hierarchikus rendszereket a új útjait kell keresni.

Nováky Erzsébet

Az 1960-as évektől világszerte mind nagyobb figyelem fordult a jövő felé. Az ezredfordulóhoz közeledve mind gyakrabban beszéltek és írtak a jövőről olyan közgazdászok, mérnökök, társadalomtudósok és írók, akik korábban nem kísérték figyelemmel a világ sorsának alakulását. Az előbbre látó tudósok és gazdasági szakemberek mind több országban hoztak létre olyan kutatócsoportokat, amelyek a jövővel való rendszeres és tudományos foglalkozást tűzték célul. Aurelio Peccei olasz tudós és gyáros 1968-ban1 megalapította a száz tudós részvételével dolgozó-kutató Római Klubot a jövő tudományos kutatásának támogatására. Az általuk indított kutatások jelentései világszerte ismertté tették, hogy Földünkön jelentős gazdasági, természeti és életmódbeli problémák vannak. A jövő legfontosabb jellemzője a változás. Ha többet tudunk, és megbízhatóbb ismereteink vannak a változások természetéről, bekövetkezésének gyakoriságáról, intenzitásáról, kiterjedéséről, hatóköréről és irányáról, akkor tudatosabban és pontosabban tudjuk megtervezni és megszervezni cselekedeteinket (akcióinkat) a jövő kedvezőbb irányú alakításához. Ebben van segítségünkre a megújult módszertani szemléletű XXI. századi jövőkutatás.

DISPUTA Főtér

Változóban a jövő

9

DISPUTA Főtér 10

komplex és hálózatos rendszerek, a rend- hézséget okoz, hogy a sűrűsödések mellett szerek zártságát ezek nyitottsága, a sta- ritkulások is megjelennek. bilitást az instabilitás, a reverzibilitást az Az új kérdésekre adható új típusú váirreverzibilitás, a linearitást a cirkularitás, laszok azt fejezik ki, hogy megváltozott a a periodikus folyamatokat a visszaható fo- jövőhöz való viszonyunk (közvetlenebbé és lyamatok, a vonalszerűséget az elágazás (a több rétegűvé vált), megváltoztak a jövőkubifurkáció) váltja fel. Az tatás aktorai (bővült a jöAz érzékelhető valóérzékelhető valóság mellé vővel foglalkozók köre), ság mellé felzárkózik felzárkózik a virtuális vaés fokozódott a jövő mega virtuális valóság, a lóság, a törvényszerűség ismerésével szemben megtörvényszerűség hehelyét a véletlenszerűség fogalmazott igény (a jövőt lyét a véletlenszerűség veszi át, a képviseleti dedinamikájában és megveszi át, a képviseleti mokrácia helyére a résztújulásában akarjuk megdemokrácia helyére a vevői demokrácia kerül. ismerni). A jövőkutatás résztvevői demokrácia A jövőkutatás a változás – abban a törekvésében, kerül. tudománya, amely változó hogy az új kérdésekre új, körülmények között váltode legalábbis új módon zó célokat tűz ki. Nagy hangsúlyt helyez a megfogalmazott válaszokat tudjon adni – humán tényezőktől függően kialakuló jö- folyamatosan megújítja módszertanát: mevőalternatívák vizsgálatára. Arra törek- todológiáját és az alkalmazható módszereket. szik, hogy a még nem létező folyamatokkal, E megújulás lényege abban összegezhető, eseményekkel, összefüggésekkel, hatásme- hogy egyszerre értelmezi a folyamatok dinachanizmusokkal és állapotokkal kapcsola- mikáját és megváltoztathatóságát (beleértve tos bizonytalanságot csökkentse, hogy az a tartós tendenciák megtörésének lehetőemberek mind kisebb kockázattal járó dön- ségét és a kis változások nagy társadalmi téseket hozhassanak. A jövőkutatás tehát hatását), valamint a laikusoknak a jövő alaintellektuális tevékenység, hiszen a jövő kítására irányuló törekvését, értelmezve és lehetőségeinek körvonakeresve a jövőformáló erőHa rövid idő alatt kell lazása hangsúlyozottan a ket. átélni sok nagy váltokreativitás bekapcsolásáA változás mindig zást, az még akkor is val, a megújítás igényémegzavarja megszokott elviselhetetlen lehet, vel történik. Amin változéletünket. Ezt mindenha csupa kellemes váltatni lehet, az a jelenben ki kellemetlennek érzi, tozást él át valaki. még nem létező folyamaés egyesek jövősokkos állapotba kerülnek (Toffler, tok, események halmaza (a jövő a kezünkben van!), ami természete- 1970). Ha rövid idő alatt kell átélni sok nagy változást, az még akkor is elviselhesen csak a megváltoztathatatlan múlt által behatároltan lehetséges. A jelen kettős kö- tetlen lehet, ha csupa kellemes változást él töttségében élünk tehát, a múlt és a jövő szo- át valaki. Ebből nem az következik, hogy küzdeni kell a változások ellen, hanem rításában. A jövőkutatás középpontjában a vál- az, hogy célszerű a változások elé menni, tozások vizsgálata áll. Egyrészt vizsgál- és proaktív módon változásokat előidézni. A jövőkutatás lényege épp ez: a változásokja az alkalmazkodás lehetőségeit egy új ra való felkészülés és felkészítés – hozzásehelyzethez – ilyenkor „a jövő után” megy –, másrészt vizsgálja az elkerülés lehe- gítése az embereknek ahhoz, hogy ne tudatosság nélkül „vergődjenek” a változások tőségeit, ha elégedetlenek vagyunk a helyzettel – ilyenkor „a jövő elé” me- hálójában. Ez a diszciplína megközelítésmódokat és módszereket dolgozott ki arra, gyünk. A változások átszövik egymást és hatnak egymásra, s így hálót alkotnak. hogy választ adjon a változások indukálta kihívásokra. A változásokra való felkészülés A hálóban különböző időpontokban, régiókban négy feladatot ró ránk. Mindenekelőtt fogés más-más társadalmi területeken megjelenő sűrűsödési pontok („csomósodások”) megne- lalkozni kell a jövővel, éspedig jövőorientálhezítik a tisztánlátást – annak eldöntését, tan. Másodsorban a jövővel nem egyedül, hanem közösségben, participatív módon hogy mi a változás kiváltója, hogyan megy kell foglalkozni. Harmadsorban cselekedni végbe a változás folyamata, mire/kikre hat a változás, és hogyan reagálnak erre a sze- kell, azaz tenni kell a jövőért, mégpedig replők. Ezért nemcsak a változások szö- kreatívan, megújító erővel. És végül, felelősvevényesek, hanem következményeik is. séggel kell a jövőhöz viszonyulni. Nehéz visszafejteni a végbement változások okait. A háló megfejtésében az is ne-

a jövővel való foglalkozásra, különösen a saját és a családjának jövője érdekében A jövőorientáltság-vizsgálatokat olyan hajlandó leginkább tenni, különböző csoigény hívta életre, hogy képet alkothas- portjai eltérően reagálnak a változásokra. sunk arról, miként mérhető a jövőre orien- Vannak csoportok, amelyeket a változások táltság, legalábbis milyen összetevőkben tettekre sarkallnak, másokat búskomornyilvánul meg a jövőhöz való viszony. Vizs- ságba taszítanak. Oktatással és képzéssel, gálataink (Nováky–Hideg–Kappéter, 1994, illetve neveléssel erősíthető az egyének Hideg–Nováky, 1998, 2008) megmutatták, jövőhöz való viszonya, pozitív attitűdje, hogy a jövőorientáltság értelmezhető kate- ezért lenne elsődleges cél az, hogy hazánk gória egyének és társadalmi csoportok jö- – és a világ – oktatási rendszere jövőre orivőhöz való viszonyának és az összetevők- entált legyen. ben bekövetkező változások kifejezésére. A jövőorientáltság-vizsgálatok ráirányíA jövő iránti érdeklődés és az arról való tották a figyelmet az egyének nem tudatos gondolkodás útján el lehet jutni a jövő ér- és tudatos jövőviszonyulásának kutatására dekében végzett cselekedetekhez, amelyek (Kappéter, 2003). A jövőre felkészülő ema jövőre vonatkozó várakozások valóra vál- bernek „tudatosan” kell számolnia azokkal tásának is kifejezői. Az értékkel terhelt az érzésekkel, megnyilvánulásokkal, atjövőre orientáltság (Masini, 2004) kifejezi, titűdökkel és tevékenységekkel, amelyek hogy amit teszünk a jövőért, azt az egyé- „nem tudatos” gondolkodásának következnek gondolkodása, értékei ményei. A tudatos és a Erős a törekvés a jövő és attitűdje behatárolja és nem tudatos jövőhöz való befolyásolására, de az irányítja. viszonyunk megjelenik a abban való egyéni feA magyar társadalomközösségi és a szociális lelősség nem jelenik ból különböző időpontviszonyaink változásának meg a válaszokban. okban vett minták jövőszintjén. A jövőt formáló or ientáltság-v izsgálata aktorok ezért nem vizsazt mutatja, hogy társadalmunk alapvető- gálhatók szegmentáltan, sem pedig egy kien jövőre orientált. A magyar lakosság ér- ragadott dimenzióban, hanem csak teljesdeklődik a jövő iránt, és gondolkodik róla. ségükben, komplexitásukban. Praktikus okokból foglalkozik a jövővel: a család és a gyermekek jövője, valamint a A participativitásról jövő befolyásolása érdekli leginkább. A jövővel való foglalkozás tehát közvetlen kap- A participatív jövőkutatás új válasz az incsolatban van a létfenntartással és a mun- stabilitás okozta változások keltette kihíkatevékenységgel. Erős a törekvés a jövő vásokra. A participatív jövőkutatás alkalbefolyásolására, de az abban való egyéni mazása esetén mindazok részt vesznek a felelősség nem jelenik meg a válaszokban. lehetséges jövőalternatívák kimunkáláA jövőről való gondolkodás témaköreit és sában, akiknek a jövőjével foglalkozunk, időtávjait illetően a jövőkutatás azt felté- akiktől várható, hogy közreműködnek a telezi, hogy a hétköznapi megvalósításban, és akik A laikusok széles körű emberek általában a saját, várhatóan majd abban aktivizálása különösen a családjuk és a lakóhelya világban élnek, ameakkor fontos, amikor a ük rövidebb távú jövőjélyet közösen alakítunk ki társadalmi-gazdasági vel foglalkoznak (ebben a (Nováky, 2004). A jövőalfolyamatok instabilak. sorrendben), az ország és ternatívákat, azaz az egya világ jövője, valamint a mástól lényegesen eltérő nagyobb időtávlatok ritkábban és esetlege- jövőlehetőségeket a jövőkutatók nemcsak sen kerülnek érdeklődési körükbe. A ma- szakértők közreműködésével, hanem laigyar válaszolók érdeklődési sorrendje ettől kus nem szakértőkkel együttműködve doleltérő: család, világ, ország és lakóhely. A gozzák ki. magyar lakosság tanulással és munkával A laikusok széles körű aktivizálása kü(illetve többletmunkával) tesz a jövőért, lönösen akkor fontos, amikor a társadalmifőleg a saját jövője érdekében. Munka- és gazdasági folyamatok instabilak, vagyis tanulásközpontú társadalom képe rajzoló- amikor a társadalmi változások jelentősek. dik ki előttünk. Ez a jövőorientáltság azon- Ilyenkor az individuumok és a közösséban zavarokkal terhelt. A jó anyagi körül- gek felismerik, hogy mindinkább részt kell mények megteremtését perspektivikusan venniük saját jövőjük formálásában, alakífontosabbnak látják, mint az intellektuális tásában. Mind többen vállalják, sőt követőkeképzést. Bár a magyar társadalom kész telik a részvételt (pl. mozgalmak formájá-

DISPUTA Főtér

A jövőorientáltságról

11

DISPUTA Főtér 12

ban), és mind többen vállalják az ezzel járó Az események nagy részének bekövetkefáradságot is. zését a legtöbb válaszadó a 2003–2010-es A participatív jövőkutatás azt üzeni, intervallumban valószínűsítette. Két kérhogy nem célszerű olyan jövővizsgálódáso- déskörben (a közúti és a helyi autóbuszkat végezni, amelyek csak a szakértői vé- közlekedés fejlődése) az lett az eredmény, leményekre épülnek, és amelyekben nem hogy soha nem fog változni a helyzet. Ezek tükröződnek a lakossági vélemények. A la- olyan események, amelyek megoldása nemkosság (a nem szakértők, a laikusok, az ún. csak a lakosokon múlik, hanem külső szeérintettek) értelmezi és értékeli azt, hogy replőkön is, azonban nagy az érintettség. milyen helyzetet idéznek elő a nemzetközi Fordulópontot vagy trendváltást ennek elés a hazai társadalmi, gazdasági és politi- lenére sem tudtak elképzelni, úgy tartotkai makrofolyamatok és változások. Többé- ták, hogy ezek soha nem következnek be. kevésbé befolyásmentes helyzetelemzésre Ha a résztvevők úgy látják, hogy a kérdést építve – remélhetően előítélet-mentesen és nem lehet megoldani, ez azt jelenti, hogy kreatívan – képes a jövőnek a hivatalos vé- a megoldásnak kívülről kell érkeznie. Ilyen leménytől eltérő új folyamatait, eseménye- kérdéskör például az etnikai konfl iktus it és összefüggéseit feltárni. A participatív megoldása vagy a helyi autóbusz-közlekejövőkutatásban részt vevő érintettek ezért dés fejlődése. A megkérdezettek által emlímegújíthatják a jövőről való vélekedést, és tett változások között voltak már meglévő konkrét formába önthetik azokat a tevé- trendre utaló változások (például a diszkenységeket, amelyeket ők maguk is haj- kontáruházakat felváltják a bevásárlóközlandóak lennének megtenni. pontok; környezetvédelmi szempontú neA participatív jövőkutatás eddigi hazai velés az általános iskolákban) és gyenge tapasztalatai azt mutatják, hogy a lakosság jelek (például Tuzsér község konferenciajól megválasztott csoportközponttá válik) (Nováky Környezeti és technoja megfelelően összetett és – Veigl, 2008). Top-down lógiai kérdésekben a hiteles képet tud adni lakó(például a közúthálózat válaszadók nyitottnak környezetének, szűkebb és fejlődése, illetve olyan mutatkoztak a váltotágabb térségének jövőbeni utak építése, amelyek elzásra, és hajlandóak alakulásáról. Az állampolkerülik a településeket) is tenni érte, de ha gárok nem város- és teleés bottom-up folyamatok külső meghatározottpülésfejlesztési szakértők, (például helyi közösségek ságú változásról volt mégis – elkötelezettségük együttműködése) jövőbeni szó, akkor abban nem és felelősségérzetük, valamegjelenése, kialakulása, hittek. mint személyes érdekelterősödése is megfigyelheségük okán – véleményüktő. A lakosok a társadalkel jelentősen gazdagították a tervezők mi változások bekövetkeztét egyértelműen szempontrendszerét és ismereteit, és ezál- későbbre datálták, mint a gazdasági jelletal megalapozottabbá tették például Tuzsér gűeket, amit az is indokol, hogy az eltéés Kiskunfélegyháza fejlesztési terveit. rő alrendszerekben elérhető változásokA Tuzsér település és a Felső-szabolcsi nak különböző az időigényük. Környezeti Kistérség jövője címen folyó kutatás (Nováky, és technológiai kérdésekben a válaszadók 2000) során a Public Delphi-módszert hasz- nyitottnak mutatkoztak a változásra, és náltuk. A háromfordulós kérdőíves megkér- hajlandóak is tenni érte, de ha külső megdezés első fázisában nyitott kérdésekkel fel- határozottságú változásról volt szó, akkor mértük, hogy a résztvevők milyen témákban abban nem hittek. Azt gondolták, soha nem gondolkodnak felelősségteljesen a jövőről, fog bekövetkezni. Azokat a változásokat, és milyen változásokban érzik meghatáro- amelyek már érzékelhetőek, láthatóak és zottnak a térség jövőjét. A második fordu- ismertebbek, a közeli jövőben képzelték el. lóban azt vizsgáltuk, hogy mik a fejlesz- A változásokért az érintettek tehát hajlandótési és fejlődési lehetőségek, továbbá mely ak tenni, ha tudják és látják, hogy hova vezet, változások milyen időtartamban várhatóak. de hosszabb időtávú, hosszabb lebonyolítású A harmadik kérdőívvel azt térképeztük fel, és hatású projektekben nem gondolkodnak. hogy a résztvevők milyen időtávban tud- Ezért fontos megvitatni a szakemberekkel ják elképzelni a változásokat, vagyis egy a hosszú távon is nagy hatással bíró váladott időtartamban milyen események vár- tozásokat – legyen szó infrastruktúrabőhatóak, és mi az események várt sorrend- vítésről, oktatásról vagy mezőgazdaságról je. A változásokat gazdasági, társadalmi, –, és szakemberek bevonásával elkezdeni a műszaki-technológiai és környezeti folya- változtatást, azokat kisebb lépésekre, kimatok és jelenségek területén kerestük. sebb projektekre lebontva.

DISPUTA Főtér

Tuzsér és környéke esetében a parti- nagy volt az egyetértés abban, hogy szükcipatív felmérés eredményeként három jö- ség van rájuk, viszont az önkormányzatvőalternatívát dolgoztunk ki. A gazdaság- tal való kapcsolatuk még nem látszik elég fejlesztési alternatíva esetében a gazdasági sikeresnek, tehát szükséges annak fejleszfellendülés adja a térség erejét, és ennek tése. A harmadik forduló végére világossá következtében indulhat meg később a tár- vált, hogy a válaszadók sok tényezőben bisadalomfejlesztés is. A bizonytalanságot zonytalanok. Ilyen volt például az akkor az jelenti, hogy nem lehet tudni, vajon a még küszöbön álló EU-csatlakozás, melyről gazdasági növekedésnek milyen a haté- nem tudták, mit várhatnak, és hogy valókonyága és a térségre gyakorolt kedvező ban jó hatással lesz-e rájuk. Hasonlóképpen hatása. A társadalomfejlesztési alternatíva voltak a civil szervezetek megítélésével is. a modernizáción alapul, vagyis a társadal- Néhány olyan eseményt, amelyek szükmi folyamatok modern eszközökkel való ségszerűnek tűnnek, és jó, ha hamar befejlesztése, például az okkövetkeznek (például körtatás és a kommunikányezetvédelem erősödése, …a kishitű közösség ció internetes megoldásai, munkahelyteremtés vagy könnyen kihasználható azaz az információs tárcsatornázás), későbbre tolés irányítható. sadalom kiépítése. Ebben tak ki. Tehát úgy tűnt, az alternatívában a legnagy a bizonytalanság, és nagyobb bizonytalansánem bíznak abban, hogy got az etnikai kérdések megoldása jelenti. bizonyos változások tényleg pozitívan fogA társadalom- és gazdaságfejlesztési alterna- nak-e hatni. Ez azért probléma, mert féketívában a két folyamat egymást erősíti és zi a tetteket. teszi lehetővé a térség komplex fejlődését. A bizonytalanság és a lehetőségek megEbben az esetben a bizonytalanságoknak is ítélése alapján alakítottuk ki az alternalehet pozitív kimenetelük, amennyiben po- tívákat Kiskunfélegyháza jövőjére. A „Sizitív visszacsatolási folyamattá alakulnak. keres jövő” alternatívája akkor valósulhat Ehhez azonban szükséges a döntéshozók és meg, ha a fejlesztéseknek nincsen akadáaz érintettek jövőorientáltsága és felelős- lyuk sem anyagi vonatkozásban, sem szeségtudata a változásokkal kapcsolatban. mélyi szinten. A „Kishitűség”-alternatíva Kiskunfélegyháza településfejleszté- esetében a jövővárakozásokban megjelenő si ter vének megalapozásához is a lakossá- félelem akadályozza a fejlődést; ez olyan gi várakozások által kialakított jövőt vizs- vezetéssel kerülhető el, amely úrrá lesz a gáltuk a 2020-ig terjedő időintervallumban. félelmeken és erős irányítással pozitív iráE kutatással (Nováky, 2003) is hangsúlyoz- nyú folyamatokat indít. De éppen ez a vetuk: fontos, hogy a jövővel való foglalkozás szélye is: a kishitű közösség könnyen kiközüggyé váljon: a jövő mindenkié. A lakos- használható és irányítható. A „Boldogtalan sági vélemények összegyűjtése szintén Pub- jövő”-szcenáriójában a rossz helyi vezetés lic Delphi-módszerrel történt, háromfordu- miatt nem valósul meg a helyi gazdasági lós kérdőíves megkérdezéssel. A vizsgálati fellendülés, az uniós támogatásokkal kapaspektusok: a város társadalmi-gazdasági csolatos várakozások sem teljesülnek, és fejlődésére ható külső folyamatok, a helyi ezt a vezetők és a lakosság közötti konstvezetésben és a civil szerveződésben rejlő ruktív kapcsolat sem segíti. A „Bizakodás”erők, s a lakosság jövővárakozásai. alternatíva megvalósulására is van esély, Az első fordulóból kiderült, hogy a la- ebben az esetben a jövőformáló erő nyithat kosok nem kifejezetten innovatívak, in- új utakat a fejlődés számára. Ám bármelyik kább csak a jelenből való kitörés miatt fog- alternatíva következik is be a jövőben, a lalkoztatja őket a jövő. Ennek ellenére a döntéshozóknak két teendőjük mindenképrendszer, amelyben gondolkodnak, komp- pen van a térség fejlesztésében. Egyrészt a lex és koherens. A jövőre való egyik leg- folyamatok stabilitásvizsgálata, annak érhatékonyabb felkészülés a pozitív külső dekében, hogy látható legyen, melyiken erők felerősítése és a negatívok csökken- kell és lehet változtatni, és melyek azok, tése. A válaszadók a világgazdasági és az amelyek különösen érzékenyek. Másrészt EU-val kapcsolatos, valamint a munkaerőre körvonalazni és tudatosítani kell a jövőforvonatkozó kérdésekben mutatkoztak a leg- máló erőket, a jövőorientáltságot szélesebb bizonytalanabbaknak. A többség szerint a körben felmérni, és megpróbálni növelni a legtöbb esemény és változás 2005 és 2020 jövőtudatosságot. közé esik. A helyi vezetést illetően azt gondolták, hogy nem elég innovatív, nem elég kreatív. A civil szervezetekkel kapcsolatban

13

megfelelően harmonikusan koordinálják és jövőjüket kívánatos irányba mozdítsák el. A jövőkutatók felelőssége négy területen jeleA cselekvésorientált jövőkutatás nem nik meg (Nováky, 2006b). „ragad le” a lehetséges jövők megfogalmaElsőként a jövőalternatívák kimunkálásázásánál és keresésénél, hanem cselekede- ban mutatkozik meg. Fel kell ismernie, hogy tekre sarkall, megújító erejű tevékeny- a vizsgált társadalom (gazdaság, környeségekre (Nováky, 2006a). Nem zárja ki a zet) stabil vagy instabil állapotban van-e. megismétlő jellegű, a változatlanságot to- Ez meghatározza, hogy milyen metodológivábbvivő jövők lehetőségét, de síkraszáll a ai megközelítést (például a múlt továbbvijelenlegitől eltérő jövőváltozatok valósággá tele, extrapolálása, fordulópontok kereséformálásáért is. se, kapcsolatok-összefüggések változásának A jövőkutatásban a cselekvésorientált- feltárása, távoli jövőképek felvázolása) és ság iránymutatást adhat ahhoz, hogy a sok módszereket célszerű alkalmazni a jövőallehetséges jövőváltozat között megtaláljuk ternatívák felvázolásakor. A jövőkutató fea világ, az egyes társadalmak, a társadalom lelőssége felismerni és elfogadni, hogy incsoportjai és egyénei számára az elfogad- stabil helyzetekben tevékenységét másokkal hatókat, és segíthet azoknak a tevékenysé- együtt, participatív módon végezze. geknek a megjelölésében, amelyeket ezek A jövőkutató felelős azért, hogy kimunrealizálása érdekében tenni lehet és kell. kált jövőalternatíváinak közlésében őszinte és A cselekvésorientált jövőkutatás ezért nem- pontos legyen. Teljes őszinteséggel kell becsak a veszélyhelyzeteket, a kritikus jövő- szélnie azokról a lehetőségekről, amelyek a beni állapotokat elkerülő tettek elenged- világ, valamely regionális egység vagy egy hetetlenségét hangsúlyozza, hanem arra is nemzet előtt állnak. Nem etikus csak a poráirányítja a figyelmet, hogy ha rendelke- zitív irányú változások lehetőségét bemuzünk pozitív, megvalósításra érett jövővál- tatni, túlhangsúlyozva a javulás esélyét, de tozatokkal és jövőalternatívákkal, akkor el nem helyes csak a negatív helyzetek, a kalehet érni, hogy legyenek – és mind töb- tasztrófaváltozatok lehetőségének felvázoben legyenek – ezeknek támogatói és meg- lása sem. Ezek bénítóan hatnak, nem ösztövalósítói. nöznek tettekre. Nyilvánosságra hozataluk A cselekvésorientált jövőkutatás tettekre azt a célt szolgálja, hogy a társadalom tiszirányuló magatartást és újdonságcentrikus, tában legyen a jelenlegi folyamatok tarthakreatív szemléletet feltételez. Kívánatos tatlanságával, és törekedjen arra, hogy ezt ebben a folyamatban minden érintett rész- megváltoztassa. Egy jövőkutatónak a bivétele, akik maguk is átérzik a gondolko- zonytalan, de nagy jelentőségű jövőlehedásra épített tettek jelentőségeket éppoly fontos Az emberi gondolkodás tőségét. Meg kell tanítani, közölnie, mint a kevésés a pillanatnyi cseilletve erősíteni az embebé jelentőset, de biztosan lekvés összetettsége rekben azt a szemléletet bekövetkezőt. Közölnie és kiszámíthatatlansáés magatartást, hogy az kell, hogy a nagy jelentőga nem teszi lehetővé érintettek ne csak álmoségű folyamat vagy eseaz előzetes elképzelédozzanak a szép jövőről, mény bekövetkezte miért sek pontos végrehajhanem tegyenek is annak hat jelentősen az embetását. megvalósulásáért, és ne rek életére, és ha valami csak félelmeik legyenek a bizonytalan, akkor annak jövővel kapcsolatban, hanem akadályozzák mi az oka. Mivel lehetne a bizonytalanságot meg a negatív jövőváltozatok létrejöttét. megszüntetni, illetve hogyan lehet felhaszEgy társadalom akkor lehet sikeres, ha a nálni, „befogni onnan a szelet”. A jövőkutagjai mindkét tevékenységre alkalmasak tató felelőssége az is, hogy minden lehető és képesek. módon minél többekkel közölje, amit felismert. Így találhat támogatókat a pozitív, A felelősségről kívánatos jövőalternatívák megvalósításához és a negatív, nem-kívánatos jövőváltoKülönösen nagy a jövőkutató felelőssége zatok elkerüléséhez. Társadalmi konszenzus abban, hogy felkeltse és fokozza a társa- létrehozásához feltétlenül szükséges, hogy dalmi csoportok, az egyének jövő iránti minél többen tisztában legyenek a jövő leheérdeklődését és felelősségét, segítse őket, tőségeivel. hogy a jövőalternatívákhoz való tudatos A jövőkutató felelős a jövőalternatíés nem tudatos viszonyulásaikat önmaguk vák megvalósításáért. Ez nem egyszemélyes felismerjék, cselekedeteiket céljaiknak feladat. A jövőkutató feladata az emberek

DISPUTA Főtér

A cselekvésorientáltságról és kreativitásról

14

Hivatkozások Hideg Éva – Nováky Erzsébet (1998): A jövőhöz való viszonyunk. Magyar Tudomány, 1. Hideg Éva – Nováky Erzsébet (2008): A magyar társadalom jövőorientáltsága 2006-ban. Magyar Tudomány, megjelenés alatt Kappéter István (2003): Az emberiség képes jóra változtatni a világot. Bp.: Püski Masini, E. B.(2004): Values and Actions for the Future. In: Nováky, E. – Fridrik, Sz. – Szél, B. (eds.) Action for the Future, 45–54. Bp.: BUESPA. Nováky Erzsébet (2000): Tuzsér település és a Felső-szabolcsi Kistérség jövője. Jövőtanulmányok 18. Bp.: BKÁE. Nováky Erzsébet (2003): Kiskunfélegyháza jövője a participatív jövőkutatás szemléletében. Jövőtanulmányok 20. Bp.: BKÁE. Nováky, E. (2004): Participative Futures Studies. In: Nováky, E. – Fridrik, Sz. – Szél, B. (eds.) Action for the Future, 67–80. Bp.: BUESPA. Nováky, E. (2006a): Action oriented futures studies in Hungary. Futures, 7. Nováky Erzsébet (2006/b): Jövőkutatás és felelősség. Magyar Tudomány, 9. Nováky, E. – Hideg, É. – Kappéter, I. (1994): Future Orientation in Hungarian Society. Futures, 7. Nováky, E. – Veigl, H. (2008): Participatory Futures Studies as a way of choosing possibilities for the future in Hungary. Bp.: Manuscript Toffler, A. (1970): Future Shock. London and Sydney: Pan Books.

DISPUTA Főtér

mozgósítása, hogy a közös jövő érdekében tegyék meg mindazt, amit együtt elhatároztak, hogy a legkívánatosabbat érjék el. Egyetlen jövőkutató sem gondolhatja, hogy a társadalom az általa kidolgozott (mégoly kedvező) jövőváltozatot majd változatlanul megvalósítja. A jövőalternatívák ugyanis a megvalósítás folyamatában formálódnak, átalakulnak, irányt téveszthetnek, hiszen az aktuális humán tevékenységek sokszor nem a körvonalazott, de gyakran még csak nem is a stratégiák vagy a cselekvési programok szerint formálódnak. Az emberi gondolkodás és a pillanatnyi cselekvés összetettsége és kiszámíthatatlansága nem teszi lehetővé az előzetes elképzelések pontos végrehajtását. A jövőkutató felel a változások elfogadtatásáért is. Felhívja a figyelmet arra, hogy a változások objektív lehetőségei (a folyamatok önszerveződése) és a változásokhoz való szubjektív tudatos és nem tudatos viszony (az egyének, társadalmi csoportok jövőhöz való viszonya, jövőorientáltsága, félelmei és reményei, tevékenységei és jövővárakozásai) együttesen határozzák meg, hogy melyik jövőalternatíva valósul meg. A jövőkutató akkor tud ebben segíteni, ha megismeri a lakosság változásokhoz való viszonyát, majd annak ismeretében fejleszti a változások elfogadását erősítő adottságokat. A felelősségteljes gondolkodáshoz és a jövőért való cselekedetekhez tudás, hit, akarat és alázat egyaránt szükséges.

A számunkat kísérő építészeti fotók a rotterdami NOX-csoportot alapító Lars Spuybroek munkái. Az építmények annak a Kittler-tanulmányban (is) jelzett radikális térészleleti, térfogalmi átalakulásnak a dokumentumai, amelyet az animációs tervezőtechnika hozott létre az architekturalitás hagyományában.

15

Balla D. Károly

Az ígéret fonákja A lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg a Rossz, ne mondjon senki gyászimát. Nem hős, ki bűnt a sorsra hárít át, mikor az égből kénesők erednek. Fonákja érzik most a titkos rendnek, amerre kóbor léted visszalát. Ott lombbal földnek állnak mind a fák és bő vizek a hegyre fel vezetnek, hol várni fogsz a felmentő özönre. Követsz galambot, hírrel hogyha jönne, és elhiszed, hogy nem veszhet oda az ígért föld, amit bár nem kerestél, de honnan el nem vonzhat már soha a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

Új vadonba A csábító, – te megcsalt, árva testvér! – nem adja fel a győzött birtokot, akár a végső pontig fogni fog, bár érzi már az ámítások terhét. Hatalma nincsen már a bűnös testén, de lám: a titkos belső mondatok kiáltják ki az aljas indokot, halotti szennyek rejtekébe lesvén.

DISPUTA Macskakő

Az üdvre akkor lesz kész árva élted, ha átszüremlik rajtad mind a kín, ha égnek rajtad átöröklött vétkek

16

és erdőt hajtsz az ősbűn magjain. Így térhetsz hozzánk, új vadonba veszvén – – kitárt karokkal várunk, sok keresztény.

A Pilinszky-projektum második sorozatának 3. és 4. verse. Előzmények lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07–08., 2005/10., 2006/3., 2006/6., 2007/3 és 2007/10. számában.

