HÁLÓZATOK. 105 L. Varga Péter Kittler és a varázslatos videókészülék

HÁLÓZATOK

02 08 14 18 24

Kovács László Hálózatelmélet és nyelvészet Pál Dániel Levente Az olvasás lehetséges matematikája Simon Levente Tamási Áron hálózatai Fűzfa Balázs Kisimítani a mindenség homlokát Jegyzetlapok egy tanári segédkönyvből Balogh Endre A MaNDA nem egy jó csaj, mégis sokan fogják lájkolni a neten Interjú Lovas Lajossal



Permutáció



Moduláció

30 Ladik Katalin Feketeleves (Részlet a Folyékony tükör című készülő regényből) 35 Gál Ferenc Versek 36 Végh Attila Versek 37 Borbély Szilárd • tamás • 38 Czéh Zoltán KANNIBÁLNAPLÓ május 16. (az utolsó nap) 43 Fenyvesi Orsolya Versek 43 Lázár Bence András Nézz, drágám 44 Zilahi Anna Versek 45 Bartók Imre Uhuk 48 Orcsik Roland Versek 48 Csehy Zoltán Versek 51 Jahoda Sándor Versek 52 Tóth Kinga Versek 52 Fritsi Péter Precíz életforma 58 Velemi Névtelen Versek (közzéteszi: Győrei Zsolt) 59 Oláh András ingerküszöb 59 Nagypál István Utószó Beszélgető lapok (részletek) 60 Jódal Kálmán L. O. V. E. 61 G. István László Repülő szönyeg 62 Tallér Edina Mit mondasz? Nem hallom (részlet a drámából) 63 Fehér Renátó Versek 65 Nyerges Gábor Ádám Feljegyzések készülnek VIII. 66 Kókai János W 68 Kele Fodor Ákos Ászkát vagy csöndben 69 Ughy Szabina Versek

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás 70 Gondolatok az ezredforduló magyar irodalmának tendenciái körül 82 Balajthy Ágnes „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.” Budapest-olvasatok Térey János Protokoll című művében 92 András Csaba „Csak a történet létezik” Fikció és valóság viszonya E. L. Doctorow Ragtime című regényében 102 H. Nagy Péter Érvágás, alternatívák nélkül (Merivel – Singh)



105

coda

L. Varga Péter Kittler és a varázslatos videókészülék

Hálózatelmélet és nyelvészet1 Hálózatok vesznek körül bennünket: hálózatokat alkotnak az utak, hálózat a  kommunikációs szupersztráda, az internet, hálózatokat alkotnak sejtjeink, de hálózatokként írhatók le az egyes emberek közötti kapcsolatok is. Hálózatot alkotnak a különböző vállalatok, telefonálásainkhoz mobiltelefonhálózatokat használunk, ismerőseinket a  Hálózaton, hálózatként tartjuk nyilván (facebook, iwiw). Hálózatok részei vagyunk, hálózatok nélkül életünk elképzelhetetlen. A  20. század végén kialakuló hálózatelmélet (hálózatkutatás) ponto- Hálózatok részei vagyunk, hálózatok nélkül életünk san azt kívánja vizsgálni, mennyiben hasonlóak ezek a hálózatok, mely elképzelhetetlen. jellemzők mentén írhatók le, hogyan magyarázható és/vagy jósolható viselkedésük. Jelen tanulmány első része röviden összefoglalja a hálózatelmélet (hálózatkutatás) alapvető ismereteit. Eközben nem a részletességre és a hálózatkutatás hátterében meghúzódó matematikai törvényszerűségek leírására törekszünk, csupán be szeretnénk mutatni azon alapvető hálózatokkal kapcsolatos összefüggéseket, amelyek a hálózatelmélet alapját képezik. A tanulmány második része bemutatja, hol találhatók kapcsolódási pontok nyelvtudomány és hálózatelmélet között. A kapcsolódási pontok felsorolása természetesen nem lehet teljes: a hálózatelmélet nyelvészeti vonatkozású felhasználása új kutatási területnek számít, így a két diszciplína interakciója számos további kapcsolódási lehetőséget hordozhat magában. Hálózatkutatásról dióhéjban A hálózatkutatás mint tudományos megközelítés létrejöttét tehát a  20. század végére – 21. század elejére datálhatjuk, habár hálózatokkal kapcsolatos kutatásokkal sokkal hosszabb ideje foglalkoznak a kutatók2. Lewis (2009) felosztásában megkülönbözteti a korai hálózatkutatást (Pre-Network Period 1736-1966), a  modern hálózatkutatás kezdeteit (Meso-Network Period 1967-1998) és a  modern hálózatkutatást (Modern Period 1998-). Az 1990-es évek vége az az időpont, amikor kutatók először jutnak arra a felismerésre, hogy egymástól függetlennek tűnő rendszereknek (pl. úthálózat, www (internet), emberi kapcsolatok szociális hálózata) közös tulajdonságai vannak, ezen tulajdonságok matematikailag leírhatók és elemezhetők.3 A  közös tulajdonságok felismerése és leírása lehetővé tette, hogy egyre több rendszerben fedezzék fel a közös, hálózatokra jellemző tulajdonságokat,4 valamint, hogy hálózatok működését bizonyos határok között előre jósolják. (Hálózatok iránt érdeklődőknek magyar nyelven hálózatelméleti bevezetőként Barabási 2003-ban, majd átdolgozva 2008-ban megjelent Behálózva című kötetét ajánljuk.5)

  Jelen tanulmány első megjelenése: Kovács László (2010) Hálózatelmélet és nyelvészet. In: Kovács László–Balaskó Mária–Balázs Géza (szerk.) Hálózatkutatás – Hálózatok a társadalomban és a nyelvben. Budapest, Tinta Kiadó. 9–17. 2   Barabási Albert-László: Network Theory—the Emergence of the Creative Enterprise. Science. 2005, 308: 639–641. ÉS Lewis, T. G.: Network Science. New Jersey, John Wiley, 2009. 3   Barrat, A.–Barthélemy, M.–Vespignani, A.: Dynamical Processes on Complex Networks. Cambridge, Cambridge University Press, 2008. ÉS Watts, D. J.: Small Worlds. Princeton–Oxford, Princeton University Press, 1999. ÉS Watts, D. J.: The “New” Science of Networks. Annual Review of Sociology. 2004, 30: 243–70. 4   Barabási Albert-László: Scale-Free Networks: A Decade and Beyond. Science. 2009, 325: 412–413. 5   Barabási Albert-László: Behálózva. Budapest, Magyar Könyvklub, 2003. VAGY Barabási Albert-László: Behálózva. A hálózatok új tudománya. Helikon, Budapest, 2009. (Második, bővített, átdolgozott kiadás.) 1

02Prae

Newman (2003)6 a hálózatkutatás három fő irányát különbözteti meg: •  a hálózatok viselkedésére és felépítésére karakterisztikus statisztikai jellemzők elemzése és mérése, valamint az adatok mérésének továbbfejlesztése; •  a hálózati jellemzők létrejöttének és összefüggéseinek magyarázata, valamint hálózati modellek megalkotása; •  hálózatok viselkedésének előrejelzése adott szerkezeti jellemzők alapján, valamint a hálózat felépítésének hatása az egész rendszer viselkedésére. A kutatásoknak szintén három célját nevezi meg Vicsek Tamás (2006)7: •  az általános törvényszerűségek feltárása, •  hálózatok tulajdonságait feltérképező módszerek kidolgozása, •  meglévő módszerek konkrét hálózatokra történő alkalmazása. A felsorolást kiegészíthetjük két további lehetséges kutatási irányvonallal: •  különböző hálózatok (pl. úthálózat) egyedi tulajdonságainak megismerése, •  hálózatos ismeretek gyakorlati alkalmazása (alkalmazott hálózatkutatás megnevezéssel). A hálózatkutatás vizsgálatának tárgyai a hálózatok, legyen az természetes (sejtek) vagy mesterséges (úthálózat), valós vagy modellezett. A hálózatok (legalábbis azok matematikai vagy informatikai leírása) a valóság modelljeiként vagy reprezentációjaként, vagyis a valóság absztrakciójaként értelmezendők.8 Hálózatok tanulmányozása során fontos többek között megismerni a hálózatok felépítését, a hálózaton belüli kapcsolatok milyenségét, a hálózat kis-világ karakterét, a hálózat belső rendezettségét, az elemek csoportosulásait, hálózatok működését, a hálózatok sebezhetőségét. Hálózatok felépítése A komplex hálózatok felépítését az 1960-as évektől fogva A random hálózatok esetében random (véletlen) hálózatként képzelték el, melyek leírásában a hálózat létrejöttét a véletlen vezérli. Erdős és Rényi tették meg az első lépéseket (vö. pl. Barabási 2003). A random hálózatok esetében a hálózat létrejöttét a véletlen vezérli, vagyis adott számú elemet és adott számú kapcsolatot véve a kapcsolatokat véletlenszerűen osztjuk el az elemek között (pl. dobókockát feldobva). Az így létrejövő hálózat demokratikusnak tekinthető, vagyis minden egyes elemnek egyforma esélye van arra, hogy kapcsolódjon egy másik elemhez. Az egyes hálózati elemek fokeloszlását ebben az esetben a Poisson-eloszlás írja le, amely grafikonként ábrázolva haranggörbét eredményez.9 Ez az eloszlás írja le például az autópálya-hálózat eloszlását nagyvárosok között az Egyesült Államokban (a nagyvárosok a hálózat elemei, az utak az összekötő kapcsolatok), az emberek magasságának eloszlását. Ha hálózatról beszélünk, ezen hálózatok esetében az elemek többsége A hálózatok másik véglete átlagos számú kapcsolattal rendelkezik (pl. 10), ehhez képest kapcsoa teljesen rendezett hálózat. latszámban csak kis eltérések lehetségesek (pl. 8, 9 / 11, 12 ), extrém helyzetek (0 kapcsolat, 50 kapcsolat) szinte kizártnak tekinthetők. A hálózatok másik véglete a teljesen rendezett hálózat, ahol az összes elemnek pontosan ugyanan�nyi kapcsolata van, tehát például minden elem pontosan 10 kapcsolattal rendelkezik. Ilyen hálózatok könnyen alkothatók és vizsgálhatók, viselkedésük (kialakulásuk) könnyen jósolható, ugyanakkor természetes kialakulásuk nem valószínű.   Newman, M. E. J.: The structure and function of complex networks. SIAM Review. 2003, 45: 167–256.   Vicsek Tamás: Hálózatok – Bevezetés. Magyar Tudomány. 2006/11: 1296–1297.   National Research Council: Network Science. Washington, The National Academies Press, 2005. ÉS Lewis im. 9   Vö. pl. Barabási, im. (2003) ÉS Watts, im. (2004) ÉS Barabási Albert-László 2006. A hálózatok tudománya: a társadalomtól a webig. Magyar Tudomány. 2006/11: 1298–1308. 6 7 8

Prae03

Kovács László Hálózatelmélet és nyelvészet

HÁLÓZATOK

Kovács László

  Watts, im. (2004) ÉS Watts, D. J.–Strogatz, S. H.: Collective dynamics of ‘small-world’ networks. Nature. 1998, 393: 440–442. 11   Barabási, im. (2003) ÉS Newman, M. E. J.: Power laws, Pareto distributions and Zipf ’s law. Contemporary Physics. 2005, 46: 323–351. 12   Newman, im. (2005) 13   Schroeder, M.: Power Laws: from Alvarez to Zipf. Glottometrics. 2002, 4: 39–44. 14   Fóris Ágota: A skálafüggetlen hálók nyelvészeti vonatkozásai. Alkalmazott Nyelvtudomány. 2007/VII/1-2: 105–125. 15   Montemurro, M. E.–Zanette, D. H.: New perspectives on Zipf ’s law in linguistics: from single texts to large corpora. Glottometrics. 2002, 4: 87–99. 16   Wheeler, E. S.: Zipf's Law and why it works everywhere. Glottometrics. 2002, 4: 45–48. ÉS Li, W.: Zipf's Law Everywhere. Glottometrics. 2003, 5: 14–21. 17   Vö. Fóris im. (2007) 18   Milgram, S.: The small world problem, Psychology Today. 1967, 2: 60–67. ÉS Barabási, im. (2003) 19   Watts, D. J.–Strogatz, S. H.: Collective dynamics of ‘small-world’ networks. Nature. 1998, 393: 440–442. 10

04Prae

viszonylag kicsi az átlagos távolság az egyes elemek között (vagyis kevesebb lépésben jutunk el átlagosan egy elemtől egy másik elemig, mint véletlen hálózatokban), másrészt az ilyen hálózatokban nagy a klaszterezési (vagy csoporterősségi) együttható. A klaszterezési együttható azt mutatja meg, men�nyire strukturált a hálózat lokálisan, vagyis hogy mennyire szorosan kapcsolódnak össze az elemek. Hogy a hálózat kis-világ karakterű-e, úgy vizsgáljuk, hogy vesszük az eredeti hálózatot, majd generálunk egy random hálózatot ugyanannyi elemmel és kapcsolattal, majd a kapcsolatokat az elemek között véletlenszerűen osztjuk el. Mindkét hálózatra kiszámítjuk a  legkisebb átlagos útvonalhosszt és a klaszterezési együtthatót. Ha a hálózat kis-világ karakterű, akkor az átlagos útvonalhossz kisebb, a klaszterezési együttható pedig lényegesen nagyobb, mint a random.20 Watts és Strogatz elképzelését módosítja Kleinberg (2000)21, aki szerint nem elég, ha egy hálózat kis-világ karakterű. Az ilyen hálózatok akkor működnek jól, ha ez a kis-világ karakter „ismert” a hálózat elemei számára, és tudják, hogy adott másik elemet valószínűleg melyik irányban találják. Milgram kísérletét alapul véve tehát nem elég, hogy az emberek (elvileg) hat lépésnyi távolságra vannak egymástól, a hatékony hálózati működésnek feltétele az is, hogy A hálózatok egy része hierarchikus tudjuk, kinek célszerű odaadni a levelet: nem elég, ha létefelépítésű, vagyis vannak egymással zik egy legrövidebb útvonal, azt meg is kell találni. összefüggő moduljai. A hálózatok felépítésében nemcsak a  véletlenszerűség, a  skálafüggetlenség vagy a  kis-világok játszanak szerepet, hanem egyéb hálózatalakító tényezők is. Skálafüggetlen hálózatok felépítése esetében kimutatható, hogy a hálózatok egy része hierarchikus felépítésű, vagyis vannak egymással összefüggő moduljai. A modulokon belül a kapcsolatok erősebbek, a  modulok egymás között kevesebb kapcsolattal rendelkeznek. Modul lehet emberek közötti hálózatban munkatársak egy csoportja, színészek által alkotott hálózatokban adott műfaj színészei, stb.22 Hálózatokra jellemző az egymásbaágyazottság is, vagyis a felbontással változik a háló szerkezete: kis felbontással nézve az, ami csak egy pontnak látszik, arról nagyobb felbontásban kiderülhet, hogy maga a pont is egy összetett hálózat.23 Hálózatok olyan fajtája is elképzelhető, ahol véletlen és skálafüggetlen hálózatok tulajdonságai egyszerre vannak jelen: a hálózat elemeinek kimenő kapcsolatai skálafüggetlen eloszlást, míg a bejövők random eloszMiközben egyre jobban megismerjük, illetve egyre több lást mutatnak (Itzkovitz et al. 2003).24 területen vizsgáljuk a hálózatokat, a hálózatkutatás Miközben egyre jobban megismerelmélete és megközelítési módszerei sem egységesek. jük, illetve egyre több területen vizsgáljuk a hálózatokat, a hálózatkutatás elmélete és megközelítési módszerei sem egységesek. Milgram (1967) eredeti, szociális kis-világokat bizonyító kísérletével kapcsolatban is felmerült, hogy a  leírt eredmények nem teljesen helytállóak.25 Sokan azt is kétségbe vonják létezik-e, létezhet-e egyáltalán hálózatkutatás, illetve hálózattudomány.26 A kutatott hálózatok annyira eltérőek, hogy azokat sikerrel csak a  szakterület szakértője (pl. neurobiológus, szociológus) tanulmányozhatja, aki emellett a hálózatkutatásban is jártas. Sokszor azonban olyan kutatók tanulmányoznak hálózatokat (többnyire fizikusok, matematikusok), akiknek hálózatelméleti ismereteik megalapozottak, szakmai (pl. biológiai, nyelvészeti) ismereteik viszont nem. Így kutatási eredményeik sok esetben legalábbis nem egyértelműek, esetlegesen kétségbe is vonhatók. Mindezek alapján jelenleg nehéz megjósolni, hogy a  hálózatkutatás mint önálló tudományág

20   Vö. Watts im. (1999) ÉS Dominich Sándor–Kiezer Tamás: Hatványtörvény, „kis világ” és magyar nyelv. Alkalmazott Nyelvtudomány. 2005, V/1-2: 5–24. 21   Kleinberg, J.: Navigation in a Small World. Nature. 2000, 406: 845. 22   Ravasz Erzsébet–Barabási Albert-László: Hierarchical organization in complex networks. Physical Review E. 2003, 67: 026112. 23   Csermely Péter: A rejtett hálózatok ereje. Budapest, Vince, 2005. 24   Itzkovitz, S. et al.: Subgraphs in random networks. Physical Review E. 2003, 68/2/2: 026127 25   Kleinfeld, J. S.: The small world problem. Society. 2002, 39/2: 61–66. 26   National Research Council 2005.

Prae05

Kovács László Hálózatelmélet és nyelvészet

HÁLÓZATOK

A valós hálózatok felépítése valahol e kettő extrém szélsőség között helyezkedik el, mindkét hálózat tulajdonságait tartalmazzák bizonyos fokig,10 működésüket sok esetben a  hatványtörvény írja le. A  hatványtörvénnyel leírt hálózatok esetében az elemek fokszám-eloszlása szintén szabályszerű: van kis számú elem, aminek nagyon sok kapcsolata van (pl. 2 db 100 kapcsolattal rendelkező), majd a  kapcsolatok számának csökkenésével növekszik az adott kapcsolattal rendelkező elemek száma (pl. 4 db 80 kapcsolattal, 10 db 50 kapcsolattal, 30 db 20 kapcsolattal, 80 db 5 kapcsolattal, 130 db 4 kapcsolattal stb.). Azon hálózatokat, amelyeknél az elemek fokszám-eloszlása a  hatványtörvényt követi, skálafüggetlen hálózatoknak nevezzük.11 Hatványtörvény írja le a világ számtalan, egymással nem összefüggő jelenségét, többek között a szógyakoriságot, tudományos cikkek idézettségének számát, könyvek eladási listáját, telefonhívások eloszlását az USA-ban, földrengések nagyságát, a Hold krátereinek átmérőjét, háborúk intenzitását, családnevek gyakoriságát12. A  hatványtörvény, illetve a hatványtörvények által leírt hálózatok tanulmányozása és elemzése azért fontos, mivel feltételezhető, hogy ezen hálózatok megfelelő leírása más, hasonló elven szerveződő valós hálózatok pontosabb megismerését teszi lehetővé. A  továbbiakban vizsgálaHagyományosan a nyelvészetben is tunk tárgya elsősorban a skálafüggetlen hálózat, mivel ismert a hatványtörvény, pontosabban annak egy speciális fajtája, a Zipf-törvény. jelenlegi ismereteink szerint a nyelvben a skálafüggetlen hálózatok mutathatók ki. Hagyományosan a nyelvészetben is ismert a hatványtörvény, pontosabban annak egy speciális fajtája, a  Zipf-törvény. Zipf törvénye szerint amennyiben gyakoriság szerint csökkenő sorrendbe rendezzük egy korpusz szavait, akkor adott szó előfordulási számának (hányadik a gyakorisági sorban) és gyakoriságának szorzata állandó. Korpuszokban szavak Zipf-törvény (illetve annak változatai, vö. Schroeder13 vagy Fóris14) szerinti eloszlása több nyelv esetében igazolt. A Zipf-törvényt más nyelvészeti15 és nem nyelvészeti16 jelenségekre is kiterjesztették, olyan jelenségekkel összefüggésben vizsgálták, amelyek a hálózatelmélet kutatási területét képezik. A Zipf-törvényt magyar nyelvű korpuszokon is kimutatták: Papp Ferenc a szóvégmutató szótár anyagán, Nagy Ferenc tulajdonnevek előfordulása kapcsán irodalmi szövegekben, Köhler diplomamunkák anyagán és szótárakban.17 A hálózatokkal kapcsolatos másik jellemző azok kis-világ karaktere. A  kis-világok eredeti elképzelése Stanley Milgram szociológus nevéhez fűződik, aki 1967-ben megpróbálta kideríteni, mekkora virtuális távolság (hány másik ember) választ el egymástól két embert az Egyesült Államokban. Kísérletében véletlenszerűen kiválasztott embereknek adott át leveleket, hogy azt juttassák el egy adott személynek úgy, hogy a levelet csak egy ismerősüknek adhatják át, aki szintén csak egy ismerősének adhatja tovább, stb. A kísérlet eredményeként megállapították, hogy a levelek átlagosan hat „kézbesítőn” keresztül (’six degrees of separation’) értek el a célszemélyhez.18 A kísérletet később megismételték (Small World Project), hasonló eredménnyel. Ezt az eredeti elképzelést bővítette ki Watts és Strogatz (1998)19, akik a hálózatok egy részét kisvilág tulajdonságúnak írták le. A kis-világ karaktert a hálózatokban két jellemzőhöz kötötték: egyrészt

Hálózatkutatás és nyelvészet Hálózatokkal, hálózatok kutatásával természetesen korábban is foglalkoztak, mind a bölcsészettudományok, mind a természettudományok területén. Az ilyen jellegű kutatások eredményeit ugyanakkor korábban csak adott tudományon belül értelmezték, és nem vontak le olyan következtetéseket, amelyek általánosságban a  hálózatokra lennének igazak. A  megközelítés tehát inkább hálózatalapú (’network-based’), és nem hálózatközpontú (’network-driven’) volt. A  két módszer („-based” és „-driven”) szétválasztása a korpuszlingvisztika esetében már megtörtént.27 Balaskó Mária korpuszalapúnak azon kutatásokat veszi, ahol már meglévő hipotéziseket korpuszlingvisztikai eszközök segítségével igazolunk. Korpuszközpontú a megközelítés viszont, amikor a korpuszokból nyert adatok a kutatás kiindulópontjai, és a kapott adatokból alkotunk új hipotéziseket. Hálózatok esetében a kettősség a következőképpen jelenik meg: hálózatalapú kutatáson jelen esetben olyan kutatásokat értünk, amelyek hálózatok segítségével, hálózati jellegű megoldásokkal valamilyen elméletet állítanak fel és/vagy tesztelnek (pl. Collins–Quillian 1969)28. Hálózatközpontú kutatás esetében kiindulási pontnak az általános, hálózatokkal kapcsolatos jelenségek tekintendők (pl. Barabási 2003), amelyek meglétét és megjelenési formáját A nyelv, a nyelvi jelenségek hálózatközpontú adott diszciplína keretein belül vizsgáljuk. vizsgálata viszonylag új kutatási terület. A nyelv, a  nyelvi jelenségek hálózatközpontú (network-driven, vagyis általános hálózatkutatásból kiinduló) vizsgálata viszonylag új kutatási terület. A  kevés, a  területen megjelent publikáció többsége nem nyelvészek, hanem matematikusok és fizikusok hálózatelméleti–nyelvészeti kutatásának eredménye, a tanulmányok maguk nem a hagyományos nyelvészeti, hanem más területek periodikáiban kerültek publikálásra. Ezen „külső” szemléletmód (esetleges) következményei: a hagyományos nyelvészeti gondolkodásmódtól eltérő szemléletmód új paradigmákat nyithat a nyelvészetben; a megalapozott matematikai/hálózatelméleti tudással rendelkező kutatók nyelvészeti tudása nem mindig elég mély, ezért következtetéseik hibásak lehetnek; a publikációk (megjelenési helyük miatt) nem jutnak el nyelvészekhez; a hagyományos nyelvészeti paradigmákba csak nehezen illeszthetőek be bizonyos jelenségek, új megközelítési lehetőségek – viszont sokszor pontosan a bevált paradigmákhoz/szemléletmódhoz való ragaszkodás zárhatja el a lehetőséget újabb kutatási irányok elől.

Szemantikai hálózatok: elsősorban a mentális lexikonban találhatók és többek között asszociációs tesztekkel vizsgálhatók. Szemantikai hálózatot alkothatnak még szótárak, illetve szövegek kulcsszavai. A szemantikai hálózatok szintén skálafüggetlen tulajdonságokat ,valamint kis-világ karaktert mutatnak.30 A beszélők között létrejövő szociális hálózatok. Ezen a  hálózaton keresztül terjednek a  különböző nyelvi formák, divatok. A hálózatok ezen fajtájának elemzése elsősorban szociológiai kutatások tárgya. A  szociológiai hálózatok skálafüggetlenek és kis-világ karaktert mutatnak. A  nyelvi hálózatok ezen irányú kutatása nem magáról a nyelv felépítéséről, hanem a nyelv változásáról, a nyelvterjedésről és nyelvhalálról, az újítások átvételének sebességéről nyújthat információt. A kutatások esetében viszont nem elég csak az emberek közötti szociális hálózatot vizsgálni, ugyanúgy vizsgálni kell a médiumok, (nyelv)politika, szabályozások stb. szerepét és helyét ilyen hálózatokban ahhoz, hogy fent említett jelenségekről teljes(ebb) képet kapjunk.31 Az agyban kimutatható neurális hálózatok: a  neurális hálózatok felépítése kis-világ karaktert és skálafüggetlen hálózatok tulajdonságait mutatja. Amennyiben feltételezhető, hogy az agy által tárolt információk hasonló módon rendszereződnek, vagyis hogy az információ tárolási struktúrája mintegy leképezi az agy felépítését, akkor a  neurolingvisztika hálózatkutatási eredményei fontos betekintést engedhetnek a mentális lexikon felépítésébe is.32 Hálózatok a nyelvben tehát több összefüggésben kimutathatók. Hálózatos jelenségekkel feltételezhetően számos további folyamat magyarázható, ugyanakkor ki kell hangsúlyoznunk, hogy nem minden megközelítés tekinthető hálózatközpontúnak, amely hálózatokat feltételez a  nyelvben, vagy hálózatokkal magyaráz bizonyos nyelvi jelenségeket. Hálózatközpontúnak (vagyis újnak) csak azon megközelítések tekinthetők, amelyek a nyelvet skálafüggetlen hálózatként írják le, és ezt a skálafüggetlen karaktert igazolni is tudják. Természetesen a „hagyományos”, hálózatalapú megközelítések is fontos információkat tárhatnak fel a  nyelvről, ugyanakkor az egyszerű hálózatként való jellemzés esetében nem biztos, hogy alkalmazhatók nyelvi jelenségek leírására azok a matematikai összefüggések, amelyeket a hálózatkutatók az elmúlt évtizedekben fedeztek fel. „All in all, network research will bring a new perspective to linguistics, provide a new methodology to carry out quantitative analyses and suggest new questions and insights; at the same time, studies of networks about language will bring up new challenges to network research in general, and enrich the field with abundance of empirical data and questions. This is a cross-fertilization area worthy exploring.”33

Hálózatok a  jelenlegi kutatások szerint valószínűleg a  következő területeken találhatók a  nyelvben, illetve a nyelvvel összefüggésben: Nyelvtani hálózatok: összefüggő szövegekben (mondatokban) mutatható ki és elemezhető, ahol a kapcsolatok az egymást követő szavak között jönnek létre. Az így létrejövő hálózatok skálafüggetlen tulajdonságokat mutatnak.29   Például: Steyvers, M.–Tenenbaum, J. B.: The Large-Scale Structure of Semantic Networks: Statistical Analyses and a Model of Semantic Growth. Cognitive Science. 2005, 29: 41–78. ÉS Kovács László: Mentális lexikon és kis világok. Alkalmazott Nyelvtudomány. 2007, VII/1-2: 140–150. ÉS Vitevitch, M. S.: What can graph theory tell us about word learning and lexical retrieval? Journal of Speech, Language, and Hearing Research. 2008, 51: 408–422. 31   Ke, J. 2007. Complex networks and human language. Eprint arXiv:cs/0701135 http://arxiv.org/ftp/cs/ papers/0701/0701135.pdf (2009. 07.23) ÉS Ke, J.–Gong, T.–Wang, W. S. Y.: Language Change and Social Networks. Communications in Computational Physics. 2008, 3/4: 935–949. ÉS Kovács László: Hálózatkutatás és szociolingvisztika. Magyar Nyelvőr. 2011, 135/1. 90–96. 32   Sporns, O., and Zwi, J.: The small world of the cerebral cortex. Neuroinformatics 2, 2004, 145–162. ÉS Eguíluz, V. M. et al.: Scale-Free Brain Functional Networks. Physical Review Letters. 2005, 94: 018102. ÉS Bassett, D. S.–Bullmore, E.: Small-world brain networks. Neuroscientist. 2006, 12/6: 512–523. 33   Ke, im. (2007) 30

27   Balaskó Mária: Korpusznyelvészeti vizsgálatok és fordításnyelvi minták. Alkalmazott nyelvészeti doktori disszertáció. Pécs, 2004. 28   Collins, A. M.–Quillian, M. R.: Retrieval time from semantic memory. Journal of verbal learning and verbal behavior. 1969, 8/2: 240–248; változatlan formában In: Balota, D. A.–Marsh, E. J. (eds.): Cognitive Psychology: Key Readings. New York, Psychology Press, 2004. 395–402. 29   Például: Ferrer i Cancho, R.–Solé, R. V. 2001. The small world of human language. Proceedings of the Royal Society of London Series B. 268: 2261–2266. Magyarul: Dominich Sándor–Kiezer Tamás: Hatványtörvény, „kis világ” és magyar nyelv. Alkalmazott Nyelvtudomány. 2005, V/1-2: 5–24.

06Prae

Prae07

Kovács László Hálózatelmélet és nyelvészet

HÁLÓZATOK

megállhatja-e a  helyét, vagy csupán komplex rendszerek egyfajta módszertani megközelítése, illetve vizsgálati módszere marad.

Az olvasás lehetséges matematikája1 Dolgozatomban arra az első ránézésre egyszerű kérdésre keresem a választ, hogy hogyan is olvasunk. Feltevésem szerint, ha erre a kérdésre sikerül jól tagolt és érvekkel, példákkal jól bemutatott választ vagy válaszokat találnom, akkor közelebb kerülünk az olvasás lehetséges matematikai megközelítésének és a vizsgálat során feltárulkozó szövegparadigmák lehetőségeinek megértéséhez, illetve eljutunk olyan további, jelenleg önmagukat fel nem fedő kérdések feltevéséhez és önmagukat meg nem mutató problémák artikulálásához, amelyek mindenképpen megnyitják a továbbgondolás, továbblépés lehetőségét – legalább egy új, elméletileg még nem kidolgozott szövegmeghatározás felé. Hogyan olvasunk? Ha kezünkbe kerül egy könyv, és túljutottunk az ismerkedés első körein – például a paratextusok2 szemrevételezése, szaglászás, belelapozás stb. –, és kíváncsian kinyitjuk, elkezdjük olvasni, akkor természetszerűleg – attól függetlenül, hogy hol, hányadik oldalon volt a belépés helye – egy adott ponttól egy másik adott pontig olvassuk, legyen az akár a kezdőponElsőre az érdekel minket leginkább, tot tekintve ugráló, lapozgató olvasás vagy a teljes könyv első hogy „ki a gyilkos?” betűtől utolsóig olvasása. Elsőre az érdekel minket leginkább, hogy „ki a  gyilkos?”, ezért lemondunk szabadságunkról, elfogadjuk a szerző diktatórikus irányítását, és a sorokat, bekezdéseket, lapokat egymás után – például balról jobbra, felülről lefelé – olvassuk, és ezt az irányt akkor is tartjuk, ha közben átlapozunk egy hos�szabb, érdektelennek tűnő, a cselekményt látszólag megakasztó részt, például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását. Ekkor az adott könyv vagy mű elsősorban a fogyasztás tárgya lesz, és bárki is olvassa, „nincs strukturális különbség a »művelt« olvasás és az esetleges, metrón történő olvasás között.”3 Ezt a fajta (első) olvasást nevezhetjük lineáris vagy vektoros olvasásnak, hiszen egy vonal mentén haladunk egy meghatározott irányban – mintha egy nyíl által kijelölt irányt követnénk, ami a mű terének egyik pontjából mutat egy másikba.4 Ha aztán később valamilyen különös októl vezérelve újraolvassuk a  könyvet5, már nem tudjuk a felfedezésnek azzal a rácsodálkozó lendületével, ami egy mű esetében csak egyszer adatik meg. Minden újraolvasás kényszer, amely „folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.”6 A NietzMinden újraolvasás kényszer, amely „folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti sche által hangsúlyozott, a szöveghez többször visszatérő „újraemésztő olvasás”7, de még a legnaivabb újraolvasás a korábbi magyarázatokat.” is elmozdul a lineáris vagy vektoros olvasás technikáitól,

1   Az előadás részleteiben elhangzott A szótól a szövegig – az MTA Modern Filológiai Társaságának konferenciája (ELTE BTK Gólyavár, Budapest, 2011. június 22.) és a Hálózatok 2011 – Hálózatkutatási konferencia (Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ, Szombathely, 2011. november 28.) konferenciákon. 2   Lásd: Gérard Genette: Seuils. Seuil, Párizs, 2002. 3  Roland Barthes: A műtől a szöveg felé (Kovács Sándor fordítása). In: uő: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 72. 4   Hasonló juthat eszünkbe hallva azt az irodalmi körökben gyakori problematizálást: Attól függ, honnan olvasunk… 5   Noha nem kizárt, hogy a további olvasások, az olvasás további „szintjei” bennünk mint olvasókban egyszerre lépnek működésbe, egyszerre konstruálódnak. 6   Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere. In: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. (Forrás: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/lit/rajongok.htm) 7   Friedrich Nietzsche: Kritische Studienausgabe Bd. 5. DTV, München, 1999. 256. (Idézi: Kulcsár Szabó Ernő: Költészettörténet és a  mediális kultúrtechnikák. Palimpszeszt, 2002/17. szám. Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ palimpszeszt/zemplenyi/09.htm)

08Prae

és áthelyezi a hangsúlypontokat a mű vagy a cselekmény kibontakozásának követéséről a szöveg építkezésének és architektúrájának csodálatára. Az olvasó már tudja, „ki a gyilkos”, a második és sokadik olvasás során ez mellékes lesz –, viszont előtérbe kerül a mű szövegébe finoman kódolt jel- és motívumháló, mely újra megadja a felfedezés és rácsodálkozás örömét, újra leköt, és amely korábban érdektelennek tűnő szövegrészeket is „a lassú olvasás művészetének”8 tárgyává teszi – például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását. Ezt a  fajta újraolvasást – amelyben nincsen kötelező haladási irány, és amely az olvasói, emberi gondolkodás feltételezett asszociatív, nonszekvenciális természetéhez is közel áll, ahogy Vannevar Bush a hypertextet bevezetve írja: „Az emberi agy (…) asszociációkat követ. Megragad valamit és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonalszövevénynek megfelelően.”9 – hálózatos olvasásnak nevezhetjük. Az olvasás ezen a szinten már nem egy vonal mentén halad megadott irányba, hanem a barthes-i felfogás szerint a jelölők szabad játéktereként, azok „sztereografikus pluralitása” szerint10 értelmezi a szöveget, azaz az olvasás csomópontok és kapcsolóelemek által szabadon alakítható olvasói hálóvá, hálózattá vagy gráffá lesz. A metaforikusan harmadik olvasás, vagy az olvasás harmadik szintje egy különös, eddig alig, vagy ebben az összefüggésben még nem hangsúlyozott jelenségre és szövegtulajdonságra mutat rá. Talán mindannyian, akik olvasunk, találkoztunk már egy műben vagy szövegben olyan részekkel, amelyek különösen elnyerték tetszésünket, megjelöltük őket, kiírtuk és elrakt(ározt)uk azokat, mint az adott mű vagy szöveg egyfajta esszenciáját, olyan részét, amelyből kirajzolódik az egész körülhatárolható, konkrét mű vagy a módszertani mezőként megjelenő szöveg11, azaz minden benne van – mint egy szabadon választható terjedelmű összefoglalásban is –, ami az egészben, valahogy úgy, ahogy a tenger bármelyik cseppjében is a tenger „génállományának” egésze, vagy a legapróbb darab DNS-ben is tulajdonosának egésze, minden jellemzőjével és tulajdonságával együtt. Rudy Rucker Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality című könyvének Life Is a Fractal In Hilbert Space című fejezetében ugyanezt így írja le: „The reason is that any one word in the pattern is really about as central as any other word. At each position there are a whole lot of branches leading off, and this really is the way it feels, isn’t it? If someone wants to talk to me about myself, I can start just about anyplace. (…) Viewed from the outside, I am really the same thing as my complete life fractal.”12

Ha nem ebben az irányban gondolkodunk tovább, és eltávolodunk ettől a mély költőiséggel átitatott episztemológiai-ontológiai tapasztalattól, és egyfajta posztstrukturalista módon közlekedünk az olvasás harmadik szintjének metaforikus terében, akkor alakzatosságukat tekintve hasonló, ám funkcionalitásuk szerint más egységekre és ezek különös tulajdonságaira lehetünk figyelmesek. Minden műben és szövegben megvan olyan részek és/vagy egységek megjelenésének lehetősége – noha „bizonyítottan” vagy zavaróan és tolakodóan mégiscsak kevésben vesszük észre –, amelyek felborítják a mű egészének strukturális vagy esztétikai harmóniáját vagy más szövegblokkokat elnyomva eluralkodnak a szövegen – nem kvalitatív, hanem a legegyszerűbb kvantitatív módon. Nagyságuk, méretük, terjedelmük és kiterjedésük miatt ezek a szövegblokkok, szövegszinten elemi (jelentés)egységek

  Roman Jakobson, idézi Jan Ziolkowski: What Is Philology? Introduction. In: uő. (ed.): On Philology. The Pennsylvania State University Press, 1990. 6. 9   Vannevar Bush: Út az új gondolkodás felé (Ahogy gondolhatnánk). In: Sugár János (ed.): Hypertext + Multimédia. Artpool, Budapest, 1996. (Forrás: http://www.artpool.hu/hypermedia/bush.html) 10   Barthes, im. 70. 11   Barthes, im. 68. 12   Rudy Rucker: Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality. London, Penguin Books, 1988. 182. 8

Prae09

Pál Dániel Levente Az olvasás lehetséges matematikája

HÁLÓZATOK

Pál Dániel Levente

Hogyan olvasunk? (2) Emelem a  tétet. Talán jogos az a  leegyszerűsítő feltevés, hogy az írással, olvasással és értelmezéssel foglalkozó tudományok – például irodalomtudomány, szövegelmélet, filológia, újabban kultúratudomány stb. – egy technikai fejlődéstől függő és egy kulturális tengely által meghatározott parciális leképezésen, más néven függvényen mozognak, amely egyrészt vonatkozik a tudomány vagy tudományos kutatás módszertanára és technikáirai, másrészt arra a mediális térre, ahogyan az adott tudomány képviselői eredményeiket megjelenítik és átadják, harmadrészt arra a diszkurzív mezőre, ami a tudomány (csábító interdiszciplináris segítségeket is igénybe vevő) működése, használata és eredményeinek kommunikációja közben generálódik. Tisztában vagyok azzal, hogy „nem mindig könnyű meghatározni, hogy mi lehetett az oka egy bizonyos változásnak egy tudományágban” és „még nagyobb a zavar a tudomány egészét átformáló változások esetében”, és azzal, hogy az empírikus tudományok esetében még ennél is nagyobb a zavar, hiszen „ott az eszközök, módszerek, intézmények, események, ideológiák és érdekek szerepe jól látható, de nem lehet tudni, hogyan működik ténylegesen egy ilyen összetett, sok tényezős képződmény”.16 Tisztában vagyok azzal a  fentebbi, függvényen elgondolt szembeállítást meghaladni szándékozó kultúrtechnikai megközelítéssel is, mely meglehetős hatástörténeti fönntartásokkal kezeli azt a monokauzális elgondolást, „mely szerint az episztémé diszkurziv rendjének változásait a technikai médiumok »forradalmai« idéznék elő”.17 Ezek ellenére nem zárnám ki mégsem, hogy „egy technika, egy gondolat vagy egy szokás »logikája« az, hogy következetesen átalakít mindent, amit érint, korlátozott számú, meghatározott formává és irányban”,18 és e belátás mentén haladva tovább kijelenteném, hogy a könyvnyomtatás előtti, a Gutenberg utáni és a digitális korszak elméleti paradigmái a mű, illetve a szöveg tulajdonságait és medialitását alapvetően meghatározó, átalakító technikai változásokkal együtt alakultak ki és finomodtak. „Egy technika, egy gondolat vagy egy szokás Feltehető a  kérdés – mellőzve egy részletes »logikája« az, hogy következetesen átalakít kultúrtörténeti és egy mediálarcheológiai vizsgámindent, amit érint, korlátozott számú, lódást –, hogy a  technikai fejlődés és kulturális meghatározott formává és irányban.” paradigma függvényén hol lehetne pozícionálni, hogyan lehetne definiálni azt a  kort, amiben élünk, és ennek milyen felfejthető vagy megsejthető tulajdonságai vannak, amelyek elkülönböztetik a  megelőző kor, a  megelőző technikai és kulturális paradigma tulajdonságaitól. George P. Landow Hypertext (1992)19, Hypertext 2.0 (1997)20 és Hypertext 3.0 (2006)21 című könyveiben erre tesz látványos kísérletet, amikor az analógiákat feltárva és a hasonlóságokat egymás mellé helyezve összefésüli a számítástechnika teoretikusainak (Vannevar Bush, Theodor H. Nelson, Andries van Dam) és az irodalomelmélet dekonstrukcionalista vagy posztstrukturalista gondolkodóinak (Mihail Bahtyin, Jacques Derrida, Michel Foucault, Roland Barthes) nagyjából egy időben, pár rövid évtizeden belül megjelent elméleti eredményeit. Landow szerint „a gutenbergi forradalomhoz mérhető, alapvető technikai és kulturális fordulat kellős közepén”22 vagyunk, amikor is az interdiszciplináris keretben megjelenített, egymástól genezisükben és sok esetben hatásukban is független tudományágak

  Michel Foucault: The Order of Things: An Archeology of the Human Sciences. New York, Vintage, 1973. XII–XIII. 17  Kulcsár Szabó Ernő: Költészettörténet és a mediális kultúrtechnikák. In: Palimpszeszt, 2002/17. Forrás: http://magyarirodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/09.htm 18   Alvin B. Kernan: Printing Technology, Letters & Samuel Johnson. Princeton, Princeton University Press, 1987. 49. 19   George P. Landow: Hypertext: the convergence of contemporary critical theory and technology. Baltimore (Maryland), Johns Hopkins University Press, 1992. 20   George P. Landow: Hypertext 2.0. Baltimore (Maryland), Johns Hopkins University Press, 1997. 21   George P. Landow: Hypertext 3.0 – Critical Theory and New Media in an Era of Globalization. Baltimore (Maryland), Johns Hopkins University Press, 2006. 22   George P. Landow: Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? In: Sugár János (ed.): Hypertext + Multimédia. Budapest: Artpool, 1996. http://www.artpool.hu/hypermedia/landow.html 16

  „Csillagokká repesztjük szét tehát a szöveget, megrengetjük, akár egy kisebb földmozgás, hogy szétessen a jelentés olyan darabjaira, melyeknek az olvasás csak a tovagördülő mondatokban, az elbeszélés folyékony szövegében, a hétköznapi nyelv nagy természetességében észrevehetetlenül egybeforrt sima felszínét érzékeli. A vezérjelentőt egymásra következő rövid töredékek sorozatára szabdaljuk, melyeket itt lexiáknak nevezzük, lévén az olvasás egységeiről szó.” Roland Barthes (1997): S/Z (ford. Mahler Zoltán). Osiris, Budapest 1997. 25–26. 14   S itt Sade a legjobb példa a szöveg fraktalizálhatóságára, fraktális jellegére –, aki a Justine-t háromszor újraírta, hatványozott terjedelemben. (Erről bővebben lásd egy korábbi tanulmányom vonatkozó részeit: Boncolások és csinosítások Sade-on. (re)interpretációk és mítosz-(de)konstrukciók Marquis de Sade életműve kapcsán. Patitúra, 2007/1. 31–52.) 15   Trishank Karthik Kuppusamy: A Basic Theory and Implementation of Fractal Text. 2004. 5. (Forrás: http://cs.nyu. edu/~tk883/research/knowfractal.pdf ) 13

10Prae

Prae11

Pál Dániel Levente Az olvasás lehetséges matematikája

HÁLÓZATOK

vagy akár lexiák13 látványosan elterpeszkednek a művön vagy a szövegen, ahogy az élő test szövetében a jó- vagy rosszindulatú daganat. Talán ezek ugyanazok a részek, amelyeket az első olvasás alatt átlapoztunk, és a második olvasás során is csak a háló szinte észrevétlen csomópontjait kerestük bennük, mert minden szépségük ellenére unalom, érdektelenség vagy félelem fogott el minket. Ilyen lexia lehet Roger Martin du Gard A Thibault családjának egyik oldalak sokaságán át kanyargó, a regény korának aktuálpolitikáját boncolgató párbeszéde, lehet Proust a le nem zárás pontosvesszőivel tagolt érzékeny önelemző szemlélődése, Jókai Mór egy-egy lustán lassú körsvenkes tájleírása, vagy Sade márki gigantikus csoportjelenetekkel és a  résztvevők (testnyílásainak) kombinatorikájával építkező orgiái vagy orgiaszövegei. Ezek a  lexiák – a  mellettük, körülöttük elhelyezett Ezek a lexiák – a mellettük, körülöttük más lexiákkal ellentétben – szövegdaganatok, előjel nélelhelyezett más lexiákkal ellentétben – kül, de minden esetben olyan megállíthatatlan és korlátszövegdaganatok. lan növekedés lehetőségét magukban hordozva, amelyet csak egy fennsőbb erő, a szerzői autoritás szabályozhat, tud viszonylagos kordában tartani.14 Ha leírhatóságukra fókuszálunk – ami a harmadik olvasásnak egyszerre kulcsa és lényege –, akkor megállapíthatjuk, hogy a szövegdaganatnak vagy a daganatlexiának – végeredményben mint egységnek – fraktálszerű tulajdonságai vannak. A daganatlexia „önhasonló”, egyfajta végtelenül komplex matematikai alakzat mentén érthető meg, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető, tehát matematikai, strukturalista, szemiotikai vagy szövegtani eszközökkel leírható ismétlődés figyelhető meg. A daganatlexia esetében az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész, mintha zoomolnánk, és közeledve-távolodva az éppen látott világot az elemzés tárgyává téve ugyanazt vagy nagyon hasonlót tapasztalnánk (vö. „fractal zooming”15). Például egy tájleírás Egy tájleírás vagy orgiajelenet egy bekezdése is vagy orgiajelenet egy bekezdése is ugyanazokkal ugyanazokkal a tulajdonságokkal, sajátságokkal, a tulajdonságokkal, sajátságokkal, jellemzőkkel, jellemzőkkel, leírhatósággal és jelentésességgel leírhatósággal és jelentésességgel bír, mint az bír, mint az egész. egész. Ha kivágnánk a szövegből jelentős részét, a szöveg – de még a mű – egésze nem sérülne, heg ugyan maradna rajta, de az egész nem szenvedne tényleges hiányt, és ha aztán esztétikai vizsgálat tárgya lenne, egészlegességét tekintve „jobban járna”, részeinek arányát és ezek harmóniáját vagy strukturáltságát nem zavarná meg egy elkülönböző tulajdonságú, funkcionalitásában öncélú, kvázi idegen test. Akár az esszencialitást előtérbe helyező, akár a posztstrukturalista alapokról induló közeledés lesz majd az elfogahatóbb és érvényesebb, az olvasás harmadik szintjének fő tulajdonsága a fraktálszerűség, amelynek általános kidolgozása nem e rövid problémaartikuláló írás célja, és amely majd akkor bontakozik ki, ha körülötte, ha nem is paradigmaváltás, de legalább egy hiperdiádikus terjedésnek köszönhető, interdiszciplináris megoldásokat sem visszautasító kultúrtechnikai-, irodalom- és szövegelméleti kaszkádmozgás bontakozik ki.

