APRÓ KÖZLEMÉNYEK.
ÁLLATTENYÉSZTÉS. A fejıstehenek okszerő etetéséhez. A jelen válságos viszonyok között szoros kötelessége a gazdának, folytonosan számolni és számítani, nehogy egyrészrıl kiadásokat tegyen, melyeket gazdasága meg nem térít; másrészrıl pedig, hogy ott találjon fukarkodni a krajczárokkal, hol azok forintokká növekedve térnének vissza a gazdaságba, Ezen elvek szemmel tartása kiváló fontos az állatok etetése körül, pedig a fejıstehenek etetése alkalmából alig részesül azon figyelembe, mint azt megérdemlené. A haszonmarka-tartásnak rendes viszonyok között az a czélja, hogy a saját gazdaságunkban nyert takarmányféléket minél jobban értékesítsük, s így a gondos gazda nem tart több marhát, mint amennyit egész éven át jól el tud tartani, s így a fejıstehén takarmányának legnagyobb részét is a saját termesztette takarmány képezi, Ha most gondos számitást teszünk, többnyire arra jutunk, hogy fehérjefélékbıl nem áll annyi rendelkezésünkre, hogy a termelt szárazanyagot és szénhydratokat jól értékesíthessük; s így proteindús takarmányfélék beszerzésérıl kell gondoskodni, mert különben nemcsak kevés tejet kapunk, de amit kapunk, az is hígabb, soványabb lesz, „Két rosszul etetett tehén kevesebb hasznot hajt, mint egy jól táplált” A rosszul táplálásnak azonkivül még számos rosz oldala van, melyekkel ez alkalommal nem szándékozunk foglalkozni. Minél fontosabb azonban, hogy a tehenek a tejproductióhoz szükséges tápanyagokat, különösebben a proteint, megkapják: annál nagyobb gondot kell fordítani arra., hogy ezen legdrágább takarmányból az állat ne kapjon többet, mint amennyit megfizet. Az olyan tehén, mely évente 2000 l tejet ád, kevesebb táplálékot igényel, mint az, amely 4000 l körül ad; azonkivül, aszerint, hogy a tehén fris fejésü-e vagy nem, más és más táplálékmennyiséget fog igényelni. Mily jelentıséggel bír ez, mutassák Dr Fleischmann tanárnak következı adatai: A gróf Schlieffen-féle radeni tehenészetben 1000 k/g élısúlyra etettek 23·48 k/g szárazanyagot, 1·80 k/g emészthetı fehérjét, 0·43 k/g zsírt és 10·56 k/g emészthetı szénhydratot, amelyek kitőnı hereés réti széna., zabszalma, kokuspogácsa és rozsdarából kevert napi tákarmányban találtattak az elemzési átlagok számitása szerint. Ezen összeállításból kitőnt, hogy a takarmány kevés proteint tartalmazott, a így megkísérlették, miképen fizeti ki magát a takarmány proteintartalmának fokozása frisfejésü és régebben fejt teheneknél, ezért 18 régebben fejt tehenet és 18 nem régen leellett tehenet választottak össze. A régi fejésü teheneknél az ellés után átlagban 211 nap telt el és tejhozamuk visszamenıben volt; a kísérlet elıtt nyolcz héttel ugyanis hetenkint 501·4 k/g, a kísérlet elıtti héten 458·1 k/g tejet adtak; hetenkint tehát átlagban 12·9 k/g tejapadást mutattak. Midın most a rozsdara helyett a takarmányt fejenkint 2 k/g búzakorpával feljavították, s így az emészthetı proteint 1000 k/g-ról 2·11 k/g-ra fokozták, a tejtermelés kitett: a II. héten hasonló etetés mellett 479·4 k/g folytatólagos apadás mellett elıreláthatólag kitett volna 445·2 „ így gyarapodott a jobb takarmány folytán 34·2 k/g
a III. héten 486·3 k/g 432·3 „ 54·0 k/g, összesen 88·2 k/g-mal.
E 88·2 k/g tejtöbblet azonban a föletetett korpa folytán 10 frt 67 krba, vagyis kerekszámmal kilogrammonkint 11 krba került, s midın a gazdaság a tejet 6·5 krral értékesíti, a kísérlet nyilvánvaló veszteséggel járt; s a takarmány javítása szaporította ugyan a tejet, de nem olyan mértékben, mint ezáltal a költségek szaporodtak.
Egészen másképen fizették meg a takarmány javítását a fris fejésü tehenek, amelyek takarmánya nem 2, de 3 k/g búzakorpával nagyobbíttatott, miáltal az emészthetı protein mennyisége 1040 k/g élısúlyra 2·29 k/g-ra emeltetett, s minek következtében e tehenek két hét alatt 431·6 k/g tejtöbbletet adtak; e tejtöbblet a gazdának 19·37 krba került, 1 k/g tej tehát 4·5 krba került, s így a tejnek 6·5 krnyi értékesítése mellett kilogrammonkint, 2 kr haszon mutatkozott. E kísérletek folytán az egész tehenészetnek táplálékadagját oly módon változtatták meg. hogy azokat három csoportra osztották: fris fejésü, régi fejésü és közbeesık csoportjára; a fris fejésü tehenek 3 k/g korpával, a régi fejésőek 0·75 k/g korpával, a többi állatok 1·5 k/g korpával kaptak többet, mint annakelıtte. Ezen eljárás következtében nemcsak több, hanem – mint a hetenkint háromszor megejtett tüzetes vizsgálatok mutatták – sokkal sőrőbb és némileg zsírosabb tej is nyeretett, s a takarmánynak a mondott módon való feljavítása nagyon kifizette magát. E példa azt van hivatva bebizonyitani, hogy nem elegendı az állatoknak napi adagját átlag-szükséglet szerint meg szabni, hanem a napi adag az állat termeléséhez szabassék; mert ha a régi fejésü teheneknek ugyanannyi emészthetı fehérjét adtak volna, mint a fris fejésőeknek, az etetés még kevésbé fizette volna ki magát, s az etetés által az állatok elkülönítése mellett elért jelentékeny haszon a legnagyobb mértékben kérdésessé vált volna. Azonkívül még egy körülmény jön tekintetbe: 1 k/g fehéjetöbblet a takarmányban bizonyos mennyiségő tejtöbbletet eredményez; 2 k/g fehérjetöbblet több tejet eredményez ugyan, de nem kétszer annyit, hanem kevesebbet; a harmadik kilogramm fehérje hatása szintén feltőnik a tejtöbbletben, de ez ismét még a második kilogramm fehérjehatásánál is kevesebb többletet létesít, minélfogva csak a legritkább esetben fogja kifizetni magát a teheneknek oly dús etetése, hogy ezáltal a lehetı legnagyobb tejmennyiséget kapjuk, mert az utolsó 10–20 1 tejtöbblet annyi fehérjetöbbletbe kerül, hogy azon az áron kétannyi tejet vehetnénk. Azért mindenekfölött számító és körültekintı legyen a gazda s hozza tisztába, kifizeti-e magát ez vagy amaz befektetés, s csak ezután vágjon bele. Különben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tejproductio annyira uralkodik az állaton, hogy az ellés elsı idıszakában soványabb táplálék mellett is bıven fog tejelni, s ha az üzekedést úgy intézzük, hogy kiválasztott teheneink a tél második felében borjazzanak le, akkor a tejproductio természetes csökkenése a zöldtakarmányozás megkezdésével esik össze, akkor a tehenek bıven részesülnek proteinben, s elıbb-utóbb visszaszerzik azt, mit a soványabb táplálék következtében az elsı fejési idıszak alatt testsulyukból elveszhettek, s a tejelés természetszerő csökkenése is mérsékeltetni fog. Ha már most tisztába jöttünk azzal, hogy teheneink tejelékenységük szerint táplálandók (tehát bıvebben, ha sok tejet adnak, és soványabban, ha tejhozamuk csökken): akkor el kell térnünk azon elvtıl, hogy a tehenek napi proteinszükségletét egyetlen s minden esetben alkalmazandó számmal (péld. 2·5 k/g) szabjuk meg, mert – mint az elıbb felhozott példa bizonyítja ·– ezt a régebben fejt tehenek nem fizetik ki; a fris fejésü tehenek maximális tejhozama ezen adagnál bizton várható ugyan, de hogy a maximális tejhozam a legnagyobb hasznot hozza-e a gazdaságnak, azt kétségbe lehet vonni. Legczélszerőbb lesz ez okból az egész tehenészet számára egy alaptakarmányt körülbelül l·7 k/g emészthetı fehérjével 1000 k/g élısúlyra megállapítani; a borjazás után ezen alaptakarmányon felül a tehenek annyi erıtakarmányt kapnak, amennyinek etetése kifizeti magát, amely azután tılök olyan mértékben vonatik meg, amily mértékben a tejeléssel alábbhagynak, s végül lassankint a régi fejéső tehenek részére alaptakarmányul kiszámított abraknélküli etetésre térünk által.