Tutira tudtam, hogy ezt benyögöd. Az öreg még motyorászott valamit. Mi baj? Mi lenne. Semmi sincs. Semmi baj nincs. Maradtunk volna odahaza. Próbált arra visszaemlékezni, mikor is vették a Skodát. Az biztos, akkor már megvolt, amikor a ruszkik hat nullra lenyomták a magyarokat a mexikói focivébén, mert kocsival mentek át M.-be Sanyi bácsiékhoz, akik akkor vettek színes Oriont, és mindenki színesben akarta látni, hogyan zavarjuk haza Ivánékat. Akkor volt új a verda. Igaz, hogy homokszínt akartak, de csak ez a fosbarna volt, ilyet szállítottak a csehszlovák elvtársak a gy-i Merkurba. És a ruszkik sem ismertek kegyelmet. Sanyi bácsi a negyedik gólnál belerúgott a vadiúj színes Orionba. Na, hát akkor tizenkilenc éves a vas. Mindegy, az a fontos, hogy megy. Bemegy a papa a kórházba, megnézik, mi van vele, mért olyan zöld, amilyennek Feri doktor látja. Ifjabb Kalott Antal akarta, hogy ne legyen semmi baja az apjának, azt akarta, hogy még sokáig üljön otthon a konyhában és igya a fröccseit. Amikor az anyja meghalt, három éve, úgy érezte, mintha meglopták volna. Hogy attól a kevéstől is, ami adatott neki, most megfosztatik. Bár inkább csak káromkodott magában, nem gondolt ilyen szépeket. Amikor elérték a várost jelző táblát, azt mondta, itt vagyunk. Az apja megvakarta az orra tövét, ahol lilás hajszálerek szaladgáltak sűrű összevisszaságban, és jobbra nézett. Az ő oldalán teljesen homályos volt az ablak a párától. A második villanyrendőrnél, amikor épp sárgára, majd zöldre váltott, és át kellett soroljanak a balra kanyarodó sávba, a Kán-kán hangjaival megszólalt a mobilja. Oda emelte a készüléket a füléhez. Ki vagy? Én hát… Kicsoda? A Lorenzo…? De hát… Most? A fatert viszem a kórházba. Nem, de… Jó, figyi…, nem dumálhatnánk meg később? Tudom, hogy arról volt szó… Dehogy felejtettem el, persze… Látni akar? De mért? Igen… jó, hogy értem… Tízre? Azt se tudom, hol van… Jó, jó, jó… Semmi gond, vettem. Mit tudom én, vért vesznek, meg hugyozni kell egy csőbe. Nem tudok csőbe hugyozni, felelte az apja, ki a franc látott olyat. Majd most látsz…, tele van meglepetésekkel az élet.

Méhes Károly

Francba ezt a váltót… Két hatalmasat rántott rajta, mire sikerült felraknia háromba. Aztán előrehajolt, és dörgölte a bepárásodott ablakot, hogy kilásson. Füstöltek a dombok. Minden sötétbarnává és szürkévé vált az utóbbi pár napban. A nap mintha szégyellt volna előbújni a felhők mögül. Nincs itt mit sütni, nincs, ami fényleni tudna. Nedves volt minden, undok tapintású. Se a fűtés, se a szellőzés nem működött. Kicsit lehúzta az ablakot. Szólj, ha fázol. Az apja az anyósülésről ránézett. Én megmondtam… Hagyd már ezt. A doki, ő mondta meg. Bemegyünk, aztán majd ők. Nem fejezte be a mondatot. A háziorvos ráijesztett. Hogy zöld az öreg. Meg nagyon lefogyott. És túl aluszékony. Amikor a gázpalackot vitte, mikor volt… múlt kedden, na akkor állt meg mellette a kocsijával, a hősi emlékműnél. Akkor sütött utoljára a nap, a turul feketére lakkozott szárnya szinte bántóan csillogott. Jobb lenne, ha látná valaki komolyabb szakember is, mondta a Feri doktor. Ő már csak így hívta. A vicc az, hogy gyerekkorában is Doki volt a beceneve, mert szemüveget hordott, és jobban szeretett olvasni, mint fára mászni. Aztán megírta a beutalót, másnap rögtön. Csak a papa makacskodott, hogy nem megy ő sehova. Még hogy kivizsgálni… őt! Úgy mondta, három napos borostáját recegtetve, mintha valami nem létező bűnét akarnák leleplezni. Idegesítette már az apja. Jóskáért, hogy jöjjön, borotválja meg. Nem akarta megvágni magát. Holnap úgyis véremet veszik, mondta a borbélynak. Vettek már tőled vért?, kérdezte a szemét forgatva. A borbély azt felelte, hát persze, mi van abban, mért, Tóni bától még sose vettek bért? És csőbe hugyoztál már?, kérdezte aztán. A bobély felemelte a borotvát, hogy kellő hangsúllyal meg tudja vonni a vállát. Mit tudom én, de belehugyozok én bárhova, csak mondják meg, akár egy gyűszűbe is. Ezen jót derült, még jobban eltartva a borotvás kezét. Kikanyarodtak a főútra. A farmotor zúgása minden eddiginél hangosabb és kerepelőbb lett. Öreg már ez a szar, mondta Kalott Antal, és visszatekerte az ablakot. Olyan, mint én, mondta mellette az apja.

DISPUTA Macskakő

A kivizsgálás

17

DISPUTA Macskakő 18

Ült és fröccsözött az öreg egész délután, meg este. De azért csak üzent a Bundás Ott… Igen… Ezres… Hát naná… Az apjára nézett. Még mindig kifelé bámult a homályos ablakon. Az utcák, a házak, az emberek foltokban suhantak el előtte, és a hangok is csak foszlányokban jutottak el hozzá, azok, amik a motordübörgésen győzedelmeskedtek. A kórház előtt nem akadt szabad parkolóhely, beállt a mentő felfestett helyére. Azonnal ott termett egy rövid frizurájú biztonsági őr. Nem tudsz olvasni, haver? Csak egy pillanat, amíg kiszáll az apám… Ide van írva: mentő! Te mentő vagy? Kiszáll, én meg megyek tovább, úgyis dolgom van. Nem érdekel, hol van dolgod. Most azonnal elhúzol innen, vagy letöröm az ablaktörlőd, egy-kettő! Gázt adott, a motor felhördült, vad mozdulatokkal szedte alá, hogy ki tudjon kanyarodni balra. Köcsög állat, azt hiszi, hogy mert van egy bilétája, ő a nagy király. Maradtunk volna a seggünkön otthon, felelte erre az apja. Még mindig jobb felé bámult, mintha kimerevedett volna a nyaka. Jól van, nyugi. Itt megállok oldalt. Felkísérlek, aztán majd bent eligazítanak. Van portás. Vagy diszpécser. Te nem jössz? Hát most nem. Szóltak… a fiúk. Miféle fiúk? Hát az izék… Úgyse ismered őket. Jó gyerekek. Mit akarnak tőled? Tőlem? Hogyhogy mit? Semmit. Akkor meg? Meló van. Meló. Tudod is te, mi az a meló. Ezt ne most kezdjük. Menni kell. Mert én tudom, mi a meló. A meló az meló. Munka. Reggel odamégy, dolgozol, aztán hazamész. Az a meló. Tudom. Gagarin Brigád, hegesztőverseny, meg a tököm tudja. Na látod. Az meló. De papa, már nincs Gagarin Brigád. Nincs hegesztés. Semmi sincs. Azt hiszed, nem tudom? Vén hülye vagyok, de tudom. Azért nincs melód neked se. Aztán most mégis elmész. És azt mondod, meló. Ifjabb Kalott Antal mély levegőt vett, a mobilon lévő órára nézett. Mindegy. Akkor is el kell menjek. Gyere,

felkísérlek. A Feri doktor mondott egy nevet. Hol az a papír? Nálam nincs. Dehogy nincs. Hol vannak azok a cuccok? Az izé kártya, meg a másik izé. A fiú elkezdett kotorászni a nádfüles, kockás táskában, amibe az apja holmiját dobálta be otthon. A legalján találta meg a CSÉB80 feliratú, fekete műanyagtokot, abban bújtak az igazolványok. Egy hosszú lépcsősoron kellett felmenni a bejárathoz. Fehér köpenyben, zsebre tett kézzel egy vörösképű ember állt az ajtóban, az arcát sűrűn borították a szemölcsök. Jónapot, köszönt ifjabb Kalott Antal. Kivizsgálásra hoztam a papát. Azt lehet, felelte a vörösképű. Kihez? Itt a papír, amit az otthoni doki írt. Mangold… jól olvasom? Van olyan, bólintott nagyot az ember. Viszont nekem most azonnal el kell siessek… Meló… Izé na… Dolgom van. Ha dolga van…, vonta meg a vállát az ember. Segít az öregnek, hogy odataláljon ehhez az izé… A Mangold adjunkthoz. Igen. Hát persze. Itt senki se veszik el. Azért vagyunk. Papa, hallja? Itt a holmi. Én meg rohanok, aztán jövök vissza. Nem lesz semmi baj. Miféle baj?, mondta az öreg, szinte sértődötten. Nincs itt semmiféle baj. Kár volt idecitálnod. A könyökénél fogva tolta előre, csak tegye már meg ezt a lépést, legyen a küszöbön belül, akkor már jó lesz. És ő mehet végre. Idegesítően sziszegett az a hang a telefonba, pedig a Lorenzo mindig olyan jó fej csávó, laza, meg minden. Na aztán ügyeskedjen, papa, és nem pisztergálni a csinos nővérkéket, nehogy szégyent hozzon rám! Az öreg kezébe nyomta a nádfüles táskát, úgy kellett rákulcsolni az ujjait, hogy fogja meg rendesen. Makacs ilyenkor, mint egy öszvér. Köszönni sem fog, ezzel akarja jelezni, hogy meg van sértve, a némaság a végső cselekedet és bölcsesség. Tudta ezt jól a fia. A portás szólalt meg, mint aki a lelkek mélyére lát, miközben vastag ujjaival az alkarját vakarta, amint elmosódott, régi tetoválások nyomai homálylottak, szinte a bőr alatt, mint az erek. Menjen csak nyugiban. Jó helyen van itt a bácsi.

Kalott Antal, kezében a nádfülű kockás táskával megfordult. A portás, aki az előbb még ott magasodott mellette, nem volt sehol. A fülke, ami bizonyosan a főhadiszállása volt, és ahol most is éles, kellemetlen hangon pittyegett a telefon, nyitott ajtóval, üresen állt. Még egyszer megfordult, így teljesen körbe ért a saját tengelye körül. Egy hosszú folyosót látott maga előtt, két oldalt ajtók sora, az ajtók között műanyag székek, és mindegyik foglalt. Nem látta sok értelmét, hogy akár csak egy lépést is tegyen valamelyik ajtó felé. A gyerek aggódik érte. Szép dolog az. Talán emiatt ment bele, mert úgy érzi, akárhogy is, a gyereknek még szüksége… nem mondja, hogy van, de még szüksége lehet rá. Hát ezért. De lehet, hogy rosszul érzi. Elvégre a gyerek már rég nem gyerek. Amióta az anyja meghalt, pláne. Lehet, hogy mégis neki van szüksége a…, jó, jó, hát a gyerekre. De felesleges ennek ekkora feneket keríteni. Eljött a kórházba, legyen, most majd megvizsgálják, vagy ki tudja, mi lesz, aztán hazamegy. A maga részéről ennyi vállalt. Örüljön a fia, nyugodjon meg a Feri doktor. A többi meg néma csönd. No, ezt a művezető szokta mondani, főleg akkor, ha valami hézag adódott, vagy valakit piázáson ért. Amúgy rendes gyerek volt a Béla, aztán milyen fiatalon elvitte a szíve. Felnézett, a folyosón ajtók nyíltak és csukódtak, ilyenkor fénysáv zuhant ki a linóleumra. Elindult arrafelé. A székeken ülők, majdnem mind maga korabéli, szinte ellenségesen nézett rá felfelé, mint aki betolakodik a territóriumukba, idegenként, méltatlanként. A nőkön horgolt fejfedő, a férfiakon kis kalap, egyegy baseballsapka, aki fedetlen fejjel várakozott, Kalott Antal nézésétől mintha idegesen simított volna végig a kopaszodó koponyáján. Ultrahang. Ezt olvasta a 4-es ajtón. Vizsgálat kizárólag éhgyomorra. Érezte, mennyire éhes. A Feri doktor meghagyta, nehogy egyen ma reggel. Pedig a kis kormos serpenyővel minden nap korán elkezdett zörögni, vagy rántottát sütött, vagy bundás kenyeret. Megszokta, hogy melóba úgy megy az ember, hogy van benne kraft. Ezt meg az apjától tanulta. A kupica pálin-

ka is kraft volt, persze. Meg a második, az utántöltés, az is. Körte, ötvenkettő fokos. Kinyílt az ajtó, egy magas, szemüveges, hajcsattal megtűzött frizurájú nő állt előtte. Maga a következő? A zsebéből gyorsan kihalászta a papírt, amit Feri doktor írt otthon. Meg se bírt mukkanni. A szemüveges nő előbb ránézett, majd rázogatva szétnyitotta lapot. Épp csak beleolvasott. A Mangold adjunkthoz jött? Hát ő nem itt van ám. A másik szárnyban. Megfordult, és mutatott végig, a folyosó hosszában. Végigmegy ütközésig, oké? Aztán balra, le a lépcsőn, és át az összekötőn. Ott meg fel, a harmadikra. Valamit morgott az orra alatt. Azt akarta mondani, hogy köszönöm, de tudta, hogy valójában az jött elő belőle: a másik szárny, ezért is fojtotta vissza magába. Varjút kínoztak, hárman. Az Appel Frédi, Göndör Sanyi és ő. Appel befogatta a satuba a varjút, a csőrét összedrótozta. Aztán a zsebkésével lenyiszálta az egyik szárnyát. A madár szénfekete szemében, a kis, fényes domborulaton apró, tűszúrásnyi szikrákban sistergett el a rettegés és a fájdalom. Kalott, te jössz!, bökte oldalba a Göndör, akinek a fejét az apja mindig kopaszra nyíratta. A másik szárny, az a tied, mondta Appel, és nyújtotta felé a bicskát, aminek az élén vékony csíkban száradt a vér. Érzett valami fura gomolygást a hasában, olyasmit, amit egyszer búcsú után, amikor mindent összeevett, hurkát, pattogatott kukoricát és temérdek vattacukrot. Megfogta a kés szárát, a másik kezével a varjú már alig-alig rebbenő szárnyát. Appel néhány perccel később azt mondta, jól van, apuskám. Ez jár hát neki, úgy látszik, immár örökre, a másik szárny. Fehér köpenyes nő sietett el mellette, a klumpában csoszogva is sokkal gyorsabban ment, mint Kalott Antal. A kezében, vastag drótból font, kályhafestékkel lekent tartóban kémcsöveket egyensúlyozott, mindegyik tele volt sötét vérrel. Nézte a nőt hátulról, széles csípőjét, nagy fenekét. Felsőbb idomaihoz képest a lába, amit a köpeny szabadon hagyott, elég vékonynak tetszett. Semmi vágyat nem érzett, hogy megcsipkedje vagy akár csak a köpeny domborulatára helyezze a tenyerét, ahogy a fia sejttette, mielőtt itt hagyta. Pedig volt még benne tűz. Egyik reggel is, arra ébredt, hogy magömlése van. Nem is

DISPUTA Macskakő

Rápislantott az apjára, de nem találkozott a tekintetük. Bácsi. Hát igen. Elvégre minden férfi bácsi, főleg egy gyereknek. De vajon egy bácsi férfi-e még? Lorenzo jutott az eszébe. Épp csak intett, és kettesével szedve a fokokat, lenyargalt a lépcsőn.

19

DISPUTA Macskakő 20

emlékezett, hogy olyasmit álmodott volna. Azt szokta álmodni, hogy hegeszt. Röpködnek szerteszét a szikrák, mindegyik más színű. A védőmaszkot nem teszi az arca elé, közel hajol a tűzhöz. Bármit összeforraszt, jobb lesz, mint újkorában. A Béla, a Tikán Béla, aki meghalt már rég, megmondta nemegyszer: amit a Kalott bá összeforraszt, nincs az az isten, aki szétválassza. A kis Tóniból is nevelt volna ő olyan mestert, hogy csak na, ha nem omlott volna össze minden. A fiú meg az ujjával kocogtatta a homlokát, biznisz, papa, biznisz, oda gógyi kell, nem hegesztőpisztoly! Ütközésig, ahogy a szemüveges szőkeség irányította. Felrémlett előtte a nő, és egyszerre megtetszett neki. Asszonyillata volt, nem kórház. Egészen közel álltak egymáshoz, és ahogy fordult, érezni lehetett, amint kicsap a köpenye alól. No nézzenek oda, az a svihák gyerek még a végén ismeri az apját. Pedig soha nem beszéltek ilyesmiről. Nőkről. Soha. Nem is volt mit. Lement a lépcsőn, aztán végig, az ös�szekötő folyosón. Belépett a nyitott üvegajtón, és ott volt a másik szárnyban. A lift előtt hosszú sor kígyózott, inkább nekiindult a lépcsőn. Harmadik emelet, erre emlékezett, a hirtelen széppé vált nő hangján. Fel, a harmadikra, így mondta. Akkor hát rajta, gyerünk. Göndör is így biztatná, vagy Appel. Hogy eltűntek ezek, mind a ketten. Göndör elitta a máját, alig volt negyven, amikor kipurcant. Appel meg pártvonalon kezdett el futni, fel is vitték a megyéhez, de valami fontos elvtársnak megkúrjongatta a feleségét, úgyhogy büntiből elhelyezték az isten háta mögé, tán az Alföldre. Sose hallott többé felőle. Ha télen varjakat lát, akkor eszébe szokott jutni a két jómadár… A másodikon megállt egy percre. Nem a fáradtságtól, dehogy. Mintha picit tájékozódni kívánt volna, milyen is egy ilyen emelet, úgy nagyjából, mi vár majd rá a harmadikon. Nagy teret látott, itt is narancssárga műanyag székek álltak a fal mellett, közepén is néhány, és körben sok-sok ajtó. Fehér csempe, poroltó. Jobbra, a falra rajzszögelve egy fakó plakát. Jód, ami nem csíp, ezt hirdette a szöveg. Egy torz figura vigyorgott a képről, nem lehetett tudni, miféle baba vagy állat. Való igaz, gondolta, ha a jód csíp, nem is jód, hanem rosszd. De hát ez marhaság, úgy ahogy van. Aki egy kis jódcsípést sem bír ki… Tóni, te… Neki szólt volna valaki? Kalott Tóni, hé, ide…

A hang felé fordult, és a folyosó egyik kiszögellése mellett, a sarokban egy tolószéket vett észre. A mélyéről, pokrócokba bugyolálva egy arc derengett elő. Nem ismersz meg, hogyan is ismernél meg… Közelebb lépett hozzá, úgy fürkészte az arcot, ami szinte lapos volt, a homlok, a résnyire szűkölt szem, a pofacsont, de még az orr is egybesimult, és mintha a sárgás, vékonyan feszülő bőr tartotta volna össze. A száját nézte, mintha ezen a kihalt, egynemű területen csak a két vértelen ajak közötti titokzatos feketeség lenne az egyetlen pont, ami képes életjelet adni. Ha azt mondom, Spányi Gusztáv, he…? Góré, felelte ösztönösen Kalott Antal, és megtekerte a nyakát, mintha hirtelen szűk lenne az inge. Ez a pokróchalomból előkandikáló piciny arc lenne hát az „Április 4. Vasfeldolgozó Üzem” valaha rettegett vezére, akit azonban mind a mai napig úgy emlegetnek otthon, hogy szigorú volt, de igazságos. Élet-halál ura, ugye, Tónikám… Az életé már rég nem, a halálé meg… Szent Ferenc azt mondja… izé…, na, hogy is csak…, látod, nem tudom, mit mond, elfelejtettem… Nyolcvanhét vagyok, Tónikám… A legrémesebb az, ha holnap meghalok, mindenki azt mondja, szép kort ért meg, eljött az ő ideje is… És egy csöppet sem tartják botrányosnak, hogy nem élek már. Pedig a legnagyobb botrány, Tónikám, a halál. Hogy mindennek vége lesz, és úgy tűnünk el, hogy semmi esélyünk sincs, hogy újra éljünk… Kalott Antal nem tudta, mit feleljen. Amikor a felesége meghalt, neki is eszébe jutott sok efféle, de csak a maga módján, hogy miért van az, hogy míg két vasdarabot össze lehet hegeszteni, ha széttörik, akik az emberi test mesteremberei, a dokik, előbb-utóbb kudarcot vallanak. A pokrócmélyi hang elcsöndesült, majd reszketeg köhögést hallott. Hát te…? Mit keresel itt? Ne akarjál meghalni, Tónikám. Nem szép dolog az, hidd el. Ugyan már senki se hallgat rám, de ebben biztosan igazam van. Kalott Antal érezte, hogy most már kell valamit válaszolnia, ám épp amikor összeszedte magát, kinyílt a tolószék melletti ajtó, kilépett rajta egy tagbaszakadt fiatalember, és a szék fogantyúját megragadva, a szerkezetet, a benne ülő Spányi Gusztávval együtt maga felé döntve, egy pillanat alatt behúzta a kezelő helyiségbe, és belökte az ajtót.

Nincsenek bent. Hogyhogy?, kérdezte riadtan, mintha egyszerre csak az élete függne tőle, hogy mikor kerül a Mangold adjunkt színe elé. A főorvos úr még ide se ért. Áthívták az egyetemre. A Klárika meg elment. Mért üljön itt, nem igaz? Eltart ma egy ideig. Én már ismerem, mi itt a módi. Amúgy rendesek. Csak lótnak-futnak egész nap. Tudja, hogy van ez… Kalott Antal megint megvonta a vállát, ma már másodszor. Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Nem, nem tudja, hogy van ez, meg mi itt a módi. Tegye csak le a kabátját és foglaljon helyet, én amondó vagyok. Kapott időpontot? Mit? Hát hogy időre jött? Vagy csak úgy. Elnézte ezt az asszonyt, ahogy aranykeretes szemüvege mögül mohón bámul rá. Nem mindegy neki, hogyan és miért jött? Mi az, hogy „csak úgy”. Mindenki jön valahogy, vagy így, vagy úgy. Csak úgy, felelte lassan, és leereszkedett a kicsit ingó székre. A legrosszabb, hogy nem lehet enni ilyenkor, tudja, folytatta a társalgást a nő. Nekem van egy kis cukrom, és ilyenkor rossz. De hát a hasnyálat is megnézi a főorvos, aztán azért. Kalott Antal hallgatott. Hasnyál. Milyen hülye szó, ez jutott az eszébe. És hogy eddigi hatvanhárom éve alatt még soha nem ejtette ki a száján. Nem akart ilyesmiről beszélni, sose. Hogy máj, meg szív, meg tüdő. Bele mind a pejsliba, aztán annyi. Vagy a hurkába. Más nem érdekes. Kéne mondani a Tóninak, hogy vegyenek egy cocát, aztán lebökik otthon. Átjön a Schmidt Sanya, a böllér fiú, akit mindenki csak Messerschmidtnek hív, a nagy munkát elvégzi ő, a bontást, a többit megcsinálják maguk. A felesége halála óta nem vágtak disznót. Kéne már végre. A góré is megmondta, csinálni kell. Kelj fel és vágj. Felpattant a székről. Az asszony azonnal ránézett, és félre rakta a Story magazint. Jönnek ám, nem kell idegeskedni. Amit én itt már végigcsináltam, nekem hihet. Csak felkelek és járok egyet, mondta oda. Nem is értette, mért érezte úgy, hogy magyarázatot kell adnia. Eszébe jutott a felesége, hányszor kérdezte, amikor ilyen hirtelen nekiindult, mikor látlak? Mindig így, sose azt, hogy hová mész. Hanem, hogy mikor látlak. Ő meg azt felelte rendszerint, hogy majd jövök. Mintha ez lett volna az élet szigorú logikája, hogy

DISPUTA Macskakő

Kalott Antalnak pedig eszébe jutott az a jó harminc évvel korábbi szeles délelőtt, amikor vételezés után hegesztőpalackokat tolt át az üzem udvarán, a műhely felé, és a góré a főépületből kilépve a rá várakozó barna Volgához sietett, de a szél belekapott a kalapjába, lerántotta a fejéről, és elkezdte görgetni az udvar rozoga aszfaltján, ami tele volt olajfoltokkal. Kalott Antal azonnal ugrott, és futott az elgurult fejfedő után, azonban a szél egyre csak megtréfálta, és mint valami vígjátékban, amint elkapta volna, néhány méterrel megint odébb fújta. Csak nagy sokára érte utol, amikor a kerítés tövében fennakadt a bokrok ágai között, megmarkolta, és futott visszafelé, miközben a Volga akkor már indult, kanyarodott a főkapu felé. Kalott Antal loholt, ahogy csak tudott, de az autó még így is jócskán messze volt tőle. Ám észrevehették, mert egyszer csak lefékezett, felvillant a fehér tolatólámpa, és jött felé háttal, majd megállt mellette. A hátsó ablakot a góré letekerte, és az arcába nézett. Igazán derék. Te vagy a Kalott, ugye? A góré mindenkit tegezett. Hallom, úgy hegesztesz, mint egy isten. Erre csak vigyorgott, megvonta a vállát. Mit lehet erre mondani? Hegeszteni kell. Hegeszteni jó. Legyen egyben, ami összetartozik, vagy mi. Attól fogva a góré neki külön köszönt. Semmi fakszni, semmi kivételezés. Csak köszönt. Vagyis jó munkát kívánt. Azt is lehet mondani, hogy az üzem érdekében cselekedett. Jó munkát, Kalott!, ennyit mondott mindössze, de előfordult, hogy átkiabálta az egész udvart. Sok évig ment így. Azt lehetett hinni, mindig is így lesz. De eljött a nap, amikor már nem volt mihez jó munkát kívánni. Udvar se volt… Ahogy a fia mondogatja: se Gagarin Brigád, se hegesztőverseny, papa, semmi sincs. És ilyenkor azt szokta felelni, gondolkodás nélkül, hogy tudom, tudom… Aztán tessék. Itt van a góré. És itt van ő is. Ki tudja, még mi minden és mindenki létezik még, amire mások olyan könnyen rámondják, hogy: semmi. Felmászott a harmadikra. A 312-es ajtón megtalálta a kiírást: dr. Mangold Jenő adjunktus, belgyógyász. Bekopogott. De hosszú másodpercekig nem történt semmi, zavartan körülnézett. Újra kopogott, erőtlenebbül, mintha igazából nem akarna zavarni, csupán kényelmetlen kötelességének tesz eleget. Az ajtóval szemközti széken ülő as�szonyság szólt oda neki.

21

DISPUTA Macskakő 22

ha majd jön, akkor lehet őt látni. És ez így is volt. Hazajött, és akkor ott volt. Látható volt. Sose rúgott be, legalábbis nem nagyon, nem arénázott, nem okádott össze mindent. Csak elment, máshol tartózkodott, és utána visszajött. Ha szigorúan veszi a dolgokat, akkor a felesége az, aki nem tért haza. Elment, be, a kórházba, és többé nem jött vissza. Ezer a dolga ennek a szegény főorvosnak is, pedig amúgy aranyból van a szíve, mondta még az asszony, immár a háta mögül. Majd meglátja! Ne menjen messzire, bármikor befuthat, és akkor nagyon hamar lezavarja a vizsgálatokat… Kalott Antal kiment a lépcsőházba. Hirtelen valami hiányérzet fogta el. A nádfülű szatyor, az nem volt sehol. Megfordult, de csak benézett a váróba, a szék irányába, ahol ült. Nem látott ott semmit. Talán amikor a góréval találkozott, odalent… Hol is volt? A másodikon. Lesietett a lépcsőn. Ez a szint mostanra majdnem teljesen kiürült. Igen, itt állt, a széksor mellett. Amikor a sarokból a góré feléje nyöszörgött. Biztos letette a táskát, megilletődöttségében. De nem volt sehol. Az egyik ajtón kijött egy fehér ruhás, tüskére nyírt hajú nő. Az arcát nagyon erősen festette, a szája vérvörös volt a rúzstól. Elnézést…, szólította meg bátortalan hangon. Kit keres? A szatyor… Szatyor doktor? Kiment dolgozni Angliába. Nem, a kockás vászonszatyrom… Olyan nádból való füle volt. Mi van vele? Elvesztettem. Pont itt? Igen, itt álltam, valószínűleg leraktam, és itt felejtettem. Nem tudok róla. De megkérdezhetem. A nő visszasietett ahhoz az ajtóhoz, ahonnan kijött. Benyitott. Lányok, egy rendetlen kockás fülű szatyor keresi rendes gazdiját!, kiáltott be a szobába, majd Kalott Antal felé kacsintott. Nem tudtok róla? Nem hallotta, milyen választ kapott a nő, csak látta, amint becsukja az ajtót, és kifordított tenyérrel közeledik feléje. Sajnos, se kép, se hang. Vigyázni kell nagyon. Még a portán érdeklődjön esetleg. Tudja, hol van? Túl, a másik szárnyban. Hát nem ez a másik szárny?, kérdezte megdöbbenve Kalott Antal. De, ha ott vagyunk, akkor ez a másik szárny, amikor meg itt, akkor az a másik.

Ez benne a szép!, nevetett fel a nő, vörös ajkai közül szürkéssárga, ritkás fogak villantak elő. Na viszlát, mondta még, és bal kezével egy pillanat erejéig hozzáért Kalott Antal kabátos karjához. Aztán, már elmenőben, hátra se fordulva visszakiáltott, és vigyázzon magára, jobban, mint a szatyrára! Benyúlt a zsebébe, elővette az ósdi kvarcóráját, amit még az ötvenedikre kapott, a brigádtagoktól. A műanyag szíj egyik fele rég letört, az órás azt állította, ilyet már nem gyártanak. A folyadékkijelzős számok 11 óra 47 percet mutattak. Milyen nagy dolog volt egy ilyen óra akkor. Van rajta stopper is. Le kellett mérni, hogy a Rácz Pityó mennyi ideig pisál egy rekesz sör után. Majdnem egy percig pisált egyfolytában. Ötvennyolc egész hatot mértek, erre pontosan emlékszik. Neki meg otthon azt ígérték, még a borbély is, hogy valami csőbe kell majd belehugyoznia. Azon nincs mit mérni. Mindegy. Lebattyogott még egy emeletet. Most menjen vissza a – megint – másik szárnyba? A fia jöhetne már. Hol fogja keresni egyáltalán? Jobbra meglátott egy ajtót, ami idefelé nem tűnt fel neki. Neonnarancssárga nyíl fölött az a szó virított: TRAUMAOSZTÁLY. Benézett, de a hosszú folyosón nem látott egy lelket sem. Viszont túl, a folyosó végén kellemes, meleg sárga fény világított. Elindult arra. Vajon a góréval mit csináltak abban a szobában? Döfik és vágják, ilyesmit mondott. Hogy jobb legyen neki, nyilván. A kalapja, ami után szaladt, megvan-e még? A góré biztosan vett már újat. Adnia kellett magára. Most viszont mindegy. Semmiféle kalapra nincs szüksége. A fejére is szürkészöld pokrócot terítenek. Elég az neki. Csapóajtózörgést hallott, két nővérféle rohant el előtte. Az egyik olyan készülékbe beszélt, mint egy mobiltelefon, közvetlenül a szája elé tartotta. A kettes műtőt készítsék elő, most azonnal. Fiatal férfi, kábé huszonhét éves. Három lőtt seb, gyomortáj, tüdő, jobb felkar. Erősen kivérzett állapotban… Kalott Antal önkéntelenül is félrehúzódott, majdnem a sarokba, érezte, hogy birizgálja valami a fejét: a sarokba állított, óriás méretű filodendron levele, mint egy hatalmas, sokujjú zöld kéz érintette a haját, a homlokát. Odanyúlt, érezte a vastag húsú, síkos érintésű leveken a port. Földből nő és porossá lesz. De nem ért rá effélére gondolni, mert egy zörgő és hadonászó csapat tódult be kintről. Egy nő valamiféle palackot tartott

zőt viselt. Kalott Antal most oda meredt, de a fekete betűk táncoltak a szeme előtt, képtelen volt kiolvasni, ami oda volt nyomtatva. Beteg?, kérdezte egy fokkal enyhébb hangon a férfi. Nem, dehogy vagyok beteg, felelte gyorsan, szinte tiltakozva. Hát akkor? Keres valakit? A fiam… A fiamat… A fia beteg? Nem, nem, ő se… Nincs nekünk semmi bajunk. A kopasz férfi arcán megjelent egy félmosoly. Jobb kezét kivette a köpenye zsebéből, és az ajtó felé mutatott. Örömmel hallom. Akkor most távozzék, kérem. Arra. Kalott Antal szinte megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta és lám, bántódás nélkül elengedik, nem vágják és nem szúrják. Elvonult a kopasz férfi előtt, elmotyogott egy Visz’látást, de nem kapott rá választ. Kint állt az udvaron. Még látta, hogy a mentőautó, amelyik a beteget hozta, elkanyarodik az épület mögött. Csípős szél nyalta körbe. Összehúzta magán a kabátot, aztán jutott eszébe, hogy hol lehet a sapkája. A zsebében nem találta. Elveszett az is, ezek szerint. Érdemes volt eljönni hazulról, de tényleg. Maradtak volna otthon a seggükön. Elhatározta, ezt meg is fogja mondani a gyereknek, akkor is, ha megint mérges lesz miatta.