23   J. Hillis Miller: Literary Theory, Telecommunications, and the Making of History. In M. Katzen (ed.): Scholarship and Technology in the Humanities. London, Bowker Saur, 1991. 11–20. 24   Rasmus Blok: A  Sense of Closure: The State of Narrative in Digital Literature. In: H. Balling & A. Madsen (eds.) From Homer to Hypertext: Studies in Narrative, Literature and Media. Odense: University Press of Southern Denmark,2002. 167–180. 25   Jay David Bolter: Writing Space – The Computer in the History of Literacy. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum, 1991. 143. 26   Landow im. (1996)

12Prae

válaszokat, hanem új (előzménytelen) kérdéseket tesz fel, amelyekhez esetlegesen találhat a korábbi kérdésfeltevésekben, argumentumokban analógiákat vagy beilleszthető elemeket. A hypermedia és/vagy hypertext többféle úton kiterjeszti a szöveg fogalmát, akár Barthes-ra, akár Derridára, akár Bahtyinra, akár Foucaultra, akár az informatika elméletalkotóira támaszkodik szívesebben (pl. intertextualitás, link, liaisons, polifónikusság, A hypermedia és/vagy hypertext többféle középpont nélküliség, asszamblázs stb. fogalmak úton kiterjeszti a szöveg fogalmát... hypertext-térben való leképezése), de nem értelmezi radikálisan át a  szöveget magát, illetve erről a  radikális átértelmezésről még újabb bőröket enged lehúzni, ha máshonnan közelítünk a  szöveg jelen állapota és annak kontextualizáltsága felé, például a szöveget egymásra épülő párhuzamos szövegsíkokon vagy szövegtereken olvassuk két ...de nem értelmezi radikálisan át kódolás/kódolhatóság mentén, melyből az egyik a szövegi olvasás a szöveget magát. (itt van játéktere és lehetősége a  kutatónak visszautalni korábbi szövegelméletekre), a másik a technikai, azaz maga a szöveg anyagszerűsége, vagy a virtuális paradigmában anyagtalanság-szerűsége: az egyszerű szöveg alatt létező HTML, MySQL, PHP stb. nyelvek és kódok, melyek egymás mellett léte tulajdonképpen a szöveg maga. A hálózat paradigma abszolutizálása, mely a  linearitástól (pl. narratológia) való elszakadásra tett nagy ívű és látványos kísérlet – nemcsak az informatikában és irodalomelméletben, hanem majd minden tudományágban. Ezzel szemben a kritikát úgy lehetne megfogalmazni, hogy egy nem-evolúciós történetbe helyezzük az egészet: a váltást és átértést nem egy tökéletesebb fázisként látjuk, mely korábban nem megoldott kérdéseket válaszol meg, új kérdéseket tesz fel, hanem funkció(k)nak, melyek közül mindegyik párhuzamosan létezik és él egymás mellett, noha másféle kódolással, és a fentebb említett kettőnél több rétegben. Ha a fentebb röviden vázolt főbb szempontok és diskurzusok alapján gondolom tovább a szövegelméletet, vagy az írással, olvasással és értelmezéssel foglalkozó tudományok metodológiáját, akkor ez lehet az a pont, ahol visszatérhetünk eredeti kérdésfeltevésünkhöz (Hogyan olvasunk?), és kísérletet tehetünk arra, hogy noha felszínesen, de megfogalmazzuk, hogy a lineáris-vektoriális és/vagy hálózatos szövegtartományok mellett harmadikként milyen szövegtartomány létezhet és létezik. Az olvasás harmadik szintjének leírhatóságához egyfajta fraktálszerűséget, fraktalizálhatóságot használtam. Ha ezt és a fentebb megfogalmazott belátásokat egy általánosíthatóbb, általánosabb, tudományos szempontból érvényesebb módon akarom tárgyalni, akkor az első és talán legfontosabb kérdés egy paradigmaváltás áhított megalapozásának tükrében az, hogy valami, például egy szöveg modellezése során a mögöttes fraktálszerkezet vagy önhasonlóság csak egy hálózat tulajdonsága-e – ahogy például a növekedés összjátéka, a népszerűsítő kapcsolódások vagy a távolságtól való függőség27 –, vagy pedig olyan aspektusa, amely képes „felülolvasni” a hálózatosságot, és képes a maga törvényszerűségeiben olyan kulturális, elméleti és technikai kérdésfeltevésekre, illetve teoretikus, egzakt és gyakorlati megoldások bemutatására, amelyek új, eddig feltáratlan szempontok és ötletek sporadikus szétszóródását eredményezik.

  Barabási Albert-László: Behálózva – A hálózatok új tudománya. Budapest: Helikon, 2011. 170.

27

Prae13

Pál Dániel Levente Az olvasás lehetséges matematikája

HÁLÓZATOK

tudatosan és szándékosan azon munkálkodnak, hogy kivonják a használatból a hagyományos, lineáris könyvet és felcseréljék az új multilineáris multimédia hypertexttel, amely hamarosan a kultúra, illetve a kulturális formák vizsgálatának meghatározó kifejezési formája lesz.23 A számítógép, majd az internet megjelenése és kultúrtörténeti mércével mérve villámgyors fejlődése, valamint a posztmodern kor elméleti eredményei – főleg a hálózatosságra, disszeminációra, decentralizálásra, a mű felszámolására, a szövegfogalom megjelenésére, a linearitás elvetésére és a multilinearitás bevezetésére gondolok – által kijelölt paradigmaváltás az, ami tehát meghatározza korunkat, és ami teljes egészében meg akarja haladni a Gutenberggel kezdődő nyomtatott könyv, a Mű mint körülhatárolható konkrétum és az elbeszélés alapvető linearitását hangsúlyozó narratológia által kijelölt paradigmatikus mező elméleti tapasztalatait egyfajta hálózatos gondolkodás, a mű határainak felszámolása és a szöveg nem-lineáris és/vagy hypertext-felfogása felé. A Landow által összefésült és koincidenciálisan egy kulturális és technikai idő horizonton is megfeleltetett hypertext-elmélet minden továbbmutató előrelépése és rafináltsága mellett sok apró kritikai észrevétellel illethető: Elsőként Rasmus Blok A  Sense of Closure: The State of Narrative in Digital Literature24 című tanulmányában megfogalmazott Landow- és hypertext-kritikáját hoznám be a diskurzusba, amelyben úgy érvel, hogy a hypertext nemcsak hogy folytatja az olvasók és írók vagy szövegek egymástól történő eltávolításának folyamatát, hanem az analóg és digitális szöveghordozók váltásának, azaz a szöveg medialitását alapvetően átformáló fordulatnak köszönhetően még inkább szélesíti ezt a szakadékot. A hypertexttel a teoretikusok olyan laboratóriumra vagy játszótérre szeretnének szert tenni, amelyen a gyakorlatban is kipróbálhatják az elmélet különböző aspektusait, ahogy Jay David Bolter is írja: „ami a  nyomtatásban természetellenes, az természetessé Ami a nyomtatásban természetellenes, válik az elektronikus médiumban, és ezt hamarosan nem kell többé hangsúlyozni, mert meg lehet mutatni.”25 az természetessé válik Kritika: véleményem szerint nem képzelhető el paradigaz elektronikus médiumban. maváltás, ha az új „jelenség”, a  szöveg digitális és ennek köszönhetően tervezhetően hypertextuális megjelenése a teoretikusok előtt csak egy új lehetséges gyakorlati mező vagy példatár szerepét hivatott szolgálni, de az igazságok a régiek. A teoretikusok – főleg Landow és követői – küzdenek a fejlődéshez kötött esetlegesség beismerése ellen. Az új jelenségek, szöveghatárok és tulajdonítható tulajdonságok igazolására a technikai fejlődés „forradalmi” robbanása előtti argumentumokat és analógiákat keresnek, és ezek érvényességét olyan tapasztalatoktól, felismerésektől, érvektől és „bizonyítékoktól” teszik függővé, amelyek az akart paradigmaváltás előtti szövegvilágot és –tulajdonságokat írják le. Kritika: ennek hátránya az örök függés a technikai fejlődéstől, és a technikai fejlődés egyes állomásaiból vagy azok előre sejtéséből levont téves konklúziók nagy lehetőség-faktora. „Az emberi gondolkodásban végbemenő forradalmat jelző paradigmaváltás csaknem minden résztvevője a nyomtatott könyv pozitívumaira és negatívumaira adott közvetlen válasznak tekinti az elektronikus írást.”26 Véleményem szerint az így történő átalakulást kritikával kell kezelnünk, mert ha és amennyiben a („ráolvasott”) konklúzió, a paradigmaváltás utáni alap dichotómiára, oppozíciókra, válaszokra épül, azaz csak továbbgondol, akkor nem vált paradigmát a szónak abban az értelmében, hogy a  paradigmaváltás nem korábbi kérdésfeltevésekre ad másfajta (akár lényegesen elkülönböző)

Tamási Áron hálózatai Bevezetés A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a 2008/2009-es színházi évadban ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. Az évad első bemutatója A csoda című előadás volt, amely alcíme szerint Játék Tamásival két részben az Énekes madár című színjáték alapján. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz középiskolás diákként egy haladó színháznak lehettem közönsége. Egy olyan színháznak, amely számára nem azonos a dráma és a szövegkönyv. Jelen dolgozat célja így tehát Tamási Áron Az énekes madár1 című drámájának és A csoda című előadás szövegkönyvének összehasonlítása a hálózatkutatás alapeszközeivel. A dolgozat nem helyettesíteni kívánja a színháztudomány eszkö- A dolgozat nem helyettesíteni kívánja a színháztudomány zeit a  hálózatkutatás eszközeivel, hanem csak arra kívánja felhívni eszközeit a hálózatkutatás a  figyelmet, hogy egymástól látszólag független eszközök nemcsak eszközeivel. a  matematikában, de a  színház világában is mutathatnak hasonló tendenciákat. Tanulmányom során a dráma, illetve a szövegkönyv szereplőit pontokként, míg a szereplők közötti interakciókat a pontok közötti kapcsolatokként értelmezem. A pontok és kapcsolataik által létrehozott hálózatokban a megszólalások eloszlását, a csoportképződést, illetve a pontok összevonásását vetítem a dráma és a szövegkönyv viszonyára. A hálózatok értelmezése „Mindegy, hogy pontosan mit jelölnek a  pontok és a  közöttük lévő kapcsolatok, a  matematikus számára ugyanazt az állatot alkotják: egy gráfot vagy más néven hálózatot.”2 – írja Barabási Albert-László Behálózva című könyvében. Az értelmezésből könnyen adódik, hogy a hálózat fogalma konkretizálható. Az elemzés során két hálózatot építünk: a  dráma-, illetve a  szövegkönyv kapcsolatrendszerét. Mindkét esetben a szereplők adják a hálózat pontjait. A hálózatok pontjait összehasonlítva a következőt figyelhetjük meg: a két hálózatban vannak közös, de feltűnnek különböző pontok is. A dráma és a  szövegkönyv közös pontjai: Gondos Eszter, vénleány; Gondos Regina, vénleány; Gondos Magdolna, fiatal leány; Bakk Lukács, vénlegény, Eszter vőlegénye; Préda Máté, vénlegény, Regina vőlegénye; Kömény Móka, fiatal legény; illetve Kömény Ignácné, Móka anyja. A drámában szereplő, de a szövegkönyvből hiányzó szereplők: Katolikus pap; Boszorkány; Dobos ember; három vénasszony. A szövegkönyvben szereplő, de a drámából hiányzó szereplők: Tamási Áron; Ismeretlen nő. A dráma elején, a szereplők felsorolása után, a következő olvasható: „Történik akármelyik székely faluban, akármikor.” Könnyen értelmezhető Bocsárdi László rendezői koncepciója, mely a székely falu jellegzetes szereplőit kiveszi az előadásból és – mint a későbbiekben látni fogjuk – e szereplőket másokkal helyettesíti. A hálózat kapcsolatait a szereplők közötti interakciók adják, ezért az elemzés során a beszédet vizs­ gáltam mint interakciót. E dolgozat esetében két egymás után megszólaló szereplő között húzunk egy kapcsolatot. Jelen dolgozat eltekint a további gesztusok értelmezésétől, mivel az adatmennyiség nagyságából fakadóan azok arányában nem változtatnák a szereplők interakcióinak arányát. Megszámoljuk és összehasonlítjuk, hogy melyik szereplő hányszor szólal meg a dráma illetve szöveg­ könyv során. Ha a szereplőket a megszólalásaik száma szerint sorrendbe állítjuk, akkor a következő rangsorokat kapjuk (a zárójelekben lévő számok a megszólalások számát jelölik):

  Tamási Áron: Az énekes madár. 1933. http://mek.niif.hu/01000/01087/01087.htm   Barabási Albert-László: Behálózva. Budapest, Magyar Könyklub, 2003.

1 2

14Prae

Dráma: Bakk Lukács (289); Gondos Magdolna (266); Kömény Móka (255); Gondos Eszter (182); Gondos Regina (139); Préda Máté (122); Köményné, Móka anyja (59); Pap (17); Boszorkány (4); Dobos (3); Első vénasszony (3); Harmadik vénasszony (3); Második vénasszony (2); Valaki (1). Szövegkönyv: Bakk Lukács (134); Gondos Magdolna (114); Kömény Móka (114); Gondos Eszter (101); Gondos Regina (78); Préda Máté (74); Köményné, Móka anyja (31); Tamási Áron (18); Ismeretlen nő (3). Láthatjuk, hogy a legtöbb megszólalásokkal mindkét esetben a dráma és a szövegkönyv közös szereplői rendelkeznek. A megszólalások számából az is kiderül, hogy megvágták a dráma szövegét. Már a szereplők felsorolásánál látható, hogy míg Lukács, Magdolna, Móka, Eszter, Regina, Máté és Köményné a dráma emberi dimenzióját adják, addig a pap, a boszorkány, a dobos és a vénasszonyok, illetve az Ismeretlen nő és Tamási Áron szerepe egy mélyebb tartalmat kívánnak közvetíteni. A dolgozatnak nem célja a dráma illetve az előadás jelentésbeli rétegeinek kifejtése, ezért a továbbiakban a dráma és a szövegkönyv szerkezeti összehasonlítását végezzük el. A dráma és az előadás szerkezeti összehasonlítása A Tamási Áron Színház Az énekes madár című három felvonásos drámából egy két felvonásos előadást készített. Magától adódik a kérdés: az előadás így nyert új struktúrája módosítja-e a dráma üzenetét? A probléma megvizsgálásaként megnézzük, hogy mit sugallnak a első két-, illetve az előadás első felvonásának utolsó megszólalásai. A dráma első felvonásának végén a következő mondatok szerepelnek: „Máté: Nem látod, hogy fellázadt? Magdolna: Fel is! Móka: A kicsi madár legyőzte a nagy varjakat. Magdolna: Éppen ezt akartam én is mondani.”

A dráma második felvonásának végén pedig a következő mondatok szerepelnek: „Magdolna: Hát a kalapod hol van?! Móka: Ejnye, az árgyélusát! Bent felejtettem a kútban!”

Egyértelmű, hogy mindkét idézet stílusa a székely népi elemekre épít. Az első felvonás vége, amint a benne lévő címre utalás is bizonyítja, a fiatal lány győzelmét mutatja a két rosszakarója, Eszter és Regina felett. A második felvonás vége Móka kútból való szabadulását tartalmazza, ahová az ifjú szerelmesek rosszakarói – Lukács, Máté, Regina és Eszter – vettették, hogy meggyilkolják. Láthatjuk, hogy a dráma első két felvonásának vége az ifjú pár felülkerekedését hangsúlyozza. Az előadás első felvonása az alábbi mondatokkal fejeződik be: „Magdolna: Móka, hát te miért jöttél vissza? Móka: Én azért, hogy a  Máté s  a  Lukács számára itt legyek, amikor ők visszajönnek a késekkel, vagy más ölő szerszámokkal. Magdolna: Móka, téged meg akarnak ölni! Regina: Meg hát! Magdolna: Fuss innét, Móka! Az Istenre kérlek: fuss, fuss! Hamar! Hamar! Ti latrok! Ti pogányok! Eszter: Majd én megtanítlak! Ne félj! ”

A rendezői koncepció a székely népi elemekről és a jó győzelméről áthelyezi a hangsúlyt, az előadás idézett mondataiban leginkább a szembenézés, a beavatástörténet kerül előtérbe. A dráma, illetve a szövegkönyv felvonásait mint elkülönülő egészeket, részhálózatokként értelmezzük, melyekben – akárcsak a teljes hálózat esetén – érdemes megvizsgálni a megszólalások eloszlását.

Prae15

Simon Levente Tamási Áron hálózatai

HÁLÓZATOK

Simon Levente

A szereplők felsorolásán túltekintve több jelenségre is felfigyelhetünk. Ha beleolvasunk a  drámába és a szövegkönyvbe, akkor láthatjuk: a boszorkány szerepét az ismeretlen nő karaktere; a pap és a dobos szerepét Tamási Áron karaktere veszi át. Tüzetesebb vizsgálat után láthatjuk, hogy ezeket a szerepeket nemcsak átveszik, hanem módosítják is az előadás karakterei. A továbbiakban e vizsgálatokat fejtem ki. A drámabeli boszorkány szerepét az ismeretlen nő veszi át az előadásban, amely által a drámától idegen szövegek is beemelődnek az előadás dramaturgiai vonalába. Az ilyen szövegeket olyan kapcsolatokként értelmezhetjük a hálózatokban, melyek egyik végén egy szereplő, a máAz ilyen szövegeket olyan sikon pedig egy hálózaton kívüli pont található. kapcsolatokként értelmezhetjük Az ismeretlen nő esetében két ilyen külső pontot találhaa hálózatokban, melyek egyik végén tunk. Az első maga a szerző, Tamási Áron, akinek szállóigévé egy szereplő, a másikon pedig egy vált mondatát közli módosítva az ismeretlen nő karaktere. hálózaton kívüli pont található. A szöveg a következőképpen hangzik: „Dla tego jesztem na svecse zsebüm fsendzsem csuamsem vnyim vdomu. Je suis venu au monde pour-y être partout chez moi. Ci sono in questo mondo per sentirmi a’casa dovunque in lui. I am in this world to be at home anywhere. Azért vagyok a világon, hogy valahol, bárhol, mindenhol otthon legyek benne.”

Jelen esetben egyértelműbb az intertextualitás: József Attila Amit szívedbe rejtesz című versét idézi az ismeretlen nő. Az idegen nyelvű szövegek, értelmezésem szerint, mindkét esetben az általános történetre erősítenek rá. A második külső pontként tehát József Attila értelmezendő. A boszorkány és az ismeretlen nő viszonyán túllépve észrevehető a következő változás is: a pap és a dobos szerepe Tamási Áron karakterében egyesül. E rendezői gesztusba akár ars poetica is belemagyarázható, viszont én – ettől eltekintve – hálózatos szempontból kívánom vizsgálni e jelenséget. A pap és a dobos szerepének összevonása csoportképződésként értelmezhető, mely Bocsárdi László és Sebestyén Rita továbbgondolásának eredménye. Tamási Áron előadásbeli karaktere mind formaiságában, mind tartalmában átveszi a pap drámabeli szerepét, a dobos szerepét pedig módosítja. A dobos kétszer jelenik meg a drámában, keretbe fogva azt: az elején és a végén. A dobos szövege csak az előadás elején módosul. Dráma: „Mindenkinek közhírré tétetik, hogy a kártevő varjak erősen elszaporodtak, melynélfogva őköt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik! Dobütés, zsivajgás, kacagás.”

Szövegkönyv: „Hiszem az Istent, mert legfeljebb nincs. Ám ha mégiscsak lenni talál, s én nem hiszem, abból baj lesz. – Tamási Áron: Hát nem ismernek meg? Annyira megváltoztam? No de talán jobb is így, mert ha megismernének, sokan a szebbik nemből itt azon módulag sikongatni kezdtek volna, mondván, hogy »Kísértet!« »Kísértet!« – pedig én csak az Önök szegény fia, Tamási Áron vagyok, s nem ítélni jöttem, mint ama Feltámadott, hanem inkább szeretni: óvni apró gyermekeit a rengeteg erdőknek. Mert meg vagyon írva, hogy »a kártevő varjak erössen elszaporodtak, melynélfogva ököt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik!«”

Észrevehető, hogy a szövegkönyvben szereplő szöveg kapocs kíván lenni a néző és az előadás között. Jelen dolgozatban így a néző is egy pontként értelmezhető, amelyet az író előadásbeli karaktere köt össze az előadással. Összefoglalás A dolgozat során a következő kérdésre kerestem a választ: tetten érhető-e egy színházi előadás objektív értéke? A dolgozat nem kíván több lenni önmagánál, nem célja pótolni a bölcsésztudományi elemzéseket. A hálózatkutatás eszközei által arra voltam kíváncsi, hogy a fokszám és a csoportosulás eszközei hogyan értelmezhetők a dráma és a szövegkönyv viszonyában. Bocsárdi László a  Yorick színházi folyóiratnak adott interjújában3 a  színház és az előadások objektivizálódásáról mint aktuális trendről beszél. Úgy gondolom, hogy e színházi folyamat megértését akár a hálózatkutatás eszközei is segíthetik.

A szöveg mind többnyelvűségével, mind a „valahol, bárhol, mindenhol” felsorolással a „mindenhol”-ra erősít rá. A második külső kapcsolatként értelmezendő szöveg az alábbi: „Congratulations, szep törtenet, nadjon szep tortenet… love-story from Szekelyföld… csak egy kicsit szomoru… Nem ertem … Ertem: madjar lelekh! As your great poet, József Attila… ő is megirta, mint te Aron, hogy »A szerelembe, mondják, belehal aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.« Life is life… Nem ertem…”.

16Prae

3   Dana Ionescu: László Bocsárdi: Teatrul este ambiguu ca religia (román nyelvű interjú). 2011. november 7. http://yorick.ro/laszlo-bocsardi-teatrul-este-ambiguu-ca-religia/

Prae17

Simon Levente Tamási Áron hálózatai

HÁLÓZATOK

Ha a dráma részhálózataiban nézzük szereplőkre lebontva a megszólalások számát, akkor a következő rangsorokat kapjuk: Első felvonás: Bakk Lukács (155); Gondos Eszter (133); Gondos Regina (94); Gondos Magdolna (48); Préda Máté (35); Kömény Móka (22); Dobos (2); Valaki (1). Második felvonás: Gondos Magdolna (140); Kömény Móka (110); Bakk Lukács (86); Préda Máté (76); Gondos Eszter (45); Gondos Regina (37); Boszorkány (4). Harmadik felvonás: Kömény Móka (123); Gondos Magdolna (78); Köményné, Móka anyja (59); Bakk Lukács (48); Gondos Eszter (24); Préda Máté (11); Gondos Regina (8); Pap (17); Első vénas�szony (3); Harmadik vénasszony (3); Második vénasszony (2); Dobos (1). Az előadás két felvonásában a következőképpen alakul a megszólalások száma: Első felvonás: Gondos Eszter (77); Bakk Lukács (72); Gondos Regina(61); Gondos Magdolna (37); Kömény Móka (33); Préda Máté (30); Tamási Áron(5); Ismeretlen Nő (1). Második felvonás: Kömény Móka (81); Gondos Magdolna (77); Bakk Lukács (62); Préda Máté (44); Köményné, Móka anyja (31); Gondos Magdolna (24); Gondos Regina (17); Tamási Áron (13); Ismeretlen Nő (2). A megszólalások számának vizsgálata érdekes jelenséget mutat: amíg a dráma első két-, illetve az előadás első felvonásában a fiatalok szerelmének szempontjából a negatív szereplők – Lukács, Máté, Eszter, Regina – rendelkeznek több megszólalással, addig az utolsó felvonásokban rendre Móka és Magdolna kerülnek a megszólalási rangsorok élére. A hálózatkutató szemszögéből nézve, amely a megszólalások számát fokszámnak hívná, kijelenthetjük: Tamási Áron drámájában és Bocsárdi László előadásában a jó nemcsak a moralitás szemszögéből, de a központi szerepbe való kerülés szempontjából is diadalmaskodik. A dolgozat következő részében egy látszólag egyszerű kérdésre keHogyan értelmezhető resem a  választ: hogyan értelmezhető a  szerepcsere a  hálózatkutató a szerepcsere a hálózatkutató szemszögéből? szemszögéből? A szereplők hálózatos elemzése

Kisimítani a mindenség homlokát1 Jegyzetlapok egy tanári segédkönyvből

(Bevezetés) Tankönyveim2 nem utolsósorban azzal a szándékkal készültek, hogy segítsék a diákokat – Google és MaGoogle fiait  – és a tanárokat a kulturális jelrendszerváltás „rögös” útján. A digitalizáció térnyerése megkérdőjelezhetetlen. Szerencsére a középiskolák többségében már szinte korlátozás nélkül elérhető az internet, sőt, sok helyen az osztálytermeket digitális táblákkal szerelték fel. Az irodalomtanítás jövője nagymértékben azon múlik, hogy a pályán lévő tanárgenerációk men�nyire lesznek hajlandóak használni a digitális emlékezeti tárakat, mennyire vonják be azokat, illetve az egyes korosztályok nyelvi és kommunikációs eszközeit (mobiltelefon, számítógép, tablet, digitális tábla stb.) és játékait a tanításba. („Gondoltam fenét!” – Arany János) Könyvünk3 első negyede, vagyis az első 70 oldal a lehető legáltalánosabb bevezetés szeretne lenni diákjaink számára az irodalom világába. Sőt, inkább egyfajta „becsalogatás”, amelynek 27 órája után – reménykedjünk benne – ők elengedhetetlen vágyat éreznek majd az irodalommal való foglalkozásra . Ehhez Arany János fejezetcím-mondata bizonyosan a segítségünkre lesz. Bizonyosnak látszik, hogy a bevezető fejezet, az első 20-30 óra egy-egy osztály életében későbbi irodalomtanításunk eredményessége szempontjából meghatározó jelentőségű. Ha ugyanis sikerül felkeltenünk az érdeklődést a betűkbe, a leírt szavakba rejtett világok szépsége iránt, akkor már megtettük, elértük a legfontosabbat, amit egy magyartanár valaha is megtehet és elérhet. Ha azonban nem sikerül kellő mennyiségű (számukra is megengedett!) kreativitással és humorral – valószínűleg ez a két legfontosabb eszköz a gyerekek megnyerése érdekében! – rávennünk őket arra, hogy olykor az általunk értékesnek tartott irodalmi műveket is (el)olvassák, akkor minden törekvésünk kárba veszett próbálkozás lesz. (A képekről) A tankönyv nagyon sok képet tartalmaz, ezek jelentős része saját fotóm. Szeretnék ezzel egyfajta mintát is adni, mondván, hogy bárki a saját környezetében tud hasonló képeket készíteni, s ehhez nem is kell olyan nagy dolgokat megtanulni, csak olyasmiket, mint a ’nézőpont’, a ’perspektíva’, a ’képkivágás’, a ’horizont’, a ’mélységélesség’, a ’zoom’ fogalma stb. Remélhetőleg ezáltal gyerekeink megérezhetik annak ízét, hogy a  fenti kategóriák megváltozatásával mennyire más jelentést kaphatnak akár ugyanazok a  dolgok is a  körülöttünk lévő világból. Közeledjünk egy épülethez, egy faGyerekeink megérezhetik annak ízét, törzshöz, egy szoborhoz, egy kicsi virághoz, szemhogy a fenti kategóriák megváltozatásával magasságunk és a  távolság, továbbá a  fényviszonyok mennyire más jelentést kaphatnak akár ugyanazokat a  tárgyakat, növényeket ezerféle jelenugyanazok a dolgok is. téssel ruházhatják fel; mely jelentések természetesen

  A szöveg eredendően a 9. osztályos irodalomtankönyvem tanári segédkönyve számára készült 2011 késő nyarán–kora őszén. – Hosszabb bevezetővel megjelent a Gombos Péter–Lipóczi Sarolta–Pompor Zoltán szerkesztette Gyermekkönyvek vonzásában – esszék, tanulmányok – Komáromi Gabriella 70. születésnapjára című kötetben (Budapest, Pont Kiadó, 2011, 143–155). 2   Fűzfa Balázs: irodalom_09. Budapest, Krónika Nova, 2011; A szerző további könyvei: Uő: irodalom_10. Budapest, Krónika Nova, 2010; Uő.: irodalom_11, Budapest, Krónika Nova, 2009; Uő., irodalom_12, Budapest, Krónika, Nova, 2008. 3   FB: irodalom_09, Budapest, Krónika Nova, 2011. 1

18Prae

minden emberben egyedi módon jelennek meg. Ezek a  jelentések, érzések valamelyest azonban hasonlítanak is egymásra, hiszen a  nyelv segítségével meg tudjuk nevezni őket (’barátság’, ’szerelem’, ’hűség’, ’gyűlölet’ stb.). A szépirodalom pedig éppen arra való, hogy a  „dolgok” azonos és különböző vonásait ne csak megjelölni, hanem megnevezni is segítsen. Hiszen valamennyien ugyanazt érezzük a  szívünkben (természetesen valójában nem ott, hiszen ez is egy metafora, mint tudjuk, ám gyermekeink számára érzékletesen elmagyarázható így a szókép lényege), de mégsem egészen ugyanazt. Tudjuk, hogy érzelmeink sem mások, mint különböző kémiai reakciók sorozatai az agyban, hormonok és vegyületek találkozásai, ám ezeket a  legegyszerűbben leírni még mindig csak hangjegyek, (e)csetek és versbetűk segítségével képes az emberiség… (legalábbis ha az a célja a leírónak, hogy minél többen megértsék őt). A dolgok tőlünk függetlenül is léteznek, de értelmet, jelentést csak mi tudunk adni nekik. S eme értelem- és jelentéstulajdonításnál nincs szebb, elevenebb és értelmesebb tevékenység a Földön… (Egy mondat az esztétikai értékről) Mindvégig érdemes szem előtt tartanunk, hogy valójában az irodalomtanítás egyik legfontosabb kérdésénél, az ízlésformálásnál tartunk, amikor beszélgetünk gyerekeinkkel; hisz aligha érdemes többre törekednünk munkánk során, mint hogy segítséget adjunk tanítványainknak ahhoz, hogy életük során majd bármikor el tudják dönteni a szövegekkel való találkozásaik alkalmával: amivel éppen megismerkedtek, az esztétikailag értékes vagy kevésbé az. (Élményközpontú irodalomtanítás) Aki benne él Erre épít irodalomtanítás-módszertanunk a világban, s értő szemmel nézelődik is, aki értő érteélményközpontú, asszociatív és elidőző lemmel olvas képet, tárgyat, kottát, épületet, szobrot jellege. vagy betűt, annak tudatában és lelkében minden addig létező és ezután megteremtődő dolog, gondolat és érzelem egyszerre van jelen. Erre épít irodalomtanítás-módszertanunk élményközpontú, asszociatív és elidőző jellege. Szeretnénk felszínre hozni a bennünk lévő (gyerekkori) érzelmi élményeket, újakkal frissíteni azokat, vagyis szeretnénk az irodalom segítségével kicsit otthonosabbá válni a végtelen időben és a végtelen terekben. (Antikvitás) Régi korok anyagának tanítása igen nehéz feladatot ró a magyartanárokra. S ezt az eleve nem könnyű kihívást tovább „súlyosbítja”, hogy a megértetni vágyott időszak kultúrája, nyelve, kódrendszere egyre távolabb kerül a ma élő emberétől. Az idő-hidakon való átlépés szándéka pedig olykor egyenesen légtornász-mutaványokra kényszeríti a katedra innenső oldalán ülőket…

Prae19

Fűzfa Balázs Kisimítani a mindenség homlokát

HÁLÓZATOK

Fűzfa Balázs

(Tömörkény) Tömörkény István Csata a  katonával című novellája szimbolikusan „összefoglalja” a  tankönyvben eddig szereplő anyagot. A  „0.” rész művészetelméleti kérdéseit (valóság és képzelet viszonya, teremtett világok keletkezése a  szépirodalmi művekben stb.) tréfásan, szeretettel ábrázolja-magyarázza egy hétköznapi ember történetén keresztül. (Később keletkezik ugyan, de klasszikus boccacciói novella.) Talán arra világítanék rá gyerekeimmel együtt egy tanári felolvasást követő beszélgetésben leginkább, hogy az ember mennyire gyarló is tud lenni, mennyire esendő (lásd Shakespeare drámáit és Pázmány szövegeit is!), s mennyire szüksége van a megbocsátásra-megváltásra (pl. Janus Pannonius versei, Bach zenéje, Mikes fiktív levelei). S persze arról is kellene velük beszélgetni, hogy a szülők–tanárok és az ő nemzedékeik sok mindenben különböznek, s egyre távolodnak egymástól, a legfontosabb emberi értékek tekintetében azonban mégiscsak kell, hogy legyen esélyünk a megértésre. Ebben segíthet bennünket az irodalom: mert például egy ilyen novella megismerésével önmagunk megismeréséhez juthatunk közelebb. Végül pedig rákérdezhetünk, ha úgy alakul a  hangulat, persze csak költőileg: „Mindig, minden dolgunk rendben volt és van az őszinteség körül…?” S befejezésül talán még arról is beszélgethetnénk, hogy az emlékezés az egyik legfontosabb kötelesség és erény, a szeretet és a megbocsátás mellett. Ha ez így van, akkor pedig már mindegy is, hogy antik harmóniákban, reneszánsz sokféleséget tükröző vagy barokkban pompázó mondatokban szól a vers, az elbeszélés, a dráma. A lényeg, hogy a fontos dolgokról tudjunk, tanuljunk meg beszélni – s ezt legfőképpen a műalkotásokból tanulhatjuk meg, melyek részei az emberiség közös emlékezetének. Őrzik mindazt, ami szép volt és jó volt, s figyelmeztetnek arra, ami sikertelen, kudarcos és szomorú. Választani, dönteni azonban mindig nekünk kell – itt és most, a mindenkori egyetlen jelenben. (A mítoszok) E történetek tanításakor vegyük figyelembe, hogy tulajdonképpen olyasmiről beszélünk, olyasmit tanítunk, ami manapság nagyon divatos a gyerekek világában. Akár az internetes játékokat, akár a Walt Disney-filmeket, akár a Harry Potter-sorozatot, A csillagok háborúját vagy A Gyűrűk Urát tekintjük, mindezek a történetek az antik mítoszok alapformáira, viszonyaira és dramaturgiájára mennek vissza. (Csak azok sokkal érdekesebbek voltak, mert akkor még csak a mítoszok jelentették az emberek számára a lehetséges világmagyarázatot – tehetjük hozzá fejtegetéseinkhez az órán.) (Balassi Bálint) Mint nagyon modern költőt szeretnénk „eladni” őt tanŐ az, aki akár még könyvünkben a diákok számára – azzal a nem egészen komoly, de nem „plázaköltő” is lehetne… is komolytalan megfontolással, hogy ő az, aki akár még „plázaköltő” is lehetne… Arra mindenképpen jó kell, hogy legyen e hasonlat, illetve a közölt plázakép, Cseh Tamásfotó és Lackfi János-vers, hogy ismét elhitesse gyermekeinkkel: a civilizáció és a kultúra története során a dolgok lényege – főképpen, ami az emberi viszonyokat illeti – alig, legfeljebb a dolgok formája változik. Majdnem mindegy, hogy egy végvárban vagy egy bevásárlóközpontban csücsülünk délutánonként, költői szempontból az a kérdés, hogy a megszólaló ember – a dalnok, a költő – képes-e

20Prae

hitelesen megragadni az „ücsörgők” lelkében zajló folyamatokat; hogy az elbeszélő én tudja-e mélységesen ábrázolni és szép szavakkal elmondani mindazt, ami bennünk zajlik. Az Ember és Isten címmel olvasható esszé arról szeretne beszélni, hogy az Istenhez való viszony hogyan alakul át a reneszánsz életszemléletben, s azt szeretné sugallni, hogy ez mennyire modern életérzés: mindenkinek magának kell személyes viszonyt kialakítania a transzcendenssel, nevezze ezt akár Istennek, Buddhának, Allahnak, Zeusznak, akár csodának, akár földöntúliságnak stb. A Bocsásd meg, Úristen… kezdetű vers Balassi az első költőnk, akinek életművét hálózati pontosan megmutatja, hogy hogyan is képkritikai kiadásban meg tudjuk tekinteni, vizsgálni. zeli Balassi az ő Istenhez való viszonyát… (majdnem cinikus, talán inkább humoros felfogása biztosan kommentárra ingerli a gyerekeket – akár írassunk házi feladatként internetes kommenteket e négy sorhoz!) Balassi az első költőnk, akinek életművét hálózati kritikai kiadásban meg tudjuk tekinteni, vizsgálni. Jó ez a magyartanároknak, mert így sokkal könnyebben, élvezetesebben megtaníthatják a „kritikai kiadás” fogalmát, illetve azt mutathatják meg – egy digitális táblán például –, hogy egy vers végső formája miképpen alakul ki; azaz hogyan is dolgozik a költő az „ihletre várakozás” közben… Az Egy katonaének talán a legismertebb Balassi-vers; a megszokottól kissé eltérő értelmezést kínálunk. Egy Orbán Ottó- és a már említett Lackfi-szöveg közé ékelve láthatjuk: Balassi semmivel sem ósdibb, mint a posztmodernek. Élet és halál dolgai érdeklik őt is, becsület, helytállás, természet- és emberszeretet – vagyis az élet maga, minden savával-borsával együtt; ez a lázas izgalom az a valami, amely ma tőle talán a leginkább megtanulható. Annak az embernek az öröme, aki minden reggel úgy kel föl, hogy lehetséges: ez a napja lesz az utolsó. S még azt sem tudja, már reggel vagy csak délután jön a hirtelen halál… Ezért minden napban a teljességet szeretné megélni. A Holdra szálló űrhajósok, a Kolumbusz Kristófok, az Amundsenek, a Hillaryk útja ez: azoké, akiknek másképpen kel fel a Nap, akiknek másképpen fénylik a szemük ott a mélyben, legbelül. Balassi is közéjük tartozott. Az első tudott lenni valamiben, amiben elsőnek lenni nem kisebb dicsőség, mint a hazát védeni az utolsó csepp vérig: ez pedig nem más, mint a magyar nyelvű költészet. Őutána költőnek lenni már könnyű. Előtte tetszettek volna verset írni – mondhatnánk tréfásan, de akár írathatunk is diákjainkkal ilyen kísérleteket! –, akkor, amikor még nem volt minta, nem volt semmilyen elképzelhető modell… Balassi volt az, aki ezen a nyelven először adott formát a végtelennek, miközben „a Nap felé tartó sasokkal” (Berzsenyi) társalgott életről és halálról. Úgy tudott szenvedéllyel szeretni, hogy a szeretett lényben önmaga hirtelen elmúlását is benne értette. Mindent azonnal akart adni, egészben, csorbítatlanul. Fejezetünk külön érdekessége a Babits által írott, tankönyvben még meg nem jelent Balassi-életrajz részlete. Fontos a szöveg és a kézírás egyaránt, s az is lényeges lehet, hogy az érdeklődők a megadott ItK-számban utánanézhetnek a részleteknek.4 A Ráadás-fejezetben Kovács András Ferenc egyszerre utal Balassira és Rimayra. Ha az utóbbi költő többet nem tett volna, mint a szöveg utolsó kifejezését – „Tört csipkéből tekert gúzs” – adta volna csak a magyar költészetnek, már ezzel beírja nevét az örökkévalóságba, hiszen keresve sem találhatunk szebb metaforát a költészetre, mint éppen ezt. Dürer Apokalipszis-metszete zárni is igyekszik a Balassi-fejezetet, de nyitja is a következőt: a Zrínyiekét, akik nem kevésbé hősi módon adták életüket a hazának. S az utód abban is hasonlít nagy elődjéhez, hogy a költészetet szintén mintegy csak „mellékes” tevékenységként művelte. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy összetévessze az igazán lényeges dolgokkal… (Lehet, hogy ma ez az, ami vele

4   Könyveink – az általános szokástól eltérően – nem tartalmaznak alkotói életrajzokat. Ennek oka főképpen elvi – az életrajzot nem tartjuk az irodalomtanítás non plus ultrájának, sem céljának, de még fontos eszközének sem –, másrészt gyakorlati: helykímélés, hiszen az interneten hosszabb és rövidebb életrajzok pillanatok alatt elérhetők.

Prae21

Fűzfa Balázs Kisimítani a mindenség homlokát

HÁLÓZATOK

(Barokk) A  pompában gazdag korszak meglehetősen távol áll mai gondolkodásunktól, ám monumentalitása, (túl)díszítettsége nemcsak öncélú tud lenni, zenéje pedig valószínűleg felülmúlhatatlan az emberiség történetében. (Akár érdemes erről a kérdésről vitát nyitni az osztályban: Bach vagy a Beatles tett nagyobb hatást a civilizációra?) Pázmány Péter és Mikes Kelemen szövegei biztosan csak mér- Sajnos ma már Mikes humora is tékkel adagolhatók diákjaink számára. Sajnos ma már Mikes nehezen „jön át”. humora is nehezen „jön át”. A  két nagyszerű szerző szövegeinek indázása, terjengőssége e  rövid mondatos korban igencsak régiesnek tűnik. Nem csodálkozhatunk ezen, annyit viszont tehetünk, hogy igyekszünk minél többet átmenteni mindkettejük világából e most fennállóba.

Lehet, hogy ma ez az, ami vele kapcsolatban leginkább megtanítható: egy értelmiségi magatartásmodell halhatatlan példázata?

(Zrínyi) Kovács András Ferenc versével folytathatjuk a Balassinál abbahagyott evokációkat, parafrázisokat, majd egy meglehetősen érdekes kép (Csontváryé Zrínyi kirohanásáról) s  annak nem kevésbé különös értelmezése következik (Garaczi László szövege). Mindkét művész szakít az eddigi Zrínyi-képpel, és megpróbálják őt egy kicsit másfelől tekinteni; nehéz kimondani, de be kell látnunk, hogy a hős ironikus felhangokat kap a festményen és a szövegben is. Így talán nem is meglepő, hogy Michail Stebiok, horvát szobrászművész alkotása is tartalmaz egyfajta iróniát (kissé furcsa a szigetvári szobor „méretezés”-e, nem egészen természetesek testarányai). Bízzuk a  gyerekek találékonyságára mindezek alapján a  modernség Zrínyihez való viszonyának értelmezgetését!5 Ezért például a Zrínyi-fejezet akár visszafelé is tanítható, az utóélet felől. Vagy akár egészen a végéről, Méhes Károly keményen szarkasztikus, önironikusan posztmodern verse felől – Nínó avagy az adriai tengernek szirénája. Sőt, innen talán könnyebben érthető lesz a horvát szobor, a Garaczi-szöveg és a Csontváry-kép iróniája is! A Ráadásban közlünk a Szigeti veszedelemből. Ennyi talán még érdeklődéssel áttekinthető s megmenthető belőle (megint mondjuk: „másként”)… A 190. oldali, Kassák modorában készült Zrínyi-szobor bizonyára komolyabb vitát fog kiváltani az osztályban – de mi örüljünk neki, hogy ennek kapcsán ismét van módunk beszélni arról, hogy a művészet nem a valóság utánzása, hanem minden műalkotás teremtett világ, amely új (forma)nyelvet hoz létre. S hogy a műalkotásnak nem „hasonlítania” kell a valóság egészére és/vagy annak részleteire, hanem a  maga törvényei szerint kell mondania róla valamit. A  saját autonóm nyelvén. Modellálja tehát a valóságot, de nem utánozza! A műalkotásnak nem az a kritériuma, hogy értjük-e a megszokott nyelvi és egyéb jelrendszereinkben, hanem éppenséggel az a „mi kritériumunk”, hogy képesek vagyunk-e felfogni, megteremteni magunkban azt az új nyelvet, amelyen az adott műalkotás hozzánk beszél. – Ez a szobor elsősorban talán a hadvezér Zrínyi különb-ségéről (sic!) és a költő Zrínyi eredetiségéről szeretne valami fontosat elmondani – a maga eszközeivel: néhány alapformára s két alapszínre csupaszítva a világot. (Mellesleg ne feledjük: az egész digitális világ a kettes számrendszeren alapuló kódoláson nyugszik!) A ma irodalomtanítását csakis a  ma horizontjából A ma irodalomtanítását csakis a ma tekintve tudom elképzelni; vagyis a Zrínyi-fejezet mel- horizontjából tekintve tudom elképzelni. lett a tankönyvnek még számos helyén magam is utalok a kortárs irodalomra – s az élőfejben végig Örkény-szöveg fut, ezzel is jelezve, hogy a régieket is a ma „szemüvegén” keresztül szemlélve olvassuk-tanuljuk! (Színház és dráma) A fejezetet kezdhetnénk-e mással, mint a Shakespeare-től vett idézettel? „Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép : s mindenkit sok szerep vár” (Shakespeare: Ahogy tetszik – fordította Szabó Lőrinc)

  Tankönyveim szándékosan és hangsúlyosan tartalmaznak lezáratlan kérdéseket, illetve kutatási témákat – szerzői szövegben vagy feladatban egyaránt. Szándékom, hogy a diákok lássák: nincs végleges műértelmezés, továbbá az irodalomtudomány is éppen olyan tudomány, mint bármelyik másik: soha nincs vége, soha nem lehet befejezni – s talán éppen ettől szép a vele való foglalkozás .

„Isten másodszülöttjé”-nek tárgyalását könyvünkben megelőzi ugyan Szophoklész, de én magam nem ragaszkodnék feltétlenül e sorrendhez. Lehet, hogy éppen ennek kapcsán tanítanám meg, hogy a diák és a tanár a tanítási folyamatban legyen épA diák és a tanár a tanítási folyamatban legyen pen olyan bátor, mint a színész és a rendező. Ők éppen olyan bátor, mint a színész és a rendező. ugyanis mindig arra törekednek, hogy a  maguk korához igazítsák régi idők drámáinak szövegét és az azokban megjelenő problémahalmazokat is. (Közbevetőleg kérdezzük, vajon miért is van az, hogy miközben a magyartanárok efféle adaptációkat tanítanak, ők maguk még azokat a lehetőségeket sem használják ki szabadon, amelyekre a Kerettanterv is lehetőséget ad?) Korábban nagy port vertek fel a farmeres Hamlet-előadások, ma ez már szinte színházi közhelynek számít. De mikor merészkedne egy magyartanár például arra, hogy Arany János fordítását „felülbírálva” új fordítással kísérletezne diákjaival valamely HamMeggyőződésem szerint nincs más út let-részletet illetően? Vagy hogy a  Hamlet helyett az irodalomtanítás, a magyartanárok számára ne a  Romeó és Júliát tanítsa, hanem a  Szentivánéji a jövőben, mint a radikális bátorság. álmot…? Meggyőződésem szerint nincs más út az irodalomtanítás, a magyartanárok számára a jövőben, mint a radikális bátorság. Igen, olyan bátornak kell lenni a katedrán, mint az Antigonét, a Romeó és Júliát vagy a Tartuffe-öt adaptáló színészek és rendezők voltak és lesznek a jövőben is. (Romeó és Júlia) Kétségtelen, hogy ez az emberiség egyik legszebb története. S talán ez az egyetlen mű ma már – sajnos –, amelynél nem teher még az sem, ha „kötelező olvasmány”. Gondoljunk bele: Júlia a fikció szerint ugyanannyi idős, mint a velünk szemben a padokban ülő gyerekek! (De jó lenne, ha legalább a drámákkal fogalkozó órákon nem egymás mögött és a tanárral szemben ülnének a gyerekek, hanem körben!) Nemcsak az életkorok és a cselekmény pörgése, a véletlenek hihetetlenek ebben a drámában, hanem az egész egy olyan, minden elemében valószínűtlen történet, amelynek mégis minden pillanata a helyén van, mégpedig azon a helyen, ahonnan egyetlen tér–idő-pillanattal sem mozdítható odébb. (Búcsúzóul) A lényeg az volna a négy középiskolai évben, hogy valamifajta személyes, őszinte viszony alakuljon ki diákjainkban az irodalom iránt. Mondhatnánk nekik búcsúzóul: Legyen legalább egy-két versünk, drámánk, regényünk, amelyet szeretünk, s elraktározunk a hátizsákunkba akkor is, ha utunk később majd az irodalomtól távol eső vidékekre vezet. Mert így mindig találunk e távoli tájakon is kapaszkodókat, s ha muszáj, hát mindig lesz hova visszatérnünk. (Kányádi) A  tankönyvsorozat Kányádi Sándorral kezdődik és zárul, s  a  kettő között legfőképpen mindvégig az írásról, a beszédről, a betűkbe rejtett értelemről van szó. Arról, hogy „…minden egyformán fontos, mert minden csak az érzéstől lesz fontos, mellyel szemügyre vesszük a világot.”6 Az író, a költő pedig arra törekszik, hogy ezeket az érzéseket, gondolatokat betűkké, mondatokká rakja össze. Értelmes emberi szavakká. Melyek által mégiscsak kisimulhat néhány ránc a mindenség homlokán.

5

22Prae

6  Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban. Budapest, Akadémiai–Helikon, 1991. 23.

Prae23

Fűzfa Balázs Kisimítani a mindenség homlokát

HÁLÓZATOK

kapcsolatban leginkább megtanítható: egy értelmiségi magatartásmodell halhatatlan példázata?)

A MaNDA nem egy jó csaj, mégis sokan fogják lájkolni a neten Interjú Lovas Lajossal Aki szeretne kényelmesen, egy tea mellett megnézni néhány fotót, régi reklámot, esetleg filmet, elolvasni egy könyvet, és örülne annak, ha minden elképzelhető műalkotás egy helyről lenne elérhető, várhatóan szeretni fogja a MaNDA internetes portálját. A jövőben talán olyan természetes lesz a MaNDA léte, hogy el sem tudjuk majd képzelni, miképp bírtunk élni nélküle. Lovas Lajossal, a  MaNDA főigazgatójával a  fenti rendszer hátteréről beszélgettünk. Hol működik a világban olyasmi, mint ami a MaNDA, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum? Mindenhol törekednek egy központ létrehozására, még ott is, ahol régen kezdték a digitalizálást, és erősek a kisebb szereplők. Rengeteg vita lezajlott már, mivel mi viszonylag későn léptünk – persze még most is élő ez a téma, és még mindig rengeteg kérdés van. Például az, hogy jogdíjasak-e a metaadatok. Az Európai Unióban az ENUMERATE Projektet (http://enumerate.eu/) azért hozták létre, hogy megalkossanak egy uniós szintű kulturális digitális katasztert, de a MaNDA tulajdonképpen egy kis Europeana (www.europeana.eu).