Igaz ugyan, hogy e külön, mondhatnók individuális etetési mód több fáradsággal jár és több figyelmet követel, de a tehenészet lehetı legnagyobb mérvő jövedelmezése csak emellett lesz várható. A csikók fölnevelése. A lótenyésztés körében alig van fontosabb tárgy a csikónevelésnél. Már azáltal, hogy a kanczát vemhes korában megfelelıen ápoljuk és gondozzuk, nagyban hozzájárulunk a születendı csikónak normális fejlıdéséhez. Mőfogásokat legjobb mellızni; legjobb az, ami a természetszerő igényeknek legmegfelelıbb. A vemhes kancza megköveteli a rendes életmódot, s ez okból a takarmányozási átmenetek kiváló gonddal eszközlendık, s az erıs munkától óvni kell a kanczát, kivált ha az bármely okból pár napig pihenıben volt. Legczélszerőbb a kanczának naponkint 2·5–3·5 k/g zabot, 5 k/g szénát és némi korpát adni; azonkivül naponkint megfelelı mozgást kell tennie, de kerülni kell a göröngyös és síkos utakat, a nehéz fuvart kivált hegyes-völgyes utakon. Igen jó húsban levı vagy éppen elhízott kanczák, a tapasztalatok szerint, nem ritkán egészségtelen csikókat ellenek. Az ellés után kilencz napig a kanczát nem kell kihozni az istállóból, ha mégoly sürgıs lenne is a mezei munka; ellenkezıleg árthatunk úgy a csikónak, mint a kanczának. Az ellés után 8–9 napra a kancza sárlani kezd, mi néhány napig tart, miért is ellés után kilenez napra a kancza be lesz hágatandó; ettıl kezdve újra befogható s eleintén könnyebb munkákra használandó. Igen fontos, hogy a fiatal csikó sokáig ne nélkülözze az anyatejet s lehetıleg minden három órában szophasson, mert különben nagyon kiéhezett, s igen sokat szopva, megbetegszik; ha bármely okból a kancza tovább volt távol csikajától három óránál, tanácsos lesz a kanczától elıbb a tej egy részét kifejni és csak azután ereszteni hozzá a csikót. Az istállóra is ügyelettel kell lennünk, legyen az istálló világos, tágas, légvonattót ment, száraz, meleg és szellıs, hogy a csikó szabadon ugrándozhasson, nyargalászhasson, s így lábait, inait, izmait és tüdejét folytonosan gyakorolván, erısíthesse. A világos istálló a szemekre lesz kedvezı hatásu. Hogy a csikók legeltetése a lótenyésztés alapját képezi, az nálunk kellıképen ismerve van és méltányoltatik, s így nem tartjult szükségesnek e helyen különösen hangsulyozni; ellenben a csikók télen sokkal több gondozást igényelnek, mint amennyiben ıket rendszerint részesítik; ennek fıfeltétele az éppen emlitett igényeknek megfelelı istálló. A csikók, ha csak lehetséges, hároméves korukig szabadon hagyassanak az istállóban; czélszerü azonban, legalább az etetés idejére, az erısebbeket a gyengébbektıl elkülöníteni. A jó istálló azonban nem elegendı egyedül; a gondos ápoláson kívül a csikók naponkint legalább másfél órát töltsenek a szabadban, s az idıre, ha a csikók egészségesek, nem kell tekintettel lenni; e czélból megfelelı kifutókra lesz szükség, melyek körülkeritése sok költséget nem igen fog okozni. Emlékezzünk meg néhány szóval a takarmányról is. A csikó erıteljes fejlıdésének alapja a megfelelı táplálék, különösen az elválasztásnál, mely kiváló figyelemmel és óvatosan történjék; a takarmány elegendı és minıségileg kifogástalan legyen, mi fejenkint és naponkint 4–5 k/g abrak etetését okvetlenül szükségesnek tartunk. A második télen a zabbal takarékosabban bánhatunk, különösen ha jóminıségü szénával rendelkezünk. A csikók fejlıdésének alapját a zab, széna, szalma, jó víz és fris levegı képezik; gyengébb csikók a tehéntejetetést felettébb meghálálják. Nem szabad megfeledkeznünk a paták ápolásáról, mely a legkiválóbb figyelmet igényli. A legelın a pata rendszerint szabályosan kopik és csak ritkán lesz szükség a segélyre; télen által azonban s azon szerencsétlen csikóknál, melyek az istállón lekötve vannak, igen ügyelni kell a patákra, s legalább minden nyolcz hétben vizsgáljuk meg és vágassuk körül a patákat,
hogy azok eredeti alakjukat ismét visszanyerjék, mert a hosszu vagy ferde paták az izmok, inak és végtagok állására igen kedvezıtlen befolyást gyakorolnak; azonkívül ily módon a csikók a patkolásra lesznek elıkészítve s ahhoz szoktatva, mi szintén nem utolsó elıny. A csikók gondozását végül egy teljesen megbízható állandó cselédre bízzuk, s ennek is minduntalan utánna nézünk. Némely takarmány befolyása a tej minıségére. E tekintetben a következı tapasztalatokat jegyzi fel Fleischmann: 1. Szalma. A borsószalmáról azt állítják, hogy az a tejproductióra egyáttalán káros befolyást gyakorol; s az árpa szalmáról, hogy az; nagyobb mértékben etetve, a vajnak kesernyés ízt kölcsönöz. 2. Burgonya. A burgonya más takarmányfélékkel együttesen etetve, ha gızöltetett vagy megfızetett, alkalmasabb a hízóknak, míg tejelı állatokkal nyersen etetni czélszerőbb. Ha azonban 1000 k/g élısúlyra 30 k/g burgonyánál többet etetünk s azt legalább félannyi szecskával keverni elmulasztjuk: akkor az a vaj minıségére rosz hatást fog gyakorolni, amennyiben a vaj kemény s ízetlen lesz. 3. A csicsókát csak óvatosan és kis mennyiségben szabad etetni, mert különben a vaj minısége szenved. 4. Répa. Ha 1000 k/g élısúlyra naponkint 20–24 k/g takarmányrépát etetünk s azt 1/8 1 vagy /16 rész sulyu szecskával keverjük, teheneinktıl jó zsíros tejet és ízletes vajat várhatunk. A sárgarépa – murok – a tejelést nem teszi ugyan bıvebbé, azonban állítólag a vajat kitőnı minıségővé teszi: A kalarábé igen kedvezıen hat a tejelválasztásra s 1000 k/g élısúlyra 30 k/gig is minden hátrány nélkül etethetünk. Ha azonban nagyobb mértékben etetnık, akttor ettıl is, mint a „Brassica”-féléktıl egyáltalán, kesernyés mellékízt kap a vaj. Ugyanezt tapasztalták a többi répaféléknél is, ha azokat megfagyott és meg nem fagyott répával elegyítve nagyobb mennyiségben etetjük. A fagyott répát legczélszerőbben úgy használjuk fel, ha azt az etetés elıtt savanyítjuk be. Ujabban azt állítják, hogy a répaetetés következtében a vaj nem lesz keserő, ha a répát malátacsirával, Ulex europeus (magyar neve, Diószegi szerint, Sülbige) maggal keverten etetjük. 