DISPUTA Macskakő

a magasba, ketten a gurulós hordágyat irányították. Filmen már látott ilyesmit. Nem látta, ki fekszik a hordágyon, letakarták egy fehér lepedővel, amin vörös foltok ütköztek át. Odébb, papa!, rivallt rá egy borostás férfi, aki elölről húzta a kocsit, pont őelőtte akartak kanyarodni, hogy a teherhordó liftbe, ami már megérkezett, és kinyílt az ajtaja, be tudják tolni. Kalott Antal még jobban belebújt a filodendronba, újabb levelek szántottak végig a fején, az egyik, mintha direkt csiklandozni akarná, becsúszott az inge, a gallérja mögé. Kissé meg is billent a nagy hátrálásban, a kezével hátrafelé kapott, megfogta a virág egyik szárát, ami a ránehezedő súlytól azonnal meg is reccsent. Még szerencse, hogy a fából való láda, amiben állt, magas volt, és nekifeszült a lábszárának, különben még úgy, ahogy volt, belecsücsült volna. Riadtan kikászálódott, lerázta a kabát aljáról a rátapadt kevéske földet. A csapat, amelyik a vérző embert hozta, már rég nem volt sehol. A lift kijelzője a piros 3-as számot mutatta. Hát maga? Mit keres itt? A hang irányába nézett. Teljesen kopasz, alacsony, vékony ember állt előtte. Az orra alatt nyírott bajuszt hordott. A kabátját emelte meg, mintha ez mindenre magyarázatot adna: itt lett piszkos, itt kell megtisztítani, ha lehet. Ne játssza a hülyét, jóember, reccsent rá a kopasz férfi, aki fehér köpenyén kitű-

Lars Spuybroek: Son-o-house, Son en Breugel

23

Tandori Dezső

Az XXLY Montaigne ciklusból Jó dolgok a lánchoz, síma műanyagból Nem az, hogy lassan elfelejtek írógépelni. Nem az, hogy nem akarok írógépelni (sem). A kettő valahogy együtt. De hogy meghatározott sorrendben? Az egyik sorrend rosszabb, mint a másik. * Semmi abszolút megbeszélnivalóm valakivel: abszolút semmi megbeszélnivalóm nincs vele. Mégis benne ez utóbbiban az „abszolút”, tehát akkor mi van, ha ezt beszélem? Jó, csak formailag eldönthetetlen. * Nehéz dolog valakit-valamit azzal visszautasítani, hogy: „Nézd meg ezmegez könyvem

DISPUTA Macskakő

egyik számozatlan oldalát – cím ott SEMMI 4 –,

24

ott áll, hogy az érintkezés nem hiteles formája az érintkezésnek, a közlés nem hiteles formája a közlésnek. De én, barátom/ném, ezt fokoztam, már ha ilyen én-nem-én-közegben a fokozás szónak értelme van. Azt mondom tehát neked, mondjuk, neked, mondjuk, ezt mondom – jó, hát akkor ez miféle mondás? épp ilyen: az érintkezés nem alkalmas módja az érintkezésnek, a közlés nem alkalmas módja a közlésnek. De ez nem formajáték. A két érintkezés, a két közlés szó ugyanazt fedi. Tehát nem arról van szó, hogy az érintkezés valami igazibb érintkezésnek nem alkalmas stb. módja etc., vagy a közlés valami igazibb közlésnek. Nem. Az érintkezésnek más formái, módjai stb. is vannak, azok nekem a jobbak, hitelesebbek, alkalmasabbak: gondolok valakire, álmodni valakiről, vágyni valakire (megnézném, én ma kire, azért, ugye), hallani valaki felől (megint olyan szép volt; pl.), olvasni valakitől valamit... s ugyanez tárgyakkal. A közlés meg... nehezebb eset. Barátom, barátném, nem tudom, mit akartál kérni tőlem, biztos, nem annak hírét adtad volna, hogy gazdag amerikai nagybácsim hagyott rám egy vagyont, de hát én nem fordítok már igazi komoly műveket, nem fordítok, nem írok színpadon ügyesen használhatókat, nem nyitok meg esteket, egyáltalán, nem szereplek, nem írok kritikákat – sajátos okkal csak, ismertetéseket –, s a többi. Ráadásul: Salinger túloz a zennel,

meg a hátamra sem írhatom, hogy KÉREM ÉN AZ ABSZOLÚTUM ÁLLAPOTÁBAN VAGYOK (SATORI), NE ZAVARJUK A HASZONÁLLATOT Ezt, igen rég, már írtam. Több, mint harminc éve. Mégis ez lett, ami van. A satoriból, ahogy az abszolútumból, sem a satori-tovább, abszolútum-tovább nem jön ki, sem vissza nem kerülünk a megelőző állapotba.” Szóval szépen állunk! (Eleve.) * Láttak rólam a minap egy filmet. Feleségem mesélte, neki felhívták a figyelmét, az én figyelmemet – telefon nyista nálam, csengetéseket megúszni szeretek, levél... hát arról majd… na – nem tudták felhívni. De hagyjuk a filmet. Fogalmazzunk így: bármi általános személyes szereplés. Visszaemlékezve, Krapp Utolsó Utáni Tekercse: tkp. Rémes volt minden utazás, a lófogadás, a művészet stb., de általában legalább élveztem. Ám a személyes (általános) szereplés úgy volt rémes, hogy soha egy pillanatig nem élveztem. Nagyon remélem, hamarosan tényleg nem kell mennem sehova. Orvoshoz sem járok, vigyáznom kell, olyan ne legyen velem, hogy mégis el kell menni.

Feljegyeztem ilyesmit, formalista dolog: „Ideges vagyok, hogy...” de tkp. nem is ideges vagyok, hanem... na, mindegy... igen, hogy annyi mindennek kéne érdekelnie, de a házi kártyabajnokságon, szeretteim s a magam egészségi állapota s még pár dolgon kívül, ezt is többször megírtam már, semmi sem érdekel. Az érintettségnek nem jó kifejezése az „érdekel”. Szeretném, ha minél kevésbé lennék érintett. Tehát nem az van, hogy ez nem érdekel, az nem. És az se, hogy ideges vagyok. Rémálom volt az életem, írtam nemrég;. Nem sorolom, mi mindenért. Itthon ezen jót nevettünk, feleségemmel mégis 41 évet éltünk le, 31-et a madárkáinkkal, 40-et medvéinkkel, ergo nem az van, hogy „velük” rémálom volt. Éltem, és életem túl gyakran volt úgy, hogy – jó, néha mindennel és mindenkivel rémálom volt –, igen, hogy tőlük függetlenül is rémálom volt az életem. Az önrontási fenyegetések, halálveszélyek, megnyomorodásveszélyek, rossz döntések, képtelen gondolatok és tettek (az enyémek! bánom is én ma már a máséit), na, idáig jutottunk két Disputa-oldalnyival. Mivel ez is érintkezés és közlés, ennyi célom lehetett csak, két oldalnyi legyen ez, a lényeg megvolt. Lélektől lélekig, két Disputa-oldal megtelik; magaddal disputázz, uram, ha igazi elemzője ma senkinek sincsen! * Ezt a „Jó dolog a lánchoz…” –t pedig véletlenül hallottam két ember beszélgetéséből egy műszaki bolt előtt.

DISPUTA Macskakő

*

25

A szilíciumalapú jövő* Friedrich Kittler DISPUTA Árkádok 26

A fizikai világ szövevényes, és számos dimenziója van, amellyel játszani lehet. Felkavaró arra emlékeznünk, hogy P időhöz kötött szimbólum-lények vagyunk, akik eltörpülnek a hatékony számítógépes eszközök mellett egy gyűszűnyi vízben. Brosl Hasslacher

A próféták iránti kereslet, ha hihetek a postaládámban gyűlő, előadásokra invitáló leveleknek, feltartóztathatatlanul nő. Nyilvánvaló, hogy azokat a könyveket, amelyeket az elmúlt száz év médiatechnológiáiról jelentettünk meg, immár csak azért lapozgatják, hogy a következő száz év médiatechnológiáit extrapolálják. Az ilyen kívánalmakat azonban Mallarménak azzal a majd százéves tételével kell szembesítenünk, amely szerint a kockadobás soha nem törli el a véletlent (tehát a szavakból vagy ASCII-jelekből álló előadás sem). Így hát nekem mint médiatudósnak nem tisztem, hogy általánosságban a jövőről és különösen az architektúra jövőjéről beszéljek. A médiaelmélet – nem rendelkezvén olyan empirikus adatbázissal, mint amilyeneken például az ipar csúcsszámításai és jövőprognózisai alapulnak – csak néhány egyszerű kérdést tehet fel. Engem először is a következő probléma foglalkoztat: Mi lett a jövő fogalmából a csúcstechnológiai feltételek között, s ehhez kapcsolódóan az a kérdés, hogy ez a szilíciumalapú jövő milyen architektúrákat követel meg. Amennyire én látom, a jövő – a szó nem-technikai, régi európai értelmében vett jövő – abból a különös módon refle­ xív nyelvből származik, amelyet a görögök óta alkalmaztak a grammatikusok a nyelvekről szólva. A jövő (Zukunft) az ófelnémetben, tehát egy szinte grammatikusok nélkül létező nyelvben még egyszerűen azt jelentette: megérkezni (Ankunft) valahol a tér egy bizonyos helyén. Ellenben a latin futurum szó, amelynek az időbeli értelemben vett német Zukunft szó a tükörfordítása, az egyik legtiszteletreméltóbb szógyökre vezethető vissza, mellyel az indoeurópai nyelv ajándékozta meg beszélőit és kivált filozófusait. A *bhu szógyök, amely ott rejlik a bin (vagyok) és bauen (építeni) szavakban is – így Heidegger szerint lét és ar-

chitektúra összetartozásáról tanúskodik1 –, a keletkezést, növekedést vagy létrejövést jelölte. A szószerinti értelemben vett jövő (Zukunft) tehát az extern fejlődések-alakulások tere volt, melyhez semmilyen emberi beavatkozás vagy ennek eszközei nem férhettek hozzá. Hiszen még az egyiptomiak és babilóniaiak óta fennálló nagy matematikai építmények is csak azt tudták megjósolni, ami már valamilyen múltban is szabályosan vagy periodikusan tért vissza újra és újra: a Nílus évenként ismétlődő áradásai, nap- vagy holdfogyatkozások. Ezzel szemben mindaz, ami – az időjárástól a halál pillanatáig – mint véletlen tört rá az emberekre, teljességgel megjósolhatatlan volt, hacsak nem valamilyen véletlen tette lehetővé alattomban magát a jóslatot is. És ezt a köznapi nyelv feltételei között megjelenő véletlent csakis az orákulum eljárásával érték el. Az orákulumok mint a jövőfeltárás szent helyei vagy a tölgyerdők bódító zúgását (mint Dódónában), vagy pedig (ahogy Delphoiban) a babérlevelek okozta zajos mámort használták ki, hogy ezekből a zúgó zajforrásokból kiindulva végezzenek számításokat a jövő nevű előreláthatatlan zajforrásra vonatkozóan. Már az orákulumok egyik Plutarkhosz által is idézett kritikájában ezt olvashatjuk: „Mindezek a Szibillák az idő mérhetetlen tengerébe úgyszólván találomra hajítottak mindenféle eseményekről és véletlenekről szóló alaptalan neveket és szavakat”.2 Így hát régi európai feltételek között, vagyis a hétköznapi nyelv uralma alatt, az orákulum – szigorúan Epikurosz vagy Mallarmé nyomán – nem volt egyéb, mint pusztán az az abszurd kísérlet, hogy a jövő nevű véletlent a nyelv nevű véletlen segítségével szelídítsék meg. De apóriába torkollott az ókori sztoikusok ellentétes feltevése is, miszerint maguknak az isteneknek mint az orákulumok

A tanulmány Friedrich Kittler 1992-ben a Grazi Nemzetközi Építészeti Fesztiválon tartott előadásának átdolgozott változata. Internetes hozzáférés: http://feuerstein.myzel.net/texte/silizium.html Nyomtatásban: F. Kittler: System–Daten–Welt–Architektur, Triton Verlag, Wien, 1995. 1 Vö. Martin Heidegger: Bauen Wohnen Denken. In: Vorträge und Aufsätze, Pfullingen 1954, 146. (magyarul: uő, Építeni lakni gondolkodni. Ford. Schneller István, in. Schneller István, Az építészeti tér minőségi dimenziói, Kecskemét: Librarius Kft., 2002. 257–270.) 2 Plutarch, Über das Ei in Delphi. In: Plutarchs moralisch-philosophische Werke, übersetzt von J. F. S. Kaltwasser, Wien–Prag 1979, Bd. III, S. 204. (magyarul: Plutarchos, A delphoi e-ről. Ford. Imregh Monika, Axis polaris 3. 2002. 25–42.) *

3 4

hetően, amelyekre az újkori infinitezimális számítás tanította meg. „Így tehát – olvassuk Laplace-nál – a világmindenség jelenlegi állapotát korábbi állapotának okozataként és következő állapotának okaként kell tekintetbe vennünk. Egy olyan intelligencia, amely adott pillanatra nézve ismerné a természetben ható összes erőt, valamint az azt összetevő elemek kölcsönös helyzetét, és ezen felül egyazon formulában át tudná fogni a legnagyobb égitestek és a legkisebb atomok mozgásait; emez intelligencia számára semmi sem volna bizonytalan, jövő és múlt egyaránt nyíltan tárulna szeme elé. Az emberi szellem abban a beteljesedésben, ahová az asztronómiát volt képes eljuttatni, csak gyenge képmását mutatja emez intelligenciának: A mechanika és a geometria területén tett felfedezései […] az emberi szellemet képessé tették arra, hogy a világrendszer múlt- és jövőbeli állapotait egyazon analitikus kifejezésben fogja át.”4 Laplace felvilágosult optimizmusa, ami minden eljövendők kiszámíthatóságát illeti, időközben kénytelenül kárt szenvedett. Még Laplace is túlontúl egyoldalúan támaszkodott azokra a periodikus funkciókra, melyeknek klasszikus példáját ismét csak az asztronómia szolgáltatta. Ezzel áll szemben a véletlen abszolút modern kutatása − a véletlené, amely bizonyosan nem-periodikus és legrosszabb esetben valamilyen (Norbert Wienerrel szólván) sehol sem differenciálható funkció. Átmeneteket kiszámítani tudni a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy között: a matematikai analízisnek ez a boldogsága már oda van, amióta a káoszelmélet kimutatta, hogy az olyan nem-lineáris rendszerek esetében, mint amilyen az időjárás, a kezdeti feltételekben jelentkező legkisebb eltérések is végtelenül felerősödött következményekhez vezetnek az eredményben. A Lorenz óta elhíresült pillangó, melynek elvétett szárnycsapása orkánokat vált ki más földrészeken, csupán a meteorológiai jóslatok e nehézségét allegorizálja. Az azonban sokkal kevésbé közismert, hogy a modern búcsú a Laplace-féle démontól korántsem vezetett szkepszishez. Amikor az eltökélt ateista Alan Turing felvázolta az összes számítógép univerzális algoritmusmodelljét, esküdt célja volt, hogy

Uo., 169. P[ierre] S[imon] de Laplace: Philosophischer Versuch über die Wahrscheinlichkeit, R. v. Mises (Hg.), Leipzig 1932, 1.

DISPUTA Árkádok

urainak meg kell tudniuk jósolni az általuk elrendelt jövőt. Plutarkhosz idézett értekezése így szól Apollóról: „Ez az isten jövendőmondó, mégpedig ama művészet segítségével, hogy a jövendőt a jelenvalóból és a múltból jósolja meg. Mert egyetlen dolog sem keletkezik ok nélkül, és megjóslása sem alaptalan; hanem, mivel minden, ami jelenvaló, össze van kötve azzal, ami elmúlt, és egyetlen, a kezdettől a végig terjedő szakadatlan sorban függ vele össze, a jövendő pedig ugyanígy a jelenvalóval, ezért az, aki a dolgok okait képes természetes alapok szerint egyesíteni és összekötni egymással, bizonyosan meg tudja ismerni és meg tudja jósolni a jelenvalót, a jövőt és a múltat.”3 Csakhogy az ok–okozati láncolatnak ezzel a szép definíciójával korántsem küszöbölték ki a zúgás és zúgás közötti rövidzárlatot. Hiszen maguk a régi istenek egyszerűen egybeestek a villámmal, a mennydörgéssel és a többi időjárási jelenséggel, melyekről jóslattal kellett volna szolgálniuk. Ma ellenben helyénvalónak látszik, hogy, legalábbis egyelőre, elfelejtsük a jövő és növekedés között feltételezett régi szép vonatkozást. Mindamellett vannak chipjeink (vagy azok birtokolnak minket), s ezek maguk szilíciumlapkákon nőnek. Azóta az időjárási jóslatokat nem parasztszabályok, orákulumok vagy istenek szavai határozzák meg; e jóslatok egy olyan matematika ügyévé váltak, amely még azokon a területeken is képes felderíteni periódusokat, ahol a felfegyverzetlen emberi szem legfeljebb véletlenszerű sorozatokat volna képes észlelni. A nyugati kultúra iszonyatos hatalmi fölénye olyan gépeken nyugszik, amelyek semmilyen megértést nem tanúsítanak az istennevek szimbolikus dimenziója iránt, mivelhogy egyedül reális számoszlopok feldolgozására hivatottak. Amennyiben és amíg még ez a kultúra is ismert valamilyen istent, akkor az csakis az a különös démon volt, akit 1814-ben vezetett be Laplace, a Filozófiai kísérlet a valószínűségről című művével: Laplace démonja a múlt és jövő közötti vég nélküli ok–okozati láncolatokat már nem filozófiai belátások erejénél fogva ismeri, mint azt még Plutarkhosznál láttuk, hanem azoknak a matematikai kalkulusoknak köszön-

27

DISPUTA Árkádok

egyszerűen megszüntesse a legkisebb eltérések problémáját. Turing ezért és csakis ezért hagyta el Laplace matematikai analízisét ennek infinitezimálisan kicsi értékeivel, és vázolta fel a számítógépet olyan kombinatorikaként, amely „csak végesen sok állapotot tud felvenni”. „Úgy tűnik – írta Turing, algoritmusmodellje fölött érzett büszkeséggel –, mintha a gép adott kezdeti állapota és adott bemeneti jelek esetén mindig lehetséges volna, hogy megjósoljunk minden jövőbeni állapotot. Ez Laplace-nak arra a nézetére emlékeztet, miszerint lehetségesnek kell lennie, hogy a világmindenségnek egy meghatározott időpontban való teljes állapotából, melyet összes részeinek helyzetével és gyorsaságával írtunk le, megjósoljuk az összes jövőbeni állapotot. Az általunk itt szemügyre vett jóslat azonban használhatóbb, mint az, amelyet Laplace vetett fel. Az ’univerzumnak mint egésznek’ a rendszere olyan, hogy a kezdeti feltételekben rejlő minimális hibáknak egy későbbi időpontban elsöprő hatásuk lehet. Egyetlen elektron billiomodnyi centiméterrel való eltolódása egy bizonyos pillanatban eldönthetné egy évvel később, hogy egy embert megöl-e egy lavina, vagy megmenekül tőle. Az általunk ’diszkrét gépeknek’ nevezett mechanikus rendszerek lényeges tulajdonsága, hogy ez a jelenség nem lép fel. A mindenkori állapot viszonylag pontos ismeretéből még akkor is minden későbbi lépés viszonylag pontos ismerete adódik, ha az idealizált gépek helyett a tényleges, fizikai gépeket tekintjük.”5 Turing óta tehát a jóslatok mércéje már nem a matematikailag felvilágosult filozófia, mint egykor Laplace esetében, hanem a puszta használhatóság. A megszámolhatóan sok kapcsolási állapottal rendelkező gépek, az úgynevezett Finite State Machines, a hagyományos matematikai elegancia értelmében vett egyenletmegoldásokat nem szállítanak; ehelyett kiszámítható számtömegeket zabálnak, melyeknek kerekítési hibája tetszőlegesen kicsi lehet. Így azonban a számítógépek azt a kérdést, hogy milyen jövő milyen pontossággal jósolható meg, a kiszámításra váró környezeti adatokról eltolják arra a rendszerre magára, amely kiszámításukat (a szó minden értelmében) átveszi. Mert hiszen – s ez az orákulum is Turingtól származik – azzal

Alan M. Turing: Rechenmaschinen und Intelligenz. In: Intelligence Service. Ausgewählte Schriften, Bernhard Dotzler és Friedrich Kittler (kiad.), Berlin 1987, 157. (magyarul: uő, Számítógépek és gondolkodás. Ford. Tarján Rezsőné, in: A kibernetikai klasszikusai. Szerk. Szalai Sándor, Bp., Gondolat Kiadó, 1964. 120–160.) 6 Vö. Alan M. Turing: Intelligente Maschinen. Eine häretische Theorie. In: Intelligence Service, 15. 5

28

kell számolnunk, hogy a gépek egy nap majd mindent átvesznek.6 A kérdés tehát már csupán az, hogy mit jelent a jövő, és mit jelent az architektúra, mihelyt (teljességgel paradox módon) azzal számolunk, hogy maga a számítás szökik el előlünk, az emberek elől, gépekben. Hiszen a jóslat turingi operacionális definíciója magát a jövő fogalmát változtatja meg. Éppen azért, mert diszkrét szerkezetének köszönhetően ő maga garantáltan megjósolható, maga a számító rendszer válik annak mércéjévé, amit ma még jövőnek nevezhetünk. Lezárul-e, s ha igen, mikor zárul le egy bizonyos számítási folyamat – ezzel az egyszerű kérdéssel dől el az is, hogy mi kiszámítható és mi nem. Mint tudják, e döntés kritériumaként a valós idő sokat emlegetett fogalma szerepel. A környezeti adatok feldolgozása, tehát egy digitális számítógép zárt rendszerében való szimulációjuk mindig akkor történik valós időben, ha a szimuláció folyamata a szimulált folyamattal időben együtt tart vagy akár alatta is marad ez utóbbi időszükségletének. Vegyük például azt a merész feltevést, hogy az egynapos jövő közép-európai időjárása 12 óra alatt volna kiszámítható, a kétnapos jövő időjárása 24 óra alatt, és így tovább lineáris progresszióval. Akkor ez az időjárás már egy nappal azelőtt megvolna, hogy maga létezne. Az utolsó szó a Laplaceféle démoné volna, mely ekképp megszabadult saját földöntúli és anyagtalan, tehát egyszersmind számításra alkalmatlan formátlanságától (vagy épp ez által implementálódott). A modell, amelynek (amint ez az építészek számára közhely) elvileg kisebbnek kell lennie, mint az, amit modellál, mégis tartalmazná azt, amit modellál, ha nem is teljességében, de hibátlanul. És a jövő, az időnek ez a korábban beláthatatlan mélysége, lépésről lépésre, napról napra tűnne el saját szimulációjában, s végül a „No Future”-generáció igaza szó szerint igaznak bizonyulna. Ha ellenben azzal a kevésbé merész feltevéssel élünk, hogy a jövendő időjárás még éppen valós időben volna kiszámítható, akkor számítógépes feltételek között is újra megjelenik a jövő. A rendszerek lépést tartanának környezetükkel, de soha nem előznék meg. Akár egy hajó orrhullámánál, a jövő mindig mint kiszámítható, de kiszámí-

7

elmúlt húsz évben a mikroprocesszorok tranzisztoraik számát néhány ezerről 3 millióra, tehát az ezerszeresére tudták növelni anélkül, hogy e növekedés alábbhagyása belátható volna 2010 előtt. Ezzel pedig ugyanakkor jelentősen több, mint ezerszeresére nőtt azoknak a környezeti szegmenseknek a száma, melyeknek lehetségessé válik a kiszámítása valós időben, ugyanis a processzorok minden további miniatürizálása során egyszersmind munkasebességük is növekedhet. Csak a komplexitásnak ez a növelése tette lehetővé az „ember-gép” metszéshelyek számára, hogy fokozatosan elérjék a szokásos életvilágok szintjét. A monitorok ugyanabban az időszakaszban a puszta számok nulladik dimenziójától a parancssorok első dimenzióján és a grafikus felhasználói felületek második dimenzióján át a virtuális valóságok harmadik dimenziójáig haladtak előre, mígnem végül elérték az építészmérnököket is, akiknek persze három dimenzió alatt mit sem segítettek. A felhasználói metszéshelyeknek ilyetén exponenciális komplexitás-növelése ellenére maga a chip-architektúra állandó maradt: néhány vadonatúj labormintától eltekintve, a chip az összes virtuális dimenziót – mint már 1968-ban, úgy jelenleg is – tranzisztorok kétdimenziós agglomerátumára képezi le. Tehát, legalábbis modellként, érvényben marad a milliméterpapír a derékszögeivel. A két dimenzióra való redukálás révén azonban a komplexitás-növelés nem csupán a minden várostervező számára ismert problémákat veti fel, például a kereszteződésmentesség vagy az útszakaszoptimalizálás problémáját. Hanem előidézte immár annak elvi lehetetlenségét is, hogy számítógépet számítógép nélkül tervezzenek. 1979-ben, amikor dr. Marcian E. Hoff és kollégái az Intel Corporation szolgálatában hozzáfogtak az Intel 8086 mikroprocesszor designjának elkészítéséhez (melynek szóhossza sajnos máig ipari standardként van cégjegyezve), állítólag egy Santa Clara közelében levő garázsban 64 négyzetméter

Lewis Mumford: The City in History. Its Origins, its Transformations, and its Prospects, 2. kiadás, London, 1963, 569 (magyarul: uő, A város a történelemben. Létrejötte, változásai és jövőjének kilátásai. Ford. Félix Pál. Bp., Gondolat Kiadó, 1985. 525. ,,A város az anyagi és kulturális hatalom összpontosításával meggyorsította az emberi kapcsolatok ütemét, termékeit tárolható és újratermelhető formákká alakította. Emlékművei, írásos feljegyzései és rendezett társulási szokásai révén a város kibővítette valamennyi emberi tevékenység hatókörét, s időben mind visszafelé, mind előre kiterjesztette azt. Tárolási eszközei segítségével (épületek, boltívek, irattárak, emlékművek, írásos táblák, könyvek) a város számára lehetővé vált, hogy egy komplex kultúrát örökítsen át nemzedékről nemzedékre, hiszen nemcsak az anyagi eszközöket rendszerezte, hanem olyan emberi közvetítőket is megszervezett, akik nélkülözhetetlenek voltak ezen örökség továbbítására és kibővítésére. Mindmáig ez a város legnagyobb hozzájárulása az emberiség fejlődéséhez. A város komplex emberi rendjéhez képest mily kezdetlegeseknek és korlátozottaknak tűnnek az információ tárolására és továbbításra szolgál jelenlegi bámulatos elektronikus berendezéseink!”)

DISPUTA Árkádok

tatlan jövő maradna adva. Változatlan maradna az évezredes tudatlanság, leszámítva a tautológiát, hogy a mindenkori jelen időjárása kétszeresen is megvolna: a valóságban és annak szimulációjában is. Ha végül azt a némiképp realisztikus feltevést vesszük, hogy a következő 24 óráról szóló időjárás-jelentéseknek pusztán környezetük lokális adataival kell számítaniuk, a nagyobb időszakaszokról szóló időjárás-jelentéseknek ellenben egyre globálisabb adatokat kell bevonniuk a számításba, akkor a valós idejű digitális feldolgozás reménye problematikussá válik. Ugyanis a környezeti komplexitás növekedése esetén ennek megfelelően növekednie kell a rendszer komplexitásának is. Így a jövő és a növekedés között fennálló tiszteletre méltó összefüggés ismét érvényre jut. De pontosan ezzel a jövővel jelenik meg az architektúra is. Az, hogy a mikroprocesszorok egy időegység alatt mekkora környezeti komplexitást tudnak feldolgozni, Turing operacionális definíciója óta teljességgel annak függvénye, hogy a mikroprocesszorok mennyi elemet milyen elrendezésben integrálnak szilíciumfelületükön. Ezt a layoutot teljes joggal nevezik chip-architektúrának is, egyszerűen azért, mert a számítógépes áramkörök a maguk vezérlőegységével, adatbuszukkal és tároló regisztereikkel úgy épülnek fel, mint egy város, uralkodói székhelyével, utcarendszerével, valamint a lakosságot vagy javakat tároló épületeivel. Az elektronika tehát – Mumford aggodalmával ellentétben7 – nem rombolja szét az urbanisztikát, csupán miniatürizálja. Szemben a lekicsinyíthetetlen modullal, ahogy legkésőbb Le Corbusier óta nevezik az embert, az integrált áramkörök modularitása a miniatürizálás szinte határtalan lehetőségében lakozik. Mármost éppen ez a lekicsinyítés az elektronikai királyútja a komplexitás további növelésének – legalábbis addig, amíg hagynak még számára játékteret az olyan típusú abszolút fizikai határok, mint a molekulaméret vagy a kvantumeffektus. Az

29

DISPUTA Árkádok 30

milliméterpapírt terítettek ki. Ezt a papírt aztán a mérnökök megtöltötték az ismert kapcsolási szimbólumokkal 29 000 tranzisztorra,8 a hozzájuk tartozó ellenállásokkal és kondenzátorokkal, ahol is minden egyes szimbólum körülbelül fél négyzetcentiméter papírt foglalt el. Második lépésként a mérnökök azután ebből a szimbolikus layoutból levezették fizikai ekvivalensét, amely már csak félvezetős szilíciumlapkák és izoláló szilíciumoxid rétegek közt tett különbséget. Harmadik lépésként fotomechanikus kicsinyítéssel a reális tranzisztorméretet 1853 négyzetmikrométernyire9 változtatták, mígnem végül felcsillant az Intel 8086 mikroprocesszor mint hüvelykujjkörömnyi szilíciumlapka. 1992-ben azonban, miközben az Intel Corporation még mindig a (3,2 millió tranzisztoros) ük-ük-ükunoka, vagyis az Intel 80586 mikroprocesszor architektúráján dolgozik, a régi jó garázsok, milliméterpapírok és mérnöki mesterévek egyszerűen már elavultak. Nem volna akkora papír, amin elférne a tervrajz, s nincs az az átfogó mérnöki tekintet, mely képes volna még áttekinteni a labirintust. Így tehát Neumann matematikai teorémája, mely szerint számítógépek alkalmas környezetben pusztán számítógép-részekből önmaguknál okosabb utódokat tudnak előállítani, egyszerű mérnöki gyakorlatba csap át: ma csakis az n generáció számítógépei képesek még arra, hogy az n+1 generáció számítógépeinek designját egyáltalán megtervezzék. Más szóval: architektúrájuk autoreferenciálissá válik, mintha már csak a szilícium önszerveződése volna képes arra, hogy lépést tartson a környezet önszerveződésével (mert hisz továbbra is ez utóbbi kiszámítására megy ki a játék). Csakhogy semmi nincs a Computer Aided Computer-Design-ban, ami szavatolná, hogy a tranzisztorok monomániás sokszorozása ténylegesen adekvát tetszőlegesen komplex környezeti rendszerekkel. Az építészmérnökök a médiatudósoknál sokkal jobban tudják, hogy az agglomeráció növekedése minden esetben oda vezet, hogy elemei növekvő mértékben elzáródnak egymástól. Az integrált chipeknek a diszkréten felépített kapcsolásokkal szembeni

nagy előnyét – azt ugyanis, hogy a termikus szinkronban futással minden tranzisztor számára azonos elektromos munkaértéket garantálnak −, ezt az előnyt a digitális technikában az egyes tranzisztorok szigorú elektromos izolálásával kell kompenzálni. Ennek a termikus kontinuum és elektromos elkülönülés között feszülő ellentétnek azonban megvan az a rendszerimmanens hátránya, hogy minden egyes cella és így minden egyes logikai állapot elektromosan csak a közvetlenül szomszédos cellákkal áll kapcsolatban, miközben az egész chipre kiterjedő globális kapcsolatok teljesen használaton kívül maradnak. Mármost matematikailag bizonyítható, hogy egy ily módon lokális architektúra (melynek modelljét talán a modern raszteres építési mód adta) celláinak akármilyen sokszorozása mellett is mindig csak nagyon csekély komplexitásnövelést enged meg. S ezzel ellentétben áll az analóg kapcsolás, amely a globális kölcsönhatások kihasználása révén lényegesen több kiszámíthatóságot vagy éppen jövőjóslatot tenne lehetővé – mindeddig azonban még teljesen hipotetikus.10 De ez az analóg számítógép már a puszta hipotézis létezési formájában is kérdésessé teszi, hogy Turing egyik alapvető feltevése univerzális érvényű marad-e. Turing óta ugyanis hallgatólagosan feltételezik, hogy a digitális számítógép mint olyan univerzális diszkrét gép, amely képes az összes többi gépet imitálni, egyszersmind kijelentést tesz arról is, amit állítólag ki tud számítani, vagyis arról, amit hajdan természetnek neveztek. Csakhogy ez a természet nem szükségképpen Turing-gép, már csak azért sem, mert nem ismer igennem-döntéseket,11 és így bináris kapcsolóegységeket sem. S ha a hipotetikus analóg számítógép eligazodik a maga komplexitásával, igen valószínű, hogy ez a gép sem Turing-gép. S ha ezt megfordítjuk, az a szomorú tétel adódik, hogy – minden híresztelés ellenére – a digitális számítógépek sem idézik elő minden történelem végét. A digitális számítógép a médiatörténetnek csupán egy bizonyos technikai állása, ám ennek minden olyan empirikus következményével, mint amilyeneket a médiumok kezdettől fogva mutattak.