Mi van a MaNDA honlapján (www.mandarchiv.hu) most? Már most elérhetők különböző közgyűjteményi adatbázisok, a kereső működőképes. Az eddig zárt magyar játékfilmes keresőt feltöltöttük, ebben negyvenötezer tétel található: rendező, színész, cím etc. Ezekre rá lehet keresni, ugyanis minden közreműködő megtalálható az adatlapon, és minden közreműködőnek saját adatlapja van, melyek így egymásról is megnyithatók. Gyakorlatilag egy kutatói adatbázist nyitottunk meg a nagyközönség számára a neten. Lehet már keresni a Digitális Irodalmi Akadémia kötetei közt is. Itt található majd a Szépművészeti Múzeum képtárának egy része, és így tovább. Egyelőre az eredeti adatbázisok metatartalmaiban keresünk, bár tükrözni is tudnánk őket. A közeljövő tekintetében fontos: a fotó- és plakáttár háromszázezer fotója és ötezer plakátjából 1000 darabot digitalizáltunk, melyeket feltöltöttünk a fent említett Europeanába. A Mozgóképtár a magyar mozgókép történetét öleli fel a  kezdetektől – ezek megjelentek CD-ROMon, amit már senki nem használ, tehát azt szeretnénk feltölteni a  webes felületre. Itt a  híradó- és dokumentumtárban megtalálhatók a híradók, melyek tartalmát szövegesen rögzítették, ez kereshető adatbázis, és nyilvánossá tesszük majd, a mozgóképeket szintén. A filmhiradok.hu hasonló kezdeményezés, de ott csak a heti híradók vannak meg, nálunk sokkal nagyobb a már most feldolgozott anyag. Nem mindegy, ki juthat hozzá a tudáshoz, a műalkotásokhoz. A kulturális örökség demokratizálódásában az államnak akkor lehet nagy szerepe, ha megőrzi, és minél nagyobb mennyiségben minél egyszerűbben kereshető módon mutatja fel a kulturális örökség adatbázisát. Mi ennek az egész gyűjteménynek a koncepciója? Ha megnézzük külföldről, kulturális adatbázisok terén mi a helyzet Magyarországon, akkor azt látjuk, hogy van több száz különböző múzeum, közgyűjtemény, néhánynál adatbázis sincs, sok minden nem található meg interneten – ez nem jó. Ha majd egy központi helyen megtaláljuk a gyűjtemények jelentős részét, akár egy kisváros múzeumában elhelyezett képet is, az jó, rendezett ország képét mutatja. Ezért a MaNDA az interneten a köz-, magán- és egyházi gyűjteményekben található magyar kulturális örökséget egy pontból teszi majd elérhetővé, gondoskodik a digitalizáció módszertani egységességéről, és a digitalizáció folyamatában maga is tevékenyen részt vesz azokon a helyeken, ahol erre igény van, de nincs kapacitás. A gondolati alapokat Horváth Iván professzor és munkatársai segítségével raktuk, rakjuk le. Pénzeinket egyrészt a  magyar államtól kapjuk, másrészt bevételi kötelezettségünk szerint a  Magyar Nemzeti Filmvagyon Zrt.-től érkeznek források. Pályázatokon is indulunk, ilyen módon valósulhat meg például az ózdi Oktatási, Kulturális és Digitalizációs Központ. Hol tart most a MaNDA mint projekt? Kísérleti stádiumban, de rohamosan fejlődik. Tavaly jött létre az intézmény a jelenlegi formájában. A gazdasági válságra adott kormányzati intézkedések következtében kevés forrásból tudtunk gazdálkodni, de kiépítettük a MaNDA központi weboldalát. Egy kérdőíves felmérés segítségével nemsokára megtudjuk, hogy a különböző gyűjtemények mekkora része digitalizált, és milyen formában az. Az biztos, hogy nagyjából négy különböző nyilvántartó rendszert használnak a magyar múzeumok, és a legtöbbnek van szabványos kimeneti pontja. Nagy vonalakban: van egy német rendszer, egy amerikai, a Nemzeti Múzeum és a PIM egy magyart használ, és van még egy negyedik, mely jelenleg nem képes illeszkedni a mi keresőnkhöz, de kis munkával az is alkalmas lesz rá. A tartalmakat így tehát el tudjuk érni – a kérdés az, hogy milyen ez a tartalom. Van olyan galéria, melynek negyvenezer műalkotásról van digitalizált adatlapja, ezeken sok minden meg is található – de a kép nincs meg digitálisan, vagy

24Prae

Prae25

A MaNDA nem egy jó csaj, mégis sokan fogják lájkolni a neten

HÁLÓZATOK

Balogh Endre

A MaNDA nem egy jó csaj, mégis sokan fogják lájkolni a neten

HÁLÓZATOK

legfeljebb nézőkép. Az internetező közönség viszont elsősorban a képre kíváncsi, nem az adatlapra: a  képet szeretné megnézni, esetleg a  szobrot 3D-ben körbeforgatni. A  Szépművészeti Múzeum áll a legjobban, nekik tízezer nagyfelbontású digitalizált képük van, melyeket szeretnének is nyilvánosságra hozni. Nekik az a filozófiájuk, hogy meg akarják mutatni azt, amivel rendelkeznek. Ennek mi örülünk. Aztán vannak múzeumok, ahol léteznek belső adatbázisok, de nincsenek metaadatok. Amikor tehát fotózták, még emlékeztek, hogy mit fényképeztek, de aztán nem jegyezték fel, és elfelejtették. Olyan intézmény is van, ahol tíznél több adatbázis van, de ezek nem kommunikálnak egymással. A levéltári projektek nagyon jól haladtak. Azt gondolom, az összehangolási munkával ludas az állam. Megpróbálta, a MuNyil (múzeumi nyilvántartó) rendszert ingyenesen lehetett használni, de mivel nem volt igazán tökéletes, mindenki mást kezdett alkalmazni. A MaNDA módszertani központ-szerepe például az összehangolás lesz. Remélhetőleg minden uniós vagy magyar költségvetési pályázati kiírásban szerepel majd, hogy a digitalizálásra nyert pénzekből a szabvány szerint kell megvalósítani a projekteket. Eddig tehát a kulturális örökség már meglévő digitalizált tartalmait nyitotta meg először a nagyközönség számára, vagy tette hozzáférhetővé saját honlapján is a MaNDA. Hogy áll a digitalizálással? A források tekintetében az uniós támogatások elkerültek bennünket, hiszen mire létrejött a MaNDA ötlete, a  közép-magyarországi régióban már nem volt pályázat. Ezért találtunk könnyen egymásra Ózddal, és konzorciumban tudtunk pályázni. A digitális korban nem számít, hogy egy adatbázis fizikailag hol helyezkedik el. A klimatizált, őrzött raktárbérlet ott még olcsóbb, régóta ki nem állított tárgyakat olcsón ott lehet tartani, esetleg be is lehet őket mutatni. Ráadásul akár határon túlra is lehet hatása, hiszen közel van Szlovákia. Szerverkapacitást, módszertani központot és egy digitalizáló műhelyt is fel szeretnénk állítani az odaszállítható múzeumi, levéltári vagy vállalati tárgyak feldolgozása céljából. Lenne egy mobil egység is, mely odamegy, ahol igény van rá, és a fotós vagy a 3D-szkenneres a helyi muzeológus segítségével rögzíti a gyűjteményt – a digitalizált anyagot megkapja a gyűjtemény és a MaNDA is. Ózd lenne a kulturális GPS-projekt számítástechnikai-szellemi központja. Ez szintén már egy elindított projekt, a kulturális GPS-ről szó esett a médiában, a régóta az elektronikai iparban dolgozó Nyírő András vezette Appsterrel készítette a MaNDA. Mi lesz a kifutása? A kulturális GPS a  MaNDA androidos és iPhone-készülékeken futó alkalmazása, alprojektje. Már most működőképes, 500 kárpát-medencei helyszínt töltöttünk fel az adatbázisba. Működik rajta a „kiterjesztett valóság”, tehát ha fényképezőgép üzemmódban körbeforgatjuk a telefonunkat, megjelenik rajta mindaz, ami 10 kilométeres körzetben található. A térkép gomb segítségével oda is navigál a kiválasztott célhoz. Egyben eseménynaptár, elmenthetjük a kedvencek közé, továbbküldhető. Webes változata is van? Várhatóan lesz, pályázati pénzektől függ. Mindenképp folytatjuk a  programot, több mint 14 ezer helyszín jöhet számításba, ezek feldolgozása azonban nagy forrásokat és sok időt igényel. A jelenlegi jogi környezet minden kérdést szabályozni tud a MaNDA körül, vagy szükség lesz itt is változtatásokra? Bízom benne, hogy egy új kötelespéldány-rendelet értelmében a jövőben minden, ami digitális kiadvány, beérkezik a MaNDA rendszerébe. A kiadó kitölt egy metaadatlapot, feltöltheti a kötetet, majd kap egy visszaigazolást, hogy sikerrel járt. Az itt lévő anyag keresővel lehívható lesz.

26Prae

Prae27

A könyvtárakban a beiratkozási díjért digitálisan is kölcsönözhetők lesznek a kötetek ezen a rendszeren keresztül, ez könnyen ellenőrizhető, mivel az eszközök, azaz az olvasók/readerek a könyvtárak tulajdonában lesznek. A tervek kapcsán viszont több szerzői jogi kérdés is felvetődik. A legfontosabb: hogyan jutnak el az olvasókhoz jogtisztán a könyvek. A jogkezelőkkel mindenképpen egyeztetni kell. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalával egy DRM-nek is nevezhető rendszeren dolgozunk, amit egyfajta webáruházként lehet elképzelni, és képes nyomon követni a felhasználást. A jogdíjjal terhelt anyagok árának a jogtulajdonos által meghatározott kreditrendszer alapján kapja meg az összeget – a MaNDA minimális kezelési költséget számol csak fel majd. Nekünk ugyanis az a feladatunk, hogy a kultúrkincset elérhetővé tegyük, nem az, hogy kereskedjünk. De ez nem jelenti azt, hogy ingyen adhatnánk át más szellemi tulajdonát. Megkapható lesz például egy könyv részlete is e-bookként ebben a rendszerben? Itt rengeteg apró dolog van, amit szabályozni kell. A legtöbb ember nem akarja ellopni a kulturális javakat csak azért, mert el lehet lopni őket. Ha kiírják, hogy ne lopd el, fizesd ki… …ez szerintem nem elég. De abban a  pillanatban, ha tisztességes árat sikerül kialkudni, ha darabolva lehet vásárolni, akkor… …ha kontingenst árulok, tehát ha 5000 forintért egy hónapig költhetsz, amiért elolvashatsz 10 vagy 20 könyvet, megnézhetsz 40 filmet, akkor van esély arra, hogy fizetnek a tartalomért. Ha azt is garantálni tudja a MaNDA, hogy nemcsak most, hanem jövőre is így lesz, talán nem törik fel és töltögetik a fizetős tartalmat nagy mennyiségben.

is változtathatják a csata kimenetelét. Ha ez sikerül nekik, valamint más feladatokat is megoldanak, akkor jutalmat kapnak: letölthetik a játék 3D-s változatát. Ezentúl elkészül idén hat animációs film. Az a célunk tehát, hogy úgy mutassuk be a kultúrát, hogy közben játszik a gyerek. Lesz saját gyártású „felnőtt tartalom” is? Itt van például a Cseh Tamás Archívum: megegyeztünk a jogutóddal a kulturális célú felhasználásról, a Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végzi a digitalizálást. Válogatást adunk majd például Cseh Tamás személyes tárgyaiból, melyek a MaNDA adatbázisában jelennek meg hetente, ez unikális lesz. Aztán itt van a  Jászai-on elnevezésű kiterjedt programunk, mely Jászai Mari emlékét dolgozza fel. A  honlapon például látható Jászai Mari egyetlen filmje, 1914-ből, a  Tolonc. Kolozsvárott készült, Kertész Mihály – a Casablanca rendezője – első alkotása. Egy ilyen projekt esetén kulcsfontosságú, hogy beágyazódjon a kulturális térbe, amelyben el kell látnia a feladatait. Ezt hogy próbálja meg a MaNDA? A honlapunk (www.mandarchiv.hu) kulturális portálként is működik majd, rendszeresen létrehozunk tehát új tartalmakat. Lesz egy internetes tévénk (www.mandatv.hu), melyen régi híradókat adunk, archív reklámokat, mostani, általunk készítendő kulturális híradót, majd egy jogtiszta filmet. Archív reklámból a MAHÍR együttműködésével 5000 tekercs áll rendelkezésre, ezeket feldolgozzuk, és úgy tűnik, a jogokat sikerül megszerezni ahhoz, hogy folyamatosan adjuk őket. A kulturális híradót várhatóan az RS9 Színház pincéjében készítjük, megpróbálunk sok humorral elbeszélgetni a hét eseményeiről. Új személetet szeretnénk adni a kulturális híradónak, amivel reméljük, nézőket is vonzunk majd.

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala készít egy szellemi tulajdonvédelmi stratégiát, melyben a MaNDÁ-ra fog építeni. Célunk ebben az, hogy a lehető legtöbb embernek jó legyen. Vannak az interneten hiteles helyek, bár nem pont úgy, mint a középkorban – de ha a MaNDA garantálja, egyszerű leírások segítségével, hogy milyen elven működik… Igen, itt szerzőként követni lehet majd, hogy hányan olvasták a könyved, hogy ezért mennyi jogdíjat fog kapni. Nem kötelezzük, és nem is kérhetjük arra a kiadókat, szerzőket, hogy állapodjanak meg velünk. Ám ha nagyságrendekkel mérve is ez lesz az ország legnagyobb kulturális kapuja, óriási men�nyiségű látogató jelenik meg itt. Vajon hova megy körülnézni az ember, ha keres valamit, és van egy szuper kulturális webáruház, ahol ráadásul ingyenes tartalmak is megtalálhatók – hát oda. Ez a  nevelés a  fiataloknál kezdődik, és az is fontos, hogy nekik milyen formában, mit kínál a MaNDA. A kultúrát a gyerekek, fiatalok számára is befogadható módon szeretnénk bemutatni. A Total War motorja segítségével például korhű animációs filmet készített több csatáról Baltavári Tamás, a Történelmi Animációs Egyesület alapítója. Aztán vele közösen készítettünk egy programot: két dimenzióban ötven csatát lehet vele lejátszani. A játékok egyenként mintegy 10-15 percesek, szeretnénk idén március 14-én bemutatni a nagyközönség számára. Ha a diákok jobbak, mint a történelmi szereplők, akár meg

28Prae

Prae29

A MaNDA nem egy jó csaj, mégis sokan fogják lájkolni a neten

HÁLÓZATOK

Kihatással lesz ez a digitális könyvtári kölcsönzésre?

Ladik Katalin Feketeleves (Részlet a Folyékony tükör című készülő regényből)

Permutáció

Ladik Katalin Feketeleves

A Művésznő botrányos előadói estje Budapesten Balaskó Jenővel 1970-ben – A Magyar Országos Levéltár dokumentumai erről az estről

30Prae

Prae31

32Prae Prae33

Ladik Katalin Feketeleves

Permutáció

Gál Ferenc Opera

Beszámoló Sokáig biztonságban voltak. Beállítva tökéletes pózban, túlzó vágy és szégyenletes életrajzok nélkül. Jó gazdaként a színfalak tövében tologattam őket könnyű rudakkal, és szövegüket három hangfekvésben mondtam. A jelenet viszont, ahogy a beavatás végét jelző mondatot a bódulat jeleivel tagolták, a finálék után sem hagyott nyugodni. A közbenjáró úr szerepét magamra véve, pálcámmal végül sorra homlokukhoz értem a megfelelő szavakkal. Még aznap éjszaka belátták, hogy remegés már nem csupán az épületből jön, és ellenszer után nem is kutattak. Tanulságos volt, ahogy egymás vállán magukat először kisírták.

34Prae

Megfizettek mindenért a macskának, az előtérben ruhadarabokat cseréltek, majd kisded fogadalmaikkal útra keltek az esőben, a gépezet kattogása nélkül. Kimutatás Három dolgot tanultam apámtól. Egészen kis koromtól rám bízta, hogy kávéját finomra daráljam a rézhengerrel, és meg is szagoljam. Már borotválkoztam, amikor ünnepi fogások fölött és harmadik személyben kitért rá, hogy mit jelentett felesküdnie az álomgyárra. Azután hosszú ideig semmi. Már kitüntetéseit sem viselte, amikor egy délután lesétáltunk a partra, teraszjegyet vettünk, és figyeltük a lavírozó hajókat, ahonnan minket is figyeltek. A korlátba kapaszkodva rákezdett, hogy betűrt inggel vékonyabb vagyok kutyámnál. Vigyázzak, folytatta, mert ebben a városban a házakat is le kell horgonyozni minden irányban, csak a hozzám hasonlók ezt nem találják feljegyzésre érdemesnek.

Prae35

Gál Ferenc Versek

Permutáció

Augusztus nem enged. A falak pattognak a hőtől. minden tárva-nyitva, és a szomszédban húros hangszerét nyüstöli a gyermek. Mintha csak az anyját kísérné, a vendéghajas asszonyt, aki éppen azt üvölti: kiirtom az egész családot, meglásd, az lesz a vége. És a fedőt tökéletes ütemben a fazékra hajítja. A válaszfal mögött a férfi arra figyel csak, hogy a csont fölötti kiborotvált részen gombostűfejekként áll a vére. Ami selyeminghez vagy az első leosztás könnyed légköréhez nem illik. A hajnalt megelőző óráról nem is beszélve, amikor a hátsó terem szellőzőjébe a hegyi levegő bezúdul, a tarkók megfeszülnek, és a kémlelőlyuk mögé visszatérő szempárra a kibic szavakat keresgél.

Végh Attila

A lámpa alatt állok. Titkos jelem a foncsoron. Kinyithatatlan határok öntözik üveghajnalom.

Európa elrablása Nem veszi észre, hogy alkonyodik már, vénül a nappal, sárgul a fényképarc az időn, már látja az este. Összehajolnak a fák, bánat borul össze vigasszal, útja fölött meghajlik a tér, átível a kék híd, elsápad, hörgő bika szarvát festi az újhold. Lépte alól elporlad a föld, a liget megbillen, lábdobogás a szivében. Így jön el érte a rabság.

Ne mozdulj. Engedd, hogy a mítosz elérjen. Mondj röntgenverset megcsontosodott éjben. Porló föld alattunk, fák összeborulnak, fűrészdal: stílbravúrja van-vagy-nincs úrnak. Bánat, vigasz szétnő, sehol egy szent liget, hol fölénk borul csitítón: „nem éri meg”. A kor azt hazudja: van idő megállni, mert a semmimélyből ránk virradhat bármi. Harang szól valahol, olvadt súlyba merül. Egyedül vagy. És ezzel nem vagy egyedül. Nemzeti dal Kolozsvár, 2010 december „Mindig” – mondja a lámpa. „Talán” – mondja a tükör. Az ajtó azt mondja: „Hátha”. Talán mindig egy hátha gyötör.

36Prae

„Semmit” – mondják a tájak. „Minket” – mondják árnyalakok. Utazom haza. Visszavárnak a minden határon túli magyarok.

Végh Attila • Borbély Szilárd

Permutáció

A lány érzi vesztét, vágtat a dühödt állat, meg sem áll vele Ázsiáig. Ott a jövő. Hát valahogy így. Játszanánk tovább fáradt fák alatt, de mozdulatainkban szárnysuhogás. Mert ébren tán jót akarunk, de az álomgömb szörnyeteg szeme. Kis akaratok napsütötte játéka fölé teríti szárnyát a végzet. Kinéz a tükörből, belőlünk küldi ránk halálhírnökét. Megfejteni sötét titkait? Kitépni egy tollát, hogy a hiányon átlásson a hajnal? Hogy ebben a fényben írjuk a verset, vénánkba szúrva hegyét? Erre hegyezzük ki? Vagy hogy elmeneküljünk előle? A sors kitépett evezőtollával a sors elől evezni? Ugyan mit vinnénk át, hova?

Őrt állok ezen a helyen. Ha ellépek, feltör a hétfő. A kedd mondja el pénteken, mit vártam ettől a héttől.

Borbély Szilárd • tamás • kezdetben az autómárkák érdekelték • a testvérével később is csak a kocsikról beszéltek• minden közös

ezt ígérte néki ez a pálya • az anatómiavizsga és a bonc~ tanóra volt a favoritja • a  CT titkon átlát minden

séta játéknak indult • és tudáspróba lett belőle • a szobája makettekkel lett tele • az évek múltak •

szöveten • a képernyőn egy program összerakja újra • meg se kell nyitni a felszínt • de eltakarja • a bizonyosság

valamire törekedett az iskola~ idő alatt • a bizonyosságra • mondta később • a matek is egész jól ment • meg a reál~

ennél egyszerűbb • az ikertestvére sorsa egész más lett • alkalmazott grafikai szakra ment ••

tárgyak úgy általában • testvérét inkább nyelvek és művészetek vonzották • de őt a kézzel megfogható

de őt végül csak a sebek érdekelték • arról írta meg a diplomáját •• a felszakadt bőrt • az átvágott izmokat

világ • a valós idejű tőzsdei kereskedés is egy időben • de olyan áttételes a másodlagos piacok léte • az egyetem nem

csodálta • saját kezével bele~ nyúlni a friss sebbe • sóváran vágyta • ezért kérte végzés után magát a traumatológiára •••

volt kérdéses • a test marad a végső bizonyosság • mondta •• orvosnak lenni pedig a kétely felszámolása • legalábbis

Prae37

K A N N I B Á L N A P L Ó – május 16. (az utolsó nap)

Permutáció

„Belevágunk – a többit majd meglátjuk.” Napóleon „Ma este majdnem meghaltam.” Újraolvasom a laptopon a tegnapi bejegyzést. Ott vagyok megint a Thököly úton, záporoznak az autók, nekem meg sávot kellene váltanom, ugye, hallom, ahogy rám dudálnak hátulról, látom a villogást jobbról – és mindez sokkal ERŐSEBB most, mint tegnap este volt. Mintha az eredeti élmény volna az emlék, és az újraképzelt eseménysor a valóság. „Vadul lüktet a szívem, a bordáim majd belerepednek – mint annak a szerencsétlen gyíknak a múltkor erkélyemen.” Látom a sárga műanyagszalagot meg mögötte az akácfát, közvetlenül a  hűtőrács előtt, látom az összes kis redőt a  fa törzsén, meg tudnám érinteni a tenyeremmel. És most mintha még azt is jobban érteném, miért húztam elő akkor a telefonomat, és miért hívtam gondolkodás nélkül a mentőket. „Egy balesetet szeretnék bejelenteni. Súlyos. Közúti, igen, autóval. Itt, Pesten, a… Thököly sarkán. Hogy? Ez a… a… Cházár András utcai sarok. Cé, há és zé, császár. Egy nő, egy Alfa Romeóval. Személyi sérülés? Igen. Elég komoly. Gyorsan kellene… jönni. Hogy én ki vagyok? Én…” Ez volt az utolsó hívásom, még itt a játszótér mellett sem kapcsoltam be a mobilt. „Kinyomom: a képernyő elsötétül. Fújtatok egy nagyot, aztán elcsavarom a  kulcsot: a  motor felbúg. Hátramenet. Eltolatok a  fától, még, még, jó. Aztán jöhet újra az egyes. Megmarkolom keményen a kormányt, tíz óránál és kettőnél. Igen. Fel a kuplung, le a gáz…” És már pereg is a tegnap este filmje, rohan felém a szalag meg az az akác, a kérgét fehérré olvasztja a fényszóró – és közben az is felidéződik, mire gondoltam akkor ott a volán mögött. „Kinyomom: a képernyő elsötétül.” „Igen. Fel a kuplung, le a gáz…” Ezekre. Szavakra és mondatokra. Vágtattam bele a nagy semmibe, és közben… azt fogalmaztam, hogyan is fogom én ezt megírni! Anna Karenina, ha naplót vezet, biztosan nem veti magát a vonat elé. Legfeljebb majdnem. Nagy kedvvel rajzolta volna viszont át (vagy inkább túl) a  természetellenesen nevető lányka alakját, meg a mocskos, otromba parasztét, aki a vagonok kerekét kocogtatta. Ma már elviselhetetlennek érzem ezt a rengeteg retusálást itt a tegnapi szövegemben. Kimaradt belőle a micisapkás bácsika, meg az ő ökölrázása (majdnem nekitolattam menekülés közben, de nyilván ellátták volna helyettem is a lelkiismeretes mentősök…), kimaradt a koldus, ahogy a Keleti mellett a pirosnál szemrevételezi a lökhárítómról lelógó sárga szalagot, és aztán rám vigyorog, meglepően ép és fehér fogakkal. Bekerült viszont, ahogy elpusztítom a KÖNYV2 mappát. Azonnal nekiláttam, tényleg, amint hazaértem, még cipőben-kabátban. „Már rajta volt a nyíl a TÖRLÉS parancsán, aztán mégis félrerántottam onnan, és inkább apránként semmisítettem meg mindenemet, szövegenként, betűről betűre. Majdnem húsz percig eltartott. Megbabonázva bámultam, ahogy meg-megvonaglanak a sorok, és ahogy a kurzor, ez a falánk féreg jobbról balra és alulról felfelé haladva felfal mindent.” A végsőkig próbáltam nyújtani a kínt, annyira édes volt, úgyhogy „előkerestem az asztalfiókból az eredeti, kézzel írott vázlataimat is, és máglyára vetettem mindet. Ott álltam a fürdőkád mellett, meztelenül, és bámultam a lángokat. Mintha a saját kivégzésemet néztem volna végig.” Azt persze már kihagytam, hogy először nem akartak meggyulladni a lapok, csak amikor hajlakkot fújtam rájuk, utána viszont alig tudtam eloltani a tüzet. Meztelen is csak a végére lettem, miután összefröcsköltem és -kormoztam a ruhám. Nem írtam bele, hogy hólyagosra égett a hüvelykujjam, mint ahogy azt sem, milyen csúnyán összerepedezett a zománc a kád falán, mintha lakkozott decoupage-papírba csomagoltam volna. Ezek persze mellékes körülmények, mit sem változtatnak a lényegen. A lényeg pedig, hogy megcsináltam, elpusztítottam mindent. És hogy miért? Egyszerű a válasz, Kedves Naplóm. Igen. AZÉRT TETTEM, HOGY LEÍRHASSAM NEKED: MEGTETTEM. „Meghalt az apám.”

38Prae

Ez már egy mai mondat, délelőtt tizenegykor hangzik el. A tanteremben ülök, a tábla előtt, a hallgatóimmal körbevéve. Kreatív írás. Az utolsó alkalom. Mindenki engem figyel, naná, tanulni akarnak tőlem. A KÖNNYEKET, JEGYEZZÜK MEG, NEM A FÁJDALOM, HANEM A FÁJDALOM TÖRTÉNETE FAKASZTJA. „Hetedikes voltam, és ezt feleltem arra a  kérdésre, hogy ugyan miért nem hoztam be az utolsó felszólításra sem a  pénzt az osztálykirándulásra: mert meghalt az apám. ‘Ma reggel, igen, otthon. A szíve.’ Az osztályfőnök elpirult. ‘Ó…’ Nem tudott mit mondani. Inkább befizette helyettem az egészet, zsebből. Hamar szétterjedt a hír, egyre több és több szem szegeződött rám az órákon, aztán már a szünetekben, a folyosón is. ‘Hallottam, mi történt’ – jött oda homlokráncolva a Vera néni a menzán. ‘Nem akarsz hazamenni?’ Megráztam a fejem. Ő erre bólintott egyet, és megszorította hosszú ujjaival a vállamat. Majdnem elejtettem a tálcát. Rizses hús volt, emlékszem, meg almakompót. Hazafelé menet felnéztem a templomtoronyra: tudtam, hogy sokan figyelnek hátulról. Lassan baktattam. Betértem a fagyizóba, és még ott is elmondtam a hírt: ‘Eper ééés… karamell. És habot is. Ma halt meg az apám.’ ‘Ó.’ A kötényes-főkötős nő egészen ideges lett tehetetlenségében. Adjon nagyobb gombócokat? Ne fogadjon el pénzt érte? De vajon illik-e egyáltalán fagyit nyalnom, összefér-e ez a gyásszal? Akárhogy húztam is az időt, annyira lassan nem tudtam lépkedni, hogy végül haza ne érjek. ‘Hát te meg?’ Apám az asztalnál ült. Előtte egy szétszerelt elemlámpa darabjai, meg a tévé, és abban valami délutáni focimeccs. ‘Elaludtál hazafele jövet?’ Emlékszem, mekkorát nevettem ezen.” Itt pillantok fel először a kezemben hullámzó szövegből. Kimért lassúsággal végigfuttatom a tekintetem a hallgatóságon, mielőtt folytatnám. „Apa nem halt meg. Egyszerűen elfelejtettem a határidőt meg a pénzt, sokadszorra is. Hazudtam valamit, előbb csak az osztályfőnöknek, aztán mindenki másnak is, és beleszédültem a magam kavarta örvénybe. Megrészegített a lehetőség, hogy átalakíthatom a valóságot, egyetlen mondattal, hogy megváltoztathatom a saját sorsomat is. Istennek éreztem magam, teremtő és pusztító hatalomnak. Tudtam, hogy iszonyú árat fizetek majd vakmerőségemért, napokon vagy akár órákon belül, mégis megtettem. Aznap lettem író.” Lapozok, vagyis megfordítom a papírt, és előrehajolok a székben. „Aki író szeretne lenni, tudnia kell, mibe is kerül ez majd neki. Mindent elveszít majd. Kizuhan a világból. A készülő szöveggel kel és fekszik, még csókolózás közben is ez jár majd a fejében – készülő mű pedig mindig lesz, mindig. ‘Mire gondolsz most, drágám?’ ‘Hogy? Ja… Semmire.’ Mintha megcsalná, elárulná a másikat. És hát… semmi mintha, ez is történik valóban. Az író mindig máshol van, messze. Titkai vannak. Mániái. Az író egy magányos megszállott, egy remete, akinek viszont folyton szüksége van másokra, a  történeteikre, az arcukra, a  mondataikra. Őket eszi. Az író egy kannibál, és ezért folytonosan furdalja is a lelkiismeret. És hogy mi ezért a jutalma? Pénz? Hírnév? Elégtétel? Ugyan. Nem jó üzlet. Aki rám hallgat, mást választ.” Újabb hatásszünet, de ezúttal mozdulatlanul, üvegszemekkel. „Amikor apám meghalt – úgy értem: tényleg –, már túlvoltam a könyvem megjelenésén. Egy baráti társasággal ebédeltünk. Ünnepeltünk, torta is volt. Akkor telefonáltak. A szíve. ‘Úristen’ – dadogtam, és akkor mindenki rám figyelt az asztal körül, lerakták a villákat, a gyereket is lepisszegték. Kerestem a szavakat, a mozdulatokat. ‘A kórházból kerestek. Meghalt az apám.’ Átöleltek és simogattak, még a barátnőm kislánya is. Mindenki rám figyelt és mindenki nagyon sajnált, de ez most egyáltalán nem esett jól. ‘Én most inkább… most én elmegyek.’ ‘Ó, persze, hogyne.’ A számlát is rendezték helyettem. A hajdani párom kötelességszerűen belém karolt és kikísért. Az első saroknál megtorpantam és őt is elküldtem. ‘Ne haragudj, én… egyedül szeretnék most lenni.’ ‘Hogyne, világos. Ha bármi van, ha segítség kell, hívj…’ Órákig bandukoltam aztán az utcákon, egy temetési menet tempójában, ötletszerűen váltogatva az irányt. Mentem, amerre a járókelők meg a lámpák vittek. Meg-megbámultak, nyilván a könnyeim miatt. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy ha olvasgatom a feliratokat (reklámokat, utcanévtáblákat, a kezembe nyomott szórólapot meg az újságos standok színes szalagcímeit), akkor nem fáj annyira. Erről jutott aztán eszembe a tökéletes megoldás: írnom kell! Most azonnal!

Prae39

Czéh Zoltán Kannibálnapló

CZÉH ZOLTÁN

40Prae

rebben. „Kicsi vagy nagy?” „Nagy.” Hála hosszú lábaimnak, sikerül feltornáznom a magam a bárszékre. Előrekönyökölök, és felmutatom a győzelem jelét: „Kettő.” AKÁR EGY IZGALMAS SAKKPARTI. A TÁBLA MELLETT EGYRE SZAPORODNAK A LEÜTÖTT GYALOGOK ÉS LOVAK, FUTÓK ÉS BÁSTYÁK IS AKADNAK MÁR, EGYRE TISZTÁBB A KÉP, MÉGSEM TUDJUK, KI KAP VÉGÜL MATTOT. „A filmekben ilyenkor kezdenek ki az efféle magányosan iddogáló nővel. Leszólítják, mondanak valami váratlant… Nem akarna mondani nekem valami váratlant?” A  csapos szív egyet az orrán. „Milyen váratlant?” „Nem tudom. Valamit, ami… Engedje meg, hogy bemutatkozzam: az ön jövendő férje vagyok. Mondjuk. Szellemes, nem?” „De” – feleli mosoly nélkül. Odébb lép, a vállára csap egy törlőkendőt. Olajozott hajában egyenként meg lehetne számolni a fésülés barázdáit. „Akkor jó.” Csörömpölnek a jégkockák, ahogy mohó, férfias kortyokkal leiszom az első pohár felét, és rögtön közelebb húzom magamhoz a másodikat is. A csapos hirtelen visszafordul. „Meghívhatom én is egy orgazmusra? Hm?” Nézzük egymást, hosszan, két-három pislogásnyi ideig, és közben mintha arcot cserélnénk: a végén már én mosolygok és ő mered rám zavartan. „Hát ez elég zsér volt… Provokáljam inkább én magát? Azt választja? Legyen az?” NE FÉLJÜNK A NAGY JELENETEKTŐL. NE FÉLJÜNK SEMMILYEN JELENETTŐL. „Gyere, smárolj le. Így, itt, a  pult fölött. Hagyni fogom, gyere. Nem?” „Nézze…” „Vagy akkor üss meg, ha nem kellek. Tessék.” „Hölgyem… Megkérem, hogy távozzon.” „Énnekem jogom van itt lenni, magának pedig az a dolga, hogy kiszolgáljon engem. Amennyiben elmúltam tizennyolc. Adjak személyit?” „Nem szolgálom ki, mert ön ittas.” „Itta-as? Én? A mindenit.” „Megkérem, hogy távozzon. Igen? Megírom a számlát…” „És ha nem tudok fizetni? Merthogy nem tudok… Csak nem fog kidobni egy… nőt? Egy gyenge, védtelen… asszonyt? Vagy igen?!” A MESÉLŐ MINDIG TÚLOZ. A Móricz Zsigmond körtér aszfaltján fél pár kesztyű hever, kötött, piros, gyermek méret – kesztyű ilyenkor, májusban? Figyelem egy darabig, rálép-e valaki. Galambok kupaktanácsa egy kerek, sötét folt körül: egy szürkére csoszogott rágógumi? Pipaillat. A 47-es megállójában földbe gyökerezik a lábam. Hófehér ballonkabát, erősen őszülő, szanaszét dróthaj, ovális papszemüveg… Kihúzom magam, odalépek eléje. „Ön az, ugye?” A lehető legostobább kezdés. Nem is várom meg a választ, két kezemet alvajáróként előretartva rákiáltok: „Élek! Igen! Itt vagyok és élek!” Válaszul egyetlen apró bólintás érkezik csak, én legalábbis annak értem azt a fejbiccentés, ami a szemüveg feljebb igazításhoz tartozik. Megköszönöm ezt neki, és sietve el is búcsúzom tőle. Mesternek szólítom – ez láthatóan jólesik neki, bár azért így is hátralép egyet, mikor én előre. A BEFEJEZÉS A CÉLTÁBLA, AZT KELL ELTALÁLNIA A TÖRTÉNETNEK. Ez a vége, kész, ennyit tudok és akarok feljegyezni erről a napról. Nincs találat, nincs poén. A JÓ MŰ OLYAN, MINT EGY ÉLŐLÉNY: MÁR CSAK CSODÁLNI LEHET. MIT KIFOGÁSOLHATNÁNK EGY PLATÁNFÁN? HOGY TÚL NAGY ÉS NEM IS SZIMMETRIKUS? HOGY MIÉRT HÁMLIK A TÖRZSE? A platánfa nem igényel lábjegyzetelést. Ellentétben ezzel a  fenti szöveggel. Akárhogy írnám át, toldoznám és foltoznám (számok, személyek, idők és módok), mindig maradna rajta magyaráznivaló. Nem Ő várt a villamosra ugyanis, egy piros vészvillogó azonnal jelezte az agyamban, hogy az illető legfeljebb emlékeztet Esterházy Péterre, ám a különbség akkori állapotomban – hogy úgy mondjam – áthidalhatónak tűnt. De hogyan lopjam ezt bele a történetbe? Nem kellene még több előzményre visszautalnom? Vagy már ez is sok? És hogyan magyarázzam azt a hosszú, zarándoklatszerű gyaloglást a városban? Vezeklés volt? Búcsú? Szabadulás? Kezdet vagy vég? Vagy egyik sem, ócska gyerekes világgá menés csak, amiből bármikor hazamehetek pisilni meg átöltözni valami kényelmesbe? Apám, miután hazatért egy-egy hosszabb külföldi kiküldetéséből, napokig furán viselkedett még. Bizalmatlanul bámulta a  tányérján a  nokedlit, felnevetett, mikor kihúzott előttünk a  kisföldalatti, meg ilyenek. Sokára értettem csak meg, mi ez. Kívül került a maga megszokott, otthonos valóságán, és újra meg újra meg kellett küzdenie érte, vissza kellett azt foglalnia. Szenvedett ilyenkor, én viszont

Prae41

Czéh Zoltán Kannibálnapló

Permutáció

Egy írószerboltból szereztem tollat meg egy jegyzettömböt, és kiültem egy árnyékos padra. És írtam. Egy buta kis sefüle-sefarka történet volt, szó sem volt benne apámról vagy a halálról. Egyszer-egyszer felnéztem írás közben, és azt vettem észre, hogy senki nem néz rám a sétálók közül. És nem azért, mert abbahagytam időközben a sírást. Nem. Azért nem fordultak oda, mert senki sem volt akkor ott a padon. Eltűntem! Cortazar a menekülés művészetének nevezte valahol az irodalmat: igaza volt. Flaubert a teremtés józan mámoráról ír, és neki is igaza volt. ‘Hol vagy most, drágám?’ ‘Sehol! És mindenütt! Ahogy az Isten!’ Az isteneket a történetmondók képére kreálták annak idején. Bárki megistenülhet közülünk. Nem kell hozzá több, mint egy toll meg egy kockás jegyzettömb.” Elhallgatok, felnézek, de nem teszem még le a  lapot. Valahol hátul, takarásban megreccsen a búcsúcsokor celofánja. NE FÉLJÜNK A NAGY SZAVAKTÓL. NE FÉLJÜNK SEMMILYEN SZÓTÓL. „A döntés az önöké. Én megtettem, amit megtehettem. Most pedig eltűnök, ahogy annak idején, évekkel ezelőtt ott a padon. A kurzusnak… vége.” Taps, aztán dobostorta, „keresetlen szavak” „a csoport nevében”, pár közös fénykép, indexek, mosolygás, dedikálás – ezeket nincs kedvem megírni. AMI KIHAGYHATÓ, TÖRLENDŐ. ALAPSZABÁLY. Autó nélkül megyek haza, hónapok óta először. A körút így délben mintha egy vakuvillanás kimerevített pillanatában fehérlene. (Atombomba?) A sorompón túl azonnal rá is gyújtok. Kocsonyás vibrálás helyettesíti az öngyújtó felett a lángot. A járdán tölcsérré pöndörödött papírcímke. Rálépek. Babona? Mit jelent vajon? A Kálvin téren valószínűtlenül kövér és szőrös férfi görnyedezik egy szecessziós pad előtt. A Szépség és a Szörnyeteg. Egyik kezében nagyot mordul a csavarhúzógép, a másikkal hátranyúl, hogy feljebb rántsa fenekén (értsd: valagán) a nadrágot. A Szabadság hídon két kamasz támasztja a korlátot. Szorosan egymás mellett állnak: ketten osztoznak egy fülhallgatón. Mint akiknek közös titkai vannak, úgy mosolyognak össze. Odalent pedig csak hömpölyög és hömpölyög a Duna zavaros, páclészerű vize. Mintha a pillérekből csorgott volna ki a feketeség: az Erzsébet híd árnyéka. AZ EPIKA: SZÉP SZÁRAZSÁG. Igen. A Gellért Szálló előtti parkolóban egy Szolzsenyicin-forma koldus fontoskodik. „Segít betolatni” az épp most érkező bordó limuzinnak, aztán hajlongva odasántikál az autóból kiszálló pároshoz. A nő adna valami pénzt, de a férfi nem engedi neki. A nő nem hagyja magát. Összevesznek. „Az én pénzem, nem?!” „Ó, bocsánat, igazad van, add oda. Add neki a bankkártyádat, meg a gyűrűdet is mindjárt. Attól biztos boldogabb lesz. Vagy smárold le!” A nő sértetten félrefordul. „Na menjünk. Gyere már!” A nő nem mozdul. A férfi nagyot legyint, mintha a rátapadt sarat rázná le az ujjairól, és elindul a pálmákkal övezett bejárat felé. A nő a hajába túr, rápillant a koldusra, aztán a jelenetet figyelő szemtanúra (rám), meg a kezében (az enyémben) szorongatott virágcsokorra. „Hm?” Bartók Béla út. A  falon egy pénisz hányaveti rajza. Lakkos fényű péksütemények a  kirakatban. „Nem mondod…” – kap a  fejéhez egy kamaszlány, olyan hévvel, mintha ki akarná tépni a  haját. Mellette lépkedő hasonmása kajánul mosolyog – de lehet, hogy a fintor csak a szája sarkából előfityegő cigaretta műve. Öltönyös férfiak fordulnak ki a sarki kocsmából, ketten fognak közre egy harmadikat. Lehetetlen eldönteni, támogatják vagy taszigálják. „Jól van” – mondja az egyik szélső. A középső csak pislog, nem felel. Utánuk nézek, aztán megállok a bejáratnál. Sötét van odabent, alig látni valamit. Egy barlang. Mi ez? Társalkodás önmagammal? Alapanyag… valamihez? Emlék a  mulandóról… valakinek? Gyónás? Az önmegismerés (meg persze-sajnálat) eszköze? A  plátói önszerelemé? Önigazolás? Vége a napnak, ez meg ez történt, ma sem éltem hiába? Vagy egyszerűen egy mániává rögzült mindennapi pótcselekvés? „Hm? Mi legyen?” „Igen, egy pillanat…” Hunyorogva is alig látok el az üvegpolcokon sorakozó palackok címkéiig. „Nem is tudom.” „Hát én sem… Van itallap amúgy, az talán segít.” „Koktélok vannak? Azt lehet kérni? Orgazmus kellene.” A lenyalt hajú, maffiózóbajuszkás csaposnak a szeme sem

Fenyvesi Orsolya Mézédes, mag nélküli

Délután színarany

Mintha csak mézet csurgatna, pörgeti a mosógép a szennyest. Pihennem kell, úgy érzem, mintha elolvadt volna a még le sem hullott hó.

Délután színarany kanalak gyűltek a mosogatóban. Sétálni mentünk a gesztenyésbe, rég leégett, de a napsütésben a csontvázak gyertyatartóvá tűntek. Azt mondtam, visszajövünk ide, gesztenyével a zsebemben visszatérünk ide.

Mandarint pucolj nekem. Ha lemegy a nap, megéhezem. Bár nem hiszem, hogy menne bárhova is, tegnap a vonatablakban álltam és a tájban madarakat láttam ködbe ragadva, embriókat formalinban edd meg a mandarinokat!

Az erkélyen száradó ruhákra gondoltam, mikor besötétedett. Ne keresd az összefüggéseket. De én csak mentem tovább lombfaragó utakon, a csészék aljára száradt a kávé, mikor az első piskótamorzsa felragyogott.

Lázár Bence András Nézz, drágám Ha ezt akartad, jól van, valamit még a rúzsért cserébe ígértem, még ősz volt, még este csak, egy kertajtó tövében a derekadhoz nyúlhattam. Aztán hirtelen délután lett, megállt az órám, úgy emlékszem félháromnál, vagy tán kicsit később, ha jól számolok, a végső dátum, valahol túl a karácsony, túl az újév, a januárból is vagy két hét. Aztán reggel lett újra, én bőrönddel a kettesen, nővel mentem, tudom súgtad, neked mégis csak van, hogy mégis, de veled, ha lehetne, nem lehet. Utána tavasz volt egy hétig, a délutánokat valahogy mégis mind a ketten mással, vagy legalábbis nem együtt. Így hát kimaradt a könnyű séta, a lassú napsütés, az eltűnt órák kora éjjel, mikor még a téllel küzdöttünk. De megtaláltam az álom formáit, hogy újra emlékezni tudjak. Egy katedrális, egy régi zsinagóga, egy kert vadnövénnyel, egy megjavított óra, vonaton, vagy metrón, pontos tájakon át olvasva, vagy írva. És most újra este lett, és nézd, a köd mindent eltemet, ha ezt akartad, hát jól van, de a rúzsért cserébe még tartozom egy ígérettel, és az óra, mi megállt újra, még a reggel, nézd, drágám, megindult a nagymutatója.

42Prae

Prae43

Fenyvesi Orsolya • Lázár Bence András

Permutáció

irigyeltem őt, bármit odaadtam volna érte, ha cserélhetnénk. Ha egy veréb nekem is ugyanolyan groteszknek tűnne, mint egy zsiráf vagy egy kenguru. Ezt szerettem volna leginkább eltanulni tőle, ezt a rácsodálkozást. Egyszer-egyszer sikerült rábeszélnem, hogy játsszunk együtt turistásat, viselkedjünk olaszként, akik még sosem ettek lángost és először látják a Dunát. És efféle szerepjáték volt az írás is, és ezt akartam fenntartani akkor is, amikor egyre kevésbé ment már az írás, ezzel a naplóval. És hopp, íme, ki is mondtam: volt. Itt ülök egy padon, a házam előtti játszótéren, a homokozó mellett: ez még mind jelen idő. Az órámon háromnegyed tíz, a képernyő alján 21:41. Szemcsés sötétség vesz körül. Neki-nekilendül a szél, egyre gyorsabban égnek le a cigarettáim. A Fenti Szomszédnál zördülve lezúdul a redőny, és egy pillanattal később elfeketülnek a keskeny fénycsíkok is. Ilyen korán aludni tért volna? A Kurvánál bezzeg világos van még, mindkét ablakban. Legyen az, hogy amikor ő is leoltja a villanyt, bármelyiket, összecsukom a laptopot és bemegyek a házba? Hú… Mint amikor megcéloztam tegnap este azt a fát. HA ÍRÁS KÖZBEN NEM ÉR MEGLEPETÉS, DOBD IS EL, AMIT ÍRTÁL. Éreztem én már reggel, hogy fontos lesz valahogyan ez a mai nap. Ezért is nyeltem le a búcsúszövegem végét. A hídon menetelve az is világossá vált, hogy le kell zárnom a naplót. Most pedig alighanem értem is már, mi ez az egész, és hogy miért történik. Írás közben jöttem rá. Nos, kedves Watson? Megvan? Bizony, azok a lelkendező mondatok ott a körtéren tényleg elhangzottak a számból, akárki hallgatta is őket megrökönyödve. És a Gellért Szálló parkolójában én valóban odaadtam a nőnek a virágomat, mint ahogy a csapostól is megkérdeztem (a harmadik koktél után), nincs-e szüksége egy teljesen tapasztalatlan, átlagos dekoltázzsal rendelkező, ám roppant olvasott pincérnőre, és akinek nem ma halt meg az apja. Ezeket nem csak elképzeltem, ezek TETTEK voltak. Életjelek. Meghalni mint író, és újjászületni mint közönséges ember. Nem kell ez, most már nyugodtan távol tarthatom magam a nagy szavaktól. Bárki megistenülhet közülünk. Nem kell hozzá több, mint egy toll meg egy kockás jegyzettömb. Vasta­ gabbaknak laptop. Remek üzlet. Aki rám hallgat, megköti, minél előbb. Ez állt a  lapomon délelőtt, a második oldal alján. Elolvashatja még bárki, ott hever az egyetemen, gombóccá gyűrve, műanyag­ poharak meg csokimaszatos papírtálcák közt. (A szemetest ürítik: kedden és csütörtökön). Mire a felolvasásig eljutottam, már mást gondoltam az egészről. A kannibál, aki önmagát civilizálja. (És ma még péntek is van!) Micsoda paradoxon, hogy pont az írás vágányán haladva futottam be a nem-írás végállomására! Kérem, vigyázzanak, stb. Ezt a képet jócskán tovább lehetne gondolni (rajzolni, szőni, stb.) még, de nem teszem. Megálltam. Elértem az ütközőt. A szemináriumi csoportom még az elején jót nevetett egyszer szegény Wertheren, amiért az öngyilkossága előtt lefeküdt és egy jó nagyot aludt még. Pedig… Goethe nem tévedett, ebben sem. A jelenet tökéletesen hiteles: az efféle nagy döntések valóban… Ég még a villany a másodikon, mind a kettő, máshonnan jött a jel: a saját lakásom ablakából. Megmozdult a függöny. Nyilván Vladimir az, felugrott a radiátor tetejére, és a hátsó lábain egyensúlyozva, farkcsóválva néz most lefelé. És nyilván nyüszít is hozzá a csukott ablak mögött. „Mamaaa…” Vár engem. Éhes. „Jövök, kicsim…” Még valamit esetleg, az utolsó szó jogán? Egy befejező ujjgyakorlat? LÉTEZNI ANNYI, MINT MEGFIGYELNI, MEGFIGYELNI NEM MÁS, MINT MEGFOGALMAZNI. Lábaim előtt cigarettacsikkek meg tökmaghéj, apró fehér állattetemek az éjszakában, távolabb pár színét és gazdáját vesztett műanyagjáték, filctollal megjelölve. RÓMEÓ ÚTHENGERE – legyen ez az utolsó címötletem. Kezdjen vele valamit, aki akar.