5. Darafélék. Búza-, tönköly- és árpadara etetése után a vaj közepes kménységü, borsóés bükköny dara után ellenben kemény lesz; zabdara után lágy vaj várható. Nagyobb mennyiségben etetve a borsó- és bükkönydarát, rosz minıségő vajat kapunk; azonban a borsódara nagyon fokozza, a bükkönydara ellenben alászállítja a tejhozamot. A paszulydara nem árt ugyan sern a tejnek, sem a vajnak, de azért éppen nem mondható, hogy a tejelésre kedvezı hatásu lenne. 6. Korpák. Búza- és tönkölykorpák puha vajat adnak. 7. Olajpogácsafélék. Lenmag-pogácsa meglehetıs kemény, repczepogácsa lágy, pálmapogácsa közepes lágyságu vajat adnak. Olajpogácsát nem tanácsos nagyobb mennyiségben etetni; 1000 k/g élısúlyra naponkint 2 k/g-nál többet ne etessünk. Repczepogácsa csak, szárazan etetendı, mert ha vízben feláztatjuk, benne egy csípıs szagu olaj képzıdik, melynek kellemetlen íze a tejre és a vajra is átmegy. 8. Malátacsira, kisebb adagokban, 1000 k/g élısúlyra naponkint legfeljebb 2 k/g-ot etetve, minden tekintetben igen jó tejelı-takarmány; hatására nézve a pálmapogácsával egyenrangu, miért is a teheneknek kitőnıen akalmas takarmányát képezi. 9. Szeszmoslék. A sok szeszmoslék, azaz 1000 k/g élısúlyra 50 liternél több, a tejet híggá s a vajat rosz minıségővé teszi. A vaj ennélfogva puha, kesernyés ízü lesz és hamar avasodik; ez azonban csak burgonya-szeszmoslékról állítható, a kukoricza-szeszgyárakban nyert moslék sokkal jobb minıségő; a tejre és vajra gyakorolt hatására nézve azonban még nem áll elég adat rendelkezésünkre. Vigyázzunk, hogy a moslékot forrón ne etessük, de hidegen sem; legjobb, ha a moslék 24–30 R° melegen etettetik.
A piaczi takarmányfélék használata. Az erıtakarmányfélék használatára nézve a gazdák többnyire igen eltérı nézetben vannak. Elvétve olyanokra is akadunk, kik büszkék arra, hogy állataikkal egy maroknyi gabonadarát sem etetnek és kizárólag piaczról szerzik be az abrakot; mások – és ezek vannak nagyobb számmal – sajnálják a pénzt a repczepogácsa, malátacsira, korpa stb.-ért s kizárólag saját terméseiket etetik fel; végül oly gazdák is vannak, – s ezek száma van szaporodóban, – kík azon elvbıl kiindulva, hogy noha az állattartás a gazdaság takarmánytermésére van alapítva, azonban az adagok kiegészítésére, a szükséges táparány felállítására s végül a saját termelte takarmány lehetı legtökéletesebb kihasználására az abraktakarmányfélék nélkülözhetetlenek. Ennek okát könnyen beláthatjuk: ha teheneinkkel fıleg szénát és répát etetünk, pótolnunk kell az ezekben hiányzó zsírt és proteint; ezt megadhatjuk ugyan árpa- és rozsdarával is, de gyakran tapasztalták, hogy 1 k/g repczepogácsa ily esetben époly szaporulatot idéz elı, mint 2·5–3 k/g dara; s így a repczepogácsa etetése határozottan elınyösebb lesz, mert midın fejenkint 7·5 k/g szénát és 20 k/g répát etetve (mellette szalmát tetszés szerint) 1 k/g repczepogácsa – épúgy, mint 2·5 k/g gabonadara. – 2 l átlagos teszaporulatot idézett elı, e 2 l tejtöbblet a repczepogácsa-etetés folytán 5 krba, daraetetés mellett pedig 14–15 krba került. Kétséget nem szenved továbbá, hogy a föletetett takarmány az állati termény (tej, hús, vaj, sajt) minıségére befolyást gyakorol; s különösen a tej az, ami kiválóan érzékeny a föletetett takarmány iránt. Ha a tehenek savanyu réteken legelnek, néha 35–36 l tejbıl kaphatunk csak 1 k/g fehér kenıcsszerő vajat; míg vetett legelın 24 l tejbıl 1 k/g kitünı vajat gyakran állítottak elı. Lenmag-pogácsa kemény, repczepogácsa lágy vajat eredményeznek; repczelevelek, répalevelek a tejnek és vajnak kellemetlen mellékízt kölcsönöznek; a seradella kitünı minıségü vajat szolgáltat. A takarmányfélék a hízóállat husára is bár nem annyira szembeszökı, de mindazáltal észrevehetı befolyást gyakorolnak; a legkitőnıbb izü a tejen és árpadarán hízott sertés husa; a tengerin hízott sertés husa és szalonnája puhább, a burgonyán hízott sertés husa szivacsos, ízetlen, a sütés vagy fızésnél nagyon összeesik. Ha a hízósertés árpán kívőr sok olajpogácsát kap, húsa és zsírja kellemetlen mellékízt nyer. A szalonna is nagyon eltérı mennyiségü zsírt ád, azért a vásáron többször megkérdezik: mivel lett hizlalva a sertés? mert a szalonnát nem pörczéért, de zsírjáért veszik. A marhahús tekintetében is találunk különbségeket: egészen más izü husa van a burgonyaszesz-moslékon, más a tengeriszesz-moslékon, más a czukorrépa-törkölyön hízott, más a szárazan hízott és a kövér legelıkön hízott szarvasmarhának. E dolgok még nagyon kevéssé vannak tanulmányozva, pedig megérdemlenék, hogy érdemök szerint méltányoltatnának, mikor is azon gazda, ki szárazan (szénával, darával) hizlalta göbölyeit, más, jobb árat kapna állataiért, mint a moslékon hizlalt ökrökért fizetnek, pedig most fıleg az alkuszok folytán többnyire jobban adják el hízóíkat a gyárosok, mint a gazda. NÖVÉNYTERMELÉS. A gabonafajták nemesítése. A nemesítés alatt bizonyos növény használható tulajdonságainak javítását értjük. A növények tulajdonságainak javítása bizonyos okszerő módszerek alkalmazása által elég könnyen keresztülvihetı, mégis – csekély kivétellel – e téren még igen kevés történt; oka ennek jórészt abban rejlik, hogy a növények változtatható képességét nem ismerik, s a módok, melyek által a meghonosodott növények tulajdonságai javíthatók, sem eléggé ismeretesek. E soroknak czélja: a nemesítés legegyszerőbb módjait megismertetni úgy, hogy azok bárki által is keresztülvihetık legyenek.