Vö. Josef Koller: 16 Bit Microcomputer, München 1981, 2. Vö. uo. 10 Vö. Michael Conrad: The Prize Programmability. In: Rolf Herken (kiad.), The Universal Turing Machine. A HalfCentury Survey, Hamburg–Berlin 1988, 285–307. 11 Vö. John von Neumann: Allgemeine und logische Theorie der Automaten. Kursbuch 8, März 1967, 150. (magyarul: Neumann János, Az automaták általános és logikai elmélete. Ford. Tarján Rezsőné, in. A kibernetikai klasszikusai. Szerk. Szalai Sándor, Bp., Gondolat Kiadó, 1964.)  8  9

12

valószínűleg abban a mértékben határozza meg a teljes épített-konstruált környezet designját, ahogy az elektronika részesedése szakadatlanul nő az ipar összes többi területén. Például éppen a város és mikroprocesszor közötti formális megfelelés fogja a kettő közötti viszonyt megfordítani. Mivel vezérlő centrum, tároló hely és átviteli háló együttesének csak az elektronikai megvalósítása kormányozható és így megjósolható általánosan, urbanisztikai megvalósítása pedig nem, könnyen lehet, hogy a váro­sok a mikro-architektúra puszta projekcióivá süllyednek. Igaz ugyan, hogy a digitális város csak mint virtuális valóság lakható be, de egyszersmind a legalsó, mert tovább már nem miniatürizálható szintjét képezi az olyan identikus hasonlóságok hierarchiájának, amelyek végül az ember nevű modulhoz vezetnek, és ezen is túlra. A csúcstechnikai valóságot ez a fraktális felépítése különbözteti meg az összes hagyományos konstrukciótól, melyeknek mértéke – éspedig nem csupán a filozófusok aforizmái szerint – az ember nevezetű ember volt és maradt. Ezzel szemben mikrovezérlők, vagyis a minden házban és minden közlekedési lámpában, minden autóban és minden gránátban szilárdan beágyazott mikroproces�szorok aktív mérési folyamatot installálnak az összes csúcstechnikai dolog szívében, és ily módon ezek tendenciózusan a szilíciumarchitektúra emanációjára redukálódnak. Könnyen kitalálható, hogy a technikai valóságok eme fraktális önszerveződésében egyetlen üres hely van: maga a chip. Az, hogy már csak az n generáció számítógépei képesek megtervezni az n+1 generáció számítógépeit, még korántsem jelenti, hogy optimalizálni is tudnák azokat. Egy 1992-es mikroprocesszornak egymillió tranzisztorcellával esélye sincs arra, hogy az 1993-as mikroprocesszor hárommillió tranzisztorcelláját minden lehetséges kombináció, variáció és permutáció szerint végigszámítsa, legalábbis valós időben nem képes erre. De épp ez a lehetetlenség az a lyuk, amely magukat a chip-architektúrákat felnyitja környezetük befolyása számára. Ahol a szigorúan matematikai optimalizálások egyszerűen már semmit nem fognak, ott olyan tapasztalati értékek jutnak érvényre, amelyek – magától értetődik – a fraktális hierarchia magasabb szintjeiről származnak. Legalábbis azóta, amióta mikroprocesszorait az Intel Corporation egy úgynevezett Protected Mode-dal látta el,

Vö. Friedrich Kittler: Grammophon Film Typewriter, Berlin 1986, S. 49–54. Vö. Werner Durth: Deutsche Architekten. Biographische Verflechtungen 1900–1970, München 1990, 190.

13

DISPUTA Árkádok

A digitális rendszer és a globális környezet között nincs egyezés; ennek pedig sejtésünk szerint az a drámai következménye, hogy a rendszer éppen ezért mindent megkísérel, hogy legalább a saját lokális környezetét egyezésre, összhangra bírja. Másképpen fogalmazva: éppen a fizikai Turing-hipotézis kudarca vezet e hipotézis gyakorlati megvalósításához. Ha ugyanis a digitális számítógépek számítási kapacitása nem növelhető az elméletileg kívánatos mértékben, akkor csak az az alternatíva marad, hogy ehelyett annak a komplexitását csökkentsék, amit ki kell számítani. Platón egykor viasztáblához, vagyis az ókori írásosság hétköznapi médiumához hasonlította a lelket; ehelyett azután a 19. század filozófusai a fonográfot vezették be a lélek modelljeként, vagyis egy akkoriban vadonatújnak számító analóg médiumot.12 1943 óta pedig, miután Pitts és McCulloch közzétették az idegsejtekről szóló elméletüket, magától értetődővé vált, hogy az agyat (a lélekről ezentúl hallgatván) a számítógép modellje szerint gondolják el. Az olyan modellképzések, melyek a gépekről visszacsapnak használóikra, nem csupán metaforikus státussal bírnak. Amikor Albert Speer ifjainak egyike, a későbbi stuttgarti professzor Ernst Neufert még a második világháború alatt kifejlesztette tervét, hogy Németország szétbombázott városromjait kegyetlenül standardizált raszteres építési móddal helyettesítsék, a kritikai kifogásokra állítólag azt a választ adta, hogy a raszteres építési mód csak az írógép elvét viszi át az emberi lakozásra.13 Ennek teljesen megfelelő módon érvényes (nem kevés prognosztikus valószínűséggel), hogy az elektronikus adatfeldolgozás szilíciumalapú jövője a jövő más területeit is modellálja. Erről gondoskodik már Turing zseniális húzása is, amellyel a mérési objektum megjósolhatóságát áthelyezte magára a mérőeszközre. Így például az elektronikai ipar jó tíz éve már nemcsak egyszerűen chipeket, azaz szilíciumból, germániumból stb. készült hardveregységeket termel, hanem egyidejűleg ugyanezeket a chipeket mint szoftverszimulációkat is, hogy a mérnökök azután ezeket, akárha előregyártott épületelemeket, új kapcsolási tervekbe vethessék be a számítógépben. Ez, minden egyéb standardizáláshoz hasonlóan, felgyorsítja ugyan a konstruálást, ám ugyanakkor drasztikusan beszűkíti az innováció játékterét. És ez a standardizálás

31

DISPUTA Árkádok

elháríthatatlan a gyanú, hogy az ilyen biztonsági koncepciók, bármiféle elméleti informatikától távol, nagyon egyszerűen és nagyon megbízásos alapon az amerikai Pentagon parancslogikáját égetik szilíciumba.14 S mivel ez a „Communication, Command, Control and Information”-ból álló parancslogika valószínűleg nem a házak vagy városok számára lehetséges optimumot jeleníti meg, ezért más intézményeknek és más bürokráciáknak, tehát építészmérnököknek is támadhatna az a merész gondolatuk, hogy a chip-architektúrákat inkább, régi jó bibliai értelemben, a saját képükre tervezik meg. Csakhogy erre látszólag senki még csak nem is gondol, legalábbis Európában nem, az autóipar emez aluszékony földrészén. Következésképp a két amerikai hardver-ház, az Intel és a Motorola továbbra is lefedi a világ mikroprocesszor-szükségletét. Az örök második Motorolába egy szép napon bátorság költözött, és saját standardjait a szemétdombra hajította, majd a komplexitásnövelés érdekében bevezetett egy igen elegáns és inkompatibilis architektúrát. A piacvezető Intel ellenben már húsz éve azt a jól jövedelmező mutatványt hajtja végre, hogy a lefelé nyúló kompatibilitást őrzi elavult processzorokkal, még akkor is, amikor az architektúra időközben a 8-bit-struktúráktól a 16-bit-on át a 32-bitstruktúrákig fejlődött tovább. Ennek pedig elkerülhetetlen következményei az olyan chipek, amelyekben saját elődjeik romjai élnek tovább. A történelem mint redundancia, mint fék vagy mint zsákutca tér vissza abban a rendszerben, amelyet a számítógép hőskorának alapítóatyjai kifejezetten azzal a céllal terveztek meg, hogy programozással felszámolják a köznapi nyelv többértelműségeit és az életvilág körülményességeit. Úgy tűnik, hogy az univerzális Turing-gép, mihelyt átlép Turing algoritmusmodelljétől az ipari hardverbe, maga is belezuhan az időbe vagy a történelembe, akár a hegeli Szellem, és többé esélye sincs arra, hogy valaha is visszataláljon eredetének tisztaságához. A programozás már ma is csak a legritkább esetekben jelenti azt, hogy egy új problémát valamilyen elvileg új módon oldunk meg; a szoftverek javarésze arra korlátozódik, hogy már létező és sokmillió példányban eladott megoldásokat köt össze egymással kompromisszumos megoldások

Fordította: Szabó Csaba

A technikai részleteket lásd Friedrich Kittlernél, Protected Mode. In: Computer, Macht und Gegenwehr. InformatikerInnen für eine andere Informatik, Ute Bernhardt, Ingo Ruhmann (Hg.). Bonn 1991, 34–44. 15 Jorge Luis Borges: A Tudomány pontosságáról, Scholz László fordítása (http://mek.oszk.hu/00400/00461/ html/borges51.htm#xlix) 14

32

révén. Így hát immár a rendszer-designerek is megismerkednek ama rezignációval, melyet az építészmérnökök bizonyosan jól ismernek régóta. A nyelvek, házak és városok ősrégi burjánzását most a szilíciumarchitektúrák és üzemmódok posztmodern burjánzása követi. És ez végképp lehetetlenné teszi, hogy megjósoljuk a szilíciumalapú jövőt. Csupán annyi valószínű, hogy a szilíciumalapú burjánzás még folytatódni fog. Egyfelől a rendszereknek mind tovább és tovább kell növelniük számítási teljesítményüket, mindenekelőtt a nagyobb párhuzamosítás révén; másfelől kompatibiliseknek kell maradniuk egy olyan környezettel, amely egyre inkább a korábbi, tehát kevésbé komplex számítógép-generációkból áll. Ebben a kényszerhelyzetben, meglehet, a chip-architektúrák fokozatosan szert tesznek arra a történeti mélységre, amely a nyelveket, házakat vagy városokat már mindig is jellemezte. Feláldozzák matematikai eleganciájukat, hogy dolgokká válhassanak a többi dolog közt. És éppen azért, mert a számítógép-fejlődés szükségképpen a felé a nap felé tör előre, amikor majd számítógépek tudnak vezérelni egy teljességgel számítógépesített környezetet – ez a mitikus nap olyan lesz, mint az összes többi. Végső soron a számítógép-technika szigorúságára is érvényes, amit Jorge Luis Borges a kartográfia tudományának szigorúságáról mesélt: „Abban a Birodalomban a Kartográfia Tudománya olyan Tökéletességet ért el, hogy egyetlen Provincia térképe betöltött egy Várost, a Birodalom térképe pedig egy egész Provinciát. Idővel azonban ezeket a Hatalmas Térképeket nem találták kielégítőnek, és a Kartográfusok Kamarája akkora Térképet készített a Birodalomról, amekkora maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra egybeesett. A Következő Nemzedékek már kevésbé kedvelték a Kartográfia Tudományát, s úgy látták, hogy Fölösleges az a kiterjedt Térkép, és nem kis Könyörtelenséggel a sorsát a Nap és a Tél Zord Hatására bízták. A Nyugati pusztaságokban még maradt néhány Rom a Térképből, most ott Állatok és Koldusok élnek; az egész Országban nincs más nyoma a Földrajztudománynak.”15

„Visszafelé íródó próféciák” „[A] történettudomány ugyan kiváló és nélkülözhetetlen erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a múlt egy másik pillanatát életre keltse és megőrizze, de a tisztán látó történészeknek el kell ismerniük, hogy a történelem egészen sohasem vetkőzheti le mitikus természetét” – írja Lévi-Strausst idézve Hayden White (Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: A történelem terhe. Osiris–Gond, Budapest, 1997, 86.). Az amerikai tudós nagy hatású munkájában arra figyelmeztet, hogy a történelem objektív leírása nem lehetséges, és a történeti események valójában narratív struktúrába rendezhetők, sőt, csak így válnak hozzáférhetővé. A magyar történetírói recepcióban azonban máig viták kereszttüzében áll a történelem mitikus természetét bemutató elmélet. A white-i elvek nyomán szerveződő történetírói iskola elismert hazai képviselője, Gyáni Gábor legújabb kötetében, a Relatív történelemben (egy kivételével) korábban már megjelent tanulmányait szerkeszti egybe oly módon, hogy az egyes elméletek együttes érvényesítése meggyőzően számolja fel az „objektív történetírás”, a történeti igazság és a „valóság” illúzióját, nem feledkezve meg a történész morális felelősségét érintő problémafelvetésekről sem. A szerző munkásságát ismerve nem meglepő, hogy a könyv három nagy fejezetében a metahistóriai elváráshorizont felől fogalmazódnak meg a kultikus múlt, a múlt kollektív emlékezetének és a múlt történetírói diskurzusának kérdéskörei, s ez a horizont tartja össze a változatos témájú alfejezeteket is. Gyáni az előszóban hangsúlyozza a legfőbb kiindulási és kutatási irányokat, már az első mondatával nyomatékosítva álláspontját: „a történelem viszonylagossága nem az ún. valóság, hanem a valóságról szóló történészi beszéd relativitását, relatív érvényességét jelenti. Ezért félrevezető minden olyan állítás, amely szerint a posztmodern (csak így általánosságban) tagadja a valóság létét és megismerhetőségét. Az igazság az, hogy a posztmodern vagy a vele érintkező történelemelmélet történészi kritikáinak többsége egy általa kreált fantomképpel viaskodik” (7). Ő maga igyekszik elkerülni a szakirodalom egyoldalú alkalmazását, gazdag hivatko-

zásrendszert alkalmaz, s a különböző történetírói iskolák nézetrendszerét integrálja, ezekből pedig következetes és indokolt bírálatot alkot. Ily módon sikeresen kerüli ki a white-i narratívát érintő legáltalánosabb kritikát, amely szerint a történelem relativizálása egyenes utat nyit a történetírói felelőtlenség előtt. (Megemlíti köztük azt a híres-hírhedt érvet is, mely szerint a holokauszt is tagadhatóvá válhat, ha elismertük, hogy a múlt csak fiktív konstrukció.) Gyáni még elöljáróban figyelmet szentel a történészi szerepvállalás értékelésének. Úgy véli (hasonlóan White-hoz), a múlt nem az elkövetkező nemzedékekért jön létre, hanem azért, hogy értelem és jelentés forrásául szolgáljon, ezeket ugyanis az utókornak magának kell saját céljaira létrehoznia és felhasználnia. (Nyíltan kimondja, a történészek számára ma is alapvető követelmény a morális felelősségvállalás, bár erről szemérmesen hallgatnak.) Todorov és White szavait idézve nyomatékosítja azt az etikai attitűdöt, amely a poétikus beszédmódot tudatosan használó történészt az egzisztenciális kérdések felvetésével és megválaszolásával jutalmazza (18). A szerző először az irodalmi kultuszkutatás népszerűségének okait vizsgálva bizonyítja az elemzések kontextusfüggő voltát, irodalmi és történeti kutatások módszertani hasonlóságait. Ezek alapján úgy véli, hogy a kultusz szakrális funkciót lát el, szakrális terminológiával. Ám ráirányítja a figyelmet a definíció ellentmondásaira is, hiszen az evilági szakralitás meghatározása már önmagában véve is problematikus. A paradigma példátlanul nagy vonz­ erejét Gyáni abban látja, hogy „nem a vallási retorika vagy a rituálék megannyi formai (felszíni és fenomenológiai) hasonlósága, hanem sokkal inkább a transzcendencia iránti emberi vágyakozás antropológiai állandójának a feltételezése munkál az irodalmi kultuszok vallási terminusokhoz igazított leírásának és értelmezésének hátterében” (33). A kultuszok természetének feltárását, a kutatás főbb kérdésirányait a Relatív történelem a nemzet kontextusában helyezi el, hiszen a saját múlttal való számvetéshez elengedhetetlen a múlt kollektív emlékeze-

DISPUTA Lépcsők

Gyáni Gábor: Relatív történelem

33

DISPUTA Lépcsők 34

tének ismerete. A modern ember közösségét, a kollektív identitás tudatát pedig már a hagyományos történetírás is a nemzetben vélte felfedezni. A kötet valamennyi fejezete (alfejezete) e felismerés alapján szerveződik – legyen szó akár a Monarchiabeli városfejlődésről, akár ’56 vagy a Kádárkorszak megítéléséről, az emlékezet ab ovo mitikus természetének figyelembevételével magyarázza a múltról szóló diskurzus antropológiai kényszerét. Ezért a történelem kontextusába helyezve vizsgálja a politikai kultusz megszületésének módjait is, a történelmi vezérek körüli identitás- és közvélemény-teremtés bemutatása révén. A romantika történelmet megtestesítő hőseit a 20. századi vezetőkkel szembeállítva vizsgálja a politikai mágia kialakulásának lehetőségeit, feltételeit, vállaltan csupán összefoglaló jelleggel. Okfejtése abból a cassireri tételből indul ki, mely szerint a 20. századra elveszett az individuum valaha még megvolt autonómiája. Az extrém politikai kultuszok kialakulásának hátterében Gyáni azonban nem csupán a tömegember megszületését, hanem a nemzetfejlődés és a nacionalista doktrína természetének radikális átalakulását is sejti. Majd a két emblematikus alak, Hitler és Sztálin kultuszának elemeit, ezek kialakításának lehetséges okait és módjait tárgyalja. Utóbbiak bemutatása már nemigen hoz új megállapításokat a történettudományi diskurzusban, ám a két figura köré szövődött mítosz elemeinek vizsgálata a későbbi olvasás során elvezet(het)i az olvasót ahhoz, hogy összehasonlítsa az akkori és a korunkbeli politikai mágia eszközeit, igazolva azt a white-i állítást, mely szerint a múltat a jelen felől kérdezve látjuk el jelentéssel. Gyáni megvizsgálja, hogyan fonódhat össze a történetírás hagyományos értelemben vett „objektív” és kontextualista szemlélete. A városfejlődés mikrotörténeti folyamata nyújt alkalmat arra, hogy a szerző együttesen érvényesíthesse e két felfogás módszertani apparátusát. Először a statisztikai adatokat alapul véve, a „hagyományos”, forrásokkal dolgozó történetírói módszerrel elemzi az utcai forgalom megnövekedését és értékeli ezt a nagyváros attribútumaként. Az emlékezetkutatás paradigmáját pedig a történészi rekonstrukció szándékával állítja várostörténeti vizsgálódásai középpontjába. Assmann és Pierre Nora nyomán a várost az emlékezet territoriális helyének tekinti. Freud nézeteit is idézve pedig a város és lélek közti analógiás kapcsolatot bizonyítja, amely

nem kevesebbet állít, mint hogy a város a kollektív emlékezet metaforája, hiszen (gyakran tudat alatt is) magában hordozza a múlt rétegeit. A tudatos építkezésekben is a historizáló szándék rejtőzik Gyáni szerint, hiszen a tér a hatalom reprezentációjának eszköze. E megállapításokból vonja le következtetéseit Budapest és Bécs különbségére, a két ország Monarchián belüli viszonyára nézve is (71–74). A szerző érvelése megalapozza a szakrális tér fogalmának bevezetését a históriai diskurzusba: „a kvázi-vallási világi rítusok […] többnyire egyes terek kultikus használatában mutatkoznak meg, általa keletkeznek és gyakoroltatnak. Ezzel járulnak hozzá közvetlen módon az érintett terek nemzetitörténelmi kontextusba állításához. Rendszerint ott alakulnak ki ilyen terek, ahol a modern nemzet létrejötte szempontjából fontos (vagy annak ítélt) – vélt vagy valóságos – történelmi események fordultak elő a közeli és a távolabbi múltban” (74). Így válhat a legitimáció eszközévé Ópusztaszer, Mohács vagy épp a Hősök tere a különböző korokban a hatalom számára. A könyv kérdésirányait továbbra is az emlékezetkutatás főbb tanulságai szabják meg, a történelmi igazolás igényével. Gyáni ismét Assmann elméletét hívja segítségül, mely szerint egy csoport múlttudatát a kommunikatív emlékezet adja meg, hogy megalapozza annak identitását, illetve megerősítse az összetartozás érzését. Ezzel állítja szembe szerzőnk a kommemoratív emlékezetet, amely, ha jól értjük, a folytonosság megszakadásából fakad. (Nagy kár, hogy korábbi gyakorlatától eltérően e fogalom megalapozásának nem szentel figyelmet.) Gyáni koncepciójában a saját identitását megalapozni kívánó csoport maga a nemzet, s mivel az ősi kultuszokat vizsgálva abból indul ki, hogy a mitikus múlt emlékezetét korábban a vallási rítusok őrizték, a modern kori rituálékat a nemzeti ünnepekben ismeri fel: az „új, immár nemzeti ünnep mintegy vallásos tartalmat és jelleget öltött magára. Ez főleg abból ered, hogy a modern nacionalizmus egyrészt szakralizálta a nemzetet, másrészt nacionalizálta a vallást” (95). Mivel ezek egy új és kizárólagos nemzeti identitást alapoznak meg, gyakran komoly nehézséget okoz, hogy ezt széles körben is elfogadhatóvá tegye a magát legitimálni kívánó mindenkori hatalom: „a kollektív emlékezet épp azért került a politikai diskurzus előterébe, hogy létrejöhessen a múlt azon imaginárius fogalma, melyből könnyűszerrel levezethető a jelen politikai rendje” (98).

is (215). A relativizáló történetelbeszélések szükségességét hirdető tudós tehát elismeri azt is, hogy „az igaz és hamis megkülönböztetése továbbra is létkérdés marad a történetírás számára, hiszen ezáltal tarthatja fenn csupán kitüntetett […] helyzetét a múlt kollektív emlékezeti gyakorlatai sorában” (219). Ám a szerző igaz és hamis megkülönböztetésének kérdésében nem kínál szilárd támpontokat az olvasónak. (Vegyük figyelembe, nem is kínálhat, amennyiben elfogadjuk a történetírás elbeszélésmódjának fikciós és relativizáló voltát.) A tájékozódási pontokat ezúttal (is) a gyakorlatban, az elemzés során jelöli ki. Igaz és hamis referencialitását gyakorlati síkon – egy csata elbeszélési módjain keresztül – is megvizsgálja, az adatok hitelessége és az elbeszélő lehetőségei felől megközelítve a kérdést. Gyáni e két utóbbi szempontot veszi figyelembe, a mohácsi csata fennmaradt forrásai és recepciótörténete alapján. A téma legismertebb történetírói elemzését, Perjés Gézának a Brodarics megbízhatatlanságára vonatkozó forráskritikai megjegyzéseit értékeli át. Arra a következtetésre jut, hogy az egykorú leírás megbízhatatlanságát bizonygató tudós nem szigorú történészi érveket, hanem csak retorikus fogásokat használ, így nem is kérhetők számon munkáján a racionális megismerés elvei. Érdekes, hogy Perjés koncepciója vállaltan retrospektív magyarázatot kínál, hiszen egy eseményszerkezetet egy utólagos megismerési modell fényében akar értelmezni. Eddig a pontig akár meg is felelne munkája az utólagos cselekményesítés white-i elveinek, ámde Gyáni hiányolja a kontextust a koncepciójából. Ezért inkább a Brodarics-féle tanúságtevők igazságát hangsúlyozza, hiszen úgy véli, hogy az egykorú személyek cselekedetei, gondolatai az esemény közös megteremtőivé válnak az elbeszélés révén (vö. 238–239.). Miután pedig a szerző mindeddig meggyőzően érvelt a kontextualista történetírás mellett, végül meg is magyarázza a fogalmat, áttekintve előzményeit, történetét is. Rövid összefoglalásából kiderül, hogy Gyáni Gábor a tudomány kontextualista fordulatán a felvilágosodás megismerési modelljével szembehelyezkedő paradigmát, a helyi körülmények, illetve társadalmi, kulturális és az egyes korokhoz kötött keretek vizsgálatát érti. Ha az olvasottak alapján mégsem győződtünk volna meg a történetírás fikciós (irodalmi) természetéről, a Történelem és regény: a történelmi regény című fejezet az eddigi logika megfordításával, tehát az iro-

DISPUTA Lépcsők

A nemzeti identitás múlt általi keresését követően a szerző számot vet a jelen (illetve a közeli múlt) problémáival is, de most azt az állítását veszi alapul, amely szerint a nemzet modern kori képződmény, s kulturális közösségként marad fenn a legtovább. Arra hívja fel a figyelmet, hogy napjainkban, az értékek és az információk globalizálódásának korában a nemzeti identitás megalapozó kellékeit szükségszerűen felül kell vizsgálni, mivel feltartóztathatatlan ennek gazdasági-politikai-társadalmi, sőt kulturális relativizálódása (135). Nem felejti el azt sem, hogy az új nemzetpolitika sürgetése milyen fontos a határon túli magyarokkal kialakított viszonyt illetően is. De Gyáni Gábor más kérdéseket érintve sem riad meg a történész felelősségvállalásától – például amikor bevallottan saját és mások személyes emlékeiből idézi meg ’56 mítoszát mint az emlékezet terét. Az ’56-os menekültek szóbeli elmondásait vizsgálva vezeti be a „framework story” terminust, hangsúlyozva: a közeli múlt emlékezetére is igaz, hogy „a felidézett emlékek valójában nem a személyesen átélt múlt tudását közvetítik számunkra. Hiszen az emlékező által folyamatosan átélt jelen horizontjából történik az emlékanyag szelekciója, narratív megszerkesztése és értékelése (folytonos újraértékelése)” (141). A magyar történelem másik traumatikus időszakának, a Kádár-rendszernek is hos�szabb írást szentel, történelem és politika problematikus viszonyát is megmutatva. Az emlékezet mellett ezúttal a felejtés aktusának fontosságára hívja fel a figyelmet. Az ügynöktörvény körüli botrányokra utalva sürgeti a múlt feledését, mert úgy véli, akkor lehet a terhes örökségtől megszabadulni, ha befejezett múltként: történelemként kezeljük (vö. 172–173). Másképp nem csupán az írásos, de (a szokások hagyományozása által) a habituális emlékezet révén is mindennél makacsabbul éltetjük tovább a múltat. A Gyáni-féle koncepcióban mindenkor nagy hangsúlyt kapnak igaz és hamis kérdései. Ezúttal is hangsúlyozza, hogy a történész perspektívája mindig utólagos, ezzel pedig a nézőpontok megsokszorozódása is együtt járhat, de „több különféle perspektíva akár egyidejű alkalmazása is legitimitást szerez magának a múlt emberi világának megismerése során” (214). Figyelemre méltó azonban, amit az egymással versengő igazságok hierarchizálása kapcsán megjegyez: a kollektív emlékezet felhasználása a kutatásban kényszerűen előhívja a szakszerű történetírás rögzített szabályait

35

DISPUTA Lépcsők 36

dalom történelmiesítésének kérdésfölvetésével győzhet meg minket a kétféle írásmód lényegi hasonlóságáról. A témáról eddig inkább irodalmi diskurzusban találhattunk elméleti elemzést, történésztől ritkábban, akkor is többnyire az objektivitás hiányát számon kérve a „regényes történelmen”. Gyáni is hangsúlyozza, hogy a költői és történetírói beszéd közé viszonylag későn, a felvilágosodás korában húztak éles határt, s a történetírás 19. századi szaktudomán�nyá válása eredményezte a történelmi realizmus igényét. Gyáni érdekes módon épp a valósághoz való ragaszkodásban látja a két beszédmód közti hasonlóságot, mivelhogy az úgynevezett „valóság-hatás” (Barthes) a történészeket dokumentarizmusra késztette, a művészetektől pedig a mimészisz elve alapján követelte (még ha csak időlegesen is) ugyanezt. Ha történelmi regényről esik szó, nem kerülheti meg a kutató a lukácsi koncepció vizsgálatát. Gyáni sem teszi, s úgy értékeli, mint amely véget vet a narratív formák fikcionális szemléletének. A szerző szerint Lukács elmélete napjainkban is elevenen hat, hiszen a történelem és regény írásmódjában is a valóság ábrázolásának mimetikus voltát kérik számon írótól és történésztől egyaránt. Ezzel a nézettel szembefordulva Gyáni az iseri imaginárius-fogalom segítségével bizonyítja a költői és történeti szövegalkotás hasonlóságait és azt is, hogy az általa létrehozott valóságkonszenzus csak a művön belüli valóságra érvényes. (Csupán apró észrevétel: talán nem lett volna tanulság nélkül való megvizsgálni Kemény Zsigmond felfogását is; ő már a 19. században úgy vélte, az író a történésznél hívebben, mert művészileg teremti újra a múltat.) Az Iser-recepció már nem új keletű az irodalomtudományban, magyar történész részéről azonban nemigen találkoztunk vele eddig. Gyáni Iserre apellálva állapítja meg, hogy a relativizmus – bár gyakran éri ez a vád – mégsem vezet a történész felelőtlenségéhez: „a bizonyítás az igazsággal, a lehető legjobb történet megtalálása pedig a valóság valószerű ábrázolatával ajándékoz meg bennünket… […] egyik oldalon az alkotó fantázia, másik oldalon az imaginárius tevékeny közreműködése gondoskodik tudománynak és irodalomnak – szövegként való létezésükből fakadó – kétségtelen rokonságáról, ami azonban soha nem jelenti a kettő feltétlen azonosságát” – olvashatjuk (276, 278). Az elméletírói tevékenységet ismét a gyakorlati pél-

datár követi: Gyáni a kortárs irodalomban manapság oly népszerű, a török hódoltság korát megképező történelmi regények értő olvasatát adva mutatja meg múlt és jelen párbeszédének jelentésképző eljárásait. („A török kor azáltal, hogy szabadon lebeg a múlt és jelen közti univerzumban, éppúgy keltheti az archaikus múlt, mint az aktuális jelen benyomását; ily módon kínálja fel végül fikció és valóság imaginárius egybeolvasztásának lehetőségét”, 280.) A szerző a történész szakma jelenlegi helyzetéről is állást foglal a kötet záró írásában. Úgy látja, „oly szembetűnőek ma már a szakmán belüli törésvonalak, hogy helyesebb, ha többes számban beszélünk magyar történetírásról”. Úgy véli, napjaink tudományos intézményrendszere még mindig a rankei történetírás alapelveit élteti tovább, s ennek a mainstream történetírásnak a hatása érvényesül az iskolai curriculumokban, a tudományos utánpótlás és a szakmai előrejutás elvárásaiban, valamint a tömegkultúra, illetve a politikai kultúra területén is. De megemlíti azokat a biztató perspektívákat is, amelyek lehetővé teszik, hogy a szakma fölkészüljön a jövő „várható hatásának” befogadására (297). A biztató jövőkép pillanatnyi felvillantása minden esetben a múlttal (és jelennel) való felelősségteljes számvetés eredménye Gyáni Gábor könyvében. A Relatív történelem nem csupán a szerző eddigi kutatómunkájának „imágója”, hanem – multidiszciplináris horizontja révén – az elmúlt évtizedek meghatározó és azóta már kanonikussá vált hazai és nemzetközi társadalomtudományi elméleteinek recepciótörténetét is felvázolja. A könyv éppen ezért a magyar történetírás (mondjuk így:) kultikus művévé válhat az érdeklődő befogadók számára. A jelen tudósának múltbéli eseményekre kérdező magatartása emlékezetünkbe idézi Friedrich Schlegel megállapítását: „A történész: visszafelé tekintő próféta”. De a múlt kinyilatkoztatásainak közvetítője természetesen nem feledkezik meg a történeti igazságról sem. E végponton pedig engedtessék meg egy posztmodern, Esterházy Pétertől származó idézet: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”. (Gyáni Gábor: Relatív történelem. Bp.: Typotex, 2007, 297 lap, 2900 Ft) Kári Viktória

Az elme rejtélyei Egy klasszikus és napjainkban ismét aktuális filozófiai probléma felelevenítésére nyújtott lehetőséget a Debreceni Egyetem: a főként az egyetem PhD-hallgatóiból álló Meritum Társadalomtudományi-filozófiai Kutatócsoport és Egyesület a Filozófia Intézettel közösen megrendezte Az elme rejtélyei című szakmaközi műhelybeszélgetését, mely nagy népszerűségnek örvend a hallgatók körében. A rendezvény tematikája három fő részre tagolódott. Elsőként dr. Kelemen István kritizálta előadásában a mentalizmus doktrínáját a kései Wittgenstein filozófiájának nézőpontjából. Az elme és a nyelv viszonyának feltárása után dr. Szabó Csaba pszichológiai előadása következett, amelyben gyakorlati példák sorával érzékeltette a hipnózis jelentőségét és annak testi funkciókra gyakorolt hatását. Végül Szabó Attila boncolgatta tovább a fiziológia és a pszichés történések közötti viszonyt, és rámutatott azokra az anomáliákra, amelyek magyarázata további elméleti kereteket, sőt talán paradigmaváltást is eredményezhet a közeljövőben. A kiselőadások által felvetett problémák folytán parázs vita alakult ki a szubjektív tapasztalatok és azok fiziológiai leírása közötti kapcsolatról, valamint a lelki jelenségek és azok nyelvi megnyilvánulásainak viszonyáról. A fent említett témák és fogalmak kön�nyebb megértése érdekében rövid filozófiai áttekintést kell tennünk. Az agy-tudat, illetve test-elme dualizmus René Descartes öröksége – a szubsztancia vagy kartéziánus dualizmus néven elterjedt elmélet két különböző dimenzióra osztotta a világot: a kiterjedt szubsztanciára (res extensa) és a gondolkodó szubsztanciára (res cogitans). E különbségtétel motivációit egyrészt a XVII. században formálódó modern kvantitatív tudományban, másrészt a katolikus egyház dominanciájában találjuk meg. Descartes számára a filozófiai reflexió helyes módja az introspekción alapuló módszeres kétely. A szubjektív tapasztalatok hozzáférésében kitüntetett szerepet kap a „befelé forduló” szubjektum, akinek figyelme reflektorfényhez hasonlóan pásztázza a lelki tartalmak folyamát. A megismerő szubjektum lelki tartalmai, más néven mentális állapotai – legyenek azok gondolatok, érzelmek, érzékletek – privátak. Ha ta-

pasztalataim kizárólag számomra, gondolkodó szubjektum számára adottak, akkor kizárhatjuk az interszubjektív tesztek lehetőségét. Ugyanakkor egy tudományos vizsgálódás éppen az interszubjektív megfigyeléseken alapul. Ebben a problémában már tetten is értük a kilencvenes években induló és napjainkban kiteljesedő interdiszciplináris törekvés egyik alapvető kihívását. E törekvés célja egy új paradigma, az úgynevezett tudat tudomány (science of consciousness) megalapozása, amely jelenleg még módszertani és konceptuális heterogenitástól terhes. A történeti vezérfonallal felderítjük, hogy milyen fázisokon keresztül jutottunk el egy ilyen ambiciózus és mégis ellentmondásos diskurzushoz. A XX. századi materialista programok elterjedése során a humán tudományok és a természettudományok „két kultúrájának” különbsége ismét jelentőségre tett szert. Smart, Amstrong, Place, Feigl angolszász és ausztrál filozófusok mind amellett próbálnak érvelni, hogy szubjektív tapasztalataink agyi folyamatokkal azonosak. Az 1960-as évek domináns materialista-fizikalista programjai mellett, amelyek szerint a szubjektív tapasztalatok is megmagyarázhatóak a fizikai tudományok eszköztárával és ontológiájával, lassan megjelennek a szkeptikus érvrendszerek is. Thomas Nagel Smarttal szembeni ellenérve szerint nem pusztán az agy állhat érzeteink hátterében, hanem a testi mechanizmusok egésze. Ugyanakkor Nagel hamarosan kiábrándul a fizikalista-materialista világképből: a Milyen lehet denevérnek lenni? (Nagel, 1974) című klasszikussá vált cikke nyomán válnak népszerűvé a fenomenális tudatosság és a kvália fogalmai. E két „szakkifejezés” a fizikalistákkal szembehelyezkedő „új misztikusok” fogalmi eszköztárából származik. Mindkét fogalom a szubjektív tapasztalatok minőségi aspektusára – Nagel megfogalmazásával élve azok „valamilyenségére” – utal. A fenomenális tudatosság fogalma a különféle életformák közötti szakadékra is rámutat. Nagel szerint az ember nem tudhatja, milyen lehet denevérnek lenni az ő saját nézőpontjából. A szubjektivitás nyers tényét, a mentális állapotok „valamilyenségét” (kváliáját) nem tudják megragadni a redukcionisták, akik számára minden szubjektív tapasztalat visszavezethető agyi fo-

DISPUTA Lépcsők

Az elmefilozófia XXI. századi feladatai

37

DISPUTA Lépcsők 38

lyamatokra. Habár egy agykutató fMRI készülékkel megmutathatja agyi aktivitásmintázatainkat, amelyek például a piros szín tapasztalata esetén fellépnek, ettől még az idegtudósnak fogalma sincs arról, hogy a kísérleti alanynak milyen is pirosat látni az ő saját nézőpontjából. A nyolcvanas években további antifizikalista érvek születnek Frank Jackson, Colin McGinn és Joseph Levine tollából. Levine az objektivitás és szubjektivitás ismeretelméleti problémáinak érzékeltetésére bevezeti a magyarázati szakadék kifejezést. Ha a víz felszíni tulajdonságai helyett „a kémia nyelvén” arról beszélünk, hogy a víz tulajdonképpen H2O, akkor gond nélkül elfogadjuk a fenomenális tulajdonságok (színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék) és egy mikroszintű magyarázat (H2O) azonosságát. Ha viszont „A” agyállapot és „P” piros kvália azonosságáról beszélünk, akkor úgy érezzük, valami kimarad a magyarázatból, még akkor is, ha az agy és tudat kapcsolatát elfogadjuk mint termékeny tudományos hipotézist. Az agyi állapotok és a szubjektív tapasztalatok közötti azonosság nyers tényének elfogadása mellett feltehetjük a nyugtalanító kérdést: vajon miért az éppen érzett „P” piros kváliát eredményezi az adott neurofiziológiai állapot és miért nem valami mást? Számtalan példát lehet felhozni amellett, hogy az agy a tudatállapotok egyik szükséges feltétele (vegyük például az alvás, ébrenlét és kóma állapotait), de az új misztikusok szerint, ha a tudatállapotok kibontakozásának rejtélyét meg is fejtjük, továbbra is megoldatlan marad az agy–tudat dualizmus kérdése: vajon miért bukkan fel egyáltalán a szubjektivitás az agyból? Mint már említettük, a kilencvenes évek közepén a magyarázati szakadék és a fenomenális tudatosság problémái interdiszciplináris kezdeményezésbe torkollottak. 1996 óta minden évben megrendezik A tudat tudománya felé (Toward a science of consciousness) című konferenciát, amelynek legutóbb éppen Magyarország volt a házigazdája. (Az erről szóló tudósítást, Szabó Attila tollából, l. lapunk 2007. októberi számában – a Szerk.) Ugyanakkor mégsem állíthatjuk, hogy a tudatosság konkrétabb definíciót nyert volna az interdiszciplináris munkától. Elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy a tudatosság (consciousness) kifejezés egyfajta csoportfogalomként szerepel a kutatók körében, amely sokféle agyi és pszichológiai jelenség elemzésére adhat alapot. A jövő tudat tudományának egyik legfőbb konceptuális kihívása a tudatosság egzakt

meghatározása. Egy új paradigma szempontjából érdemes lenne előállni valamiféle „tudat-definícóval”. Ugyanakkor éppen a paradigma fogalma juttatja eszünkbe, hogy egy tudományos kutatás szorosan összefügg a társadalmi, kulturális változásokkal, így talán nem meglepő, ha egy paradigmaváltás kezdetén számos anomália megválaszolatlan marad. Fogalmaink plaszticitására érzékletes példa lehet a „gén” fogalma. Vajon valamennyi kutatólaborban ugyanolyan módon gondolkoznak-e a génekről? Vajon hányféle meghatározás látott napvilágot, amióta Watson és Crick felfedezték a DNS kettős spirálját? Ebből a perspektívából már nem is meglepő, hogy a tudatosság csoportfogalmának számtalan jelentésárnyalata van. Természetesen a szubjektivitás és objektivitás nyers ellentétére, fogalmi zűrzavarokra, a helyes beszédmód hiányára hivatkozva nagy a kísértés, hogy a tudat tudományának tervét valamiféle „új áltudományos szektának” tekintsük. A kutatásban részt vevő tudósok és filozófusok tekintélyére való hivatkozás helyett inkább az interdiszciplináris munka praktikus eredményeire szeretnénk felhívni a figyelmet. Gondoljunk arra, hogy a pánikbetegség és az idegesség tünetei nagyon hasonlóak lehetnek fenomenológiai szemszögből, s PET- és egyéb technikákkal felfedezhetjük, hogy nem ugyanazon agyterületek aktiválódnak a két esetben. Egy ilyen kutatás farmakológiai eredménye lehet például, hogy a pánikbetegséget antidepresszánssal és nem nyugtatóval kezeljük (Flanagan, 1998). További pozitív példaként említhetjük, hogy számos diszciplína született a közelmúltban, amelyek a szubjektív tapasztalatok és azok fiziológiai háttere közötti kapcsolatot új perspektívákból elemzik. Ilyen például a kognitív idegtudomány, a neuropszichológia vagy a még diszciplínának sem nevezhető pszciho-neuroimmunológia. Ebből a szempontból a tudat tudományának terve már kevésbé látszik utópisztikusnak. E rövid történeti bevezetéssel egyben áttekintettük műhelybeszélgetésünk fő problémáit is, amelyekre előadóink saját szemszögükből reflektáltak. Első előadónk dr. Kelemen István volt, aki szerint az agy–tudat dualizmus a kései Wittgenstein filozófiájának tükrében nem ontológiai problémának, hanem értelmetlen beszédmódnak, grammatikai illúziónak tetszik. A karteziánus doktrína szerint szavaink belső tartalmakat jelölnek. Ez a kép azonban a nyelv reprezentációs használatát tükrözi, amellyel szemben Wittgenstein megál-

latokat feltételez, majd ezután a hipnózis kutatásának egy rövid történeti áttekintését nyújtotta. A középkorban – fájdalomcsillapító szerek híján – rendszeresen használták ezt a rejtélyes technikát amputálás előtt, vagyis az elvileg elviselhetetlen fájdalom csillapítására. Az előadó fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a hipnózis nem valamiféle mágia, hanem két ember közös, interaktív kapcsolatán alapuló pszichológiai technika, amellyel tudatállapotok széles skáláját lehet létrehozni. A hipnózis terápiás használata immár gyakorlati jelentőségre tett szert. Szabó Csaba gyakorlati példákkal élve mutatta be azokat az eseteket, amelyek mikroszintű – például molekuláris biológiai – magyarázata jelenleg még nagy feladat lehet a redukcionista természettudományok számára. Az egyik kísérlet során például hipnoterápia segítségével sikerült szemölcsöket eltávolítani a páciensek testéről bármiféle külső orvosi beavatkozás nélkül. A dolog érdekessége, hogy a szemölcsöt egy vírus okozza és ezért azt tulajdonképpen egy jóindulatú daganatként foghatjuk fel. Hasonló, vírusos eredetű, ám rendszerint rosszindulatú daganatot okoz a szemölcs vírusának egy másik „rokona”, a méhnyakrák kórokozója. Az utóbbi években számos publikáció született a méhnyakrák hipnoterápiás kezeléséről, ami nagyon nagy eredmény, tekintve a betegséghez kapcsolódó drámai statisztikákat. A fent említettek kontextusában érthető, hogy napjainkban is alapos kutatások folynak számos egyéb betegség hipnoterápiájával kapcsolatban (pl. cukorbetegség, leukémia stb.). Filozófiai szempontból leginkább az elme és a test interakciójának kérdése keltette fel érdeklődésünket. Egy hipnotikus transzban lévő páciens számára befolyásolhatóvá válik a fájdalom érzete. Egyik esetben hideg vízbe mártja kezét az illető, és egy idő után fájdalomra panaszkodik, míg a hipnotizőr hatására a másik esetben nem érzékeli a fájdalmat. Elmefilozófiai szempontból megdöbbentő, hogy habár az érzetek radikálisan megváltoznak a transz előtti és a transz alatti állapotban, a fájdalom fiziológiájának mechanizmusaiban alig mérhető változás (Rainville P, 2007). Szabó Csaba ezekkel az érdekes példákkal élve hívta fel figyelmünket a pszichológia és fiziológia közötti kapcsolat nyitott kérdéseire. Megjegyzései aktuálisak, hiszen a fent említett tudat tudomány tervezet szeretné minél szorosabbra fűzni a kapcsolatot az elme és a test között, ami azt jelenti, hogy vizsgálnia kellene a jelenleg anomáliának tűnő jelenségeket is. Úgy látszik, az

DISPUTA Lépcsők

lapítja, hogy a nyelv számtalan funkcióval rendelkezik, a reprezentáció csupán egy a sok közül. A mentalizmus doktrínája előfeltételezi a gondolkodó szubjektum számára megismerhető privát nyelvet, amelyet leginkább az érzetszavaink nyomán érhetünk tetten. Az (anti)privát-nyelv argumentum azonban megkérdőjelezi az érzetek és az érzet-szavak között feltételezett korrespondencia értelmességét. Előadónk A Filozófiai vizsgálódások 293. paragrafusát használta fel, amely szerint mindenki csak a saját példájából ismeri, hogy mi a fájdalom. Olyan ez, mintha volna egy skatulyánk, amelyben volna valami, amit „bogárnak” nevezünk, ám senki sem tud belepillantani a másik skatulyájába. E tényből viszont következik, hogy skatulyáinkban valami egészen más tárgy is lehetne, vagy éppen egy szüntelenül változó dolgot is tartalmazhatna. A bogár példája Wittgenstein egyik legnépszerűbb passzusa a karteziánus gondolkodásmóddal szemben. A paragrafus végén nyilvánvalóvá válik Wittgenstein álláspontja, mely szerint a nyelv használatelvű felfogásának következménye, hogy nincs szükségünk a „bogárra”, a szubjektív tapasztalatokra, a kváliákra, a nyelvjáték e grammatikai fikciók nélkül is gyakorolható lenne. „Ez azt jelenti: ha az érzet kifejezésének grammatikáját a ’tárgy és megjelölés’ mintájára konstruáljuk, akkor a tárgy mint irreleváns kihullik a vizsgálódásból.” (Wittgenstein, 1998, 150. o.) Wittgenstein nem tagadja a fájdalmak és egyéb érzetek fizikai valóságát, ugyanakkor rámutat, hogy a megértés és a jelentés szempontjából teljesen indifferens, hogy feltételezünk-e belső állapotokat vagy sem. Egy nagyot ugorva, az előbbi argumentáció azért is releváns, mert megkérdőjelezheti az interdiszciplináris tudatosság kutatásának létjogosultságát is. Ha az érzeteinkről szőtt verbális beszámolóink társadalmi konvenciók és egyéb életformáinkból adódó szabálykövetési stratégiák eredményei – érzetszavaink a közös nyelvjátékból származnak –, akkor vajon minek a korrelációit látjuk akkor, amikor az agyi folyamatokat vizsgáljuk? Van-e értelme egyáltalán az agyi folyamatok és a mentális állapotok korrelációiról beszélni? Az agy és tudat közötti distinkció elveszíti élét, ha a nyelv és elme viszonyát az előbbiek fényében tekintjük. Ezután dr. Szabó Csaba előadása következett, amelyben lélektani oldalról közelített az elme és a test interakciójához, és a fenti argumentációval szemben megjegyezte, hogy a pszichológia az érzet kifejezések mögött valódi szubjektív tapaszta-

39

DISPUTA Lépcsők

agyi folyamatok és a szubjektív tapasztalatok korrelációi nemcsak filozófiai, hanem pszichológiai szempontból sincsenek teljesen tisztázva. Az elme és a test interakciója során felmerülő anomáliákra reflektált harmadik előadónk, jelen cikk egyik szerzője, Szabó Attila is, aki először filozófiai bevezetést nyújtott, melyben tisztázta a korábban említett kvália, fenomenális tudatosság és magyarázati szakadék fogalmait. Ezt követően ismét a hipnózis problémája került előtérbe. Egy lehetséges értelmezés szerint a hipnózis egy módosult tudatállapot. Egy ellentétes nézet azonban a személyközi kapcsolatra fekteti a hangsúlyt, és tagadja, hogy izolálható tudatállapotként definiálhatnánk a hipnózist. Az elme és a test interakciójára újabb példát nyújt a napjainkban formálódó úgynevezett pszicho-neuro-immunológia interdiszciplináris törekvése. E diszciplínának még nem nevezhető tudományág arra törekszik, hogy csökkentse a páciensekben bekövetkező immunválaszzavarokat, amelyek például komoly érzelmi megrázkódtatások hatására lépnek fel. Szabó Attila röviden elmagyarázta az idegrendszer és az immunrendszer közötti biokémiai kapcsolatokat, amelyek mindkét irányban megvalósulhatnak. Továbbá felhívta figyelmünket arra a tényre, hogy a pszicho-neuro-immunológia már nem csupán gyógyszeres kezeléseket preferál, mint a klinikai orvoslás általában, hanem alkalmazza a placebo hatást, az LSD-terápiát, a hipnózist, sőt a spirituális élmények is pozitív hatással lehetnek a betegekre. Ezt követően pedig az entheogénekről, a tudatmódosító szerekről hallhattunk néhány szót, amelyek a hatvanas-hetvenes évek hippikorszakának egyik motiváló tényezői voltak, ám a mai tudatkutatásban is szerepet kapnak (Winter JC, 2007; Yarosh HL, 2007). A marihuána, az LSD és a meszkalin neurokémiai hátterét

40

elemezve előadónk kifejtette, hogy még ma sincsenek teljes mértékben feltérképezve e szerek biokémiai mechanizmusai. Ezek a szerek a szubjektív tapasztalatok leírásában jelentős szerepet töltenek be, ugyanis olyan fenomenológiai – tapasztalati – dimenziókat nyitnak meg, amelyek alaposan kibővítik az éberség és az álom eddig viszonylag részletesen elemzett állapotainak leírását. Ebben a témában ismét az interdiszciplináris együttműködés releváns példájával állunk szemben. Képalkotó vagy akár EEG eljárásokkal összehasonlíthatjuk a módosult tudatállapotok karakterisztikáit például az éberállapot vagy a REM alvás jellemzőivel, és egyfajta „összehasonlító kvália-tant” konstruálhatunk, melyet természetesen a tapasztalatokat átélt alanyok verbális beszámolóira alapozunk. A kiselőadások után következő beszélgetésben gyakorlatilag az összes előadó tézise vita tárgya volt. Az érzetek jelentősége, a hipnózis, a korrelációs kutatások magyarázó erejének kérdései számos látogatót reflexióra és további kérdések felvetésére késztetett. További vitát generáltak a tudomány és a társadalmi kontextus közötti viszony problematikájának és a tudat tudományos vizsgálatának lehetőségei. Összegzésképpen: szembesültünk a nyugtalanító problémával, hogy Descartes dualizmusa óta – a közel négyszáz éves kultúra- és tudománytörténeti fejlődés ellenére – az elme és a test interakciója még mindig nem magyarázható egyetlen elméleti keretben; ezért talán jogosan beszélhetünk továbbra is az elme megoldatlan rejtélyeiről. Ám a tudattudomány tervének optimista meggyőződése, hogy a közeljövőben alternatív válaszokat adhatunk a fenti rejtélyekre, még akkor is, ha a tudatosságról alkotott képünkön, sőt talán még fizikai világképünkön is változtatnunk kell. Horváth Lajos – Szabó Attila

„A nyelv a legkegyetlenebb” Borbély Szilárd: Halotti Pompa A Halotti pompa szép könyv. Gondos nyomdai kivitelezése magára vonja a figyelmet, olyannyira, hogy akár azt is hihetnénk, a megjelenése elterelheti figyelmünket a tartalmáról. Ebben az esetben azonban föl-

tételeznénk, hogy ez a kettő mindig elválik egymástól, miközben Borbély Szilárd új kötete fényes cáfolat erre. Nem öncélú szépségről van ugyanis itt szó, nem hiú díszelgésről, hanem arról, hogy a tipográfia

ellenszegülnek az egyenes vonalú olvasásnak. Mindkét könyv kétféle versből áll össze: címmel rendelkező költemények és számozott szekvenciák váltogatják bennük egymást. A legtöbb vers mellett olyan szekvencia áll, amely valamilyen kapcsolatban van vele. Ez utóbbiak azonban nem csupán a mellettük lévő versekkel teremtenek kapcsolatot, hanem a számsorban előttük és utánuk következő szekvenciákkal is. Ez pedig megbontja az olvasás időbeli, lineáris rendjét és térbeliesíti azt. Ráadásul nem csupán a könyvben szereplő versek kapcsolódnak bonyolultan egymáshoz, hanem azok a paratextusok és képek is, amelyek a törzsszöveget övezik. A Halotti pompa ezért sokkal inkább szinkretikus igényű könyvként értelmezhető, mintsem hagyományos értelemben vett versgyűjteményként. Szinkretizmuson itt szűkebb értelemben nyelvi, kulturális és vallási értékek keveredését értem, tágabb értelemben azonban mediális keveredést is. Az élőszóra épülő és az íráson nyugvó hagyományokét. A Halotti pompa ősi orális hagyományokat idéz föl az írás által. Olyan szövegek imitációival találkozhatunk itt, amelyekben a ritmusnak vagy akár a rímnek is sokkal inkább mnemotechnikai funkciója volt, mint esztétikai. E szent szövegeket utánzó művek olvasása során hajlamosak lehetünk arra, hogy az egyes verseknek ránk gyakorolt hatását is sokkal inkább tartalmuknak tulajdonítsuk, mint formájuknak. Valójában azonban Borbély Szilárd verseiben már mindenekelőtt esztétikai szerepe van az orális hagyományokból származó költői eszközöknek. Olyannyira, hogy – mint azt már említettük – megidézésük is az írott betűn keresztül történik. Erre szolgálhat például A számítógép este című vers zárlata: „Elgondolkodik azon, // hogy föld és csillagok közt él ő. Fél / elaludni. Mint a gyermek este, kifogást / keres. Amíg táncol a képernyőkímélő.” Ez a vers az Ámor és Psziché-Szekvenciák közül való. Ebben a szonettciklusban döntően olyan versek találhatók, amelyek antik mítoszokat alakítanak át, ám ez a költemény a kevés kivétel egyike. Kosztolányi-parafrázis, amely a többi szonetthez hasonlóan poentírozott. Az utolsó sorban a csattanót az hozza létre, hogy váratlan rímhelyzet jön létre a „közt élt ő” és a „képernyőkímélő” szavak által, amely a szem elől rejtve marad, csupán a fül érzékeli. Főleg azért, mert a rímtelen szonett utolsó három sora is úgy van tördelve, hogy azoknak a végén látszólag nincsenek rímek. A tipográfia elrejti a szem

DISPUTA Lépcsők

hozzájárul a költemények értelméhez. Miként lehetséges ez? Úgy, hogy a verseskönyv a lélek nélküli, holt betű pompás síremléke. A költészetről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az élőszó teremti meg. A Halotti Pompa azonban az írás elsőbbségét hirdeti a beszéddel szemben: „Azt mondta Taub Eizik rebbe, / hogy az Írás már készen volt / a Teremtés előtt.” (Haszid Szekvenciák VI.). Ha hihetünk a könyvbe foglaltaknak, akkor azonban az írásnak nem csupán a teremtésben volt elsőbbsége („Amikor Isten megalkotta a betűket, / a Teremtés elemeit, estére járt. Leült / Kicsit olvasni. Az alkonyszellő, amelyet / Szamaél támasztott, belelapozott a Világ // Könyvébe.” (Haszid szekvenciák XIII.)), hanem vélhetően a kötet megalkotásában is. Számos jel utal erre. Ilyen például Az üresség szekvenciája című vers, amelynek öntükröző részei árulkodónak bizonyulhatnak: „Üresség a lapok szélén félelmetes, / ahogy ott véget ér a mondat, / és átlebeg // a másik lapra”. Az idézett helyen a mondat először még tökéletesen követi a ritmust, így első két íze egy-egy sort alkot. A harmadik tagmondat azonban áthajlik a következő soron túlra, egy új strófába. Ez az áthajlás már nem csupán grammatika és ritmika között teremt feszültséget, hiszen tipográfiai kivitelezése hasonló jelenséget visz színre, mint amit olvasás közben elképzelhetünk. A mondat átlebeg a strófák közti téren, miáltal a puszta lapnak is jelentése lesz: fenyegető ürességgé válik. Nem nyújt azonban tökéletesen egyforma látványt a strófaáthajlás és a lapáthajlás, így feszültség jön létre a vers képe és a vers által felidézett kép között is. Mindez pedig fölhívja a figyelmet arra, hogy Az üresség szekvenciája írásként értelmezhető: a nyomtatott betű nem csupán hordozója, hanem alkotója is a költemény jelentésének. Éppenséggel ezt kell értenünk azon, hogy a tipográfia hozzájárul a költemények értelméhez. Nem csupán az egyes versekről lehet azonban elmondani, hogy a nyomdai technológia hatása révén öltenek formát, hanem a kötet kompozíciójáról is. A Halotti Pompát három könyv alkotja. Az első a Nagyheti szekvenciák, amely a keresztény, a második az Ámor & Psziché-Szekvenciák, amely a görög és a latin, a harmadik pedig a Haszid-szekvenciák, amely a zsidó hitvilág szent szövegeit írja át. Az első és az utolsó ciklus hasonló szerkezetet mutat, míg a középső egyszerű szonettgyűjtemény. A Nagyheti és a Haszid-Szekvenciák abban hasonlítanak egymásra, hogy egyformán

41

DISPUTA Lépcsők

Hans Holbein: A halott Krisztus teste a sírban (Basel, Öffendliche Kunstsammlung)

42

elől, amit így csupán a fül érzékelhet a versben. A költemény tehát kihasználja a hallható és a látható nyelv közötti feszültségből származó poétikai lehetőségeket. A ritmus és a rím természetesen nem kizárólag itt van szoros kapcsolatban tipográfiai kivitelezésével. Több költemény is épít arra, hogy az írás előtti emlékező eljárások írásban történő fölidézése sajátos funkcióváltást hozhat létre. Ezeknek a funkcióváltásoknak azonban már mindig esztétikai természetük van, még akkor is, ha látszólag az egykori hagyományt írják tovább. A kötet tehát a modern költészet eljárásaival alakítja át az európai kultúrát meghatározó vallási irányzatok szent szövegeit. De miért? Azért, hogy emléket állítson két ártatlan ember testi szenvedésének és az egyik halálának. Mindez az ajánlásból és a könyv jegyzeteiből derül ki. (A jegyzetek szerves részét képzik a könyvnek, az egyes versek és ciklusok értelmezéséhez szorosan hozzájárulnak.) A testi szenvedés tehát meghatározó témája a Halotti Pompának. A keresztény, a zsidó és a görög-latin hitvilágot is arról faggatja a kötet, hogy mivégre van a fájdalom a világban. Mindennek során a különböző ciklusok is szövevényes kapcsolatba kerülnek egymással, és metaforáik keveredéséből új, szinkretikus értelmezése alakul ki például a kereszténység szeretetfogalmának. A Halotti Pompa első két ciklusa Angelus Silesius idilljei nyomán arra tesz kísérletet, hogy Ámor és Psziché történetén keresztül értelmezze a keresztényi szeretet jelentését. Míg azonban Angelus Silesiusnál az antik mítoszt itatja át a keresztény üdvtörténet, addig Borbély Szilárdnál éppen ellenkezőleg, az evangéliumot hatja át az antikvitás szelleme. A görög istenek brutalitása és embertelensége a szeretetnek teljesen új, szadisztikus fölfogását képviseli. Ámor kegyetlen gyilkos és megjelenése rettenetes, „Kinek / négy szeme s négy szarva volt; / hátul nő és elül férfi. Szíve hideg, / szárnya arany, kiáltása dühös bikáé.” (A bűncselekmény emblémája). A Nagyheti Szekvenciák fölfogása az isteni szeretetről hasonló. Az Úr kegyetlen sorsot szán kedveseinek: „Míg rúgták bakancsok és vasszögek / Szúrták át tested, / és mind

megvetettek, // Akik látták, hogy egykor Téged, / Mikor szerettek, / akkor sem szerettek.” (Nagyheti Szekvenciák XIII.). Ez a kötetben meglehetősen szokatlan Krisztusábrázolásokat hív életre: „jászol alján iszamós vér / kicsi kicsi jézus testvér // játszik a csöpp kis kezével / tenyerében a sebével // forgatja és átnéz rajta / mosolyog a halott arca.” (Karácsonyi szekvenciák (1.)). A bibliai szövegek profanizálásában Borbély Szilárd olyan messzire megy, hogy néhol az Újtestamentumot a Krisztust megváltóként elfogadni nem akaró zsidó nép szenvedéstörténetének részeként értelmezi: „Mikor rátörtek éjszaka / s ütésüket rá mérték, / szegény zsidó szívét neki / keresztények kitépték.” (A Megváltás szekvenciája, Redemptio). A szeretet ahumanisztikus fölfogása végül Borbély Szilárd számára azt is lehetővé teszi, hogy nyelvként gondolja azt el: „A nyelv a legkegyetlenebb. Nem emberi. / Csupán jelek játéka és szabályok hideg / rendje. Egyetlen ember sem tulajdonosa / a nyelvnek, amit beszél, hanem kölcsön // kapta. Amikor beszél, úgy látogat el hozzá / és szállja meg a Hang a testét, ez a kegyetlen / Isten, ahogy Ámor tette Pszichével.” (A hangok emblémája). A nyelvről Borbély Szilárd kötete változatosan gondolkodik, különféle bölcseleti hagyományok együttesen vannak benne jelen: „A görögök a nyelvben istenekre / leltek, míg Európa a Szó és a Tárgy viszonyát // kutatta.” (Krisztológiai Episztola (II)). Határozottan kirajzolódik ugyanakkor mindegyiknél egy közös vonás: az ahumanitás („Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és / formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.” (A szabadság szárnyain)). Az Ámor és Psziché-Szekvenciákban a nyelv azokból a fájdalmas kiáltásokból fakad, amelyeket az emberek adnak ki a szadista istenek kezei között. Jelentése csupán az emberek számára van, az istenek nem beszélnek. Ezzel szemben a Haszid-Szekvenciák magától az Istentől vagy annak angyalaitól eredeztetik a nyelvet. Ezekben a költeményekben azonban a nyelv írás: „És amikor ezt / Isten mormolva elolvasta, meglett / a Mindenség, mint egy gondolat.” (HaszidSzekvenciák, IV.). A betűknek a kabbala ha-

kimondhatatlan titkáról („Az örökké valóság / tökéletes, mint a / Tökéletes Bűntény / megfejtetlen Titka.” (Aeternitas 3)). A Halotti pompa kétféle öröklétet ismer: az első Ahasvérusé, aki a múló életben bolyong halhatatlanul, a második Istené, aki a mulandóságón kívül lakozik. Az örökkévalóság allegóriái azonban az ember véges életén kívül álló dolgokra utalnak, kegyetlen titkukat nem fedik föl az eleveneknek: „Az örökké-valóság / vékony, mint a penge, / amelyet a Halál / csempész a szívedbe.” (Aetrnitas 1.). Az aeternitas allegóriái ugyanúgy egy ember előtti jelenség titkairól szólnak, mint ahogy a kötetnek a nyelv természetéről gondolkodó részei. Milyen is tehát az a nyelv, amelyen a kötet szól hozzánk? Egyrészt írott, amen�nyiben a költemények megalkotásában mindenekelőtt a betűknek és nem a hangoknak van a legfontosabb szerepük. Másrészt halott, amennyiben az élőszótól távol áll. Témája is mindenekelőtt az ember életén túl lévő dolgok sokasága. Olyan, mint egy kőbe vésett sírfelirat, amely egyformán állít emléket a sírban nyugvónak, a felirat készítőjének, de főként önmagának, hiszen ő tündököl Isten napjának fényében akkor is, amikor az embereket a feledés már megemésztette. Ezért mondtam, hogy a verseskönyv a lélek nélküli, holt betű pompás síremléke. (Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Pozsony, Kalligram, 2006., második, bővített kiadás, 2300 Ft, 270 Sk, 208 oldal) Kovács Béla Lóránt

DISPUTA Lépcsők

gyományát követő költeményekben rendkívüli jelentőségük van. Kincsek, melyek a teremtés titkából őriznek valamit: „Akkor jöttek a kozákok, / Gyilkoltak este s reggel, / Keresték azt a nagy zsákot, / Mely tele van kincsekkel. // „A kincs a Messiás maga” – / Mondta a Rebbelében. / „Egy tűnt betű, Isten szava…” – / Torkát elvágták szépen.” (Haszid-Szekvenciák, VIII. (2)). Természetesen a titkokat csakis az olvasás tárhatja föl, „mert a Messiás jóslatát / mindenki olvassa, / ki a szavak közé jutott / Ősfényt kutatja.” (Az Olvasás szekvenciája (2)). A hang és a gondolat ezek szerint azonban csak másodlagosak az íráshoz képest. A teremtés eszköze a betű. A Halotti Pompában a szeretet és a nyelv ahumanisztikus távlatai tárulnak föl, ami a keresztény hitvilág értelmezésében játszik szerepet. Borbély Szilárdnál a krisztusi szeretet ugyanolyan embertelen és brutális, mint amilyen Ámoré. A fájdalomra nem hoz gyógyírt a könnyű halál és a túlvilági öröm. Nincs második eljövetel: „Az embert váltsa meg más, / mert nem lesz több Feltámadás. // Ha Krisztus majd a Földre téved, / a Sírban többé nincsen élet.” (Rosarium, A Végsőről). A túlvilág és az öröklét titkáról egyedül az allegóriák képesek valamiképpen vallani. Ez lehet az oka annak, hogy a kötetnek is az allegória az uralkodó alakzata, különösen akkor, amikor a végső dolgokról ír („A // rejtőzködő beavatottak istene is rejtőzködővé / vált, és nyelvük az allegóriák titkos nyelve lett.” (Krisztológiai episztola II.)). Az örökkévalóság allegóriái azonban Borbély Szilárdnál korántsem a mennyei örömökről szólnak, hanem az idő

43

A jövő kezdete Kustár György DISPUTA Műhely 44

I. A nagy földrajzi felfedezések az addig uralmon lévő világ- és történelemszemlélet szerkezetét oly mértékben megrengették, hogy eresztékeinek széthullása már nem sokáig váratott magára. Az addig ismert földkerekség hirtelen kitágulása átrajzolta a térképeket, és hihetetlenül változatos, eladdig nem ismert kultúrák felfedezését hozta. A platóni–arisztotelészi világkép és az azzal összefonódó keresztyén történelemszemlélet képviselőinek fel kellett tenniük a kikerülhetetlen kérdést: milyen perspektívába helyezhető az eddig nem ismert és a zsidó nép történelménél is ősibb múlttal rendelkező népek történelme? Ha az özönvizet követően Noé lett az emberiség atyja, vajon ezek a kultúrák beleilleszthetőek-e a leszármazási sorba? Ha nem, lehetséges-e, hogy ember létezett már Ádám előtt vagy vele párhuzamosan? A dilemmát éppen azzal az uralkodó radikális hermeneutikai igénnyel ütköző makacs tények gerjesztették, mely a világ kezdeteinek hiteles történetét a bibliai Teremtés könyvében leírtak alapján képzelte el. A századokon keresztül problémamentesnek hitt kronológiai üdvtörténeti vonulat hirtelen túl szűkösnek bizonyult. Isaac de la Peyreé a XVII. században a Preadamitae (1655) című művében próbálja feloldani az új világ történelme és az Isten üdvtettei által határolt történet – az üdvtörténet – között támadt ellentmondást. A status quo-t igyekezve megerősíteni, megkísérelte harmonizálni a Biblia tényeit az új felfedezésekkel. Azt állította, hogy Ádám mellett még sokan éltek a világ más részein, amiből az is következik, hogy Ádám nem lehetett az egész világ ősszülője. Úgy vélte, a babiloniakat, kínaiakat és indiánokat például Isten a világ létrejöttekor teremtette; így lehetséges, hogy történelmük megelőzte a zsidókét és európaiakét. A népek fennmaradása pedig csakis úgy volt magyarázható, ha kimondta: az özönvíz nem érinthetett más földrészeket, kizárólag Palesztina területét. De la Peyreé jószándékú harmonizálási kísérlete egyáltalán nem aratott osztatlan sikert. Hat hónapi börtönre ítélték, a párizsi parlament elrendelte, hogy művét hóhér égesse el, és csak azzal a feltétellel engedték szabadon, ha visszavonja állításait. A sikertelenség oka azonban nem csak a fennálló világszemlélet radikális átalakítására tett kísérletében keresendő. De la Peyreé ugyanis ezzel a művével a viták menetét egy félreértett történelmi dilemma alapján határozta meg. Tévedése – Karl

Löwith szavaival sommásan megfogalmazva – az, hogy „túl sokat akart bizonyítani”. A konkrét történelmi tények alapján megfeleléseket akart felállítani a történelem és az üdvtörténet között, megpróbálva az egyetemesnek gondolt bibliai keretbe beilleszteni az ellentmondó tényeket, és ezzel bizonyítani az üdvtörténet és a világtörténelem azonosságát. Azzal, hogy a bibliai eseményeket szigorúan történetiként értelmezte, akaratlanul megfosztotta őket valódi természetüktől. Nem látta, amit mi már látunk, hogy az üdvtörténet valójában nem azonos a különféle népek történelmével, és a Szentírás beszámolóinak jelentősége nem abban áll, hogy megbízható történelmi forrásként a teremtéstől a végidőkig a világ történelmének forgatókönyvét adja. Az üdvtörténet szerepe és jelentősége éppen az, hogy nem a leírt eseményeknek, azok kronológiájának, hanem az Isten munkája által súlyt kapott eseményeken keresztül a világban megvalósuló isteni akaratnak tulajdonít egyetemes jelleget. Szent Ágoston jó példa arra az – idővel elhalványodó – látásmódra, amely a keresztyén időszemlélet lencséjén keresztül az üdvtörténeti események egyetemes hangsúlyait megtartva ugyan, de határozott távolságtartással tekint a világi történelem folyamataira. A De civitate Dei contra paganos címet viselő monumentális művében Ágoston, jó állampolgárként, nem marad érzéketlen Róma nagysága iránt. Jelentőséget mégis pusztán egy kronológiai egybeesés alapján hajlandó tulajdonítani neki, nevezetesen, hogy Krisztus élete és Róma virágkora nagyjából egy időpontra datálható. Ez az egybeesés tette ugyanis lehetővé az evangélium szabad terjedését. Orosius, Ágoston tanítványa, mestere nyomán haladva egyháztörténeti művében megkísérli Augustus császár hatalmát, a központosítás és egységes jog megteremtését az üdvtörténet fényében konkrétabban is értékelni. Mégis, a látszat ellenére, Ágoston számára valójában mellékes kérdés, melyik történeti időpontban és melyik birodalom érája alatt történt a Testet Öltés. Isten cselekvése ugyanis az ő szemében teljességgel független a történelem menetétől, mivel az alkalmas időpontokat egyedül ő határozza meg. Krisztus megjelenése számára tehát ugyanúgy megfelelő lehetett volna a történelmi helyzet ezer évvel korábban vagy kétezer évvel később is. Istent nem kényszeríthetik az események, és mivel üdvözítő terve nem egy történelmi folyamat kibontakozásának végeredménye, hanem szuverén akaratában gyökerezik,

eseményeit egy világtörténelemnek hívott keretbe egyesítve megpróbálta bekebelezni és a bibliai szemlélet számára kisajátítani. A bibliai és világi történelem (újra)szétválásának nagy csatái nem tettek mást, csak megtisztították ezt a kérdést néhány hamis hermeneutikai előfeltevéstől. Például attól, hogy a világtörténelem minden ténye a Biblia forgatókönyvének van alávetve. Az üdvtörténet tétje tehát nem abban rejlik, hogy a világ tényei megfeleltethetőek-e a Biblia által nyújtott történelemsémának vagy sem. A feszültség máshol húzódik, és ezt a pogány Celsus, amikor Jézus követőit támadja, jó érzékkel a keresztyének sajátos időfelfogásában véli felfedezni. Gúnyolódásának tárgya a keresztyének szerinte felháborító állítása, mely szerint egyedül ők ismerik a világegyetem kezdetének, közepének és végének titkát. Ez a kijelentés a pogány filozófus szerint egy hangyaboly öntelt áradozásához hasonlít, mely magának nyilvánítja a világmindenség igazságát. Celsusnál a hangyaboly példáján keresztül a maga tisztaságában fogalmazódik meg az üdvtörténet problémája. Míg de la Peyreé korában konkrét történelmi lehetőségek valószínűsége körül folyik a csatározás azon az alapon, hogy az üdvösség története egybeesik a világ történelmével, addig Celsus a maga nézőpontjából és Ágoston is a sajátjából ennek éppen az ellenkezőjét látják. Számukra az üdv történetét nem kell harmonizálni a világ történetével. Isten cselekvése csak marginális pontokon érintkezik a világtörténelemmel, és látszólag önkényes eseményekben bukkan fel. A világ történetének tengeréhez képest Isten cselekvésének története csak egy lassan csobogó patak. Vagyis a történelem értelme csak egy kisebbség számára jelenti az Istenhez való viszonyulás drámáját. Ehhez a marginális helyzetéhez képest a hit szemével látott történelem önmaga számára mégis abszolút jelentőséget követel, azt állítva, hogy a benne történtek az egész világ menetére befolyással vannak. A záporozó gúnyokat ez a hihetetlen feszültség robbantja ki, melyet nem lehetett és lehet feloldani sem a világtörténelem üdvtörténetbe kebelezésével, sem az üdvtörténet szekularizálásával. De la Peyreé a hangyabolynyi keresztyénség kizárólagosságot követelő igazságigényének botrányáról nem vesz tudomást. Persze nem nehéz nem tudomást vennie róla: a hangyaboly és hite addigra bekebelezte az európai országokat.

DISPUTA Műhely

az üdvtörténet mindig független marad a történelem folyásától. Ebből adódik, hogy míg Ágoston nem foglalkozik a birodalmak nagyságával és hanyatlásával, a feltámadás keresztyén tanításának egy teljes könyvet szentel. Amikor Orosius már említett, 416-ban megírt apologetikus történelemteológiai művében, a Historiarum adversum paganos libri VII-ben az emberi jó- és balszerencse problémáját feszegeti, a világ eseményeinek változó folyásában Isten pedagógiai munkáját látja megjelenni. Mint írja, az évszázadok töménytelen szenvedése és nyomorúsága valójában Isten jogos figyelmeztetése és büntetése. Mindez azt a célt szolgálja, hogy a bűneset következményei közt senyvedő ember, felismerve nyomorúsága okát, visszatérhessen Isten szeretetéhez. Látható, hogy mesteréhez hasonlóan számára a történelem valódi és egyedüli tétje az üdvösség vagy a kárhozat, vagyis az Istenhez való viszonyulás alakulása. Birodalmak virágzanak és hanyatlanak le, de a hit története átszövi és meghatározza az egész történelmet. A földrajzi felfedezések vitáira lefordítva komoly tanulsággal szolgál a két ókeresztyén író történelemszemlélete. Számukra valójában lényegtelen, a történelem melyik pontján élt Ádám, vagy mennyi év telt el Noétól, és hány nép származott tőle. A Biblia valódi kérdése: az események folyamatában megvalósult-e valami Istennek a történelemre vonatkozó tervéből vagy sem. Nem maguk a történelmi események, időintervallumok a fontosak önmagukban. Az teszi jelentőssé őket, hogy Isten munkálkodik-e általuk. A Biblia történelemsémája ezt a kritériumot teszi meg egyetlen mércének, és ha valami nem felel meg ennek, az közömbössé vagy elítélendővé válik. Mivel pedig maga a történelmi esemény marginális a hit megnyilatkozása szempontjából – hiszen Ágoston szerint lényegében bármely történelmi esemény hordozhatja Isten ujjának nyomát –, de la Peyreé problémái nem a hit problémái, és történelemszemlélete valójában nem üdvtörténeti, hanem már szekuláris. Őt nem a kinyilatkoztatás eseményei, hanem az empirikus tényeknek tekintett bibliai események és az új tények harmonizálhatósága foglalkoztatja. Számára a hit azon áll vagy bukik, hogy igazolható-e a bibliai történelemszemlélet igazsága az új igazságokkal szemben vagy sem. De, mint látni fogjuk, a hit tekintélye nem ezen áll vagy bukik. A valódi problémát eltakarta az a hamis hermeneutikai igény, amely a világ

45

DISPUTA Műhely

II.

46

A keresztyén kelet és nyugat mai formájában alig több mint 300 éve létező időfelfogása az üdvtörténeti szemlélet botrányát tükrözi. Eszerint az emberi történelem két részre bontható, úgymint egy Krisztus előtti „pro” és egy Krisztus utáni „post” korszakra. A két pólus, a teremtés és a vég határolta történelem pedig az origóból, Krisztus születésének dátuma felől nézve nyeri el helyét és jelentőségét. A középponttól visszafelé számozva a teremtéstől elkezdődött időszak mint „előtörténet”, a középpontból kifutó korszak pedig mint „végidő” nyer értelmet. A történelem tétje tehát Krisztusba sűrűsödik. Ez először is azt jelenti, hogy a mindössze három évet aktívan működő galileai élete a hit szemszögéből nem valamiféle történelmi véletlen, hanem Isten leghatalmasabb önkinyilatkoztatása, Isten és a történelem legradikálisabb összefonódása. Másodszor: Jézus élete nem egy világtörténelmi jelentőségű változás kezdetét jelzi. A nevével fémjelzett vallási megújulást egy modern történész is képes elemzés tárgyává tenni és értékeit elismerni. Az a kijelentés viszont összeegyeztethetetlen marad kutatásai előfeltevésével, amelyet pedig a keresztyénség könyörtelen következetességgel hirdet, hogy Krisztus személyén keresztül a világtörténelem a fordulópontjához érkezett. A hit nem kevesebbet jelent ki, mint hogy az Istentől egyetemesen elfordult ember soha nem látott lehetőséget kap egy egyszeri történelmi eseményen keresztül a visszatérésre. Vagyis azáltal, hogy Isten részt vállalt az emberi történelemben, hozzákötötte magát az ember sorsához, és megteremtette a vis�szatérés lehetőségét, a történelem a testet öltött Krisztus megjelenésével elérte célját. A „pro” és a „post” a kézzelfoghatóvá lett üdvösség középpontjából, a beteljesedett idő történelmi tapasztalatából ered. Ebből a középpontból fény sugárzik a kezdetre és a végre is, és láthatóvá teszi az Isten tetteinek történetét a közbeeső időszakokban. A beteljesedés fényében nyilvánvalóvá válik, hogy Isten a történelem kezdete előtt már elrendelte az üdvösség lehetőségét, az általa kijelölt időpontban – a történelem középpontjában – megvalósította ezt, és a történelem végén, melyet szintén ő jelöl ki, majd teljességre viszi. A közbülső eseményeknek – már amelyek a hit horizontjába kerülnek – szintén fontossá válhatnak, de kizárólag Krisztus és a megváltás felől: Poncius Pilátus esete erre kiváló példa.

A tényleges történelmi eseményhorizont keskeny szelete iránt érdeklődő, de az egész történelem alapvető struktúráját ismerni vélő keresztyén történelemteológia végső soron azon áll vagy bukik, hogy Jézus valóban a testet öltött Isten. A botrány benne fókuszál. Ha nem ő a Megváltó, Isten leghatalmasabb önkinyilatkoztatása, akkor a keresztyén történelemszemlélet legjobb esetben is csak öntelt képzelgés. Viszont ha igaznak bizonyul – és ez legalább annyira lehetséges alternatíva –, a történelemértelmezés semmilyen más normát nem tűrhet el a keresztyénen kívül. Ebben az esetben ugyanis Jézus jelenti az emberi történelem értelmét, a múlt zárlatát és a jövő kezdetét. Mielőtt továbblépnénk, fontos ös�szefoglalásképpen leszögeznünk, hogy ez a határozott keretekkel bíró történelemszemlélet nem a történelmi események „megteologizálását” jelenti. A hit nem kívülről értelmez egy-egy eseményt, hanem ezek üdvtörténeti jelentőségét a történés belső természeteként érti, noha ez egy nem hívő számára csak egy idegen szempontrendszer mozgósítását jelenti, és erőszaktevésnek tűnhet. Azt is le kell szögeznünk, hogy az üdvtörténet nem állít semmiféle teleologikus fejlődést. A történelem eseményei nem mozgatják az üdvtörténetet, mintha az üdvösség beteljesülése szükségszerű kifutása lenne bizonyos történelmi folyamatoknak. Ez, ahogy Karl Löwith mára klasszikussá vált művében, a Világtörténelem és üdvtörténetben megfogalmazza, a szekularizált történelemfilozófia sajátossága, és eklatáns példája Marx politikai filozófiája. A keresztyén történelemszemlélet mindezekkel szemben elsősorban teológiai és nem filozófiai vagy történelemfilozófiai probléma. Alapját az Isten mindenhatóságába vetett szilárd hit képezi, következésképp maga is hit dolga. A kezdet és vég közé illeszkedő történelem keresztyén felfogása nem érthető meg a teremtő Isten és a megváltó Isten történelmet elindító és azt megszüntetni is képes munkája nélkül. Csakis Isten cselekvésének ésszerűsége szavatolja a történelem ésszerűségét – a keresztyén történelemteológiai gondolkodás ezen a princípiumon áll vagy bukik. Csak ebből a nézőpontból foglalható össze a népek története világtörténelemmé. Kizárólag ebből a látószögből lehetséges az „emberiség” címke alatt összefoglalni minden embert, hiszen a hit szemszögéből ugyanannak az egyetemes drámának vagyunk a szereplői. Végül azt is látnunk kell, hogy mivel az üdvtörténet

teológiai probléma, nem is cáfolható empirikus alapon. Nem pusztán azért, mert a kezdetről és a végről nincsenek biztos tényeink, pusztán hipotéziseink. Nem is csak azért, mert Jézus történeti léte – ahogyan azt a Jézus-kutatás megállapította – nem választható el a hozzá kapcsolódó messiási képzetektől, ezért a történelmi Jézus mint olyan nem feltárható. Hanem azért, mert az üdvtörténet igazsága, hit dolga lévén, elválaszthatatlan az ember totális és személyes elkötelezettségétől. Celsus gúnya tehetetlenségéről is árulkodik: a keresztyének magabiztos állításán nem képes fogást találni, csak ha mindenestül elveti. Érvelni kizárólag akkor tudna ellene, ha alapjaiban megértené. Megérteni viszont csak úgy tudná, ha az üdvtörténet igazsága feltárulásának egyetlen útjára lépne, és a botrány középpontjának, Krisztus istenségének elismerésére vetemedne. Ezt természetesen nem hajlandó megtenni. Dilemma előtt áll és ott is toporog: vagy kívül marad, és teljességgel értetlen marad vagy átengedi magát ennek az igazságnak, de félő, hogy az magába szippantja. Ő az előbbit választja – és marad a gúny mellett. III.

El Greco: Krisztus feltámadása (Madrid, Prado)

felfedezni, Pál apostol több ponton is bírálja. A teljesség ugyanis – ahogyan azt a Korintusbeliekhez írott első levélben kifejti – nem az, hogy egyesültünk a mennyei lényekkel. Most még töredékes az ismeretünk, a prófétálásunk, még nem értük el a teljességet. Az egyesülés majd egy későbbi esemény lesz, melynek előfeltétele és mintája Krisztus halála és feltámadása. Kelemen éppen ezzel a szemlélettel vitatkozva állítja: a vég még tartogat meglepetéseket. Bár az üdvterv lényege és célja világossá lett, sőt megélhetővé vált, a titkok teljességének lelepleződése még várat magára. A másik véglet szerint Jézus munkássága még csak bejelentése Isten országának, de ő maga nem képviselte, csak meghirdette azt. Maga is várta a saját generációja idejére Isten uralmának kiteljesedését. Ez a szemlélet ott véti el a lényeget, hogy tagadja Krisztus halálának és feltámadá-

DISPUTA Műhely

Ahhoz, hogy a jövő keresztyén felfogására pillantást vethessünk, szükséges volt látnunk, hogyan értelmezi a keresztyén történelemszemlélet a Krisztusban bekövetkezett változást. A végről szóló minden beszéd ennek a központi eseménynek a függvénye – ezért beszélhetünk Jézusról úgy, mint a jövő kezdetéről. Ő, mint a történelem központi eseménye, eljuttatta a történelmet a maga végcéljához. Ebben az értelemben az ő műve korszakzáró jelentőségű, az emberiség nagy drámájának megoldása. Bár bizonytalan, mégis lehetséges, hogy már az első században voltak, akik ennek a beteljesedésnek abszolút jelentőséget tulajdonítottak. Számukra Jézus kereszthalála, feltámadása, vagy később Jeruzsálem lerombolása a történelem végét jelentette és Isten Országának teljes megvalósulását. A megváltás eseményében megtörtént az apokalüpszisz – azaz a végső titkok feltárulása innentől kezdve tehát már nem történhetnek érdemi események: aki hitben van, az már meghalt a világ (és a történelem) számára, feltámadt az örök életre, és ezzel a tökéletesség állapotába került. Ezt a hellenizáló apokaliptikus elképzelést, amelyet többek között Márk evangéliumának zárlatában vélnek

47

DISPUTA Műhely 48

sának döntő jelentőségét. Inkább a zsidó messiási váradalmakkal mutat rokonságot, mely szerint a történelem centruma még eljövendő. A keresztyén jövőszemlélet azonban elsősorban a remény és várakozás alapmotívumai révén orientálódik. Amiért is a jövő felé tekintő hit nem a szorongás enyhítésének egy módja, az a remény fogalmának mélyén rejlő krisztológiai magnak köszönhető. A hívő a beteljesedés és születő új várakozás dinamikájában látja Isten kitüntetett időpontokban bekövetkező cselekvéseit – ezeket nevezi az Újszövetség kairoszoknak. Minden beteljesült várakozás valamiféle kielégületlenséget is szül a megvalósulás okozta öröm mellett, így mindig egy újabb várakozásteli időszak nyitányát is képezi. Így Krisztus eljövetele a keresztyének számára az újrakezdés lehetőségének realizálódása, de az Istennel való harmonikus kapcsolat beteljesedését váró feszült vágyakozás kezdete is: a már megvalósult egy még meg nem valósult korszak nyitányává lesz. A keresztyénség történelmi tapasztalatára lefordítva ez azt jelenti, hogy a világ történelmének folyása, a saeculum még nincs teljesen alárendelve Isten akaratának és uralmának, így az isteni és gonosz erők közötti küzdelem döntő ütközete, Oscar Cullmann szavaival élve, ugyan már lezajlott, a háború eldőlt, de a teljes győzelemig még várni kell. A győzelem tanúbizonysága a megváltozott életű hívők közössége, az egyház, amely, idegen testként ékelődve a világba, Isten központi jelentőségű tettét hirdeti és az általa megvalósított üdvöt éli. A Krisztus uralma alatt élő hívő már megtapasztalta Isten országának erejét, ettől átformálva idegenné vált, peregrinansszá a világban, ugyanakkor kiteljesedését még nem látja, csak reménnyel teli hittel szemléli. A „már igen” és „még nem” e feszültsége szervezi a jelen és jövő kapcsolatát. A keresztyén remény éppen amiatt szilárd, mivel nem valamiféle vakhit előrekapását jelenti a bizonytalan jövőbe, hanem egy már beteljesedett reménység szilárd alapzata képezi a kiindulópontját. Ha úgy tetszik, a Krisztusban elért győzelem megtapasztalása az isteni garancia arra nézve, hogy az elkövetkező eseményekkel kapcsolatos várakozások nem lesznek hiábavalóak. Hogy ez a beteljesedés hogyan történik majd meg, az nem teljesen tiszta. Egyér-

telmű menetrendet a Szentírás nem nyújt, de nem is akar. Ez azt is jelenti, hogy bármiféle számítgatás vagy a végső időkre vonatkozó forgatókönyv kiolvasására tett kísérlet de la Peyreé félreértésének megismétlése volna. A világ végére vonatkozó szimbólumokból annyi olvasható ki biztosan, hogy a világ vége egyben az emberi történelem végét is jelenti, vagyis kiszakadást a saeculumból. Ágoston képénél maradva: az Isten városának polgára a végre függesztett reményteli pillantással várja azt az időt, melyben végre megszabadulhat vándorbotjától, mivel hazaérkezett. Ugyanakkor a vég nem pusztán a vándorok megnyugvását hozza, hanem egy egyetemes kinyilatkoztatás eseménye is lesz egyben. A keresztyén reménység szerint ugyanis, amikor Krisztus újra megjelenik majd – immár dicsőségének teljes fényében –, mindenki számára feltárul az egy igaz Isten hatalma, és a történelem vége Isten országlásának tökéletes megvalósulását hozza: „Ő lesz minden mindenekben”. Az elhunytak feltámadnak, és a még élők az elhunytakkal együtt Isten ítélőszéke elé állnak, ahol eldől mindenki végső sorsa, annak alapján, hogy életében hogyan döntött Krisztussal való kapcsolatáról. Aki a botránnyal nem törődve merte magát átadni Isten történelemben végzett munkájának, az Istennel tökéletes közösségben él majd, aki pedig megbotránkozott a keresztyén igazságon, az kívül marad – de a celsusi gúny a torkára forr.



Felhasznált irodalom

Oscar Cullmann: Krisztus és az idő – Az őskeresztyén idő- és történelemszemlélet. Bp.: Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000. Carl E. Braaten: History and Hermeneutics. New Directions in Theology Today, Vol. II, Philadelphia, Westminster, 1988. Gregory W. Dawes: The Historical Jesus Question – The Challenge of History to Religious Authority, Louisville–London–Leiden, Westminster John Knox Press, 2001. Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet – A történelemfilozófia teológiai gyökerei. Bp.: Atlantisz, 1996. Vanyó László: Bevezetés az ókeresztyén kor dogmatörténetébe. Bp.: Szent István Társulat, 1998. Jürgen Moltmann: Theology of Hope. London: SCM Press Ltd., Bloomsbury Street, 1967.

„pedig én is ott voltam!”

cionális terv, akár remény, vágy vagy (bal) sejtelem formájában. A jóslat, az előrejelzés, a prognózis gesztusainak elszaporodásakor az antikvitás hagyományára és a romantikus történelembölcseletre egyaránt támaszkodtak. Ezekben a megnyilatkozásokban ugyanis egyszerre érvényesültek az események ismétlődésének lehetőségéből táplálkozó (a történelmet ilyen értelemben tanítómesternek tekintő) előrejelzések, illetve a történelem törvényszerű menetének vélt ismeretéből, a jelenbeli tendenciák vonalszerű meghosszabbításából fakadó prognosztikus meggyőződések. Ahogy a romantikus történetfilozófia elbeszéléseit utóbb joggal jellemezték a keresztény üdvtörténet „cselekménymódjának” szekularizálásaként, úgy a politikai jóslatok megalkotói is az ószövetségi vagy antik próféták világiasított alakját öltötték magukra. Az 1849 után a kibontakozás irányait kereső Kemény Zsigmond is politikai prognózisokká igyekezett formálni röpirataiban a bukott forradalom tapasztalatait. Kossuth Lajos 1867 májusában a kiegyezés ellen Deák Ferenchez írott levele is a Trója bukását megjósoló Kasszandra mitikus figuráját hívta segítségül a nagyobb retorikai nyomaték kedvéért. A kasszandrai jóslatok és a jeremiási siralmak profetikus erejének a leginkább emblematikus, mitizált alakja kétségkívül Széchenyi István lett. Már az első nagyobb lélegzetű portré, Kemény 1851-es esszéje a „sötét arcú”, „tragikai sorsú jóserő”-ben határozta meg jellemének „alaphangját”. Annak hitelét, hogy Széchenyiben kivételes mértékben volt meg a jövőbe látás adománya, a kortársak szemében személyes tragédiája is erősítette. A szabadságharc után Széchenyi ideg- vagy elmeállapotának megrendülését a bukást megelőlegező „próféciái”, többek közt az 1847-es Politikai programm-töredék visszhangtalanságának tulajdoníthatták. Naplóiban maga is többször utalt erre. 1848. szeptember 3-án azt jegyezte föl: „48 óra múlva minden lángokban áll! És senki nem akarja elhinni nekem!” Kemény e sorok ismerete nélkül is arra jutott, hogy 1848 nyarán Széchenyi, „a legmesszelátóbb elme, a jövendő komoly és kísérteti arcára tekintvén, megtébolyodott”. (A két Wesselényi Miklós, 130.) Az előrejelzés képességének kérdése Széchenyi önképét is meghatározta. Egyrészt maga is a sikeres politika feltételét láthatta benne, másrészt azzal is tisztá-

Hites Sándor

A magyar gondolkodástörténetben is jól követhető, hogy a 19. század középső harmadára a történelem időbelivé – az idő pedig történetivé lett. Míg a dolgok korábban mozdulatlan rendet tükröztek, ekkor mozgásba lendültek. A nemzet mibenlé­ tét immár nem térben ragadták meg, időtlen karakterjegyek táblázataként, hanem történetként – a történelmet pedig nem események katalógusaként képzelték el, hanem elbeszélő formában. A kettő abban a tekintetben is összekapcsolódott, hogy a történelem alanyává a nemzet lett: ezért érezhették úgy, hogy minden nemzetnek „hivatása” van. Ebben a dinamikában az időnek hirtelen „irányai” lettek, az eseményeknek „rugói”, a kornak pedig „kívánatai”. A két előbbit a történelem mozgásának vélelmezett törvényei jelölték ki, az utóbbit pedig az arra vonatkozó meggyőződések, hogy a progresszió irányvektorán éppen elfoglalt hely milyen magatartást kíván meg az ott tartózkodók közül azoktól, akik hozzá kívánnak járulni az emberiség vagy a nemzet nagy történetének kibontakozásához, vagy legalább követni igyekeznek azt. Ezt az sem tette szemükben okafogyottá, hogy a történelmet növény módjára kifejlő vagy az emberi életút szakaszait követő organizmusnak tekintették. Éppen azért tettek javaslatot az események menetébe való ilyen-olyan beavatkozásra, hogy lépéstartásra buzdítsanak a tőlünk függetlenül is mozdulóval, hiszen másként azt kockáztatjuk, hogy kikerülünk a haladás fősodrából. Persze jócskán akadtak, akik ezt a dinamikát tévképzetnek látták, vagy ha létét elfogadták is, hatását kárhoztatandónak találták. Akik a „progresszió” jegyében gondolkodtak, maguk is megosztottak voltak: akadt, aki a radikális, mások a „fontolva” haladás mellett tettek hitet, jóllehet egyaránt a történelemalakítás lehetőségébe vetett optimista meggyőződéssel érveltek azok is, akik a dolgok menetének felgyorsítására, és azok is, akik a lassítására intettek. A politikai prognózisalkotás képessége, a jövő megelőlegezése ugyan már a koraújkortól az államférfi legfontosabb képességei közé számított, de a prognosztizálás művészete ekkor egyedülálló mértékben kötődött történetfilozófiai távlatokhoz. A haladás eszméje ugyanis azt is feltételezte, hogy a progresszió irányának ismeretében a jövő megelőlegezhető – akár ra-

DISPUTA Műhely

Széchenyi István és a jövő előrejelzése

49

ban volt, hogy ez a szempont összefonódott személyének megítélésével. A jövőbe látás kérdésével az Önismeret című, 1857 februárja és novembere között Döblingben papírra vetett, majd’ kilencszáz lapnyi naplószerű följegyzéseinek egy szakaszában foglalkozott szisztematikusan. A hányatott utóéletű, jórészt az 1920-as évekig kéziratban maradt, együtt és teljes terjedelemben csak 1991-ben megjelentetett Önismeret fejezetekre nem tagolt gondolatfolyam. A lángész, a próféta és a jövő című szakaszt későbbi szöveggondozók határolták körül és látták el ezzel a címmel. Nem véletlenül iktatta be az erre vonatkozó eszmefuttatást az egyébként az egészséges életmódtól kezdve az állatnemesítésen át az államigazgatásig egy sor szerteágazó témával foglalkozó gondolatfolyamba: a jóslás lehetőségét vagy kényszerét (saját képességeinek felismerése jegyében) magától értetődően tekinthette az „önismeret”, az önvizsgálat részének. A vallási vagy mitikus hagyomány történeti érvényességének problémájából indult ki:

DISPUTA Műhely

„úgy sejtem, hogy az ember, ha igazi, az Istentűl lehető legnagyobb intelligenciával megajándékozott lángész, bizonyos pontig prófétai magasságra emelkedhetik – úgyhogy én mindazon prófétákat, kikrűl a Biblia tesz említést, nem tartom csupán fictionalis lényeknek, de erősen hiszem, hogy valamint régibb időkben, úgy ma is lehetnek, sőt vannak is jóslók, kik messze látnak a jövendőbe, ha nem is világosan és minden balfogalom nélkül.”

50

Hasonlóan azokhoz, akik a későbbi évtizedekben demitologizálni igyekeztek a Bibliában leírt csodaszerű vagy természetfeletti eseményeket, köztük a próféták jóslatait – vagy a vallási érzület „leleplezésének” jegyében, mint Ernest Renan a Jézus életében (1863), vagy a kereszténységnek a felvilágosult elmék számára megmaradt vonzerejét, a bibliai események hihetőségét féltve, mint Matthew Arnold a Literature and Dogmában (1873) – Széchenyi itt ugyan a jóslás képességével rendelkező próféták „fictionalis” volta ellen emel szót, ám valójában maga is a „prófétai magasság” racionalizálására törekszik. Hiszen a továbbiakban a jóslás ésszerű feltételeit és alapjait körvonalazza – ahogy az a „lángész” intelligenciája számára adódhat. A bibliai prófétákat (Dánielt, Illést, Jeremiást) pedig, mint látni fogjuk, ironikus összefüggésekben, s nem egyszerűen a rövidlátás, hanem

az ésszerűség hiányának ostorozásakor emlegeti föl. A gondolatmenet rögtön alá is száll a mindennapok körébe: „Bizonyos pontig minden ember jósló”. A hétköznapi prognózisok – Széchenyi kifejezésével: a „kis »csudatétel«”-ek – közt említi, hogy a nap felkeltekor bárki könnyen következtethet arra, hogy mikor nyugszik majd le, vagyis reggelente tudjuk, nagyjából mikor sötétedik majd. Ilyen esetekben, mint írja, az „óra és a kalendár” alapján „profetizálhatunk”. Széchenyi elsőként tehát olyan előrejelzéseket említ, amelyek (Paul Ricoeur fogalmait kölcsönvéve) a mennyiségileg nem differenciálható pillanatok egyenletes sorozatából kibomló kozmikus idő és az emberi idő összeegyeztetésének az ös�szefüggéseiben lehetnek érvényesek. Jövőbe látás ebben a tekintetben abból fakadhat, ha ismerjük ennek az emberi időt „kozmologizáló” és a kozmikus időt „humanizáló” rendnek a kereteit, ha felismerjük a változás szabályszerű állandóságát, ha képesek vagyunk tájékozódni a ritmikus visszatérések világában. Ne tévesszük azonban szem elől, hogy ezekben az esetekben valójában nem jóslatokról van szó – amennyiben azt tekintjük tulajdonképpeni értelemben jóslatnak, ha ítéleteinkben túllépünk valami már fennállón. A természeti időre nézve pusztán önmagukon túl nem mutató, tautologikus prognózisokat állíthatunk föl, amelyek akkor lehetnek érvényesek, ha megfelelnek az idő mérésére vonatkozó kulturális megegyezések és intézmények által szolgáltatott naptári idő szabályainak. Azzal ugyanis, hogy (Széchenyi másik példája szerint) a „kalendárba” pillantva kiszámolhatjuk, nagyjából mennyi idő múlva jön majd el a szüret ideje, egyáltalán nem valami még ismeretlen, de a jövőben bekövetkező eseményt, a jövőben előálló összefüggést ismerünk föl vagy jelzünk előre, hanem az idő mérésére szolgáló emberi szabályrendszernek a működését szemléltetjük. A naptár valóban tükröz egy olyan rendet, amelyben a jövőre nézve is tájékozódhatunk, s ha a szüretig hátralévő idő felmérésének lehetnek is vonatkozásai például gazdasági tervek készítésére nézve, ezzel az összefüggéssel pusztán valami már tudottat ismerünk föl újra, mégpedig úgy, hogy annak mibenlétét ez az újrafelismerés semmilyen mértékben nem változtatja meg. Mindenesetre Széchenyi ebből a lokalizációs képességből, vagyis hogy hónapok, napok vagy órák léptéke szerint is képe-

„A jóslás tisztasági s pontossági grádusa legfőképp attúl függ, hogy valjon mily élesen és mily mélyen bírja a jósló a jelennek titkait felleplezni. (…) És ha az emberek általján véve igen keveset látnak előre, annak az oka az, hogy nem képesek a jelennek igazi voltát gyökeréig felfogni.” Abban, hogy a jelen ismerete eligazít a jövőről való tudás dolgában is, sőt a kettő között egyenes arányosságot tételezhetünk föl, a diagnózis és a prognózis, vagyis a magyarázat és az előrejelzés logikai szerkezetének azonosításáról van szó. Eszerint az előrejelzések valójában megmagyarázni igyekeznek bizonyos egyidejű eseményeket, a jelenről szóló magyarázatok pedig csak úgy lehetnek teljesek, ha előrejelzéssé alakítjuk őket. Ahhoz ugyanakkor, hogy a jelen állapotnak (és a benne rejlő tendenciáknak) az ismeretéből a jövő levezethető legyen, az idő egyenes vonalúságának, töretlen folyamatosságának a vélelmezése szükséges. Széchenyi föl is veszi ezt a posztulátumot: „Az idő nem mozog darabosan, de mindig a legszorosabb nexusban folyik, úgyhogy valamint a mai napnak legbizonyosb következménye a holnap és a holnapután, és az idő hétfőrűl nem ugrik szombatra, úgy foly egy hó, egy év, egy század, egy ezred a másikba minden szakadás nélkül.” Széchenyi itt annak ellenére a „következmény” fogalmát használja, hogy valójában nem ok-okozati összefüggéseket sorol elő. Hiszen kauzalitás csak olyan dolgok között állhat fönn, amelyek egymástól függetlenül is létezhetnek. A „holnap” és a „holnapután”, a „hétfő” és a „szombat” viszont olyan viszonyfogalmak, amelyek önmagukban nem jelentenek semmit, pusztán az idő mérésére vonatkozó emberi megegyezésekre utalnak, amelyben értelmet kapnak. Az idő folyamatosságának a naptári időre támaszkodó vélelmezése tehát újfent tautologikus felismerés. Azt az alaptételét, miszerint a jósnak „nem kell egyéb, mint azon pillanatnak, mikor ő jósol, tökéletes ismerete”, Széchenyi ugyanakkor más vonatkozásokra is kiterjeszti. A természeti rend naptárban humanizált formájának kiismerhető világából a gondolatmenet átvezet a politika világába. A tényezők sokasága teszi töré-

kennyé a jóslást olyan, a természet rendjénél „szövevényesb tárgyaknál”, mint az oldalhosszan elősorolt aktuális világpolitikai kérdések: lesz-e olasz és német egység, mi a Napóleon-dinasztia jövője, miként alakulnak az európai területi-állami, pénzügyi és vallási viszonyok. Mint leszögezi, ezekben az esetekben a megbízható előrejelzéshez szükséges: (1) az „emberiség évrajzainak ismerete”, (2) a „megemésztett világtudomány”, (3) belátás „a nemzeti sajátságok titkaiba”, illetve (4) a Laplace-féle „probabilitások teóriája”. Az „emberiség évrajzait”, vagyis a világtörténelmet, múltbeli esetek példatáraként érthetjük, amelyből törvényszerűségeket vonhatunk ki, s a múlt és a jövő szimmetriájára vagy a szabályok invarianciájára támaszkodva analógiásan következtethetünk a bekövetkezőkre. Szintén a jelenről alkotott diagnózis helyessége lesz a prognózis lehetőségi feltétele, hiszen azért kell „tökéletes világosságban látni valami dolog jelen állapotját”, hogy felismerjük, milyen hasonló múltbeli konstellációk alapján, milyen múltak jövőjének mintájára tehetünk megállapításokat a magunk jövőjére nézve. A „világtudomány” természettudományi ismeretek szükségességére, a „nemzeti sajátságok” társaslélektani megfontolásokra utalhat. Ezeknek az ismereteknek az alkalmazására nézve a gondolatmenet azt sugallja, hogy a jövendő előrejelzése valamiként törvény és eset viszonya: adott tényezők között bizonyos törvényszerűségek alapján kell összefüggést találni, s premis�száink helyes felvételéből önként adódik a konklúzió. A Laplace-ra tett utalás, noha a „probabilitás”, a valószínűség, s így a véletlen szerepét emeli be, szintén ezen belül marad. Hiszen a matematikus-csillagász Pierre Simon Laplace (1749–1827) Théorie analytique des probabilités (1812) című munkája a kauzális determinizmus mechanisztikus világképén alapult. Laplace úgy látta, a világmindenség adott állapota a maga múltjának egyenes következménye-okozata, lehetséges jövőbeli állapotainak pedig az előzménye-oka. Így ha egyszer minden természeti erővel tisztába kerülünk és rendelkezésünkre áll a világra vonatkozó minden adat, akkor többé semmi sem lehetne bizonytalan – a jövő, csakúgy mint a múlt, jelenként lesz szemlélhető. Széchenyinek ugyanakkor azzal a kérdéssel is számolnia kellett, hogy ha a jövőre vonatkozó ítéletek racionalizálhatóak és formalizálhatóak, akkor miként lehet mégis, hogy általában tévedünk? Erre egyrészt az a válasz, hogy még az ilyen racio-

DISPUTA Műhely

sek vagyunk meghatározni a helyünket az időben, vezeti le azt az általános elvet, miszerint

51

DISPUTA Műhely 52

nális prognosztizálás sem lehet sokak képessége. A jósló mindenképp különleges személy marad, „lángelme”, aki „oly dolgokban is egészen tisztán” láthat, „melyek átellenében ’százezrek’ nem vesznek többet szemügyre, mint a legnagyobb sötétségben élő vak”. Ám mi van akkor, ha ilyen lángelmék sem támadnak? Ezt a problémát és a kérdés eddig fölvetett többi vetületét Széchenyi egy emlékezetes esemény felidézésével és értelmezésével teszi próbára: az 1838-as pesti árvíz a leghosszabban taglalt példája. Sorba veszi azokat a „szemkilökő világosságban” megmutatkozó tényezőket, „faktorokat”, amelyekből jó előre világosan kellett volna látni a katasztrófa közeledtét. Három ilyet jelöl meg. Először is szembeszökőnek kellett volna lennie a jég magassága és a rakpartok mélysége közti különbségnek. Abból továbbá, hogy a pesti Duna-part épületeinek némelyike tizenkét lábbal mélyebben feküdt a feltorlódott jégtábláknál, azt kellett volna megérteni, hogy ez a különbség a Dunának az épületek emelése óta végbement feltöltődésével, „felfövenyesedésével” jött létre, s az átlagos vízszint megemelkedésével járt együtt. Ezekhez a tényekhez harmadrészt azt a tapasztalatot is hozzá kellett volna tenni, hogy a jégzajlás nem indulhat meg anélkül, hogy a vízszint hat, nyolc vagy tíz lábbal meg ne emelkedjék, hiszen éppen az emelkedő víz repeszti meg a jégtáblákat: „Vagy a jég tán bevárja júliust és augusztust, és szépen behorpadjon és elolvadjon?” Mindezekből a világosan mutatkozó tényezőkből és könnyen felismerhető összefüggésekből, mint hozzáteszi, nem csupán a „matematikai és hidraulikai törvények” alapján, de akár a hajósok mindennapi tapasztalatai szerint is előrelátható lett volna a bekövetkező vész, s fel lehetett volna készülni, ha nem is az elhárítására, de a károk mértékének és az áldozatok számának a mérséklésére. (Mint írja, ki kellett volna üríteni Pest városát, a lakosokat időlegesen föltelepítve a budai hegyekbe és a Pest környéki magaslatokra.) E tragédiával egyaránt szemléltethetni a sokaság vakságát és a magukat prófétának érző „felkentek” kudarcát. Beleértve a sajátját is. Hiszen Széchenyi nemcsak a bibliai prófétákat emlegeti föl gunyorosan („miért nem akadt azon időben valami Jeremiás vagy Dániel a két roppant város falai és oly sokszínű lakosai közt?”, „mégsem találkozott százötvenezer ember közt egy kis Dániel!”, „véletlenül éppen

1838-ban nem volt Illés”), hanem abból, hogy a bekövetkező katasztrófa mindenkit készületlenül ért, azt az önironikus tanulságot is levonja, hogy „ennyi bölcsek közt (pedig én is ott voltam!) de egyetlenegy jósló sem találkozott, ki előre megmondta volna, mily mérgesen, sőt kegyetlenül fogna sáfárkodni a Duna, ha egyszer megindul”. Utólag látja, láthatja tehát csupán ő maga is a mondott „szemkilökő” világossággal, hogy mi készült és mit kellett volna tenni. Azzal a retorikus felkiáltással, hogy „miért voltunk mindannyian sine exceptione oly igen vakok, oly igen buták”, saját politicoprófétai felhatalmazottságának hitével lesz kénytelen leszámolni. További önkritikus önismereti mozzanatként, saját valahai közírói, politikusi magatartásának, habitusának a bírálataként érthető meg az is, ahogy az eszményi prófétát minősíti: „ha valaki nem lamentál, mint Kassandra, ki vigyázat helyett csak unalmat gerjeszt, de erős hanggal profetizál, s kész fejét ajánlani zálogul, mikor még ideje volt”. Ehhez az önkritikus hanghoz mérten van a helyén, hogy Széchenyi valójában jóízű derűvel időz el a katasztrófa részleteinél. Felmérve például, hogy a pesti házak milyen anyagból voltak építve, következtetni lehetett volna, hogy „azok bizony úgy el fognak olvadni a vízben, mint a cukor a kávéban”. A pesti lakosokon átlagos magasságukat tekintve élcelődik, mondván, nem is kellett volna pontosan megjósolni, hogy hat, nyolc, tíz vagy tizenkét lábbal emelkedik majd a Duna, hiszen „oly egyénre nézve, ki, teszem, öt láb hét hüvelyk magasságú (s ilyen a budapesti lakosoknak nagy része), s ha nem jó úszó, aztán mindegy, akár hét vagy hetvenhét láb mélységű víz nyeli-e őt el”. A ránézésre meghökkentő kedélyesség dacára könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy ennek a démoni eseménynek kifejezetten ez a szarkazmussal átitatott, helyenként szinte burleszk jelenetekkel tarkított előadásmód (például abban a felvetésben, hogy talán „a vármegye vagy a város, vagy most a Handelskammer és a Gemeinde-Rat, Bürgermeisterével együtt” kellett volna, hogy megemelje a jeget) a helyénvaló megjelenítése. Hiszen az események tisztán racionális felmérése (amit másfelől Széchenyi éppúgy elvégez) az emlékezésből éppen a traumatikusságot lúgozná ki. A példát pontosan a szarkazmus teszi eleven példázattá.

fiúhoz illőleg, kit sokban egészen magára hagyják és nem tartják szüntelen beamter vagy zsandárféle járszalagokon”. A valóban aggasztónak ilyenformán azt találja, hogy maguk a pesti polgárok nem fárasztották magukat a gondolkozással. Ennek nyomatékosítására ellenpéldát is hozhat: egyéb, szintén a Duna-partján fekvő helységek lakosai, mivel a vármegye soha nem „dajkálta” őket, ezért a „gondolkozásra kényszerítve voltak”, maguk erősítették meg gátjaikat. Ez a csapongó, egyszerre szenvedélyes és gúnyos, komoly és ironikus gondolatmenet, amelyet ismertetni próbáltam, méltó ahhoz a nagyszabású műhöz, az Önismerethez, amelyben helyett kapott. Nem pusztán azt méltányolhatjuk benne, hogy a „pedig én is ott voltam” öniróniájának jegyében Széchenyi valódi és mély önvizsgálat alkalmává avatja a prófétaságot. Lényegesebb, hogy a jövőbe látás problémáját képes általános antropológiai kérdéssé is tenni. S miközben a diagnózis és a prognózis kölcsönösségének elvében fölvázolja a jövő előrejelzésének azt a logikáját, amelynél a logikai pozitivizmus tudományfilozófiája (Hempel „covering law” elméletében) még egy évszázaddal később sem tudott lényegesen többet mondani, azt a benyomást is felkelti, hogy a jóslás itt elővezetett racionalizálása voltaképp a dolog lehetetlenségének a belátásához vezethet el. Az előrejelzés ugyanis innen nézve az idő megszelídítése volna. De Széchenyi maga is érezhette, hogy hiába is törekednénk a jövő radikális ismeretlenségének, idegenségének a felszámolására. Ebben az értelemben találóbbnak érezhetjük egy futólag említett példáját, amely a jövő kiszámíthatatlan (és ezért fenyegető) lehetőségeinek a számbavételével figyelmeztet a jóslás esendőségére. Sőt, éppen az organikus történelemmagyarázatok alapmetaforáján mutatja be a jövő „conditionatus”, vagyis menthetetlenül feltételes mivoltát: „Ha kezembe veszek egy makkot és látom tökéletes épségét, könnyen így jósolhatok: ’E szerény kis gyümölcs, ha azt földbe teszem, két-háromszáz év után mint különös nagyságú tölgyfa fog büszkélkedni – feltéve, ha valaki el nem gázolja, sörtés fel nem túrja, ha pedig felnő, kecske meg nem rágja, a villám belé nem csap, a szélvész ki nem dönti, előbb ki nem vágják, vagy valami pásztor szegénylegények, tövibe tüzet rakván, fel nem perzselik’”.

DISPUTA Műhely

Önkéntelenül adódik a kérdés, ha a „felkentek” 1838-as vakságát Széchenyi képes a saját prófétai kudarcaként, önnön „unalmat gerjesztő” Kasszandra-habitusának revideálásával értékelni, akkor vajon magának az árvíznek a felidézését a bukott szabadságharc allegóriájának szánta-e? 1848-ra is érthető, hogy a katasztrófa már előre jól látható szükségszerűséggel következett be? S a gúny a forradalom vezetőinek is szól, kik a vészt szintén nem látták közeledni, vagy, ha igen, semmit nem tettek ellene? Széchenyi gondolatmenete több is és kevesebb is a forradalom példázatánál. A szöveg néhány apró utalása valóban megidézi 1848–49 emlékét. Ilyen a világpolitikai dilemmák közé beszőtt két kérdés: a pesti rakpartot lövető Hentzi szobra vajon idővel elkerül-e a budai Várból, hogy „ne bökdösse a magyar szívét szüntelen”, illetve hogy a jelenben vajon „a magyar faj végképp meg van-e törve, gyilkolva és temetve”. S az a gunyoros felvetés is az áttételes utalások közé tartozhat, amikor Széchenyi annak jövőbeni esélyeit latolgatja, hogy vajon az akasztófa lehet-e valaha a tisztelet tárgya, a maga szimbolikus jelentése átmehet-e olyan változáson, mint a kereszt képzete átment Jézus halálával, s lesz-e idővel olyan becsben álló „dekoráció”, mint a kitüntetés, amiből, mint hozzáfűzi, némelyeknek már annyi van, hogy nem is a mellükön, hanem „hátul kell keresni valami alkalmas pontot annak felfüggesztésére”. Ugyanakkor, miközben parabolává teszi, Széchenyi egyúttal kifejezetten kerüli is az árvíz (és közvetve talán a bukott szabadságharc) emlékezetének mitizálását. Egy világosan előre látható és ésszerűen leírható természeti eseményről beszél, a gondviselés szerepét legfeljebb szarkasztikusan hozza szóba, mondván, a Duna 1838-ban a „felsőbb kegyesség következtében” végzett a korábbiakhoz nem mérhető pusztítást, illetve „a kegyes Isten e műtételre [a jég feltorlódására] több mint három holnapot resolvált”. Ha az áradás bekövetkeztéért nem is (hiszen a jég a fizika törvényeinek engedelmeskedett), de a károk mérséklésére tett elővigyázatok elmulasztásáért az emberi butaságot és a rövidlátást teszi felelőssé. Abból, hogy a lehetséges következményeket senki nem gondolta végig, társadalmi látleletet alkot: az önállóság, a „gondolkozás” hiányáról beszél, amelytől, mint írja, a sok „kormányi dajkálás” szoktatja el az embert, akár népboldogító, akár zsarnoki is ez a gondoskodás. Hiszen „csak az gyakorolja magát ’gondolkozásban’ fér-

53

A jelenben a jövő Veigl Helga DISPUTA Műhely 54

„Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.” (Galileo Galilei)

Bár nyolc év telt csak el az ezredforduló óta, mégis azt érezhetjük, hogy ez az új évezred már évtizedek óta tart: ha megfigyeljük, mennyi minden változott az életünkben e nyolc év alatt, akkor azt vesszük észre, hogy mindez már nem mérhető a huszadik század léptékével. A kommunikációs csatornák ezernyi változata, a környezet állapotának romlása, a földi távolságok csökkenése, a fogyasztói kínálat (látszólagos) növekedése, a társadalmi szakadékok mélyülése mind azt mutatják, hogy a folyamatok egyrészt felgyorsultak, másrészt egyre inkább mindenki szeme előtt zajlanak. Persze vitatható a média elfogulatlan tájékoztató szerepe, azonban azt mégis el kell ismerni, hogy az internet terjedésével egyre kevésbé titkolható el bármi. Ráadásul növekszik az információ terjedésének sebessége: s ez egyrészt előnyt jelent, mert az emberek könnyebben megismerhetik a világot, gyorsabban terjedhetnek el tudományos vagy nem-tudományos elméletek és megfigyelések, amelyek a hagyományos, publikációs úton hónapokig-évekig váratnak magukra (Hiltunen, 2007), de éppen ez a hátránya is az internetes információáramlásnak is – nehéz szűrni a ránk zúduló információt, kiemelni abból a számunkra hasznosat. Ha folyamatában tekintjük a világ eseményeit, történéseit, a fejlődést, a változásokat, felmerül a kérdés, hogy ezekben milyen szerepet kapnak az információk, milyen történéssel folytatódik egy régi trend, és milyen eseménnyel indul útjára egy-egy új folyamat. A jövőkutatót az érdekli, hogy a jövőben milyen folyamatok lesznek majd uralkodóak, és keresi azokat a jeleket, amelyek a jövőbeni folyamatokra már most utalnak. A legtöbb folyamatot egy S-görbével lehet ábrázolni (Nováky, 2006) egy olyan koordinátarendszerben, amelynek vízszintes tengelye az idő, a függőleges tengelye pedig a folyamat ismertsége, elterjedésének mértéke. Ennek az S-görbének az első szakaszában (az alsó könyökig) a folyamatnak még alacsony az ismertsége, csekély róla az információ, kevesen tudnak róla. Azokat a jeleket, amelyeket ebben a szakaszban a folyamat kibocsát magából, gyenge jeleknek hívjuk. Gyengeségük forrása az egyik aspektusból az, hogy maga a

folyamat a gyenge – nem tudni, hogy fennmarad-e, lesz-e trend belőle vagy sem. Mint ahogyan a videotelefon néhány évtizede nem lett piacvezető és váratott magára még jó pár évet, az internetes közösségépítő honlapok éppen hogy hamar népszerűek lettek. Ma már hagyományos S-trendet mutat e portálok fejlődése, külön piacuk és pszichológiájuk van, és olyannyira népszerűek, hogy lassan már telítődik a piac. Ebben a témában tehát új trendek keresésére indulhatunk. A gyenge jelek gyengeségének másik aspektusa a befogadás hiánya, vagyis az, hogy nincsen rá fogadókészség: az egyének nem tudják beépíteni az információt kognitív struktúrájukba, mert nincsen erre kialakult „hely”, vagy nincsen még erre „dobozuk”. Segíteni kell abban, hogy rátalálhassanak erre önmagukban! A videotelefon esetében ez abban nyilvánult meg, hogy a piac nem fogadta be, nem voltak vevők és előfizetők, valószínűleg azért, mert túl drága volt. Bár azt azért tudjuk, hogy, ha „rákapott” volna a piac, akkor fejlesztéssel hamarabb sikerült volna mindenki számára elérhető közelségbe hozni, de ez akkor nem így alakult. Ellenben a közösségépítő portálokat hamar befogadta az internetező közönség, és e portálok elindítói, ha jó helyen és jó időben indultak, igencsak meggazdagodtak – s úgy látszik, jó úton is indultak el, pedig nem volt egyértelmű minta előttük, amely az üzleti sikert garantálta volna. Ha nincsen fogadókészség valamire, akkor az a folyamat nem fog kiteljesedni. Honnan lehet akkor tudni, hogy ha van egy jelünk, akkor az mire utal, illetve ha van egy ötletünk, akkor arra lenne-e fogadókészség? Erre ad választ a gyenge jelek kutatása: azaz annak feltárása, hogy milyen folyamatok lehetségesek a jövőben. A gyenge jeleket kutatók azt szokták javasolni, hogy olyan forrásokból kell kiindulni, ahonnan esélye van kinőni, kibontakozni egy majdani trendnek (Veigl, 2007). Ilyenek például a művészeti alkotások, a szabadalmi kérelmek, a blogok vagy a science-fiction (Hiltunen, 2007). Ez utóbbira példát szinte nem is kell keresni, jusson csak eszünkbe Jules Verne! Ami a művészeti alkotásokat illeti, ezek nagyon érzékenyen ragadják meg a társadalom problémáit, és sokkal korábban reflektálnak rájuk, mint mások

csen receptora, vagyis nem érti, és nem fogadja be ezt a jelet, annak persze mindez nem jelent semmit – sem érdekes információt, sem gyenge jelet. A világ azonban folyamatosan változó dinamikus rendszer, amely saját változásairól folyamatosan jeleket bocsát ki. Ha képesek vagyunk e jelek érzékelésére és helyes értelmezésére, akkor képesek leszünk aktívan részt venni saját jövőnk alakításában. Ahhoz azonban azt kell megértenünk, hogy nem elég nyitott szemmel járni, nyitottnak is kell lenni – abban az értelemben, hogy el kell tudnunk helyezni az újdonságokat kognitív rendszerünkben, megértve: a változás nem feltétlenül jelenti, hogy felfordul a világ: ha idejében felismerjük a változást, lesz időnk alkalmazkodni, és így a jövő nemcsak megtörténik velünk, hanem mi magunk is aktív szereplőivé válunk.

Hivatkozások: Hiltunen, Elina (2007): Where Do Future Oriented People Find Weak Signals? FFRC eBook 2/2007. p. 40 Finland Futures Research Centre, Turku School of Economics Karakostova Antónia (2006): Avantgárd és társadalmi változások. In: Hideg Éva – Nováky Erzsébet (szerk.): Jövőkutatási körkép. Tanulmányok a jövő fényköréből. 36–39. old. Budapesti Corvinus Egyetem, Jövőkutatás Tanszék Nováky Erzsébet (szerk.) (2006): Jövőkutatás. 3. kiadás, Bp., Aula Veigl Helga (2007): Gyenge jelek, szabadkártyák, bifurkációk. A Magyarország 2025 c. akadémiai kutatás (kutatásvezető: Nováky Erzsébet) keretében készült tanulmány, 32 o., Bp.

DISPUTA Műhely

a hivatalosabb fórumokon (Karakostova, 2006). A blog műfaja viszonylag új, azonban hamar elterjedt a használata és hasznosítása: remek gyengejellelőhelyek, amelyek megmutatják, hogy mi zajlik a világban. Aki gyakorlott internetező, annak vannak kedvenc portáljai, ahonnan el tud indulni szörfözni, vannak honlapjai, esetleg kedvenc blogjai, ahol számára hasznos információk és szimpatikus írások vannak (vagy nem szimpatikusak, de mégis megrögzötten olvassa őket). Tudományos körökben is egyre népszerűbb a blog használata, illetve a blogon keresztüli szakmai kommunikáció. 2007 novemberében történt az egyik legérdekesebb eset: egy fizikus a világhálón publikált egy szakmai anyagot, amely alapján új Einsteinként kezdték őt emlegetni. Garrett Lisi, aki, bár fizikusként doktorált, snowboard-oktatásból él, publikációjában egy olyan tudományos összefüggést tárt fel, amely új megvilágításba helyezi a világot leíró, ma ismert tudományos elméleteket. Az anyagot először a honlapjára vitte fel, és sok fizikus is a blogjában írta meg hozzá véleményét, így indítva útjára egy új típusú párbeszédet. Hivatalosan még ma is félve nyilatkoznak erről a tudósok, mert annyira friss és újszerű az elmélet, hogy feltehetően nem lenne megalapozott a vélemény. Látható, hogy már megjelentek gyenge jelek egy lehetséges új paradigmára, de nem tudni, hogy ez lesz-e majd az a folyamat, amelyik újabb mérföldkőhöz juttatja az emberiséget, vagy a gondolat csak egy zsákutcába vezet – s ennek megfelelően Garrett Lisi Nobel-díjat kap-e vagy továbbra is snowboard-oktatásból kell megélnie. Azt mindenesetre tudjuk, hogy valami „megindult”. Az, akinek erre nin-

Maurice Nio: Buszpályaudvar, Hoofddorp

55

Egy messzi-messzi szöveggalaxisban… Marcsek György DISPUTA Pláza 56

Idegen univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról A tudományos-fantasztikus irodalmat övező bizonytalanságok még ma is egyaránt érintik a műfaj kitartó, lelkes, lélekszámában talán kicsit megfogyatkozott olvasótáborát és azoknak az irodalmároknak, kritikusoknak a csoportját, akik e sokáig peremjelenségként kezelt, ám egyre kevésbé mellőzhető szövegkorpusz vizsgálatára fordítják figyelmüket. Az egyszeri olvasót a hazai könyvkiadás sajátságai szembesítik a sci-fivel kapcsolatos attitűdökkel: a rendszerváltás után a közönség igényeinek alapos alábecslését jelző alacsony színvonalú kiadványok özönlötték el a piacot, az utóbbi években viszont egyre több színvonalas sci-fi kötet lát napvilágot, többek között az Agave kiadó gondozásában vagy a megújult Galaktika Fantasztikus Könyvek sorában, és folyamatban van több, évtizedek óta magyarul is olvasható, népszerű szerző életművének új, keményfedeles kiadása. Ugyanakkor az írásbeliség kutatói közül egyre többen és egyre reflektáltabban kísérlik meg felvázolni ennek a (korábban egyértelműen a populáris kultúra körébe sorolt) műfajnak a kérdéskörét. Az Idegen univerzumok című tanulmánykötet célkitűzése a science fictionhöz, a cyberpunkhoz és a fantasztikus irodalomhoz köthető, rögzítetlen vagy éppen túlságosan is rögzült esztétikai, történeti és poétikai kategóriák tisztázása, illetve felbontása. A Parazita könyvek címet viselő, a „populáris kultúra részleges feltérképezésére” vállalkozó sorozat (a célkitűzést figyelembe véve nehéz nem iróniaként értelmezni a címadást) nyitó darabja olyan, lazán összefüggő értelmezéseket kínál, melyek a tudományos fantasztikus irodalom rétegzettségére és befogadásának kérdéseire terelik a figyelmet. A kötet 13 tanulmánya korábban már megjelent folyóiratok és nem sci-fi-specifi kus tanulmánykötetek lapjain, a szerkesztés és összeállítás H. Nagy Péter nevéhez fűződik. Már a szövegek olvasása előtt, a tartalomjegyzéket megfigyelve világossá válhat a könyv szervezőelve. Bár a fülszöveg is felhívja a figyelmet a témának a tisztázatlan kérdések sokaságából eredő bizonytalan helyzetére, a tanulmányok elrendezése a tudományos fantasztikus szövegek történeti folytonosságát lát-

szik követni, nagy ívű irodalomtörténeti narratívát vázolva fel. E narratíva létrehozásának lehetősége is igazolja a kötet szerzőinek és szerkesztőjének legfőbb szándékát, az említett műfajok legitimációját. Még akkor is, ha a sci-fi irodalomtörténeti vonulatának kezdeti és kulcspontjai a már említett tisztázatlan kérdések miatt meglehetősen bizonytalanok, és a sci-fi irodalomtörténetének konstruáltságára, a műfaj meghatározásának folytonos alakulása (vagy talán lehetetlensége) miatt lezárhatatlan voltára maguk a tanulmányírók is többször reflektálnak. A problémafelvetés, az elméleti háttér felvázolása és a szorosabb értelemben vett elemzések nem különülnek el egymástól, a kötet szinte minden tanulmánya igyekszik mindhármat teljesíteni. S. Laczkó András Végnapok. Science fiction a „költészet hatalmáról” című írásában Jósika Miklós 1847-ben megjelent Végnapok című elbeszélését értelmezi, rámutatva, hogyan valósítja meg a szöveg egy, a keletkezés idején még nem létező műfaj, a science fiction egyes tartalmi és elbeszéléstechnikai jellegzetességeit. Nem pusztán összehasonlító elemzést végez; a Jósika szövegében fellelhető motívumok kiemelésével a bibliai történetszemléletnek a futurisztikus narratívára gyakorolt hatását bizonyítja, rámutatva az elbeszélés műfaji sajátosságaira. S. Laczkó tanulmánya nem állítja, hogy a Végnapok már a science fiction magyarországi előfutára lenne, így egyben zárójelbe is teszi magát mint az említett irodalomtörténeti narratíva kezdőpontját. De felismerni véli azokat a műfaji kereteket, amelyek már helyet adnak a sci-fire jellemző ismeretelméleti kérdéseknek és elbeszéléstechnikai megoldásoknak is, ezzel támogatva azokat a megközelítési módokat, amelyek a science fiction poétikai jellegét a metonimikus elbeszéléstől való eltéréseiben próbálják megragadni. Kisantal Tamás tanulmánya (Fantasztikum, horror és töredékesség H. P. Lovecraft műveiben) a bizonyos szubkultúrákban ma már szinte klasszikusnak számító szerző életművének vázlatos áttekintését adja, rövid és lényegre törő tematikus elemzéssel, melynek kulcsmozzanata a horror, a fantasy és a fantasztikum kategóriáinak

*

Howard Phillips Lovecraft, (Bruce Timm)

dekében, hogy az általuk tárgyalt szerzők életművét elhelyezzék egy irodalomtörténeti rendszerben. Mivel a hivatkozott külföldi szakirodalom meghatározó része mindhárom tanulmánynál megegyezik, a cyberpunk kategóriájának szerepében is egyetértenek a szerzők. A cyberpunk irodalom – ismét csak McHale-t idézve – scifiként jellemezhető, de „bizonyos elemeit a klasszikus [mainstream] posztmodern irodalomból eredezteti, mely utóbbi viszont már maga is többé vagy kevésbé átitatódott a sci-fi elemeivel” (idézi Bán: 167). A cyberpunk a posztindusztriális, végletekig technologizált és mediatizált társadalom világa, ennek következtében az irodalom, mely „ábrázolására” törekszik, nem mellőzheti a posztmodern próza poétikai jegyeit, ám tematikájából, újszerű antropológiájából adódóan vissza is hat rá. E hatások alapján tehát nem lenne nehéz egyes szerzőket és műveiket besorolni a „magas” irodalom köreibe, ám így épp az a felforgató erejű hatás veszne el, mely ezeket a szövegeket oly vonzóvá teszi a kötet tanulmányírói számára is. Inkább a science fiction (és a cyberpunk) saját elit rétegének körvonalazása lehet a cél, bár ennek poétikai hozadéka kérdéses lehet. Kurt Vonnegut és a science fiction kapcsolatának vizsgálatához, mondhatni, épp az ellenkező irányból érkezik Bényei Tamás. A kötet egyik legelmélyültebb írása már nem egy szerző helyét keresi e kölcsönha-

Klapcsik Sándor tanulmányát l. lapunk 2005/6. számában is – a Szerk.

DISPUTA Pláza

elkülönítésére tett kísérlet. E probléma azonban nyitott marad, továbbgondolását átengedi az olvasónak, illetve a többi tanulmány szerzőjének, viszont számos érdekes vonulatát fedi fel az irodalmi mítoszok kutatásának, szem előtt tartva a megkonstruált szerzői identitásnak a szövegek recepciójára gyakorolt hatását. Egyértelmű, hogy Lovecraft művei közül kevés viseli a sci-fi poétikai jegyeit, szövegeinek fantasztikumában azonban már tetten érhető a kulturálisan szubverzív jelleg, egy olyan jegy, mely a későbbi tanulmányok szerint a sci-fi alapműveinek meghatározásakor is kulcsfontosságúnak bizonyul. Stemler Miklós szemelvényeket mutat be a magyar fantasztikus irodalomból. A témakör általános, főként angolszász kritikára alapozott kibontását követően két kanonizált szerző szövegeinek (Csáth Géza: A béka, Babits Mihály: Gólyakalifa) újraértelmezési lehetőségeit igyekszik felmutatni, a fantasztikus irodalmat a modern irodalom egyik fontos alakváltozataként elismerve. A kötet közepén található tanulmányokat (Döbörhegyi Ferenc: A nem more/ ális igazságról. A science fiction néhány (irodalom)elméleti problémájának vázlata; Klapcsik Sándor: Cyber-Punk. A médiakultúra egy nemzedéke és Philip K. Dick*; Bán Zsófia: Emlékek húsról és vérről. A cyberpunk befejezetlen jövőképei; H. Nagy Péter: A jövő ma. William Gibson cybertér-trilógiája) a scifi és a cyberpunk fogalmának meghatározása, posztmodernhez való viszonyának tisztázása és e viszonyoknak egy-egy szerző művein történő bemutatása köti össze. Mindegyik említett tanulmány emlékeztet rá, hogy bár a posztmodern paradigmában az elit és a populáris kultúra közötti határ korántsem szűnik meg, elbizonytalanodni látszik, s ahogy az egész tanulmánykötet talán legtöbbet hivatkozott szerzője, Brian McHale írja, „a magas irodalom kiadása, terjesztése és fogyasztása továbbra is más lesz, mint a populárisé, függetlenül attól, hogy szövegszerűen milyen változatos kulturális keveredésekkel találkozhatunk” (idézi Klapcsik: 143). A cél tehát, hol kimondva, hol kimondatlanul, a posztmodern és a sci-fi kapcsolódási pontjainak felfedése, az elit és a populáris közötti határátlépések vizsgálata. Klapcsik Sándor, H. Nagy Péter és Bán Zsófia tanulmánya egyaránt a cyberpunk kategóriáját, valamint ennek posztmodernhez és sci-fihez való viszonyát elemzi annak ér-

57

DISPUTA Pláza

tásoktól tarkított paradigmában, hanem arra kíváncsi, mi a sci-fi szerepe Vonnegut írásművészetében, illetve hogyan értelmezhetők poétikai szempontból a sci-fi jelenlétének következményei a posztmodern prózában. Bényei Tamás Vonnegut három legfontosabb regényét (A Titán szirénjei, Az ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije) elemezve megállapítja, hogy ezek újszerű metaforakincse, szóhasználati sajátosságai, regiszterkeverése stb. egyaránt a scifivel való érintkezés következményeinek tekinthető. Mégsem tartja ezeket általános törvényszerűségeknek, felhívja a figyelmet arra, hogy Vonnegut „mindegyik regénye a saját szabályai szerint teszi kockára önmagát” (289), azaz a sci-fi hatásait redukáltnak, a posztmodern szöveg által uraltnak tekinti. Az Idegen univerzumok című kötetben olvashatunk még Asimov Alapítvány-regényeinek újszerű (illetve a sci-fi felől újraértett) antropológiai horizontjáról, Lengyel Péter Ogg második bolygója című sci-fi regényének recepciójáról és ennek kánonképző hatásairól, kritikát japán, brit és magyar cyberpunk regényekről (Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország; Alasdair Gray: Poor Things; Jake Smiles: 1 link). Mindezekből színvonalas, sokol-

58

Lars Spuybroek: Maison Folie, Lille

dalú tanulmánykötet bontakozik ki. Csak néhány ellenvetés hozható fel a kötettel szemben: néhány tanulmány kicsit gondosabb szerkesztést igényelt volna, így nem kellene (a közös nemzetközi szakirodalomból eredően) ugyanazt a cyberpunkdefiníciót három különböző írásban is végigfutnia a lelkes olvasónak, és néhány új, eddig nem publikált tanulmány is bizonyára értékesebbé tenné a kötetet. Mindezeket figyelembe véve a Parazita könyvek első része teljesíti a szerkesztők célkitűzéseit. Nincs kizárva, hogy a magyar irodalom, a világirodalom és a posztmodern rétegzettségének kutatói mellett a sci-fiben eddig „csupán” élvezetet kereső olvasókat is reflektáltabb befogadásra ösztönözi majd a kötet. Az Idegen univerzumok tanulmányai a már meglévő értelmezések mentén újak felé nyithatják meg az utat, figyelmeztetve arra, hogy a tárgyalt műfajok és kategóriák folyamatos alakulásban vannak, ugyanakkor képesek alternatív szövegvilágként is a kritika homlokterébe kerülni. (Idegen univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról. Szerk.: H. Nagy Péter. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007, 344 o.)

A korai internetes kultúra és az információs technológiai kutatások minden részéből érkeztek emberek a Cypherpunksra, bámulatosan vegyes társaságot létrehozva. A mozgalom nevét a magát hippiből hackerré képező Milhon vagy sokkal ismertebb nicknevén St. Jude találta ki. A kifejezés a rejtjel jelentésű cipher szó brit helyesírás szerinti alakjából és a punkból áll, lényegében a science fiction új generációja által használt cyberpunk kifejezésre utaló szóvicc. St. Jude a kiberkultúra felől érkezett a kriptoanarchisták közé. Alapító szerkesztője volt a hackereknek, science fiction rajongóknak és korai hálópolgárok-

Ügy lesz a kiberszféra Nemcsak a magánbeszélgetések tűntek el a digitális korban, hirtelen hiány támadt egyéb szabadságjogokból is. A nyolcvanas években megjelenő hackermozgalmakra, számítógépes underground-életre Amerikában rendkívül erőteljes választ adtak a hatóságok. Az Operation Sundevil nevű akció és az ezt kísérő egyéb razziák során több nagyvárosban tartottak házkutatásokat, elsősorban hitelkártyacsalókat és a telefonrendszerrel visszaélőket – azaz phreakereket – megcélozva. A szórásba azonban egy illetéktelenül letöltött, a 911-es vészhívó rendszerről szóló dokumentum miatt belekerült a teljes számítógépes underground is, sajtóstul, számítógépestül, szerverestül. A lefoglalt számítógépek között számos olyan is volt, amely semmilyen törvénysértő anyagot nem tartalmazott, ilyenek voltak például a hagyományos, offline szerepjátékokat gyártó Steve Jackson Gamestől elvitt gépek. A lefoglalások és a közben történt jogtiprások ha-

Digitális magánügyeink Szedlák Ádám

Kik a cypherpunkok?

nak szóló Mondo 2000 folyóiratnak. A lap a designer drogokkal – mesterséges úton előállított vagy módosított kábítószerek –, kiberszexszel, virtuális valósággal és fejlett számítástechnikával megáldott szép új jövőt ígérte a cyberpunk olvasótábornak. Ehhez képest a Cypherpunks a valódi problémák és valódi politika felé történő komoly továbblépés volt. Az alapítók közt találjuk Timothy C. May-t, az Intel processzorgyártó cég vezető kutatóját is. May nem csupán a proces�szortechnológia úttörője, Baker-díjas kutató, de a cypherpunk-mozgalom krónikása is. Nevéhez fűződik a Kriptoanarchista kiáltvány és a lista eposzi hosszúságú Gyakran Ismételt Kérdések (FAQ) dokumentuma. May talán a legradikálisabb tagja volt a listának, a FAQ-ban például számos olyan szöveg található, amely előtt le is szögezi, hogy a következő sorok nem tükrözik a lista álláspontját. Ilyen téma az anonim pénzzel és levelezéssel létrehozható, tökéletes bűntényként funkcionáló, bérgyilkos piac létrehozása. A rendszeres levelezők között található a Pretty Good Privacy személyes adatvédelmi szoftver fejlesztője, Philip Zimmermann, aki ellen a szoftver elérhetővé tétele miatt vizsgálat is indult. A listán jelen volt a még elektronikus szabadságjogokat védő Electronic Frontier Foundation egyik alapítója, válogatott egyetemi professzorok, biztonsági tanácsadók és programozók.

DISPUTA Pláza

„A magánélet (privacy) megléte alapkövetelmény egy, az elektronikus korban létező nyílt társadalomban. A magánélet nem titok. Magánügy az, amiről nem szeretnénk, ha az egész világ tudna, ezzel szemben titok az, amit mindenki elől el akarnak rejteni. A magánélet annak a lehetősége, hogy az egyén döntse el, mennyit mutat meg magából a világnak.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik a Cypherpunk Manifesztum, a kilencvenes évek libertariánus kriptográfusait, számítástechnikusait, programozóit tömörítő Cypherpunks levelezőlista kiáltványa. Az írásban Eric Hughes az analóg és a digitális világ különbségeibe vezeti be az olvasót a cypherpunkoknak annyira fontos anonimitás szemszögéből. A mindennapi analóg világban magától értetődő a fenti elv – az egyéneknek rendelkezésükre áll az egyszerű, anonim fizetési eszköz, a készpénz. Egy magazin megvásárlásához – írja Hughes – az eladónak nem kell tudnia semmit a vásárlóról. Ehhez képest a digitális szférába átlépve folyamatos azonosításokra van szükség, akár már egy bankkártyás vásárlás is a privacy feladásához vezet, olyan felek is információhoz jutnak, akiknek erre semmi szükségük nincsen. Az ilyen akciók ráadásul rögzíthetőek is, a rögzített információból profil építhető, és a sor így folytatható tovább. Több mint tíz év távlatából látható, hogy a kilencvenes évek elején még talán fantasztikusnak sejlő félelmek reálisakká váltak. A problémák felvetése már magában is nagy fegyvertény volna, ám a kiáltványt megszövegező Eric Hughes és a lista tagjai megpróbáltak megoldást is nyújtani rájuk. Azonban mielőtt ezekre rátérnénk, vegyük szemügyre a kriptográfusok és netpolgárok csoportját, akik a listát alkották.

59

tására alakult meg az Electronic Frontier Foundation, a digitális világ polgári jogait védő társaság. A lefoglalásokkal járó különböző akciókat, a részt vevő és elszenvedő személyeket Bruce Sterling Hacker Crackdown című dokumentumregényében részletesen bemutatta. Magyarországon hasonló akció 1994-ben volt: a frissen alapult Business Software Alliance vagy népszerű, ám félrevezető nevén a szoftverrendőrség, a Petőfi Csarnok bolhapiacán és a Bulletin Board System néhány magyar üzemeltetőjénél tartott házkutatást. Erről az akcióról azonban hiányosak a források, többnyire az internetes szájhagyomány őrizte meg a kis magyar crackdownt (vö. Bodoky).

DISPUTA Pláza

„Kétszáz éve minden beszélgetés privát volt”

60

A Cypherpunks mozgalom alapításának utolsó, általam tárgyalandó előzménye a Pretty Good Privacy szoftver kiadása. A programot az elektronikus levelek titkosítására fejlesztette ki 1991-ben Philip Zimmermann, aki így ír a szoftver megalkotásának okairól az Amiért megírtam a PGP-t című cikkében: „De a digitális kor eljövetelével, kezdve a telefon feltalálásával, minden megváltozott. Mostanra beszélgetéseink nagy része elektronikusan zajlik. Ezzel lehetővé vált, hogy a legintimebb beszélgetéseink a tudtunk nélkül közszemlére kerüljenek. A mobiltelefonon bonyolított hívásokat bárki lehallgathatja egy rádió segítségével. Az elektromos levelek sem biztonságosabbak a mobilhívásoknál. Az e-mail gyorsan kiszorítja a postai levelezést, természetessé vált, nem újdonság már többé. És az e-maileket észrevétlenül, rutinszerűen, automatikusan és nagy mennyiségben lehet érdekes kulcsszavak alapján szűrni. Olyan ez, mint a merítőhálós halászat.” (Hasonló passzust idéz Simon Singh is Zimmermanntól a Kódkönyvben.) Zimmermannt az sarkallta a PGP megírására, hogy a digitális korra megszűntek azok a polgári használatú eszközök, amelyekkel a kor színvonalán feltörhetetlen titkosítással védhették volna adataikat. Bár nem erről híresült el, az utolsó ilyen eszközök egyike az Enigma volt. A második világháború előtt kereskedelmi forgalomban lévő berendezések ugyan egyszerűbbek voltak, mint a háború végére kialakuló katonai verziók – nem rendelkeztek például a betűcserére használható kapcsolótáblával –, ám így sem létezett a feltörésükre képes szervezet. Tegyük hozzá, a készülék kereskedelmi formájában nem terjedt el, így né-

miképp sérül a Kerckhoffs-elv, ám biztosan kijelenthetjük, hogy az 1926 és 1932 közt Enigmát használó vállalatok és magánszemélyek titkai tökéletes biztonságban voltak. A PGP a biztonságnak ezt a kiveszőben lévő formáját hozta vissza az internetre. A szoftvernek csupán két hibája volt: nem tartalmazott a hatóságok által használható kiskaput, és túl erős titkosítást alkalmazott, ami miatt fegyverexport-korlátozások alá esett. Így történt, hogy a programozót 1993 februárjában megkeresték az FBI ügynökei. A program terjesztését a vizsgálat alatt is megoldották, a forráskódot könyvként adták ki az MIT-n, mert így nem vonatkoztak rá a korlátozások. Az abszurd, de hatékony módszer lehetővé tette, hogy a könyvet megvásárlók az oldalakat beszkenneljék és karakterfelismerő programon végigfuttassák, így hozzájutva a titkosítószoftver kódjához. Zimmermann ügye három évig tartott, és a kriptográfiai eszközök exportkorlátozásainak enyhítésével zárult, a szoftver pedig, a hírverésnek hála, komoly reklámot kapott. A perek szerencsés vége után Zimmermann kereskedelmi vállalkozást alapított a Pretty Good Privacyra – ma az otthoni és vállalati felhasználók több csomag közül válogathatnak. Hogy a nem csillagászati idő alatt feltörhető kriptográfiához való hozzáférés mégis megadassék mindenkinek, a cég szabványosította az eljárást: az erre épülő ingyenes GnuPGszoftver teljesen kompatibilis a PGP-vel. A PGP jelentette biztonság így mindenki számára elérhető, még ha néhány országban használata a hatályos törvényekbe ütközik is. Az instant üzenetküldő programok népszerűvé válásával a cypherpunkok ezeket a szoftvereket is felvértezték a biztonságos beszélgetéshez szükséges kiegészítővel. Az Off The Record (OTR) titkosított protokollnak már nem kellett végigjárnia a PGP útját, per nélkül terjedhetett el az óvatos csetelők között. „A cypherpunkok kódot írnak” A légkör, a problémák és a megoldásukra használható eszközök adva vannak, lássuk a listatagok megoldási javaslatait. Az elképzelés vázlatosan már Hughes Cypherpunk Manifesztumában is feltűnik. A szerző nem bízik a kormányok és nagyvállalatok által biztosított, megfigyelés nélküli magánéletben, ehelyett az erős titkosítás segítségével elérhető, valóban megfigyeléstől men-

Az infokalipszis négy lovasa A kriptoanarchista jövőkép – és általában az internetes szabadságjogok elburjánzása – ellen szabályos, bevett érvrendszer alakult ki. A riogatásként leggyakrabban emlege-

tett négy csoportot keresztelte el May az infokalipszis négy lovasának. A tipikus érvelés valahogy úgy hangzik, hogy az e-mail forgalom szűrése és megfigyelése nélkül a drogcsempészek, terroristák, pénzmosók és pedofilok soha nem látott módon elszaporodnának, elfogásuk pedig – a hatékony lehallgatás hiányában – minden eddiginél nehezebb lenne. Arra May is kitér a Cypherpunks FAQban, hogy a széles körben használt erős kriptográfia megváltoztatná a világot, amelyben élünk. Az anonim és követhetetlen digitális pénz az államháztartás megreccsenéséhez vezetne, titkosított adatkikötők jönnének létre. Az egyének, kilépve a lakóhelyük által meghatározott közösségekből, virtuális közösségekbe szerveződhetnek, az ilyen csoportok normarendszere pedig, megtámogatva a kriptográfiával, akár a törvényeknél is erősebbnek bizonyulhat. Hiszen ha nem lehet azonosítani, ha nincsen rizikója a lebukásnak, akkor akár egy moszlim is olvashat Salman Rushdie-műveket a neten. A másik klasszikus érvrendszer a titkolózás feltételezett értelmetlenségével operál. A Mi rejtegetnivalód van? és a Miért akarnának pont téged lehallgatni? kérdések jellemzik. Ezeket a kérdéseket Zimmermann is felveti az Amiért megírtam a PGP-t-ben, és talál is rájuk megfelelő választ. Szerinte titkosítatlan e-mailt használni olyan, mint levelezőlapot írni: megszokott dolog, mindenki tisztában van vele, hogy bárki elolvashatja a lapra írottakat. A digitális életben a titkosítás a boríték szerepét tölti be, azzal a különbséggel, hogy az elérhető technológiával ezt a borítékot nem lehet felgőzölni. „Gépen szállok térkép tájon / Ikertornyok gyomorszájon” A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után a négy lovasra történő hivatkozások ismét megszaporodtak. Amerika drogok ellen vívott háborújának a helyét átvette a terror ellen vívott háború, a szólamok ugyanazok maradtak, épp csak a szükséges szavakat cserélték ki. Csupán annyi változott, hogy a kilencvenes évek eleje-közepén az interneten fellelhető, főleg technológiai érdeklődésű, IT végzettségű felhasználói kör kibővült, a dotkom lufi, az internetes események, vállalkozások címlapsztorivá válása meghozta a valódi felhasználókat. A 2004 óta tartó Web 2.0 nevű trend pedig átértékelte a nethasználók magánélethez való hozzáállását. Egy átlagos közössé-

DISPUTA Pláza

tes változatot javasolja. Libertariánusként az egyénekre, közösségekre bízza ennek megvalósítását. „Ha azt akarjuk, hogy legyen, meg kell védenünk a magánéletünket. Olyan rendszereket kell teremtenünk, amelyek névtelen tranzakciókat tesznek lehetővé. Az emberek századok óta suttogással, sötétséggel, borítékokkal, zárt ajtókkal, titkos kézfogásokkal és futárokkal védték a magánéletüket. Az elektronikus technológiák lehetővé teszik azt az erős védelmet, amit a múlt technológiái nem valósíthattak meg.” A csoport hitt abban, hogy a technológia kidolgozásával, a szoftverek létrehozásával új mederbe terelhetik a fejlődést. A rendszer valójában sosem terjedt el, így elképzelni is nehéz, hogy az erős kriptográfia segítségével valóban kialakult volna-e orgyilkos hálózat, vagy hogy valóban ös�szeomlottak volna az államok az anonim fizetési módok elérhetővé válását követően lecsökkenő adózási kedvtől. A program egy részét Timothy C. May már 1988-ban felvázolt Kriptoanarchista Kiáltványában megelőlegezte, akkor azonban még hiányoztak a mozgalom mögül az egyszerűen használható eszközök. Bár az elvek megvoltak, a lista tagsága a szép új jövő működésének megtervezése helyett politikai harcokba bocsátkozott. A Clinton-adminisztráció által 1993-ban javaslatként beterjesztett Clipper chip a lakosság kriptográfia iránti igényét szolgálta volna ki. A lapka a vele felszerelt készülékeket képessé tette volna titkosított kommunikációra, így elvben akár a PGP-t is kiválthatta volna. Az elképzelés több sebből vérzett. Egyrészt az egyes chipekbe kódolt titkos kulcsot ismerte volna a kormány, azaz a megfelelő papírok birtokában a titkosszolgálatok bárkinek a beszélgetéseibe bele tudtak volna olvasni vagy hallgatni. A cypherpunkok, ismerve a trendet, hogy a lehallgatások nem mindig az igazság kiderítését szolgálják, nem támogatták a Clipper chipet. A Clipper másik komoly hibája az volt, hogy nem volt nyilvános a benne használt algoritmus, így nem tett eleget a Kerchkoffselvnek sem. Az elképzelés nagy sajtófigyelem mellett múlt ki 1996-ra, amikorra az is bebizonyosodott, hogy a Clipperben használt algoritmus feltörhető.

61

gi hálózati profiloldal valószínűleg többet árul el a tulajdonosáról, mint amennyit egy tudatos cypherpunk évek levelezése alatt kiadott magáról. A terrortámadások másik eredményének a nyugati világban megszaporodott biztonsági előírásokat tarthatjuk. Ezek egy része régen meglépendő, hasznos változtatás volt, másik részük a szakértők szerint csupán a biztonságérzet növelésére szolgál. Kényelmetlenségükkel elérték, hogy a biztonság ismét beszédtéma lett. Cikkek kérdőjelezik meg, hogy egy fél literes üdítő valóban veszélyes volna egy utasszállító repülőre, rádióműsorokban foglalkoznak az amerikai nemzetbiztonsági hivatal lehallgatási ügyeivel. Ugyanakkor a biztonságos kommunikációhoz szükséges eszközök rendelkezésre állnak, és a világ szerencsétlenebb részén élők talán használják is őket. A Riporterek Határok Nélkül (RSF) nevű szervezet az elmúlt évben adta ki ingyen letölthető könyvét a kiberdisszidensek megsegítésére, melyben az anonim, visszakövethetetlen kommunikáció titkaival, a cenzorszoftverek kikerülésének módjaival és a hatékony blogolással ismerteti meg az elnyomó államokban élő civil újságírókat. Az anonimitáshoz szükséges szoftverek tehát a kezünkben vannak, talán csak a világ nem fordult annyira rosszra, hogy mindenkinek nap mint nap használnia kelljen őket.

DISPUTA Pláza

A jövő

62

Science fictionnel foglalkozó emberként nem szeretek jósolni. Nincs ember a Marson, nincsenek repülő autók, és persze nincs szürke céges jövő sem. May 2001-es esszéjében két utat vázol fel: vagy eljön a kriptoanarchia jelentette szép új jövő, vagy megfigyelésre alapozott államokban fog élni a jövő nemzedéke. Azóta egyik irányba se mozdult el igazán a mérleg nyelve. Több alkalommal vetődött fel az internet szűrésének az ötlete, több megfigyelési botrány volt az Egyesült Államokban, számtalanszor láthattuk, hogy a cégek a saját vásárlóik ellen hoztak intézkedéseket, ám a civil szféra és a sajtó mindannyiszor felemelte a hangját. Ha hinni lehet a híradásoknak, még a kínai nagy tűzfalon keresztül is ki lehet látni a világra, pedig Kína az a telje-

sen abszurd állam, ahol a hálózati forgalom cenzúrázásáért felelős szervezetnek barátságos kabalafigurája is van, hogy emberszerűbbnek és természetesebbnek látsszon. A hackeretikákból átmentett „Az információ szabad akar lenni!” kijelentés, úgy látszik, közhely volta ellenére is tartja magát. Bár a Cypherpunks a kilencvenes évek végével elvesztette fontosságát, egykori tagjai ma is az internet véleményformálói. Egyelőre nincs olyan szolgáltató, amelyre a felhasználók nyugodtan rábízhatnák a biztonságukat. A titkos kulcsokat bírósági rendeletre kiszolgáltató Hushmail esete erre felhívta a figyelmet. A legkevesebb, amit a szép új jövőkkel törődők tehetnek, hogy figyelemmel követik a híreket, és órákat vesznek biztonságból – a Wired Threat Level blogja és Bruce Schneier Crypto-Gram hírlevele kiindulópontnak megfelelő lesz. (A szerző PGP-vel levelezik és OTR-en keresztül beszélget a barátaival.)

Irodalom: Bodoky Tamás: New Age az Interneten. In: Az Internet Mítosz. Szerk.: Czeizer Zoltán, Csanády Márton, Székesfehérvár: Kodolányi Főisk., Kodolányi füzetek 1999., http://mek.niif. hu/01400/01437/html/kod03.html Eric Hughes: A Cypherpunk’s Manifesto. http:// www.activism.net/cypherpunk/manifesto. html May, Timothy C: True Nyms and Crypto Anarchy. In: True Names and The Opening Of Cyberspace Frontier, ed: James Frenkel, New York: TOR, 2001. May, Timothy C: The Crypto Anarchist Manifesto. ht t p://w w w.ac t iv i sm.net/c y pher pu n k/ crypto-anarchy.html May, Timothy C.: The Cyphernomicon: Cypherpunks FAQ and More. Version 0.666, 1994–09–10. http://www.cypherpunks.to/faq/ Singh, Simon: Kódkönyv. Bp.: Park, 2007. Zimmermann, Philip: Why I Wrote PGP. http:// w w w.ph il z i m mer m a n n.com/E N/es s ay s/ WhyIWrotePGP.html (A szövegben szereplő idézetek a szerző saját fordításai.)

Pagina memoriae Stephani Borzsák (1914–2007) dedicata Havas László

len szövegvizsgáló talentuma magyarázza, hogy bár ő nem volt olyan nagyhatású és szenvedélyes előadó, mint például nemzedékének másik filológusa, Szabó Árpád, tanítványainak köre mégis lényegesen gazdagabb lett. (Jóllehet ez azzal is összefügg, hogy Borzsák István jóval több időt tölthetett el a katedrán.) Szerencse, hogy ennek az általa nyújtott szellemi művelésnek Debrecen is részese lehetett. Debrecen protestáns szellemisége különösképpen vonzhatta a református lelkészi családból származó Borzsák Istvánt, kandidátusi értekezése, a Budai Ézsaiás és klasszika-filológiánk kezdetei is e város szellemi örökségét vizsgálta az európai műveltség kontextusában. Amikor 1956 után eltávolították az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, először Debrecenben nyílt előtte lehetőség, hogy újra tanítson, s az itt eltöltött tizenöt év (1963–78) alkalmat adott neki egy életképes tudományos műhely kiépítésére is. E műhely tudományos teljesítményét és nemzetközi elismertségét főként az általa alapított idegen nyelvű folyóirat, a mindmáig fennálló Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis bizonyítja. Tevékenységi ideje alatt az egyetem klasszika-filológia tanszéke több tehetséges fiatal oktatóval gyarapodott, s megindult a műhely könyvtári állományának szakszerű fejlesztése is. Ezekben az években készült el szakmai munkásságának egyik legtekintélyesebb összefoglaló alkotása, a Realenzyclopädie számára írt, monográfia értékű Tacitus-szócikk (C. Cornelius Tacitus der Geschichtsschreiber – 1978), amely a szakemberek számára mind a mai napig referenciaértékű. S ugyancsak a debreceni években születtek meg azok a Horatius-kommentárok (I–III., 969–75), amelyek máig kiválóan szolgálják az újabb latin szakos tanárok s a friss tudósgeneráció képzését. Némi interregnum után, amelyet Borzsák István Budapestre távozása után az ugyancsak a közelmúltban elhunyt Sarkady János vezetésével vészelt át a tanszék, jobb híján magam vettem át a következő huszonöt évre a debreceni tanszék irányítását, ahol nemcsak a szakképzés maradt fent, de 1996 óta előbb önálló, majd társdoktori iskola is működik, igyekezvén

DISPUTA Panteon

A

magyar kultúra olyan alakja távozott ebből a földi létből 2007. december 9-én, aki hatalmas, ám nemcsak mennyiségében óriási, de színességében is rendkívül változatos életművet hagyott maga után, mely nem csupán a klasszikus antikvitásra terjed ki, hanem a középkor, sőt az újkor művelődésének számos területét is érinti. Olyan tudós, aki tudományos és oktatói tevékenységével hazánk és Európa nem egy műhelyében is jelen volt, s szelleme bizonyára még távozta után is jó ideig éreztetni fogja hatását. Mindez kétségkívül összefügg szívós munkabírásával és állhatatosságával, noha semmiképp sem magyarázza elegendően személyiségének hatását: merthogy ehhez az alkotói fáradhatatlansághoz a maga nemében szuverén szellemiség is párosult. Kezdjük ez utóbbival. Borzsák István egyedülálló nyelvtudás és szellemi pallérozottság birtokában volt, amelyre bizonyára nem csak rendkívül széleskörű olvasottsága révén tett szert, hanem az őt felnevelő szellemi közegekkel való kontaktusa révén is. Közülük alighanem az 1924 és 1932 között látogatott Lónyay utcai Református Gimnázium, majd a régi Eötvös Collegium s annak becses könyvtára kívánkozik az első helyre, bár nem feledkezhetünk el a Pázmány Péter Tudományegyetem olyan professzorairól sem, mint Huszti József és Alföldi András, akikhez fűződő kapcsolatát Borzsák maga is számos írásban idézte fel. A rendkívüli nyelvi felkészültség és roppant műveltség tette lehetővé Borzsák István számára, hogy árnyaltan és sokoldalúan vizsgálja az ókori szövegeket csakúgy, mint a közép- és újlatin textusokat, legyen szó akár költészetről, akár történetírói alkotásról vagy éppen szónoki műről. Megítélésem szerint ez az értelmezői finomság volt Borzsák István tudományos munkásságának legfőbb értékadója és vonzereje. A klasszika-filológiának ez az elévülhetetlen részeleme magyarázza, hogy az elmúlt években, amikor kötetbe gyűjtve újra megjelentek korábbi tanulmányai (Dragma, I–VII, 1994–2006), nagy többségüket időtállónak érezhette az olvasó és a tudós közönség, még akkor is, ha az egyes kötetek anyagát nem fogta át mindig nagyobb rendszerező elv. Borzsák István utolérhetet-

63

DISPUTA Panteon

megőrizni a Borzsák-örökséget. Ezt leginkább az Acta megszakítatlan kiadása bizonyíthatja, ehhez azonban időközben társult egy újabb sorozat is, az immár több mint húsz kötetből álló AGATHA (ΑΓΑΘΑ), amelynek talán Borzsák professzor is adózhatott némi elismeréssel, hisz közlésre neki adta át egyik kedves utolsó munkatársának tanulmánykötetét. Sajnos, Borzsák István már nem élhette meg a hűséges tanítvány, Tegyey Imre által gondosan sajtó alá rendezett kötetnek a megjelenését, mely egy új sorozat első darabja is lenni kíván: a PAEDAGOGUS-é (ΠΑΙ∆ΑΓΩΓΟΣ), ahol a debreceni Borzsák-műhely régebbi tradícióinak ápolását is felvállalták. A borzsáki szellem tehát nem hunyt ki Debrecenben, ennek az is jele, hogy távozása után néhány évvel (Szabó Árpáddal együtt) az egyetem díszdoktorává fogadta, csatlakozva ezzel több nagyhírű külföldi egyetem hasonló megtiszteltetéséhez. Szó esett már a Huszti Józseffel való kapcsolatról, amelynek bizonyára szerepe volt abban, hogy Borzsák István mindig nagy érdeklődést mutatott az európai humanizmus s benne a magyar reneszánsz és barokk iránt. Ezen a tudományterületen akkor mutatkozott nagyon aktívnak, amikor eltávolították a pesti bölcsészkarról. Ekkor született meg impozáns alkotása, Az antikvitás XVI. századi képe (1960), amely széles horizontú Bornemisza-tanulmányokat tartalmaz, s amely alapján azután a szerző az MTA doktora lett. Amikor 2000 decemberében a Magyar Neolatin Egyesület létrejött, nem véletlenül választották egyhangúlag éppen Borzsák Istvánt örökös

64

tiszteletbeli elnökké. Borzsák professzor azzal a szerény megjegyzéssel vállalta el a felkérést: „már ha tudjátok valami hasznát venni a tekintélyemnek”. A Hungaria Latina – ez az egyesület hivatalos neve – nem is védőpajzsként akarta és akarja használni a nagy akadémikus tudósnak, megannyi tudományos díj és kitüntetés birtokosának nevét, hanem mint egy szellemiség megtestesítőjét állította az élre. Benne a társaság tagjai a klasszikus európai műveltség egyik letéteményesét látják, annak az értelmiségnek a jelképét, amely napjainkban meglehetősen szorongatott helyzetbe került, s szinte mint Herculesnek kell döntenie, hogy merre haladjon tovább. Borzsák Istvánnak természetes emberi gyengéi ellenére a nehéz történelmi helyzetekben megmutatkozó helytállása jól kifejezheti ezt a herculesi-héraklészi attitűdöt. De ezt igyekeztek képviselni a Neolatin Stúdiumok Világkonferenciájának debreceni, majd budapesti rendezvényei is (egyikük már címével is jelezte ezt: Hercules Neolatinus). Felhívván a figyelmet a kultúrák európai és magyarországi találkozására, tehát épp arra a meghatározó civilizációs jelenségre, amelynek Borzsák István oly kiemelkedő kutatója volt. Maradjon tehát közöttünk az ő szelleme! Igyekezzünk belőle ezt mindenképpen megőrizni! Ugyanúgy, ahogy ő is minden tőle telhetőt megtett a magyar kultúra „apanyelvének”, a latinnak a megtartásáért, az összes felelős személyiségnek nekiszögezve a kérdést: Kell-e a latin? (1990). Nos: nekünk kell! Hogy megőrizzük jeles ismerőjének és művelőjének értékálló szellemi örökségét is.