Permutáció

Kényszerszállás A túlnépesült bálnatestben pucér gyerekek és idegenek szeretik egymást. Ruhában már nem tudnák elviselni a konyhagépekkel gondosan bélelt falak gravitációját. Olyan ez, mint egy poros raktár, de itt csend és tisztaság. Fizetnek, hogy nézzem őket magasról, itt ülök egy betört képű tévé tetején. Néha kicsit émelygek, de betudom a tengernek ezt is. Amikor pedig épp visszatérnek önmagukhoz, öl az ölben, a szemem elé rántok egy gyereket, erősen magamhoz szorítom. Mit ér, hogy úszni nem felejtek, a páraoszlop túl messze van.

Alapzaj megtéréshez egy geometrikus mintájú takaró alatt utazom nyitott ablakon át ez itt a gellért tér vagy a 32. emeleti lakás a brooklyn bridge felett attól félek kergetem hídról hídra lököm űzöm magam vezekelni a gyávaságért mert csak a gyáva menekül ilyen tempóban ahogy én teszem szimptóma de minek a letagadhatatlan lemoshatatlan tünete hogy leállíthatatlan kattog pedig itt már kifogyott minden elem erő az örökmozgás gyávaság-e az örökmozgás és meddig fogok még ezért vezekelni visz tovább ha megállok rájövök nincsen hús a bőr alatt fagyott mikor emigráltam egy túl szép városba kopasz fákat hagytam itt rogyásig értek a szőlőtőkék szüretre jöttem hazátlan bennem a nyár ahogy anyátlan mindenki mindenki és üresek a szülés utáni anyák

44Prae

Bartók Imre Uhuk Kis alapterületű, összkomfortos lakásban élek. Konyha, aztán egy egész hosszúnak tekinthető folyosó, majd a szoba. Ha lerajzolod, egész átlátható. A szobában lakom, bár ez nem magától értetődő. A konyhában jobb a fűtés: a sütőben mindig rotyog valami. Nem szeretek zsírban sütni, de szeretem az aszpikot. Mindig leöntöm valamivel. Csirke, gúnár, fácán: valami, amit, ha szétbontasz, csöveket találsz benne. Ilyesmit szoktam sütni, de én nem vagyok ott. Megfordulok itt néha ugyan, ahogyan a mosdóban is, de én a szobában alszom. A szoba belmagassága meglehetősen szerény. Nem nőttem magasra, de nekem is le kell egy kicsit hajolnom, ha be akarok ide lépni. Márpedig be akarok lépni mindig, ha hazajövök, egyrészt mert itt alszom, és itt vannak a dolgaim is, szerteszét a földön. Másrészt, mert itt szoktam dolgozni, éjjelente. Az éjszakák nyúlósak. Reggel alszom. Egyedül akarok lenni, de itt van négy másik is. Négy bagoly: uhu mindegyik. Különféle uhuk, más vidékekről, de mindannyian a bagolyalakúak nemzetségéből. Egy egész család, éjjelente rám néznek a sarkokból. Nem is értem, hogy miben tudnak úgy megkapaszkodni fent a négyszögletű szoba üres, fehérre meszelt sarkaiban, de valahogy megállnak. Talán kifeszítik a szárnyukat, azzal tartják magukat? Nem tudom. Egyszer reggel odamentem megnézni, hátha hagytak maguk után nyálkát, vagy valamit. Tollakat. De semmi: az uhuknak nyoma sem maradt. Csak éjjelente jelennek meg. Nem zavarnak, nem hangoskodnak. Csak néznek. És elég nagyra nőttek. Jó hetven-nyolcvan centi magasak lehetnek, ami egy ilyen, eleve alacsony belmagasságú szobában mindenképpen meglátszik. Tulajdonképpen nem is „fent” vannak, mert elég nagyok ahhoz, hogy leérjenek „alulra” is. Horizontálisan a tér felét, ha nem a kétharmadát, de elveszik. Baromi nagyok! És meg se mukkannak, csak néznek rám a négy sarokból a színtelen szemükkel. Megfigyeltem, hogy milyen gyorsan pislognak. Zavaró. Mintha meg se mozdulnának, de mégis van egy pillanat, amikor történik valami. Nem tudom, mi, de ott van. Ez a pislogás. Én egyébként sem alszom még ilyen korán, örülök, hogy valami ébren tart. Hálás vagyok ezért az uhuknak. Néha mondom nekik: „Köszönöm, hogy itt vagytok”, de nem reagálnak. Se egy verdesés, se egy huhogás, semmi. A baglyoknak huhogniuk kéne, de ezek? Lehet, hogy nem is baglyok. Nem tudom. Néha aztán elalszom, és zajokra ébredek föl. A lakást mozgatja valami. Minden irányból. Fúrnak. Olyan, mintha lentről jönne a zaj, de nehéz megmondani: ott van mindenütt. A falakból jön. Lentről hogyan is jöhetne? Hiszen egy pincében lakom. Van alattam egy másik pince? Nem valószínű. De kétségeim támadtak: megkérdeztem a házmestert. Ő csak megcsóválta a fejét. Azt mondta, nincs több pince, csak az az egy, amiben én lakom. Oké. Visszamentem, hátha megszűnik a rengés, de másnap reggel ugyanúgy folytatódott. Nem bánnám, hogy korán ébresztenek, de mivel éjjel dolgozom, reggel szeretek sokáig pihenni. Akkor is, ha már felpattant a szemhéjam, jól esik heverészni. Nem kell mindjárt teljes gőzzel nekiesni a napnak. Csak heverek, dúdolgatok, félálomban: ez is pihenés. De így pihenni se lehet, ha rázkódnak a falak. Arra gondoltam, új emelet készül a házra. Előfordul az ilyen, nem nagyon követem a ház belügyeit, lehet, hogy elfelejtettem kézhez kapni az értesítést. Igen, biztosan újabb emeletet húznak fel! Talán új lakók is beköltöznek majd. Eltöltött az izgatottság, kiszaladtam az udvarra. A tetőn senki. Se munkagépek, se felhők, semmi. Odamentem a házmesterhez, megkérdeztem, készül-e már az új emelet. Nem tudott róla. Azt mondta, nem lesz új emelet. Visszamentem a lakásomba. Bementem a konyhába, aztán végigmentem a folyosón, leültem a szobában. Nézegettem a dolgaim. Már nem tudtam velük foglalkozni. Leszállt az este. Megjelentek a baglyok. Elkezdtem dolgozni. Egyébként Szimonidésznek hívnak, egy eposzt írok, kurva jó lesz. Sok vele a munka, hosszú. Nem is tudom, hova küldjem majd el. Vagy kinek? Ott voltak a baglyok, Ubul, Asztrid, Villanova és Erzsébet. Néha mégiscsak zavart, hogy ott vannak. Vagyis nem zavartak direkt módon, nem szóltak hozzám, nem kritizáltak. De mégiscsak ott voltak és figyeltek. Volt ebben a csendben valami rosszallás. Ez érthető, nem?

Prae45

Zilahi Anna • Bartók Imre

Zilahi Anna

46Prae

Fél óra is eltelt, amikor arra jutottam, hogy folytatom a munkát. Jól haladtam. A tervezett huszonnégy énekből már huszonhárom készen állt. Az utolsóhoz is számos jegyzet állt rendelkezésemre. Alighanem egy nap alatt befejezem a művet. Ubul közben visszaszállt a sarokba. Ott voltak megint mind a négyen. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt elaludtam, hogy milyen szép a pirkadat. Másnap zúgásra ébredtem. Nem fúrtak, nem faragtak, nem kalapáltak. Tompa zúgás mindenütt. Kiszaladtam az udvarra, és megkérdeztem a házmestert, hogy mi történik. Hogyhogy mi történik. Hát mi történik, építkeznek? Hát, úgy is lehet mondani. Pince? Tető? Nem, se pince, se tető. Az utcán csinálnak valamit? Hát, úgy is lehet mondani. Betemetik az udvart? Igen, hamarosan betemetik. Nekem nem szóltak? De, szóltunk, volt közgyűlés. Nem tetszett ott lenni. Nem értem rá éppen, ne haragudjon. De mégis, mi ez? Semmi, csak összelapítják ezeket a lakásokat. Nem ma kezdődött. A legtöbb már elég lapos. A magáé nem az? Eszembe jutott, milyen alacsony a szobám belmagassága. Hogy is nem vettem észre? És a baglyok is megérkeztek. Talán ennek is köze van ehhez? Vidékfejlesztés, kérdezem. Nem tudom, mondja a házmester. Mi lesz így? Visszamegyek a  lakásomba. Felteszek egy kis krumplit, beszaladok közben a  szobába üldögélni, és mire visszamennék, már nincs ott semmi. A konyha eltűnt. Összenyomták. A szoba még áll. Méregetem a falakat. Szűkösek, de nem jöttek közelebb. A plafon mindig is alacsonyan volt. Leültem dolgozni. Már csak néhány sor volt hátra, amikor felpillantottam. Ott voltak az uhuk. A padlótól a plafonig értek. Vajon ennyire megnőttek hirtelen? Nem tudtam eldönteni, nem volt mihez viszonyítani. Ott függtek, álltak a négy sarokban, és néztek rám szótlanul. Felidéztem, milyen találkozásaim voltak az elmúlt napokban ezekkel a baglyokkal. Mérleget vontam, és végül azt mondtam magamnak: örülök, hogy meglátogattak ezek az élőlények. Ahogy visszatértem a munkámhoz, Asztrid abban a pillanatban előttem termett. Ott állt előttem, és nézett a zavaros tekintetével. Barátságos szerettem volna lenni. Úgy éreztem, a munkám gyümölcsét nekik is köszönhetem. Egy eposz, már majdnem készen! Az állhatna az elején: „Ajánlom barátaimnak: Ubul, Asztrid, Villanova és Erzsébet.” Ez jó, nem? Felnevettem. A folyosó bezárult, az ablakok elé súlyos fémtárgyakat görgettek. Nagyon sötét lett a szobában. Amikor magam elé néztem, már alig láttam a papírt. Az írásom homályossá vált. Leírtam vajon bármit is? Vagy mindvégig csak képzelődtem? Nem tudtam eldönteni. Felnéztem Asztridra. A szeme egyre jobban remegett. Mint egy tükörtojás, gondoltam, ami fölött az ember óvatosan köröz a villájával. Hogy ne folyjon szét. Hogy megfelelő állagú legyen a sárgája. Asztrid szemének sárgája. De hiszen nincs is sárgája. Csak fehérje van. Meg feketéje. Ekkor ismét meghallottam a  munkagépeket. Már biztosan pirkad! Olyankor szokták elkezdeni a munkát. Bármit is mondott a házmester, az biztos, hogy a közelben munkálatok folynak. Egy perc vesztegetnivaló időm sincsen! Be kell fejeznem a szöveget. Ráhajoltam a gyűrött papírra, és jegyzetelni kezdtem. Készítettem a vázlatokat az utolsó sorhoz, és amikor készen voltam, győzedelmesen ismét felemeltem a tollam. Leírtam egy szót. Aztán még egyet. És még egyet. Még kettő kellett volna, már tudtam is, hogy mi. Ott volt a fejemben. De abban a pillanatban, hogy leírtam volna az utolsó előtti szót, a kezem megállt. Asztrid egy villámgyors mozdulattal kivette a kezemből a tollat. Mondtam neki, hogy adja vissza. Nem válaszolt. Megkérdeztem, miért, mégis miért kellett ezt tennie. Erre sem válaszolt. Hátragörgette a tollat a szájában, és lenyelte. Átkozódva felpattantam, de bevertem a fejem a plafonba. Elterültem a padlón. A szemem sarkából láttam, hogy Asztrid fuldokolni kezd. Biztosan fennakadt a toll a torkán. Micsoda halál! Elég szánalmas volt, ahogy vergődött az a nagy test. Megpróbált huhogni is, de csak alig hallható, sápadt nyöszörgés lett belőle. Amikor Asztrid meghalt, és a teste elvágódott a földön, a többiek, Ubul, Villanova és Erzsébet mind köré gyűltek. Betakarták a szárnyukkal, majd rám emelték a tekintetüket. Azt gondoltam, haragudni fognak, és meg akarnak majd ölni. De semmi sem történt. Csak néztek rám szótlanul.

Prae47

Bartók Imre Uhuk

Permutáció

Villanova egyszercsak leszállt a  falról és rámrepült. Egyenesen a  fejemre. Ültem, így nagyjából nyolcvan centi magas voltam. Lebegve érkezett fölém, súrolta a plafont, de éppen elfért rajtam. Ő is kinyújtózkodott. Hallottam, ahogy a bóbitája megérinti a plafont. Mondtam neki valamit, de nem foglalkozott vele. Kicsit belém tépett a karmaival. Nem tudom, hogy szándékos volt-e. Lehet, hogy csak helyezkedett. Elfelejtettem mondani, hogy kopasz vagyok. Bőrproblémáim vannak. Az igazság az, hogy amikor Villanova leereszkedett rám, elég súlyosan felszakadt a  hámszövetem. Amikor pedig izgatottá vált, vagy csak elveszítette az egyensúlyát, azért akart határozottabban megkapaszkodni, majdnem a  fél fejbőrömet levitte. Szisszentem egyet, és meggörnyedtem, ahogy a bagoly súlya az újabb verdesés után ismét rám nehezedett. Elég nagy állat volt, annyi szent. Vajon miért nem odakint vadásznak a barátaival, Ubullal, Asztriddal és Erzsébettel? Különös, hogy beköltöztek hozzám. Írtam a strófákat, egyiket a másik után. Hexameterekben kellett írnom, bár nem tudtam, hogy mi az. Hajnalodott. Észrevettem, hogy Villanova már nem ül a fejemben. Körbepillantottam: mind a négyen nyugodtan pihentek a sarkokban. Vajon mi tartja ott őket? Odaszögezik magukat álmukban, vagy mi? Levettem a gatyámat, és befeküdtem az ágyba. Elaludtam. Másnap a  munkagépek szörnyű zajára ébredtem. Már megint! Kiszaladtam az udvarra, és megkérdeztem a házmestert, elkezdték-e építeni a tetőt. Nem, nem lesz semmiféle tető. Hát akkor mit építenek? Pincét. Újabb pincét, az enyém alá? Nem, ez az első pince lesz. De hiszen én vagyok az első pince! Nem, maga a földszinten lakik. A pincét most építik. Visszamentem a lakásomba. A konyhában főztem egy kis burgonyát, megettem sóval és tejföllel. Végigmentem a folyosón, bementem a szobába. Közeledett az este. Arra gondoltam, mindjárt megjelennek a baglyok. Leültem dolgozni. A tizenhatodik éneknél tartottam. A munka nagyjával már készen voltam. Persze, mindig a vége a legnehezebb. Amikor felpillantottam, ott volt Erzsébet. Az ágyamon ült. Mondtam neki valamit, nem is tudom, mit. Aztán megkérdeztem, hol vannak a többiek. Össze-vissza vibrált a szemével. Úgy vettem, mintha csóválná a fejét. Megkérdeztem még egyszer, hol van Ubul, Asztrid és Villanova. Ismét villódzott egyet a szemével. A feje közben nem mozdult. Szálegyenesen tartotta magát. Atletikus kis bagoly volt, mondanám, bár kicsinek éppen nem nevezhető: Erzsébet volt a legnagyobb az uhuk közül. Legalább kilencven centire saccoltam, és láthatóan az izomzata is erős volt. A csontjai is. Megkívántam. Milyen lehet egy uhuval? Erzsébettel? Reggel ismét a munkagépek. Fúrnak. Zavar, bosszant, hogy nem hagynak pihenni. Rég mentem már valahova. De az a fontos, hogy befejezzem az eposzt. Egy törzsi ének lesz! De mi ez a fúrás-faragás? Persze, hiszen pincét ásnak! Kiszaladtam az udvarra, és megkérdeztem a házmestert, hogyan állnak a munkások a pincével. Miféle pincével, kérdezte. Hát, azt hittem, a pincét ássák. Ó, nem, nem. Nem lesz semmiféle pince. Új emeletet húznak a házra. Hiszen ez nagyszerű, feleltem. Bizonyára új lakók is jönnek! Bizonyára, felelte a házmester. Visszamentem a lakásomba, főztem krumplit, aztán megmostam a fogam. Bementem a szobába. Szerettem ezt a kis zugot. Üldögéltem egy kicsit, aztán elkezdtem írni. Közeledett a befejezés. Örültem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan a végére érek. Az egyik szünet alkalmával felpillantottam. Már vártam, hogy megjelennek a baglyok, de nem voltak ott. Kimentem inni egy kis vizet. Amikor visszajöttem és leültem, ismét felnéztem. Ekkor már ott voltak. Ubul, akárcsak korábban Villanova, lassú, nehéz szárnycsapásokkal fölém ereszkedett. A fejem tele volt sebtapaszokkal. Megijedtem, hogy le fogja őket tépni, de örültem is, hogy ismét kapcsolatba kerülök az egyik bagollyal. Ubul elég lassan jött. Nem repült, hanem úszott a levegőben. Amikor fölém ért, leült a fejemre. Figyelt rá, hogy ne eressze ki rögtön a karmait. Legalábbis én így éreztem. Nem fájt semmim. Csak éreztem a meleg, nehéz súlyt az agyam környékén. Percek teltek el így. Egyikünk sem szólalt meg. Aztán végül mondtam valamit. Azt hiszem, valami butaság lehetett, talán megkérdeztem tőle, Ubul, hogy vagy. Nem válaszolt. Ott ült rajtam, és hallgatott az a nagy bagoly. Furcsa érzés volt.

Lila paróka

Kvarc róka

Álomhús

Álmomban forró homokon jártam, égette talpam a kőzetek finom omladéka, mintha nem is homokon, de szétszórt parázson léptem volna. Hiába kapkodtam utána, a folyó egyre húzódott előlem. A futóhomok foglya lettem. Állatok gyűltek körém, meg sem mukkantak, csak figyeltek. Szemükben ugyanaz a hőfok, mint talpam alatt. Hozzám bicegett egy sánta róka, engedte, hogy simogassam, kvarcszemcséktől csillogott tűzvörös bundája. Mielőtt szétmállott, a fülembe súgta: rajtad a sor.

Amikor fölébredtem, nagy seb tátongott a derekam bal oldalán. Sem vér, sem szúrás. Csupán néhány lila ütésnyom. Körbetapogattam őket, majd óvatosan a mély vágás felé. Egyre mohóbban közeledtem, rezdültek a szövetek, ám ujjam megállt a roncsolt bőr fölött. Éreztem, tilos beletúrnom a hiányzó hús alakzatába. Hiába kötöttem át. Be nem heged. A vágy, a visszatérő álom.

Csehy Zoltán Magyarok Tegnap egy török kajáldában, amikor magyar szót hallottam, ismerkedni jött kedvem. Két lány. Szépek. Mintha egy divatlapból léptek volna ki, vagy a plázacicák virtuális fotóalbumából, és – momentán – nem nagyon találják a visszautat. „Te mit csinálsz itt?” – kérdezte az egyik. „Írok. Ösztöndíj” – mondtam mélyebb hangon, mint szoktam. „Mi meg kurvák vagyunk” – mondta kacagva a vastagszájú, aztán egy kis időre, amíg lenyelte az utolsó hasáb paradicsompürébe mártott sós krumplit, csönd lett. „És? Megírsz minket is?” – vigyorgott bele a kínos hallgatásba a szebbik. „Hát persze” – mondom jelentőségteljesen, és bekapom a kanalat.

48Prae

Ki ez fickó ebben a bal mellbimbót takaró bőrszíjas fémmellvértben, jobbjában egy hatalmas, lilára festett lószőr paróka? A borostás, kigyúrt Ámor ma nem megy sehová, csak áll, és néz valakit, egy finom vonású nőt, aki most kopasz és jelentéktelen, és egyáltalán nem érdekli, hogy visszakapja-e valaha is azt a kurva parókát. Az egyetemi docens otthon

Orcsik Roland • Csehy Zoltán

Permutáció

Orcsik Roland

Az egyetemi docens otthon tartja a farkát, a megszokott családi körben, tokkal, vonóval, hol a hálószobafiókban, hol házi őrizetben, néha kimerészkedhet a kertbe is, vagy elviszik nyaralni, de nem hozza be az egyetemre, legfeljebb egy kis pisilésre, magyarázom a kitárulkozó lánynak, persze, ennél decensebben, szeresse a lelkemet, mondom, abból van sok, nagy kiterjedésű, tágas, reneszánsz terei vannak, csak úgy belelebeg a nagy semmibe, nem igényli ugyan a feltétlen kölcsönösséget, de nem is veti meg. Mégis, hogy képzeli, hogy az íróasztalon, a gyerekeim fényképe előtt, hogy egyáltalán hajlok ilyesmire, hogy hirtelen a hasára fordítom és hátulról bevarrok egyet, hogy megjáratom a keblei vagy az ajkai közt, hogy egyáltalán képes vagyok ekkora szenvedélyre, hogy pálca nélkül vezénylem végig ezt az összefércelt felvonást, ráadásul kulcsra zárt ajtók mögött?

Prae49

Az autók, motorok sosem érdekeltek, most mégis bámulom őket, mintha múzeumban lennék, különösen a motorok hoznak lázba, illetve a motorozás a maga teljes kelléktárával és eredeti rítusaival. És vizslatom a köbcentiket, típusokat, poétikus utakon száguldozom sisakban, bőrszerkóban, aztán hirtelen egy ismeretlen szőke női kéz fogja meg hátulról a hasam alját, és egy hangzatosat fékezünk ebben az alkalmi versben.

Permutáció

Újjáélesztés Szeretek operákat hallgatni egy pohárka jófajta bor mellett, sajtot (parmezánt!), dióbelet, datolyát, aszalt szilvát, barackot, szőlőt, szárított paradicsomot, olívaolajon fonnyasztott zöldpaprikát vagy fügét eszegetni közben, és lehetőleg sötétben, éjjel vagy cingár fénynél, nyitott ablaknál vagy pokrócba takarózva a kertben. És megindultságot érezni, lehetőleg férfiatlan könnyekkel, magányosan, hosszan felkavarva, görcsbe rándulva és elernyedve, gesztikulálva verni a taktust, remegve borzongani, mint valami szégyenletes műtét előtt és után, kiélvezni a gyengeségeimet, a teátralitást, ahogy egy barátom mondaná, a rejtett, elfojtott perverziót (ugyan ki rejti, ki fojtja el?), a férfiatlanság parázna örömeit, amit jobb híján itt és most szabadságnak érzek, szeretem, amikor reggel szeretteim rám találnak, halott vagyok és hullarészeg, aki esélyt kapott a visszatérésre.

Jahoda Sándor Várakozások Éjjel-nappal érkeznek a behívottak. Ebben a váróteremben állandó a forgalom, a ricsaj. Belépek, leülök egy éppen megüresedett székre, és lélekben felkészülök. Valószínűleg még sokan vannak előttem. Senkitől se kérdezem meg: ki ki után. Úgysincs jelentősége. Egy ideje kezd feltűnni, hogy az emberek csak befelé mennek, ki nem jön senkisem. Mintha beszippantotta volna őket az ajtó. Még egy hangfoszlány sem szűrődik ki onnan. Rettentő nagy lehet a belső tér, az sem kizárt, hogy végtelen. Persze, jónéhányan kopogtatnak, dörömbölnek, toporzékolnak, sőt, akadnak olyanok is, akik, se szó, se beszéd, berontanak. Szívesen közbelépnék, és elmondanám nekik, hogy: Hölgyem, illetve, Uram, még nem jött el a maga ideje, várja ki a végét. Nem csípem az ilyen türelmetlenkedőket. Egyszer úgyis kinyílik az az ajtó, és akkor szólítanak minket, mondjuk így: „Fáradjon be, Jahoda Úr!” És nekem be kell oda mennem. Nincs mese. boldogtalan béka-idő fölöttem döcögnek a negyedórák. megint a nyakam köré csavarodott egy rossz hangulat. lerántanám magamról, mint szúrós sálat,

50Prae

Jahoda Sándor Versek

Az autók, motorok sosem érdekeltek

de a könnyűvérű vigasz ma is mással van. megyek, megkeresem. villog a szemem, keletre, nyugatra.

Prae51

Közösségi helyen

Smink

csend egy közösségi helyen színészek kint főpróba van meztelenkirály alattvalóit játsszák a nők úgy is ülnek a kezüket biggyesztik a szájuk csukva kíváncsian figyelnek mit kezdek az ajtóval rossz helyre kötöm ki egy közösségi helyen nincs bezártság

remekül kiszabott forma tervezett bőr hibamentes iparilag rózsapiros még pofozni-ütni sem kell ’le bizarre’ csak a csálé napszemüveg az orrnyergen biceg jobbra dől minden igazítás árt egyet bármikor elpattanhat bármikor beletörhet az orrba megkarmolhatja a szem alatt azt az érzékeny vékony részt nem marad színpadképes az alapozóval fogja felkenni a tökéletlenség tudatát

Permutáció

én vagyok a képek őre szomorú munka ez ha nem jönnek nézők néző nélkül a képek egyedül vannak ezek a színészek sem esznek rendesen egy szendviccsel fekszenek a padra ahogy tükröződik az ajtó úgy lesek – egyedül vannak a képek, várok

Fritsi Péter Precíz életforma Gondosan ügyelsz arra, hogy betartsd a sebességhatárt. Csak semmi föltűnés: a reflektorok bekacsolva, a féklámpáid makulátlanul működnek, az elsősegélydobozodat nincs két hete, hogy vetted. A kocsidat minden alkalom után kétszer átporszívózod egy ipari pórszívóval, amit külön erre a célra vásároltál, a műszerfalat, a kormányt és az ablakokat többször is átmosod, hogy semminek ne maradjon nyoma. Te ilyen alapos és precíz pali vagy, és ezt régóta tudod, mert amióta megtanultad az ábécét, amit csak lehetséges, aszerint rendszerezel: a  könyveidet, a  zenei cd-idet, a  dvd-idet, sőt, még a  fűszereidet is (kezded a borssal, aztán jön a cukor, a majoránna és befejezed a sóval). A lakásodat naponta takarítod, szobáról-szobára, a konyhát és a fürdőt is beleértve. Nagyon ritkán iszod magad részegre, mert az alkohol rossz hatással van rád. Visszaváltasz ötösből kettesbe, és lekanyarodsz a főútról, egy jelöletlen, kavicsokkal leszórt mellékútra, amit, ha nem ismersz, akkor talán meg sem találod. Az út rögtön az erdőbe fut bele, a tölgyek és a bükkök az autó fölé hajlanak, hogy eltakarják a csillagokat és a Holdat. A kavicsok néha meg-meg roppannak a kerekek alatt. − Te erre laksz? − kérdezi a lány melletted az ülésen. Már nem kéne a lámpákat használnod, annyiszor jöttél erre, mégsem kapcsolod le őket, nehogy az utasod bepánikoljon. Nem szereted, ha pánikolnak, abból csak rossz sülhet ki. − Igen − feleled. − És nem szoktál félni? − Nem. Egy pillanatra ránézel, és látod, hogy többször nagyot nyel. Jobbra-balra kanyarogtok, a fák folyamatosan suhannak el az ablak mellett.

52Prae

− Tudod − kezdi −, talán visszavihetnél. Nem szólsz semmit, vezetsz tovább, és úgy teszel, mintha meg sem hallottad volna, amit az előbb mondott. Az utasod az ujjaival babrál, fejét kicsit lehajtja. − Talán még sem annyira jó ötlet ez. − Miután erre sem reagálsz, a hangja jóval magasabb lesz. − Hallod, vigyél vissza légy szíves! Felé fordulsz. − Nem. − Aztán vissza az útra. A lány hangosan sírni kezd, néha könyörög, hogy ne bántsd. Hisztizik. Kifejezetten utálod, ha hisztiznek. Mire odaértek a házhoz, az utasod kissé lenyugszik, már csak néha szipog, és abbahagyta a fölösleges beszédet. A fényszórók még mindig égnek, fehér fényében rovarok kergetőznek. − Bántani fogsz? − kérdezi. Az egyik kezeddel átkarolod az ülését. Nézed a ráncba szaladt homlokát, a könnybe lábadt szemét és az arcára kiülő riadalmat. − Nem − feleled, mire értetlenül összevonja a szemöldökét, és már éppen kezd neked hinni, amire minden oka megvan, hiszen az igazat mondtad. − Nem foglak. − Akkor miért nem viszel vissza? − Mert fáradt vagyok, nincs kedvem többet vezetni. Lefekszem aludni, és jobban jársz, ha te is ezt teszed. Holnap reggel visszaviszlek. Benyomod a szivargyújtót, megvárod, amíg fölmelegszik, aztán rágyújtasz egy cigarettára. Kiszállsz a kocsiból, és átmész a másik oldalra, hogy kinyisd az utasodnak az ajtót. Nem próbál meg elszaladni, ami jó jel, de azért a  biztonság kedvéért erősen szorítod a  karját. Ilyenkor mindig a  hazugságokra gondolsz, amikkel traktálni szoktad őket. Elég sokan elhiszik, habár úgy érzed, valahol legbelül tudják, hogy mi vár rájuk. Körülöttetek teljes csönd honol, csak néha reccsen egy-egy ág valahol a távolban. A falépcső, amely az ajtóig vezet föl, a súlyotok alatt fölsikolt. Kiválasztod a megfelelő kulcsot, elfordítod a zárban, és belököd az ajtót. Bent a padlót régi parketta borítja, amely akkor is nyikorog, ha senki nem lép rá. Fölnyomod a villanykapcsolót, a szobát csak egy csupasz villanykörte világítja meg gyéren. Észrevétlenül visszazárod az ajtót. A falakon ódon festmények lógnak, a kandallóval szemben két kopott fotel és egy szófa áll. A kérésedre az egyik sarokba betettek egy televíziót is, két hónapba telt, mire sikerült őket meggyőznöd. Az utasod vesz néhány mély lélegzetet. − Milyen szag ez? − kérdezi. − Föld és vér − feleled. Körbevizslatod a helyet. − Hahó, megjöttünk! Az utasod hátrál néhány lépést, de hiába, úgysem tud hova menekülni. − A szüleiddel laksz itt, vagy mi? − Nem egészen. És akkor végre kilép az egyik a közelben lévő ajtóból. Sosem mondták meg a nevüket, te pedig sohasem kérdezted. Dolgozol, kapod a pénzt, és ennyi. Az alaknak fekete haja van, a bőre halottsápadt és szabályosan ráfeszül a koponyájára. Olyan, mint ha több hónapja elföldelték volna. Villás nyelvét többször kidugja, akár egy kígyó. A másik rögtön a nyomában van, eddig még sohasem láttad, hogy valamit − akármit − külön csináltak volna, mintha össze lennének nőve, akár a sziámi ikrek. Ennek többször próbáltad már a testsúlyát meghatározni, de sohasem jutottál dűlőre, vajon mennyi lehet; egy biztos, jóval száz kiló fölött. Szabályosan döng a padló, ahogy lép egyet. Úgy gondolod, hogy vak (üveges tekintete folyton a semmibe mered), de ezt sem kérdezted meg. − Remek − mondja a vékonyabb. − Vacsora − mondja a teltebb. Elkapod az utasod haját, aki elkezd sikítani, és úgy látszik, hogy nem is szándékozik egy darabig abbahagyni, aztán odalököd nekik. A  dagadtabb bevonszolja magával a  másik szobába, miközben a vékonyabb a nyelvét nyújtogatja és a tenyerét dörgöli. Te leülsz a tévé elé, és rágyújtasz. Bekapcsolod a televíziót, és a South Parkot nézed, miközben a lány üvölt. Kisvártatva kijön a soványabb, és bólint egyet. Innen tudod: a lány még szűz volt.

Prae53

Tóth Kinga • Fritsi Péter

Tóth Kinga

A fény ferdén ömlik be a szobádba, amikor megszólal a telefonodon az ébresztőóra. Lehúzod a lepedőt és a huzatokat, aztán újakat teszel föl. Új ruhát veszel föl, csak semmi olyat, ami már egyszer rajtad volt. Kiteregeted a tegnap esti mosást, majd autóba ülsz, hogy visszahajts a tegnap esti házhoz. A csomagok a megszokott helyen várnak, az épület mögötti fészerben, amit lakattal zártak le. Kinyitod a lakatot, és fölkapod a hátadra a szemeteszsákot, aminek a száját szigetelőszalaggal fogták össze. A csomagtartóból előveszed az ásót és a lapátot: így indulsz útnak. Egy órát gyalogolsz befelé az erdőben, amikor eléred a helyet, ahova a zsákokat szoktad ásni. Még egy órába beletelik, mire eléred azt a gödörmélységet, ahol a vadállatok már nem érezik meg a szagot. Beledobod a csomagot a gödörbe, és visszatemeted. Az egész hátad sajog, minden izmod fáj, mire visszaérsz az autódhoz. Hazaérve kitakarítod a kocsit, utána lezuhanyozol, beindítasz egy mosást, lepucolod a cipődet. Fölporszívózol, letörölgetsz, lemosod az ablakokat, végül föltörölsz. Ellenőrzöd, hogy minden ábécé sorrendben van-e, bár rajtad kívül senki nem jár a lakásban. Lemész a kocsmába, hogy igyál egyet. Télen jóval szebbnek tartod a várost. Olyankor minden fehérbe borul, a hó és a jég ropog a talpad alatt, néhány kéményből pedig füst kígyózik a szürke ég felé. Sokkal tisztább. Most csak pár darab üres sörösüveget rúgsz arrébb a járdán, átkelsz a főúton, és bemész a kocsmába. Állott dohány és piaszag facsarja az orrodat, két ember áll a bárpultnál, egy pedig a pult mögött. Rendelsz magadnak egy sört, miközben a melletted lévő szóba elegyedik veled, és azt kérdezi, hogy neked sincs-e munkád. − De, van − feleled. Közben ordítások és nyögések szűrődnek föl az alagsorból, ahol egy kondicionáló termet alakítottak ki. Téged soha nem érdekelt a gyúrás, nem edzetted a tested fekvőtámaszokkal és felülésekkel, de mindig is volt valamiféle brutális erőd, ami nem tudod, hogy honnan fakad, de ahhoz éppen elég, hogy egy női kart egyetlen mozdulattal ketté roppants. − És mivel foglalkozol? − érdeklődik tovább az alak. − Emberekkel. − Belekortyolsz a sörödbe, aztán helyesbítesz: − Fiatal lányokkal. A másik egy darabig néz rád, és összevonja a szemöldökét. − Te valami szociális munkás vagy, vagy mi a fene? Jobbra-balra ingatod a fejed. − Mondjuk. A férfi melletted erősen odacsapja a tenyerét a pulthoz, te pedig ránézel, majd megiszod a maradék italod. − Irodai munka − köp ki a  földre. − Légkondi, szék, ebédszünet… éppen csak a  seggedet nem nyalják ki. − Ha te mondod.

54Prae

A csapos újratölti a kiürült poharadat. Ennél nem szabad többet innod. − Én, amikor a bányában dolgoztam három műszakban… Már nem figyelsz oda, eddig sem érdekelt túlzottan a beszélgetés, de most aztán már főleg nem. Elfogyasztod a második söröd is, fizetsz és eljössz onnan, miközben a másik éppen valahol a monológja felénél jár. Érzed, hogy kissé kótyagos a fejed, úgyhogy elmész a közeli pékségbe és kérsz néhány meleg kiflit meg egy kávét. Lefelé sétálsz az óvodához, leülsz egy padra és a gyerekeket figyeled. Egyszer a te fiad is volt ennyi idős. Miután végeztél a kiflikkel és a kávéval, fölállsz, és az óvoda kerítésére támaszkodsz, onnan nézed a gyerekeket, akik látszólag sohasem unják meg azt, hogy a fából készült mászókán föl-le másszanak. Boldogan nevetgélnek, ami téged is jobb kedvre derít. Egy óvónő lépked feléd, és azt állítja, hogy az óvoda területén tilos a dohányzás. − De én a területen kívül vagyok − feleled. − És az ötven méteres körzetében − egészíti ki a nő. − Ó. Elindulsz, hogy kiérj a zónából, de úgy gondolod, hogy a cigarettád előbb leég, mint ez megtehetnéd. Keresel egy kukát, elnyomod az oldalán, aztán belehajítod. A munkád legnehezebb része a szűrés. Előfordul ugyanis, hogy tévedsz, és akkor duplán vagy triplán kell dolgoznod abban a hónapban. Manapság nehéz ugyanis szűz lányokat találni. Ez az egyik fő feltétel, a másik, hogy viszonylag szép legyen, bár a munkaadóid tisztában vannak vele, hogy manapság nem lehetnek nagyon válogatósak. Te pedig bemész a szórakozóhelyekre, lehetőleg olyanokba, ahol nincs kamera, és próbálod megtalálni a következő utasodat: figyeled a lányokat, mert rettentően sokat elárul az, ahogy táncolnak, ahogy a pultnál piát kérnek vagy az, ahogy másokkal beszélgetnek. A megérzéseid általában bejönnek. A következő héten találkozol a volt feleségeddel és a fiaddal. Több mint két órát autózol azért, hogy ezt megtehesd. Úgy lehetsz a fiaddal néhány órát, hogy a volt feleséged közben végig ott van a közeletekben. Ha pontosan nem is tudja, hogy mivel foglalkozol, valamit azért egészen biztosan sejt. Egy pillanatra nem venné le a szemét a fiadról, amíg te vele vagy, mert nem érti meg, hogy nem jelentesz rá semmilyen veszélyt. Őt nem rabolnád és vinnéd el… − Nézd, apu, így tudok csimpaszkodni − mondja a fiad, miközben egy félkörív alakú mászókán lóg. − Ügyes vagy. Leugrik a földre, végigszalad egy füves területen, és fölfut egy csúszda tetejére. − Na, és ez, milyen volt? − kiáltja oda neked. − Nagyon jó! − kiáltod vissza, miközben arra gondolsz, hogy milyen gyönyörű volt még pár évvel fiatalabban. A fiad lecsúszik a csúszdán, aztán a füves területen cigánykereket vet. − Látod, apu, ilyet is tudok! − Igen, látom. Ragaszkodsz hozzá, hogy meghívd őket fagylaltozni, miután a fiad kijátszotta magát. A volt feleséged egy darabig tiltakozik, de amikor belenéz a fiad szomorú szemébe, meglágyul a szíve és rábólint. Te csak egy kávét kérsz magadnak, a volt feleséged semmit, a fiad meg hat gombócot, holott annyit meg sem tud enni. − Ez itt vanília, ez csoki, ez citrom − magyarázza −, ez banán, ez puncs, ez pedig mogyoró. A fiad mosolyog, te visszamosolyogsz rá, a volt feleséged meg olyan feszült, hogy úgy gondolod, ha kihúznád alóla a széket, akkor is ugyanebben a testtartásban maradna. − Ki kell mennem pisilni. Apu, kijössz velem? A volt feleséged kinyúl, és elkapja a fiad kezét. − Szó sem lehet róla − sziszegi. El sem búcsúzhatsz a fiadtól, úgy rángatják ki a helyről.

Prae55

Fritsi Péter Precíz életforma

Permutáció

Halvány mosoly játszik az arcodon, miközben hazafelé vezetsz. Senki sem tudja a  szomszédok közül, hogy mivel foglalkozol, de nem is nagyon érdeklődnek; ahogy rájuk nézel, ahogy elmész mellettük, megéreznek rajtad valamit, valamit, ami figyelmezteti őket − jobb ha nem állnak veled szóba. Téged ez meg nem igazán érdekel. Egyszer voltál házas, van egy gyereked is. Leparkolod a kocsit a garázsban, de nem kezded el takarítani, holnap még lesz dolgod. A földszinten laksz egy panelházban, de ha kinézel az erkélyeden, akkor látod az egész belvárost. Ilyenkor éjszaka minden csendes, alszik mindenki, a házak pedig fényárban fürdenek. Leveszed a ruhád, és azonnal a mosógépbe teszed őket, aztán beindítasz egy mosást. A cipődet a kád szélénél alaposan lesikálod egy körömkefével, majd a folyosóra teszed száradni. Kétszer zuhanyozol le egymás után, és a hajadat is megmosod. Utána a körmeid alól egy ollóval kikotrod az odaragadt koszt. Meztelenül fekszel le az ágyba, mert így szoktál aludni. A lepedő ropogósan friss, a huzatoknak barackos öblítő illata van − ma reggel húztad föl őket, másnap reggel majd újra megteszed.

Már a bekötőúton jártok, és úgy érezd, hogy valami nincs rendben a lánnyal. Egyszerűen túl simán ment minden: alig kellett győzködnöd, a piát úgy nyakalta, mintha víz lenne, ezért nem is kellett sokra meghívnod, kellően szégyellős volt a táncnál, és minden szituációban visszafogott. Most kivételesen te szólalsz meg először: − Jó nagy retikülöd van. − Hogy minden elférjen benne. Különös, nem hallod a hangján, hogy részeg lenne, pedig mikor beszálltatok a kocsiba, úgy kellett besegítened, mert annyira támolygott. − Akár egy puska is elférne benne − próbálsz viccelni. − Igen, akár az is. Odaértek a ház elé, amely ugyanolyan sejtelmes csöndbe burkolódzik, mint mindig. A lány melletted magabiztosan lépked föl a tornácra, te pedig előveszed a kulcsot, és bementek az ajtón. A helyiséget csupasz villanykörte vonja halványsárga fénybe. Közben megérkeznek a vendéglátótok is: a vékonyabb izgatottan dörzsöli a tenyerét, a dagadtabb szája szélén alig észrevehető mosoly bujkál, ami annyira, de annyira elüt az üveges, élettelen tekintetétől. − Khm, most velük kéne menned − mondod a lánynak, aki egyszerűen bólint, és odalép a két alakhoz. − Sokkot kapott a kicsike − szólal meg a teltebb. − Bizony szeretjük, ha nem rúg-kapálnak − teszi hozzá a vékonyabb. Azzal bevonulnak a hátsó szobába. Te azt teszed, amit mindig is szoktál, leülsz az ősrégi bőrfotelba, amely nyikorog a súlyod alatt, és cigarettára gyújtasz, miközben bekapcsolod a tévét. Most a Family Guy megy, te pedig néha hangosan fölnevetsz, és azon rágódsz, hogy végül is mi nem stimmelt a mai estével. Nem nézted az időt, így nem tudhatod, hogy hány perc telt el, de az egyik szünetben fölfigyelsz arra, hogy nincs mire figyelned. Ergo: nem hallasz semmit, pedig annyira még senki sem kaphatott sokkot, hogy ne sikoltson, miközben élve kibelezik. Persze még sohasem láttad igazából, hogy mi történik odabent, de egyszer az egyik zsák, amit el kellett ásnod, kinyílott, és leszaggatott testrészek potyogtak belőle a földre, úgyhogy pontosan el tudtad képzelni, mi történhet abban a szobában. Abban a pillanatban nyílik az ajtó, és a vékonyabb támolyog ki rajta. Te azonnal fölpattansz, és odaszaladsz hozzá. A nyakából egy kés áll ki, alóla folyamatosan bugyog a vér. Térdre rogy előtted, aztán elterül a földön, te pedig rálépsz a mellkasára, és kihúzod azt a kést. Segíteni már úgysem tudsz rajta. Aztán hatalmas dörrenés rázza meg a házat, és a dagadtabb repül ki a helyiségbe, egy öklömnyi lyukkal a hasán. Kisvártatva a lány is megjelenik az ajtóban, egy füstölgő, duplacsövű puskával a kezében. Azonnal cselekedsz: hátraugrasz, a fotelon landolsz, és védekezően magadra húzod, mikor eldördül a második lövés, amely jókora darabokat tép ki a falból mögötted. Lehet, hogy az adrenalin miatt van, de nem érzed, hogy eltaláltak volna. Hallod, ahogy az üres hüvelyek a földre esnek, és tudod, hogy most kell lépned, vagy itt fogsz meghalni.

56Prae

Összeszeded minden erőd, fölguggolsz, és arrafele hajítod a fotelt, amerre a lányt sejted. Szerencséd van, mert telibe kapod vele. Megtántorodik és elejti a két töltényt, amit a puskába akart tölteni. Fölkapod a kést és felé rohansz, de ő jókorát odasóz a válladra a fegyver csövével, amitől az egész karod elzsibbad. Te a talpaddal a combjára taposol, a könyököddel az arcába vágsz, miközben arra gondolsz, hogy ez a lány csupa meglepetés. Átveszed az ép karodba a kést, és megpróbálod megszúrni, mire ő a sípcsontjával a lágyékodba rúg. Könnyezve rogysz a padlóra és próbálod nem elhányni magad, de úgy érzed, hogy a heréid fölcsúsztak a gyomrodba. A lány föléd áll, és megfordítja a puskát, hogy a tussal zúzza össze a koponyádat. Te mélyeket lélegzel, és vársz. Amikor a lány lesújt, te gyorsan félregurulsz a válladon, és elhajítod a kést, ami egyenesen a combjába áll. Halk sikoly hagyja el a száját, te fölpattansz, odafutsz, és olyan erővel rúgod fejbe, hogy megreccsen a nyaka, és rögtön az eszméletét veszti. Több mint két óra kell, hogy magához térjen, de addigra te már elintéztél mindent. Többek között odakötözted egy fához. Szemhéja lassan emelkedik föl és le, az ajka cserepesre száradt, a homlokán elkent vérfolt éktelenkedik, tekintete kába és homályos. Megvárod, amíg rád figyel. − Szóval, ki vagy te? − kérdezed. A heréid még mindig sajognak. − Megtervezett volt az egész, igaz? Már hogyne lett volna az. − Meg fogsz ölni? A kést a kezedben tartod, most megtáncoltatod a pengét az ujjaid között. − Az attól függ. Hogy mennyit mondasz el nekem. − Most a kés hegyével a körmöd alól piszkálod ki a koszt. − Dolgozol valakinek, vagy mi a fene? Erre sok ideje készülsz. A lány bólint. − Több mint két éve. − Hogy akadtál rájuk? A lány szeme ide-oda cikázik idegesen, mintha attól majd kiszabadulhatna vagy elfuthatna. − Nem rájuk. Rád. Ez meglep. A kést a földbe dobod, és rágyújtasz egy cigarettára. − Nocsak. Hogyan? − Három éve eltűnt a nővérem. A családom tönkrement bele, én éjszakánként nem tudtam aludni. Akkor figyeltem föl rád, minden hónap elsején, nem igaz? Mosolyogni kezdesz. − De igaz. − Hiába vagy bármennyire precíz, előbb-utóbb úgyis fölfigyelnek rád. − Elkezdtelek figyelni, elég unalmas volt amúgy, leszámítva az elsejéket, így jutottam el ide, ehhez a két… − kiköpött a földre − állathoz − szinte ordította az utolsó szót. − Tudom, hogy te hoztad el a nővérem. Ha végiggondoltad a dolgot, akkor valószínűnek láttad. Az elején voltál olyan hülye, hogy a közvetlen környezetedből válassz lányokat. − Jól van. − Akkor most mi lesz, megölsz engem is? Megrázod a fejed. − A nővéredet sem én öltem meg. − De te hoztad ide! − ordítja. − Az majdnem ugyanaz. Azt hiszed, hogy különb vagy náluk? Ugyanolyan rossz vagy, mint ők! Fölállsz és leporolod a kabátodat, aztán a csikket valahova az erdőbe pöckölöd. − Tudom. − Aztán úgy érzed, hogy ki kell öntened a lelked. − Én a kisfiúkat szeretem. − Mi? − A négy-ötévesekre. − Fölnézel a csillagokra, amelyek fényesen ragyognak. − De most azt hiszem, arrébb állok, ideje valami másik állás után nézni. Mivel ugye kicsináltad a munkaadóimat. − Legyintesz. − Mondjuk úgyis untam már az egészet. A lány szeme összeszűkül.