A nemesítésnek czélja, hogy oly terményt produkáljunk, mely a használati czélnak lehetı magas mértékben megfelel. Általánosan ismeretes, hogy a termések minısége nagyban függ a használt vetımagtól; a nemesítés legegyszerőbb módja tehát a legnagyobb és legsulyosabb magvaknak használata vetésre azon földterületeken, melyeken gazdaságunk számára a vetımagot termeljük; másrészt pedig az ezen területeken nyert magnak a vetéselıtti szorgalmas osztályozása. Ha emellett az illetı fajta tisztaságát, illetıleg a typikus tulajdonságait is megtartani óhajtjuk, úgy egyidejőleg az azon fajta tulajdonságait leghívebben feltüntetı növényegyedeknek az összeszedése és tovább tenyésztése külön parcellákon elkerülhetetlen. Ezen eljárás a gyakorlatban majdnem mindenütt szükséges, mert egyéb fajtáknak a vetımaghoz keveredése habár csekély mértékben is, elkerülhetetlen; ha egyebütt nem, megtörténik ez a cséplıgépben, a trágya szalmájával stb. A kíválasztott növények lehetı elszaporítása czéljából, legjobb azokat fészekbe vetni vagy széles sorokba, hogy a növények mindegyikéhez a világosság és a meleg jól hozzáférhessen. Ezen módon 2–3 generatión át elegendı vetımagra tehetünk szert. A vetımagnak fészekben vagy széles sorokban való termelése már azért is ajánlatos, mert egy-egy növénynek nagyobb tér jutván, azok erıteljesebben fejlıdhetnek, magvaik szebbek, nagyobbak., sulyosabbak lesznek. A növények ritka állása fontos tényezı a kitünı vetımag termelésére, még a kevésbé értékes magvakból is kitünı minıségü vetımagot termelhetünk e módon. A vetımag nemesítésére szolgáló parcellákat nagy gonddal tartsuk tisztán a gyomoktól, mert ezek nagyban akadályozzák növényeink fejlıdését, minek következtében azok silányabb magot hoznak. Az illetı talajnak elıkészítése úgy mívelés, mint trágyázás tekintetében nagy gonddal történjék. Mély mívelésben részesítsük és jól trágyázzuk, mely czélra soha istállótrágyát közvetlenül ne alkalmazzunk, mely kedvezı ugyan a levélzet fejlıdésére, de a magvak képzésére nem. Istállótrágya után csak második- harmadik évben jöjjön a nemesitendı növény a talajra. A mőtrágyák közül a nitrogentartalmuak hatása ugyanaz, mi a fris istállótrágyáé; legczélszerőbb a phosphortartalmu trágyák alkalmazása, melyek a magképzıdésre bírnak elınyös befolyással. A fenti szabályok betartása és követése tette oly híressé a legtöbb fajtát, így péld. a probstei-i rozsot. Probsteiben a talajt mélyen megszántják, ugarolják, azután gabonát, repczét, borsót vetnek és több évig mint legelıt is használják. A vetımagot kiváló gonddal tisztogatják, osztályozzák és csakt úgy vetik a gyomnélküli földbe. A vegetatio ideje alatt minden gyomot szorgalmasan irtanak. Az aratáskor nyert terményt ismét osztályozzák és csak a legjavát szállítják el mint vetımagot. Hallentek nemesítési eljárása hasonló alapokon nyugszik. Hallet eljárása a következı: Miután szerinte egy kalász legtermıképesebb magja fel nem ismerhetı, csak az elıállott termés folytán, a legszebb kalásznak összes magvait egy lábnyi távolságra egyenkint elveti, az ebbıl nyert növényeket összehasonlítja s a legtökéletesebbet kiválasztja, melynek ismét legszebb kalásza magvait az elıbbi évhez hasonlóan veti el s tenyészti tovább, míg az elızı év többi kalászának magvaiból nyert terményt használja vetımagnak. Mint a fentebbiekbıl kitetszik, a kitőnı minıségü vetımagnak elıállítása semmi ktülönös nehézséggel nem jár és bárhol keresztülvihetı. A jó vetımagnak elınye oly szembeszökı s oly számos kisérlet által bebizonyított, hogy aki azokat hasznára nem fordítja, valóságos vétket követ el. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a leirt eljárás csak azon esetben vezet czélra, ha az minden vetésnél ismételtetik, mert a külsı befolyások által fölvett tulajdonai a növénynek csak addig állandók, míg ama befolyások folytonosak. Az eredmény mindannyiszor kétségessé válik, valahányszor e külsı körülmények változnak, s azon gondos mívelés, mely a vetımag létrejövetelét elıidézte, a mag tovább termelésénél megszőnik. Ahol ezt figyelembe nem veszik, egy év alatt akkora lehet a visszaesés, hogy sok évi nemesítés után egyszer csak ismét ott találjuk magunkat,
ahonnét kiindultunk. A magnemesítés természetesen csak ott lehet helyén, ahol a rnár meglevı fajtának nagyobb hasznavehetıségét akarjuk elérni, nem pedig azt; hogy egyidejüleg egyéni tulajdonságait is megváltoztassuk; ez az új fajták tenyésztésének feladata., melyrıl azonban más alkalommal szólni fentartjuk magunknak. A széna és a szénakészités. Minden gazdaságra nézve fontos a sok és jó széna készítése; mindenki tudja, hogy mily sok pénzbe és fáradságba kerül annak elıállítása, s mégis mily kevés esetben lesz az okszerően keresztülvive, A legtöbb esetben meg vagyunk elégedve, ha nagymennyiségő szénát vagyunk képesek betakaritani, míg tápanyagtartalmára és emészthetıségére kevés súlyt fektetünk, s a jó és az esı által kilúgzott vagy nyirkos állapotban betakarított széna között csak azon különbséget teszszük, hogy emezt amannak mögéje helyezzük. Úgy látszik, a legtöbben azt tartják, hogy mindegy: akárminı a széna, csak az állatok gyomrát megtöltse, hisz’ minden szénában van elegendı tápanyag stb. Pedig kétségen felül áll, hogy csak jó és tápdús növényekbıl lehet igazán értékes szénát késziteni. Ilyen szénát tehát csak ott lehet késziteni, ahol jó rétek vagy füvelık vannak, melyek a kellı gondozás által minden tekintetben teljes termıerejükben fentartatnak. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a legtöbb helyen a rétek sokkal több rosz füvet és gyomot tartalmaznak; mint hasznos növényt, s ebben rejlik elsı oka annak, hogy szénánk nem oly jó és értékes, mint annak lennie kellene, hogy marháinknak csakugyan tápláló takarmánya legyen. E hitvány minıségő széna okozza azután, miszerint oly sok abraktakarmányt kell áldoznunk, hogy marháinkat teljes termelıképességükben tarthassuk, mert csak az igazán jó széna képes az abraktakarmányt fölöslegessé tenni. Ezzel nem akarjuk mondani, hogy nem elınyös mérsékelt mennyiségü abraktakarmány alkalmazása még a legjobb széna mellett is; mert az abraktakarmány annál jobban használtatik ki, minél jobb széna képezi a takarmányozás alapját. A második ok, hogy oly sokhelyütt roszminıségő szénát takaritanak be: a szénakészités okszerőtlen voltában rejlik. – A szénakészítést nem akkor eszközlik; mikor a legtöbb fő- és heréféle teljes erıben áll, s emellett megfelelı mennyiséget is ad, hanem legtöbbnyire késın kaszálnak. – Nem gondolják meg, hogy a növények akkor birnak a legnagyobb tápanyagtartalommal, midın teljes virágzásban vannak. Természetesen korábban is kaszálhatunk, mely esetben a mennyiségben veszítjük el azt, amit a minıségben nyertünk; míg ha addig várunk a kaszálással, midın a füves a legnagyobb termést adja, akkor tápanyagban veszítjük el azt, amit a menynyiségben megnyertünk, mert a növények szára ekkor már elfásodott s a legértékesebb részek, a levelek, nagyrészt lepotyognak. Legfeljebb a teljes virágzásig várjunk a kaszálással, t. i. a réti füveknél; a szántóföldön termelt füvek hamarább elfásodnak és kiszáradnak úgy, hogy a marha nem fogja nagy kedvvel falni. A hereféléknél a kaszálás ideje akkor állt be, ha a zöld virágbimbóknak körülbelül a fele felnyílt. Lehet, hogy az igen korán kaszált fő terimében fogyatkozást mutat; e veszteség azonban csak látszólagos, mert a sarja, mely nem fásodik el oly könnyen, annál kiadóbb, minél koraibb volt az elsı kaszálás. Másként áll a dolog a hideg vagy savanyu réti talajoknál. Ezek közönségesen csak egyszer kaszáltatnak. E rétek termése jórészt kemény sásból áll, melyek között azonban kevés jó fő is nı. Ez utóbbiak azonban csak akkor fejlıdnek igazán, ha a talaj már jól átmelegedett, tehát körülbelül junius 1-tıl; tanácsos tehát csak akkor kaszáltatni, midın a jobb füvek már kifejlıdtek, körülbelül julius 1-sı és 25-ike között. E késıi kaszálás által a sarju is alkalmasabb lesz az ıszi legeltetésre. Különben nem mindenkor a tudatlanság és könnyelmőség az oka a késıi kaszálásnak: sokszor az idıjárás nem engedi a korai kaszálást; míg ugyanis változékony, esıs idıjárás uralkodik, sokkal tanácsosabb várni a kaszálással, semhogy főtermésünket azon veszélynek tegyük ki, hogy megázzék, mely esetben a tápanyagaitól kilúgzott széna takarmányszalmával sem igen ér fel.
Ha csupán egy növénynyel bevetett területrıl van szó, annak kaszáltatási idejét könnyü meghatározni. A réteknél azonban az nem könnyü. Ezek ugyanis sok, különbözı tulajdonságu és fejlıdéső növénynyel vannak borítva; miután e nıvények egyike-másika késıbben virágzik, oly idıpontot kell választani a kaszálásra, midın a rét legtöbb növénye a legnagyobb és legjobb termést adja. Ez idıpont az, midın a növények legnagyobb része virágzani kezd, másik fele pedig már virágzik. A késıi kaszálást annak barátai a következı okokkal szokták támogatni: 1. A fiatal korában kaszált fő a szárításnál igen összeesik, a késıbben kaszált nagyobb termést ád és sok aljfüvet tartalmaz. 2. Az érett főbıl sok mag hull ki, minek következtében új növények keletkeznek, miáltal a gyep mindig jól zárt marad. Ezekre nézve megjegyezzük, hogy annak oka, miszerint az idısebb növények száritáskor kevéssé esnek össze s így nagyobb termést adnak: abban rejlik, hogy a növényi szövetek már jobban elfásodottak, keményebbek, szívósabbak, s ha a farost époly emészthetı lenne, mint azon anyagok, melyekbıl képzıdött s ha értékes anyagok a rostképzıdés alatt kárba nem mentek volna, úgy az ily várakozás csak dicsérendı volna. Azonban a tudomány épúgy, mint a gyakorlat egyaránt bizonyítják, hogy azon takarmány, mely bizonyos mértékben elfásodott, sokkal kevesebb tápanyagot tartalmaz, mint az, mely az elfásodás elıtt kaszáltatott. A mennyiségben való nyereség semmikép sem áll arányban azon veszteséggel, mely a széna jóságában elıáll a késıi kaszálás által. A magéréskor kaszált fő nem jobb a gabonaszalmánál, mert, mihelyt a magképzıdés rnegkezdıdik, a növény tápanyagainak fırészét a magvak képzésére fordítja; a tápláló czukor a kevéssé tápláló keményítıvé változik, s a sejtfalak elfásodván, a sejtek kedvezıtlen változáson mennek át, s emészthetıség és ízletességre nézve sokat veszítenek. A késıi kaszálás által nagyobb mennyiségő szénát nyerünk ugyan, a széna tápláló értéke azonban sokkal csekélyebb s a minıségbeli veszteség túlszárnyalja a mennyiségben elıállott többlet értékét. A jól zárt és jól gondozott gyepnek újbóli felujitása a mellékrügyek és a kihulló mag által nem kis mértékben történik, különben is magvak elhintése a füveseken sokkal czélszerőbb, semmint a felujitás miatt elrontani a takarmányt, meg kell még gondolnunk azt is, hogy sok fő a magtermés után elhal s így a gyep folyton ritkul miáltal a mohok és gyomok annál jobban elhatalmasodhatnak, emellett a magtermés által a talaj tápanyagai is sokkal nagyobb mérvben zsaroltatnak ki. A rosz kaszálás által is igen megviselhetjük a rétet. A kaszálás mindenütt egyenlı és eglehetıs mélyen történjék. A tarló 1·25–1·50 c/m-nél magasabb ne legyen. A gyepet magát azonban sohase rongáljuk meg, mert ezáltal nemcsak a következı termést koczkáztatjuk, hanem szénánk is rosszabb minıségő lesz. Legjobb harmattal kaszálni. Forró, száraz napokon czélszerü csak este, éjjel és kora reggel kaszálni. A herefélék szárogatásánál gondosan kerüljünk minden fölösleges forgatást, mert különben a legértékesebb részek – a levelek és finom gallyak – leperegnek. Ezt elkerülendı, a félig száraz herét meglehetıs nagy és laza rakásokba húzzuk össze s úgy hagyjuk megszáradni, s csak erıs vagy tartós esızések beálltakor kell ezeket széthányni. Legjobb, habár drága eljárás, az ágasokon való száritása a hereféléknek. A száritásnál gyakori hiba, hogy nagyon is kiszántjuk. Ezáltal sok tápanyag kárbavész, mert a túlszáraz széna igen törékeny s a győjtésnél és hordásnál a legfinomabb részek: a levelek mind leperegnek, de a túlságos száritás által tápanyagok is illannak el; az ily szénát a marha nem kedveli s gyakran dugulást is okoz. A szénát a teljes kiszáradás elıtt hordjuk össze, mert így a legrosszabb esetben erısebben fölmelegszik ugyan és megbarnul kissé, azonban ezáltal csak értékesebbé válik, mint azt főszeres szaga is mutatja s a marha is jobban kedveli. Csak arra ügyeljünk, hogy kazalrakáskor üregek ne maradjanak.