Prae57

Fritsi Péter Precíz életforma

Permutáció

Nehéz elfoglalni magad, amikor nem dolgozol. Régen szerettél olvasni, de ma már idegesít, ha egy könyv nincs a helyén. Ugyanígy vagy a dvd-kel. Próbáltál főzni, de ki nem állhatod a mosatlan tányérokat, és azt, hogy a fűszerek nem a polcon vannak. Így aztán maradtál a tévézésnél és a takarításnál. Kifejezetten kutatod a koszt − próbálsz olyan helyeket találni, ahol biztosan összegyűlik, például a polcok hátulja, ha jól tudod, akkor azt senki nem szokta törölgetni. De ott van még az ágy alatti rész, az a kedvenced, mert ott szinte mindig találni néhány porszemet. Lassan eltelik egy hónap, amit henyéléssel töltesz el. Ezért minden harmadik nap lenyomsz százhúsz fekvőtámaszt és megcsinálsz száz felülést, csakhogy formában maradj. Vadászat előtt mindig egy kicsit izgatott vagy, így érezted magad régen, mielőtt szerepeltél valahol. Amikor szavaltál, mesét mondtál vagy a kórussal énekeltél. Bár… ez egy kicsit más. Nem elég jó megfigyelőnek lenned, a hely kiválasztása legalább ilyen fontos. Nagyon ritkán fordul elő, hogy kétszer is visszamész ugyanoda. Kerülöd azokat a diszkókat vagy kocsmákat, ahova kamerákat szereltek föl. Persze mindig akad valamiféle nehézség, de az évek alatt egész nagy rutinra tettél szert.

Oláh András

− Amíg élek üldözni foglak, hallod? Amíg csak élek! Leguggolsz hozzá. − És ki mondta, hogy még sokáig fogsz élni, hmm?

ingerküszöb nélkülözlek – ahogy megvonsz magadtól te is – hisz amikor kellene nem vagy sehol néha hallom még ahogy Barabást kiált a tömeg – mintha mikrofonpróba volna csak – de spongyát rá: hisz mióta világ a világ mégiscsak egyetlen túlélőd vagyok

Miután fölgyújtottad a házat, gyorsan összepakoltál otthon és rögtön útnak indultál. Igazából volt erre a helyzetre egy vészcsomagot: egy bőrönd tele ruhával és pénzzel. Nincs előre megtervezett útvonalad, egyszerűen csak mész, amerre gondolod. Mikor az éjszaka utolsó foszlányát is elűzi a  felkelő Nap, te megállsz egy gyorsétteremnél, és veszel egy szaftos hamburgert egy üveg kólával. Fölülsz a meleg motorháztetőre és onnan figyeled, ahogy a táj lassan arany színt ölt, közben pedig arra gondolsz, hogy nincs is ma olyan rossz napod.

Nagypál István

Velemi Névtelen

(részletek)

(közzéteszi: Győrei Zsolt) Hazatérőben

Fényes fenyvesek

Október lett. Tölgylevélen könnyü rozsda. Néhány nap, és mind kigyullad vad-pirosra. Néhány hét, és mind lehull a barna földre. Néhány hó, és új rügy szökken szilaj zöldbe. Kószán jár-kél vándor időnk föl-le, föl-le. Járok-kelek s mit sem tudom: élve? ölve? Életemet halálommal összemosta Tölgylevélen könnyü rozsda, Pengeélen szörnyü rozsda.

Szép itt, hűs-zöld fenyők között. Odalent félek foguk-fenők között. Idefönt léptem nyeli a tű-avar. Odalent kalimpál balga zűrzavar. Idefönt csak élni és regélni jó. Odalent csatáz száz vak relígió. Idefönt sütésre ért a gesztenye. Odalent hány van, ki tűzbe vesztene. Idefönt egy-egy lány vet rám szép szemet. Odalent szajhák zabrálják pénzemet. Idefönt vers mellé újbor is kerül. Odalent egy sorom sem úgy sikerül. Idefönt ti hívtok, fényes fenyvesek. Odalent meghalnék. Gyantás csend leszek idefönt.

Kósza lábam útfélre hullt fészekre lép. Hat hét előtt ballagtam épp Kőszeg felé. Forrás partján azt gondoltam: megvagyok még. Forrás partján azt gondolom: meghalok még. Fény a vízen, fény a parton: itt vagy ott ég? Nem tudom már. Nem tudom – hát mint ragyognék? Kőszeg felől jövök. Mentem Kőszeg felé. Kósza lábam fészekre lép. Lomha bánat ízekre tép.

58Prae

Velemi Névtelen • Oláh András • Nagypál István

Permutáció

UTÓSZÓ beszélgető lapok

102. bemegyek a városba talán összetalálkozom valakivel vele, és örömömre mással összetalálkoztam * [verzó] nem volt öröm, bárcsak át lehetne írni, hogy nem örültem a lánynak, a lánynak

109. jó rágyújtani a cigire nem a szag a füst bármi egyéb érdekel a számba veszem és a kezét érzem a cigis doboz mellett

103. azt hiszi, elvehetem a boldogságát hogy önző mód én legyek nem tudom hogy tévedhetett ekkorát

111. tudom, semmi jó nincs benne de most ez annyira izgat, mint egy halott kurva tudom, a világ rossz és én se vagyok különb ettől

105. ki kell bírnom a játékot a lány játékát nem bűvöltem el eléggé 106. tervezett ajándék: 24 szál liliom 1 szál rózsa ami lett belőle: kölcsönkérés, 8 ezer és egy tökéletes nap

110. ez a kék doboz emlékőrző tárgy egy pillanatra újra és újra

112. ma bejött, talán utoljára, azt mondta meghíztam, úgy örültem neki, mintha azt mondta volna: milyen jól nézel ki

Prae59

Permutáció

L. O. V. E. XO a műmezőn. Elkékült ajkakkal, tetszhalottan, lehunyt szemhéja mögött környezetbarát szentjánosbogarakkal. Süppedj a pink színű fűszálak közé. Reciklálódj. Szeretlek. Így, kábultan, holtan. Így, a romboid alakú mazoplasztikmezőn. Kontaktlencse-csapadék csorog végig arcán, kabátján. ZW szigetelőszalaggal a damil-szégyenoszlophoz kötözve. Elkékült ajkakkal, csipkehúsában krómozott nyílvesszők. Vénusz- Légycsapók őrzik nyugalmát. Ctrl+A XO a háttérben. Bekerítve, kezében fekete lepel csattog. A semmi közepén ZW. Arccal a tükörasztalra borulva, műszálas haja összevegyül a sík felületen szétszórt, tetszhalott papírrózsákkal. Négyméternyi Tungsram csillagos ég. Onnan szemerkél a kontaktlencse-csapadék. Dögölj meg. Ctrl+End Egymásnak háttal, bőrfotelekben, rubint-kalaptűkkel átszúrt arccal, hattyúkezükben fajanszcsészével, ír kávét kavarva. Neonkék Le Corbusier-biomezőn, szemlehunyva. Egymáson, egymással, egymásban, egymásnak hátat fordítva. Damil szögesdróttal egymáshoz kötözve, hisz szentek, szentek, vazze. A tükörteremben, magukat, egymást elveszítve. A Borostyánszobában, láncokról lógva, a szétnyíló tépőzár-padlót fürkészve. Együtt, egymás mellett, egymás helyett. Ctrl+C Pulzárokkal a szemhéjuk alatt, négy méter magas Man Ray-égbe préselve. Tudják, érzik, felszabadultak. Bekerítve, lehatárolva, belső szabadságnyalábokban tocsogva. Sztaniolba csomagolt több ismeretlenes boldogságzóna. Elkékült, összepréselt ajkakkal a műpázsiton, suhanó Graffiti-árnyak által tarkón lőve, rózsát zabáló tetszhalott katonák, szívükbe, arcukba, bordáik közé döfött rubint kalaptűvel. Óarany keretben, morzsolódó negatív polaroid-emlékmozaikok örvénylenek a sötét anyagban, a legsterilebb, leghaloványabb érzelemzúzalékoktól megfosztott, lágyan dezintegrált, otthonos, bekerített szaloncukor-porcogós gázkamra origami-méhében. Borotvával átvágott rubinvérszín torokkal, háttal egymásnak a krémszín bőrfotelekben. Damillal összekötözve, damillal kereszrefeszítve a havazó képernyő előtt. Talpuk alatt roncsolt játékbabák a fluid kockában, folyékony tükörrózsákkal szemhéjuk mögött. Műszálas emomezők talaján bóklászva. Szintetikus harapás- és karmolás-nyomok a lüktető, izzadt dermafelületeken. Egymással, egymás nélkül, egymásban, egymást elveszítve. Kezükben fajanszcsészével, ír kávét hörpölnek, nyirkos Lego-barlangokban alvadt rubinvérrel bekenve kúsznak, hisz szentek, szentek, vazze. XO lőtt rózsasebbel a halántékán. Süppedj, elkékült ajkakkal.

60Prae

Reciklálódj. Minimalizálás, jobb egér, új, Microsoft Office Word Dokumentum, bal egér. ZW tükröt helyez a tetszhalott nyelve alá, és a formatervezett vadvirágok közt térdelve ujját a szája elé helyezve mutatja: csend, csend, silence, hisz szentek vagyunk, rózsakorbácsos, Hundertwasser-fajanszszentek a zuhogó kontaktlencse-csapadék tócsáiban ázva, szintetikus csókok borította szegecselt műbőrünkben, persze, persze hogy kilépünk egymás életéből, de itt és most szeretlek, hisz szentek vagyunk, szentek, vérrubinszín, agyonvert csipkeszentek. Crtl+A+Delete Szeretlek. Dögölj meg. Mellettem elférsz. Marinírozott félelmeid immár az én rettegéseim. Itt vagyok. Vagyok. Nikkelből, iszonyból, sóhajból, vanádiumból. Összetartozunk. Never Forever. Crtl+A+Delete

G. István László Repülő szönyeg (öt daktilikus minta) Weöres dala (pentameter)

Varjú (disztichon hangsúlyos licenciával – leoninus)

Egyszer volt szerelem: csöndbe borult a világ. Kétszer volt szerelem: zúghat az erdei táj. Több szerelem sose volt: meg se születtem ezért.

Károg a varjú. Teljes évszakokat telekárog. Ősz, ősz, ősz, csak az ősz. Tél, tél, tél, csak a tél.

Tenger (leoninus hexameter) Nem született tenger, (csak a lélek hisz születésben), lelket nem fogad el, hisz a hullámzás erejében. Örök gyerek (disztichon)

Fáradt, károg a hangja, a tél szele is betakarja. Azt károgja, hogy él. Rá se bagózik a tél. Méltatlanság (hexameter+daktilikus csonka tetrameter) „Hol van az én takaróm?” Felhőjét megtapogatta, s húzta magára a Hold, sose fázzon. Sárgán bújt ki a lába a rossz felhőtakaróból, mérges lett, elapadt. Jön az újhold.

Nem hiszi, hogy tyúk lesz, a csibének nincs bizodalma. Fel nem nő, amig él. Anyja körül tekereg.

Prae61

Jódal Kálmán • G. István László

Jódal Kálmán

Mit mondasz? Nem hallom

Permutáció

(részlet a drámából) Szereplők: Nő Férfi Helyszín: Átlagosan berendezett nappali, könyvespolc, számítógép, asztal, fotel, kanapé. (A nő a kanapén fekszik, nem alszik, nem olvas, nem csinál semmit. Látványosan nem csinál semmit. Néha sóhajt. A férfi háttal, a számítógép előtt ül, játszik egy „lövöldözős” játékkal. Percekig ez megy. Megcsörren a telefon.) Nő: Csörög a telefon. Férfi: Hallom. (tovább játszik) Nő: (odaviszi a férfinak a telefont, közben megnézi a készülék kijelzőjén, hogy ki telefonál) A mama az. (visszafekszik) Férfi: (telefonál) Szia mama…Jól vagyunk…Igen, ő is… Itt ül mellettem. Nő: Nem is ülök melletted. Férfi: És mikor jönnél? ... Holnapután? (kérdően ránéz a nőre, az továbbra is a kanapén fekszik, megvonja a  vállát.) Nekünk jó. Jó, gyere, várunk. Szia, puszi… Átadom. Ő is puszil téged. Nő: Nem is puszilom. Férfi: (visszafordul a játékához, lövöldözik) Mi bajod van, drágám? Nő: Semmi. Férfi: Akkor miért van rosszkedved? Nő: Mit csinálsz? Férfi: Játszom… És te? Nő: Azt látom, hogy játszol… Mit csinálsz ma, úgy értem. Férfi: Semmit… Még nem tudom. És te? Nő: Még nem tudom. (Megint csörögés. A  férfi abbahagyja a  játékot, kilép az alkalmazásból. Felveszi a  telefont.) Férfi: (kedélyesen beszél, közben fel-alá sétál, gesztikulál.) Helló, komám, de rég hallottalak már! Mi újság?... Hát megvagyunk… Semmit… Ő se… Ja… Kicsit le vagyunk eresztve… Hát… nem túl jól, unatkozik, azt mondja… De hát, mit tudok csinálni, nem igaz? Ez van, ezt kell szeretni… Igen? Na, de jó, végre történik valakivel valami jó is! Mesélj! (hosszú percekig h allgatja a vonal túloldalán beszélőt.) (A nő közben feláll, odamegy a számítógéphez, chatelni kezd egy barátnőjével. Felélénkül, néha hangosan felnevet.) Nő: Mi is elmehetnénk néha valahova. Férfi: (a telefonba beszél) Ja, az jó lenne, elmehetnénk valahova, megbeszéljük. Örülök, hogy jól vagytok… Jól van komám, úgy lesz, hívlak. Nő: (nem veszi észre, hogy a férfi kiment a szobából) Ki volt az?... Hallod? (hátrafordul, körülnéz) Hol vagy? (visszafordul a géphez) Hova lettél? Férfi: (Kintről) Mi van? Nő: Azt kérdeztem, hol vagy. Férfi: Vécén… Mi van? Nő: (szórakozottan maga elé) Semmi. (A nő abbahagyja a  levelezést, kilép az alkalmazásból, ledobja a  ruháit, fehérneműben kimegy a szobából. A férfi bejön.) Férfi: Hol vagy? (leül a számítógéphez, nézelődik az interneten) Hova lettél?

62Prae

Nő: (kintről) Mi van? Férfi: Hol vagy? Nő: Fürdök…Mi van? Férfi: (maga elé, szórakozottan) Ja. (Egy ideig ez van, aztán bejön a nő, felöltözve.) Nő: Jó vagyok így? Csinos? Férfi: (nagyon bele van mélyedve abba, amit olvas) Egy pillanat, mindjárt. Nő: (Odamegy a konyhához) Főzök kávét, kérsz? Férfi: Hány óra? Nő: (kicsúszik a kezéből egy pohár, eltörik) A fenébe, eltört. Férfi: Mi? Nő: Idehoznád a seprűt? (Csörög a telefon. A férfi felveszi, a nő kimegy.) Férfi: Halló! Igen, én. Egy pillanat, megnézem, épp tegnap utaltam… Utánanézek. (A számítógéphez ül, adatokat egyeztet a telefonálóval. Közben bejön a nő, seprűvel, takarítani kezd) Nő: Ki volt az? Férfi: Mi tört el? Nő: Kérsz kávét? Férfi: Segítek. (Átveszi a seprűt, lapátot, kiviszi a szemetet, a nő eközben kiönt magának egy kávét, leül a kanapéra. A férfi kisvártatva visszajön, leül a géphez, belép a lövöldözős játékba. A nő kávézik, a férfi játszik, egy ideig ez megy.) Nekem nem csináltál kávét? Nő: Nem mondtad… Csináljak? Férfi: (Izgalmas résznél tart a játékban, csak pár másodperc után válaszol) Tessék? Nő: Nem szóltam.

Fehér Renátó Anyák napja Anyából nekem mintha kettő lenne. Az egyik kislány, a másik néni. Ez elkényeztetett, az megnevelt. Igazából viszont egy harmadik nő szült meg. Az ő neve került az igazolványomra. Ő tanított ezekre a szavakra, és nem volt féltékeny, amikor elindultam, hogy magamtól találjam meg anyáékat. Ha érted azt, ahogy beszélek, a két anya akkor a tiéd is. Az egyikük úszó Szöulban. Mindig úszó, mindig Szöulban és mindig nyer. Állítólag én is egy kicsit abban a medencében születtem. A másik itt lakik nem messze. Kék a ruhája és szomorú a szeme. Állítólag én is egy kicsit továbbszomorítom azt a szemet.

Prae63

Tallér Edina • Fehér Renátó

Tallér Edina

„Fehér babáim, fehér babák”

Permutáció

Ilyenkor mindig mintha tompa október lenne. Finoman a lábamra lépsz az asztal alatt, hogy derítsük ki együtt és utoljára: élsz-e még? Kívánsz-e? Kívánsz-e aludni, ébredni idegen sárból ágyon? És belém tudsz-e szeretni csak egy hétvégére?, ahogy, napszakokat ülve át veled egy Erzsébet téri padon, a kibontott sörök utolsó leheletét hallgatom, vagy téged mosolyogva, amíg arról beszélsz, hogy mindenkit baleset ért, aki valaha verset írt neked. Ahogy leszek heves, ha politizálni kezdünk, aztán csapkodom a talpam a kavicson mint durcás gyerek, akit – hogy megnyugodjon – a Feneketlen-tóhoz kacsát etetni viszel. Anyád megfakult garbója van akkor rajtad, pár régi fénykép miatt, azokon szép nagyon. Az meg, aki közben otthon várt rád, nyel egy nagyobbat és megbocsát, mert csak tort ütöttél néhány felelőtlen év fölött. Hamarosan megint viszontszereted. De mindez kellett, hogy lehessen újra és végleg őt választani. Aggodalomra tehát semmi ok: nem terebélyesedik bennem követelés. Üres vagyok – meddő nő a sokadik kísérlet után.

64Prae

Nyerges Gábor Ádám Feljegyzések készülnek VIII. hát itt rekedtem meg látod írom annak aki sosem létezett most mégis neki magyarázom hogy életem elmúlt négy évének csak nagyon kevés momentumára tudok részletesen lineárisan emlékezni de elfelejteni mégsem lehet a homályos részeket sohasem nem hihető így nem is hangoztatom hogy amit én keresnék sosem lesz meg saját határaimon kívül hogy én ilyen értelemben vagyok magányos és hazudom hogy sajnálni akkor sem kell mindezért holott dehogynem ezt szomjúhozom folyton mert ezt érzem még a legközelebbinek

Fehér Renátó • Nyerges Gábor Ádám

A Kisanyuért hangosan szurkolok. Óriási kivetítőkön képzelem el: a Hídfőnél és a Hősök terén, anyák napján és a piros betűs dátumokon. A Nagyanyuhoz magamban beszélek. Megtartom a keresztbefutó lécek árnyéka, a térdeplő hűvöse és az összekulcsolt ujjaim szigora mögött. Neki lenni bennem otthonos.

mindahhoz ami kellene micsoda erő szükségeltetne ahhoz hogy változtassak ezen az éhes magamon hogy ne vágyjak ennyire valami megfoghatatlan után s mégis minden áldott nap felkelek ehhez a valakihez beszélek az eltelt idő óta minduntalan mert úgy hiszem már csak számára lenne értelme tisztázni bármit is magamban egyre kevesebb magyarázatot keresek helyzetem most és mindenkor túl egyértelmű nincs mit mondani és mindahányszor eszembe ötlik hogy amikor épp eléggé elveszett és nagy szó reménytelen voltam ahhoz hogy bevégezzem az életem csak a nagy világfájdalom jutott eszembe de ez nem így hát rossz okokból maradtam életben mert téved mindenki aki azt hiszi hogy rossz levezetéssel kapott jó eredmények is helyes megoldásoknak tekinthetők itt vagyok túléltem magam és volt azaz sosemvolt szerelmemen kívül kit mint örökkön özvegyül maradt lelkibeteg halálomig gyászolhatok rajta kívül senkivel magammal sem beszélek már mi több már csak neki mondandó mondataimból értem meg tulajdon magamat is ha feltétlen megbeszélnivalóm van a lelkiismeretemmel így beszélek Vörösnek hívták azaz hívtam sosem volt mégis hiányzik de azért minden áldott reggel felkelek

Prae65

Permutáció

W Gondoltam felhívom W-t. De tegnap már lebeszéltem a telefonról azzal a hülye csajjal minden egységemet. Egységtelenné váltam. Egységessé meg soha nem is fogok, így keseregtem magamban mondhatni, közben nevettem. Legszívesebben ilyenkor sírva fakadnék, hogy mi a nyavajáért nem vagyok képes kissé tragikusabban látni a dolgokat! Hogy miért van ott mindig az a csalafinta ördög, aki mindig kikacsint valami paraván mögül, mondjuk, mintha épp egy nővel akarnék kettesben lenni, meghitten, és erre ez a nyavalyás odakacsint nekem. Így morfondíroztam magamban, miközben zsebemben apró után kutattam, hogy egy nyilvános fülkéből mégiscsak felhívhassam W-t. Persze, kívülről nézve, akár azt is gondolhatták volna, hogy na ez a figura most valami nagyon mély gondolatmenetben van benne. Ugyanis ha koncentrálok, tök mindegy hogy mire, összehúzom a szemöldököm, és tekintetem olyan szúróssá válik, mint a szögesdrót. Elnézést, de csak ez a hülye hasonlat jutott eszembe. Ráfogom a másnaposságra. Fogjuk rá. Ilyenkor megkönnyebbülök. Máris kis mosoly jött a számra. Nem túl jókor, mert épp egy nagydarab, kigyúrt fickó lépdelt velem szemben, nincs kedvem hozzá, hogy félreértse a dolgot. Utálok verekedni. Úgyhogy villámgyorsan elkaptam a fejem, és nagyon szigorú ábrázattal vizsgáltam a betont. Szerencsére a körúton sokan vannak ma, elsodorták a nagydarabot is az eseményektől. Egyébként is kurva rossz kedvem van. Tegnap is ittam. Reggel meg szarul volt a gyomrom, már jobb, de nem oké ez így, tudom. De hát mit tegyen az ember fia, ha az ember lánya finoman tudtára adja, hogy mást szeret. Tudja is mi az, gondoltam magamban. Hülye picsa. Na, ez legalább jól esett. Egyébként marha szerencsém volt. Tegnapról maradt némi apró a faromban, farzsebemben. Én már csak így hívom, pardon. Kikotortam, és a délutáni napfürdőben telefonfülke után kutattam. Pár sarkot másztam, és már ott is volt az összegrafitizett bódé. Kinyitottam a fülke ajtaját, kis húgyszag csapta meg az orromat, de már tök mindegy volt. Csak a kagyló ne legyen összeköpve, ezen szurkoltam. Nem volt, úgyhogy bedobáltam az aprót a lukon. Egyébként marha szerencsém volt, mert rohadtul be is ragadhatott volna, amilyen állapotok uralkodnak a telefonfülkék társadalmában... Jobb nem is beszélni róla. Már csak azon izgultam, hogy W felvegye a telefonját. Körülbelül olyan hangerőre van állítva a mobilja, mintha valaki folyamatosan suttogna. Nem csodálom, hogy soha nem hallja meg. Őrült. Úgy látszik a mai az én napon, ahogy a tegnapi nagyon nem volt az. W pár csörgés után kissé álomittas hangon szólt bele. Na, mi van nagyon másnapos vagy? Humorizálni próbáltam elég gyengén. Nem vészes. Az jó. Mentek ma este valamerre? Hát, ha feljössz, akkor kimozdulhatunk. Oké. Mikor? Na, akkor ott... itt megszakadt a vonal. Rém költséges mobilt hívni. Krőzusnak való. Visszacsaptam a kagylót a helyére, közben vártam, hátha visszaköp valami zsetont a telefon, de semmi. Kimásztam a fülkéből, és gyorsabb léptekkel indultam el a Kertész utca felé. Elég rendben voltam, a szédülés most nem nagyon zavart, csak az a hülye csaj járt a fejemben, és néha úgy marcangolta a lelkemet, hogy röhöghetnékem támadt. Basszus, és még azt mondják, hogy a lélek nem test. Hogy a fenébe nem az, ha így be tud baszni. Tuti valami testrész. Elnézést, de ebben az állapotomban, ilyen épületes gondolat menetekbe bocsátkozom többnyire. Közben teljesen lekapartam a bőrt a kezemről. Ha ideges vagyok, mindig kaparom magam. Tisztára kész vagyok. Mintha a bőr alatt lehetne valami megoldás vagy valaki más. Na jó, ez már túl megy minden határon. Szerencsére pont megérkeztem W háza elé. Marha rossz a kapucsengője, úgyhogy képtelenség bejutni hozzá. Tartottam tőle, hogy itt kell dekkolnom fél órát is a kapuja előtt, amíg valaki kijön ebből a romos házból. Az egész olyan, mint valami elfekvő. De mondom, ma szerencsém van, épp egy furcsán vékony figura jött ki a bejáraton, úgyhogy a lehetőségeimhez képest futottam egyet, hogy be ne csapódjon mögötte a kapu. Megvolt. Bemásztam az udvarra, és csengő hiányában bezörgettem W ablakán. Halottam a mozgolódást. Megörültem, hogy most nem akar elbújni előlem. Többször megesett, hogy nem volt kedve hozzám, és azt játszotta, nincs otthon. Ez most elmaradt. Nem tudom, lehet, hogy ő is szar passzban van? W kinyitotta az ajtót. Borzas hajjal és pizsamában állt előttem. Barátnője még nincs 19, szintén pizsamában. Na, már vártunk. Még jó hogy, mondom. Akkor felöltözünk. Az klassz. Ezt hallgasd meg. A neten egy nagyon kortárs

66Prae

óbégatás ment. Egyébként rendkívül művészi volt. Bejött. De pár perc múlva röhögőgörcsöt kaptam tőle. Ezalatt W barátnője bohócnak öltözött. Fekete répa nadrágjához fehér csipkés mellényt vett egy nagy rózsaszín gombbal. Lábára hegyes orrú szürke cipőt. Bohócnak megint? Próbáltam a nevetésem szüneteiben szavakat formálni. Ez már az? Ez már az. Hova menjünk? Valami élőzenét hallgathatnánk. W közben a fürdőszobában matatott. Furcsa hangok szűrődtek ki. Mi lehet itt, gondoltam. Nézzek a neten valamit? Ja. Pestiest vagy mi. Port. Ja, az jobb. Be is ütötte a dolgot a csajszi. De aztán nem boldogult. Odaültem mellé, és mondtam, hogy a napra kattintson. Ő mindig a koncerthelyekre egerezett. Az úgy félremegy. Langyos leguánok. Az meg mi? A Lenti Karcsi. Ismered. Ja, persze. Nem is tudtam. De, olyan kuplé punk zene. Jött ki W a fürdőből, már egész emberszerű ábrázattal. Az nem lehet rossz. Menjünk oda? Aha. De előbb a Királyban gurítsunk le egy sört, 290 a korsó. Jól hangzik. Mielőtt elindultunk volna, a konyhába gyűltünk, ahol tök sötét volt. Gondoltam felnyomom a villanyt. Ne, mondta W. Sötétben szeretjük. Ja, nagyon transzcendens. Ne lásd, milyen koszosak a poharak. Oké. Unikum? Jöhet. Az meg mi? Nyögte a kis csaj. Valami magyar ital. Nyögte W. Most kaptuk. Ne, még nem ittatok unikumot? Nem soha. Ne. De. Ne. De. Azzal elkezdtek röhögni. Megint palira vettek, amilyen hülye vagyok. Meg tegnap óta már nem csodálom, ha palira vesznek. Megint arra a picsára gondoltam. Igyunk inkább. Legurítottunk két kupicával. Egész jól esett. Majd kivánszorogtunk az utcára. W mesélt a két haverjáról, még amikor ő is fiatal volt, hogy azok voltak az igazi hétvégi punkok. Rendes család, (na ja) meg minden. A két srác mondta a szülőknek, hogy ilyen abszolút lightos buliba mennek, csak málnaszörp, maciszörp. Kicsiccsentették magukat öltönybe, szépen hajat mostak, és szerényen távoztak a szülői házból. Egyik haverjuk pincéjében landoltak. Ledobálták a ruháikat, és felvették a szakadt farmert, a farmer kabátot a kitűzőkkel, a „lefestékszórózott” rozzant bakancsot, és egy kiló zselével égnek állították a hajzatukat, aztán mentek a legvadabb punkkoncertekre. Amikor vége volt az éjszakának a pincében visszacsináltak mindent. Totál normálisan érkeztek haza az ősökhöz. Azok voltak a szép idők. Most már csak ilyen nyíltan megyünk itt hárman. W-nek akkora sálja van, mintha egy fekete gézzel lenne körültekerve az egész ember. Én is hülyén nézhetek ki szakadt bőrkabátomban itt a közel harminc fokban, na de hát ha az ember egyszer rátalál a stílusra, nem adja alább. A kiscsaj meg totál bohóc, úgyhogy ennyit változott a világ. Beültünk a királyba. Lerendeltük a söröket. Tele volt a hely külföldiekkel. A falakon meg színes halálfejek néztek szembe velünk. Röhögtünk rajta. Micsoda brutál festés, vaker. Haláli. Az ember már nem is fél ilyenkor az elmúlástól. Pedig tegnap óta milyen sokszor is jutott eszembe. Ejej, micsoda egy világ ez. Kérdeztem a bohócot. Nyelvvizsga? Jaja, most már összejön majd. Muszáj, mert nem akarok boltba dolgozni, vagy a szalagnál. Mész a héten dobozolni? A bohóc valamelyik főváros közeli faluba jár dobozokat hajtogatni diákmunkában. Hajnalban indul a  busz. Kidobják őket a  telepen. Tiszta Auschwitz, mondja a bohóc. Aztán ott 12 órás hajtogatás. Hajtogatjátok magatokat, vihogtunk W-vel. Közben két külföldi csaj elkezdett üzekedni egymással. Nem lehetett eldönteni, hogy verekednek, vagy szeretkeznek. Mindenesetre jó volt nézni őket. A bohóc elment vécére, de hamar visszajött. Nem tudta melyik jelzés a női klotyó. A felfele nyíl a fiú. A kereszt meg a csajok, mondtuk neki. Ásó, kapa. Hörpintettük ki a korsónk aljáról a sert W-vel. Mellesleg én is eltévedtem a jelzések között, amikor vizelni tértem. Nekiindultunk az Arany János utcának. A langyos leguánok már elvileg háromnegyed órája játszanak. Nyugi, mindig később kezdik, mindig. Így W. Közben a gyomrom elkezdett liftezni, a sav marta, felpuffadt. Pár perc, és nem tudok tovább menni, ilyenkor átkozom magam, hogy miért nem hozok Reni-t. Emlékszem, hogy a mellényzsebemben hagytam. Ó, angyalkák, valaki elhozhatná nekem ide! Ide bele a számba, a beleimbe, micsoda megkönnyebbülés lenne. Nem akarom a McDonalds vécéjében végezni, mint anno. 2 órát ültem ott, amíg valahogy képes voltam kivánszorogni. Ó, az alkohol bosszúja ez, testvéreim! Szesz. Aztán az akkori nőm talált rám egy padon, könyörögtem neki egy liter tejért. Elhozta, benyakaltam nyakig. Na, az aztán rendbe hozott. Szóval nem akartam, hogy most ne hozzon rendbe semmi. W valamit beszélt a bohóccal, de képtelen voltam odafigyelni. Kissé görnyedve lépdeltem mellettük, sűrűn bólogattam, bár nem tudtam mire. Jónak kell lennem, erre gondoltam, de hogyan is lehetnék az, amikor az a csaj így lapátra tett,

Prae67

Kókai János W

Kókai János

Kele Fodor Ákos Ászkát vagy csöndben A nyelv egy faj. A vörös sügér kopoltyúlemeze alatt mászik a szájig az ászkarák. Anya, halottként olyan vagy, mint a sügér, akiben a rák él. Csöndre tértél, mert három pár kapaszkodólábammal beágyazódok és elemésztem a nyelved – csonkjába beleállok, nem is válunk már külön soha. Egy egész élet lesz egy egész szerved: úgy használsz, mint saját anyanyelvet; s én élvezem, hogy nyelvként élek, hogy beszélsz velem és ha eszel, engem is etetsz. Falatjaidból legelőbb én csemegézek: csönded helyébe állok, én forgatom a szavaid.

68Prae

Ughy Szabina Az érintés nullfoka Legyen akkor a víz és a levegő, mindennek kezdete, képzeld el így, tovább ne menj vissza, legyen elég ez is, mikor még nincs szem, ami végignézne rajta. Legyen a bőr felszíne a tenger tükrével egyenlő, s a másiké kisimult szél parttalan szövete. A köztük húzódó vízszintesen kezdődik majd a látás, amikor eléjük áll, és magára eszmél a horizontban. Legyen két meztelen test, az érintés nullfokán víz és levegő, ahogy mozdul, de nem tudja mihez képest, egymásba mosódó felületek, a gyanú nélkül, hogy valaki számon kéri majd minden örömüket.

Kele Fodor Ákos • Ughy Szabina

Permutáció

kérdezem, hogy lehetnék jó, és egyáltalán mit jelent az, hogy jó. Jó mondjuk egy cipő vagy egy kocsi, na de egy ember? Hát hogy működöm én? Reggel felkelek vagy nem kelek, rosszat gondolok, vagy ostobaságot. Na, de ami jó, az nem gondol se ilyet, se olyat, csak van. Én meg nem tudok lenni. Elnézést, ez a gyomorgörcs, ezek a hülye gondolatok, ezek a gyenge filozófálgatások, ígérem, abbahagyom. Aztán valami isteni beavatkozás történt. Megérkeztünk a „Sötét testek” nevezetű helyre. És egyszeriben elfújták minden bajomat. Leereszkedtünk a pincébe. W barátomnak igaza volt, még a beállásnál tartottak a Langyos Leguánok. Viszont a bár pultnál rögtön kiszúrtuk egymást egy nővel, aki látszólag többnek nézett ki, mint amennyi idős lehetett valójában. Lekezeltünk a leguánokkal. W beköszönt a nőnek. Együtt szoktak iszogatni a „Törött kancsóban”. Bohócnak több sem kellett, bevágta a féltékenységi rohamot. Rögtön mondta, milyen ótvar a nő. Mondjuk, ebben tévedett, ótvarnak nem volt ótvar. Nem mondom, élt már egy kicsit, és ez meglátszott rajta. Meg az is látszott, hogy lenne nála valami keresnivalóm. Kirendeltük a söröket, és egy boxba húzódtunk. Közben a nővel figyeltük egymást. A  zenekar nyomott egy nótát beállás gyanánt, aztán bekérdezett a  Karcsi, hogy minden hangszert lehet-e hallani. A dorombot nem, lökte oda W. Röhögtünk, mint állat. Nincs is a zenekarban doromb. Felhozhatnád a dorombodat, így a bohóc. Ja, fel kéne, így W. Aztán neki állt dorombolni, úgy a semmivel. Kemény volt. Közben azt figyeltem magamban, hogy most ez a nő bejön vagy nem. De marha szomorú lettem, mert nem jött be. Búfelejtés, búfelejtés, és semmi. Még egy ilyen nőhöz sincs kedvem. Átkozott gyötrelem. Szerelem, szerelem. Csak fordítva. Ordítva. Az kéne. Rá is kezdtek a Langyosok. Kurvára bejött a nevük, mert semmi langyos nem volt bennük. Nyomták mint az őrültek, de működött. W robot pózban nyomatta ülve a ritmust a a bohóccal együtt, közben mosolyogtunk. És gurítottam a sört egymás után magamba, és néztem a nőt, aki nem kellett. Mert aki kellett, az nem itt van. Pedig mindkettő csak egy test. Sejtek, nyákok, nyirkok, belek alagútja, agyak tekervényei, váladékok, ez minden. És mégis, miért ez a büdös kémia. Zakatol a vér, zakatol a vér, üvöltötték a leguánok. És táncosok vonaglottak. Egy fehér nő édesen, kéjesen, és gurítottuk a sört. Ütöttük a ritmust. Bólogattunk, és énekeltük W-vel és a bohóccal együtt, hogy zakatol a vér, zakatol a vér.

Átmeneti tárgyak A képek, már megint, ahogy elképzelem őket újra és újra. Minél élesebbek, annál kevésbé emlékeztetnek bármire, amihez közöm volt. Ezen például egymást használjuk, átmeneti tárgyak. Nekem már nem tudom, mi hiányzott, neki volt rá szava is, ezt sugdosta közben, én azóta sem ejtem ki. Később kiderült egészen mást jelent, nincs olyan, hogy pótolhatatlan.

Prae69

Útkeresés – útraválás Gondolatok az ezredforduló magyar irodalmának tendenciái körül „Elhúz a tél. Elolvadnak a hómunkások. Ilyen laza kor ez.” Háy János

Moduláció

Irodalom, internet, intézményesülés Nehéz manapság nem az idő előtti mentegetőzés átlátszó retorikai fogásával kezdeni egy a kortárs magyar irodalom önszemlélésének feltérképezésére vállalkozó tanulmányt. Nem mintha nem volna lehetséges – jelen keretek között a  maga töredékességében is – láthatóvá tenni valamelyest az évtized­forduló táján keletkezett jellegadó szépirodalmi művek szimptomatikusnak tetsző elmozdulásait a  kilencvenes évek végének jellemző tendenciáihoz képest. Az élő, állandó súlypont-áthelyeződéseket mutató irodalom effajta kijelölésének nehézsége valójában éppen e  pillanatkép mindenkori önkényességéről való megfeledkezés révén küzdhető le, ami óhatatlanul is az irodalmi művek végeredményében tipologizálhatatlan, vagy legalábbis a  rendszerezésre törekvő, irodalomtörténetileg relevánsnak szánt állítások sérülékeny, ingatag természetét emeli ki. Arról van szó, hogy kevés – mégoly körültekintéssel vegyes óvatossággal megfogalmazott – állítás képzelhető el jelenleg a  szinte áttekinthetetlenül sokszínű kortárs írásművészet kapcsán, ami (eltérő olvasmánylistával, másfajta olvasói tapasztalatokkal) ne volna könnyűszerrel elbizonytalanítható. És ez nem annyira a  posztmodern anything goes szövegtermelő eljárásának az olvasásra történő visszahatásából adódik. A  jelenkori irodalomolvasó esetleges kanonizációs tanácstalanságát legkézenfekvőbb módon különféle, egymással csak ritkán párbeszédbe lépő, eltérő érdekeltségű értelmezői nyelvek alkotta meglehetősen „nyitottá” vált irodalmi intézményrendszer működése magyarázhatja. Manapság talán az eddigieknél is nehezebb eligazodni az értékes-értéktelen szépirodalom (korántsem evidens) kategóriái között, miközben ismert médiaszereplők gyakori íróvá avatása (vagy fordítva: egyes költők/írók fokozott médiajelenléte, ami egyszersmind az irodalom sajátos önszínrevitelét is jelenti) az „íróság” mibenlétének kérdését sem hagyja érintetlenül. Bombitz Attila megállapítása szerint „[a] megjelenő könyvek gyorsan cserélődnek, amit tegnap «jelentős» irodalomként aposztrofáltunk, az ma legfeljebb az «érdekes» kategóriáját érdemelheti ki”.1 Még ha az említett, kortársi tájékozódás szempontjából kiváló tanulmányának idézett szakaszában nem kevés túláltalánosítással él is a szerző, megfontolandó, hogy kétségkívül mennyire megváltozott immár a közeg, ahová egy magára valamit is adó verses-, próza- vagy drámakötet érkezik – és itt elsősorban az orientáció elsődleges közegévé avatott papíralapú és (egyre növekvő számú) online kritikai portálok, blogok, fórumok sokhangúságára kell gondolnunk. A kortárs irodalom önértésének kérdéséhez jóllehet nem tartozik szorosan hozzá az irodalomról való (köz)beszéd utóbbi években tapasztalható átrendeződésének kiértékelése. Mégis, mint látni fogjuk, annak a jelenségnek, hogy a szaktudományos, értelmező igényű kritikák mellé (fölé?) lassan felnő egy „közérthetőbb”, ekképp szélesebb olvasóközönséget megcélzó, ám eltérő funkciókat2 szem előtt tartó kritikai gyakorlat, miközben az internet szinte korlátlan lehetőséget biztosít a szerző és az (akár) arc- és névtelen olvasó találkozásának, a véleményformálás módjának

1   BOMBITZ Attila: Újraírni a világot. Szerzők, témák és beszédmódok az ezredfordulón. = GYÖRFFY Miklós, KELEMEN Pál, PALKÓ Gábor (szerk.) Prózafordulat, Budapest, Kijárat, 240–255. 2   LAPIS József : Enyhe mámor (A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után) = Alföld, 2007/12, 76–84.

70Prae

és mikéntjének radikális pluralitását szabadítva föl, alighanem már most is érzékelhetők a nyomai az irodalom arculatán.3 Immár konkrét példák sorával lehetne alátámasztani, miként hat előre egy formálódó kötet anyagára az interneten korábban közzétett versek nyilvános olvasói tapasztalata, azonban ha irodalom és blogoszféra egymásra hatásának legeklatánsabb példáját szeretnénk megemlíteni, akkor kétségkívül Spiegelmann Laura 2008-as könyvéről kell néhány szót ejteni. Az Édeskevés (2008) nemcsak elitirodalom és lektűr regisztereinek immár nem is annyira puszta keveredése, hanem egyfajta „egyenrangúsítása” miatt érdemelt ki a  megjelenést követően kitüntető figyelmet, nemcsak a  blogbejegyzések jellemző, hagyományos stiláris kötöttségek alól felszabadított nyelvhasználata, illetve pop- és elitirodalmi utalások, valamint népszerű szingliregények (alulretorizált) kliséinek találkozása, hanem – s  talán ez a  legfontosabb – a  világháló és a  nyomtatott könyv felületeinek interferenciája miatt is. Innen nézve különös, hogy az egykorú recepció az indokoltnál kisebb mértékben látott a Spiegelmann-jelenség mediális összefüggésében releváns elemzési szempontot. Ehelyett a kritikák nagyobb része mintha elsődlegesen az inkognitóját azóta is sikeresen őrző szerző leleplezésétől remélte volna az értelmezés kulcsát. Két példát kiemelve, Kiss Noémi a Magyar Narancsban4 – a recepcióban elsők közt – megjelent írásában a női álarc mögé bújtatott férfi perspektíva mellé sorakoztatott fel ennek érdekében érveket, míg L. Varga Péter5 egyenesen a  „referenciális olvasás csődjét” konstatálta a rafinált elbeszélői szólam felfejtése alapján. Bizonyos, hogy amennyiben az álnév mögé rejtőző szerző nemi hovatartozása körüli eldöntetlenség fennmarad, úgy a  PRAE.HU-n megjelent e-mail-interjú6 – a  könyv valóságvonatkozásait firtató kérdésre adott – kétértelmű válaszait érdemes a szokottnál is nagyobb óvatossággal kezelni. Ugyanakkor a korábbi, a szingliregények naiv retorikáját sikerrel parodizáló Parti Nagy Lajos-féle könyvtől (Sárbogárdi Jolán: A  test angyala, 1997) éppen az különbözteti meg az Édeskevést – és György Péter alighanem éppen erre kívánta a  2009. őszi Debreceni Irodalmi Napok alkalmával felhívni a  figyelmet –, hogy a  könyv valójában egy mediális fordítás eredménye, amely irodalom és nem-irodalom, „íróság és nem-íróság” viszonyrendszerét, az arcnélküliség (ezúttal fordítottan, a szerzőre és nem pedig olvasójára vonatkoztatott) blogok adta lehetőségének nem minden tanulság nélküli összejátszásának kérdéskörét éppoly élesen érint(het)i, mint a történet szerinti húszas éveiben járó lecsúszott szingli lány identitásválságának tematikus színrevitelét vagy az álnév és stílusparódia narratopoétikai összefüggéseinek távlatait. Mert a  feltételezhetően ironikus elbeszélői magatartás felfejtésekor óhatatlanul felmerül a  kérdés, hogy vajon Laura mint „tipikus” ezredfordulós főhős vagy Laura mint jellegzetesen kiismerhetetlen világhálós szereplő-e voltaképpen az irónia tárgya (továbbá rajta keresztül az őt megérteni szándékozó könyvolvasó), mindez azonban megválaszolatlan marad. (Érdemes megfontolni György Péter javaslatát, aki szerint – jól irányzott média-hackként – inkább utóbbiról lehet szó.)7 Az Édeskevés más szempontból is szimptomatikus jelenségnek tűnhet a  kortárs próza önértését vizsgálva. Arról a  már évekkel korábban is érzékelt tendencia további erősödéséről lehet szó, ami a rendszerváltást követő években a magas irodalom össztársadalmi presztízs- és funkcióvesztése

3   Utóbbival Lapis József is foglalkozik egyik korábbi írásában. LAPIS: Szavak a hálóban – Kortárs magyar líra és az internet. = BODROGI Ferenc Máté, MIKLÓS Eszter Gerda (szerk.) Mozgásban. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 96–103. 4   KISS Noémi: Keserű és nimfomán (Spiegelmann Laura: Édeskevés) = Magyar Narancs, XX/41., http://www.mancs.hu/ index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=17225 [letöltés: 2008. okt. 9.] 5   L. VARGA Péter, Szex, drog, önpusztítás. = KultúrPart, http://www.kulturpart.hu/irodalom/6050/szex_drog_es_onpusztitas [letöltés: 2008 okt.16.] 6   „[a]zt írom meg, amire ezekből az állapotokból emlékszem, nem pedig azt, ami valójában történt. A legtöbb esetben magam sem tudom, mi történt pontosan, és mennyi volt hallucináció, mennyi az, amit az elmém tett hozzá a történtekhez, vagy mennyi az, amit elvett az emlékeimből. Azonban amiket megírtam, azok valóban úgy léteztek az emlékezetemben.” BERTA Ádám: Spiegelmann Laura már nem annyira trágár az ágyban. = PRAE.HU, http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2442 [letöltés: 2009. dec. 14.] 7   GYÖRGY Péter: Szövegek és (ál)nevek. (Laura és Tibi története) =Alföld, 2010/3, 28–35.

Prae71

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás

Herczeg Ákos

2005-ös regény, A fehér király. Utóbbi könyv nagyrészt kedvező fogadtatásának egyik lehetséges oka az lehet, hogy Dragomán György regénye egyaránt sikeresen folytatja, írja tovább a  hatalmi alapú viszonyrendszer szociokulturális beidegződéseinek, illetve az azokat meghatározó politikai berendezkedés sajátosan metaforizált Bodor-féle idegenségélményét, valamint a  tudását tekintve korlátozott gyermeki perspektíva által jellemezhető – többek közt Kertész Imre- vagy Nádas Péter-féle – prózahagyományt. Másfelől a kortárs próza szemében felértékelődni és mindinkább teret nyerni látszó jelenkori magyar életvilág tendenciózus színrevitele mintegy előrevetítheti a kollektív-egyéni múltat színre vivő regények kétségtelen dominanciájának bizonyos háttérbe szorulását. Megkockáztatható, hogy például Nádas (elsősorban az ember testi mivoltát egyéni-egzisztenciális és kollektív-politikai meghatározottság perspektívájából érzékenyen, nagy alapossággal, ám a  vállalkozáshoz mérten

Irodalmi rendszerváltás – a jelenkori Budapest mint tér-alakzat a kortárs magyar prózában Míg az ezredforduló táján kétségkívül a csakis „textuálisan hozzáférhető”11 történelmi tapasztalat szolgált az önmegértés elsődleges terepéül – a jelen-múlt diszkurzív mintázatait, valóság és fikció határait nem ritkán jellegzetes ironizáló eljárásokkal keverő regények, például Háy János Dzsigerdilenjében (1996) vagy éppen Szilágyi István Hollóidő (1999) című könyvének világában – (mindenekelőtt a tőlünk temporálisan, kulturálisan távoli világba vetített ismerős újrafelfedezésének reményét tartva szem előtt), addig manapság mintha éppen a konkrét környezet jelentette sajátban megragadható (a múlt helyett tehát a jövőre rákérdező) idegenség irodalmi ábrázolása tűnne hangsúlyosnak. Egyfelől megállapítható, hogy a kétezres évek egyik, a kortársi önértelmezés legkitüntetettebbnek tetsző formája, a Kádár-korszakot tematizáló „emlékezésregény” számát tekintve nem indult hanyatlásnak. Kemény István Kedves ismeretlen (2009), Grecsó Krisztián Isten hozott (2005) című művei mellett említést érdemel a – feltehetően romániai – rendszerváltás előtti diktatúra világát árnyaltan ábrázoló nagysikerű   HANSÁGI Ágnes: Innen és túl. A prózafordulat nyomai az ezredvégen = GYÖRFFY Miklós, KELEMEN Pál, PALKÓ Gábor (szerk.) Prózafordulat. Budapest: Kijárat, 265−274.   HANSÁGI Ágnes: I. m. 270. 10   BENGI László,„…tamen usque recurret” (Hangsúlyváltás a magyar prózában 1992 és 1999 között) = Alföld, 2000/11, 67–74, 70−71. 11   SZIRÁK Péter: Történelem nem volt, hanem lesz. (A kortárs magyar történelmi regény változatairól) = Alföld, 2005/3, 48–53. 8

nem mindig egyenletes sikerességgel reflektáló Párhuzamos történetek [2005] című regényével), vagy Kukorelly Endre a magánélet és az elmúlt rendszer összeolvadásának történelmi szükségszerűségével számot vető regényművészete kevésbé válik majd a korszak prózairodalmának hosszúéletű, impulzív alakító tényezőjévé, mint mondjuk az előrebocsájtható volt az évtized derekán, amikor sorra láttak napvilágot hasonló művek. Meglehet, azért sem, mert Kukorelly előbb a ROM – A szovjetónió története (2000; bővített kiadása 2006-ban jelent meg ROM – A komonizmus története címmel), majd későbbi TündérVölgy avagy az emberi szív rejtelmeiről (2003) című regényével alighanem a végsőkig vitte a Kádár-rendszerrel egybefonódó beszélő emlékezetének a (nyelvi) létesülés során (egyúttal mindig újra és újra is) konstituálódó – ekképp a mindenkori történelmi emlékezet fiktív természetét leleplező – poétikai belátásait.12 Mint ahogy különös, de talán nem véletlen, hogy a rendszerváltás óta eltelt bő húsz év még nem szolgált elegendő távlattal a kor tapasztalatának középgenerációs, tehát a Kádár-rendszerre élményszerűen reflektálni, egyszersmind a változás mibenlétét megmutatni képes regény megszületése számára. (A komonizmus története például függőben hagyja, legalábbis csak említés szintjén vet számot a kommunizmus bukása utáni szabadság mibenlétével:

9

72Prae

  MARGÓCSY István: Kukorelly Endre: TündérVölgy = UŐ: Hajóvonták találkozása. Budapest, Palatinus, 2003, 265–280, 267.