Ha a kedvezıtlen idıjárás miatt nyirkos herét kell betakarítanunk, úgy ajánlatos azt régi szénával vagy szalmával rétegezve rakni a kazalba s minden métermázsa anyagra ½–1 k/g sót számítva megsózni. A barnaszéna készítése ott ajánlható különösen, ahol buja, durvább és savanyu füvekbıl áll a termés. Aki azonban barnaszénát akar készíteni, jól kell a dolog fortélyát ismernie, mert különben ki van azon veszélynek téve, hogy takarmány helyett trágyát készít a főbıl. A burgonya eltartásának legjobb módja. Néhány év óta mindinkább felhagynak a nagy burgonyapinczék építésével, mert ezekben, ha. igen hideg van, könnyen megfagy a burgonya., melegebb idıben pedig összefülled és rothadni kezd anélkül, hogy hamarosan észrevennık, s hideg téli idıben különben is bajos a rothadni kezdı burgonyát kiválogatni és a burgonyát felhasználni. Hogy a burgonyát késı tavaszig eltarthassuk, azt mindenekelıtt a, meg melegedéstıl és megfülledéstıl kell oltalmazni. E czélból a kemény, lisztes, kiszáradt és érett burgonyát minden aggály nélkül 1-11/2 m/ mélyre a földbe rakhatjuk és betakarhatjuk. Éretlen, vizenyıs vagy vizes burgonyát nem szabad ilyen mélyre tenni s a rakások (prismák) 5–6 lábnál szélesebbek ne legyenek. G. Neuhaus az ilyen burgonyát külön rakatja s egy rakásba nem tesz többet 75 k/g-nál, s a rakásokat a 3/4 m/ széles orom kivételével mintegy 7 c /m-nyire lazán betakartatja földdel. Szalmarürtık vagy más légjáratok készítését nem ajánlja szerzı. Amint azonban a hımérsék a rakásban 12 Ro-ra emelkedik, egyes helyekrıl leszedeti a földet s így lég behatolásáról gondoskodik; ha pedig a hımérsék 15 R°-ra emelkednék, egészen kitakartatja a rakást. Csak késı ıszszel, ha a hımérsék 6–7 Ro-ra szállott, gondoskodik a burgonya télies betakarásáról. Télen által havonkint egyszer megvizsgálja a rakás hımérsékét, mit tavasz felé gyakrabban eszközöl. Téli betakarásra szalmát használ, amelyre földet hintet, erre újra szalmát rakat, melyet végül vagy ismét földdel, vagy burgonyaszárral, vagy más rosz hıvezetıvel takar be. A hımérsék ez esetben sohasem száll alább a 3–4 Ro-nál s a téli takarót tavasz felé, ha a hımérsék emelkedik s a levegı és a burgonya hımérséke egyenlı lett, leszedeti. ÁLLATGYÓGYÁSZAT. A lépfene elleni védıoltás mai állapota az eddigi tapasztalatok alapján. Habár az alább közlöttek leginkább a németországi viszonyokat érintik s az ott tett kísérletek szolgáltatják az alapot, mégis, miután e kérdés megoldása a magyar gazdálkodásra nézve is égetıvé válott, nem tartom érdektelennek, Dr Pütz nyomán kifejteni, hogy mily értéket lehet tulajdonképen a lépfene elleni védıoltásnak tulajdonítani? mily mértékben teszi a védıoltás immunussá a beoltott állatokat? s végül, hogy a védıoltásnak keresztülvitelére és alkalmazhatóságára vonatkozólag mely szabályok, illetıleg kísérletek volnának keresztülviendık? Németországban a lépfene, különösen egyes kerületekben, ahol nagyobb a marhaállomány és annak forgalma, évtizedek óta jóformán folytonosan pusztító nyavalyája a gazdasági haszonmarhának. A lépfene által okozott kár Németországban a legutóbbi évtizedben meghaladta a két millió márkát (egy márka = 63 kr) úgy, hogy ilyformán egy évre 200.000 márka veszteség esik a lépfenében elhullott és a hatóságilag lebunkózott állatok megsemmisítése által. E tény a német gazdák figyelmét már régóta a lépfene ellen való sikeres védekezés feltalálására fordította s már régóta. megbarátkoztak a lépfene elleni védıoltás gondolatával, daczára az oltás által elıállott veszteségeknek, mert egyéb a nyavalya ellen való védekezési mód eddig még a kísérletek csirájában sem akart még csak némileg is megfelelınek mutatkozni.