12

Prae73

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás

Moduláció

eredményeképp fokozatosan előállt: a  lektűr- és az elitirodalom regisztereinek előrehaladott homogenizációjáról. Jól érzékeli Hansági Ágnes, hogy „[a] populáris regiszter beléptetése a szövegekbe azonban alapvetően jelent mást ma, mint két évtizeddel korábban”,8 azaz valóban sokkal inkább egyneműsödésről beszélhetünk, semmint regiszterkeveredésről. Nem véletlen, hogy mostanság – a kétféle irodalmi beszédmód közeledése óta – jött világirodalmi mércével is mérhetően divatba a leginkább a brazil származású Paulo Coelho nevével fémjelezhető „igényes lektűrnek” nevezett kategória, miközben – erre Hansági Ágnes is utal9 – az egykori elitirodalmi „kultszerzők” későbbi művein is felfedezhetők alkalmanként a popularizálódás jegyei. Ma már egyre kevésbé hat idegenül a szépíróként kanonizált Szécsi Noémi 2009-es Utolsó kentaur című regényének „gyanút keltő” műfaji önmeghatározása („társadalmi lektűr”). Mindez a folyamat nem pusztán a (prózai) szövegek egyszerűsödését, a nyelv és irodalom viszonyrendszerét, teoretikus hátterét érintő (háttér)ismeretekről számot adó önreflexív gesztusok megritkulását mutatja. Nem egyszerűen az 1986-os prózafordulat táján és főként a kilencvenes években keletkezett, az irodalom sajátos mediális tapasztalatát szövegtermelő erővé alakító művek háttérbe szorulásával párhuzamosan a  valóság−kitaláció határainak (melyet a  korábbi szövegirodalom formai és szemantikai destrukciók során bizonytalanított el)10 egyre hangsúlyozódó kijelölődését konstatálhatjuk. Ez a  folyamat mondhatni szükségszerűen vonja maga után a konkrét életvilágunkat meghatározó kérdések számbavétele iránti érdeklődés fokozódását is. Mindez alighanem hozzájárul ahhoz a  sajátos befogadói pozicionáltsághoz, amely minden jóindulata és szimpátiája ellenére is anakronisztikusnak ítél olyan, a nyelvi megformáltságot továbbra is az irodalom legfőbb esztétikai tétjének tekintő prózapoétikai törekvéseket, mint amilyenek például Krasznahorkai László nevéhez fűződnek. A 2008-as Seiobo járt odalent című regénye (novellaciklusa?) nemcsak a mostanság hazánkban ritkán tapasztalt, az irodalom kitüntetett nyelvi stilizáltságát, szépségét és összetettségét együttesen felmutató retorizált prózanyelve miatt tűnhet – a  látszólag fokozatos egyszerűsödés felé törekvő irodalom tendenciáinak tekintetében – kimagasló, mégis némileg zárványszerű jelenségnek. Hanem ama nem csekély – hovatovább, jelenkori értelmezői távlatból akár elitista arroganciának is olvasható – írói ambíció miatt is, mely a művészet transzcendens természetét, a vele való találkozás ihletett, szavakkal kifejezhetetlen állapotát hangsúlyozottan saját nyelvi történéseivel kívánja „utánalkotni” (mint ahogy Krasznahorkai műveinek mostanság gyakori távol-keleti lokalizáltsága, a kulturális idegenség kérdéskörét kidomborító írásművészete ugyancsak nem látszik együttmozogni napjaink általános irodalmi áramlataival).

Moduláció

A ’89 előtti időszak önmegértését szolgáló művek, valamint a  kollektív emlékezet determinációját egyszerűen figyelmen kívül hagyó – javarészt a hetvenes évek második felében született írónemzedék megértéshorizontját tükröző – történetek közti hiátus kitöltése tehát minden bizonnyal a következő évek feladata lesz. (Meglehet, többek közt azé a Garaczi Lászlóé, aki ún. „lemúr regényeiben” [Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk!, 1998; valamint a „puha” diktatúra katonai

rendszerének mikrovilágát nagy nyelvi ötletességgel feltáró legutóbbi regényében, az Arc és hátraarcban, 2010] komoly sikerrel aknázta ki az ötvenes évektől nagyjából a  hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig az egyéni és közösségi ön- és világszemlélet élményszerű összjátékának irodalmi lehetőségeit.) Mindezek fényében elmondható, hogy ha van a  mai magyar prózának olyan tendenciaszerű, mégis az elmúlt két évtizedet figyelembe véve mai formájában némileg előzmény nélküli jelensége, akkor az kétségkívül a jelenkori Budapest (élet)tér-alakzattá válása lehet, ami egyszersmind a benne bolyongó hősök önmeghatározásának keretfeltételeit is megrajzolja. Márai szállóigévé vált mondata („Budán élni világnézet”) mostanság mintha a város másik oldaláról, Pest felől fogalmazódna meg számos regényben, anélkül, hogy az identitást inkább romboló, semmint stabilizáló, nem kevés öniróniával szemlélt szociokulturális és urbanisztikai távlatokra is érzékenyen reflektált miliő minden esetben explicit társadalomkritikaként fogalmazódna meg. Innen nézve legkevésbé sem tűnik véletlennek, hogy újabban drámáiban közéleti kérdéseket, különféle válságjelenségeket előszeretettel

74Prae

boncolgató Térey János 2008-as Asztalizene című „szalondrámája”13 – amely jórészt budai, egzisztenciális zsákutcába jutott harmincas hősöket ábrázol – a mottóként feltűntetett Márai-mondat modernségbeli „világnézetét” aktualizálja és egyúttal fordítja visszájára, leleplezve Buda Pesttel szembeni életszínvonalbeli elsőbbségét hirdető közkézen forgó, máig érvényesnek tekintett vélelmét is (a Pestet ontológiai középponttá emelő regények sora tetszőlegesen bővíthető mások mellett Kondor Vilmos ’30-as, ’40-es évek Budapestjén játszódó, mégis ismerős szcenikájú Budapest-trilógiájával vagy például Miklya Anna Eloldozás [2010] című regényével).14 Farkas Tibor Pártmobil (2008) című, prózapoétikájában, tematikájában Bret Easton Ellis írásművészetéhez több szállal kötődő „nemzedéki regénye” nem túl kedvező fogadtatását részben talán annak is köszönheti, hogy anélkül avatta a  tipikus kiüresedett, végletekig cinikus pesti harmincas kvázi-értelmiségiek világlátásává a  főhős-narrátor, Zoli életfilozófiáját („Ugyanazok az álmok, ugyanazok a  várakozások, ugyanazok a nemvárakozások, mert nihilizmus, de már a  nihil is hótunalmas” [59]), hogy az egy pillanatra is leválasztható volna a könyvben ábrázolt dekadens, de legalábbis eszme nélküli korszellemről, amelyet – a  Pártmobil tanúsága szerint – a  sosem pihenő magyar metropolisz mindig újra- és újratermel. Az eredményül kapott szöveg így valóban könnyedén rövidre zárható a környezet – mellesleg szociológiailag igazolható – determinatív jellegének ismerős belátásával, és ennek alapos, ámde objektivitásra törekvő konstatálásánál látszólag nem is vállalkozik többre: sem magyarázni, ok-okozati tényezők feltárásával árnyalni, sem pedig módosítani nem kíván a hagyományos társadalmi, szociális értéket féltő, hanyatlást vizionáló berögzült panelek evidenciáján. Ennek következetes végigvitele értelemszerűen nem hagyhatja érintetlenül a  kötet nyelvezetét sem. A  főhős perspektíváját mindvégig hűen követő leírás akkor járna el – saját vállalását szem előtt tartva – inkonzekvensen, ha nem közhelyszerű monológok sorjázásával, minduntalan ismétlődő hímsoviniszta, szexista, szlengszerű megjegyzések áradatával tenné próbára az olvasók türelmét (az „éppen elég” és „ez már sok” között pedig – már csak a szöveg egyoldalú nemi kondicionáltsága miatt is – alighanem nehezen húzható meg egyértelműen a határ). Vita tárgyát képezheti, hogy a szándékolt pongyolaság, felszínesség mennyire ítélhető meg/el meglévő esztétikai elvárások alapján (magyarán mennyire értékes mű valójában a Pártmobil), a fellelhető kritikák többsége15 érzésem szerint azonban nem feltétlenül igazságosan marasztalja el Farkas Tibor könyvének stilisztikai fésületlenségét. Még ha a kötet ideológiai hátterét érheti is jogos bírálat, a  főhős vibrálóan szarkasztikus látásmódjával korreláló önlefokozó, gyakran humorosan felszínes

  SZEGŐ János, Budaságuk története. (Térey János: Asztalizene) = Magyar Narancs, XX/21., http://www.mancs.hu/ index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=16427 [letöltés:2008. május 22.] 14   Erről lásd: BALAJTHY Ágnes, „Ez az állandó oldás-kötés, ez az ostoba játék” (Miklya Anna: Eloldozás) = Kulter.hu, http:// kulter.hu/2010/08/%E2%80%9Eez-az-allando-oldas-kotes-ez-az-ostoba-jatek%E2%80%9D/ [letöltés: 2010. aug. 12.] 15   Vö. BALAJTHY Ágnes, Politikailag korrekt (Farkas Tibor: Pártmobil) = Debreceni Disputa, 2009/11-12, 83–87; BERTA Ádám: Ömlenek a slágvortok (Farkas Tibor: Pártmobil) = Alföld, 2009/7, 126–128. 13

Prae75

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás

[a] szovjetónió nem múlt el. Megjegyzem anélkül, hogy ezzel kapcsolatban a jövőről bármi elképzelésem lenne [125]…A szabadság fantom, van és nincs. Nekem speciel túlzottan is létező, én most már, ahogy Ottlik Géza mondja, örökké szabadságon leszek. Ehhez egyébként nincs igazán kedvem, de mit csináljak. És ez a szovjetónió. [139]).

  Erről lásd: HANSÁGI Ágnes: I. m. 273.   BALAJTHY Ágnes: Budapest, ahogy már sokszor láttuk (Szécsi Noémi: Utolsó kentaur) = Alföld, 2009/12, 139–143.

16 17

76Prae

tere, Andrássy út stb. – kötődő bemutatók jórészt a közszájon forgó, esetleg történelemkönyvekből is tudható eseményekre utalnak, mialatt a rendszerváltás utáni nemzedék közvetlen történelmi tapasztalata szempontjából beszédes, hogy éppen híres szovjet anarchisták neveit – Kropotkin, Bakunyin – választották álnévül). Neveket kerestek, és életutakat, a többit hozzáköltötték. Hiszen az anarchizmus alapszabálya, hogy minden szabályt felrúg. Anya, apa korlátolt, a tanárok ostobák, a politikusok aljasak, a kapitalisták kapzsik; a  környezetvédelem szép, az igazság létezik, a  destrukció helyes, az ellenállás egyedülvaló – nagyjából így állt össze a világkép, melyre összetartásuk szerveződött. (56.) Vagyis a narráció, még ha adott esetben jelölten nem is tartozik hozzá egyik szereplőhöz sem, a kezdő anarchisták megértéshorizontját tükrözi vissza (ezt a fiatalos párbeszédek valóban lektűrbe illő nyelvezetéből látványosan nem kiugró elbeszélői szólam nyelvi-szemléleti egyszerűsége is jól szemlélteti). Budapest ekképp olyan textusként válik a regényben felismerhetővé, amely végeredményben mindig az éppen benne élők személyes történetére olvasható vissza: a szubjektum, valamint az annak konkrét és kulturális értelemben vett mozgásterét kijelölő tér-alakzat egymást keresztező, átstrukturáló feltételrendszere a várost egy kiismerhetetlen, újra és újra létesülő, minduntalan megfejtésre, elnevezésre váró metaforikus helyként jelöli ki. Budapest (jelenkori) arculatának regénybeli meghatározása tehát annak a  mindenkori, alakulásban lévő identitásképletnek válik a  függvényévé, melyet pontosan az egyetlen magyar nagyváros sajátos urbanisztikai és szociokulturális viszonyrendszere (felvonulások és tüntetések gyakoriságától a „bicikliellenes” úthálózaton és közlekedési morálon át, a város építkezéstörténeti hagyományát figyelmen kívül hagyó modern épületkomplexumok terjedésének tapasztalatáig stb.), valamint a globalizálódott fogyasztói kultúra legújabb trendjeinek (bioboltok, aszcendens-születésnapok stb.) mindennapivá válása, az ott lakókkal való napi kontaktus rajzol meg. A  szóba hozott Budapest-történetek (említhetnénk még Nagy Gergely 2007-es Angst című regényét, amely történetesen a mediatizált nagyvárosi miliőben élő képregényíró alakján keresztül keresi a  különféle szubkultúrák árnyalt megfigyelésén túl megragadható környezet elbeszélhetőségének lehetőségeit)18 közös sajátossága, hogy az ismerős (hol jobban, hol kevésbé kinagyított, mondhatni általánosabb) díszletek az identifikálhatóság más-más diskurzusait hozzák játékba. Ennek során az ismerős utcák, terek, tipikus szereplők stb. ismétlődése nem torkollik redundanciába: még a globa­ lizálódott metropolisz (és rajta keresztül a benne élők) „arctalansága” is az idegenségtapasztalat eltérő kódjait szólaltatja meg. (Utóbbi problematika rendkívül izgalmasan, egyúttal merész aktualitással kerül elő Kiss Tibor Noé Inkognitó [2010] című regényében – benne egy nemi identitásában kételkedő fiatal tulajdonképpeni nevelődéstörténete bomlik ki a transzszexualitással kapcsolatosan lega­ lábbis megosztott közvélekedés, a rendszerint kevés toleranciáról árulkodó budapesti/magyarországi társadalmi beidegződések szorításában).19 Demokratikus versengés és/vagy lírai sokhangúság a mai magyar lírában Amennyiben a kortárs magyar próza helyzetét, önértését meghatározni igyekvő válogatási elv, illetve az adott argumentáció alapossága, annak kiterjedt volta tekintetében elkerülhetetlennek tűnik némi önkényes alakítottság (már csak terjedelmi okok figyelembevétele miatt is), az évtizedforduló talán minden eddiginél sokszínűbb kortárs lírai palettája esetén előrebocsájtható, hogy jellemzőbb hangsúlyváltásainak mértékadó áttekintése bőven szétfeszítené jelen tanulmány kereteit (nem beszélve az irodalmi nyilvánosságban mind komolyabb szerepet játszó dráma műneméről, melynek taglalásáról 18   L. VARGA Péter, A tér nyelve – a nyelv tere. Fiatal prózairodalmunkról. = UŐ: Töréspontok. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2010, 81–98. 19   Vö. KISS Boglárka: Ketten vagyunk, én és a testem. Kulter.hu, (http://kulter.hu/2011/01/ketten-vagyunk-en-es-a-testem/) [letöltés:: 2011. jan. 16]

Prae77

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás

Moduláció

önreflexiók (és azokról referáló önreflexív gesztusok) egész sorával kárpótolja valamelyest az olvasót. A  regény cseppet sem titkolt (szándékoltan sarkított) üzenete, hogy ebben a  világban látszólag minden és mindenki egy irányba halad visszafordíthatatlanul. Tartalmatlan életén a „legitimáltan” korrupt politikai karrier lehetőségével változtatni akaró, napjaink ismerős pesti díszletei között tengődő Zoli negatív fejlődéstörténete (amely kizárólag a kilátástalanság – és ezzel párhuzamosan az elfogyasztott alkoholmennyiség – mértékének alig számottevő változásával regisztrálható), érezzük, valójában egyetlen esetlegesen kiválasztott, hiperreálisra felnagyított kép a  sok lehetséges közül. (Az említett Édeskevés hasonló utat bejáró elbeszélőjének története is – mind szcenika, mind tematika, mind a magas irodalom és a lektűr eljárásainak, a velük szemben támasztott elvárások sajátos egyneműsödése tekintetében – az elmúlt évek magyar prózairodalmának egyik markáns, alakulóban lévő tendenciáját mutathatja fel). Itt érdemes szóba hozni, hogy az utóbbi évek egyik figyelemreméltó drámaírói „előretörését” magáénak tudható Háy János nem csak színpadi műveiben lett a lecsúszott, létminimum határán tengődő kilátástalan helyzetű „hősök” világlátásának egyik legfontosabb tolmácsolója. A novella- és drámaformában egyaránt megjelent A Gézagyerek (2004), a Házasságon innen és túl (2006) című novellagyűjtemény (benne az egyik legizgalmasabb, Budapest egyes hídjait különféle történetek találkozási pontjává avató ciklussal), majd A  gyerek (2007) című regény napjaink peremre szorult figuráit jeleníti meg az elbeszélői szólam és a főhős gondolatfutamainak humoros hatást keltő egybejátszásával (narráció tekintetében a függő beszéd gyakori használatával) sikerrel megtalált nyelvezeten. Utóbbi könyvben a vidéki állapotok általánosító megjelenítése során kerül különös fénytörésbe a fentebb ecsetelt budapesti létforma szükségszerűnek ábrázolt dekadenciája: egy Pest megyei faluból a fővárosba felkerült főhős későbbi hanyatlástörténete a kudarcba fulladt értelmiségi „karrier” – amely, láthattuk, épp oly távlat nélküli, mint a regényben végül megvalósult vidéki iskolaigazgatói pozíció – következményeként tűnik fel, miközben azonban a mű kimondatlanul is a céltalan életforma alkoholizmusba torkolló determinációjának kikerülhetetlenségét sugallja (innen nézve különösen ironikus, hogy a Háy-regény hőse – vélhetően a Pártmobil Gadameren és Heideggeren iskolázott Zolijához hasonlóan – az egzisztenciálisan meglehetősen szűk perspektívát biztosító filozófia szaktól remélné a boldogulást). Mármost megfigyelhető, hogy míg a Pártmobil a jelen kor kitüntetettségét javarészt reklámok, egyáltalán a média kultúraalakító erejének hangsúlyozásával vagy különféle popkulturális rekvizítumok szövegbe íródásával éri el, miközben Budapest egyes régiói (főleg jellegzetes kocsmái) is megidéződnek, Szécsi Noémi Utolsó kentaur című könyvének belátásait immár konkrét (valós) események (pl. október 23.) olvasatához köti, s mint ilyen, a kortársi társadalom adott keresztmetszetének referencializálhatóbb képét igyekszik adni. Noha a  történetszerűség szemlátomást fontos kritériuma a  mai regényeknek, novelláknak (ami a megfilmesíthetőségben rejlő piaci lehetőségekkel is összefügghet),16 sem a Pártmobil, sem a Szécsi-regény nem bővelkedik fordulatokban: a szöveg tétje valójában (ahogy erre Balajthy Ágnes is utal)17 a  három anarchista biciklisfutár és egyikőjük kedvesének szemszögéből feltáruló igazi „főhős”, Budapest és a benne élő jellegzetes figurák, helyszínek képének – a főszereplők akcióit tárgyaló epizódok, illetve publicisztikai jellegű városelemzések laza szerkezetében feltáruló – minél részletezőbb, minél hitelesebb megalkotása. Szembetűnő, hogy a mindentudó, Budapest napos és árnyoldalait egyaránt bemutató narrátor a négy – rendszerváltás környékén született – fiatal ön- és világszemléletétől elválaszthatatlan városképet igyekszik adni. A regénybeli Budapest tehát éppen annyira viseli magán történelmi múltja nyomait, amennyire ez a főhősök számára a mindennapi, jellemüket közvetlenül formáló tapasztalataik, gondolataik mellett jelentésessé tud válni, az elbeszélői szólam feltűnően nem törekszik a megértés hiátusainak kitöltésére, a kialakult kép „helyreigazítására”, a meglévő ideológiai konstrukció árnyalására. (A városleírások, Budapest híres, történelmileg terhelt részeihez – pl. Hősök

  KULCSÁR SZABÓ Ernő: „Magát mondja, ami írva van”. Jegyzetek az újabb magyar líráról. = UŐ: Megkülönböztetések. Akadémiai, Budapest, 262–278, 264. 21   MENYHÉRT Anna: Szétszálazás és összerakás. „Lírai demokrácia” az 1990-es évek fiatal magyar költészetébe. = UŐ: Egy olvasó alibije. Kijárat, Budapest, 145–168; KERESZTURY Tibor: Az üvegház törékeny nyugalma (A magyar líra az ezredfordulón). = UŐ: Kételyek kora. Magvető, Budapest, 357–373. 22   LAPIS József: Enyhe mámor. A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után. 23   BORBÉLY Szilárd: A Telep valami mása. = Telep-antológia. Scolar, Budapest, 123–156, 124. 24   BEDECS László: Húszasok, harmincasok – Napjaink „fiatal” költészetéről. = Prae, 2008/3, 16–21. 20

78Prae

közvetlen tapasztalatának a  hiánya (ami többek közt a  „kódolt” szembeállás gesztusának a  költői közbeszédből történő kiiktatódását vonta maga után). Ha van ennek a – Borbély Szilárd kifejezésével élve – „történelem utáni”, önazonosságát tekintve meglehetősen hibrid generációnak poétikailag számottevő nemzedéki tapasztalata – elsősorban Marno János, Gál Ferenc és Kemény István sűrített versnyelvének tagadhatatlan hatása mellett –, akkor az kétségkívül a költői tradícióhoz való sajátos viszonyban lelhető fel. Ami azzal jár együtt, hogy számukra már nem szükséges úton-útfélen (ön)reflexió tárgyává tenni jelen és múlt eltörölhetetlen, az alkotás hatástörténeti beágyazottságának kiiktathatatlan jellegét, olyannyira, hogy ez a költőgeneráció – a posztmodernnek tekintett írástechnikák feltűnő kerülésével – ha már, akkor „inkább válasz nélkül hagyja, mintsem szembefordulna közvetlen örökségével”.25 A nyelvi adekvátság problematikájára érkező tendenciózus, a kilencvenes években még gyakori nyelvjátékos költői válasz mára lassanként elszigetelt (s nem mellesleg saját teoretikus előfeltevéseinek vonatkozásait rendszerint mellőző) jelenséggé zsugorodott (mindamellett e hagyomány izgalmas továbbörökítőinek tekinthető például Tóth Krisztina Magas labda [2009] vagy Mizser Attila Köz [2008] című kötete), miközben – Kulcsár Szabó Ernő szavaival, „a lírai megnyilatkozás nyelvi «színrevitele»”, a  megszólalás jellemző szerepkijelölő karakterjegyei érezhetően éppoly kevéssé írhatók le a  költői nyelv öntudattal vállalt, artisztikus – leginkább modernségbeli hagyományhoz visszanyúló – felfogásával. Ellenkezőleg, úgy tűnik, a mai magyar líra egy számottevő tendenciája immár kevésbé leküzdhetetlen akadályt lát a  művészileg megformált nyelvben, hanem éppenséggel a  poétikus és hétköznapi megnyilatkozás retorikájának közelítésével, sőt akár a kettő közti határvonal egymásba oldásával26 egy olyan izgalmas, történő nyelvi tapasztalatként tekint a  versvilágba való belépésre, amelynek koordinátái csakis az örökölt költői eszközkészlet (továbbá nem ritkán eredeti kontextusáról leválasztott, depoetizált klasszikus irodalmi szövegrészletek) és a köznyelvi szófordulatok egymást kölcsönösen olvasó kódolása révén jelölhetők ki. Májfoltok a  parton / Köd, gyökerek és táp. / Tapsikolnak a  jázminok. / A  rámszáradó gyenge / nő mindenütt. / Mint egy ölnyi zaj. / Recsegés a part mögött. / És az utolsó tárgyam / a fej. (Nemes Z. Márió: Fej) Ez a verstér tehát, amelyben – Lapis József ökonomikus megfogalmazása szerint – „[h]áttérbe szorul a paródia, s előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága”,27 mialatt a nyelv disszeminatív működéséről a szavak hétköznapi jelentésének kitágított kontextusú próbára tétele felé terelődik a hangsúly, voltaképp sem ironikus, sem tragikus modulációk eredője nem lesz. Ugyanakkor a kimondás közvetlenségét gyakorta explikáló, a beszélő szituálhatóságát viszont minduntalan kibillentő metaforizált, merész asszociációs mozgásokra képes versbeszéd talányossága nehezen válik feloldhatóvá az alapvetően tárgyilagos hangoltságú szólamokban. Nem akarok / megszólalni, hasznavehetetlen vagyok, / körömágy köröm nélkül, egyetlen kívánság / vagyok, bár csináltam volna valamit ma is, / mondjuk faraghattam volna szappanokat / a fogsorommal. Csend van, ez öröm, / ez béke, csak aludni nem merek, a takaróm / túl vékony, a takaróm túl puha, mintha / műbélbe csomagoltak volna, ilyen /érzés, így ébredek majd, tudom, reggel. (Bajtai András: Ketrecek) A kortárs líra önszemléletét jelentős mértékben meghatározó generáció, amely tehát jórészt a  rendszerváltás utáni évekhez, illetve az ezredfordulóhoz kötheti saját költői kibontakozását

  KULCSÁR SZABÓ Ernő: I. m. 265.   KULCSÁR SZABÓ Ernő: I. m. 269. 27   LAPIS József: Enyhe mámor, 79. 25 26

Prae79

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás

Moduláció

ezúttal le kell mondanunk). Ezen a ponton tehát nemcsak a jelenkori költői beszédmódok szinte regisztrálhatatlan polifóniája válhat mindenféle tipizálási szándék kerékkötőjévé. Nem csak a leginkább egyfajta vállalt irányzatnélküliségként leírható költészettörténeti szituáltság, saját önértésének definiálhatatlansága,20 a közvetlen és távoli költői örökséggel való szembenézés messzemenőkig „demokratizált”, a  radikalitástól rendszerint tartózkodó alapállása, a  lehetséges lírai sokhangúság ténylegesen megvalósulni látszó ígérete eredményezi a  tájékozódni vágyó zavarodottságát (ezek tekintetében az ezredforduló utáni költészet a kilencvenes évek mondhatni „egyenes ági” leszármazottjának tűnik).21 A kortárs költészet útkeresése, irányultsága nehezen tűnik leválaszthatónak az irodalmi nyilvánosság (az internet felsokszorozódott publicitást jelentő lehetőségeinek következtében) átrendeződött feltételrendszeréről, amely – elsősorban alighanem formai-terjedelmi okokból – a líra műnemét érintette messzemenőkig. A közüggyé vált, az olvasók részéről akár napi szintű visszacsatolás diszkurzív helyzetének kitett irodalom megvalósulásának potenciálját övező sokrétű – intézményi-financiális vagy éppen retorikai-poétikai változásokat generáló – jelenségcsoport22 témánk szempontjából egyik legfontosabb következménye az lehet, hogy a folyamatos alakulásban lévő irodalmat (és fokozatosan a róla való beszédet is) immár vélhetően sokkal erőteljesebben hatják át a lassanként elsődleges kultúraalkotó és -alakító erővé előrelépő internet jelentette nyilvánosság úgyszólván „szubkulturális” jelenségei, mint annak intézményesült keretfeltételei. Arról van szó, hogy a jelenkori lírai sokhangúságból, megkockáztatható, napjainkban inkább kihallatszik – s  ekképp az irodalom önértését is lényegibb módon érinti – egy jól megszervezett internetes költői csoportosulás, mint egy-egy, kiterjedt recepciós háttérrel bíró, kanonizált, már egy kitaposott értelmezési hagyományhoz kapcsolódó szerző újabb műve. (A néhány éve sikeres működést magáénak tudó Telep Csoportról Borbély Szilárd a következőket jegyezte meg a blogoszféra irodalmi intézményrendszerben elfoglalt helyzetét taglalva: „A Telep nem azért sikeres, mert blog, hanem azért blog, hogy sikeres legyen, mivel a blog egyre inkább az irodalom helyét foglalja el”.23 A csoport szakmai érvényesülés terén elért sikerességét jól mutatja, hogy a tagok többsége – Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Dunajcsik Mátyás stb. – a Telep bő három éves működéséhez kötheti első/második kötetének megjelenését). Persze nem arról van szó, hogy a 21. században egyáltalán ne volna lehetséges az érvényben lévő beszédmódok rekontextualizálása tekintélyes, többkötetes szerző(k) részéről (nem véletlenül gondolunk Bedecs Lászlóval egyaránt a gyász diszkurzív mintázatait újrahangoló 2006-os Halotti Pompa című Borbély Szilárd-kötetre).24 Inkább az látszik körvonalazódni az évtizedforduló táján egyre kevésbé félreérthető módon, hogy a költészettörténet folyamatszerűségét, alakulását vizsgálni kívánó mai versolvasó alighanem ritkábban talál releváns szempontokra – egy-két évtizeddel ezelőtti hatóerejükhöz képest különösen – például Kukorelly Endre (Mennyit hibázok, te úristen, 2010) Kovács András Ferenc (Sötét tus, néma tinta, 2009) vagy akár Tandori Dezső (Úgy nincs, ahogy van, 2010) legújabb kötetei kapcsán. Ezzel szemben úgy tűnhet, a tájékozódás elsődleges terepeit immár különböző, reprezentatívnak tekintett versantológiák (Egészrész, 2008; Telep-antológia, 2009; Használati utasítás, 2009) jelentik (nem meglepő, hogy a  kortárs lírával foglalkozó legfontosabb egy-két éves tanulmányok többsége előbb-utóbb említést is tesz valamelyikről). A mai magyar költészet mondhatni fősodrát alkotó húszas-harmincas éveiben járó generáció nyelv- és világfelfogásáról elmondható, hogy azt egyszerre határozta meg az internet jelentette médianyilvánosság orientációs bázisa és a rendszerváltás

– szükségszerű általánosítással élve – oly módon törekszik meghatározni a hagyományban elfoglalt helyét, hogy működését egyszerre jellemzi a  már említett módon a  játéktérré alakított irodalomtörténeti tradíció (a kikülönülés/csatlakozás kényszerű döntéshelyzetének egyszerűen válasz nélkül hagyható) demokratizálódott szabadsága, valamint az internet kultúra- és beszédmódformáló jelenlétének sokirányú nyitottsága. Mindeközben szubjektumszemléletének alakulása leginkább úgy írható le, hogy változatos stílusminőségű szövegtöredékek beékelődése, valamint kiszámíthatatlan értelemlétesítő nyelvi történések mozgása szórja szét (mindenekelőtt a vallomásos költészeti tradíciót újragondoltatva), az egyfajta folytonos épülés és bomlás dinamikájában regisztrálható versbeli ént (érdemes felidéznünk Lapis József találó kiasztikus megfogalmazását: „a személyiség nem kifejeződik – a kifejezés az, ami valamiképp mindig megszemélyesül”).28 Mármost összességében megállapítható, hogy a meglehetős poétikai variabilitás jellemezte, fentebb érintett, sajátosan eltávolított én-költészet tendenciózus jelenléte korántsem szorítja háttérbe az olyan, leginkább Oravecz Imre költői hagyományát folytató elvontabb, a beszélőre közvetlenül nem visszaolvasható, a konkrét versbeszédet mitikus utalásrendszerrel eltávolító verseket, amelyek mögül (szokatlan versszituációjuknál fogva olykor) homályos referenciális tapasztalatok jelzései válnak felismerhetővé.

és drámaírói sikeressége is mutatja, egyfelől van igény társadalmi kérdésekre reflektáló alkotásokra, másfelől műveinek (például A százegyedik év [2008] című, korunk napi politikai történéseire kön�nyűszerrel visszaolvasható lírai pamfletjének), illetőleg legutóbbi M1/M7 (2009) című verseskötetének recepciós „szórtsága” mutatja, korántsem magától értetődő még az erről való kritikai beszéd (sőt, adott esetben a lírai megszólalás) szabályrendszere.30 Hogy a közösségi léttapasztalatról számot adó költészet hagyományát újrafogalmazni igyekvő, jelenleg elszigetelt kísérletek mennyire válnak szerves részévé az irodalmi közgondolkodásnak és milyen mértékben lesz képes visszahatni mindez a költői nyelv alakulására, jelenleg nehezen ítélhető meg. Mint ahogy az is csak később válhat világossá, hogy az évtizedforduló irodalmának heterogeneitása még az útkeresés vagy már egy sajátos útra találás jelzéseit felmutatva lép majd be az irodalom történő folyamatába.

Herczeg Ákos Útkeresés – útraválás

Moduláció

A vidra végignéz odúján, / körülveszik a tárgyak jelentései. / A földi kijárat a nyugtalanságot jelenti, / a levegő s a veszélyek forrását. / A vízi kijárat a szabadságot jelenti, / a vadászat, a vágyak útját. / A fekhely a nyugalmat jelenti, / nappali álmok puhaságát. / A fal a föld súlyát jelenti, / az elalvás biztonságos határát. (Balázs Imre József: Vidrakönyv) Elmondható, hogy az absztrakt, tárgyias lírai megszólalás azonban igen gyakran hétköznapi élmények vonzáskörzetében, legalábbis arról nem teljes mértékben leválasztható versvilágban találnak érvényes formájukra a kortárs magyar költői diskurzusban. Ebben a tekintetben többek közt Győrffy Ákos 2008-as, figyelemreméltó gazdagságú, filozofikus prózavers-kötete, az Akutagava noteszéből –  mely művészi és (a tragikus sorsú japán írólegenda alakjában) életrajzi fikciót egyszerre hoz játékba –, Jász Attila széles kulturális bázist működtető verses epikai és lírikusi munkássága (XANTUSiana, 2007;29 Alvó szalmakutyák, 2010) vagy éppen az említett Balázs Imre József invenciózus mítosz­teremtő ereje (Vidrakönyv, 2006; Fogak nyoma, 2009) hozható szóba. Mindeközben mintha a konkrét életvalóságra történő költői válaszkísérletek iránti érdeklődés lassú növekedéséről is számot lehetne adni (ahogy például Sirokai Mátyás Pohárutca [2008] vagy Dunajcsik Mátyás Repülési kézikönyv [2007] című kötete mutatja, Budapest tud a költői artikuláció számára is izgalmas terepként szolgálni). Különös, de talán nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban funkcióját vesztett képviseleti líra – jórészt ironikus hangoltsággal, de a véleményalkotás felelősségét láthatóan vállalva – egy a múlt századra jobbára elfeledett műfaj, a verses regény keretei között igyekszik közéleti, vagy, Szálinger Balázs beszédes kifejezésével élve, közérzületi kérdések felé fordulva megújulni. E tekintetben kétségkívül úttörőnek számít Térey János, aki már a  2001-es Paulussal zavarbaejtő összetettséggel hozta szinkronba történelmi/irodalmi emlékezet és jelenkori önértelmezés viszonyrendszerét. Később, 2006-ban a  (Papp Andrással közösen írt) Kazamaták­ ban előbb 1956 lírai elbeszélhetőségének problémáját érintette, hogy aztán trilógiává bővítve (Asztalizene, 2008; Jeremiás, avagy Isten hidege, 2009) a kortársi idegenségélmény egyik legadekvátabb művészi kifejezőjévé lépjen elő. (Utóbbi, a jövőbeli Debrecen elképzelt metróvonalán játszódó darabjában a vasutassztrájk kényszerű apropója és ennek révén hozzátartozóival, barátaival, egykori szerelmével való találkozás szolgál alkalmat a vidékről elszármazott, pesti életével meghasonlott országgyűlési képviselő számára a számvetésre.) Ahogy azt a Quasimodo-díjas Szálinger Balázs költői

  LAPIS József: Enyhe mámor, 81.   HALMAI Tamás: Célcsend = UŐ: Isteni fény, emberi lény. Kortárs, Budapest, 2008, 167–186.

28 29

80Prae

  Erről, valamint a művek aktuálpolitikai szituálhatóságának veszélyeiről lásd HERCZEG Ákos: Ének éneke (Szálinger Balázs: M1/M7) = A Vörös Postakocsi, 2009/2, 118–121. 30

Prae81

„Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.”

Moduláció

Budapest-olvasatok Térey János Protokoll című művében Az utóbbi esztendők irodalmi történéseinek több értelmezője is reflektált arra, hogy Budapest afféle tematikus csomópontként rajzolódik ki a kortárs epika szövetén.1 Talán nem véletlen, hogy a Budapestre irányuló figyelem megélénkülése a kortárs kultúra más, széles spektrumot felölelő médiumaiban is tetten érhető: így például a fővárosi tér újszerű megjelenítését megcélzó videoklipekben, de erről tanúskodhat a  címével a  Buddha-bar sorozatot megidéző, ám igen eltérő zenei világnak hangot adó Budapest bár album népszerűsége is. Ezek a jelenségek olyan identitáskonstruáló emlékezeti folyamatokba vonódnak be, melyben elsősorban a „retro-esztétika” önironikus alakzatai dominálnak. Miközben tehát a kétezres években elszaporodó, saját Budapest-képükre reflektáló szövegek némelyike mintha ennek a kulturális mikroklímának a termékeként (is) mutatkozna meg, az urbánus tér nyelvi problematizálása minden bizonnyal összefügg a hiperrealista-minimalista prózatechnikai eljárások átvételével, illetve – s ez cseppet sem elhanyagolható szempont – azzal a hatással, mellyel a főváros ábrázolásának már meglévő irodalmi öröksége bír. Térey János 2010-ben megjelent Protokollja – mely az alcím szerint nem más, mint „regény versekben” – éppen ezzel az örökséggel folytat termékeny dialógust. A szerző urbanisztika iránti érdeklődése persze nem újkeletű: már a korábbi verseskötetek egyik leggyakrabban elemzett vonása is Debrecen, Varsó, no meg természetesen Budapest bejárásának lázas igyekezete, a térfoglalás poétikai gesztusa volt. A  recepcióban vissza-visszatérő, olyannyira evidens, csáberejüket mégsem vesztő szójátékok (Térey terei – olvas­ható például ezzel a címmel egy tudósítás a Literán) arról tanúskodnak, hogy Térey olvasója a  költő térformák iránti megszállottságát mármár az (egyébként felvett, tehát művésznévként funkcionáló) vezetéknévbe íródottnak tekinti, és erre persze maguk a  kötetcímek – Térerő, Termann hagyományai – is rájátszanak. Az életmű kezdeti szakaszát meghatározó, az Ady-hatást és a  szubkulturális, nem-irodalmi mintákat ötvöző szerepkonstrukciós folyamatok felől nézve ez az olvasásmód talán nem is tűnik megalapozatlannak.2 Térey lírájában a  konkrét helyekről való beszéd nyelve úgy vet számot a  hozzájuk kötődő 1   Lásd: L. Varga Péter: A tér nyelve – A nyelv tere. Fiatal prózairodalmunkról. = UŐ: Töréspontok. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2010, 81–98.; Herczeg Ákos: Útkeresés – útraválás: kézirat. 2   Ennek a szerepépítkezésnek kitűnő áttekintését nyújtja BALÁZS Imre József: „Én vagyok az igazi Ady Endre”. Térey János szerepmodelljei az Ady-költészet kontextusában. = LAPIS József, SEBESTYÉN Attila szerk.: Erővonalak. Közelítések Térey Jánoshoz. Dayka könyvek, L’Harmattan, 2009, 301–315.

82Prae

szimbolikus jelentéstartalmakkal, hogy a lejegyzett szöveg térként való bejárhatóságára is ráirányítja a figyelmet (a város-szöveg analógia a Paulusban bontakozik ki a legerőteljesebben.) Habár a szlenget, Ady- vagy Szomory-fordulatokat egyaránt felvillantó stiláris összetettség kezdetektől hozzájárult a költői hang összetéveszthetetlenségéhez, az alkotó legutóbbi, Ultra című verseskötetében már egy homogénebb szövegvilágot kialakítva, a recepció által klasszicizálónak nevezett attitűddel közelített a táj- és térleírás tradícióihoz. Ezért is lehetséges, hogy az A.B.F.R.A. ciklusról írott tanulmányában Harmath Artemisz emlékezés és tér kapcsolatának tükrében értelmezte a szövegeket. A 2008-ban megjelentetett „polgári szalondráma”, az Asztalizene Budája egy erőteljesen stilizált, a szövegen kívüli valóságról mégis sokat állító világ, melyben a Duna jobb partjához hagyományosan társított értékképzetek, az a bizonyos, Márai által emlegetett „világnézet” csak az állandó regiszterkeveredésben kiforgatott nyelvi rekvizítumokban él tovább. Az a  szociokulturális közeg, mely az Asztalizenében feltárul, tovább él a  Protokollban, melynek figurái (némelyikük, Donner Kálmán és Delfin mindkét műben feltűnnek) ugyanebben az aprólékosan, ízlése, kultúrafogyasztási, bevásárlási és öltözködési szokásai révén jellemzett miliőben mozognak. A főszereplő, Mátrai Ágoston a Külügyminisztérium protokollfőnökeként a Római-parton fekvő lakása és a Bem-rakparti munkahely között ingázik, a hivatali órákon túl megtett csavargásai során az elegáns budai környékről még józsefvárosi késdobálókba is eljut: kószálásainak kanyargó útvonalán haladva zajlik le a fővárosi tér nyelvi birtokbavétele a műben. Ágostonnak diplomataként is a kötelessége, hogy „Budapestet” képviselje: az újsághírek nyelvének hazánkat jelölő metonímiája így egy újabb átfordítás révén egyúttal egy olyan jelölővé válik, mely a  protokollfőnök önképét is megalapozza. A  férfi kószálásainak kanyargó útvonalán haladva így vall a  hazatérés öröméről kollégájának, a  hűsé- zajlik le a fővárosi tér nyelvi birtokbavétele ges Bindernek: „Elképesztő öröm, hogy újra látom / A rosszkedvű kőporos vakolat alatt / a másodlagos reneszánszot. Négyféleképp fakó a négy sarokház / De mindegyikben megfordultam. Ebben / Táncoltam. […] Amabban egy nő. Valamiképp tehát mindegyik otthon.” (22.) A város mint palimpszeszt a térdiskurzusok egyik legfontosabb metaforája, melynek hatása a  szépirodalmi alkotásokban és a  kortárs kultúratudományos gondolkodásban egyaránt számottevő.3 Ezt a térfelfogást meggyőző erővel Budapest a Protokollban egyrészt a történelmi teszi sajáttá, s alakítja tovább a Térey-mű világa: ahogy emlékezet médiumaként tételeződik a fenti idézet is mutatja, Budapest a Protokollban egyrészt a  történelmi emlékezet médiumaként tételeződik, melynek anyagiságába beleíródtak a változó idő nyomai, másrészt egy olyan bensővé tett tájként, mely (hasonlóan a Nem tudhatom… érvelésmódjához) a személyes emlékek közegében képződik meg. Ennek a városszövegnek az olvasása szükségszerűen mindig többet jelent a tekintet számára feltáruló látvány regisztrálásánál: részévé válik a hiányok, az átfedések, a törésvonalak érzékelése is. Budapest szegletei így materialitásuk és emlék-voltuk köztességében mutatkoznak meg. A  kőből, fából, márványból kiformált tárgyiasságok léte eloldódik fizikai koordinátáiktól, hiányukkal kezdik ki a történelmi folytonosság illúzióját, s járulnak hozzá mégis egy locus önazonosságához: „Amin tapos, császári és királyi / parkettkocka. Akkor is, ha egyszer / Elégett, füst lett.” (82.) –, mélázik a Sándor-palota parkettáján végigsétálva Mátrai. A  Műegyetem előtt magasló, ma nem csupán lebombázott eredetije, de a modellül szolgáló, „szép, kézzelfogható budai lány[ok]” másolataként is létező allegorikus

3   Az urban studies palimpszeszt-fogalmához lásd: Andreas Huyssen: Urban Palimpsests and the Politics of Memory. SUP, Stanford, California, 2003. A város palimpszesztusként való megjelenítésének szép példáját nyújtja a Hanh-Hahn grófnő pillantása, melynek Budapest-fejezete színre is viszi a jelek egymásra rétegződésének folyamatát, amikor a városleírásba egy idézet szövődik bele Italo Calvino Láthatatlan városok című regényéből: „A leírásnak, hogy milyen ma Budapest, magába kéne foglalnia Budapest teljes múltját. De a város nem beszél múltjáról, magába zárja, mint tenyérvonalait a kéz, felrajzolva az utcák hajlatába […] minden vonalat át- meg átszelnek a még újabb karcolások, fűrésznyomok, vésetek, vonalkák”. ESTERHÁZY Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása: lefelé a Dunán. Magvető, Budapest, 1991, 148.

Prae83

Balajthy Ágnes „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.”

Balajthy Ágnes

A főváros a külföldi utak tükrében új és új jelentésviszonyokba kerül. „Hatása attól függ, mi volt előtte, hogy mire következik Budapest” (22.) – hangzik el a  szövegben kirajzolódó Budapest-kép dinamikájára utaló reflexió a protokollfőnök szájából. A Protokoll szereplői (akárcsak a tőlük olykor nehezen elkülöníthető elbeszélő) folyamatosan ehhez hasonló Budapest-definíciókat gyártanak, melyek olykor ironikusan szentenciózusak, máskor azonban nem szülőhelyük lényének esszenciáját, inkább annak távlatfüggő természetét kívánják megragadni. Így a mindig máshoz – hol régi arcához, hol a világ centrumaihoz – viszonyítva bemutatott várostól (mely egyébként is, tudjuk jól, „másolatokkal” van teli) a  regényvilágbeli kommentárok megtagadják az eredetiséget, nem titkolva azonban, hogy annak más metropoliszok visszfényét tükröző karaktere ettől még csábító lehet: „Csodacsúf, vonzóan másodlagos Budapest” (22.). Az elbeszélés a „definíciógyártás” folyamatába igen szerteágazó diskurzusokat von be, melyek között természetesen kitüntetett a „székesfőváros” irodalmi emlékezete. Az urbánus lét fény- és árnyoldalainak együttláttatása például olyan eleme a  Budapestet ábrázoló lírai hagyománynak, mely Térey művében is hangsúlyos szereppel a városleírásban a megkopottság, játszik: a  szemet gyönyörködtető látkép és „látványiság mögött elhasználtság jelzői dominálnak meghúzódó struktúrák”7 szembeállítását sajátos módon végzi el a  szöveg. Míg a  századforduló költészete a  modernizációval együtt járó folyamatokat tette felelőssé a főváros kettős arcáért (ez a konvenció lelhető fel Kosztolányi Budapestjében is), addig az egyszerre kritizált és ünnepelt, gyakorta az ifjúság trópusaival megjelenített metropolisz víziója helyett Téreynél a  városleírásban a  megkopottság, elhasználtság jelzői dominálnak, amit az organikus szóképekkel szembehelyezhető „siralomház”-metafora is érzékeltet: „Ma Budapest keleti siralomház, / Egy megalázott és lerongyolódott / Válságváros a nagy tél idején. / Az emberek a gáton, munka közben / A metrón és a kék buszok peronján / S a hangulattalan pizzériákban.” (111-112.) Más szövegrészletekben úgy egészül ki az én és a tömeg szembenállását tematizáló irodalmi hagyomány, hogy éppen a város mint organikus entitás képére rakódik rá a (többek közt) biológiai veszély mozzanata: „Én rettegem a téli szaunákat, / A gőzfürdők sűrű emberszagát; / A metró összes alagútjait […] Bacilusgazdák ezer telepét.” (89.) A Protokoll lapjain leginkább tehát a tömegközlekedés tapasztalatában manifesztálódik az a fenyegetettség-érzet, mely meghatározza a nagyvárosi én percepcióját, s amely a magyar költészetben először talán Az örök zsidóban vált a szöveg szubjektumképletét befolyásoló tényezővé. 8 A füstölgő metró, melyről az „utasok rajokban menekülnek” (122.) persze olyan toposz, mely a  jelenkori populáris kultúra legkülönfélébb szövegeiben felbukkan: Térey műve nem csupán írott örökségével folytat dialógus, de érzékenyen rezonál azokra a konvenciókra is, melyek a Budapestről való beszéd nem irodalmi, inkább a  popzenében, a  „városi legendákban”, az internetes portálokon tetten érhető szólamait alakítják. Erre a mondhatni hatástörténeti mozzanatra mutatott rá Balázs Imre József mellett György Péter is, amikor éppen az Angyalföldről szóló versek kapcsán méltatta a  rap retorikájának invenciózus felhasználását: „Térey nyelvi erőt, radikális megújuláshoz elég forrást lelt a Tizenháromker világának megidézésében.” (77.)9 A rap-poétika a Protokollban már csak nyomaiban, tematikus elemek szintjén fedezhető fel, habár lüktetése kétségtelenül továbbra is kihallható az ilyen sorokból: „Az utakon teljes apátia. / A partik híre gyorsan körbefut, / Rezgéseikkel lesz boldog a nép, / Ha gyász, ha csőd: hát annál boldogabb. / Micsoda szomj, micsoda városi szomj!” (107). Reflexió tárgyává válik az a művi identitást fenntartani kívánó diszkósláger is, mely egyetlen metonímiában megszólíthatónak és leképezhetőnek tartja a  városlakók heterogén, széttartó csoportosulását: „Úgy van, Isten áldjon. / És akárhogy is, táncolj, Budapest” (316.) – fejezi be szarkasztikusan a „kulturális környezetszennyezés” feletti kirohanását Mátrai. Az esti séta leírásában a Bukarest-Budapest párhuzam

  VÁRI György: „Szeptember túlságos napsütése”. Térey János: Protokoll. Magyar Narancs, 2010. 12. 16. http://www. mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=22812. 5   Lapis József, Sebestyén Attila: „Titokteljes erőmező”. Térey János költői nyelvének néhány sajátossága és a recepció főbb irányai = Lapis, Sebestyén: I. m. 9–34, 31. 6   TÉREY János: Paulus. Palatinus Kiadó, Budapest, 2001, 9.

7   BEDNANICS Gábor: Topológia és mitológia között. A  nagyváros olvasatai a  19. század végi magyar lírában.= N. KOVÁCS Tímea , BÖHM Gábor, MESTER Tibor (szerk.): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Kijárat Kiadó, Budapest, 265–284, 276. 8   NÉMETH G. Béla: Budapest az irodalomban = Küllő és kerék. Magvető, Budapest, 1981, 434. 9   György Péter: Memex: A könyvbe zárt tudás a XXI. században. Magvető, Budapest, 2002 ,77.

4

84Prae

Prae85

Balajthy Ágnes „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.”

Moduláció

szoborcsoport „kitölti”, de ezzel meg is jelöli egy másik, immár láthatatlan Budapest helyét: „Most két külön, egymásba olvadó / Lényük van: az a szétlőtt, régi-régi, / Meg ez az idei, vadonatúj. / Lehet, csak picit hasonlítanak / A törött Énre. […] Színültig töltik a négy láthatatlan / Alak helyét, kik szilánkká szakadtak.” (304.) A Gépészet és az Építészet hölgyalakjai éppen jelenkori valójuk és az egykori önmaguk közti szakadás révén mutatnak fel valamit számunkra a város önértelmezését meghatározó traumából. Ahogy Vári György írja, „[a] város múltja és jövője így lehet »külön« mégis »egymásba olvadó«, a térbe, vagyis a jelenbe kiterített idődimenzióvá.”4 A térbeliséghez kötődő metaforika a Térey-féle nyelvhasználatban egyfajta önreflexiós potenciállal is bír. Lapis József és Sebestyén Attila az Erővonalak című tanulmánykötet bevezetőjében meggyőzően mutatják be, hogy a tér-alakzatok felerősödő jelenléte az életműben miként avatta „szövegszervező tényezővé a különféle síkok egymáshoz viszonyulásának összetettségét”.5 Nos, az architektonikus egymásra rétegződés alakzata a  Protokollban is kitüntetett jelentőséggel bír: az egymásnak feszülő, mégis egymásból táplálkozó Budapest-narratívákat felmutató komplex versbeszédet is a  különböző nyelvi rétegek érintkezésének feszültsége élteti. Míg a korábbi verses regény, a Paulus elbeszélője olykor én-ként utalt vissza önmagára, ha határhelyzetét nyomatékosítva is („Betépve balanszírozom / Két nyirkos frontvonal között: én!”)6, a  Protokollban nem lelhető fel olyan szövegösszefüggés, melyben akár ideiglenesen is megképződne a történetmondó arca: a narrátor inkább a gyűjtőhely metaforával illethető, beszéde nyelvhasználati formák, attitűdök folyamatosan alakulásban lévő, heterogén terének bizonyul – akárcsak a beszéd tárgya, a Budapest. A budapesti hétköznapokon túl azonban még sok, olykor igencsak egzotikus metropolisz életébe is betekintést nyerhetünk az utazás kitüntetett cselekményelemmé válásának köszönhetően. Az utazásmotívum kiterjesztése a műben valószínűleg nem független a verses regény lebontott, töredékeiben mégis továbbélő hagyományaitól, ám a  világjárás tapasztalatának antropológiai hozadékát tekintve nem elhanyagolható különbség, hogy Ágoston Childe Harolddal és Hübele Balázzsal ellentétben mintegy „professzionális utazóként”, a diplomácia intézményesített keretei között látogat el Brüsszelbe vagy Jeruzsálembe. A könyv az első fejezetben sem hazai tájakkal, hanem egy heves spanyolországi románc történetével nyit, az unokatestvérével titkos viszonyba bonyolódó Mátrait Madridban fogja el a honvágy a „kopott gőgű, barázdált arcú város” után, melyet azonban kiküldetései során is magával visz: „Agyában Pest. A Blaha Lujza nevű tér. / A Jelen nevű kocsma.” (143). Az idézett sorok egy finoman önreflexív mozzanat révén nem csupán az időt térbeliesítő retorikai működésre irányítják rá a figyelmet, de az „agyba írottság” trópusa révén az emlékek térbe ágyazottságát is nyomatékosítják –  nemcsak a külső történések és az imagináció „belső” játéka közötti kontrasztra utalva, de arra a  mentális „budapestiség” tehát mindig is befolyásolja térképre is, mely az idegenség percepciójának keretet az új tájak érzékelését szab. A „budapestiség” tehát mindig is befolyásolja az új tájak érzékelését, de otthonosság és idegenség viszonya az egyszerű oppozíciónál összetettebb mintázatokat követ a műben. Ágoston ugyanis valójában csupa olyan helyre látogat el, melyeken a korábbi diplomáciai vizitek során már megtanult tájékozódni („Fejből ismert reptér, Ben Gurion!” 141.), ezzel szemben szülővárosa is rendelkezik számára felfejthetetlen titkokkal: „Kőolaj-finomító vagy reaktor? Egyik sem? Mind a kettő? […] Azt sosem fogjuk megtudni, Pista. / Bár szemben lakunk vele mindörökre.” (32.) A Protokollban feltáruló tértapasztalat ezeken a pontokon ismerősség és idegenség között oszcillál, mintegy el is bizonytalanítva ezeket a  kategóriákat, olyasfajta „unheimlich”-érzést keltve, mely Ágoston vissza-visszatérő álmait is áthatja.

  Michel de Certeau: Séta a  városban`= Blaskó Ágnes, Margitházi Beja (szerk.): Vizuális kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Typotex Kiadó, Budapest, 2010. 355–365, 363. 11   Kovács Szilvia: Budapest a századfordulón. A modern nagyváros narratívái. Doktori értekezés, kézirat. 10

86Prae

virtuális térként tárul fel, melynek „csoda” jellege a  fogyasztást élvezetes szertartásként prezentáló médiumok effektusaként lepleződik le. Erre az érzékeket lehengerlő hatásra utal Fruzsina stilizált, ál-naiv szólamában az „elzsongító aláfestés” kifejezés, melynek többértelműsége elővetíti a  folytatás szinesztéziás trópusait – a muzsika, látvány, íz- és „illatorgia” egyidejű tapasztalatáról beszámoló leírás ezt a keveredést szóképei szintjén is színre viszi: „Harangjáték, negédes szószban” (96). Az ünnepi város szimulákrum-természetét példázza az adventi kalendáriummal kiegészülő Gerbaud-ház homlokzata, egy olyan tér-konstrukció, melynek ablaka mögött nem a „valódi” látvány, hanem egy másik „kép” tárul fel: „Kinyit az ádventi kalendárium / Aznapi ablaka. S mögötte kép van…” (97.) A felfokozott, mediatizált érzékelés termékeit „tüneményként” nevezi meg a versnyelv, és talán nem véletlen, hogy továbbra is annak a térnek a leírásáról van szó, „Melynek középpontját kijelöli / A költő szobra, fölfújt fóliában”. A szobor, ez a konkrét tárgyiasság ironikus lefestésén túl emlék-műként kezd el funkcionálni a szöveg terében is, hisz városleírásában (többek között) Vörösmarty nyelve köszön vissza. Erről vall a „tünemény” lexéma, mely számtalan Vörösmarty-költeménynek válik kulcsfogalmává („Oh ti csalárd képek, tündérek és tünemények / Forgandó esetek, és csupa képzeletek!”, olvasható például A szerencse változásairólban), itt azonban nemcsak az imaginárius anyagtalan közegében formálódó vágyképeket jelöli, hanem a nagyváros médiumában megképződő, pillanatnyi érzéki benyomások metaforájaként szolgál. (Habár a már Csokonainál is felbukkanó jeBudapest a kultúrafogyasztás olyan tereként lentés, ez az antropológiai vonatkozású belátás is megjelenik, melyben a kultúráról a fogyasztásra, őrződik a szövegben: hisz minek bizonyul a Mátrain a profittermelésre helyeződik a hangsúly eluralkodó lelkesültség a  randevú végén, ha nem „[c]salfa, vak Reménynek”?) A műben a 21. századi Budapest a kultúrafogyasztás olyan tereként jelenik, melyben a kultúráról a fogyasztásra, a profittermelésre helyeződik a hangsúly. A Protokoll ezzel a városdiskurzusok egy fontos vonulatát érinti, hiszen, ahogy Georg Simmel írja, a „nagyvárosok kezdettől fogva a pénzgazdálkodás székhelyei”,12 (a városszociológia „alapító atyja” az urbánus ember „blazírtságát” is a pénzzel való foglalkozás absztrakt jellegére vezeti vissza.) Miközben tehát a műalkotások státusza egyre bizonytalanabbá válik, addig a Burány-féle giccsművészek sikert sikerre halmoznak, és – ami még fontosabb – a marketing mechanizmusai a vásárlás praxisának átesztétizálását hajtják végre, melyet az elbeszélői nyelvhasználat is színre visz. A Térey esetében gyakran emlegetett, lebegtetett, elbizonytalanító irónia jelenléte uralja itt az olvasást: a narrátori hang mintha az általa megképzett idillből, a nyüzsgő-ujjongó város kollektív énjeként szólalna meg („izgató sítábor-hangulat van!”), hogy következő megnyilatkozása mégis az áruk fétis-jellegére, s  ezzel együtt az ünnep deszakralizálódására utaljon finoman egy fordulat poliszémiája révén: „Karácsony mindenütt és mindenáron” (99.)13 A szöveg tehát úgy vállalja fel (a kortárs epikában meglehetősen egyedülálló módon) a jelenünket befolyásoló társadalmi-gazdasági összefüggések értelmezését, hogy nem állandósul benne egy külső, a társadalomkritika didaxisát megalapozó távlat: inkább a kívül kerülés, avagy felülemelkedés nehézségeit jelzi a narrációs mozgások révén. A fogyasztás teatralizálódása és ezzel párhuzamosan a  művészet fogyasztási cikké válása alapvető eleme a nagyvárosi léttapasztalatnak, ahogy azt neves munkájában Walter Benjamin is kifejtette. Flaneurjének köztes, elvegyülésre és reflexióra egyaránt lehetőséget adó perspektívájából a város „fantazmagóriaként” mutatkozik meg: „[a] tömeg az a  fátyol, melyen keresztül nézve a  csatangolónak

12   Georg Simmel: A nagyváros és a szellemi élet. = UŐ: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1973, 543–560, 544. 13   Ennek a jelenségnek egy másik aspektusára mutat rá Turi Tímea, mikor kritikájában arról ír, hogy „a társaságon való kívülállásnak – aminek ősképe az indulatos Moliére-mizantróp, Alceste, és fanyar megvalósítója Byron Don Juanja és Puskin Anyeginje – immár nincs tere. Legyünk bárhol – a Protokoll Budapestje sokkal inkább a globalizált nagyvárosok összességének egy kerülete, mint Magyarország része”. Majdnem mindig kényszerhelyzet (Térey János: Protokoll). Forrás, 2011/09, 92–94, 93.

Prae87

Balajthy Ágnes „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.”

Moduláció

is visszaköszön („[…]most csodálkozik rá / A környékre, mely kísérteties-szép, / Mint Bukarestben a bezárt mozik utcája” 333.), másutt az antropomorfizáción nyugvó apológia a publicisztikai szövegekben is vissza-visszaköszönő „balkanizálódás” vádjával helyezkedik szembe: „[a] láthatáron viharvert, / Rangjarejtett világváros. […] De Pest lelkében nincsen semmi Balkán. / Különben is: mi baj az Adriával?...” 305.). Különböző változatokban felbukkan egy másik kiirthatatlan toposz, a Pest-Buda különbségtétel is: „S Budán jobban látszik a rossz közérzet / (Pest eleve is szürke és komoly.)” (125.) A szöveg tehát rendkívül szuggesztív erővel teremti meg a jellegzetesnek tekintett fővárosi helyszínek, a Római-parti büfék, avagy az „érdes” Józsefváros mikrokozmoszát, úgy, hogy nem törekszik az idevágó diskurzusok kliséinek radikális felszámolására, inkább a bennük rejlő poétikai potenciált aknázza ki – egyúttal viszont meg is képzi azt a  perspektívát, mely felől ezek a  klisék érvényesnek tűnnek: „A 6-osról leszállva a Blahán / Valódi nélkülözőket figyel. / Egyszerre vigasztalja s inspirálja / E nézelődés.” (332). Ha a Protokoll nyomán készítenénk el egy Budapest-térképet, azon minden bizonnyal külön jelölést kapnának a Michelin-kalauzok alaposságával megbírált vendéglők, kávéházak és az ínyenc étteremjáróban szorongást keltő övezetek („Baljósan behízelgő hegedűszó. / Pasaréthez képest sötét sarok.” 239.). A mű egyértelművé teszi, hogy egy bizonyos kultúrafelfogás, egy társadalmilag is kódolt ízlésvilág távlatából láttatja így a várost – de néhány ironikus mozzanat révén ennek a látásmódnak a vakfoltjaira is rámutat. Michel de Certeau híres esszéjében megkopott feliratú pénzérmékhez hasonlítja a  helyneveket, melyek „nyitottak a  különböző jelentésekre, amelyekkel a  járókelők felruházzák őket; elszakadnak azoktól a  helyektől, amelyeket eredetileg jelölni hívatottak, és olyan útvonalak képzeletbeli csomópontjaként funkcionálnak, amelyeket – mintegy metaforaként – eredeti értéküktől eltérő céllal határoznak meg. Egy különös toponíma, amely a város helyétől elszakadva függőben hagyott »jelentések« ködös struktúrájaként lebeg a város fölött és irányítja a lenti sétákat.” 10 Térey szövege nemcsak a szociális viszonyok, avagy a múltból átörökölt értékképzetek struktúrájaként olvastatja a helynevek hálózatát, de a szereplői történetek kontextusában teszi jelentésessé a toponímákat. Blanka otthona például „[a] Csúcs-hegy, jóval túl a hóhatáron!” (113.) A „Csúcs-hegy” referenciája elmozdul az elbeszélésben: metonimikusan utal az itt elnyerhető szerelmi örömre, de ugyanúgy az itt lakó „[e]lsőáldozó tekintetű és újhó-tiszta grófnő” (87.) hűvös modorára, s ezzel összefüggő, irigylésre méltó státuszára. Mindenféle „megkopottság” és „viharvertség” ellenére a városkép szépsége is feltárul a hipotipózis alakzataiban, mégpedig gyakorta a panoráma perspektívájához kapcsolva. A panoráma, ahogy Kovács Szilvia írja, „a XIX. század végi turista-szemlélő képalkotásának látástechnikai modellje”,11 olyan, tulajdonképpen anakronisztikus, illetve a turistaszerephez társuló térszervező látásmód, melyet Mátrai boldog kiválasztottként a Bem-rakparti panorámateraszról élvezhet. Az esztétikummá formált, megkonstruált városkép összefüggésbe hozható a  protokoll „szép látszatot” teremtő kódjaival is, ahogy azt az újonnan érkezett diplomaták fogadása példázza: „fölmennek a  panoráma- / Teraszra. El van ragadtatva, látva / A pesti oldalt, Husszein. – Persze. Jó táv, / Jócskán szépítő.” (68.) – reflektál erre maga Ágoston is. Más szöveghelyeken viszont a 21. századi metropolisz pompája tárul fel, melynek fizikai kiterjedése mintegy kitágul a technomediális effektusok révén: „az áramlásba bámul Mátrai, / És elszédül, amint elnézi hosszan / Ezt a villódzó épületköpenyt, / Amelynek mozgásban van minden íze / Száz függőleges fémtengely körül.” (303.) A könyv Christmas Wonderland című fejezetében Mátrai és Fruzsina randevúja az adventi város pompás forgatagában indul – a  cím tehát „csodaországként” jelöli ki a Vörösmarty-teret, egyszerre idézve fel a  karácsonyi csoda bibliai narratíváját, és nyomatékosítva a  vásár hétköznapok monotóniáját megtörő, lenyűgöző egyszeriségét – nem kis iróniával persze, mint ahogy azt a  reklámnyelv banális fordulataira hajazó anglicizmus is tükrözi. A karácsonyi vásárban megképződő Budapest egy

      17   18   14

15 16

Walter Benjamin: Párizs, a XIX. század fővárosa = Uő., Kommentár és prófécia. Gondolat, Budapest, 1969, 75–93, 87. P. Müller Péter: Város és teatralitás. A színházi metafora = N. Kovács Tímea et. al. (szerk.): I. m. 117–129, 117. Bednanics: I. m. 273. Dávidházi Péter: Gyulai Pál Romhányija. Műfaj és értékelés. = ItK, 1974/4, 496–501, 496. NEMES Z. Márió: Birtokon belül, területeken kívül (Ultra). = Debreceni Disputa, 2007/7-8, 63–65, 63.

88Prae

melyet Harmath Artemisz a „természetes és a mesterséges csereértékűségeként”19 (351.) nevez meg, úgy valósulhat meg a Térey-mű retorikájában, hogy nemcsak az épített tárgyiasságok leírását hatják át az antropomorfizáció kódjai, de a természet tájként való érzékelésének nyelvi-kulturális preformáltságára is felhívja a figyelmet a szöveg: „Végigfutják a hócsipkézte fákat. / Mint almanach címlapja: téli távlat.” (136.) (Persze, a sorok önreflexiós potenciálja többet nyújt ennél a rövidre zárt megállapításnál. A „végigfutják” ige a tárgyas szerkezetben nem annyira a lábak, inkább a tekintet mozgását jelöli, az „almanach címlapja” hasonlattal arra az komplex, mediális váltásokon alapuló viszonyra is utalva, mely a betű látványa és az olvasás műveletében megszülető, elképzelt táj között áll fent.) Ágoston és Blanka csüggesztő véget érő kirándulásának elbeszélése a Keresztül-kasul a Füvészkerten című fejezetben különösen figyelemreméltó összetettséggel mutatja fel város és természet szimbiózisszerű kapcsolatát. A Füvészkert gyászos emlékekkel teli hely: „vasöklű pribékek innét / Hurcolták el” Bajcsy-Zsilinszkyt, Ágoston apja, a főkertész is „itt halt meg, pont a kert előtt.” (74.), s a hely szelleméhez híven a leírásában is az enyészet alakzatai dominálnak, legyen szó a kastély „megkopott homlokzatáról”, avagy az őszi növényzet színéről: „Letűnt, kimúlt, megdőlt a zöld egyeduralma”. (74.) A „zöld” szóban visszacsengő, az előző sorokat uraló ö fonéma jelenléte („Sötétvörösbe öltözött varázsfák / S okkerben tobzódó juharözön”), a szakaszt behálózó, egymással rímpozícióba hozható egytagú szavak (közt, csöpp, csönd) vissza-visszatérése azonban mind a hangzás, mind a betűk látványának szintjén színre viszik azt a burjánzást, mely a halódó kertet mégiscsak élettel tölti meg. A romlás mozzanatainak megnevezése antropomorfizálja a  mesterséges környezetet: „egy tágas gazdasági udvar / Terpeszkedik, rozsdállva, lélegezve.” (77.), a tárgyak megkopó világa a leírásukat meghatározó organicitás révén vonódik be az édenkert-mítoszra utaló allúziók rendszerébe: „A hámló tégla, gazdagon erezve / salétrommal. A slag kígyója.” (75.) A negálás különböző alakzatait a leírás rafinált mondatszerkesztése egy állításba futtatja ki: „Réges-régen szétcsákányozott / Gót műromjai nélkül sem csupasz / Az összezsugorodott csodakert / Az elhanyagolt éden kis darabja.” (74.) A sortagolás erős cezúrát épít be a „szétcsákányozott” szó után, így mintegy megsokszorozva az olvasásban imaginált látványt: a  „[g]ót műromjai nélkül sem csupasz” sor erős egységet alkot, létrehozva, majd a „nélkül” szó révén lebontva az angolkertek jellegzetes díszítőelemével ellátott park képét. A beiktatott szünet ellenére szemantikailag mégis ide kapcsolódó előző sor a mű-rom teljes lerombolását viszi véghez: ez a paradox mozzanat is arra mutat rá, hogy a pusztítás mégsem árthat a hely lényegiségének. S hogy miért nem? A narrátor egy másik veszteségről is beszámol: „[a]z alga lepte nádas tó, amely / Szigetet nyaldosott körül, s  a  hídját / A  vörösinges Pásztorok ügyelték / Eltűnt egy klinika alatt” (74.). Mikor az elbeszélés az eltűnt, fizikai valójában fel már nem lelhető hely referenciájává egy másik fikciós művet avat, azzal az irodalmi topográfia hatalmára (s ezzel saját teljesítményére) hívja fel a figyelmet: a főváros letarolt szegletei tovább élnek a Budapest-mítoszt továbbíró olyan szövegekben, mint a pusztulás miatt fellépő hiányra figyelmeztet Molnár Ferenc varázslatos regénye, úgy, hogy az őket megtartó irodalmi emlékezet nem egyszerűen az esztétikai kompenzáció terepévé válik, hanem a pusztulás miatt fellépő hiányra figyelmeztet. A Protokollt két, egyaránt a  Pro domo címet viselő fejezet zárja, melyek szövegszerűen is átfedésbe kerülnek: mindkettő egy szeptemberi sétát örökít meg, míg azonban az első változat végén a Hármashatárhegyre felkapaszkodó Ágoston magányát megtöri Fruzsina feltűnése, addig a második befejezés ennél a  sornál megszakad: „Egyedül megy föl. / Semmilyen találka / Nincs megbeszélve senkivel.” (401.) A két lezárás viszonya túlmutat a pozitív-negatív hangoltságnak való megfeleltetésen: az „első számú” Pro domo szövege nem értékelhető egyszerűen a második happy endes ellenpárjaként, hiszen az idillt mint az elbeszélés nyelvi teljesítményének függvényeként létező, poétikai hagyományokat követő konstrukciót („Ez kell most: viaszosvászon-idill! […] Birkáival és antik pásztorával”)

  Harmath Artemisz: Mnémonüszé és a Tér: Szövegszervező térkoncepciók Térey János költészetében, különös tekintettel az A. B. F. R. A. című versciklusra. = LAPIS, SEBESTYÉN (szerk.) I. m. 327–354. 19

Prae89

Balajthy Ágnes „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.”

Moduláció

fantazmagóriaként látszik a megszokott város.”14 A „fantazmagória” kifejezés egy konkrét, topografikus lokalitásától eloldódó, imaginárius helyet jelöl, mely a  folytonosan mozgásban lévő tömeg magába szippantó és elidegenítő hatását egyaránt észlelni képes „csatangoló” távlatából képződik meg. A fátyol-metafora által jelzett félig-áttetszőség Téreynél megszűnik: a metropolisz olyan totális színházzá válik, melyben a nézősereg mögötti látvány nem hozzáférhető, így a tömeg önmegmutatásának terévé alakul: „Vernisszázs, hol a túlhabzó közönség / Takarja csinos testével a képet; / S hangverseny, melyen a zenekar / A közönségtől nem látható.” (99.) A színházi metafora régtől ott munkál azokról a  városról szóló diskurzusokban, melyek a  nyilvános térhasználat, az urbánus közegben zajló társas érintkezés teatralitására fókuszáltak.15 Térey művében úgy bukkan fel a város mint színházi toposz, hogy a városi lét alapvető színpadiassága épp a színházba járás gyakorlatában mutatkozik meg. Egy hason­lat a  nézősereget magát is látványként prezentálja, A városi lét alapvető színpadiassága épp az esemény nem esztétikai, hanem társasági funk­ ció­jára rámutatva – „Mint szép arcok a műnyomó a színházba járás gyakorlatában mutatkozik meg. papíron. Bulvárhasábban egy csokorba gyűjtve: / Itt tobzódik megint tout Budapest!” (49.) – s a színpadi történéseknek szóló figyelem helyett maga a  csupa allűr színikritikus is mások tekintetéért versenyez: „Tombol Karányi színpadiasan” (53.). A színházi jelenet mintegy kicsinyítő tükörként közvetíti azt a tapasztalatot, mely az átláthatatlan, vagy éppen túlságosan kiszámítható kapcsolatok közt vergődő Ágoston másokhoz fűződő viszonyát határozza meg: életének szereplői (akárcsak ő) mindig egy-egy ilyen „színpadi” kontextusban időlegesen megképződő szubjektumpozíciót töltenek be. (A Protokollban olvashatunk egy másik, emlékezetes előadásról is, amely „megrendítő. / Ez öröknek fog bizonyulni” – nyugtázza a valóban katarzis-állapotba kerülő Mátrai. A  díszlet nem más, mint a  „Megyeri-híd egyik A-betű / Alakú oszlopa” [188], ám a Duna-part megszokott látványeleme kettétörött vasúti hídként jelenik meg a színpadon. A fővárosi tér eme, a közönség által is jól ismert szelete a játék terében radikálisan átformálódik, lehetőséget adva a ráismerése – „Megyeri híd! / Ahol Dorkával járt az avatáskor”, ám olyasfajta termékeny bizonytalanságba vetve a nézőt, mely megváltozott önértést eredményez. 189.) A nagyváros lakóinak természetérzékelésére is kihat. Azoknak az irodalmi törekvéseknek, melyek a 19. század második felében Budapest robbanásszerű fejlődésére reflektáltak, egyik célja éppen város és természet viszonyának stabilizálása volt a humán percepció megváltozott feltételrendszerei között. Ennek megvalósulása Gárdonyi esetében például egyértelműen a nosztalgia által vezérelt, a természeti idillel szembehelyezett „bűnös város” toposz kiaknázásán alapszik, a  századvég bizonyos lírikusai esetében – ahogy arra Bednanics Gábor hívja fel a  figyelmet – a  tájleírás romantikából és népiességből öröklött eszközkészlete már a „városi fenomén tapasztalatának idegenségét integrálni igyekvő struktúrát”16 rajzol ki. Az irodalomtörténeti munkák a verses regény kapcsán szintén arról számolnak be, hogy voltaképpen „urbánus” műfajról van szó, melyet éppen ezért az érintetlen természet iránti illuzórikus vágy hat át.17 Nos, a Protokoll szinte teljességgel lebontja ezt az oppozíciós viszonyt, mely egyébként a természet-motivikát alkalmazó Térey-szövegekre korábban sem volt jellemző – Nemes Z. Márió már az Ultrában feltáruló természetvízió kapcsán is „Város és a Táj organikus egységként való látásáról”18 beszél. Budapest metropoliszként is az időjárás hatalmának kiszolgáltatott hely marad, ahogy azt a  szöveg évszakok ciklikus rendjét követő tagolása is tükrözi. Szereplőink szabadidejüket kertekben, parkokban, kirándulóhelyeken töltik, melyek nemcsak Budapest határán, hanem olykor épp a várostest közepén találhatók: a Füvészkert Józsefváros „szíve, gyönyörű szív” (73.), erősödik fel metafora köznyelvi használatban megkopott organikus jelentésvonatkozása a szövegben. Az a viszony,

kiaknázható kincsesbánya, inkább afféle élő, destruktív erőtér, mely bármikor betörhet a  jelenbe, akárcsak a  halott barát, Karányi emléke, kinek „El Greco-s fejű” hasonmásai „lepik el az utcát” (331), nekropolisszá változtatva azt. Ez az uralhatatlanság határozza meg a  városlakó én és lakóhelye viszonyát is: „nem én merítem ki ezt a várost: / A város szív ki minden jót belőlem.” (92.) A vertikálisan felépülő tér modellje érvényes marad, bármerre is utazik a  protokollfőnök: New Yorkban a Chrysler-épület csúcsára felliftezve „némán hódol a Függőlegesnek.” (215.), a Szentföldön viszont a Kármel hegyére, Illés próféta egykori diadalának színhelyére nem tud feljutni: „most már fél, nem szereti ez a hegy. Fél. Kiveti magából ez a város.” (158.) A városban, avagy a városhoz képest elfoglalt pozíció az önértelmezés legfontosabb alakzataként uralja Ágoston szólamát a Hármashatárhegyen is, ahol épp határhelyzetére reflektál: „Elhagyom Pestet és követ leszek […] Rafinált kiút / A városon belüli bujdosás: Körön kívül vagyok, s körön belül. / Ezt én akartam így.” (397.) Az „én akartam így” kijelentés daca összecseng a Cicero beszédéből kölcsönzött fejezetcím sugallta jelentéssel: pro domo sua, azaz saját maga érdekében, saját magáért szabja meg a szabadon mozgó szubjektum, hogy hová és milyen mértékben tartozik – a  cicerói mondásban azonban az én-t éppen hogy otthona, a  ház metaforája jelöli. Azt a köztes helyzetet, melyet Mátrai saját választásának tekint, kijelentésének nyelvi megalkotottsága sajátosan értelmezi: a „vagyok” szó a mondat szintaktikai elrendezésének köszönhetően kerül középre, ahol a „körön” szó kétszeri ismétlése valójában bekeríti. Mintha ez a mozzanat is azt a belátást közvetítené, mely a Protokoll olvasását e sorok írója számára meghatározta: Térey művében a  város olyan nyelvbe íródott identifikációs térnek bizonyul, melyből kilépni csak akkor lehet, ha végleg megszakad a róla való beszéd. A vertikálisan felépülő tér modellje érvényes marad, bármerre is utazik a protokollfőnök.

  Klaus R. Scherpe, Cohen Mitch: Modern and Postmodern Transformations of the Metropolitan Narrative. New German Critique, No. 55. (Winter, 1992), 71–85, 74. 21   Norbert Bolz: Theologie der Großstadt. = Manfred SMUDA (Hrsg.): Die Großstadt als 'Text'. München, 1992,73–89, 87–88. 20

90Prae

Prae91

Balajthy Ágnes „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.”

Moduláció

lépteti fel. A hegyi idill mindenesetre a babitsi líra hagyományát is megidézi, mint ahogy egy olyan szerep is előkerül itt a  szövegben, melyet Babits, természetesen a  bibliai tradícióhoz visszanyúlva, a hegyhez kapcsol: akárcsak Mózes, vagy a költő „mord Jeremiása” (Holt próféta a hegyen), Ágoston is a hegyi magányt választja, s ez tekinthető afféle kivonulási kísérletnek, de a transzcendens útkeresés megnyilvánulásának is: „Mint egy vallás. Nekem havonta egyszer / El kell magányosan zarándokolnom / A szentélyhez.” (396.) Az a távlat, melyet a hegy s az alatta tátongó mélység („Őrizzük azt a szombati hitet, hogy leereszkedni a katlanba nem kell” 400.) képe nyit meg, igencsak számottevő a mű vallási képzetekkel áthatott térkoncepciójában. A modernség irodalmának város-reprezentációjában fontos szerepet játszott az ortogonális háló által szimbolizált szigorú struktúra rendje, az utcák-terek sűrű hálózatának képe azonban mindeközben a metropolisz áttekinthetetlenségének jelölőjévé vált, így lehet a város mint labirintus a (poszt) modern irodalom egyik kedvelt, antikvitásból átörökölt metaforája.20 (Nagy Gergely Angst című regényében például kitüntetett a Minótaurusz-mítoszra való utalások jelentősége.) A Protokoll esetében azonban inkább egy archaikus városmodell nyomai fedezhetők fel: Jeruzsálemé, a vertikálisan tagolódó városét, melynek a  kulturális emlékezet különböző médiumaiban hagyományozódó, hol elképzelt, hol materiális formában is megjelenő térképén a  Golgota hegye szerepel a  legmagasabb pontként. Miközben a Paulusból ismerős, egymásra záródó körök a kijutás képtelenségét, a mottóban emlegetett „térvesztést” szimbolizálják, addig a mélység és magasság dimenzióival kitágított várostérben vándorló Ágoston története sajátos párbeszédet létesít a „felesleges ember” huszonegyedik századira hangszerelt sorsnarratívája és a  keresztény létértelmezés között. Útkeresése, melyre tehát „zarándoklatként”, de „portyá­zásként” is hivatkozik a szöveg, a metropolisz-jelenség azon teológiai értelmezéseit egészíti ki, melyekből kiderül, hogy a szekuláris nagyváros olvasásában továbbra is elválaszthatatlanul összefonódnak az infernális mélységeket és a civitas dei toposzát felidéző értékképzetek.21 A mű karnevalisztikus nyelvi világában a fent és a lent vektorai mentén kibomló imaginárius topográfia persze a bibliai narratíva egyneműségét szétszálazó, összetett jelentésképződés terepévé válik: így leképezi a szereplők szociális viszonyait is, mintegy konkretizálva a társadalmi osztályok tagolódását vertikálisan megjelenítő metaforákat. Nemcsak a munkahelyi hierarchia csúcsán álló Skultéti rezidenciája található „a hegyen”, de az Ágoston életét benépesítő álomnők is mind ott laknak, vagy legalábbis (Fruzsina esetében) oda hívják randevúzni. A társadalmi és egyéb magaslatokat ellenpontozva az elbeszélői nyelvhasználatban különböző összetételek előtagjaként gyakran felbukkan a „mély” szó, konkrét térbeliségre utalva éppúgy, mint metaforikus, a zsoltárok nyelvéből származó jelentésekkel is feltöltődve. A Mélyföld című fejezet felütése a geográfiai terminust a „földalatti főút”, azaz a metró terére vonatkozva értelmezi, mely egyúttal a verses regényben kirajzolt szociális skála legalját, az arctalan pesti tömeget jelöli. A tér Protokollban megteremtett modellje egyúttal az idődimenziók egymásra rétegződésének megjelenítésére is alkalmas. „Lakni annyi, mint nyomot hagyni” – írja Benjamin, s a város épített anyagiságában is ennek a palimpszesztus-metafora kapcsán már elemzett nyomhagyásnak válik médiumává. Ágoston lakása egy „hétezer éves kőkori házra” épült (33.), mely az otthonteremtés örök vágyát szimbolizálja számára, és Fellini Rómájáról is lelkesen mesél Fruzsinának, amelyben a metróépítés munkálatait rögzítő felvételeken „[v]ilágít / A fúrófej mögött a tarka freskó […] Gazdag város telérrel teli földje, / Mindig ráakadnak valamire” (91.) A diplomata itt különös módon megfeledkezik arról, hogy a Fellini-filmben a freskók a levegővel érintkezve azonnal elvesztik pompás színeiket, éppen azt sugallva, hogy a „gazdagság” a jelenkor kutakodó tekintete számára nem hozzáférhető. A mélység máshol azonban már olyan időtapasztalatot közvetít, mely nem az értékek puszta akkumulálódását feltételezi. Max háza alatt repeszbombát találnak: „[f ]ertőzött minden gyár és állomás / Mely célpont volt valaha Budapesten” (321.), szögezi le Ágoston azonnal. A Protokoll Budapestjének múltja nem

„Csak a történet létezik” Fikció és valóság viszonya E. L. Doctorow Ragtime című regényében1

Moduláció

„there is really no fiction or non-fiction; there is only narrative” 2 E. L. Doctorow Edgar Lawrence Doctorow amerikai prózaíró és esszéista hírnevét főleg történelmi témájú regényeinek köszönheti. Saját bevallása szerint azért fordult a történelmi regény műfaja felé, mert sok vadnyugati témájú regény olvasása után arra jutott, hogy „sokkal érdekesebben is lehet hazudni a Nyugatról, mint ahogy ezek az emberek hazudnak”.3 Doctorow 1975-ös Ragtime4 című regénye a  legnépszerűbb, de – ahogy arra Harold Bloom is felhívja a figyelmet5 – nem feltétlenül a legértékesebb és legmaradandóbb könyve. A Ragtime kivívta a kritikusok elismerését (The National Book Critics Circle Award, 1976) és az amerikai olvasók körében is sikeres lett, a 70-es évek egyik legnépszerűbb bestsellere volt az USA-ban. Annak ellenére, hogy 1979-ben Magyarországon is megjelent Göncz Árpád fordításában, a Ragtime-nak és Doctorow munkásságának magyar nyelvű recepciója gyakorlatilag nincs. A regény megjelenése után rövidesen felkeltette a  történelmi regénnyel, a  történelem elbeszélhetőségének kérdésével foglalkozó kutatók érdeklődését. Linda Hutcheon az A  Poetics of Postmodernism című kötetében ír a Ragtime-ról,6 és őt idézi Fredric Jameson is A posztmodern, avagy a  kései kapitalizmus kulturális logikája című munkájában7 a  posztmodern és történelem viszonyának politikai aspektusait vizsgálva. A Ragtime elemzései kiemelik, hogy az egyik szereplő, Coalhouse Walker Jr. története egy 165 évvel korábbi szöveget idéz fel, Heinrich von Kleist 1810es Kohlhaas Mihály című kisregényét. Tanulmányom célja bemutatni a  Ragtime (és Doctorow) történelemkoncepcióját, valamint azt vizsgálni, hogy a  fenti „újraírás” hogyan viszonyul ehhez a történelemkoncepcióhoz. A Ragtime mint történelmi regény A Ragtime születésekor a történelmi regény reneszánszáról beszélhetünk, a hatvanas évek végétől sorra jelennek meg a jobbára „posztmodern történelmi regény”-ként emlegetett művek. Kisantal Tamás Hayden White szövegeire támaszkodva megállapítja, hogy már a modernség egyes szerzőinél (Sartre, Woolf, Camus) is megfigyelhető az a koncepció, mely szerint „a történelem rendezett, átlátható folyamatként való értelmezése érvénytelenné vált”.8 Részben ebben a tapasztalatban

gyökerezik a posztmodern történelmi regények azon sajátossága, hogy újszerűen és provokatívan „keverik a tényekkel megalapozott, történeti valóságot a fikcióval”.9 Jórészt erre a kettősségre építi Linda Hutcheon a historiográfiai metafikció (historiographic metafiction) fogalmát, amely alapján a vonatkozó művek „egyszerre metafikcionálisak és történelmiek, amennyiben múltbéli textusok [texts] és kontextusok [contexts] visszhangjai”.10 Hutcheon példákat is hoz: „úgy gondolom, hogy a regények e kategóriája olyan műveket tartalmazna, mint a Száz év magány, a Ragtime, A francia hadnagy szeretője és A rózsa neve”.11 Hutcheon szerint „a historiográfiai metafikció a történelmi diskurzusban helyezi el magát, anélkül, hogy feladná fikcionális autonómiáját”, önreflexivitását pedig abból a borgesi gondolatból vezeti le, hogy „az irodalom és a világ egyaránt fiktív valóságok”.12 Az ilyen regények egyforma nyersanyagnak tekintik a történelmet és a korábbi irodalmi műveket, miközben elsősorban nem a  múltról beszélnek, hanem arról, miként lehet a  múltról beszélni. A Ragtime a századforduló Amerikájában játszódik, 1900 és 1917 közötti történéseket mutat be, vagyis pontosan azt a korszakot, amelyet a zenekritikusok hagyományosan a címben szereplő zenei irányzat virágkorának tartanak. A regény szerkezete is felidézi ezt a zenei stílust (például négy fő szerkezeti egységből áll – ez a  ragtime-dalok struktúráját idézi), de a  hasonlóság inkább metaforikus: a narrátor a korszak esszenciáját látja a ragtime-ban. Ugyanakkor arra is akad példa, hogy a zenét magával a történelemmel kapcsolja össze: „mintha a történelem nem volna egyéb, csak egy gépzongorán felhangzó dallam”. (R. 268.) Hutcheon szerint minden historiográfiai metafikciónak politikai tétje van, ami a Ragtime-ban is megmutatkozik. Hangsúlyos például, hogy az amerikai kultúrát a kívülállók termékenyítik meg,13 és az is vitathatatlan, hogy a regény (a szerzőhöz hasonlóan)14 radikális baloldali ideológiát képvisel.15 A társadalmi változások, amelyek a regény középpontjában állnak, már az első fejezetben feltűnnek: „Bevándorlók nem léteztek. Négerek nem léteztek.” (R. 7.) – „Szemmel láthatóan léteztek négerek. És léteztek bevándorlók.” (R. 9.) Mindez Hutcheon elgondolását juttatja eszünkbe, nevezetesen azt, hogy a historiográfiai metafikció előszeretettel választ magának egy másik, alternatív, „alulnézeti” perspektívát, mivel az intézményes történelmet tisztán hatalmi konstrukciónak tekinti.16 Linda Hutcheon szerint „széles körű kritika jelenik meg a  regényben az amerikai demokratikus eszményekről, a  kapitalista tulajdonban és a  pénzalapú hatalomban gyökerező osztálykonfliktus révén. A fekete Coalhouse, a fehér Houdini, a bevándorló Táte mind munkásosztálybeliek, és emiatt – nem ennek ellenére – mindannyian képesek azon dolgozni, hogy új esztétikai formákat hozzanak létre (ragtime-ot, revüt, filmeket)”.17 Fredric Jameson – bár Hutcheon fenti megállapításával egyetért – úgy véli, hogy ez „minden, csak épp nem a lényeg”.18 Jameson szerint Hutcheon értelmezése olyan koherenciát kényszerít a regényre, ami csak akkor működhetne, ha a Ragtime „nem posztmodern mű lenne”.19 Egyrészt a felsorolt szereplők egymással összemérhetetlenek, hisz „Houdini történelmi

  Uo. 310.   Linda HUTCHEON: Historiographic Metafiction – Parody and the Intertextuality of History. (2011.03.02.) https:// tspace.library.utoronto.ca/bitstream/1807/10252/1/TSpace0167.pdf?q=historiographic-metafiction 3. 11   Uo. 12   Uo. 4. 13   Az Európából érkező Houdini a kor legnagyszerűbb illuzionistája lesz, a szintén bevándorló Táte útszéli árnyképrajzolóból rövidesen a filmkészítés központi figurájává válik. 14   ABÁDI NAGY Zoltán: Mai amerikai regénykalauz, 1970–1990. Budapest, Intera, 1995, 192–193. 15   „Baloldali érzületű ember nem képes úgy olvasni ezeket a csodálatos regényeket, hogy szívét össze ne szorítsa a fájdalom” – írja Fredric Jameson egyik igazán lírai pillanatában. JAMESON: I. m. 45. 16   HUTCHEON: The Politics of Postmodernism. Routledge, London and New York, 2002, 59–67. 17   HUTCHEON: A Poetics of Postmodernism: History, Theory, Fiction, idézi: JAMESON: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, 43. 18   JAMESON: I. m. 43. 19   Uo. 9

10

  Köszönet Orbán Jolánnak, Kisantal Tamásnak és a Sensus-csoport tagjainak, akik hasznos segítséget nyújtottak a tanulmány elkészítéséhez.   Christopher D. MORRIS (ed.): Conversations with E.L. Doctorow. University Press of Mississippi, 1999, 17. 3   A Doctorow-idézet forrása: Joel SHATZKY – Michael TAUB: Contemporary Jewish-American novelists: A bio-critical sourcebook.. Greenwood Press, 1997, 54. 4   E. L. DOCTOROW: Ragtime. General Press, Budapest, 2002. A továbbiakban: R. 5   Harold BLOOM (ed.): E.L. Doctorow’s Ragtime. Bloom’s Guides, Comprehensive Research & Study Guides, Chelsea House Publishers, 2004, 7. 6   Linda HUTCHEON: A Poetics of Postmodernism: History, Theory, Fiction. London & New York: Routledge, 1988. 61–62., 89–90., 124–126., 136–137., 145–147., 203., 212. 7   Frederic JAMESON: A  posztmodern, avagy a  kései kapitalizmus kulturális logikája. Noran Libro, Budapest, 2010, 42–46., 378–381. 8   Uo. 306. 1

2

92Prae

Prae93

András Csaba „Csak a történet létezik”

András Csaba

Moduláció

Doctorow és a narratív történetelmélet A legtöbb elemző a  Ragtime történelemszemléletének vizsgálatakor magára a  szerzőre hivatkozik, az író ugyanis egyetemi oktató volt (szemináriumokat és előadásokat tartott a Yale, a Princeton és az Irvine egyetemen), és maga is teoretizálta saját írásmódját egyes esszéiben, szemináriumain és a vele készült interjúkban. A következőkben röviden számba veszem Doctorow elgondolását irodalom, történelem és a Ragtime viszonyáról. Ahogy Mell Gussow írja, a Ragtime „folyamatosan ostromol a kérdéssel: mi a tény, és mi a fikció?”.25 A posztmodern történelmi regény sajátossága épp az, hogy nem választja külön e két kategóriát, Doctorow a vele készült riportokban azt állítja, nem hisz fikció és nem-fikció (nonfiction) elkülönítésében. A  szerző egyetlen riportban sem „leplezi le” regényének egyetlen fiktív elemét sem, vagy ha igen, akkor rögtön történelmileg hiteles eseménysorokra is felhívja a figyelmet, vagyis ügyel arra, hogy a regény kapcsán jelentkező olvasói kételyeket semmi esetre se oszlassa el. Van, hogy azt mondja, „a könyv olyan találkozások sorozata, amelyek sosem történtek meg”, másutt pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy „Freud és Jung amerikai útja jól dokumentált, ahogy az a tény is, hogy Coney Islandre látogattak”.26 Arra a kérdésre, hogy a „Ragtime történelmi regénynek tekinthető-e”, Doctorow nemes egyszerűséggel azt válaszolja, hogy a „Ragtime regény”,27 majd hozzáteszi: „úgy gondolom, hogy [a Ragtime] egyszerre nagyon pontos és egyszerre csalafinta könyv”.28

Ismeretes, hogy a  narrativitás iránt érdeklődő történelemelmélet a  történetíró szövegek kapcsán nyelv és retorika kérdését állította előtérbe,29 melynek egyik teoretikus hozadékaként megfogalmazódott, hogy a történész nemcsak olvassa, hanem írja is a történelmet. Doctorow is ezt hangsúlyozza, amikor egy Joseph Papaleóval közösen tartott szemináriumon a történész és az író között vonható párhuzamot ecseteli: „A történelem a  fikció-író számára csak forrás, képanyag – kép. Ő szervezi ezeket a képeket, ő rendezi őket a kompozíción belül úgy, hogy az végül kielégítse. Ha átgondoljuk, a történész épp ugyanezt teszi, csak nagyobb távolságot tart az anyagtól”.30 Doctorow azt állítja, hogy „igazából nincs fikció és nem-fikció: csak a történet van”,31 ami lényegében a  posztmodern történelmi regény történelemszemléletével korrelál. A  fikció és a valóság közötti határ elmosódását hangsúlyozza Hayden White is A modern esemény című szövegében, amikor a posztmodern parahistorikus elbeszélésmódját vizsgálja.32 White korunk történelemképének bemutatásakor több könyvet és filmet is említ, köztük a  Ragtime-ot, és úgy véli, hogy ezek a fikciók új műfajt alkotnak, amely „egy románc kitalált meséje és egy sor valós történelmi esemény egymásra íródásából született”.33 Ezzel az egymásra íródással a műfaj hatályon kívül helyezi a valóságos és képzelt közötti különbségtételt, „minden úgy jelenik meg, mintha egyazon ontológiai rendhez tartozna, a valóságos és a képzelt, a valószerűen képzelt vagy a  képzetszerűen valóságos egyaránt”.34 Mindeközben a  fikció és valóság elkülönítése kapcsán hasonló változás zajlik le a történetírásban is. Amint Gyáni Gábor fogalmaz: „eljött az idő, hogy a ténybeliséggel hitelesíteni szokott tudományosan igaz fogalmát felcseréljük végre a valószerű kategóriájával”.35 A Ragtime szerkezete A Ragtime szereplői két fő csoportba sorolhatók. Az egyik csoportot híres és hírhedt történelmi személyiségek alkotják, olyanok, mint a világhírű szabadulóművész Harry Houdini; a több sarkvidék-expedíciót vezető Robert Peary; a  híres építész Stanford White; White gyilkosa, Harry Kendall Thaw; az első nyugati szexszimbólum, Evelyn Nesbit; az autógyáros Henry Ford; a dúsgazdag cégtulajdonos, J. P. Morgan; a feminista-anarchista forradalmár, Emma Goldman; az író, szónok és politikus Booker T. Washington; Sigmund Freud és Carl Gustav Jung. A másik csoportba három fiktív (vagy legalábbis a fenti történelmi karaktereknél jóval nehezebben azonosítható) család sorolható, Linda Hutcheon szavaival élve „a meggyökeresedett angolszász, a marginális bevándorló európai és az amerikai fekete”.36 Lényegében az első családra fókuszál a regény, tagjait a narrátor a családban betöltött szerepük alapján nevezi meg: Apa, Anya, Anya öccse, Nagyapa és a Kisfiú. A második családot Táte (a későbbi báró Ashkenázy) és a Kislány, a harmadikat Sarah és gyermeke, valamint Coalhouse Walker Jr. alkotja.