A lépfene elleni védıoltásnak amilyen sok a barátja, éppen oly sok vagy talán még több az ellensége; s ez igen természetes, ha meggondoljuk, hogy azon körülbelül 35 év alatt, mióta a lépfene elleni védıoltás ismeretes, a kisérleteknek egész sorozatán át az tőnik ki, hogy daczára azon védelemnek, melyet a helyesen és gondosan keresztülvitt védıoltás bizonyos esetekben a nyavalya ellen nyujt, bizonyos, habár csekély veszteségek elkerülhetık nem voltak, melyek részben az oltás módjának, vagy az oltóanyagnak hibás voltát, részben pedig az oltás nem teljes sikerét bizonyították. Nem tekintve azon tudományosan és nagy präcisitással keresztülvitt oltási kísérleteket, melyek a legutóbbi években Németországban és azon kívül vitettek véghez, minık a belgáké, a franczia du Nord departement gazdasági egyesületének kísérletei, a charentonneaui, az utrechti, a hollandiai lépfene-bizottságé, a berlini állatgyógyászati intézeté stb., s melyek a védıoltás által nyujtott nagy immunitás mellett (átlag 97% maradt a beoltott állatok közül életben) csak csekély (3–7%) veszteséget eredményeztek: azon kérdésbe botlunk, mi az oka mégis, hogy a gyakorlatban, többnyire nagyban keresztülvitt oltásoknak eredménye oly silány volt, hogy a gazdák tanácsosabbnak látták; inkább bevárni a lépfene valóságos kitörését, semmint állatállományukat a beoltás által okozott biztos károknak kitenni. E kérdésre a következı három felelet adhat felvilágosítást: 1: A lépfene gyakran hosszu ideig lappangó betegség, melyet még a legjobb szarértı sem ismer fel mindenkor biztosan, s gyakran megtörténik, hogy akkor veszszük csak észre, mikor állatállományunkban igen elterjedt; miután pedig az oltás a lépfenében levı állatokat már meg nem menti, természetes, hogy az ilyen esetben teljesített oltás nem védıoltás, mert nem használ már semmit. 2. A gyakorlatban igen sok esetben rosz oltóanyag kerül használatba, olyan, amelyben leginkább rothadást elıidézı anyagok játszák a fıszerepet; az ilyen oltóanyagnak természetesen óvóereje nemcsak hogy csökken, hanem a legtöbb esetben az ily anyag segíti elı az oltásnál a veszteségek keletkezését. 3. A lépfene elleni védıoltás sikere természetszerőleg nagyban függ annak mikénti keresztülvitelétıl, melynél tekintetbe jön az oltás módja és az oltóeszköz minısége. Ha kevés vagy éppen semmi oltóanyag nem kerül az oltási sebbe, nem lehet eredménye az oltásnak, természetesen akkor sem, ha a sebbe került oltóanyag onnét ismét kicsöpög. Ezek és egyéb kevésbé fontos okok szülték, hogy a gyakorlatban megkísérelt védıoltások a lépfene ellen nemcsak hogy némi veszteséggel jártak, hanem sok esetben egyenesen minden eredmény nélkül maradtak. Ez okból a lépfene elleni védıoltás hatásának tanulmányozása a gyakorlatban immár elkerülhetetlen, mert csakis ez uton lehetséges egyrészt a hozzá bízókat teljesen megnyugtatni, másrészt a kételkedıket a védıoltás sikerérıl teljesen meggyızni. Azon sok elismerı nyilatkozat, mely a lépfene elleni védıoltás sikerét hangoztatja, kétségkívül az ezutáni gondosan keresztülvitt kísérleteknél is igaznak fog bizonyulni, s a kísérleteknek czéljuk már csak az lehet, hogy megállapítsák azon arányt, mely a beoltott állatok immunitása s a beoltás által elıidézett veszteség között fennáll; hogy megállapítsák legalább hozzávetıleges bizonyossággal, miszerint a beoltás veszély esetén hány százalékát marhánknak képes a nyavalyától megóvni, mert csak ez esetben lesz képes a védıoltás a veszélyeztetett vidékeken általánosan lábra kapni, ha a gazda valószínő számitást tehet a beoltás által megmentett és a nyavalya által netán elpusztítandó állatok értélre fölött. A beoltás módja már régen megállapított dolog, s a mégis elıálló károk részben annak is tulajdoníthatók, hogy az oltásnál használt eszközök nem elég tökéletesek, s azok kezelése igen nagy jártasságot igényel. A lépfene elleni védıoltás kérdését legrégebben és legjobban a holland kormány oldotta meg, mely a lépfenegyanus vidékeken a kényszer-védıoltást rendelte el. Természetesen ezen eljárása a kormánynak az érdekelt vidékeken roppant visszatetszést szült, azonban a kormány
erélyes intézkedése oda hatott, hogy az 1878, évtıl 1886-ig terjedı 8 év alatt a kényszeroltásnak alávetett területen a lépfenében elhullott állatok mennyisége 1208 drbról 10 drbra szállott alá s a veszteség sem volt nagy, ha meggondoljuk, hogy a beoltandó állatok mennyisége is évrıl évre csökkent, amenyiben míg 1878-ban 34.784 drb oltatott be, 1885-ben már csak 286 drb. A kényszer-oltás mellett a lépfenében nyilván megbetegedett állatok lebunkóztattak s ez eljárás által eléretett, hogy Hollandiának egyes kerületeiben, mint péld. a Spoelings kerületben, a lépfene ma már teljesen ki van irtva. Németországban e részben kevés történt, mert habár az állategészségügyi törvény intézkedik a lépfene elterjedése ellen, azonban csak oly módon, hogy a gyanús állatok kiirtását rendeli el, ami nem hogy a lépfenét apasztaná, sıt a hivatalos adatok szerint a lépfenében elpusztított állatok által elıidézett kárt csak évrıl évre növeli.1 Álljon itt például Szászország és Poroszország. Az elıbbiben 1876/77-ben 344 drb állat 38.311 márka értékben irtaton ki hatósági rendeletre, s rövid 10 év alatt a kiirtott állatok száma 1334-re emelkedett, melyek értéke 336.384 márkára rugott Poroszországban sem kedvezıbb a kép, mert itt 1876/77-ben lebunkóztatott 2402 drb lépfenés állat 344.808 márka értékben, s 1884/85-ben már 3084 drb 671.104 márka értékben, fokozatos évi emelkedés mellett. Milyen ellenkezı ezzel Holland állategészségügye, ott 1871 ben 6079 drb állat, találtatott lépfenésnek, mely szám 1883-ban 18-ra apadt le, 1884 és 1885-ben azonban emelkedıben volt ismét, elıbbi évben 234, utóbbiban 83 drb állat találtatott lépfenésnek; ez azonban nyilván az oltóanyag degenerálásának tulajdonítható, mert a fris oltóanyag használata ismét apasztotta a lépfenés állatok számát, mely 1886-ban már csak 10 drbot tett ki. Nálunk egyedül a kapuvári kísérlet nem kielégitı eredménye tanuskodhatik, hogy mi is birunk tudomással a lépfene elleni védıoltásról Hol van azonban még az idı, mikor nálnuk is kellı méltánylásban fogják részesíteni a gazdák? pedig a hivatalos adatok a lépfene folytonos terjedését constatálják. A gondosan keresztülvitt védıoltásoknál azt tapasztalták, hogy a beoltott állatoknak csak 1–2%-a esik a lépfene kórba; holott bizonyos az, hogy a be nem oltott állatok az inficiálásra kivétel nélkül megkapják a lépfene-nyavalyát. Az eddigi oltási kísérleteknél azt tapasztalták, hogy legtöbb bajt ád a jó oltóanyagnak elıállítása s annak eltartása. A lépfene oltóanyagának csak pár napig is jó állapotban való eltartása majdnem lehetetlen, s ez fıként az oka annak, hogy többnyire nem egészen jó oltóanyag kerülvén használatra a védıoltási kisérletek nem voltak képesek az összes beoltott állatokat immunussá tenni. A kísérleteknek elsı sorban oda kell irányulniok, hogy a lépfene oltóanyaga, mi módon tartható el legkönynyebben és legbiztosabban jó minıségben. Másrészt azonban, mint már fentebb is emlitém, az oltások sikertelenségét valószinüleg az oltáshoz használt eszközök tökéletlen volta okozza. Tény az, hogy az oltólancetta által készített sebbıl könnyen kifolyhatik az oltóanyag, vagy az is lehetséges, hogy kevés vagy igen sok anyag jut a sebbe, s így az oltástól eredményt nem is várhatunk, legfeljebb rosszat. Jobb eljárás a fecskendıvel való oltás, melyet ujabban alkalmaznak. E fecskendı a Pravas-féle fecskendıhöz hasonló, melynél az üregek a tő által ütött sebbe a tőn át a bır alá tetszés szerinti mennyiségü oltóanyagot fecskendezhetünk. Ez eljárásnál a baj egyedül csak az lehet, hogy minden egyes beoltott állat individualitásához kellene az oltóanyag mennyiségét mérni, ami azonban merıben lehetetlen. Ami a lépfene elleni védıoltás oltóanyagát illeti, az ránk nézve másodrendü kérdés. Tudjuk ma már, hogy egy gomba képezi a vész magvát, mely a vérben találja tápláló anyagát s azt részben fölemészti, részben átalakítja úgy, hogy a vér nem képes életfeladatát teljesiteni, s ekkor beáll az állat végromlása. A lépfene bacteriumával sokan foglalkoznak a külföldön, e 1
Ugyane rendszabályokat: a gyanús és beteg állatok elpusztitását s az egészséges marháktól való különzárást irják elı a mi állategészségügyi ministeri rendeleteink is.
tudósoknak élén Pasteur áll; Dr Koch Berlinben, Lustig, Poels, Dr Nolen Rotterdamban stb. szintén lelkes kutatói ez apró szervezetnek. Poels és Dr Nolen vizsgálatai szerint a lépfene-mikrococcus a lép és a mellhártya nedveiben fordul elı nagy menynyiségben, melyet a vérsavóban 37 C° mellett tovább tenyészteni lehet. Ha ezen anyaggal az állatot farka tövénél beoltjuk, úgy rendesen mérsékelt; gyuladános, de sohasem rosznemü kelés támad. Az oltási helyrıl a mikrococcus tovább tenyészthetı s mint jó oltóanyag tovább használható. A lépfenés állat lépjébıl vett oltóanyag sok pálczaalaku más gombát tartalmaz, melyek gyorsan szaporodnak és rosznemü kelést okoznak. Azért az ily oltóanyag friss állapotában mindig szelídebb, mintha már több ideig állott. A mellhártya izzadmányában nincsenek jelen e pálczaalaku gombák, míg a mikrococcusok nem hiányzanak, azért a lépfenés állat mellüregében található savó, a legjobb oltóanyag. Ezen tudományos kutatások további részletezésével túllınék czélomon. Csak még egyet. Vajha a lépfene által okozott kár összegének évenkint 1–2%-át áldoznánk a lépfene elleni védıoltás kisérleteire, s meg vagyok gyızıdve, hogy ezen eddig annyira háládatlan tér nemsokára nálunk is felvirágozását érné meg s a lépfene ellen mi is sikeresen küzdhetnénk. Szilassy Zoltán. ––––––––– BORÁSZAT. A borseprı befolyása a borra. Általánosan ismeretes, hogy a bor minıségére és tartósságára mily jelentékeny befolyást gyakorol a szüret utáni elsı hónapokban való kezelése, s e tekintetben bizonyára a kiválasztott seprınek a bor erjedése utáni behatásában kell az okot keresnünk. Míg egyrészrıl az élesztınek – mely a borból leülepedve seprınek neveztetik – van mibıl táplálkoznia, a mustban levı czukrot szeszszé és szénsavvá bontja; másrészrıl nagyfoku felületvonzásánál fogva képes a borból különbözı festıanyagokat, szaganyagokat s a bornak ízt adó anyagokat magával a seprıbe vinni. Így péld. ha a bor a levegın megbarnul vagy rothadt szılıizü és egészséges élesztıvel keverjük össze, a seprınek leülepedése után e rosz tulajdonságokat el fogja veszteni. Ellenkezıleg, köztudomás szerint az is tapasztalható, hogy ha a bort sokáig hagyjuk a seprın, az gyakran nyálkás, zavaros és kellemetlen izüvé válik, mely bajokon azután csak nehezen segíthetünk. Nessler tanár számos kisérletet tett ez irányban, melyekbıl kitetszik; hogy a bornak fentemlitett káros változásai a seprınek tulajdonitandók. Az élesztı folytán, melyet némi szeszszel huzamosabban állani hagyott, a fölötte álló, elıbb tiszta szeszes folyadék nyálkás, zavaros lett, mely csekély csersavhozzáadásra megfeketedett és vizahólyaggal nem engedte magát deríteni. A bornak megfeketülését ennélfogva az élesztı, tehát a seprı megromlása is okozhatja. Megtörténhetik, hogy azon bor, melybıl az élesztı kiválik, nem feketül meg, de ha a bort idejében nem fejtettük le a seprırıl, s a romlani kezdı seprı az általa kiválasztott vasat ismét a borba jutni engedi, könnyen megfeketül. Olyan borok, melyek a levegın meg nem feketednek, ha késıbben fejtettek le seprıjükrıl, mint kellett volna, nagyon gyakran fogják mutatni e kellemetlen tulajdonságot, mert az élesztı bizonyos körülmények között az összes borkövet s a borban levı szabad savaknak egy nagy részét kiválasztja a borból, pedig ezek a megfeketülést gátolni szokták. A higított borszeszszel tett kísérletnél továbbá feltőnt, hogy az élesztırıl gondosan leszőrt folyadék csakhamar megvirágosodott; már pedig a borvirágot okozó penésznövénykék csak azért találták fel a megélhetésükre szükséges viszonyokat, mert az élesztı, illetve a seprıbıl ilyen anyagok mentek által a szeszbe. A bor annál tartósabb, minél kevésbé
tartalmazza a borbetegségeket okozó penészek táplálóanyagait; erjedés közben az élesztı ugyanezen anyagokat vonja el a mustból; ha azután az erjedés megszőnvén, az élesztıbıl seprı lesz, az élesztı felbomlásnak indul s az elıbb felvett anyagokat ismét átengedi a bornak, s így bátran elmondható, hogy a bor akkor lesz legállandóbb és legegészségesebb, ha azt az erjedés befejezése után azonnal lefejtjük a seprıjérıl. Másrészrıl azonban éppen nem tanácsos a bort nagyon korán fejteni le az élesztırıl, mert különben a nyálkás erjedéstıl tarthatunk; mi akkor is bekövetkezhetik, ha, a bort nagyon is korán fejtettük le egy kénezett hordóba. Legczélszerőbb a lefejtés idejét a következı módon állapítani meg: a lefejtendı borból egy palaczkot megtöltünk és egy főtött szobába helyezünk el s pár napig vizsgáljuk; ha elkezd felülrıl lefelé derülni, akkor a kérdéses bort a pinczében haladék nélkül lefejthetjük; ha azonban újra erjedésnek indul a szobába hozott próba, akkor a bor még seprıjén hagyassék. Ha az élesztı igen gyorsan leülepedett, szinte lehet félni a nyálkás erjedéstıl; ily esetben igen czélszerü a fıerjedés befejezte után azonnal fölkeverni a seprıt – feltéve, hogy egy kis próbából arról szereztünk meggyızıdést, hogy az újból hamarosan a fenékre ülepszik, mert az ellenkezıre is van eset, s ilyenkor kárt vallanánk, ha a kisérletet nagyban ismételnık.