  KISANTAL Tamás: White mitológiája – Retorika, tropológia és narrativitás Hayden White történelemelméletében. = BÓKAY Antal – SÁNDORFI Edina (szerk.): Keresztez(őd)ések – Dekonstrukció, retorika és megértés a mai irodalomelméletben. Janus/Gondolat, Budapest, 2003, 250–275. 30   Conversations with E.L. Doctorow, 17. 31   Uo. 17. Ez a megállapítás több riportban és esszében is olvasható. 32   Hayden WHITE: A modern esemény. = KISANTAL Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között – A modern történetelmélet problémái. L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2003, 263–286. 33   Uo. 266. 34   Uo. 267. 35   GYÁNI Gábor: Történelem és regény: történelmi regény. Tiszatáj, 2004. április, 78–92, 86. 36   HUTCHEON: A  Poetics of Postmodernism: History, Theory, Fiction, idézi Jameson: A  posztmodern, avagy a  kései kapitalizmus kulturális logikája. 43. 29

      23   24   25   26   27   28   20 21 22

Uo. Uo. Uo. 44. Uo. 45. Uo. 46. MORRIS (ed.): Conversations with E.L. Doctorow, 6. Uo. Uo. 138. Uo.

94Prae

Prae95

András Csaba „Csak a történet létezik”

alak, Táte fiktív, Coalhouse pedig intertextuális”.20 Másrészt „egy ilyen leírás azt a paradoxont hangsúlyozza, hogy egy látszólag realista regény, mint a Ragtime, valójában egy nem-reprezentációs mű, amely egyfajta hologrammá olvasztja össze a  különböző ideologémákból vett fantáziajelölőket”.21 Jameson értelmezése szerint ezek az ideologémák „a szöveg fölött lebegnek”, de „az az olvasási mód, amit a regény előír, szinte lehetetlenné teszi, hogy elérjük és tematizáljuk” azokat.22 Minden olyan értelmezés, ami csak a női nem (Evelyn Nesbit), a bevándorlók (Táte), a politikai baloldal (Emma Goldman) vagy a  fekete lakosság (Coalhouse Walker) elnyomásának kritikáját látja a  regényben, szükségszerűen le is egyszerűsíti azt – a Ragtime jóval összetettebb ennél. Jameson azt állítja, hogy a regény „azon esztétikai helyzet rendkívül különös és lenyűgöző emlékműve, amelyet a történelmi referens eltűnése fenyeget”, így „ez a történelmi regény már nem vállalkozhat arra, hogy megjeleníti a  történelmi múltat; csupán a  múlttal kapcsolatos gondolatainkat és sztereotípiáinkat ábrázolhatja”.23 Jameson szerint a  posztmodern alapvető tapasztalata, hogy „a történelemről alkotott popkulturális képeinkkel és szimulákrumokkal keressük a  Történelmet, amely örökké elérhetetlen marad a  számunkra”.24 A  Ragtime kétségtelenül tükrözi ezt a  tapasztalatot, ugyanakkor nem a  történelem elérhetetlenségére helyezi a  hangsúlyt, ahogy azt Jameson állítja, hanem inkább az elbeszélések, a történetek végtelen játékára, vagyis nem a Történelmet temeti, hanem az Elbeszélést ünnepli.

tragédiájának” nevezte a művet.43 Martin Greenberg állítása szerint a Kohlhaas Mihály Franz Kafka kedvenc olvasmányai közé tartozott, amit gyakran idézett fennhangon barátainak, és amiből egyszer felolvasást is tartott Prágában.44 Kohlhaas Mihály történetét nem csak Doctorow írta újra; különösen a magyar irodalomban népszerűek a Kohlhaas-átdolgozások. A Kohlhaas Mihály Sütő András A lócsiszár virágvasárnapja,45 Hajnóczy Péter A fűtő46 és Márton László Jacob Wunschwitz igaz története47 című szövegei pretextusának tekinthető, így a kisregény rendkívüli hatása nehezen lenne vitatható. Coalhouse Walker Jr. nevében a Jr. arra utal, hogy Coalhouse Walker Kohlhaas Mihály ismétlése/ utódja, aki az Újvilágban tapasztalja meg azt az igazságtalanságot, ami eredetijét/elődjét forradalmi hadjáratába kényszerítette. Mindketten talpig becsületes emberek, akik igazságtalanságot tapasztaltak a világban, jogorvoslatot akartak, és csak miután ezt nem kapták meg, fordultak szembe a világgal és a joggal. Az alábbi táblázat bemutatja, a Ragtime hogyan „játssza újra” a Kohlhaas Mihály történetét.

Kohlhaas Mihály A főszereplő… Kohlhaas Mihály, becsületes lókereskedő.

”casus belli”

Heinrich von Kleist (1777–1811) korszakának egyik legjelentősebb drámaírója, aki számos prózai művet is írt. A Kohlhaas Mihály39 történetének hátterében valós események állnak, állítólag egy Hans Kohlhase nevű „lókereskedőtől 1532-ben, a  »Lipcsei Őszi Vásárra menet Junker Günter von Zaschwitz elvette két lovát«, s az ebből kiinduló bosszúhadjárata során” Kohlhase a vérpadra került, és „a Strausberger Platzon kerékbe törték (1540)”.40 Kleist elbeszélése jobbára megrémítette a  kortársakat; Goethe elítélte, mivel szerinte a  történet erőszakossága nem méltó az irodalomhoz.41 Később Thomas Mann elutasította Goethe értékelését és a  német irodalom „legerőteljesebb” elbeszélésének titulálta a  kisregényt,42 Babits pedig „az igazságkereső ember örök érvényű

  Gillez DELEUZE – Félix GUATTARI: Rizóma, EX Symposion folyóirat, http://www.exsymposion.hu/cikk/259/15 (2010. 12. 20.) 38   HELLER Ágnes: A mai történelmi regény. Múlt és Jövő, Budapest, 2010, 22–23. 39   Heinrich Von KLEIST: Kohlhaas Mihály. Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/03600/03653/ (2010.11.16.) A továbbiakban: KM. 40   TÓTH Dávid: Tűzmetaforika – Kleist Kohlhaas Mihály című kisregényének és Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélésének összehasonlítása alapján. Spanyolnátha, http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2010-osz/33/a-szegedi-hajnoczy-muhelybemutatkozasa/toth-david/2626/ (2010. 11. 16.) 41   Séan ALLAN: The stories of Heinrich von Kleist: fictions of security. Camden House, 2001, 54. 42   Thomas Mann levele Heinrich Mannhoz, 1910. február 17. = Hans WYSLING (ed.): Letters of Heinrich and Thomas Mann 1900–1949, University of California Press, 1998, 104.

96Prae

Coalhouse Walker, becsületes néger zongorista.

Kohlhaastól, miközben lovaival hazafelé tart, a  tronkai várnál jogtalanul vámot követelnek (útvám), ő tiltakozik ez ellen, mire (ideiglenesen) elveszik két fekete lovát. Még a  lócsiszár távol van, az ő lovait is munkára fogják, és nem etetik rendesen, ami miatt azok lesoványodnak. Kohlhaas szolgáját megverik és elkergetik.

Kohlhaas Mihály és Coalhouse Walker

37

Ragtime

Coalhaustól, miközben kocsijával hazafelé tart, az önkéntes tűzoltók jogtalanul vámot követelnek (kövezetvám), ő tiltakozik ez ellen, de nem engedik tovább. Kénytelen otthagyni fekete T-modelljét (a T-modell motorja két lóerős), hogy egy rendőrt kerítsen, de mire vis�szatér, tönkreteszik és bepiszkolják az autót, a gyerekek pedig – akiket a kocsi őrzésére kért Coalhouse – elszaladnak.

A főszereplők viselkedése a történtek ellenére nyugodt, megfontolt. Mindketten törvényes úton akarják érvényesíteni a jogaikat, ügyvédhez fordulnak, de nem érnek célt, mert… …a várúrfi előkelő családból származik, a  választófejedelem pohárnokának és kincstárnokának unokaöccse, akik elsikkasztják a kérelmet.

…az önkéntes tűzoltók parancsnoka egy megyei tanácstag unokaöccse.

  BABITS Mihály: Az európai irodalom története, http://mek.niif.hu/06300/06304/06304.htm#82 (2010. 11. 16.)   Martin GREENBERG előszava. = KLEIST: Marquise of 0, and Other Stories. Frederick Ungar Publishing Co., New York, 1973, 7–50. 45   Vö: GINTLI Tibor – SCHEIN Gábor: Az irodalom rövid története, második kötet: A realizmustól máig. Jelenkor, Pécs, 2007, 581. 46   Vö: TÓTH Dávid: Tűzmetaforika. 47   „Kleist Kohlhaas Mihálya pedig a regény narratív formájának az előképe: a halmozódó félreértések és a cselekedetek intencionálatlan, ám elkerülhetetlen következményei mozgatják a történetszálakat. A Kleist-újraírás itt a történelem teleologikus reprezentációit ironizálja, Jakob Wunschwitz, akárcsak Kohlhaas Mihály, az események abszurd sorozatán evickél végig, hogy aztán áldozatává váljon saját „igaz történetének”, amelynek mindvégig csak patiense volt és soha nem ágense.” SZOLLÁTH Dávid: Kumria és Kártigám. Kalligram, 2003/7-8, 112. 43

44

Prae97

András Csaba „Csak a történet létezik”

Moduláció

Doctorow kedvelt stratégiája a Ragtimeban, hogy – a meglévők mellett – új anekdotákat alkot. Jó példa erre az az epizód, melyben Freud, Jung és Ferenczi Ernest Jones idegenvezetésével bejárják New York legfontosabb helyeit. Az utazás végén „a méltóságteljes látogatók fölmásztak a csónakcsúszdára, sőt Freud és Jung végigcsónakázott a Szerelem Alagútján is. A nap már a vége felé járt, mire Freud elfáradt, és erőt vett rajta az ájulásig menő aléltság, mely utóbb gyakran fogta el Jung jelenlétében”. (R. 35.) Freud és Jung közös csónakázása a Szerelem Alagútjában későbbi kapcsolatuk szempontjából válik igazán érdekessé. A regényben a valóság és fikció kapcsán különösen a Harry Houdinihoz kapcsolódó anekdoták a fontosak. Houdini gyakorlatilag egész munkásságát az illúzióra építi, miközben folyamatosan valami valósat akar alkotni. Ezért lesz belőle pilóta (R. 85.), és ezért keresi fel az East River alatt épülő földalatti alagút beomlásának egyetlen túlélőjét is, aki valódi menekülést hajtott végre. (R. 83-85.) A regény szereplői számtalanszor és számtalan helyen egymásba botlanak. Ezek a találkozások azok a csomópontok, ahol az egyes szereplőkhöz kapcsolódó történetek egybefonódnak (pl. Houdini tartózkodása a családnál, Ferenczi megpillantja Evelyn Nesbitet, miközben Jung Tátét és a Kislányt figyeli stb.). A Ragtime szerkezete epizodikus jellegű, ugyanakkor az egyes epizódok sok szálon kapcsolódnak egymáshoz. A regényen belüli történetek rendszere és a szereplők kapcsolatrendszere a deleuze-i rizóma-szerkezetet idézi: olyan hálózat ez, amely „bármely pontján képes bármely más ponttal összekapcsolódni”, „központ nélküli, nem hierarchián alapuló és nem jelentő rendszer; tábornok nélküli, rendező emlékezet, illetve központi automatizmus nélkül, csupán az állapotok áramlása határozza meg”.37 A rizmotaikusan összekapcsolódó történetek közül egyik sem emelkedik ki, számuk pedig olyan nagy, hogy tetemes részüket már közvetlenül a regény elolvasása után is alig tudja felidézni az olvasó. Ez az ábrázolási mód is azt igazolja, hogy a Ragtime történelmi regény, melynek a lukácsi koncepció szerint „főhőse maga a  történelem”.38 Doctorow az egymáshoz sok szálon kapcsolódó, egymásba forduló, egymást kiegészítő és értelmező történetek nehezen átlátható szövevényével ábrázolja a ragtime-korszak Amerikáját.

Coalhouse Walkeren menyasszonya, Sarah próbál meg segíteni, aki személyesen akar beszélni az épp választási körútját járó James Sherman alelnökjelölttel. Egy túlbuzgó polgárőr azonban leüti egy puskatussal, és a  nő belehal a sérüléseibe.

A lócsiszár feladja magát, kegyelmet kap, emberei megmenekülnek. Hosszú az út innen a  kivégzésig, és az eddigi történettel szemben misztikus színezetű. Kohlhaas először szabad ember, majd kiderül, hogy a  testőréül rendelt katonák háziőrizetben tartják. Később elszállítják a császárhoz, aki akkor is halálra ítélhet valakit, ha az már korábban kegyelmet kapott. Kohlhaas története összefonódik egy cigány jósnő történetével, akiben Kohlhaas feleségének vonásai tükröződnek, és aki egy olyan jóslatot bíz a lócsiszárra, ami a választófejedelemre nézve fontos adatokat tartalmaz. A szász választófejedelem megpróbálja megszerezni a cédulát, de nem sikerül neki, Kohlhaas a kivégzés előtt megeszi azt.

Kohlhaas és Coalhouse „pompás temetést” rendez, majd felkészül a háborúra. Kohlhaas fegyvereket gyűjt, és szolgáiból csapatot toboroz, majd a tronkai várhoz vonul, amit – miután mészárlást csapott – felgyújt. A várúr elmenekül. A  lócsiszár bejelenti a  hadiállapotot, és elhatározza, hogy addig gyújtogat, amíg nem tesznek igazságot az ügyében.

Coalhouse néger fiatalokat fogad maga mellé, majd felrobbantja az önkéntes tűzoltók szertárát. A tűzoltókapitány nem volt ott. Coalhouse bejelenti a hadiállapotot, és elhatározza, hogy addig robbantja fel sorban a tűzoltóságok épületeit, amíg nem tesznek igazságot az ügyében.

Moduláció

A népharag nem Kohlhaas és Coalhouse ellen irányul, hanem a probléma valódi okai ellen (a várúr és a tűzoltóparancsnok). Kohlhaas levelében „Mihály arkangyal helytartójának” nevezi magát.

Coalhouse levelében „az Egyesült Államok Ideiglenes Kormányának elnökének” nevezi magát.

Kohlhaas többször felgyújtja Wittenberget. Csapata folyamatosan nő, több csatában megveri az ellene támadókat.

Coalhouse (egy tévedés folytán) J. P. Morgan híres könyvtárát és magán-múzeumát foglalja el, és az ott található mérhetetlen értékű vagyon felrobbantásával fenyegetőzik.

A főhős a hatalom szemszögéből egyre kellemetlenebb jelenségnek számít. A választófejedelem fontos szereplő a Kohlhaas Mihályban.

Coalhouse tárgyalásokba kezd, és első üzenetét egy XVII. századi, vadász-jelenetet ábrázoló söröskorsóban dobja ki a könyvtárból, ami a helyszíni szakértő szerint Frigyes szász választófejedelem tulajdona volt.

Kohlhaas tárgyal az evangélikusok között legnagyobb erkölcsi tekintéllyel bíró személlyel, Luther Mártonnal.

Coalhouse tárgyal a  fekete közösségben legnagyobb erkölcsi tekintéllyel bíró személlyel, Booker T. Washingtonnal. A beszélgetés közben a falon Luther arcképe lóg.

A beszélgetés hatására a követelések módosulnak… Kohlhaas csak a lovak rendbehozatalát kéri.

Coalhouse csak kocsija rendbetételét kéri.

Ez – Kohlhaas esetében később, de közvetlenül a kivégzése előtt – megtörténik.

Coalhouse feladja magát, társai kegyelmet kapnak, és megmenekülnek. Coalhouse kisétál az épületből, de alighogy kilépett, lelövik. A  hivatalos indoklás szerint menekülni próbált, de feltételezhető, hogy csak egy hirtelen mozdulatot tett, kiprovokálva ezzel a sortüzet.

A Ragtime Coalhouse-ról szóló részét nevezhetnénk a  Kohlhaas Mihály „aktualizáló előadásának”, csak a történelmi keret, a háttér változik meg: az 1600-as években játszódó szászországi történet „átíródik” a századforduló Amerikájába. A fekete lovakból fekete T-modell lesz, a portyázó hadjáratból terrorista akciók, „Mihály arkangyal helytartójából” pedig az „Egyesült Államok Ideiglenes Kormányának elnöke”. A történet motívumainak és a korszak ideológiai problémáinak (nemes/nem nemes – fehér amerikaiak/fekete kisebbség) aktualizálásán túl megjelennek egyes autentikus tárgyak (a választófejedelem korsója), és még a „díszlet” is (a falon lógó Luther-kép) a korábbi elbeszélést idézi. Ily módon a Ragtime a Kohlhaas Mihály hypertextusa, a két mű közti kapcsolat az interpretáció számára nagy jelentőséggel bírhat.48 Bár a  szövegek megjelenése között 160, a  fikcióban lezajló események ideje között 300 év a különbség, a főhősöket ért igazságtalanságok – annak ellenére, hogy mindkét esetben más társadalmi egyenlőtlenségekre vezethetőek vissza – hasonló természetűek. Kohlhaas lovai olyan szépek, hogy „különbeket nem tenyésztenek az országban” (KM), olyanok még a tronkai „ifiúr” istállójában sem találhatóak. Mikor Kohlhaas indulni készül, és azt kéri, hogy az igazságtalan (és valójában nem is létező) vámot később fizethesse meg, a tronkai várúrfi azt kiáltja oda barátainak, a várnagynak és a tiszttartónak, „hadd fusson az éhenkórásza” (KM). Kohlhaas lókereskedőként jóval alacsonyabb helyet foglal el a társadalmi hierarchiában, mint egy nemes, és ezért lesz képtelen jogait érvényesíteni. Coalhouse (fekete létére) egy vadonatúj T-modell birtokosa, miközben a tűzoltóság még nem motorizált, a (fehér) tűzoltók lovas tűzoltókocsival járnak. A Ragtime esetében a tűzoltók a bőrszíne miatt állítják meg Coalhouse-t, aki később ugyanezen okból nem tudja érvényesíteni a jogait. Vagyis mindkét esetben a származás (nem előkelő / fekete) jelenti azt a társadalmi különbséget, ami miatt a főhősök hátrányba kerülnek, és ami későbbi háborújukat motiválja. A Ragtime – politikaideológiai aspektusból – hypertextként egyszerre beszél a Kleist-mű világának korszakáról (hiszen értelmezi azt), és arról a korról, amikor a regény megjelent (Coalhouse tevékenysége párhuzamba állítható a 70-es évek fekete mozgalmainak ténykedésével, Emma Goldmané a feminista mozgalmak térnyerésével stb.).

  „A linkekkel ellentétben a transztextualitás »működése« sok esetben – kivált a jelöletlen allúziók esetében – az olvasói kompetencián múlik: a megfelelő ismeretek híján például Doctorow Ragtime-jának radikális néger szereplője, Coalhouse Walker nem asszociálja Kolhaas Mihály történetét, és így az olvasat szegényebb lesz egy jelentős motívumláncolat összefüggéseivel.” JÓZSA Péter: Irodalom digitális közegben. http://mek.niif.hu/02300/02313/html/szakd5.htm (2010. 11. 16.)

48

98Prae

Prae99

András Csaba „Csak a történet létezik”

Kohlhaas Mihályon a felesége, Erzsébet próbál segíteni, aki személyesen akar beszélni a választó-fejedelemmel. Egy túlbuzgó testőr azonban leüti egy dárda nyelével, és a nő belehal a sérülésbe.

Miként viszonyul Coalhouse epizódja a  regény egészéhez és ahhoz a  problémához, amit fikció és valóság elkülöníthetetlensége kapcsán vetettünk fel? A regény egyik sajátossága, hogy meglehetősen nehezen dönthetünk afelől, mi fikció benne és mi nem az. Coalhouse Walker története a Kleist-művön keresztül az eseményeknek a fiktív voltára hívja fel a figyelmet, a szöveg referenciális bázisa e helyütt egy irodalmi szöveg lesz. Roland Barthes a  The Reality Effect (A valóság-hatás) című szövegében a  realista próza leíró részeit vizsgálja.49 Barthes megállapítja, hogy a strukturalista narratológia nem igazán tud mit kezdeni azokkal a leírásokkal, részletekkel, amelyeknek – úgy tűnik – nincs funkciója a történet (a struktúra) egésze szempontjából. Barthes két példát említ: „az öreg zongorán, a barométer alatt dobozok álltak” (Flaubert); valamint: „másfél órával később valaki halkan kopogtatott a  nő mögött álló kis ajtón” (Michelet), és megállapítja, hogy míg például a zongora jelölheti az adott szereplő anyagi helyzetét, a dobozoknak pedig lehet metaforikus jelentése, addig Flaubert barométerének és Michelet kis ajtajának a történet szempontjából nincs jelentősége.50 Barthes arra a következtetésre jut, hogy az ilyen leírások elsőre fölösleges adaléknak, egyfajta „narratív luxusnak” tűnnek, ugyanakkor a szöveg egésze szempontjából egyáltalán nem elhanyagolhatók.51 Ezek a részletek ugyanis (akár a történetírói szövegek esetében) valóság-hatást keltenek, mondanivalójuk „csupán ennyi: mi vagyunk a valóság [we are the real]”.52 A történelmi hitelesség látszatát keltő részletek létének egyetlen oka az, hogy jelöltjeik a történetben úgyszólván „valóban” ott voltak. A leíró részeknél „maga a valóság, nem pedig különböző tartalmak válnak jelöltté”: „a jelölt hiánya az egyedül álló jelölő javára – ez válik a  realizmus igazi jelölőjévé”.53 Barthes A történelem diskurzusa című értekezésében ugyanezt a kérdést vizsgálja a történetírói szövegek szempontjából.54 Megállapítja, hogy a történelmi szövegeket az „ez történt presztízse” hatja át, és „ez a  diskurzus kétségkívül az egyetlen, ahol annak referensét a  diskurzuson kívülinek tekintik, annak ellenére, hogy az valójában tetten érhető volna a diskurzuson kívül”.55 A klasszikus történelmi szövegek hisznek a valóság ábrázolhatóságában, ezt nevezi Barthes „referenciális illúziónak”: a történelmi szöveg objektívnak állítja be magát, és hiszi, hogy a nyelven kívülre helyezheti a jelentettet, vagyis hogy a jelentett lehet maga a valós.56 Barthes mindkét elemzésében kiemelt szerepet kapnak a narratíva szempontjából elhanyagolható leíró részek, hiszen bizonyos értelemben ezek keltik magát a valóság-hatást.57 Ahogy említettem, Fredric Jameson a  Ragtimeot „látszólag realista regény”-nek nevezi.58 Meglátásom szerint a  „látszólagos realizmus” a  leglátványosabban épp a  Kohlhaas-történet újraírásával bomlik fel. Ha elfogadjuk Barthes felvetését, miszerint a  történet bizonyos elemei a  valószerűség benyomását keltik az olvasóban, akkor megállapíthatjuk, hogy a  Coalhouse-epizód ezzel épp ellentétes hatást vált ki. Ha a történet szempontjából mellőzhető leírások (bár az is interpretációtól függ, hogy egy adott történet szempontjából mely leírás mellőzhető) azt állítják, hogy „mi vagyunk

a valóság”, akkor a Kohlhaas-epizód azt állítja, „én fikció vagyok”. Vagyis a fenti hypertextuális viszony esetében a folyamat épp ellentétes azzal, amit Barthes a valóság-hatás kapcsán megállapít. Coalhouse Walker története az a fix pont a regényben, ahonnan nézve láthatjuk, amint a regény kiforgatja sarkaiból a történelmet, pontosabban a „hagyományos” történelmi regény narratív stratégiáját. A Kohlhaas Mihály felidézése igazolja, hogy a Ragtime historiográfiai metafikció, hiszen a regény esetében a történelem és az irodalmi alapanyag (az anekdoták, valamint Kleist kisregénye) teljesen egyenrangúvá válik, a Ragtime „egyneműsíti” e történeteket. Ugyanakkor például a Hutcheon által historiográfiai metafikciónak tartott regényekben nem található ilyen egyértelmű, szembeötlő intertextus. Feltehetően azért, mert egy rövid ideig eloszlatja azt a bizalmatlanságot és bizonytalanságot, amelyet egyébként ezek a szövegek az olvasóban támasztani igyekeznek.

András Csaba „Csak a történet létezik”

Moduláció

A Coalhouse-epizód és a valóság-hatás

49   Roland BARTHES: The Reality Effect = French Literary Theory Today. New York: Cambridge University Press, 1982. Angolra fordította: Tzvetan TODOROV, 11–17. 50   Uo. 11. 51   Uo. 52   Uo. 16. 53   Uo. 54   Roland BARTHES: A történelem diskurzusa. = KISANTAL Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között – A modern történetelmélet problémái. L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2003, 87–98. 55   Uo. 96. 56   Uo. 97. 57   Fontosnak tűnik megemlíteni, hogy Umberto Eco egészen más funkciót tulajdonít ezeknek a leíró részeknek. Szerinte ezeknek a „leírásoknak csupán az a funkciójuk, hogy elhitessék az olvasóval: műalkotást olvas”. Umberto ECO: Hat séta a fikció erdejében. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007, 97. 58   JAMESON: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. 43.

100Prae

Prae101

H. Nagy Péter Érvágás, alternatívák nélkül (Merivel – Singh)

Teltek az órák, de a tábornok állapota mit sem javult. Délelőtt három orvos érkezett hozzá, és helyesen diagnosztizálták a betegséget, amit a gégefedő duzzanatának és gyulladásának neveznek. James Craik, Washington magánorvosa kőrisbogárral kezelte védence torkát, ám mivel ez nem hozott javulást, eret vágott a betegen: fél liter vért csapolt le. Aznap még kétszer megismételte a műveletet, így összesen két liter vért távolított el a tábornokból. Később úgy tűnt, hogy a beteg jobban van, ám amikor ez átmenetinek bizonyult, az orvosok ismét eret vágtak rajta. Ez sem használt, a vérveszteség és a testnedvcsökkenés csak súlyosbította a helyzetet. Aznap, december 14-én éjszaka George Washington eltávozott az élők sorából. Mi okozta a halálát? Mivel az egykori elnököt egy nap leforgása alatt a benne keringő vér felétől szabadították meg, már akkor többen úgy vélték, hogy Craik és társai valójában elvéreztették a tábornokot, azaz tulajdonképpen megölték. Simon Singh és Edzard Ernst Trükk vagy terápia? Kereszttűzben az alternatív gyógyászat című,

több mint fontos könyvükben így kommentálják az esetet: „A George Washingtonon végzett sorozatos érvágás (…) a hősies orvoslás és a betegeket ért ártalmas hatás iskolapéldája. A »hősies orvoslás« kifejezés a magát heroikusnak tartó orvosra utal, pedig valójában az számított hősnek, aki túlélte a kezeléseket.”2 A történelem során persze voltak/lehettek olyan orvosok is, akik felismerték az érvágás káros hatásait. Részben ezzel a szituációval játszik el a Változások kora című film is (1995, rendezte Michael Hoffman), melynek főhőse, Robert Merivel (a szuperszínész Robert Downey Jr.) orvosnövendék William Harvey tanítványa. Ez a tudományos kapocs annak ellenére lényeges elemét képezi a történetnek, hogy az elsősorban a léha Merivel politikai szövevényben betöltött szerepére fókuszál. És itt jön a képbe II. Károly (akit Sam Neill szenzációsan alakít), illetve a Stuart-restauráció időszaka (innen a film eredeti címe: Restoration), de ezzel most mégsem foglalkozunk. Mindössze a produkció két jelenetét elevenítenénk fel. A film elején Merivel rátermettségéről tesz tanúbizonyságot, amikor megérint egy dobogó/működő/ eleven szívet (a bordatörés következtében kilyukadt mellkasba nem mernek benyúlni az „orvosok”); s kezében tarthatja a vérkeringés hajtómotorját. (Barátja, John [a kiváló David Thewlis] a halálos ágyán majd vissza is utal erre az epizódra, de ez most nem érdekes.) Később, amikor Robert időleges kegyvesztettként egy kvéker kórházban újrakezdi orvosi hivatását, s amikor az egyik páciensén (Meg Ryan) eret vágnak, megkérdőjelezi az eljárást. Főnöke a testnedvelméletre hivatkozva azt mondja, hogy „Látod, már nyugodtabb”, Merivel viszont így válaszol: „Hát persze, rengeteg vért vesztett”. Majd ekképpen folytatja: „Tényleg azt hiszed, hogy az érvágás segít?” S aztán megemlíti, hogy talán „más megoldást kellene keresni”. Nos, tökéletesen világos, hogy ez a hozzáállás viszi előre az orvostudományt; és mellesleg az is kijelenthető, hogy egy Merivelhez hasonló figura – később – bizony megmenthette volna George Washington életét… De ez csak a dolog egyik oldala. Az utóbbi párbeszédnek – jelen esetben – jóval nagyobb jelentőség tulajdonítható, mert nyitva hagyja, hogy mi is lenne az a „más megoldás”. Ez pedig igen könnyen félreérthető álláspont. Napjaink egyik legnagyobb tévhite ugyanis, hogy alternatív gyógymódokhoz kellene fordulnunk, mintha létezne alternatív biológia. Ez márpedig nem létezik. De hogyan győződhetünk meg erről? Nagyjából úgy, ahogy Simon Singh és Edzard Ernst ezt megtette. Nézzük röviden a koncepciót. „Szeretnénk feltárni az igazságot a hivatalos orvostudomány birodalmán kívül eső, ám számos beteg szemében egyre vonzóbbá váló keverékekről, krémekről, tablettákról, tűkről, masszázsról és energiaátadásról. Mi működőképes és mi nem? Mi titok és mi hazugság? Kiben bízhatunk, és ki az, aki csak

  Simon SINGH – Edzard ERNST: Trükk vagy terápia? Kereszttűzben az alternatív gyógyászat (Ford. GYÁRFÁS Vera). Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, 128. (A könyv első fejezetében megtalálható George Washington halálának részletes leírása.)

2

  Három évvel később, 1677-ben Leeuwenhoek felfedezte a spermasejteket is.

1

102Prae

Prae103

H. Nagy Péter Érvágás, alternatívák nélkül

Moduláció

Bár William Harvey 1628-ban fölfedezte a vérkeringést, majd Antoni van Leeuwenhoek 1674-ben megpillantotta a vér korpuszkuláris szerkezetét (250-szeres nagyításban látva a vörösvérsejteket – sajátjait),1 a 19. századig az általános gyógymód mégis az érvágás, vagyis a vér megcsapolása volt. Ez olykor – finoman fogalmazva – a lehető legsúlyosabb következményekkel járt. Nézzünk erre gyorsan egy példát. 1799. december 13-án George Washington, az Egyesült Államok egykori elnöke a nátha tüneteivel ébredt. Nem aggódott emiatt, hiszen számtalan betegséget (pl. himlő, tüdőbaj, malária) és csatában szerzett sebesülést átvészelt már élete során. Éjszaka azonban rosszabbodott az állapota, s másnap hajnalban légszomjjal kelt fel. Még ekkor sem gondolt arra, hogy különösebb probléma lehet ebből. Washington jószágfelügyelője, Albin Rawlins melaszból, ecetből és vajból egy sűrű keveréket készített a beteg számára, melyet az alig bírt lenyelni. Ezután Rawlins eret vágott a gazdája karján, lecsapolt egyharmad liter vért.

  Uo. 12.   Hangsúlyozandó itt, hogy a szerzőknek semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy torzítva mutassák be az eredményeket. Nem dolgoznak gyógyszergyárnál, nem származik személyes hasznuk a „természetes egészség” berkeiből. Edzard Ernst az alternatív gyógyászat történetének első professzora, aki kutatócsoportjával 15 éven keresztül vizsgálta a különféle gyógymódok hatékonyságát; Simon Singh pedig 20 éve tudományos újságíró. Céljuk az igazság kiderítése. Elfogulatlanok, ezért hihetünk nekik. Vö. Uo. 11–12. 5   A legrészletesebben tárgyaltak mellett – akupunktúra, homeopátia, csontkovácsolás, fitoterápia – ezek a következők: ájurvédikus hagyomány, Alexander-technika, alternatív diagnosztikus technikák, alternatív eszközök, alternatív étrendek, alternatív testmozgásterápiák, antropozófikus orvoslás, aromaterápia, Bach-virágterápia, beöntés, Feldenkrais-módszer, fémlekötés-terápia, feng shui, fülgyertyák, hagyományos kínai orvoslás, hipnoterápia, köpölyözés, kranioszakrális terápia, kristályterápia, mágnesterápia, masszázsterápia, meditáció, méregtelenítés, neurálterápia, ortomolekuláris orvoslás, oszteopátia, oxigénterápia, piócaterápia, reflexológia, reiki, relaxációs terápiák, sejtterápia, shiatsu, spirituális gyógyítás, táplálékkiegészítők, természetgyógyászat. A  könyv – megkönnyítve a gyors tájékozódást – függelékben közli az ezekre vonatkozó adatokat: Az alternatív terápiák gyorskalauza. Uo. 335–389. 6   Uo. 324. 7   Nem fejtem ki, hogy Singhék milyen eredményre jutnak az egyes alternatív gyógymódokat illetően (pl. az akupunktúra általában nem jobb a placebónál, a homeopátia legtöbbször az átverés csimborasszója stb.), ízelítőül viszont idéznék egy mulatságos részt a feng shui-ról: „A feng shui-tanácsadók javaslataival kapcsolatos nem hivatalos tesztek (…) nagymértékű eltéréseket jeleznek az azonos területek energiaáramlásának értelmezésével kapcsolatban, ami arra utal, hogy tanácsaik szubjektív képzelgésekre épülnek. Ezért csak annyit mondhatunk: semmi sem bizonyítja, hogy a feng shui többet is tenne művelőinek anyagi gyarapításánál. (…) A feng shui biológiailag képtelen fogalmakra épül, és semmi sem bizonyítja a működőképességét. Egy hozzáértő lakberendező valószínűleg ugyanilyen hasznos, ha nem hasznosabb tanácsokkal szolgálhat.” Uo. 356–357. 8   Uo. 38. 9   Uo. 334. 3 4

104Prae

L. Varga Péter

Gyerekkoromban sokat fantáziáltam egy technikai szerkezetről, mely a tökéletes filmadaptáció létrehozására képes. Komoly elszántsággal olvastam a Delfin-könyvek sorozatban kis zsebkönyvként kézbe vehető köteteket, köztük egyik korai szerelmemet, a szovjet (ifjúsági) irodalom egyik Dél-Amerikába pozicionált gyöngyszemét, A kétéltű embert, és arról fantáziáltam (a regény fikcionált univerzuma mellett), hogy előbb-utóbb olyan készülék birtokába jutunk – remélhetően nem Mézga család módjára, MZ/X-en keresztül –, mely szóról-szóra alapon adja vissza a nézőnek az olvasmányélményt. E készüléket a videólejátszóhoz hasonlatosnak képzeltem el: fogom a könyvet, a megfelelő irányban (gerinccel háttal) becsúsztatom a résbe, majd elhelyezkedem a fotelban, és várom, mi sül ki belőle. (Nem tisztáztam pontosan magamban, vajon manuálisan kellene-e kiválasztanom egy létező menüből a főszereplőket és mellékalakokat, a helyszínt, esetenként az elbeszélői technikát, vagy a gép a fantáziámnak – és a mű iránymutatásainak – megfelelően maga oldja meg a dolgot.) Már annak idején is gyanús volt számomra, hogy ha e  különös lejátszó szó szerint adaptálja az irodalmi művet, akkor szinte valamennyi szöveg esetében, legyen az oly karcsú, mint mondjuk A kétéltű ember, maratoni film lesz a végeredmény. Vajon élvezném a hosszú órákon, esetenként egy egész nap (ne adj isten, egy egész héten keresztül) tartó mozit? Jó ár lenne mindez a pontos filmélményért cserébe? E kérdésekre nem tudtam elfogadható választ kiötölni, így el is hessegettem azokat. (Egyébként, A kétéltű ember mozgóképi változatából egyedül a kissé szomorú zárójelenet maradt meg emlékezetemben, amint a címszereplő figura a naplementében visszatér a habok közé, hogy hátralévő életét a tengerben élje le.) (Bizarrabb kérdés, mit hozna ki egy ilyen lejátszó valamely tudományos könyvből. Verseskötetből. Egy ország alkotmányából.) Kittler szerint nagyjából 1895 óta tudható, hogy a  magas irodalom egyetlen eltéveszthetetlen ismérve a megfilmesíthetetlensége. Mivel – McLuhant citálva-variálva – minden médium valamilyen más médiumot tartalmaz (a televíziós adások leggyakrabban egy játékfilmet, a játékfilm regényt, a regény gépiratot), az irodalmi szöveg az új médiummal (a filmmel) való versengésben az irodalmi nyelv mediális átfordíthatatlanságára törekszik, úgyszólván visszahúzódik a nyelvbe. Mindez természetesen nem minden esetben akadályozta meg a filmkészítőket munkájukban, sőt a filmművészetet is új kihívások elé állította. A téma, úgy tűnik, soha nem veszít aktualitásából, noha a dilemma itt már valóban nem A kétéltű ember és társai, de nem is a zseniális lejátszó körül forog…

Prae105

Coda

Kittler és a varázslatos videókészülék

L. Varga Péter Kittler és a varázslatos videókészülék

Moduláció

meg akar gazdagodni rajtunk? Korunk orvosai valóban ismerik a megoldást, vagy a régi javasasszonyok tényleg valamiféle ősi, felsőbbrendű tudás birtokában voltak? Mindezekre a kérdésekre és egy sor másikra is választ adunk ebben a könyvben, amely minden eddiginél őszintébben és pontosabban vizsgálja az alternatív gyógyászatot” – írja a szerzőpáros a könyv bevezetőjében.3 De feltárható-e az igazság? Mindazok számára valószínűleg igen, akiknek nem fűződik érdekük ahhoz, hogy a vizsgálatok előtt eldöntött legyen a végeredmény. Singh és Ernst ennek érdekében példás szigorral közelítenek a  kérdéskörhöz, s  csakis a  bizonyítékokra épülő orvostudomány adatait fogadják el egy-egy terápia hatékonyságának kiderítésekor.4 Több mint harminc alternatív gyógymódról értekeznek, több ezer kutatási eredmény alapján.5 Majd így fogalmaznak: „Miután megpróbáltunk egyszerre nyitottak és szkeptikusak lenni, és megvizsgáltuk a legjobb bizonyítékokat, általános következtetésünk meglehetősen egyértelmű. Az alternatív gyógyászat legtöbb formája vagy nem bizonyított hatású, vagy bizonyítottan hatástalan, a terápiák egy része pedig ártalmas is lehet a beteg számára.”6 A sok-sok ide vonatkozó részlet7 taglalása helyett nem árt hangsúlyozni valamit. Az utóbbi időben kismillióan gyanakvással kezelik a bizonyítékokra épülő orvostudományt. (Termékeny táptalaj ez pl. az összeesküvés-elméle­tek kedvelői számára.) Azt mondják, olyan hatalmi intézményhálózat ez, amelynek célja, hogy kizárja az alternatív, ám hatásos gyógymódokat ajánló kívülállókat. Valójában ennek pontosan az ellenkezője igaz, hiszen „a bizo­ nyí­tékokra épülő orvostudomány éppen hogy megkönnyíti a kívülállók megszólalását –  minden hatásos­nak bizonyuló kezelést elfogad, függetlenül attól, hogy ki áll mögötte, vagy mennyire tűnik különösnek”.8 Ebből a szempontból az érvágásról elmondható, hogy bár egyedi esetekben, utolsó mentsvárként, csökkentheti a szívelégtelenség okozta vizesedést, a vizsgálatok eredményeinek hatására az orvosoknak mégis szakítaniuk kellett ezzel a gyakorlattal. A lényeg ugyanis az új bizonyítékok iránti nyitottságon van, s ha ez nem így lenne, még ma is eret vágnának. Merivelnek ezért volt igaza (a fent említett filmjelenetben), Singh és Ernst pedig ezért tudják alátámasztani (könyvükben), hogy az alternatív terapeuták többsége akkor is folytatja tevékenységét, ha a kezelései hatékonyságát már régen megcáfolták, és nem érdekli, hogy az általa végzett beavatkozás biztonságos-e. Éppen ezért a szerzőpáros joggal hívja fel arra is a figyelmet, hogy amennyiben a tudományos normákat „a jövőben sem alkalmazzák az alternatív gyógyászat különböző ágazataira, akkor a homeopaták, az akupunktúrával kezelők, a csontkovácsok, a herbalisták és egyéb alternatív terapeuták továbbra is le fognak csapni a társadalom legkétségbeesettebb és legkiszolgáltatottabb tagjaira, hogy kifosszák és hamis reményekkel áltassák őket, sőt veszélyeztessék az egészségüket.”9 Tehát ez bizony más értelemben is igen nagy érvágást jelent…

A PRAE.HU könyvei Udvariatlan szerelem – A középkori udvariatlan szerelem antológiája (PRAE.HU) 2006 A modern brazil elbeszélés – ANTOLÓGIA do moderno conto brasileiro (PRAE.HU) 2007 Európai nyelvművelés (szerk.: Balázs Géza és Dede Éva) (PRAE.HU – Inter) 2008 Európai helyesírások (szerk.: Balázs Géza és Dede Éva) (PRAE.HU – Inter) 2009 A magyar reneszánsz stylus (szerk.: Balázs Géza) (Inter – Magyar Szemiotikai Társaság – PRAE.HU) 2009 Bizarr játékok. Fiatal irodalomtörténészek fiatal írókról-költőkről (JAK – PRAE.HU) 2010 A pillangók nyelve. 20. századi galego próza (antológia). (PRAE.HU) 2010. Add ide a drámád! – Hat fiatal szerző drámái (JAK - PRAE.HU) 2011 Th. Arbau: Orchesographia (ford.: Jeney Zoltán) (ARBEAU Art Kft. – PRAE.HU) 2009 Árvai Ferenc Ödön: Mint vitorlás a tavon (PRAE.HU) 2008 Jorgosz Baia – Demeter Ádám: Angyali üdvözlet (PRAE.HU) 2007 Bajtai András: Betűember (JAK – PRAE.HU) 2009 Balázs Géza – Takács Szilvia: Bevezetés az antropológiai nyelvészetbe (Pauz-Westermann – PRAE.HU – Inter) 2009 Balázs Géza: Sms-nyelv és -folklór (Inter - PRAE.HU) 2011 Barok Eszter – Illés Emese: Csak a madarak (PRAE.HU) 2008 Benda Balázs: Kalandos történet (Podmaniczky Művészeti Alapítvány – PRAE.HU) 2011 Aaron Blumm: Biciklizéseink Török Zolival (JAK - Symposion – PRAE.HU) 2011 Alexis Bramhook: Harc Atlantiszért (PRAE.HU) 2008 Cristovam Buarque: Földalatti istenek (PRAE.HU – Palimpszeszt) 2008 Eddigi szàmaink 1999. 1-2. sci-fi 2000. 1-2. (poszt)apokalipszis 2000. 3-4. Peter Greenaway 2001. 1-2. cyberpunk 2001. 3-4. számítógép 2002. 1-2. média 2003. 1. fantasy 2003. 2. varázslat 2003. 3. édes anyanyelvünk Weöres Sándor 2003. 4. pszichoaktív nyelvszerek 2004. 1. horror 2004. 2. Bret Easton Ellis 2004. 3. devla

Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját (JAK – PRAE.HU) 2011 Deres Kornélia: Szőrapa (JAK - PRAE.HU) 2011 Luis de Camões 77 szonettje (PRAE.HU – Íbisz) 2007 F. Caroso: Nobiltà di dame (ford.: Havasi Attila) (ARBEAU Art Kft. – PRAE.HU) 2009 Deák Botond: Egyszeri tél (JAK – PRAE.HU) 2010 Farkas Tibor: Pártmobil (PRAE.HU – JAK) 2008 Friss dió – A Műhely Kör antológiája (JAK - PRAE.HU) 2011 Ayhan Gökhan: Fotelapa (JAK – PRAE.HU) 2010 Emma Ovary: Hatszor gyorsabban öl (PRAE.HU – Palimpszeszt) 2008 k. kabai lóránt: klór (JAK – PRAE.HU) 2010 Kele Fodor Ákos: Textolátria (JAK – PRAE.HU) 2010 Keresztesi József: A Karácsondi út (JAK – PRAE.HU) 2009 Lázár Bence András: Rendszeres bonctan (Palimpszeszt –PRAE.HU) 2011 L. Varga Péter: A metamorfózis retorikái (JAK – PRAE.HU) 2009 Marno János: A semmi esélye (Palimpszeszt –PRAE.HU) 2010 Milián Orsolya: Képes beszéd (JAK – PRAE.HU) 2009 Ariane Mnouchkine: A jelen művészete (Krétakör – PRAE.HU) 2010 Mohai V. Lajos: A múlt koloritja (PRAE.HU) 2011 Mohai V. Lajos: Az emlékezés melankóliája (PRAE.HU) 2009 Mohai V. Lajos: Centrum és periféria (PRAE.HU) 2008 Mohai V. Lajos: Egy szín tónusai (PRAE.HU) 2009 Mohai V. Lajos: Kilazult kő (PRAE.HU) 2007 Nemes Z. Márió: Bauxit (Palimpszeszt - PRAE.HU) 2010 Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században (Palimpszeszt – PRAE.HU) 2010 Fernando Pessoa/Álvaro de Campos: Versek (PRAE.HU – Íbisz) 2007 Pollágh Péter: A Cigarettás (Palimpszeszt - PRAE.HU) 2010 Pollágh Péter: Vörösróka (Palimpszeszt – PRAE.HU) 2009 Sirokai Mátyás: Pohárutca (PRAE.HU – JAK) 2008 Szabó Marcell: A szorítás alakja (JAK – PRAE.HU) 2011

2004. 4. Amerika 2005. 1. magyar sci-fi 2005. 2. tetszettek volna forradalmat csinálni 2005. 3. pop history 2005. 4. obszcén középkor 2006. 1. Hajas Tibor 2006. 2. GameZone 2006. 3. Pop-szöveg 2006. 4. Bada Dada 2007. 1. Hifel-e iftent? 2007. 2. biológiai sci-fi 2007. 3. őszi zavargások 2006 2007. 4. Vámpírizmus 2008. 1. Kocsmák

Præ irodalmi folyóirat Megjelenik évente négyszer http://www.prae.hu Alapító-főszerkesztő: Balogh Endre ([email protected]) Főszerkesztő-helyettes: Pál Dániel Levente ([email protected]) Szerkesztők: Barta András ([email protected]) H. Nagy Péter ([email protected]) L. Varga Péter ([email protected]) Pollágh Péter ([email protected]) Sopotnik Zoltán ([email protected]) A szerkesztőség levélcíme: 1024 Budapest, Fillér u. 11/b, mfszt/2. Telefon: (20) 310 25 40 Hirdetésfelvétel: 31 562 31 vagy (20) 310 25 40

2008. 2. Mémek 2008. 3. Kortárs magyar költészet 2008. 4. Szentkuthy 2009. 1. Patrioska 2009. 2. Generation X 2009. 3. Japán 2009. 4. Japán médiumok 2010. 1. Pynchon 2010. 2. Kosztolányi 2010. 3. Észtország 2010. 4. e 2011. 1. Dark Fantasy 2011. 2. Budapest 2011. 3. Párhuzamos univerzumok

Kiadja a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány Felelős kiadó: a kuratórium elnöke Levélcím: 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/c Borító-design: WhoIsNot Fotó: Börcsök Mihály és L. Varga Péter Layout és nyomdai előkészítés: Székelyhidi Zsolt ([email protected]) Nyomdai munkálatok: Konturs Nyomdaipari Kft. Web: PRAE.HU Kft. Korábbi szerkesztőink: Máté Adél, Ruttkay Veron (vers és próza); Vaskó Péter (középkor-reneszánsz-kora újkor); Kő Boldizsár (kép); Köves Gergely, Vécsei Márton, Molnár Zsolt (borító); Fodor János (web) ISSN 1585-5112 A beküldött kéziratokat nem őrizzük meg és nem küldjük vissza. E szám a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre