Antológia 2016.indd :57:00

1 Antológia 2016.indd 1

2016. 08. 25. 7:56:59


2016. 08. 25. 7:57:00

KARDOSKÚTI ANTOLÓGIA VÁLOGATÁS A 2015. ÉVI NYUGDÍJAS VERS- ÉS PRÓZAÍRÓ PÁLYÁZAT ANYAGÁBÓL


2016. 08. 25. 7:57:00

Kiadja: Móra Ferenc Művelődési Ház és Községi Könyvtár, Kardoskút Felelős kiadó és szerkesztő: Vargáné Neller Borbála Tünde Borítóterv és nyomdai előkészületek: Varga Pál Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft. Békéscsaba


2016. 08. 25. 7:57:00

KARDOSKÚTI ANTOLÓGIA

2016 5 Antológia 2016.indd 5

2016. 08. 25. 7:57:00

A 2015. évi Nyugdíjas Vers- és Prózaíró Pályázat díjazottai Vers kategória: I. díjasok: Dávid László (Orosháza) Karácsonyi Lászlóné (Gyál) II. díjasok: Baráthné Hopka Ágnes (Orosháza) Zvolenszki Andrásné (Orosháza) III. díjasok: Dr. Csikai Erzsébet (Debrecen) Sámel Mária (Szeged) Különdíjasok:Antal György (Tótkomlós) Budai István (Szatymaz) Cséfai Szelezsán György (Battonya) Csiszár Katalin (Szeged) Fazekas Géza (Gyula) Gyovai Jánosné (Mindszent) Horvát Jánosné (Battonya) Hunyadvári István (Üllés) Laduver Lászlóné (Békéssámson) Madarász Mária (Gádoros) Máté Lajos (Debrecen) Németh Árpádné (Pusztaföldvár) Rákóczi Rudolf Géza (Telekgerendás) Rehák Sándorné (Almáskamarás) Vaskó Ágnes (Maglód) Próza kategória: I. díjasok: Hajdrik József (Szeged) Vörös Pál (Szeged) II. díjasok: Dr. Bálintné Ágoston Ilona (Szeged) Bartha Lajosné (Mezőkovácsháza) III. díjasok: Dohányosné Gulyás Zsuzsanna (Nagybánhegyes) Sántáné Kurunczi Mária (Szeged) Különdíjasok:Áchim Pál (Békéscsaba) Belovai Antalné (Szeged) Bondár Zsuzsanna (Szeged) Dimák Béla (Nagyszénás) Dimák Béláné (Nagyszénás) Németh János (Szeged) Németh Józsefné (Orosháza) Németiné Kodrán Erzsébet (Csanádpalota) Surinya Antalné (Hódmezővásárhely) Zilahi M. László (Dunaújváros) A bíráló bizottság elnöke: Koszorús Oszkár helytörténész, okleveles könyvtáros


2016. 08. 25. 7:57:01

Előszó a Kardoskúti Antológia olvasóihoz Váratlanul ért a felkérés Vargáné Neller Borikától, hogy a 30. jubileumi Nyugdíjas Versés Prózaíró Pályázat anyagából készült kiadvány bevezető gondolatait írjam meg. Amikor kerek évfordulóhoz érkezünk, mindenki egy kicsit visszagondol a saját életére, időutazásra indul, hogy mi is történt 30 évvel ezelőtt. Engedjék meg, hogy megos�szam Önökkel az én személyes utazásom megállóját 1986-ból: ekkor raktuk le családi házunk alapjait, eldöntöttem, hogy egészségem megóvása érdekében lemondok a dohányzásról, melynek sikerére nagyon büszke vagyok és az idén betölthettem a kétszer harmincadik életévemet is. Rohanó és folyamatosan változó, villódzó világunkban nagyon fontos, hogy megpróbáljunk valami maradandót, valami értékeset teremteni, átadni, amellyel másoknak és magunknak is örömet szerzünk. Nagyné Szöllősi Terikének, az akkori kultúrház vezetőjének ez sikerült, aki e pályázat megálmodója és létrehozója volt. Köszönetet mondok neki és az őt követőknek, hogy ápolták, fenntartották ezt az elismerésre méltó kezdeményezést. Nagy tisztelettel adózok azoknak a nyugdíjasoknak, akik évről-évre verseikkel, prózáikkal tevékenyen részt vesznek abban, hogy ez a pályázat továbbra is fennmaradjon. Örömmel olvasom azok írásait is, akik először ragadnak tollat, hogy gondolataikat megosszák másokkal, érzéseiket papírra vessék. Kívánom, hogy minél többen találjanak magukra az írásban, az önkifejezés e formájában. Én magam gasztronómiai élménnyel próbálok ténylegesen ihletet kelteni a résztvevők írói vénájába, marhapörkölt formájában. További sok sikert kívánok mindenkinek! Kardoskút, 2016. július hó 31. napján Mórocz Lajos önkormányzati képviselő


2016. 08. 25. 7:57:01


2016. 08. 25. 7:57:01

Zvolenszki Andrásné Óceán parton Csodálom a végtelen óceán kecses báját, parti köveken lejtett szép, erotikus táncát. Felkacsint az égboltra mint egy gyűrűs mátka, lassan visszahúzódik a vőlegény karjába. Majd, előre tör ismét habfodros fűzőjében, megül egy pillanatra homokpart fövenyében. Napsugár mint csillogó szájfény formás ajkakon, ragyog és tükröződik a harapós habokon. A tarajos hullámok estére elcsitulnak, érkező szürkületbe gyengéden besimulnak. Álmosan akár nyálas gyermek, az anya ölében, úgy pihennek éjszaka a kavicsos mederben. A sötétség palástja elnyeli az árnyakat, ma emlékül kaptam a boldogság szárnyakat.


2016. 08. 25. 7:57:01

Karácsonyi Lászlóné A Dunánál Hallgatom a Duna Szelíd loccsanását, Gyönyörű gácsér Apró moccanását, Partmenti kőnek Megdobbanó szívét Rásimuló vén fűz Lecsüngő levelét. Pajkos fény villan A hullámok hátán, Szikrákat fröccsent A csónak hetyke orrán, Hófehér sirály Vijjog a magasban, Pillantása pásztáz A tarajos habokban. Őszi szél a kincsét Lábam elé szórja, A kócos fák levelét Cirombássá fonja, Keser-édes illat Ül a fű hegyére, S apró csókot lehel Ajkam szegletére.


2016. 08. 25. 7:57:01

Gyovai Jánosné Szívemnek oly kedves folyója Virágillatú tavaszi napon a homokkal Borított Tisza partján jártam, ahol Pihenésre, csendre és nyugalomra vágytam. A nap sugarai végigsiklottak a vízen, és a Hűs habokba mártott, megfáradt kezeimen Lágy szellőfuvallat járta át a környéket, és a Vízről visszaverődő fénysugár szemembe Csalta a könnyeket. Az emlékezés könnyeit. Szívemnek oly kedves Tisza, szülővárosom folyója, Hol gyermekkorom legszebb napjait töltöttem és A hűs habokba testvéreimmel oly sokat fürödtem. Nincs annál szebb zene a fülnek, mint a Leomló ágak suhogását hallgatni és közben A régi vidám gyermekkorra gondolni. A hullámzó víz nyaldossa a vízbe érő ágakat, Végigmossa a homokkal borított partokat. A meleg homok simogatja bőrömet, közben Kellemes érzés járja át egész lelkemet, és Én csak törölgetem könnyes szemeimet. Most magányos csónak siklik a vízen, Minden evezőcsapásra összeszorul a szívem, Mert a Tisza szívemnek oly kedves folyója, Szülővárosomnak életet adója.


2016. 08. 25. 7:57:01

Dohányosné Gulyás Zsuzsanna Szenvedély Sás között - nád között megbújik a réce: Néha alámerül az iszapos fenekére. Felbukván a vízből látszik színes tolla, Mintha: kék, zöld, aranyszínű volna! Érzed? Szellő járja át a zsombékos vidéket: Vízparton egy horgász ül; vitte a kis széket. Fején, kék kis kalap, kezében a botja, Kapást vár már hajnal óta: ez mi idehozta! Halakra vadászik, lesi mind az úszót, Mikor mozdul meg már? – s ránthat egy utolsót! Mellette a szákja, s a vödör tele vízzel, Zsákmányra vár jó ideje, tele van reménnyel! Nem zavarja az idő múlása, hisz’ érzi, Aki mellette ül: ugyancsak az úszót nézi. Néha-néha belenyal a dobozos sörbe, Jobban esik a vízparton itt kint, a szép zöldbe! Hű-ha! - kapás van, rángatja az úszót: „Kapitális” példány lehet - remél egy utolsót! Kiemeli, s tényleg, jó nagy ponty ficánkol, Horgásznál ilyenkor nincs is boldogabb széles e világon! Előfordul többször, hogy: semmi a zsákmány! Ez sem szegi kedvét, hisz más társánál is látván: „Ő sem fogott semmit – talán majd máskor!” Ettől szép e szenvedély: a remény újulástól!


2016. 08. 25. 7:57:01

Összejönnek olykor a parton vagy az úton „Te mekkorát fogtál?” – kérdik huncut módon. Ismerve már régről: Háry János módját, Az egy kilós halat, ötkilósnak mondják!

Fábián János Fesztivál Szépe Egy pillanat volt, ahogy belenéztem a fénybe, Nem láttam, homály volt Ő a szememben, Pedig ha láthatnám, nagy örömöm lenne, A kislányom mosolygott, s eltűnt a tömegben. Gyönyörű szépségét csak pillanatra láttam, Nem tudtam örülni, mert már nagyon vártam. A sok gondolat a fejembe kavargott, Az én eszem eközben megzavarodott. Nem a fesztivál lett első a szememben, Ekkor rá gondoltam, mindenkit feledve. Ott volt ő, életem gyöngye, szerelme, Miatta már régen beköltözött a bánat a szívembe. Karnyújtásnyira volt tőlem, de sajnos Érinteni nem tudtam, nem látott meg engem. Reménykedem, egyszer majd megenyhíti szívét a sors, Magához ölel, újra szeret, és átölel majd engem!


2016. 08. 25. 7:57:01

Csiszár Katalin Meseerdő Kerek erdő, meseerdő, benne falu, nem több, kettő. A térképen ne keresd, bár idelátszik Nekeresd. Seholfalva szomszédsággal három kutya kilenc lábbal sec-perc alatt odaér. Itt él a vasorrú bába, ki pettyet bűvöl Katicára. Bülü király Tünde lánya hercegét csak várja, várja, s álmot fon arany hajából. Miki mókus mesefán bül-bül hangon kiabál. - Erdőlakók ide, ide, mind eljöjjetek, sebtibe’! Bált szervezek mára, a meghívót kitűztem bokorra, fára. Tücsök banda muzsikál, estelig majd meg sem áll. Érkeztek is egyre-másra ki gyalog, ki szárnyra váltva, araszolva, úszva, csúszva, ki károgva, ki kurrogva, a hangoskodókat lehurrogva. A tisztáson mind összegyűltek, s a tücskök legott hegedültek. Táncosra lelt mindenki, Röfivel cifrázza Breki. A pók lábait féltve bokázik, Cincér Cini csa-csa-csázik. 14 Antológia 2016.indd 14

2016. 08. 25. 7:57:01

Pöttyös Panni első bálos, táncosa a híres Fa János. Csiga Biga hetyke legényke, minden hajadont táncosától lekérne. A zenekar meg húzza, húzza, vonóját rongyosra nyúzza. Ám lassan elfárad a sok vendég, egy utolsót táncol még, s csodálva a fel-felvillanó Szentjánosbogárka fényt. Elköszönnek egymástól, kívánva meseszép éjt… Kerek erdő, meseerdő… Mesélek, ha kéred még, de ha pillád sűrű fátyla immár csak álomra válna, úgy kívánok mesés, szép éjt!


2016. 08. 25. 7:57:01

Sántáné Kurunczi Mária A veréblány A veréblány ült az ágon, anyja szidta, mint a bokrot. Ilyet tenni, szégyentelen, Még a szemem elől is tűnj el! A többi csak nézte, nézte, volt aki elfordult tőle. Veréblányunk szomorú, mi ez a nagy háború? Anyja is volt szerelmes, mert akkor most ő sem lenne. Milyen gonosz a világ, így bántani a veréblányt! Bűne neki csupán annyi, Verébfiú házasodik. S hogy előlegbe egy csókot kért, nem kell venni fejét ezért. Vélemények megoszlanak, öreg verebek gúnyolódnak. Pedig ha tudnák, mit én sejtek, ők is voltak szerelmesek.


2016. 08. 25. 7:57:01

Hajdrik József Köszön-e a kisvakond? A vakond-gyerekeknek nyitott kérdés marad, miként is üdvözöljék ők a felnőtteket? Mikor e-világra jönnek, hová lesz a Nap? Két szemük a föld mélyén tényleg fölösleges. Például Vak Ondnak egész napja homályos. Nincs, aki tág vackába bevilágítana. Napnak, csillagnak fénye – végtelen hiányos, A Szentjános-lámpására sem számíthat ma! Mert ebben a rovarban nincs annyi spiritusz, hogy a nyershús zabálónak fényéből adjon. Netán fölötte körözget - ez a maximum! De mi van, ha az izzástól berezel Ond. Szőrmók barátunkat az Úr úgy rakta össze, hogy lapátnyi tenyeréhez nőjjön a lába. Ha manikűrös látná, bizony hanyatt dőlne. Emiatt e cukiság mégsem lesz majd árva. Ha tudna dobolni Ond, azt is vakon tenné. Pondrót, pajort, ugró szöcskét sosem visz haza. Nyakon csíp egy gilisztát, és felfalja felét, fülét, farkát jó szívvel családjának adja. Hosszú karmú körmével elkotor bárhova, hol az ebédhez nem jár se kanál, se villa. Kés is csak azért kell, mert hiányzik a foga, így a bogárcsontról a husit ő megissza.


2016. 08. 25. 7:57:01

Szóval s tettel, minden vakondnak fájó gondja, hogy míg a dombján ül, felszáll egy bátor bagoly. Mélyen lenn pedig éhes szemét menyét hordja várja, hogy ne legyen hosszú neked a bajod. Illem szerint bárhol vagyunk, illő köszönni, annak akit látunk! - Ám kinek szőr nő szemén, két fülén, mivel is hallhatná ki röfögi? Ki mondja:- máshol turkálj, ne a kertünk mentén! A vakondok tutira nem fog köszöngetni. Sem a neje, se a fia, se a hat lánya. Torkukat szavak helyett sár fogja dörzsölni, hisz a csöndnek szépségével lettek megáldva. A bolgár-kertészek őket magyarul üdvözlik, kik túrásukkal jelzik jelenlétük voltát Vak Ond és családja együtt némán üvölti, Nekik e földi Paradicsom a Mennyország! Na helló, viszlát! - ezt nem mondják, csak gondolják!


2016. 08. 25. 7:57:01

Zilahi M. László November Sötét felhő város fölött. Dunán sűrű köd hömpölyög. Vasmű füstje alig látszik, Csöppnyi kutya remeg, fázik. Szél süvít a házak között, Tőle minden redőny zörög. Cibálja a fák ágait, Fán ülő varjak szárnyait. Az emberek igyekeznek, Behúzott nyakkal sietnek. Akinek hosszabb az útja, Vacogva vár most a buszra. A zord idő mindre kihat. Nem keseregnek emiatt, Hiszen tudja minden ember, Ilyen hónap a november.


2016. 08. 25. 7:57:02

Kohut Katalin Találkozás a jövőben Szeretlek! Örökké akarlak szeretni, s hinni, egyszer viszonzod az érzést, fogsz engem hívni, amikor az Idő kegyes lesz és jó cinkosunk, a kegyvesztett nyárban végre összetalálkozunk. Csak annyit rebeg ajkunk, csoda ez a látomás, hihetetlennek tűnik, a szemünk nagy vallomás, a boldogságtól hevült arcunkon könnycsepp ragyog, tükrözi a pillantás másikban a csillagot. Hangunk halk, de szívünkben ércként mennydörög, megborzongva kéjtől néma tanúnk, a Föld hörög, s jegyességünk kottázza nyári eső, s zivatar, ilyen hangversenyben a szívdobbanás diadal. Valóság lesz az ábránd, az életre ébredés, ugye kedves nem marad akkor benned kétkedés? Míg világ forog örök-szerelmesként ünneplünk, a fenséges jövőbe akkor együtt átlépünk, mert Te voltál, drága a szeretett egyetlenem, járunk majd utunkon, az egyenes egyetlenen.


2016. 08. 25. 7:57:02

Suhajda Lászlóné Egy téli este Hideg északi szél zörgeti a redőnyt Fekszem az ágyamban, aludni nem tudok, Rád gondolok, de nem szerelemmel. Megbántottál, megbocsájtani nem tudok. Régen a kósza széllel is üzentem neked, hogy mennyire szeretlek. A fénylő napsugárral, az őszi sárgult levelekkel, A téli jégvirággal. Összetalálkoztunk, meg akartál csókolni, De én elfordítottam a fejem. Azt mondtam, hogy vége. Láttam a szemedbe a szomorúságot. Minden szépet mondtál nekem, Még egyszer mondtam, hogy mindennek vége. Elindultam, hátra néztem, Halkan mondtad, mindent köszönök néked. Lassan ballagtam, a szívem kicsit fájt. Szerelmünket a pókháló szőjje át.


2016. 08. 25. 7:57:02

Rákóczi Rudolf Géza Meditáció Elvitted a „Napsugarat” tőlem… Úgy „megcsorbult” Kopott jellemem! Csak tengek-lengek, a Zajos vad világban… Vihar rázza fáradt lelkemet! Nem tudok én Tisztességben élni… Bár a Sorsot egyre kérlelem, Nyújtson végre több örömöt nékem, mert ebből sem lesz „Csodás Szerelem” ! Dávid László Egyszer, ha lehetnék… Ha hetyke úr lehetnék egyszer Elherdálnám a kelő Napot. Csendet innék csengő pohárból, s lesöpörnék minden csillagot. Ha hetyke úr lehetnék egyszer befonnám az alkony rőt haját, talicskával tolnám a mámort, és innám a boldogság borát. Ha hetyke úr lehetnék egyszer, kiirtanék minden árnyékot. Fénysugár ragyogna mindenütt, s szárítna fel sok nedves zugot. Ha hetyke úr lehetnék egyszer, csengőt kötnék a szél nyakára, hogy boldogságtól járjon táncot, - csengőtáncot, - minden fa ága. 22 Antológia 2016.indd 22

2016. 08. 25. 7:57:02

Ha hetyke úr lehetnék egyszer, megzörgetném az idő csontját, s pukkasztanám a teliholdnak mosolygó képű luftballonját. Ha hetyke úr lehetnék egyszer, lesántítanám a gyors időt, s rózsaszirommal hinteném be idefelé útján a jövőt. Ha hetyke úr lehetnék egyszer, karóhoz kötném az álmomat, s hagynám, hogy szívemen keresztül szálljon Égbe, fel az áhítat, s karomat széttárva feszülnék helyette keresztre, mint ember, s tudnám hogy fogjam az időt is, ha hetyke úr lehetnék egyszer.


2016. 08. 25. 7:57:04

Vaskó Ági Engedd Ott vagyok, hol ráhajol az ég a tengerre, hol napvérétől izzik a bársonyhorizont, s hol a szilaj-szél korbácsolja vágyam, de nem sebezhet halálos szigony. Ott vagyok az aranysárga parton... üres kagylóhéj a lábnyomom, de sóvárgó szívvel várom, hogy ébredő szerelmed majd utánam oson. Ott vagyok, hol a tükörfényes tenger ringatja az azúrkék eget, s ott, ahol lágy hullám fürdeti a vízben úszó fodros-felleget. Ott vagyok minden sirály szárnyon, gyöngyházcsillogású tarajos hullámon; égre szökő, Napban zengő tengerárban, hullámpermet szőtte horgolt csipke-vágyban.


2016. 08. 25. 7:57:04

Ott vagyok, hol a habok szerelmet dalolnak, s lelkedet tükrözve fölém hajolnak... Engedd! Engedd, hogy beléd hatoljak! Végtelen ölelésre vágyom. Mondd! Mondd, hogy nem vagy álom!

N. Péntek Zsófia Kívánság Irigy rám az álom, rég nem hoz el Téged Hiába sóvárog fáradt szívem érted. Gonosz a sors, messze sodort tőlem, Tán’ hírt sem hallottál sok éve felőlem. Lelkemben élsz, kőbe vésett jelként, törhetetlenül, szép és örök emlék. Életem folyamán Te voltál az álmom, De már a csodás álmot sem találom. Úgy érzem, a napom alkonyhoz közeleg Egyszer az életben szoríthatnám kezed.


2016. 08. 25. 7:57:04

Szabó Lajosné Nagy Anna Katalin Elmúlt már Rég elmúlt már az a szép nyári délután, Mikor kézen fogva sétáltunk a csendes Tisza partján Nincs már délibáb, nem fújdogál szellő, Madarak dalától sem visszahangzik az erdő. Vagy talán mégis? Csak mi azt nem halljuk? Talán - lehet az is - már nem is akarjuk. Az évek elszálltak, mint a vándor felhők, Hátra hagyva nekünk sok szép esztendőt. Ám emlékeink között keresgélünk mégis… Mi is volt a legszebb, amiért érdemes volt élnünk. Mindig dolgoztunk – mert álmaink voltak, Úgy érezzük a legszebbek, meg is valósultak. Ha egy jó tündér megkérdezné tőlünk, Mit szeretnénk három kívánságként. Gondolkodás nélkül mondanánk néki: Békességben, megértésben, szeretetben élni. És menni tovább ezen az úton, Melyen valaha régen elindultunk ketten… Hogy milyen hosszú út? – Jó is, hogy nem tudjuk … De a jelre – ha jön – bármikor megállunk. Addig éljük egyszerű életünk, S a szép nyári délutánra most is emlékezünk. Lehet, egyszer már elsétálunk arra, A madárdalos csendes Tisza-partra…


2016. 08. 25. 7:57:04

Trink Gizella Szeptemberi emlék Mint kék tenger mélyéről a kagyló, -mely csillogó habokkal partot ér, emlékekkel szertelen csapongó gondolatom megpihenni tér: Bárányfelhős kék ég alatt járva még zöld fű selyme volt a szőnyegünk, zörgő levelű diófa ága már hulló termését kínálta nekünk. Távoli fák bólogattak csendben, mert egy vadgalamb épp feléjük szállt. S mint a levél, - ha szellőben lebben, minden gond már messze-messze járt. Egy pillanatra még visszatekintett a lemenő nap, és mosolygott ránk. A tóparti nádas búcsút intett, s felénk futottak a távoli fák.


2016. 08. 25. 7:57:04

Sámel Mária Tükörbe nézni Óh vágyak oszlopa csalfaságnak tornya miért nem dőlsz halomra Nincs kiben bízni szerelmet cserélni melegségben élni Csalfa a világ álom a király karom úgy kíván Ölelni, ölelkezni csókra csókkal felelni igazság tükrébe nézni. Nagy Istvánné Szeretet Szeretetben hol a határ? Megtalálod a helyes arányt? Ha kell, légy visszafogott! Tudod-e, mikor teszel jót? Nehéz meglelni a határt, úgy szeretni, hogy az már fáj. Hagyd élni a másikat tanácsolták jó szándékkal.


Ne mondd, csak szeress, de nyomasztó ne legyen! Szárnyaljon szabadon hát, testünk, lelkünk egyaránt!

2016. 08. 25. 7:57:04

Budai István Amikor Amikor a kezeknek A kezek jeleznek, Amikor egy mozdulatból Egy újabb mozdulat szól, Amikor a szemek tükre Kapoccsá lesz mindörökre, Akkor kéne megmaradni, Az időt kőbe faragni.

Budai István Sorsörvényben Néha alul, néha felül, Néha kívül, néha belül, Néha zajlik, néha elül, Néha hamvad, néha hevül, Néha rohan, néha megáll, Néha elvét, néha talál. Sorsunk, mint az örvény, Kegyetlen egy törvény, Magával húz a mélybe, A lenn kéklő veszélybe.


2016. 08. 25. 7:57:04

Borbola Jánosné Köszönet Mi nők azt hisszük erősek vagyunk Elintézni mindent csak mi akarunk Rohanunk, sietünk mint pók a falon S nem vesszük észre, nincs benne – haszon. Mert futás közben nincs időnk megállni Egy szerető, simogató meleg kézre várni. Férfi nélkül lássuk be, nem teljes az élet Köszönjük meg, hogy felköszöntik férfiak a nőket. Megteszünk mindent mit tudunk, - értük Erőnkön felül is házimunkát végzünk. De öregen csak simogatni tudunk, Ne felejtsétek el, értetek vagyunk!


2016. 08. 25. 7:57:05

Rehák Sándoné Öregek tavasza Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz van, Madárcsapat száll fent a magasban. Illatfelhő terjeng, szerte-széjjel árad, Mosoly és nevetés hagyja el a szánkat. Mindjárt jobban vagyunk, ha az áldott nap ránk süt, Már nem is érezzük, hogy sajog mindenünk. Bajunkat feledjük, a tavasz hangjára, Nem is gondolunk már soha a halálra. Feléledünk újra, és újra nevetünk, Fű, fa, virág is mind integetnek nekünk. Nekünk is dalol a pacsirta, így száll a nótája, Nagyon szép a világ, akárki meglátja. Öregek vagyunk már, mondhatni, hogy vének, De még tavaszodik és én mégis élek. Táncra is pördülnénk, de nem bírja a lábunk, Így aztán mi most már csendesebben járunk. Édes jó Istenem, megköszönöm néked, A gyönyörű tavaszt, ezt a 76 évet.


2016. 08. 25. 7:57:05

Németh Józsefné Öröm és kétségek napja- 80 év Örömnap hajnalán a nap ébredezik. Kibontja arany fátylú sugarait. Elűzi az éjszaka sejtelmes árnyait, Sugarával melengeti a gémberedett világot. Felkelti a madarakat, hogy trilláikkal, Aláfessék a bíborszínű hajnal ébredését. Vártam-e napot örömmel, kétséggel. A kétség azért gyötört, mert a nap sietett. Az örömteli napot, mely boldogságot hozott, A nap felkapta, sugaraiba aranyszállakkal, Körül ölelve átszőtte, vitte magával, A múló idő birodalmába. A sok boldog percet, csillagporral, Holdfénnyel, a nap aranyporával keverte. Egy álomból szőtt ezüst kehelybe őrizve. A tovább rohanó idő, szelekkel dacoló, Óriás hegyek, titkos barlangjába vitte. Kétségeimet, bánatomat a tengerbe ejtette. Itt maradtam a szorító idő fogságába. Nincs menekülés, sem csoda, várj sorodra. Ma még reménykedsz a holnapba. Holnap mi lesz? Örülj a mának, a percnek. Szeress úgy ez utolsó ölelésed, Vállamon sóhaj kérlek, ne hagyj el. Nélküled, nem kell az örömnap, Sem a hajnal, sem a napfény, sem a madárdal. A hold, a csillag ezüstpora legyen másoké. Csak Te maradj velem, míg sóhajunk összeér.


2016. 08. 25. 7:57:05

Cséfai Szelezsán György 81. születésnapomra Alkonyatnak mondaná a költő ma, holnap talán az ajkam néma … Igen, - de még itt vagyok, lássatok, nincsen benne bánat, fájdalom… Jöttem régen, szerető szóval, ha nappal, ha éjjel, ki tudja most, hogy szóljak hűséges szívvel?! A test rossz, - mondjak az igaznak nemet, soha, pedig gyakran járok a mában, mely ostoba! Holnap talán már érhet akármi, én már nem tudok a földön bízva járni! Sötét az utam, - nézem a borús éjszakát! Oda az erőm! Az életem nem fényes szivárvány… Nekem csak mám van, oly szimpla minden, úgy érzem a ködön túl semmi nincsen, nem az elmúlt évek fájnak, nem, ne kutassad! … Sebeimet a közös sors okozza, mely gyilkosa a dalnak! Itt sikolt a nyomor, hallgasd! … jaj, a hajléktalannak! Sok van ilyen, - szegények éheznek, - setét odúban… A milliók jajongása az ilyen öregember szívébe jajdul… Az uraknak: mementóul, a szegény megbocsát, pedig szíve sajdul… Öreg koromra e szomorú tényt meg kell látnom, hiába a szegénysors … hát éhezett … maradt a vágyálom… Ki tudja, - az élet születés és halál, álmaink és vágyaink… A szomorú tényt most már látom, - buja gondokon…


2016. 08. 25. 7:57:05

Ha majd síromon kibomlik a nap bájos arca, s ha majd vadgalamb pár síromon egymást csókolja, ne nézd: hisz mások is úgy jönnek sorra, ne bándd: - „énem” így omlik a sírba! – Ez életem jutalma! …

Dr. Csikai Erzsébet Titok Születés, halál, örök körforgás, Mikor megszülettél, nem tudod, mi vár rád. Sikeres élet, pompa, ragyogás, Vagy nyomor, sanyarúság. Mondják, meg van írva a sorsunk, De ezen feleslegesen rágódunk. Szabad akarattal rendelkezel, Tedd mindig, amit tenned kell. Irányítsd az életed útját, Keresd mindennek a szép oldalát. Minél hamarabb megtudod születésed okát, Annál jobban végzed a rád bízott munkát.


2016. 08. 25. 7:57:05

Horvát Jánosné Életünk Elrobogott életünk, mint fürge gyorsvonat, nézünk csak utána a megkopott peron alatt. Intenénk, hívnánk vissza az elrobogott éveket, de megfáradt öreg kezünk, nem bírja már e terheket. Szárnyaltak éveink, mint gyors madár az égen, jöjj vissza, gyors madár, hozd vissza … csak egy pillanatra kérem. De ne, ne … mégse, mit érne ama pillanat, ha szívünk fájdalmában meghasad. Röpülj tovább, gyors madár, vidd az elmúlt éveket, viszont látni nagyon fáj. Maradjon meg szép emléknek, ha néha-néha visszatérnek. Idős kornak a szépsége betöltheti a szívünket. Van e kornak is szépsége, s sok szeretet lakik benne. Osztogatjuk unokáknak, sok-sok kedves jóbarátnak. Megtalálhat szép szerelem, hisz’ nem korhoz kötött e szép érzelem. 35 Antológia 2016.indd 35

2016. 08. 25. 7:57:05

Pásztor Piroska Sors Távol a várostól elhagyott tanya áll, ember nem jár erre, ide csak madár száll. Dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút, pajkos szél ringatja a rozoga kaput. Itt roskadt magába a nádfedeles ház, őrködik felette egy hűséges akác. Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva, ablakai vakon pislognak a tájra. Gémeskút karjával az égre integet, rég nem húzott ő fel, friss hűsítő vizet. A széthasadt vályú szomjazva kiszáradt, repedéseiben zöld fű vetett ágyat. A házat nem védi foghíjas kerítés, mindent a csend ural, a fájó feledés. Valaha virágzott, nem volt halott mindig, szép, piros muskátli nézte ablakait. Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek csilingelő hangja verte fel a csendet. A nagyszülők végleg elköszöntek egy nap, muskátlitól díszlik, fenn két égi ablak. A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya, de még most is gondol a kicsiny tanyára.


2016. 08. 25. 7:57:05

Laduver Lászlóné Kicsi falum Kicsi ez a falu, nagy a por, a sár, de kik itt születtünk, megszoktuk már. Ha az éj leszáll, csak a tücsök muzsikál. Ha süt a nap, dalolnak a madarak, hajnalban a füvön csillog a harmat. A kis virágok is mind meghajolnak, és napról-napra jobban illatoznak. Mint ahogy a falu népe készül a nagy eseményre, az új templom szentelésre. Megkondulnak a harangok és felcsendülnek az üdvözlő hangok. Az ajtaja sarkig ki van tárva, aki belép, az mind megcsodálja. Milyen szép az Isten háza! El ne hagyd e kis falut! Ültess fát és sok virágot, milyen szép lesz, majd meglátod. Mert akár milyen nagy a sár, a kis templom hazavár. Újra szólnak a harangok, biztosan majd te is hallod!


2016. 08. 25. 7:57:05

Antal György Őszeleji ábrándok Szeptember, iskola fele tart sok kisembert! Átment a mustrán az új kenyér! Megsimogatta pici és nagy tenyér! Érik a gyümölcs is az agg fákon, fejlődését jó volt nézni a nyáron! Átveszi az őt megillető helyét az ősz! Magában ábrándozik az öreg csősz! Nemzedékek sorsukba merülve reményben bízva tovább élik életüket! Bízván, hogy meglelik szeretetben, békességben, tiszteletben méltó helyüket!


2016. 08. 25. 7:57:06

Madarász Mária Madárdal Ablakom kitárom Gyönyörű éneketek várom. Trillázva jeleztek, hogy keljek, Ébredésem köszönöm nektek. Mily csodás zeneszó ez Kis torkotok varázslatot tesz. Oly jó hallani csicsergésetek, Ébredésem köszönöm nektek. Megvidámítjátok szívemet Kényeztetitek a fülemet. Nincs szebb zene ennél a világon, Istenem, mennyire imádom. A lelkemet megsimogatja dalotok Hiszen ez a ti szavatok. Bár nem tudom mit mondtok, Mégis a szívemhez szóltok. Nyugalom és szeretet ölel át Ha meghallom – e csodás nótát. Kedves madárkák, legyetek sokat velem, Éneketekkel boldog lesz az életem.


2016. 08. 25. 7:57:06

Feleky Erika Apámra gondolok Sírók között járva, vígak között járva gondolok apámra. Mesélő szájára, csoszogására, bölcsességére, mega-memóriájára, 75 éves 32 fogára, meg a Kijev fotómasinára, a libikókára, amin vele billegett két szép unokája. Hozta őt, vitte őt barna aktatáska. Sírók között járva, vígak között járva gondolok apámra, Bodor Józsefre, az édesapámra.


2016. 08. 25. 7:57:06

Németiné Kodrán Erzsébet Láss csodát! Ősz fejem lehajtom, ráncos vén kezemre, Úgy gondolok vissza elmúlt éveimre. Bizony nem volt könnyű ennyi évet élni, Keményen dolgozni, a gondoktól félni. Mégis úgy gondolom, csodás ez az élet, Csak észre kell venni a sok jót és szépet! Ha a kelő nappal kelünk minden reggel, Tele lesz a lelkünk tiszta szeretettel. Varázslatos látni az ég tündöklő kékjét, És meglátni benne a jövő reményét! Gyönyörködni abban, ahogy egy kis madár, Csemegét csenni, a gyümölcsfára száll. És csodálatos nézni, ahogy felszáll a köd, A Marosparti fenyők fölött, És nyomában ragyognak a fények, Ébrednek bennünk a remények! Este, ha a csillagokat nézed, Szíved mélyén édes emléket idézel, Arról, hogy voltak ragyogó szép napok, Fényes éjszakák és múló bánatok! Vihar után, ha az ég derül, Az jut eszedbe, észrevétlenül Hogy a ragyogó szivárvány maga a csoda, A víz és a nap szerelmi mámora.


2016. 08. 25. 7:57:06

Nyisd ki hát a szemed és lásd a csodát, Ne nézd a világ sötét oldalát. Éld meg, amit adott az élet, A szépet, a szépet, a szépet! Máté Lajos A Koldus tarisznyája Elcsüggedve, céltalanul, Jár a koldus zajtalanul. Hajlott háta, fáj a lába, Jól ismerik az utcába. Ösztönből a földet nézi, Sóhajtása megelőzi. Óvatosan közlekedik, Valamiben reménykedik. Nem is tudja, mire vágyna, Ki ürült a tarisznyája. Nyakában lóg, térdét veri, Üresen a szél lengeti. Sóskenyere, amit hozott, Reggelire mind elfogyott. Zsíros falat ritkán akad, Tarisznyáján zsírfolt tapad. Napról-napra így tengődik, Ha a napja jól végződik Az emberek jóvoltából, Részesül egy vacsorából. Tarisznyáját előveszi, Fölöslegét bele teszi. Megnyugtatóbb lesz az álma, Ha van étek a tarisznyába. 42 Antológia 2016.indd 42

2016. 08. 25. 7:57:06

Fazekas Géza „Szabadság, egyenlőség, testvériség” Szabadság! Végre, szabadok vagyunk. Hova pénzünk elég, oda utazunk. Megszűnt a munkahely! Szabadok vagyunk. Előbb csak segélyt, ma közmunkát kapunk. Szabad a választás, hely’ szavazhatunk Tucatnyi a pártunk, válogathatunk! Elviszik a házunk. Szabadok vagyunk! Nem köt ide semmi, bárhol alhatunk. Ha nekünk nem tetszik, hát elmehetünk. Kinn a nagyvilágban jól megélhetünk. Egykor a Szabadság volt minden vágyunk! Erről szólt régóta minden szép álmunk. Gondolatunkban, volt némi kétkedés. Beteljesült, mégis, rossz az ébredés! Egyenlőség! Erre, vágytunk bizony, egyre csak. Hogy egyszer majd mindenki, itt egyenlő marad! Egyenlő lett mindenki, a szónokok szerint. De, lám újra egyenlőbbek lettek már megint! Egyenlő a munkabérünk, ki, hogy dolgozik. A javakból minden ember együtt osztozik. De valahogy ez a dolog lassan felborult, Néhány ember e szólamból jobban boldogult. Harácsolni neki kezdtek a szemfülesek. Ha valaki nem ment velük, az biz’ elesett. Így aztán az egyenlőség csak szólam maradt, Nem sajnálja senki azt, ki ebből lemaradt. Hisz mindenki előtt, bizony, nyitva áll a tér „Kinek-kinek mennyije van, biz’ az annyit ér!”


2016. 08. 25. 7:57:06

Testvériség! Szelleme lengte be a földet, Mikor meglengették a piros-fehér-zöldet! Testvérek vagyunk itt, mindenféle népek, Kik benépesítik, a szép magyar földet. Aztán az érdekek, ezt is fölül írták Mikor szabadságunk a hőseink vívták. Azóta is többször jött elő e jelszó. Együtt indultunk el, hogyha erről volt szó. Aztán e nagycsalád részeire bomlott Ha valaki újabb, szebb célokat mondott. Volt egy szép pillanat, mikor mind egy voltunk! De széthúzás miatt, abban is elbuktunk. Nagy sokára egyszer, egy irányba mentünk, Sajnos, abból ismét, ellenségek lettünk.


2016. 08. 25. 7:57:06

Jobb Aranka Későn Mikor a rózsafa virágba pompázik, Nem jut az eszünkbe, hogy nem tart sokáig. A levél lehull, megszárad az ága, Bár könnyel öntözzük, nem tart hiába. Hányszor hallottuk már, hogy rövid az élet Hány eskü hangzott: úgy meghalok érted! Másnap már az angyalt megsértettük vérig, S aztán sirattuk, kitudja hány évig? Ahol veszekednek, rokonok, s testvérek, Jut-e eszünkbe, mily rövid az élet. Hol szeretet helyett átok száll, nem áldás, Mire fölébredünk, késő a megbánás. Ó, hány édesanyát, s apát sírunk vissza, Kiket saját kezünk taszított a sírba. Vajon hány gyermeknek jut ma az eszébe, Amíg az örömpohár habzik a kezében, Hogy a vén szülőknek, jut-e vacsorára Vagy sírva fekszenek le a hideg deszkára. Ó, ha gyermek lennék, mindent elülről kezdenék, Kezdjük hát elülről, kiknek még nem késő, S a habzó kehelyből legyen ma a végső. Kőszívünk helyére hulljon a bűnbánat könnye, S ha az sem használt, törjük mi össze. Mert, ha mi tépjük szét, abból áldás fakad, De ha a bűn tépi szét, helyén csak egy rongy marad.


2016. 08. 25. 7:57:06

Vas István Gondolkodj el azon Minden élet vége eljön, itt ezen a Földön. Gondolkodj el azon, jársz Te helyes utakon? Ha nem, úgy ezen még segíthetsz, csak rajtad múlik minden, érted? Az Ember úgy a legértékesebb hidd el, ha szíve gyűlölet helyett tele van szeretettel. Igen, belátom – így igaz, az ember nem könnyen lesz „igaz”. De hiába van ma pénzed, s hatalmad, vigyázz, mert lehet, hogy ezek Téged már holnap elhagynak! Ezt nem szabad az embernek elfelejteni, és akkor mindenét szépen elrendezheti. Csak tiszta szívvel élni érdemes, s meglátod, úgy sokkal szebb lesz már a Földön életed. Ne, kérlek ne hallgass azokra, kik azt mondják, ugyan menj már ezekkel az ókorba! De igen! Csakis így lehetünk őszinték és boldogok, s ezek a családon belül pedig nélkülözhetetlen dolgok. Hidd el, ha mi mindnyájan e gondolatok szerint élünk, akkor az egész világot más szemekkel nézzük. És akkor mondhatjuk majd földi életünk végén: Ó, Atyám, köszönöm, mindent elértem a Te jóságod révén, s most szólíts, hívj magadhoz kérlek, ítélkezz, s engedd, hogy Országodba lépjek. 46 Antológia 2016.indd 46

2016. 08. 25. 7:57:06

Koszteleczky Magda Életem része Lettünk, mert születtünk. Megjöttem, kértem én? Ki tudja honnan jöttem, S hová megyek. Visítva tört rám az élet, Mint kinyíló virág. Egy fény magasba röppent, Árnyék fedte be testemet. Hangokat hallva osonok a fénybe, Még nem tudtam, pokol-e vagy mennyország lesz-e az életem. Kinyitám szemem, ti rám néztek, s tűz égett szemetekbe. Ölelő karokat éreztem, ajkatok melegen nevetett. Ti magasra emeltetek, s érezni kezdtem, hogy élek. Egy új életre ébredtem, és tik fáklyaként lobogtok az éjben. Naphosszat velem kacagtatok, apró pici dalban is, süvítő viharokban. Énekelt egy angyal - arra ébredtem, anyám dalolt az ágyam felett. Őt mindig is éreztem, szépeket álmodtam. Naphosszat velem kacagtatok, tündérkertben jártam. Lassan felcseperedtem, a boldogságot mindig megértem Tudtam, hogy a Mennyországot járom. Felnőtté lettem, otthonról elkerültem. Régi álmaim már sehol sem voltak, hiába kutattam. Iskola, házasság, élet, nyomába fájó hazugság. Kegyetlen-zordnak szemléltem a világot, De édesanyámnak otthon sokat segítettem. A szeretet mindig bennem élt, bíztam, hittem, de sokat csalódtam. Hajómon a hullámok igencsak becsapódtak, 47 Antológia 2016.indd 47

2016. 08. 25. 7:57:06

De az evezőket már gyenge kézen fogtam. A földön is barázdákon jártam, Jeges-zúzott köveken kóboroltam. Lelkem már jéghegyen szárnyalt, más életet vártam. Vérzett a szívem, vérzett a lábam, Krisztus keresztjét én is oda vártam. Ha majd hozzátok érek, karotok ölelését újra megérzem.

Kissné Horváth Júlia De jó volna De jó volna messze menni, búra-bajra nem gondolni, patakpartján elmerengni, szebb jövőről álmodozni. De jó volna sosem sírni, könnycseppeket felitatni, reggelente vígan kelni, egésznap csak mosolyogni. De jó volna békén élni, ha nem kellene eztán félni, egymás szavát meghallani, fegyvereket összezúzni. De jó volna csak szeretni, bánatomban hozzád bújni, karjaid közt megnyugodni, béklyóimtól szabadulni.


2016. 08. 25. 7:57:06

Polgárné Dornai Klára Percek Minden perc egy kezdet és egy vég, minden perc hoz egy új reményt, minden perc egy új esély egy csoda, mely elillan ha nem figyelsz oda.

Németh Árpádné Prágai Gizella Egy mai szív Világra jön kimerülten, tikkadtan, megérinti lényét az élet szele, karjába veszi, ringatja a gyermekkor, soha ennyit nem törődik senki vele. Eljön érte az óvoda, az iskola, útján elkíséri sok-sok búcsúzás, erősíti, védi, edzi egy kicsit a szeretet, a szerelem, az ifjúság. 49 Antológia 2016.indd 49

2016. 08. 25. 7:57:06

Majd rohan serényen, lelkesedve, túl az iskolákon, éretten, erősen, hittel, derűlátással felvértezve nagy tervekről mesél felelősen. Szívósan, elszántan küzd, izzik, lüktet, családért, sikerért, dicsőségért, megteremtve szép otthont, biztonságot, a lehető legjobb életminőségért. Éjjel, álmában csillagok között jár, galaxisok ködében pihen kicsit, ám felriadva agya azt szajkózza csak „minél kedvezőbb legyen a limit”... S, ha a nappal elűzi a csillagokat, súlyával ráfeszül ismét a valóság, kezdi újra elölről a világgal kockázatos mindennapi harcát. Ismét rohan, markánsan, tudatosan, álmokat elhagyva, célokat utolérve, a tegnappal újra versenyre kelve, siet, robog a legújabb küzdőtérre. Néha visszanéz, titkokról mesél, majd vidáman, büszkén megy tovább, hirdetve reményt, szerelmet, békét, virágzó jövendőt, fenséges csodát. Gyakran óvják, vigyázzák lépteit ettől megriad, megrémül kicsit, de vár a munka siet, menni kell, aggódjatok, féltsetek, ha jól esik! 50 Antológia 2016.indd 50

2016. 08. 25. 7:57:06

S, csak suhan bőszen, megsebzetten, érzi, hogy baj van, mégsem lép a fékre, semmiség az egész – gondolja, s rohan, az utolsó csatatérre... Műszerek, csillogó fémek között, kórházi szobában, műtőasztalon, mellkasát nagy „kövek”szorítják, s most érte küzdenek az őrangyalok. Istenben bízva, segítségét kérve fekszik zihálva, könnye csorog, s futna, futna, futna még tovább, de jaj, a szív… a szív már nem dobog...

Baráthné Hopka Ágnes A katona Kacskaringós út vezetett, a dombokon át. A végén őrtorony, s benne láttam a katonát. Megkopott bódé, sohasem állt üresen. Fegyverrel a vállán, zöldruhás fegyelem. Neve sem volt annak, ki őrködött és védett. Kinek csak szívében vánszorogtak az évek. 51 Antológia 2016.indd 51

2016. 08. 25. 7:57:06

Ki volt a ruha mögött? Azt nem látta senki! Hazafi, vagy csak egy fiú, ki férfi akart lenni. Álcaháló, szögesdrót, volt körbe a díszlet. Mikor időnként a távcsőbe belenézett. Hogy mi járt a fejében, senki sem tudhatta. Arca keménységét, a parancsszó oldotta. Őrségváltás idején, mindig tudta. Nem hiába került, vállára a puska. Ő volt a katona, nem tehetett mást. Úgy védte a hazát, mint akkor senki más.


2016. 08. 25. 7:57:06

Hunyadvári István Rezidens Az, aki elvégzett egy orvosegyetemet, A szabályok szerint csupán egyet tehet, Mert a felsőbb szervek most olyat diktálnak: Gyakorlatban tanuljon, aztán praktizálhat! Versemben szerepel egy frissdiplomás orvos, Nehéz a döntés, és életbevágóan fontos. Választania kell egy bizonyos szakot, Kérve-kéretlen már sok tanácsot kapott. Ezeken eligazodni lehet, de nehezen. A döntés súlyosabb, mint maga az egyetem. Az ember nem lehet elég okos, Apját kérdezte, aki praktizáló orvos. - Édesapám kérlek! Adj nekem tanácsot! Mely szakot válasszam, amivel jól járok? - Ha rám hallgatsz, válassz amilyet csak akarsz, Mert a sok tanácstól látom, hogy kiakadsz! Én a tanácsomat apai szívvel adom, Indokaim alapján gondold át nagyon! Azt mondom én neked: Menj el bőrgyógyásznak! Nincsen párja egy nyugodtan átaludt éjszakának. A páciensek a bőrgyógyászt aludni hagyják, Problémájukkal éjjel sohasem zargatják. A második indokom egyszerűen ennyi: A bőrbetegségbe nem halt bele senki.


2016. 08. 25. 7:57:06

A harmadik indokom cseppet sem mellékes, Az, aki bőrgyógyász, a szakjából megélhet. Munkanélküli Te nem lehetsz soha, Mert annak is van egy egyszerű oka: A beteg a rendelődbe tömegesen tódul, Mert aki bőrbajos, az soha meg nem gyógyul.


2016. 08. 25. 7:57:06

Bartha Lajosné Új élet a régi házban Akkor költöztek az apai nagyszülőktől megörökölt elhagyatott falusi házba, amikor József legnagyobb bánatára májusban váratlanul elveszítette a bezárt húsüzemnél viszonylag jól fizető, biztosnak vélt állását. Bár volt munkatársai közül többen külföldre mentek hentesként dolgozni, ő nem hagyta el a szeretett szülőhazát. Viszont képtelenek voltak tovább fizetni az albérletet és a rezsit a mezővárosban. Jolán két és féléves kisfiával, Zalánnal volt otthon, így a gyermek után járó segély, valamint a férfi munkanélküli ellátása volt minden jövedelmük. Arra talán elég, hogy a napi kenyér, tej az asztalra kerüljön, és egyéb létszükséglethez nélkülözhetetlen eszköz rendelkezésre álljon, de semmi egyébre nem. Életük további fonala a városban kilátástalanná vált. Csak magukra számíthattak. Jolán gyermekkorában elveszítette szüleit, nevelőotthonban nőtt fel. József szülei maguk is segítségre szorultak; az apja rokkantnyugdíjasként tengette életét, édesanyja pedig tavasztól késő őszig alkalmi munkákat végzett, és módosabb embereknél takarított. Hozzájuk nem költözhettek, mert a másfél szobás kis lakás behatárolta a lakók számát. Hiába árulták, még jó, hogy nem sikerült hosszú évek elteltével sem eladni a nagyapai házat! Sose gondolták volna, hogy egyszer épp ez lesz fejük felett a biztos menedék! A ház szerencsére nem messzire volt a mintegy 1200 lakosú aprócska falu központjától, ám az utcának ezen az oldalán nem épült ki járda, az út is sajnos csak úgy nevezett útalapot kapott. Amolyan régi típúsú végház kis tornáccal, pincével és padlással. Maga az épület bár nem úgy látszott kívülről, tűrhető állapotban volt. Vert falú, de jól aláfalazott, szigetelt lábazattal bírt, a tető is megbízhatóan óvta a természeti erőktől. A valaha szép fehér meszelés igen csak lekopott, alóla kitűntek a régebbi idők divatszínei. A nyílászárók jobb napokat éltek annak idején, zöld festéknek látszottak nyomai, de jól záródtak. Ami viszont a környezetet illeti, az bizony siralmas látványt nyújtott: az épület alig látszott!Mindent benőtt a gaz, méteresen felmagzott gyom, sűrű bozót és elvadult akácsurják az utcán, az udvaron és a kertben is; felkúszott repkény fojtogatta a gyümölcsfákat, fonta be az ütött-kopott kerítést. 55 Antológia 2016.indd 55

2016. 08. 25. 7:57:07

Nyomasztó volt az egész! Hangulattalan, csaknem kilátástalan, mint a család mostani helyzete. Percekig álldogáltak az utcán, hol a reménytelennek látszó feladatra koncentráltak, hol gondterhelten egymásra néztek. Kimondatlanul is tudták: nincs más választásuk. Ez lesz az otthonuk. Azzá kell tenniük! Egyetlen vigaszuk volt, hogy legalább a sajátjuk lesz. Mindketten dolgos, jóravaló emberek voltak, korábban is szerényen éltek, de a váratlan szerencsétlenség teljesen megrendítette anyagi helyzetüket, kettétörte dédelgetett terveiket. Minden boldogságuk a csillogó fekete szemű kis Zalán volt. Elég volt egy pillantás a tündéri gyermekre, egy kacajt hallani tőle, és máris szebbnek tűnt a világ. Ő jelentette az egyetlen célt is, melyért mégis érdemes megújult erővel kűzdeni. Kevéske bútorral, ruhaneművel és gyermekholmival érkeztek. Hogy egyáltalán le tudják hajtani éjszakára a fejüket, első dolguk volt kitakarítani egy szobát. Nem volt egyszerű! Mindent vastag por fedett, pókhálós, piszkos volt minden ócska bútor, áporodott és állott volt odabent a levegő. Szélesre tárták az ablakokat, ajtókat, hogy a huzat tegye a dolgát. Még szerencse, hogy ragyogó kora nyári idő volt, lágy szellő járta át a levegőhöz jutott lakás minden zugát. A következő napokban fehér fertőtlenítő meszelést kapott még a fürdőszoba és a konyha is. Még jó, hogy megmaradt a hajdani sparhelt, mellette a kemence nyílás, amely a szobában domborodott ki méltóságosan. Milyen jó lesz télen, jól bemelegíti majd mindkét helyiséget. Amint valamennyire lakható állapotba hozták a ház említett részeit, felkeresték a polgármesteri hivatalt, hogy elintézzék a hivatalos dolgokat. József egyúttal munka iránt is érdeklődött: - Két szakmám van, hentes és szakács, de mindenféle munkát elvállalok. Tudna nekem segíteni az elhelyezkedésben?- kérdezte az önkormányzat kedves ügyintézőjét. - Sajnos sem itt, a faluban, sem a környéken nincsenek munkalehetőségek. Munkaközvetítéssel a szomszéd település munkaügyi kirendeltsége foglalkozik. Itt csak közmunka lehetőség van, a polgármesternél érdemes jelentkezni. Úgy tudom, most éppen nincs felvétel, de jobb, ha felkerül a dolgozni akarók listájára. Mindig van, aki kiesik a munkából- hangzott a biztató válasz. - Én pedig szívesen vállalok takarítást, vasalást, de tudok varrni is, varrónő a szakmám. Ha ismer valakit, akit érdekelne, kérem, szóljon! 56 Antológia 2016.indd 56

2016. 08. 25. 7:57:07

- ajánlkozott Jolán hirtelen, mert eszébe jutott, hogy a gyerek mellett ő is tudna ilyen munkákat végezni. Minden fillérre szükségük van. - Rendben van - felelt a hivatalnok, és a folyosó végén található irodához kisérte az új lakosokat. Ott várakozniuk kellett, mert odabent tárgyaltak. Úgy félóra elteltével aztán kinyílt az ajtó, és elköszönőben egymástól kilépett két jól öltözött férfi. A maradó odafordult a fiatal házaspárhoz, és behívta őket az egyszerűen berendezett irodába. Rövid bemutatkozást követően alaposan kifaggatta mindkettejüket a polgármester: miért költöztek a faluba, mivel foglalkoztak korábban, melyik házban laknak, stb. Mivel az idősebb korosztályhoz tartozott, emlékezett József nagyszüleire, méghozzá szeretettel! Fel is emlegetett egy közös élményt velük, amikor ő még gyerek volt. Úgy látszott, jó referencia volt ez az ismeretség számukra, mert felírta a névsorba Józsefet azzal, hogy július elsején munkába állhat. Lesz felvétel a közfoglalkoztatásra, és mivel jó szakmákkal rendelkezik, hasznára válik a településnek. A hazafelé vezető úton majd kibújtak a bőrükből örömükben a jó hír hallatán! Ezt az eseményt meg kell ünnepelni! Aznap vacsorára zsíros kenyér helyett krumplipaprikás került a tányérokra. Bár nagyon nehezükre esett, másnap nekifogtak a területrendezésnek: nem sok kerti szerszámuk volt, hiszen a városi albérletben nem volt rá szükségük, így kézzel szedték ki a gazt, hentes késsel fejtették le a kúszónövényeket a fákról, kerítésről. Viszont a többi munkához vásárolni kellett pár alapvető szerszámot. A nyári melegben patakokban folyt róluk a víz, folyton tüsszögtek a gyomnövényekből felszálló pollentől. Felsértette kezüket, karjukat a tüske és a pengeéles levélszéle. Néha Zalánt kellett kiszabadítani a rátekeredett liánoktól, nadrágocskájába települt számtalan muhartól, miután ő is ott játszott körülöttük. Leginkább egy paripának vélt görbe ágat szorított a lábai közé, és „gyí te, lovacska!” kiáltásokkal nyargalászott, lovacskázott a megtisztított udvaron, vagy ugratott a még gazos dombokon kezében az apja által készített puritán ostorral. A kivágott fák vastagabb részeit sorban bevitték a melléképületbe, az ágakat és a gallyakat is külön - külön kupacokba hordták össze, hogy majd alkalomadtán feldarabolják téli tüzelőnek. Kora hajnaltól késő estig dolgoztak. 57 Antológia 2016.indd 57

2016. 08. 25. 7:57:07

Kemény munkájuknak pár hét alatt látványos lett az eredménye: nem csak az udvar a fapadokkal és asztallal, no meg a kerti csap tűnt elő, hanem a baromfi - és disznóól, majd a kert értékei is: a gyümölcsfák, a szőlőkordonok, a veteményes helye. Nem tudni, ki örült jobban a megtisztult környezetnek, a szomszédok vagy az új lakók. Bár mindent kikezdett az idő vas foga, nagyon megérett a teljes felújításra maga a ház kívül, belül, az udvari bútorok és az ólak, ők mégis szépnek látták. Észre sem vették, és eljött József első munkanapja! Erősebben vert a szíve, mint máskor, tele volt várakozással, kíváncsisággal, lelkesedéssel. Amikor maga mögött becsukva a kiskaput átment a másik oldalra a járdára, vis�szanézett az immár jól látható házra, és a verandán integető kedvesére, tudta, hogy új, remélhetően jobb élet veszi kezdetét életükben. Amint belépett a falu régen épült kultúrházának nagytermébe, már várakoztak vagy ötvenen, vegyesen nők és férfiak, fiatalabbak és idősebbek. Kényelmetlenül érezte magát, feszengve biccentett erre is, arra is annak, akinek sikerült elkapnia a tekintetét, és beült az egyik üres padsorba. Onnan szemlélte az embereket, hallgatta beszédjüket, és próbálta magát beilleszteni az új, ismeretlen helyzetbe. Igencsak kirítt a falubeliektől ápolt külsejével; dús, fekete rövidre nyírt hajával, filmszínésznek is beillő vonzó fizimiskájával, igen magasra nőtt, erős, sportos testalkatával, jó megjelénésével, értelmes tekintetével. Rövid eligazítás után beosztották, majd néhány társával együtt átkisérték őket pár házzal odébb a napközi konyhára. A konyhafőnök egy köpcös, idősebb jó humorú férfi volt, meleg, határozott kézfogással üdvözölte: - No, te szakács, tudod-e, melyik a legédesebb kor? - Hogyne tudnám! A cukor! - adta meg a szakmai választ József. - Ez igen! Na és azt tudod-e, melyik vaj nem olvad el a napon?- jött az újabb beugratós kérdés. - Hát a tolvaj!- felelt rá csattanósan. - Jól van, fiam, helyén van az eszed! De remélem, a kezed is legalább en�nyire gyorsan dolgozik! - veregette vállon a vezető, majd sorban bemutatta a csapatot. A munkavédelmi és balesetvédelmi oktatást követően munkához láttak valamennyien. Hanem az egyik fiatal hölgyön igencsak megakadt a szeme Józsefnek! Liza gömbölyűbb és alacsonyabb volt Jolánnál, mosolygós, már huncutnak 58 Antológia 2016.indd 58

2016. 08. 25. 7:57:07

nevezhető barna szemei úgy ragyogtak, mint égen az esthajnal csillag. Szőkés-barna hajkoronája a szakácskendő alól kis fürtökben omlott vállára, cseresznye piros szájával csodálatos fogsort engedett láttatni. Ráadásul épp ő kacagott a legjobban a beugratós kérdések válaszain. Bár József hűséges jelleme megkérdőjelezhetetlen volt, ez a fruska bizony első pillantásra megdobogtatta férfi szívét. A nap folyamán alkalmat is kerített egy kis ismerkedésre. Megtudta, hogy éppen egy esztendeje, hogy bekötötték a fejét, és a férje is közmunkán dolgozik, a kőművesek között járdalapokat gyártanak. Ami pedig végképp levette lábáról, az a lány beszédstílusa volt; nagyon törte a magyar nyelvet, ugyanis Kassát hagyta oda, hogy férjhez menjen. - Három év jönni Magyarország, és házasság. Nagyon - nagyon szeretni férj! Aztán lenni munka itt, nagyon boldog lenni. Lakni anyós, após, de épülni új ház, én szülők segíteni - csacsogta majdnem folyékonyan. A nap úgy elröpült, hogy csak azt vette észre József, amikor elköszöntek egymástól a munkatársak. Útban hazafelé azon vette magát észre, hogy egyre csak a leányzó jár a fejében: vidámságtól, jókedvtől kipirult bájos orcája, huncut mosolya miatt szája szegletében megjelenő apró gödröcskéje. Szégyellte magának bevallani, mennyire megkedvelte. Otthon azonban mélységesen elhallgatta a lány létét is, kizárólag az új munkára, a főnökre és a napi tennivalókra szorítkozott beszámolója. Akkor este a szokottnál korábban feküdt le, a kicsivel sem játszott annyit, mint máskor, sőt, a házasélet kedveltebb része is elmaradt. Lámpaoltás után azonban még órákig nem jött álom a szemére; egyre csak a csinos arc, a csillogó szemek, és a cseresznye ajkakon elhangzó pajkos beszéd képei váltogatták egymást lelki szemei előtt. Tudta, hogy nem volna szabad így elmerülni ezekben a gondolatokban, de egyszerűen képtelen volt parancsolni érzelmeinek. Gyötörte a lelkiismeretfurdalás, de egész este, sőt az éjszaka nagy részében is minduntalan a kishölgy járt az eszében. Jolán szorgosan folytatta a ház takarítását, a kamrának kinevezett kisebb helyiséget és a tornácot hozta rendbe: leporolta, kimeszelte a falakat, letisztította az abakokat, majd négykézlábra ereszkedve órákig súrolta a kövezetet, mire úgy-ahogy meg tudta tisztogatni. Szegénynek kisebesedtek az ujjai, és az előző napok gyomtalanításakor elszenvedett tüskék okozta sérülések miatt képtelen volt finom munkálatokra, így a varrás sem 59 Antológia 2016.indd 59

2016. 08. 25. 7:57:07

jöhetett szóba egyenlőre. Nagy szerencsére Zalán összebarátkozott a szomszédék két kis cicájával, így Jolán jól elhaladt a házi munkában. Büszkén mutatta hitvesének szívós munkájának gyümölcsét, ám ő mintha nem is értékelte volna kellőképpen. Bizonyára az ismeretlen körülmények, az új munkahely, az új munkatársak kötötték le a figyelmét, gondolta a megbántódott asszony. Nem is sejtette, hogy férjét valami egészen más, valami nagyon is hihetetlen érzés kerítette hatalmába! A következő napok lehetőséget nyújtottak József számára ahhoz, hogy megcsillanthassa szakács tudományát, ugyanis a hagyományos falunapra készülve palóc juhtúróval töltött lángost készített bemutató gyanánt. Olyan nagy sikert aratott vele, hogy a konyhafőnök ugyan kicsit változtatott a recepten, de ezzel rukkoltak elő az ünnepen. Több száz kisebb méretű lángos fogyott el, mindenki elismerően vélekedett az új harapnivalóról. Nem csoda, hogy a falu kedvencévé vált; asszonyok, lányok álltak sorba a receptért. József hirtelen ismertté és elismertté vált. Jól esett ez a népszerűség megrokkant lelkének, helyreállt benne az egyensúly. Úgy érezte, a megszerzett elismerés elgendő erőt nyújt ahhoz is, hogy imádott feleségének is juttasson belőle. Mert nagyon szerette Jolánt, mindennél jobban! Kifejezetten szép arcú, fekete hosszú hajú, karcsú, magas és formás nő volt, amolyan manöken alkatú. Amikor még csak udvarolt neki, gyakran féltékenykedett is rá, ha mások is felkérték táncolni, vagy ha észrevette, ha a férfinép legeltette a szemét kedvesén. Fekete szemei ejtették rabul először, majd miután megismerte, leginkább lelki tisztasága, őszintesége és nemes egyszerűsége. Sosem kételkedett József szavaiban, szeretetében, és pontosan tudta, mennyire fontos, hogy az érzelmeket az ágyban is meg kell élni, jeleníteni. A kölcsönös tisztelet, a másik feltétel nélküli elfogadása alapvetően jellemezte szerelmüket. Kezdettől fogva tartós köteléknek indult viszonyuk, mely az évek alatt, majd Zalán megszületése óta csak szilárdabbá vált. Már harmadik hónapja éltek a településen. Közvetlen szomszédaik idősek voltak, elismerték az ifjú házasok óriási erőfeszítéseit, örömmel élvezték a rendbehozott környéknek betudható szebb utcaképet. Ugyanakkor aggódtak is a fiatalasszony egészségéért; látták, mennyit fáradozik; hajnalban már talpon volt, és gyakorta a naplemente is munkában találta őket férjével együtt. József felásta az egész kertet, kiszedték a muhart és 60 Antológia 2016.indd 60

2016. 08. 25. 7:57:07

az egyéb elszaporodott gyomot, kupacba gyűjtötték, majd elszáradás után elégették. Így próbálták megtisztítani az elfertőzött talajt. Az időközben kiszabadított gyümölcsfák silány terméseinek viszont kimondhatatlanul örültek! Miután az augusztus a nyár legtermékenyebb hónapja, ilyenkor érik a legtöbb termés: szilva, körte, alma, barack. Sajnos a szőlőt nem tudták megkóstolni, de a többi, még ha vajmi kevés is volt, igazi kincset jelentett a családnak. Befőttes üvegek hiányában nem tudták eltenni az értékes gyümölcsöket, de József szakmai tudásának hála sikerült aszalni belőlük. Jolán helyes kis vászon szatyrokat varrt, s felcimkézve azokban tárolták a vitaminban gazdag csemegét. József minden fizetéskor vásárolt pár használt kézi szerszámot a szomszéd kisváros piacán, így jutott sok igen hasznos eszközhöz. Munka után megkezdve a második műszakot, hozzálátott az összegyűjtött hatalmas mennyiségű fa felaprításához. Hétvégeken pedig helyreállította ház végében található disznóólat és a tyúkketrecet. Az sem tartotta vissza, hogy szeptember lévén igen hamar sötétedni kezdett; villanyfénynél folytatta az aznapra betervezett tennivalót egészen a vacsorához hívó kedvese szaváig. Elérkezett annak is az ideje, hogy a család legifjabb tagja életének első önálló, komoly szakaszát megkezdje: Zalán óvodás lett a hónap közepétől. Bár okosan szoktatták az új körülményekhez, mégis igen zokon vette, hogy anyja olyan későn ment érte. Viszont a szülőknek óriási segítséget jelentett! Jolán hozzáfogott varrogatni. Eleinte csak az utcabeliek vittek hozzá apróbb javítani valókat, később már felkéréseket kapott az óvodából, iskolából, sőt, távolabb lakóktól is: gyakran kellett átalakítani ruhákat, függönyöket, sötétítőket. De amikor egy szegény sorban élő lánykának egyszerű menyasszonyi ruhát, három barátnőjének pedig koszorúslány ruhát kellett varrnia, akkor robbant be igazán a köztudatba tehetsége. Napjai nagy részét régi típusú, lábbal hajtott Singer varrógépénél töltötte. Egyre másra kerültek ki kezei közül a szebbnél szebb ruhadarabok, megjavított holmik. Madarat lehetett volna fogatni vele, oly határtalanul boldog volt! A pénzügyi helyzetük javulásán túl végre elérte belső harmóniáját is! Végre félelem nélkül élhetett! Nem kellett attól tartania, hogy oly mértékben nélkülözniük kell, ahogyan eddig, no és persze az is végtelen 61 Antológia 2016.indd 61

2016. 08. 25. 7:57:07

büszkeséggel töltötte el, hogy már ő is kenyérkereső lett. Kettejük jövedelme lehetővé tette, hogy hozzáfogjanak a baromfitartáshoz. Az aprójószágok karban tartják az udvart és a kertet is, felcsipegetnek minden nem odavaló férget és növényt. Miután a házat évtizedek óta nem lakták, nem művelték a kertet, nem is fenyegeti semmiféle vegyszer káros hatása sem az állatokat, sem pedig a termést. Az említett menyasszony lakodalmát a napközi konyhán tartották, természetesen a mennyegző menüjéről is a dolgozók gondoskodtak, ezért azon a szombaton a kora reggeli napsugarak már a munkahelyén üdvözölték Józsefet és a csapatot. Disznót vágtak az udvaron, hiszen a lakomát erre alapozták. Fürgén dolgoztak a szakemberek, hamar bekerültek a sütnifőzni valók a konyha asztalára, onnan egyik része a hatalmas főzőedényekbe, más részük pedig az óriás tepsikbe: ínycsiklandó illatok jelezték, hogy pomás ételek készülnek ebédre. A konyhafőnök gondoskodott a parádés hangulatról, egyre-másra mesélte a jobbnál-jobb vicceket, egy kis kupica pálinka hatására előkerütek a pikánsabb, szaftosabb fajtájúak is, amelyekhez aztán mindenkinek volt hozzáfűzni valója. Nagy volt a vidámság, szem nem maradt szárazon, annyit kacarásztak. Talán a kelleténél is többet kuncogott Liza; derültsége mármár a határtalanságig fajult. Látszott, módfelett szereti ugratni a férfiakat, céltáblául leginkább Józsefet választotta. Tetszett neki a magas, sármos, értelmes tekintetű férfi. Vibrált köztük a levegő: meglehetősen gyakorta kapaszkodott össze tekintetük, néha úgy tűnt, nem is tudnak vagy nem akarnak parancsolni ösztöneiknek, úgy elmerültek egymás tekintetében. Bizonyára aktuális szerelem van kialakulóban, a hormonok játéka és a test tüzijátéka mámorító érzésbe csapott át. Mindketten átadták magukat ennek az önfeledt érzelemnek. Nem tudni, mi lett volna, ha alkalmuk lett volna kettesben maradniuk, de sajnos vagy szerencsére esély sem volt rá. Késő este ért haza József, hulla fáradtan zuhant az ágyba, és a Lizával folytatott flörtölés emléke ringatta álomba. Másnap vasánap lévén tovább szundikálhatott, Jolán hagyta, hadd pihenjen. Ám amikor álomtittasan kinyitotta szemeit, igen hamar ráeszmélt a valóságra: soha nem engedheti magához közel Lizát, bármennyire is kedveli a lányt. Már többször is megszólalt benne a fegyelmező, belső hang, valahányszor körülötte jártak gondolatai. Jolánhoz fűződő szeretete, ragaszkodása egészen más, mint ez 62 Antológia 2016.indd 62

2016. 08. 25. 7:57:07

a mostani vonzalom. Az rendkívül mély alapokon nyugszik, hosszú évek közös tapasztalára, közösen kitűzött céljaira, no meg imádott gyermekükre épül. El is határozta, hogy teljes mértékben visszafogja magát a Lizával folytatandó kapcsolatában. Váratlanul beköszöntött az igazi, a rosszabbik fajta ősz: foga lett a szélnek, elkomorult az idő, ingerszegénnyé, unalmassá változtatta a korábban megszokott szemkápráztató színekben pompázó tájat, az égi áldás mindennapossá vált. Az emberek csupán addig tartózkodtak a szabadban, amennyit feltétlenül megkövetelt ügyeik intézése, egyébként begubóztak, mint barlangjában a medve. A házak kéményei pipálni kezdtek, csak úgy ontották szürkés-fekete színű égéstermékeiket különféle felismerhetetlen alakzatokat rajzolva a sötétellő égre. Ilyenkor csak odabent jó a melegen! Bekényszerülnek a családok a fűtött szobába, így legalább igazán együtt élhet a pereputty, lehet játszani, cseverészni egymással. Így tettek Józsefék is. Előkerültek azok a tervek is, amelyeket alkalmanként felvillantottak új életük egy-egy állomásánál: a telet szépen kihúzzák azzal a rengeteg tüzelővel, amit kitermeltek a ház körül, az udvarból és a kertből. Tavasszal aztán lakót hoznak a disznóólba, és kibővítik a baromfiudvar közösségét is kacsákkal és libákkal. Jolán a varrás mellett jól elfoglalja magát az állatok gondozásával, Józsefnek pedig gondja lesz takarmányt szerezni. Konyhakert kialakítása magától értetődött; mindenféle alapvető élelmiszert megtermelnek majd, ami a konyhára kell. Miután a kinti munkák lehetetlenné váltak, József úgy döntött, mellékállás után néz. A munkarendje is megengedte, hiszen reggel hattól délután kettőig dolgoztak a napközi konyhán. Meghirdette munkaerejét és szakmai tudását a kábel tévén, és hogy nyomatékot adjon ebbéli szándékának, minden ismerősét arra kérte, szóljanak neki, ha tudomásukra jut, hogy bármiféle munkára dolgozni akaró embert keresnek. Teltek a napok, de nem jött hír sehonnan. Nem olyan vidék ez, ahol csakúgy csettintésre munkalehetőség terem! Ráadásul a lakcímén kívül egyéb elérhetősége nem is volt neki, se telefon, se internet. Az egyetlen lehetőséget a munkahelyi telefon jelentette, annak a számát, és persze a lakcímét jelölte meg a hirdetésben. Karácsony első adventjét ünnepelték, amikor kiabálást hallottak az utcáról. József kinézett az ablakon és egy embert látott a kiskapunál, 63 Antológia 2016.indd 63

2016. 08. 25. 7:57:07

aki folyamatosan „Jó napot”-ozott. - Maga a hentes?- firtatta a prémsapkás. - Igen, hentes vagyok. Üdvözlöm!- nyújtotta ismerkedésre kezét a házigazda. - Jöjjön beljebb!- tessékelte a korosabb vendéget a házba. - Akkor jó helyen járok! - szólt amaz, s leült az asztal mellett felkínált székre, majd a kölcsönös bemutatkozás után így folytatta: - A szomszéd faluban lakunk, és karácsonyra neveltem két disznót, azt akarjuk levágni. Tudja, az egyiket a gyerekeinknek szánjuk. Más ajándékra nekünk nem telik. A feleségem látta a kábel tévén, hogy maga hentes, hát arra gondoltunk, megkérjük, lenne-e a böllérünk. Eljövök magáért aznap hajnalban, és persze vissza is hozom, mikor elvégződtünk.Vállalja? - Természetesen! - hangzott a gyors és örömteli válasz. Még tisztázták a fontos tudnivalókat, majd baráti búcsúzkodást követően az autóig kísérte a pénzt igérő látogatót József. Jelentős állomás volt ez a találkozó életében, ugyanis ettől kezdve ritkán akadt olyan hétvégéje, amikor ne kellett volna böllérkötényt viselnie. Mivel azon a vidéken nem ismerték a sertés hájának hártyájába (fátyolba) tekert sertésmájból, tojásból, kolbászhúsból és egyéb hozzávalókból összeállított húsgombócot, a cigánykát, József ezzel a finomsággal szinte berobbant a köztudatba. Mindenütt elmesélte, hogy ez egy speciális békéscsabai disznótoros étel. Neve onnan származik, hogy régen a gazdák a sertés máját a kolduló cigányoknak adták. Rá is ragadt a „cigánykás böllér” elnevezés a későbbiekben. Gyors, hozzáértő munkája hamarosan elismertté tette ezen a téren is. Jól jöttek a forintok, és persze az ilyenkor szokásos disznótoros finomságok is. Az a karácsony olyan volt, mint a mesében: napokkal korábban nekikezdett esni a hó, eleinte csak szállingózott, később aztán megemberelte magát, és hamisítatlan óriás pelyheket képezve átláthatatlanul szakadt. Látványnak is lenyűgöző volt, és amikor Zalánnal együtt kimentek az esteledő időben élvezni a „hull a pelyhes fehér havat”, az egész világ káprázatossá vált! Csakhamar mindenre rátelepedett és jól megkapaszkodott a hó, mintha soha nem akarna eltűnni. Egész éjszaka dolgozott, s reggel, amikor a komor felhőket tovaküldte egy erős légáramlás, a napsugarak vették kézbe az irányítást; olyan pazar, szikrázó csillogást varázsoltak a tájra, mintha tündérország költözött volna át az ünnepekre. 64 Antológia 2016.indd 64

2016. 08. 25. 7:57:07

Odabent is hasonlóan bámulatos készülődés zajlott; készültek a finom ételek, ünnepi ruhát kapott a fenyőfa, sőt az ablakok is, a Zalánnal együtt alkotott színes papír, és fényes alufólia fűzérekből. Aztán mindhárman megcsodálták a karácsonyfát, elénekelték a „kis karácsony, nagy karácsony” kezdetű dalt, mert ezt már megtanulta az oviban a kis legény, és boldog karácsonyt kívántak egymásnak. Két ajándék csomag bújt meg a fa alatt. A Zaláné volt a legnagyobb; segítség kellett a kibontásához. Ám amikor meglátta, hogy egy csodaszép faragott hintaló van benne, csillogó szemekkel, széles mosollyal nyomban meg is ülte. Oly iramban hintázott rajta, mintha igazi lovon vágtatott volna. A másik csomag jóval kisebb volt, de annál értékesebb, a Joláné: egy elektromos varrógép. Böllérmunkák jövedelméből gyűjtötte össze a rávalót József, és jól tudta, milyen nélkülözhetetlen eszköze lesz kedvesének. A harmadik csomag egy gyógyszeres dobozka méretű volt, a fenyőfa egyik ágán dekorációként himbálózva csillogott, és a ház urának szánta szerető felesége. József telve kíváncsisággal óvatosan kibontotta: egy összesodort kidekorált papírdarabkát talált benne, rajta gyöngy betűkkel ez állt: „ Új Élet dobog a szívem alatt! Hét hetes a kis Drága! Januártól engem is felvesznek közmunkára, amíg tudok, dolgozok. Örök szeretettel: Jolánod.”


2016. 08. 25. 7:57:08

Dohányosné Gulyás Zsuzsanna Két meleg kávé (Egy falusi hétköznapi történet) Ősz volt. Már felgyulladtak az utcai világítás fényei, hamar sötétedett. Ide oda cikázott biciklijén a vékony testű, lengén öltözött, már őszülő Kerekes Pali. Elmúlt már negyven éves. Alaposan becsípett az egész napi munka után, no meg a kocsmázás után, és sietett haza, mert arra gondolt:- most megint alaposan lehord az asszony!- tépelődött. Mivel fűtötte az alkohol, az egész közelgő perpatvart nem vette komolyan. Szép, kicsit talán elhanyagolt házuk, utcai kapujuk zárva volt. Mindig zárták. Nem csupán a gyerekek miatt, elsősorban őket féltették, de magukat is. Az egyik szomszéd nagy, erős és meglehetősen kötekedő, verekedő iszákos ember. Féltek tőle az utcában. Buta volt és gátlástalan. Pali is jobbnak látta kerülni, nem szerette, ha belékötött. Nehezen bár, de sikerült a kiskaput kinyitni majd visszazárta és a fény felé bedűlöngélt az előszobába. - No, jómadár, hazaértél?- Már éppen indultam volna érted a kocsmába! Ilyenkor kell hazajönni? Piszkosul berúgtál!- Csípőre tett kezekkel állt előtte apró termetű, kissé molett, szőke hajú felesége, Edit. Leánynéven Kis Edit, a falu másik végéről hozta őt Pali. - Hoztál pénzt? Maradt még vagy mind a komákra verted el?- dühöngött Edit. - Alig tudom a négy gyerek mellett beosztani, ami bejön! Te meg nem gondolkozol?- nézett kérdően az urára Edit. Évek óta mérgezte az életüket már, hogy Palinak nincs munkája. Pedig jó szakember: ács-állványozó, de nem tud a faluban már munkát kapni. Amióta a tsz. megszűnt, nincsen rendes munka. Napszámból élnek, meg amit a gyerek után kapnak. Kevés. Segélyeket is kér az önkormányzattól, meg ha teheti, ő maga is eljár dolgozni, hogy naponta tisztességgel elláthassa a családot, még ha szegényesen is. Törlesztik a hitelre kapott házat, ott a rezsi... - szóval főhet a feje, hogy mindenre elég legyen a pénz! Néha, szinte úgy érzi nem is tudja megoldani. Még szerencse, hogy szülei segítik valahogyan, hiszen nekik sem könnyű, aztán akad egy-két jó as�szony, akik étellel és kisruhákkal ellátják. Vajon meddig? Hiszen ők sem 66 Antológia 2016.indd 66

2016. 08. 25. 7:57:08

élnek könnyen, de a segítség mindig a legjobbkor jön. Edit mérges volt, és keserű. - Alig múlik el nap, hogy ne igyál! Mindig van alibid arra, hogy ihass! Kellene a pénz másra is, ne a kocsmárosokat hizlald! Azoknak van! - Ma is csak úgy jutott egy kis pörköltnek való hús, hogy a hentesre kimostam a véres gönceit meg felmostam a boltját és adott egy kis húst! Tésztát nem tudtam főzni hozzá csak egy kevés krumpli van még! Egyél. A gyerekek már vacsoráztak! No és szégyelld magad!- azzal átment a gyerekekhez. Ennyi eltöltött év után sem bírta Edit Palinak ezt a felelőtlen viselkedését elviselni. Van úgy is elég gondjuk. Szinte semmire sem haladtak az elmúlt két év alatt. Itt a négy gyerek. Ők az elsők. Óvoda, iskola a legkisebb gyes-es. Mi lesz így velük? - villant át Edit gondolatain, ahogy a pici fürdőszobában hozzáfogott az esti fürdetéshez. - Nem fog megváltozni, pedig már ezerszer ígérte! - s ettől a kedve sem lett jobb, de végezte napi dolgát mint a gép! - Eredj, moss kezet és egyél te is- szólt oda Palinak. - Jól van már, kiáltott át a konyhából Pali, abba lehet hagyni Editkém! Szidtál már eleget! Egész nap dolgoztam, aztán ittunk egyet a haverokkal! Olyan nagy bűn? Ennyi nekem is jár! Edit ezt meg sem hallotta- hiszen elcsépelt szöveg volt ez már. Annyit azért odaszólt Palinak: - Jár hát, nekem meg mi jár? Csak a szám! Meg állandóan azon agyalok, mi lesz holnap? Te meg? Edit látta, hogy értelme nincs a vitának, meg aztán valamennyire a mérge is elszállt már. Mégiscsak megnyugodott, hogy Pali hazaért. Mire a gyerekeket ágyba rakta Pali, az asztalra borulva az üres tányér mellett aludt. Szeretettel, kicsit talán szánakozva nézte Edit az ajtóban állva élete párját. Szíve megtelt szeretettel a férfit látva. Tizenöt évvel volt nála idősebb, de Edit ezzel sohasem törődött, valahogy mégis ő volt az, aki felelősséggel vitte a család életét. Több volt benne az akarat, az elszántság és a vidámság is. Talán a makacs élni akarás? Tudta, az ő vállán van a több teher, fiatal kora ellenére ösztönös volt benne az elszántság arra, hogy gyerekeit, ha tisztes szegénységben is, de egybetartva felnevelje. Nézte alvó férje, fáradt testét, agyondolgozott kezeit, ahogyan az asztalon pihentette. Nézte mosásra váró ruházatát és sajnálta! Tudta: többre lenne képes és jobb életet érdemel, de mindkettőjük családja szegény. Segítség a szeretet, és hogy vigyáznak a gyerekekre, ha kell. Leült mellé egy székre, még nézte egy kis ideig, a tv is szólt a konyha sar67 Antológia 2016.indd 67

2016. 08. 25. 7:57:08

kában, de nem figyelt rá, mert bizony fáradt volt és alig várta már, hogy lefeküdhessen. Felkeltette Palit, átkarolta a derekát, a szobájukba cipelte és az ágyra segítette. - No, mára ennyi volt -motyogott Edit halkan - talán holnap jobb lesz? Mosdás után maga is ágyba bújt. Pali horkolva, mélyen pihent mellette. Mosolygott az alvó férfin, majd ő is elaludt. Éjszaka egyszer- kétszer át kellett támolyogni a gyerekekhez, mert mindig valami történt, de ezt már rutinosan megoldotta. Reggel Pali frissen borotválkozva, tiszta ruhában, kávéval keltette Editet. Az apró konyhából az egész ház megtelt a frissen főzött kávé illatával. Edit kitágult szemeivel, gyanakodva figyelte élete párját. Szőke haja még kócos volt. Összehúzta magán kopottas köpenyét és az egyik székre kuporodott majd ásított, és megkérdezte: - No, mi van kiskomám? Bűntudatunk van? Ma te lettél a presszós lány? Mitől vagy ilyen fürge ma reggel? - de azért a felé nyújtott bögre után nyúlt, bele-bele kortyolt a meleg kávéba. - Ezt azért kaptad - szólt Pali - mert tegnap rosszul viselkedtem és nem bírom, ha haragszol rám. Tudod, hogy szeretlek! Átkarolta Edit vállát, és egy puszit nyomott „pufók” arcára. Szerette ezt az apró, dacos, talpraesett asszonykát. - No, komám - kuncogott Edit- ez a Te szerencséd! Reggelre minden mérge elszállt. - Most segíts, rendbe tesszük a nagyobbakat. Ki-ki teszi a maga dolgát. Reggeli. Óvoda, iskola a kicsiket meg elviszem anyuékhoz. Nem is tudom, mi lenne velünk nélkülük? Sokat számít, hogy az anyu vigyáz rájuk, szereti őket és talán ez a legfontosabb. - Ma reggel, Te meg Tóth Jóskával és Horváth Lacival vagont mentek kirakni! Ez pedig azt jelenti, hogy este megint későn jössz haza? - Nem, Editkém - ígérte Pali, miközben a fiára adta a pulóvert -ma sietek haza, be kell hordanom a szárazra a téli tüzelőt. - Erre aztán befizetek - kuncogott Edit- hiszem, ha látom! Ígéretekkel teli a padlás! Egy sör, két sör és jön az ökör! De ekkor már valamennyien nevettek. Edit sokszor humorral igyekezett feledni és feledtetni a nehézségeket. 68 Antológia 2016.indd 68

2016. 08. 25. 7:57:08

Azon volt, hogy a gyerekek ne nagyon vegyenek ezekből észre semmit. Edit tudta, Pali nem tud inni, ha megkóstolja: vége. Lesz-e valaha is ennek vége? Nem bízott már túlságosan benne. A gyereket elvitték ahová kellett, a kicsiket a mamához, majd ki-ki ment a maga dolgára. Pali dolgozni, Edit az önkormányzati pénztárnál felvette a segélyt, eltette, és elgondolkozott: Mire is lesz elég ez a pénz? Bement az üzletbe vásárolt: tejet, lekvárt, kenyeret meg tisztálkodási szereket. Persze csak a legszükségesebbeket, hogy valamennyi pénze maradjon! Kifizetett mindent és kisietett az utcára. Hazakerekezett, kipakolt és sietett is napszámba. Már két hete cirkot vágott, fejt a közbeeső szabadidőben. Kellett a pénz! Délben falt egypárat a zacskóból: kifli meg felvágott, jókat kortyolt a vízből, kis pihenő - csak pár perc -, mert a gazda figyel, az órabéres nem henyélhet! A nap sütött, a cirokpor csípett és égette Edit bőrét, de nem tehetett mást: tűrte. Kell a napszám! Vége lesz ennek egyszer valamikor? Törte a fejét munka közben. Valahogy nem látta a végét ennek az állandó „ mókuskeréknek”. Vidám természete, csak az tudta a sötét gondolatait elhessegetni tőle. Bízott a jövőben. Maga se tudta miért? Szerencsés alkat lévén mindig „kikaparta”- amire a családnak szüksége volt. Palival nem volt túl egyszerű az élete, de mivel sok választása a férjhez menést illetően nem volt, beletörődni igyekezett a helyzetükbe. Optimista volt. Hajtóerő volt benne, amit az apjától örökölt. Ez volt az ő titka. Mindig volt ereje újra kezdeni. Munka után, összeszedte a gyerekeit és sietett velük haza. így ment ez nap-nap után. Évről-évre. Mindig igyekezett spórolni egy keveset, hogy legyen egy kevéske tartalék. Ha valami közbejön - gondolta Edit- legyen! Nincs kitől kérjen kölcsön- meg aztán vissza kell adni! Agyalt és dolgozott! Reménykedett abban, hogy a gyerekeknek több esélye lesz egy jobb életre! Pedig még ő is fiatal! No, de a gyerekek az első. Gondjuk volt még, hogy legkisebb fiúcska nem volt teljesen egészséges. Gyakran befulladt, ha olyan volt az idő. Edit féltően rohant vele a levegőre, az orvostól kapott gyógyszereket beadta, és aggódva várta, hogy jobb legyen. - Majd kinövi-gondolta Edit remegve, azt mondta az orvos. Erős fiúcska volt és főleg vidám. Szinte mindenen nevetett a hároméves, 69 Antológia 2016.indd 69

2016. 08. 25. 7:57:08

szőke gyerek. Ez némi vigasz volt a szülőknek. Edit, ha ideje engedte: játszott velük és sokat mesélt esténként. Nem sok könyv volt a háznál, de azokat többször is elővette. Játék sem volt sok, de ő kitalálta őket, a gyerekek örültek és sokat nevettek. Ebben volt a kis család ereje. A Remény, a Jókedv és a Szeretet. Edit tudta, hogy párja igazán sohasem fog tudni megváltozni, de szerette, ő volt a gyerekei apja. Dolgozott, ha volt munka és neki is segített. Ha összevesztek is, hamar kibékültek, mert Edit jó szíve és szeretete mindig átlendítette őket a viták hevén. Esténként, amikor már nyugovóra tért a család, és Editék szobájába bevilágított az utcai villany, félhomály ült a szobán. Edit nyitott szemekkel feküdt Pali mellett. Öröm járta át egész testét. Ma éjjel is forrón szerették egymást. Érezte kell neki a férfi forró ölelése. Legalább ez, igazán csak az övéké! Ez megmaradt még nekik! Bámulta a plafont és kerekded testét átjárta a meleg szeretet, s a huncut kuncogó öröm: - Ez jó volt! - s már el is nyomta őt az enyhet adó álom. Valamelyik gyerek felsírt. Rendbe tette. Visszabújt a meleg takaró alá, átvillant fejében a remény: - Majd holnap, holnap már biztosan könnyebb lesz! - fordult is a fal felé, hogy újból rátaláljon egy jobb életet adó álom. Egy szebb, egy könnyebb jövőről álmodni szabad és kell! Reménykedni kell, hiszen még lehet esélyünk egy könnyebb életre. Álmában mosolygott. Kinevette a nehézséget, a szegénységet és tudta, álmában is tudta, csak így bírja ki! Ki kell bírnia, mert ott van az a bűvös szó: remény! Hajnalban szólt a vekker. Újra elindult egy reményekkel telt család.


2016. 08. 25. 7:57:08

Gyovai Jánosné Az ingovány fogságában (Nyári kaland) Egy verőfényes nyári vasárnapi nap délután, két kedves barátnőmmel, Katival és Magdival elindultunk a 8 km távolságba lévő Mártélyra, egy kis kerékpár túrára. Ezt az utat általában minden vasárnap megtesszük egészségünk miatt és saját szórakozásunkra. Komótosan tekertünk a kerékpárúton, hisz nem siettünk, közben a tájban is gyönyörködtünk és néha egy-egy kritikát elengedtünk a mellettünk elhaladókról és közben nagyokat nevettünk. Szinte vesztünket éreztük. Útközben megbeszéltük, hogy akár mi lesz, megkeressük a „Tanösvényt” és átmegyünk rajta a szigetre, az élő Tiszáig. Mikor odaértünk a strandon már sokan napoztak és volt, aki fürdőtt is. Mi kerékpárral áthajtottunk az üdülők előtti járdán, igaz „Tilos”, de nekünk akkor nem számított. Az ösvényig meg sem álltunk. Az erdő csodás volt, az út szélén álló fák, mint egy alagutat alkotva összeborultak és ráhajlottak a kitaposott ösvényre. Az úton néha feltűnt egy-egy sétáló, akik megjárták már az ösvényt, a szigetet és már visszafele ballagtak. Mikor odaértünk a fahídhoz Kati kijelentette: - A biciklimet nem hagyom itt, mert valaki ellopja! - Akkor hogyan akarsz átmenni a szigetre, hisz olyan keskeny a híd? kérdeztem tőle. - Hát biciklivel, felülve - szólt és már el is indult a keskeny hídon. - Várj meg, te süket! - kiáltotta utána Magdi. - Ne őrültködjetek már! - szóltam rájuk, de már akkor otthagytak. Én meg elindultam gyalogolva, tolva a bicajomat, mert minden 5 m után a kormányom felakadt a keskeny híd korlátjába. - Nem bírok veletek tartani, mert állandóan beszorul a kormányom! - kiáltottam utánuk. Ők csak mentek. Kati felemelt lábbal, a korlátba kapaszkodva lökte magát, úgy haladt, Magdi meg utána. - Ugyan ne szerencsétlenkedj már, emeld fel a biciklid és gyere! - kiáltotta vissza Kati. Ekkor én már jobbnak láttam, ha nem megyek utánuk és elkezdtem tolatni hátra a biciklivel, ami sokszor csak nagy nehézség árán sikerült. Közben magamba morogtam. 71 Antológia 2016.indd 71

2016. 08. 25. 7:57:08

- Hé! Ti őrültek vagytok! - de Ők csak mentek tovább. Közben a tájat fényképezték és nagyokat nevettek. Már alig láttam őket, mikor Magdinak megszólalt a telefonja. Kati, aki éppen fényképezett a mobiljával, megijedt és hirtelen visszafordult, de közben a telefon kiesett a kezéből, az alatta lévő pocsojába. - A fenébe! - kiáltott fel Kati! - A telefonom a vízbe esett! - szólt ingerülten, Magdi és én elkezdtünk nevetni, de akkor meg hirtelen egy reccsenést hallottam. Odaszaladtam a hídon hozzájuk és látom, hogy a híd leszakadt és a korlát is kidőlt utánuk. Én még jobban elkezdtem nevetni, de Magdi rámszólt: - Mit röhögsz, te süket! - Menj és hozzál segítséget, mert itt ragadtunk! De én a nevetéstől alig tudtam megszólalni, mert láttam, hogy mindketten milyen arcot vágtak a meglepetéstől és az ijedségtől. Átmegyünk a hídon, hátha kitalálunk valamit, mi legyen - szólt Magdi. De igyekezz, mert éhes vagyok! - kiáltotta Kati. Ekkor elindultak a szigetre. Az ott élő madarak ijedten repültek fel és körülöttük keringve egyet- egyet pottyantottak rájuk. Ahogyan kiértem a hídról, örültem, hogy talajt érzek a lábam alatt. Távolból csak a kiabálásukat hallottam. Ekkor felpattantam a bicajomra, hogy hozzak segítséget, közben arra gondoltam, mi lenne, ha most valaki, vagy valami megtámadna? Ekkor zörejt hallottam oldalról és még jobban tekerni akartam, de két nyúl kiugrott az útra, két lábra állva rámszóltak. Magdi menj vissza a hídon a barátnőidhez és szólj nekik, hogy készítsenek gólyalábat, azon kitudnak jönni! - és közben kacagva elfutottak. Azt se tudtam, hogy most álmodom vagy ébren vagyok, vagy a félelemtől megőrültem, de akkor megcsörrent a telefonom. - Na, mi van már, hozod a segítséget? - Magdi volt az. Ekkor visszasiettem a leszakadt részig óvatosan, nehogy én is beleessek az ingoványba és elkezdtem kiabálni. - Katii... Magdi! - de nem hallották meg. Ekkor számba vettem két ujjamat és egy nagyot füttyentettem. - Ez a másik Magdi - megismerem, mert csak ő tud így fütyülni! - szólt Magdi, Katinak. Mindketten kifutottak az erdőből, de ahogy megláttam őket, a nevetéstől alig bírtam megszólalni. 72 Antológia 2016.indd 72

2016. 08. 25. 7:57:08

- Mit röhögsz, Te süket! - szólt rám Kati. De én csak nevettem és alig bírtam a nevetéstől megszólalni, mert mindketten csupa madárszarosak voltak. - A nyúl.. a nyulak, dadogtam! - még mindig nevetve. - Beszélj már Te eszetlen, hoztál segítséget? - fakadt ki Magdi. - Nem, hanem találkoztam két beszélő nyúllal. - Te tisztára megőrültél! - szólt Kati. Akkor elmeséltem nekik, még mindig nevetve, hogy a két nyúl mit mondott. - Készítsetek gólyalábat, azzal át tudtok jönni az ép hídig. - Ez nem is olyan őrültség, Te észkombájn! - nevetett Kati és visszamentek a szigetre. Hallottam, ahogyan kiabáltak egymásnak. - Hozzál két nagyobb botot és két kisebbet, meg folyondárt! - osztotta az észt Magdi. Mi a fenét akarsz csinálni? - kérdezte Kati. De Magdi nem szólt, csak a két nagyobb botra folyondárral rákötötte a két kisebbet lábtartónak. Ahogy el akartak indulni, Kati megint így szólt: - A biciklimet nem hagyom itt, mert valaki ellopja! - Eszednél vagy? - Hát, ha ki nem tudunk menni, akkor be, hogy jönne valaki? -mondta Magdi nevetve. - Oké, meggyőztél! - szólt Kati és elindultak a leszakadt hídig. Kati fellépett a gólyalábra, hogy átjöjjön hozzám, de akkor egy reccsenést hallottunk. Eltört a gólyaláb és ő meg a vízbe esett. Magdival elkezdtünk nevetni és alig bírtam kimondani, hogy: - Biztosan a „ pirannyák” rágták szét a botot. - Igyekezz kifelé, mert jönnek a „krokodilok”! - szóltam. - Nem vagy te normális, hisz itt nincsenek is! - szólt Kati, akinek a ruhájából közben folyt a pocsaras víz. - Piranyák? ... Krokodilok? Meg vagy te húzatva? - szólt Magdi még mindig nevetve. Ekkor Kati feltápászkodott és belekapaszkodott a hídba, felhúzta magát rá és csurom vizesen visszament, hogy készítsen egy újabb gólyalábat. Magdi meg ezután szép lassan átsétált hozzám a vízben lévő deszkákon, a híd másik oldalára. Összekapaszkodva elkezdtünk nevetni, hogy majdnem leszakadt a híd alattunk. - Vigyázz már te őrült, mert mi is itt ragadunk! - mondtam Magdinak 73 Antológia 2016.indd 73

2016. 08. 25. 7:57:08

a könnyeimtől alig látva. Kati ez idő alatt elkészült az új gólyalábbal és most már ha nehezen is, de sikerült neki átjutni az ingoványos részen az ép fahíd területére. Futva és nevetve rohantunk ki a partra, de Kati közbe csak azt kiabálta: - A bicajom, a bicajom, valaki ellopja, majd meglátjátok! - De rosszul vagy azért a roncsért! - nevetett Magdi. A parton mind a hárman összekapaszkodva nevettünk és a nevetésünket hallva, többen is odajöttek, hogy mi van velünk. Azt se tudtuk, hogy meséljünk a telefonról, a leszakadt hídról, a nyulakról a piranyákról, a krokodilról és erről az egész hihetetlen történetről. Mindenki nevetve jött ki utánunk a „tanösvényről”, azt hitték valami nevetőport vettünk be. De mikor meghallották a történetünket és meglátták Katit csurom vizesen és minket sárosan az összeölelkezéstől, az egész mártélyi part hirtelen nevetésbe tört ki, egy kis időre elfeledve a mindennapi bajokat. Hát, így ért véget én és két jó barátnőm hihetetlen kalandja a „tanösvény” túráról. Megfogadtuk, hogy ezután csak oda megyünk, ahova biztonságosan eljutunk és vissza is tudunk jönni. Másnap megjavították a leszakadt hidat, Kati és Magdi így biztonsággal kihozhatták a szigetről az ott hagyott kerékpárjukat, ami a madárürüléktől szinte felismerhetetlen volt. - Nem baj, szólt Kati! - de mégsem lopták el. Ez volt talán a nyári kalandom legszebb története. Aki nem hiszi, járjon utána!


2016. 08. 25. 7:57:08

Viczián Pálné Ne félj, a világ kincséért sem tennélek tönkre! Van egy emlékezetes, de úgy is mondhatnám, hogy meghatározó nap az életemben. Akkor hallottam nagyon sokszor : „Ne félj, a világ minden kincséért sem tennélek tönkre!” Tizenéves, későn érő lány voltam, ha volt egy kis szabadidőm a tanulás és az otthoni sok munka mellett, akkor szépirodalmat olvastam. Ha azt követelte a lehetőség, átolvastam akár egy teljes éjszakát. Középiskolás voltam, de én nem jártam fiúkkal moziba, de még a Körös partra sétálni sem. A nyári szünetet végigdolgoztam egy szomszédos községben lévő Állami Gazdaságban. Abban is szerencsém volt, hogy nem kellett nekem keresni, kérni a munkát. Szinte felkínálták, igaz már-már kötelező jelleggel. Az apám magtáros volt abban a bizonyos állami gazdaságban, és időben szólt, hogy jöhetsz a magtárba dolgozni! Első évben szinte katonai szigorral sorolta a feltételeket: mindenki ismerni fog, tudják, hogy az én gyerekem vagy, azt lesik, hogy nem kivételezek-e veled. Ezért elvárom, hogy nagyon becsületesen dolgozz, első legyél, aki a pihenő idő után feláll. Ne vágj fel, fogadj szót Juliska néninek, aki a brigádvezetőtök lesz. Ezt a sok elvárást akár írásba is lehetett volna foglalni, de én anélkül is tudtam, hogy az apám valóban énhozzám lesz a legszigorúbb, tehát jó lesz, ha minél jobban igyekszem. Hál’ Istennek Juliska nénivel jól kijöttünk, sokszor csak ketten dolgoztunk a legtávolabbi magtárban, ilyenkor legtöbbször forgatni kellett a nedvesen behozott gabonát. Olyan munkatempót diktált, hogy néha az ájulás környékezett, de hát ő is meg akart felelni az elvárásoknak. Aztán a véletlen a segítségemre sietett. Egy katonától kapott igen szép szerelmes levelet. Neki nehezen ment az írás és megkérdezte, nem segítenéke neki a válasz megírásában. Természetesen, míg én írok, addig ő helyettem is dolgozik. Aztán ő elmondta, hogyan képzeli a választ, én meg - őszerinte - gyönyörűen formába öntöttem. Nagy hasznát vettem a sok Jókai regény olvasásának. A brigád szinte az első pillanatban befogadott, jól megvoltunk. Apám is elégedett volt és ami még fontosabb: az illetékes ágazatvezető is. 75 Antológia 2016.indd 75

2016. 08. 25. 7:57:08

Becsületesen dolgoztam és úgy kerestem, mint a többiek. Második évben még megtisztelőbb ajánlatot kaptam. Sok a munka, vihetek magammal 5-6 megbízható lányt, de jól válogassam meg őket, ez nem nyaralás, itt dolgozni kell! Olyanok legyenek, akik nem akkor látnak először lapátot és vödröt. Az is lényeges szempont volt, hogy ha a munka úgy kívánja, vállaljanak túlórát. Azt garantálhatom, hogy becsületesen kifizetik az elvégzett munkát. Könnyen sikerült 6 lányt kiválasztanom. Legtöbbet a tűző napon dolgoztunk, egy erőgép hordta a terményt, egy másik végezte a tisztítást, mi meg a kézi munkát. Első héten változtak a gépvezetők, de utána ők is állandósultak. Nekik azért jobb volt, mert néha a hűvösbe húzódhattak. Egyik alkalommal nevetve szólt az egyik lány. Nézzétek csak! Az a szőke fiú állandóan minket néz! Nagy lett a kacagás, hogy majd nem néz ő, ha Gyuri bácsi - az apám -, vagy a traktorosok brigádvezetője észreveszi! Aztán másként történt, a szőke fiú vagy inkább férfi, a tisztítást végző gép mellett volt állandóan, és reggel 6 órakor velünk kezdett, és ha kellett túlórázott velünk. Víg kedélyű volt, de akkor már láttuk, hogy sokkal komolyabb, érettebb gondolkodású, mint mi vagyunk. Az is kiderült, hogy 28 éves. Velem keveset beszélt, igaz én sem sokat. Észrevettem, hogy valamelyik magtáros meg-megjelenik. Aztán ismét nagy vihogás közepette terjedt szájról- szájra. hogy a „szőke” (ez lett a fedőneve) engem néz. Kezdtem én is arra nézni, de ügyesen elfordította a fejét. Aztán már állandósult a figyelése, és hol az egyik, hogy a másik lány szólt nekem: na, már megint téged bámult... Dühös lettem és mondtam neki, hogy ti meg ne engem bámuljatok, hanem a búzát merjétek! Nem tagadom, hogy hízelgett egy kicsit, hogy néha-néha találkozik a tekintetünk, csak az zavart, hogy olyankor valami, addig ismeretlen bizsergés futott végig rajtam. Persze az Apámtól is féltem, inkább lehajtott fejjel dolgoztam. Később már nem foglalkoztak velem a lányok, hiszen mindenkinek lett ártatlan „hódolója”. Aztán eljött az a bizonyos nap. Akkor is túlóráztunk, délután mellém került a „szőke” és mintha a gép körül igazítana valamit, egy pillanat alatt egy csókot lehelt a nyakamra, és nyomban azt mondta: Ma este, ha megyünk hazafele, szeretnék veled beszélni, ne csodálkozz, ha lefordulok veled a gátra. 76 Antológia 2016.indd 76

2016. 08. 25. 7:57:08

Hát én bizony csodálkoztam a csókon is, meg azon is, hogy beszélni akar velem. Legtöbbször együtt mentünk mi dolgozók kerékpárral munkába is, este haza is. Mindenki ott vált el a társaságtól, ahol a legrövidebb úton ért haza. Én általában az utolsó 2 km-t a kivilágított körgáton tettem meg. Akkor még nem volt mitől vagy kitől félni. Sohasem bántott senki, de még meg sem ijesztett. Amíg nem értünk a gátig, nem is mellettem jött. Aztán ráfordultunk a gátra és napi eseményeket beszélve haladtunk kb. egy kilométert. Ott azt javasolta, hogy szálljunk le, mert úgy jobban lehet beszélgetni. Ő akkor már a gátoldalban ült és nyújtotta a kezét. Leültem minden izgalom és félelem nélkül, bár éreztem, hogy reszketek. Közelebb ült hozzám, megfogta a kezem és akkor hangzott el először: „Ne félj, a világ minden kincséért sem tennélek tönkre!”. Aztán félkönyékre támaszkodva a fűbe heveredett, engem - a kezemet továbbra is fogva- maga mellé húzott, de a kezünkön kívül sehol sem értünk össze. Ismét elmondta, „ne félj, a világ minden kincséért sem tennélek tönkre!” Nekem tetszett ez a mondat, és ahogy közelről láttam a nagyon szépnek tűnő kék szemét, az járt az eszembe, hogyan is tudnál te engem tönkre tenni? Aztán kért, hogy hallgassam meg az élete történetét: Először is azt szeretném neked megmondani, hogy szerelmes lettem beléd! Szerelmes, minden nap egyre jobban, ezt már nem lehet így tovább bírni. Tudod, furcsa az élet, te vagy az első. akibe szerelemes lettem. Tudom, hogy eleinte pont te nem néztél rám, de azt is észrevettem, amikor már néha te is felém néztél. Akkor reménykedni kezdtem, de egyre jobban féltem is. Féltem, hogy nem tudok majd parancsolni az ösztöneimnek. Megfigyeltem, hogy a többi lány is aranyos, jópofa, de te más vagy, nem nevetgéltél hol ezzel, hol azzal. Hallgasd hát meg az életemet. A gyermekkorom nagyon nehéz volt. Nem is érdekeltek a lányok. Aztán katona lettem, olyan helyre kerültem, ahol nagy volt a fegyelem. Majd amikor leszereltem, nem volt társaságom. Egyszer egy volt iskolatársam hívott, hogy csatlakozzak hozzájuk. Sok jó csaj van ott, biztosan találok magamnak valót. Mindjárt első alkalommal észrevettem egy zokogó lányt, különbnek láttam a többinél. Leültem mellé és megkérdeztem, hogy mi baja van. Nem válaszolt, a többiek mondták el, hogy most hagyta el a vőlegénye és vigasztalhatatlan. Egyébként as�77 Antológia 2016.indd 77

2016. 08. 25. 7:57:08

szisztens egy egészségügyi intézményben. Sajnáltam, és mivel nem vagyok egy mulatós fajta, ott maradtam mellette és vigasztaltam. Soha nem éreztem lángolást iránta, de lassan kezdtük egymást megkedvelni és szép lassan megszeretni. Legalábbis úgy, hogy azt gondoltam, le tudnám vele élni csendben, nyugodtan az életemet. Biztos jó feleség lenne belőle. Egy év után megkértem, és igent mondott. Így hát én nős vagyok. Érted? Jól élünk, de soha nem éreztem olyan vágyat utána, mint te utánad az első pillanatban, amikor először megláttalak. Rádöbbentem, hogy ez a szerelem! Kimondhatatlan boldogság vett rajtam erőt, szerettelek volna azonnal ölbe kapni és elszaladni veled a világ végére és csókolni és csókolni, ahol érlek. Biztosra vettem, hogy te is így érzel, bár ritkán viszonoztad a nézésemet. Nem alszom már jó ideje, és ezért kértem, hogy beszéljünk. Miért nem szólsz egy szót sem? Miért reszket a kezed, ne húzd el! Én csak néztem a szép kék szemét, és nehezen szólaltam meg. Igen, szerelmes vagyok beléd, ha ilyen a szerelem, én még ilyet nem éreztem soha. Apám agyonütne, te nem lehetsz a férjem, és még iskolás is vagyok. Azt sem tudom, mi ez? Aztán beszélt arról, hogy ő nem tud elválni, legalábbis addig, amíg élnek a szülei. Azok nagyon szeretik a feleségét és az becsülettel gondozza őket. Te menj férjhez, ha találsz majd hozzád méltót, de csak akkor, ha legalább megszereted. Szüljél, ha szeretnél gyereket. Én csendben figyellek, és ha úgy hallom, hogy nem vagy boldog, elmegyek és a gyerekeiddel együtt vállallak téged. Persze, ha még akkor is szerelmes leszel belém, mert én úgy érzem, hogy az én szerelmem nem múlik el. Ha boldognak tudlak, nem foglak zavarni, hiszen te még nagyon fiatal vagy. Menjünk! Én nem bírom már a köztünk lévő távolságot és csókolni szeretnélek és ölelni. Ne félj, a világ minden kincséért sem tennélek tönkre! - és én egyre jobban nem értettem ezt a mondatot. 16 éves voltam. Aztán, ami utána történt, maga volt a mennyország! Felállt, felsegített engem is, szembe álltunk egymással és egy pillanat múlva úgy ölelte a derekamat és csókolta a karom, nyakam, arcom, majd a csukott szám. Aztán sután, ügyetlenül én is megcsókoltam. Erre még erősebben ölelte két kézzel a derekamat és egy pillanatra sem engedte el. Nem sok idő múlva azt éreztem, hogy a combom között valami erős, ismeretlen dolog kerül egyre közelebb hozzám. Az első döbbenet után, nem tagadom, olyan volt, 78 Antológia 2016.indd 78

2016. 08. 25. 7:57:08

mintha lebegnék ég és föld között. Közben lihegve és könyörögve suttogta: „ne félj, a világ minden kincséért sem tennélek tönkre!” Majd még egy erős ölelés és lecsendesedett minden, csak belőlem áradt valami forróság, amiről fogalmam sem volt, hogy mi lehet. Azt az érzést nem lehet leírni. Álltunk még egy ideig összeölelkezve, a kezével szorosan fogta a derekam, majd egy feledhetetlen csók a csukott szánkra, majd megköszönte ezt az egész nyarat, és hogy bíztam a szerelmében, mert ez adott neki erőt, hogy el ne veszítse a fejét. Én csak a szemét láttam és nem is igen értettem, hogy miket mond. Hazáig velem jött és a kapuban csendben elváltunk. Másnap már más dolgozott a helyén, ahogy azt előzőleg megmondta, nem is láttam egész nyáron. Amikor beértem a lakásba, a nővérem várt. A mi szobánk ajtaja a nyitott folyósóra nézett, így más nem is vette észre az érkezésem. Hol voltál eddig, mindjárt éjfél, záporoztak a kérdései. Egyedül jöttél, csak nem kísért haza? Nem válaszoltam, csak ráborultam és zokogva annyit mondtam: gyerekem lesz. Erre a testvérem kipattant az ágyból, rázni kezdett, és rettenetesen idegesen kérdezte: Megőrültél, mit csinált veled? Magamhoz tértem és kijelentettem, ne is próbálj meggyőzni, megtartom, felnevelem, ugye te segítesz? Ne félj, nem csinálok botrányt, ha agyonütnek se mondom meg senkinek, hogy ki az apja. Ő nős. Szereti a feleségét, belém csak szerelmes, de egyszer lehet, hogy értem jön. A testvéremet ez nem nyugtatta meg és meg sem hatotta. Leült mellém az ágy szélére és követelte, hogy mondjak el mindent, mi történt, hogy történt. Fogta, szorította két kézzel a derekamat, el sem engedte. Aztán... sürgetett a két és fél évvel idősebb nővérem. Mit aztán? Háborodtam fel, éreztem a combom között valamit. Nagyon jó volt, én még ilyet soha nem éreztem. Álltunk, persze, hogy álltunk, csak addig ültünk, míg beszélte az életét. Mit csinált még? Jaj, hát csókolt és csókolt. Az arcom, a nyakam, a karom. Igen, végül én is megcsókoltam a száját. Hogy? Jaj, Istenem, hát a szánk összeért. A nővérem most újra kezdte, légy szíves részletesen elmondani, mit csináltatok, illetve ő mit csinált veled: Levette a nadrágját? Csak kigombolta a sliccét? Nem? Hát akkor a te tornanadrágod, vagy a bugyid is? Mit vett le? 79 Antológia 2016.indd 79

2016. 08. 25. 7:57:08

Semmit? Oldalt ért hozzád? Ott se? Az igazat mondd! - fogta könyörgőre. A blúzod kigombolta, megfogta a melled? Nem? Mind a két kezével csak a derekad fogta? Az engem nem érdekel, hogy többször is elmondta, hogy a világ minden kincséért sem tenne tönkre... Akkor azt mondd meg, hogy mi volt a combod között, de pontosan! A tornanadrágod, meg az ő nadrágja? Azon keresztül éreztél valamit? Igen, feleltem. Ekkor az én drága testvérem - akivel nem volt titkunk soha egymás előtt - felkacagott és az elmebeli állapotomról szólt, nem valami hízelgően. Majd könnyes szemmel kijelentette, na, ettől nem lesz gyereked! Egyszer majd megköszönheted annak a gazembernek, hogy alapjában véve mégis csak becsületes volt. Lehet, hogy tényleg szerelmes beléd, de ajánlom, hogy nagyon gyorsan felejtsd el ezt az estét, meg azt a gyönyörű kék szemét. Meg ne próbálj többet szóba állni vele! Ne akard, hogy megmondjalak Apunak. Aztán körülbelül két év múlva mégis meglátogatott a munkahelyemen. Egy másik községben éltem már akkor, ott kaptam munkát, de nem volt udvarlóm, nem bírtam elviselni egy fiú közeledését sem. Amikor megláttam egy hatalmas tasakkal a kezében - tele csokival - megszédültem és úgy éreztem, hogy még szerelmesebb vagyok bele, mint akkor nyáron. Aztán gyorsan összeszedtem magam és fogadtam a kéznyújtását, amely elég sokáig tartott, de nem is próbáltuk megcsókolni egymást. Elnézést kért, hogy meglátogat, de csak azért, mert erre jár. Kérte, hogy menjek vele az utcára, mert nem egyedül jött. Kimentünk, és ott állt a teherautó, rajta az én régi egyszerű munkatársaim, akik emberségre, az egymás szeretetére tanítottak. Amikor látták, hogy mennyire örülök nekik, egyenként ugráltak le és öleltek át. Búcsúzásnál már meg is csókoltuk egymást, mondván, hogy hála az Istennek, hogy nem lett belőlem úri kisasszony. Utolsónak ő is megcsókolt, ő, aki annyiszor elmondta, hogy „ne félj, a világ minden kincséért se tennélek tönkre.” Arról már nem ő tehet, hogy akaratlanul is tönkretett, mert a hozzám közeledő kezet is elutasítottam. Mindenkiben csak őt, legalábbis az általa kapott érzést kerestem, de hideg maradtam, bármilyen melegen néztek is rám. Hét évnek kellett eltelni, míg egy rendes, szimpatikus fiút találtam, akihez 80 Antológia 2016.indd 80

2016. 08. 25. 7:57:09

szeretetből hozzámentem, és boldogan élünk. Itt vége is lenne a történetnek, de nem is olyan régen nagyon érdekes dolog történt. A megyei kórházban jártam, és az egyik kórteremből az ő nevét említették. Nem akartam én bemenni, csak az ajtóból meglátni. Többen szóltak, hogy bemehetek, kértem, hogy küldjék ki. Meglátott, nézett csodálkozva, de örömmel a hangjában hívott be. Még akkor is tébláboltam, míg egy orvos a hátam mögül szinte betessékelt. Ott álltunk egymással szemben az ágya előtt. Annyit tudott szólni, hát te, hogy kerültél ide? Elmondtam, rám nézett fáradt, tört szemével, amely nekem most is nagyon szép volt, és abban a pillanatban azt a felvillanó fényt láttam benne, mint régen! Már nem volt szőke, de az ősz haj még szebbnek látszott. Aztán kinyílt a szánk, úgy csókoltuk meg egymást, de baráti, búcsúzó csók volt. Rövid idő múlva eljöttem, a múltról szó sem esett, a jelenről sem, csak a betegségről és a véletlenről. Aztán egy verssor jutott eszembe: „Megérte, megérte, megérte”


2016. 08. 25. 7:57:11

Németiné Kodrán Erzsébet A vörös kakas Hogy mikor hallottam ezt a mesét, már meg nem mondom biztosan, olyan régen történt. Úgy, a hatvanas évek elején lehetett, mert már bent laktunk a mostani kis faluszéli házunkban. Kicsik voltak a gyerekeim, pár évig, mivel akkor még nem volt GYES, sokszor nem tudtam a TSZ-ben dolgozni, hát „csak” a háztartási munka, a gyerekek és az állatok gondozása volt a dolgom. Igaz, ez is éppen elég volt, mert egész nap nem volt megállásom. Este, viszont amikor már túl volt a család a vacsorán, én is kiültem az utcára, a kispadon beszélgető idős asszonyok közé. Igaz, én voltam közöttük az egyetlen fiatal, de sokat tanultam tőlük. A gyerekek az apjukkal vidáman fociztak, vagy bújócskáztak az árokparti fűzfabokrok között, én meg hallgattam a Papp Vica néni meséjét. Mert hát Vica néni, minden este másik palotai emberről tudott valami mesét mondani. Ő mindig tudta, hogyha valami történt a faluban. Tudta, ki ment férjhez, ki vált el, ki a halálos beteg, vagy kit rontottak meg. Egy ilyen nyári este már kicsit bosszúsan megkérdeztem, miért csak mindig a mások gondja -baját mondja, miért nem mesél a maga életéről, hiszen neki is van családja. A szomszédasszonyok nevetni kezdtek, ő meg csak nézett rám, aztán azt mondta, igazad van lányom, arról is van mit mondani. Kicsit gondolataiba merült, majd elkezdte a mesét: Tudjátok, régen az úgy volt, hogy ha egy lány betöltötte a húsz évet és még nem ment férjhez, hát a szülők próbáltak neki vőlegényt keresni. Nem voltam én csúnya lány, sem nagyon szegény, megvolt már a kelengyém is, dolgos is voltam, kérőm is akadt, de nem tehetek róla, nagyon válogatós voltam. Nem tetszett nekem egy legény sem, nem is akartam férjhez menni. Mivel egyes lány voltam, a szülők sem nagyon erőltettek. Szép kis tanyánk volt a Nagylaki ugarban, ott legeltettem az érparton a teheneket, mikor egy reggel arra figyeltem fel, hogy a legelőnkön egy egész birkanyáj legelészik. A juhász meg ott hever a partoldalon. Nagyon mérges lettem, odafutottam hozzá, aztán nem válogatva a szavakat, felelősségre vontam, hogy mit képzel, hogy mer itt legeltetni, ez a mi földünk. Csak mikor rám nézett akkor állt el a szavam, mert olyan szeme volt, amilyent még sosem láttam. Olyan kék volt az mint az ég, aztán hirtelen egészen világoszöldre 82 Antológia 2016.indd 82

2016. 08. 25. 7:57:11

változott. Ne kiabálj már, szólt rám, már megyek is tovább. Felpattant, füttyentett a kutyájának és már hajtotta is tovább a nyájat. Hát én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak azokra a szemekre. De másnap este már eljött hozzánk, illendően viselkedett, beszélgetett apámmal, mikor elmenni készült, megkérdezte, eljöhet-e máskor is. Én még akkor sem szóltam, de anyám igent mondott. Pár nap múlva megint eljött, beszélgetett apámmal, de mikor menni készült már nekem kellett kikísérni. Úgy ment el, hogy még a kezem sem fogta meg, csak nézett rám azzal a furcsa szemével. Szent Mihálykor meg már a keresztapjával jött kérőbe. A szülők szívesen fogadták, én meg csak kimondtam az igent. A farsangon megesküdtünk. Jól meg voltunk, dolgoztunk sokat, a szülők is segítettek, hát szépen gyarapodtunk. Másik évben született az első gyerekünk, aztán minden évben született egy. Az uram igaz mindig úton volt a birkákkal, mert akkor még úgy volt, hogy egyik határból a másikba mentek, ahol legelőt találtak. Legtöbbször mégis a csigai legelőt használták a Maros árterében, de ha nagy volt a szárazság, akkor Bugacig is elmentek. Mire tízesztendős házasok lettünk, volt egy szép házunk, sok jószágunk, meg három gyerekünk. Két fiú meg egy kislány. Sokat kellett dolgozni, de szépen éltünk. Nem is tudom, hogy mondjam, de én már megelégeltem, hogy mindig pelenkát mossak, azt mondtam az uramnak, nem kell több gyerek, ezt a hármat is nehéz nevelni. Mit akarsz? - kérdezte, egyik szebb, mint a másik, egészségesek mint a makk, van ruhájuk, ennivalójuk, nemsokára megnőnek, lesz segítség a munkában is. Én meg csak kötöttem magam, hogy nem kell több gyerek. Aztán, ahogy teltek a napok, az én uram nem hált velem többé. Este mikor megette a vacsorát, ki ment a birkasubában, ott vetett ágyat magának a szalmában. Ma úgy mondanánk, mosolyszünet volt köztünk. Én meg sírva panaszkodtam anyámnak, hogy így élünk. De anyám sem fogta pártomat, azt mondta magamnak köszönhetem. Amikor kitavaszodott, az én párom összeszedelőzködött, csomagolt magának tiszta ruhát, egy kis elemózsiát, körülcsókolta a gyerekeket, de nekem azt sem mondta, hogy Isten áldjon, kiterelte a birkákat és szó nélkül elment. Én sem kérdeztem hova megy, csak akkor sírtam mikor nem látta senki. De hát azért nagyon bántott a dolog és hát kérdezgettem a régi pásztor cimboráit, mit tudnak róla, merre jár legeltetni. Kimentem a csigai legelőre is, hogy hátha ott van, de nem találtam, csak egyik isme83 Antológia 2016.indd 83

2016. 08. 25. 7:57:11

rős juhászt, az aztán elmondta, hogy területet bérelt Bugacon, biztos ott van. Még azt is mondta, úgy tudja, egy cigányasszony is van vele, meg hogy menjek utána, mert sorba adogatja el a legszebb birkákat, az asszony meg úgy jár, mint egy páva. Hát én még azon a napon üzentem neki, hogy jöjjön haza, mert a gyerekeknek nagyon hiányzik. De hiába vártuk, még üzenetet sem kaptunk tőle. Én már akkor sokat sírtam, meg nagyon sokat dolgoztam, mert a gyerekeknek ruha kellett, cipő kellett, de nem volt miből venni, örültem, hogy ennivalóra jutott. Le is fogytam, még negyven kiló is alig voltam. Egy napon aztán Kanalas Treszka néni eljött hozzám, mondott nekem sok mindent, mit kell csinálni, hogy visszajöjjön az uram. Ezt a Treszka nénit sokan boszorkánynak mondták, hát bíztam benne, hogy hátha segít. Adott nekem egy szép veres kakast, és mondta, hogy mit tegyek. Pár nap múlva anyámra hagytam a gyerekeket, a kakast egy garabolyba tettem, kendővel lekötöttem és hajnalban elindultam megkeresni az uramat. Egész nap mentem, mégis csak másnap, késő este értem a bugaci legelőre. Kérdezgettem mindenkitől, akivel találkoztam, merre kell menni. Szívesen útba igazítottak, úgy, hogy meg is találtam azt a híres bugaci legelőt. Mire a kunyhóhoz értem már sötét volt. A birkák az akolban pihentek, csak a kutyák szaladtak elébem, meg a kunyhó előtt parázslott egy kis tűz. Az ajtóra akasztott pokróctól nem láttam, mi van odabent, hát bekiabáltam: András gyere ki, én vagyok itt, Vica a feleséged. Nagy lárma lett odabent egyszerre! Aztán nagy mérgesen kiabált ki az én uram, hogy mit akarok. Én meg, ahogy ki lettem tanítva, fogtam a veres kakast és bedobtam az ajtón. De a szegény pára úgy meg volt ijedve, hogy’ kiugrott az ajtón, egyenesen a parázsló tűz közepébe! Aztán amikor lángra kapott a tolla, rohant vissza a kunyhóba, ott meg lángra kapott a nád. Erre meg kiugrott a cigány menyecske egy szál pendelyben, és nagy rikácsolással futott amerre látott! Utána meg az én jó uram, éktelen káromkodással. De mikor meglátta, hogy mennyire meg vagyok ijedve, felkapott a két karjában és vitt, vitt, messze a lángoktól. A kunyhót oltani már nem lehetett, percek alatt tövig égett. Hogy aztán mi történt, ne is kérdezd, csak annyit mondok, kilenc hónap múlva megszületett Mariska lányom. Aztán meg már vigyázott rám az én uram, nem lett több gyerek. Mind a négyet felneveltük, kiházasítottuk, most meg már látod özvegyen élek három éve. Ezt azért nem kell mindenkinek elmondani, mert nem 84 Antológia 2016.indd 84

2016. 08. 25. 7:57:11

szeretném, ha az unokáim is meghallanák! Nem is mondtam én el senkinek, most ennyi év után mégis elmeséltem. Talán ha mégis elolvassa az unokák közül valaki, nem haragszanak érte, mert ez egy régi, múltba tekintő mese.


2016. 08. 25. 7:57:11

Surinya Antalné Szerelem első látásra A falubeliek és a társaim széplánynak tartottak, de egy fiúnak sem akadt meg rajtam a szeme. Édesanyám szeretett gardemama lenni. Néha a lányokkal elvitt a falusi bálba. Nem sok szerencsém volt. Egész éjjel árultam a petrezselymet. Senki sem vitt táncba, pedig nagyon szerettem volna én is táncolni. Mindig orrlógatva mentünk haza a rendezvényekről. Az 50-es években tanítóképzőbe jártam Vásárhelyen. Kollégista voltam. Tanáraink sokszor rendeztek kollégiumi estet. Ilyenkor meghívták a gimnazista fiúkat. Persze szigorú felügyelet mellett zajlott a találkozás. A bátrabbak szavaltak, énekeltek, majd elkezdődött a tánc. A barátnőmmel tisztes távolságban ültünk az első soroktól. Soha, senki nem kért fel táncolni. Azon szórakoztunk Irénnel, hogy ki hogy csetlik-botlik, s hogy figurázzák a táncot. Akkor is szokás volt, hogy a 4. osztályos tanulóknak a „kisérettségi” után bálat rendeztek. Ekkor minden 4. osztály valamilyen darabbal készült a bálra. Az osztályunk Csiky Gergely: Nagymama c. darabját választotta. Tehetséges osztálytársaim voltak. Szinte mindenki szerepet kapott. A felkészülésben sokat segített Lontay Margit szegedi színésznő és az irodalmat tanító Nikolin Éva tanárnő, aki akkor került ki az egyetemről. Rám a nagymama szerepét osztotta Éva és az osztályfőnökünk, Csengeri tanár úr. A férfi szerepeket is többségben lányok alakították. Két gimnazista fiú, a nagymama és a reménytelenül szerelmes ezredes unokáit játszották. Mondanom sem kell, nagy sikerünk volt. Többször is előadtuk, még vidéken is. A ruhákat a Szegedi Nemzeti Színházból választotta ki Lontay művésznő. Hogy hiteles nagymama legyek, a derékig érő hosszú hajamra kb. 1 kg hintőport szórtak, s olyan szép öregasszonyt sminkelt belőlem a művésznő, hogy csoda. Az utolsó előadás 1956. május 27-én volt. Lelkesen játszottunk és boldogok voltunk. A bálon az unokabátyám gardírozott. Csak vele táncoltam. A tanárnőnk, Éva megalakította a fiatal pedagógusok klubját. Az est folyamán éppen rendezvényük, összejövetelük volt. Sok ifjú titán jött össze, de kevés volt a lány. Így Éva, a kollégista lányokat elkérte előadás után a kollégium igazgatónőjétől, s garanciát vállalt arra, hogy éjfél után épségben hazakísér bennünket. 86 Antológia 2016.indd 86

2016. 08. 25. 7:57:11

Ili néni ott virrasztott a hálószobánkban, s csak akkor nyugodott meg, amikor az élménybeszámoló után mindenki ágyba bújt. És most jön, amiről írni akartam. Hintőportól ragadó hajjal, egyszerű szürke ruhában jelentem meg a klubban társaimmal együtt. A teremben elég sok fiatal volt, de csak kevesen táncoltak, mert mint írtam, kevés volt a lány és sok a fiatal tanár, tanító. Viháncolva, harsány nevetéssel léptünk be a terembe. Szerényen helyet foglaltunk a teremben körberakott székeken. Néhány pár táncolt a terem közepén a lemezjátszó hangjaira. Ahogy leültem, észrevettem, hogy két fiatalember felfigyelt rám. Az egyik szinte le sem vette rólam a tekintetét. Majd csodák csodájára, az egyik jól megtermett „kolléga” felkért. Bemutatkoztunk, beszélgettünk, s én boldogan táncoltam. Igaz, hogy sokszor rálépett a lábamra, de végre engem is felkértek. Hát, megtörtént a csoda, végre táncoltam. Az egyik pár férfitagja továbbra is figyelt, s felénk sasszézott. Aztán egyszer csak elköszönt a „kis kolléganőtől”, s elkért a partneremtől. Valami különös mámoros érzés futott át rajtam. Ahogy átkarolt, sütött belőle valami megfoghatatlan érzés. Bemutatkoztunk, ami igen furcsára sikeredett. Megmondta a nevét, s én így mutatkoztam be: - Dupla Mari vagyok. Nem értette, s megkérdezte: - Hogy is van ez? Hát úgy, hogy a nevem dupla Mari, ugyanis Mari Máriának hívnak. Jót nevetett rajta, hogy nem értette meg. Egész este boldogan táncoltunk, még miattam udvariatlan is volt, mert nem adott át más táncosnak. Sokat beszélgettünk. Ő magyar nyelv és irodalom szakos gyakorló volt. Én meg elmeséltem, hogy nagy hévvel készülök az érettségire. Hamar eltelt az este. Valószínűleg mindkettőnkről sugárzott a boldogság. Mielőtt hazaindultunk a tanárnővel, Tóni arra kért, hogy találkozzunk. S elmondtam, hogy nagy szigorúság van a kollégiumban, s fiúval csak úgy mehetünk a városba, hogy a kollégium igazgatónőjétől elkérnek, s időre haza is érkezünk. Már másnap meg is jelent a kollégiumban. A napos szólt a nevelőtanárnak, hogy egy fiatalember szeretne Ili nénivel beszélni. Ő készségesen fogadta, szimpatikusnak találta, és aznap a 6 órás mozira elengedett vele. Mint egy gondos édesanya, 8-ig várt rám, s megdicsérte, hogy betartottam 87 Antológia 2016.indd 87

2016. 08. 25. 7:57:11

az időpontot. Tóni a képző melletti Szent István Általános Iskolában tanított. Minden nap átlestem az iskola udvarára. A szünetekben akkor is kijött, ha nem ő volt az ügyeletes. Az osztálytársaim drukkoltak nekem! - Nézd Marika, ott van Tóni! - kiáltotta Irén, de csak messziről néztem, nem mentem az ablakhoz. Sokszor találkoztunk, ha kimenőnk volt a kollégiumból. Felajánlotta, hogy segít irodalomból felkészülni az érettségire. Ő nagyon sok verset tudott, s nekem meg a versmondás nem volt az erős oldalam. A tételekben lévő minden verset elmondta, elemezte tartalmilag és formailag. Ezek a verses délutánok a Népkertben zajlottak. Mindig tisztességes, udvarias volt velem szemben, de más nőkkel is. Romantikus, szép szerelem kezdett bimbózni közöttünk. Eljött az érettségi napja. Izgultam, de jó tanuló lévén nem féltem. Tanáraink nagyon felkészítettek bennünket, pedig legtöbbjük nem volt szakember (pedagógia, lélektan, logika), de a hivatás minden csínját-bínját belénk nevelték. A gyakorlóiskolai tanítóink meg példát mutattak, hogyan kell tanítani, a gyerekekkel bánni. A tételek közül a legszebbet kaptam, Ady Endre élete és költészete. A vers, ami a tételhez kapcsolódott, a „Dózsa György unokája vagyok én” volt. El is mondtam az első két sorát, s mintha elvágtak volna. Egy szó sem jutott eszembe. Hiába súgta a vizsgabizottságból Rózsa Sándor tanító bácsi, nem ment tovább. Nikolin Éva tudta, hogy szerelmes vagyok, s az „Őrizem a szemed” kezdetű verset ajánlotta. Azt viszont hiba nélkül el is mondtam. Eljött a június első vasárnapja, a Pedagógus nap. Délután eljött Tóni felköszönteni, szégyenlősen vette elő az aktatáskából a szép csokor piros szegfűt. Mindhárom nevelőtanárnőmet is megajándékozta egy-egy csokor virággal. Én jó mozgású lévén tagja voltam az iskola tornászcsapatának. Sokszor cipelte a nagy bőröndöt, az egész csapat tornafelszerelése benne volt. Amikor az évzáró után osztályunk a Balatonra ment nyaralni, akkor is ő vitte a lányok csomagját is az állomásig! Egy hétig voltunk oda, de minden nap kaptam Tőle képeslapot, vagy levelet, vagy hozzám írt verset. Mire eljött a nyári szünet, már mindenki tudta, hogy ki hol fog tanítani. Az eskütételünkön is részt vett, s közbenjárt az igazgatójánál, hogy fogadjon, mint gyakorlóéves tanítót. Nagy szó volt akkor is, hogy városban kezdtem. 88 Antológia 2016.indd 88

2016. 08. 25. 7:57:11

Szétszóródtunk az ország különböző helységeibe. Sokan a környékbeli falvakban, külterületen, tanyán kezdték a nagybetűs „Életet”. Nyár végén meghívtam őt Csanádpalotára, hogy bemutassam a szüleimnek. Nagy volt az izgalom a családban. A nagyanyám egy szép ruhával lepett meg az alkalomra. Azon az estén is elmentünk a falusi bálba. Az édesanyám büszkén mondta a gardemamáknak, hogy nekem is van táncosom. Este őt a szomszédban szállásoltuk el. Aztán gyorsan peregtek az események. Augusztusban beálltam én is a „nép napszámosai sorába. Boldog voltam, mert együtt tanítottam azzal, akivel nagyon szerettük egymást. A Kaszap utcán egy ügyvéd özvegyénél laktam egy osztálytársammal. Naponta találkoztunk Tónival. Sokat beszélgettünk az életről, a tanításról, s szinte minden alkalommal verssel lepett meg. A néni úgy vigyázott ránk, mintha az édesanyánk lett volna. Akkor már a társamnak is volt komoly udvarlója. Az iskolába menet mindig jött elébem, s együtt mentünk tanítani. Óvott, védett mindentől és mindenkitől. Amikor kitört a forradalom október őszén, kivitt a nővériékhez, nehogy bajom essék. Majd bemutatott a szüleinek. Az apja végigmért, a nevelőanyja szeretettel fogadott (az édesanyja meghalt, amikor Tóni 10 éves volt). A nővériék is nagy szeretettel vettek körül, tetszett nekik a külsőm, és a szerény viselkedésem. A sógornőmmel haláláig a legjobb barátnők voltunk. 1956 őszén többször jött velem haza a szüleimhez. Nagyon megszerették, s bíztak benne. Amikor karácsonykor meglátogatott, megkérte a kezemet a szüleimtől. Korainak tartották még a házasságot, de érezték, hogy mellette nagyon boldog leszek. Beleegyeztek. 1957. január 19-én kimondtuk egymástól a boldogító „igent”. Volt polgári és templomi szertartás is. A szüleim nagy lakodalmat csaptak. Kétszáz meghívott ünnepelte a frigyünket. Az ő tanuja az iskolánk igazgatója, az enyém az osztályfőnököm volt. Szükséglakást kaptunk, abban kezdtük el együtt az életet. 1957 novemberében, majd 1963 októberében kislányunk született. Sajnos az idősebb kislányunk betegen született. Sokat aggódtunk miatta. A férjem részt vett a forradalomban, ezért a bukás után 1957-ben meghurcolták, megalázták. Börtönben is ült. Az iskola udvaráról a gyerekek szeme láttára vitték el a pufajkások. Szabadulása után Békés megyébe 89 Antológia 2016.indd 89

2016. 08. 25. 7:57:11

kellett mennünk tanítani, ahol megbecsültek, a falusiak szerettek. 1972ben visszaköltöztünk. Mindketten kaptunk állást. A férjemet rehabilitálták, s nyugdíjas korunkra megbecsült emberek lettünk. Küzdelmes, sok szomorúsággal teli, de nagyon szép életünk volt, csak az árnyékolta be a boldogságunkat, hogy a nagyobbik kislányunkat 28 éves korában elvesztettük; de mindig fogtuk egymás kezét jóban-rosszban. A szerelem, a szeretet, az unokák, és a dédi születése bearanyozta az életünket. 56 küzdelmes, szép évet éltünk le együtt megértésben, szeretetben. Csak az ő halála választott el bennünket, de „a szeretet a síron túl is él”, s élni is fog, míg az Isten el nem szólít engem is.


2016. 08. 25. 7:57:11

Belovai Antalné Vágy és beteljesülés Versből novellát: Reményik Sándor: Mikor ünnepet ül… Az események a huszadik század közepén egy Csongrád megyei kis faluban, Öthalmon történtek. Egy nagyon kicsi helység a megyében, négyszázhetvenen lakták, többnyire szegény parasztok. A lakosok többsége római katolikus vallású volt. Ez az adat a történet szempontjából azért fontos, mert főszereplőnk, Szilágyi Balázs a kis falu plébánosa ebben az időben. Templomukat sok utánjárással, öt évvel korábban építették az itt lakó hívek lelki gondozására. Balázs atya – ahogy mindenki szólította – , aktív lelkipásztor volt, aki a hívek között élt és osztozott mindennapi gondjaikban, nagyban elősegítette a vallási élet kibontakozását. A közösség híveinek szívébe hamar belopakodott, ez érthető is volt, mert minden munkába nagy elánnal vetette bele magát és maximálisan oda téve erejét, hitét. Nem utolsó szempont volt a fiatalabb hívők szemében Balázs atya kisportolt erős alkata, és talán jóképűsége sem. Persze az atya elkötelezettségéhez kétség sem fért. Hívő család egyetlen gyermekeként már gyermekkorától fogva pap akart lenni. A kis faluban ő tartotta a bibliaórákat, nagy kedvvel és örömmel foglalkozott a tiszta gyermeki lélekkel. Egyik órán, amikor a lányokról és a fiúkról beszélgettek, a kis mindenre nyitott és kíváncsi Jóska gyerek feltette az ominózus kérdést: - Volt már az Atya szerelmes? - Persze – válaszolt természetesen Balázs atya, - ez fontos kérdés, és fontos a válasz is. A szerelem, család, gyermek, és a hit gyakorlása és hirdetése nem egyszerű dolog. Mindkettő hatalmas áldozattal jár – folytatta. - Fontos, hogy lássam, ismerjem a világot ahol élek, ahol szolgálok. Ugyanakkor látszani kell annak is, hogy egy másik világot hirdetek, és arról teszek tanúbizonyságot. A kis Jóska gyerek áhítattal, tátott szájjal hallgatta a feleletet. - Nos, a következő hittanórán megkezdjük a felkészülést a pünkösdvasárnapi elsőáldozásra. Van még időnk addig, de a dolgunk is rengeteg még – fejezte be az órát az atya. A gyerekek szétszéledtek, Balázs atya is összeszedte irományait az asztalról és szaporán elindult ebédelni, mert még az esti 91 Antológia 2016.indd 91

2016. 08. 25. 7:57:11

litániáig meg kellett, hogy járja a Kővágó-dűlőt, ahol Lázár Jani bácsinak fel kell adnia az utolsó kenetet. Ebéd alatt és még utána sem tudott a Jóska gyerek kérdésétől szabadulni. Máskor a legváratlanabb helyzetben is már nekiszegezték a kérdést, és mindig hideg fejjel elmondta Krisztushoz és a szent szolgálathoz való ragaszkodását. Most azonban érezte, hogy lelkét felzaklatta a kérdés. De mi történhetett? Gyorsan bekanalazta az ebédet, ami krumplilevesből és mákos tésztából állt, és már indult is Jani bácsihoz. Biciklivel ment, bár a homokban nem nagyon fog tudni menni, de ahol lehet, felszáll majd, mert úgy hamarabb megjárja. Jani bácsi nagyon rossz bőrben volt. Fél éve, hogy ágyhoz kötötte valami kideríthetetlen kórság. Az atya szokásától eltérően nagy szóval nyitotta ki az ajtót, mert tudta, hogy Julcsa néni nincs odahaza, Jani bácsi pedig igencsak nagyot hall. - Dícsértessék a Jézus Krisztus, Jani bátyám! – köszönt jó hangosan. Jani bácsi meg csak a kezét emelte meg fogadásképpen a köszönést, mert már nagyon gyenge volt, hangja is elment, az erő is már kiszaladt belőle. Az Atya tudta, hogy mi a teendője. Elővette kis olajos szelencéjét, amiben a szentelt kenetet tartotta és elmondott egy miatyánkot, egy üdvözlégy Máriát, majd mivel Jani bácsi már beszélni sem tudott, így nem tudta a bűneit sem meggyónni, a szentelt olajjal megkente szemét, ajkát, szíve táját, feloldozta bűnei alól. Végül a következő áldással fejezte be az idős ember utolsó útra bocsájtását. - Uram, Jézus, aki a bűnös kiengesztelésére haltál meg a kereszten, részesítsd ezt az embert a te megbocsátó irgalmadban. Amen. - Befejezésül az atya még elmondott egy hiszekegyet, addigra Julcsa néni is megérkezett. Balázs atya részvéttel fogadta, majd elköszönt. Nehéz szívvel tolta maga mellett a kicsit agyon strapált biciklijét, majd kiérve a jól letaposott földútra fel is szállt rá és gyors kerekezéssel nem sokára beért a faluba. Otthon nekilátott a litániára való felkészülésre, ám valamiért érezte, hogy zaklatott a lelke. Tudta, hogy hite erős, magabiztos, de a nagy tragédiák őt is megviselik, hiszen emberi szívvel, lélekkel rendelkezik. Éppen ilyen alkalmakkor szokott vele előfordulni, hogy a Szűz Anyához fordul megerősítésért. Még volt a litánia kezdéséig ideje és nekifogott egy rózsafüzér elmorzsolásához. Befejezésével úgy érezte, hogy jót tett ez a kicsit hirtelen ájtatosság a mise előtt lelkének. 92 Antológia 2016.indd 92

2016. 08. 25. 7:57:12

Az esti harangszó misére invitálta a hívőket, akik szép számmal meg is jelentek. Balázs atya elégedett lehetett. Majd kikísérve a hallgatóságot, békés utat kívánva, elment a sekrestyébe, utcai ruhát vett, bezárta a templomot és hazafelé igyekezett. Az egész nap benne levő feszültség ismét teret keresett magának. Most már azonban nem hagyta, hogy az éjszakája is nyugtalanságban teljen. Mivel izgatottságának a kezdetét a délelőtti bibliaórára tett és ott is a Jóska gyerek kérdéséhez igazította, már emlékszik, hogy lesz miről elgondolkodnia. Három éve, hogy mint püspöki tanácsos Öthalomra került. Nagyon megörült, hogy egy kis falu lelkipásztora lehet. Pár hónapja volt csak a közösség papja, sok embert megismert, sokakhoz bejáratos volt. Ilyen hely volt a helyi postahivatal is. Ide rendszeresen kellett járnia, hiszen sok adminisztrációs tennivalója akadt. A hivatalban, a helyi tanító úr legnagyobbik lánya, Guczi Jolánka volt a postás kisasszony. Az életben már sok kihívás érte Balázs atyát, de mindig helyén volt az esze, vagy inkább mindig ellen állt a kísértésnek. Ám amikor Jolánkával beszélgetve intézte a parókia ügyeit, azt vette észre, hogy ezt szívesen teszi. Ám ez a fajta érzés nem engedhető meg egy katolikus papnak. Esténként a kötelező penitenciák lerovása után szívesen játszott a gondolattal, ahol Jolánka volt a főszereplő. A napok munkával, imádsággal, a szentírás közvetítésével teltek. Szilárd elkötelezettséggel a hitében nem lehetett teret adni szenvedélyes szerelemnek. Esténként a másnapi misére készülődve néha verset fabrikált csak úgy magának. De most egész másfajta írás jött ki a toll nyomán, mint mikor az édesanyjának írt. Még címet sem adott neki, csak írta, vég nélkül. Amikor idáig ért a gondolatában, azt érezte, hogy folyik a könnye végig az arcán kérlelhetetlenül, fájdalmasan. Közben a keze már az íróasztal fiókjában, egy kis ritkán használt rekeszében keresgélt, mire megtalálta a számára gyötrelmes irományt. A kísértésnek nem tudott ellenállni, elkezdte olvasni: Mikor ünnepet ül Lelkedben az öröm, vagy fájdalom - Lehet gyászünnep is – Akit nagyon szeretsz, 93 Antológia 2016.indd 93

2016. 08. 25. 7:57:12

Akkor hozzá mehetsz, Jaj, csak ne menj szürke hétköznapokon! Akit szeretsz, annak Egész lelket áldozz, Jaj, csak vele gyakran ne találkozz! Akit nagyon szeretsz: Ne kívánd a házikódba társul, Örvendj, ha a lelked vadvirágos, Messze síkján néha hozzád társul. Örvendj, mikor járhatsz Bársony-puha karján Erdők muzsikáló, suttogó avarján. Vagy ha hegytetőkön, Meredélyek felett Vigyázva, szelíd kézzel átvezet. Akit nagyon szeretsz: Völgyben ne lakozzál, Hegyen találkozzál Ott társalogj Vele, Társalgásod imádkozás legyen, Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele. Akit nagyon szeretsz, Soha meg ne csókold, ne öleld meg. Áhítattal csak a kezét fogd meg. Akit nagyon szeretsz: Közted s közte, mint egy tündérfátyol, Lebegjen a távol. Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, S hogy balgán letépjed, Őrizzen az Isten attól téged! Ami el nem kophat Akárminek hívják Annak az érzésnek örök a zománca Hosszú megszokásba. 94 Antológia 2016.indd 94

2016. 08. 25. 7:57:12

Balázs atyát ekkor már egész testében rázta az elemi erővel feltörő, mindent elsöprő férfizokogás, amit az ember csak nagy tragédia bekövetkezésekor érez. Másnap reggel Mari néni, a szakácsnő nagy sopánkodására ébredt Balázs atya. Karjai elzsibbadtak, nem érezte őket. Ott aludt el az íróasztalnál, fejét kezére hajtva, Mari néni így talált rá. Kis idő elteltével minden rendeződött a fejében. Eszébe jutottak a napi tennivalók. Versét visszatette a fiókba. Még a reggeli mise előtt a templom Szűz Mária oltáránál esedezve, alázattal kérte Máriát, hogy erősítse meg, - mint már annyiszor tette - hitében. Az imának a megtartó ereje edzettebbé, fáradhatatlanabbá, Isten hű pásztorává formálta. Harangoznak, ami azt jelenti, fél óra múlva kezdődik a reggeli szentmise.


2016. 08. 25. 7:57:12

Bondár Zsuzsanna Pillanatképek egy házasságból Van-e tökéletes házasság? - kérdezhetnéd kedves olvasó. Válaszom: igen, van, még ha oly ritka is, mint a fehér holló, de létezik! Mindössze két olyan igaz ember kell hozzá, kik a „másik fél” érdekeit a maguk értéke fölé helyezik, a megpróbáltatások sem taszítják, sőt edzik őket és még inkább összekovácsolják életüket, de mindenekfelett ismerik és gyakorolják a szeretet hatalmát. Ezt a tökéletes emberpárt igen közelről ismerhettem. Ők voltak az én szüleim. Kezdet Egy erdélyi, magyarlakta falucska kis füves térségén hangos gyermekcsoport labdajátékot játszik. Vasárnap délután van, egyetlen szabad délutánja a hét dolgos napjainak. Náluk ez is természetes, tudják, hogy időben hozzá kell szokni a munkához, mert ez így van rendjén. A játszó gyerekek között jeleskedik egy szőke, kék szemű kisfiú is, ki László névre hallgat, és aki labdáit folyamatosan egy kis barna copfos kislány felé irányítja. Tetszik neki a kislány két ágban röpködő hajfonata, a napbarnított kedves arc, mely mintha élénkebb színt kapna a labdái érintése közben, az egész teremtett lény, kinél tökéletesebbet még nem ismert. Úgy érzi, vele végig tudná játszani egész életét. Zsuzsika a kedvenc kislány is érzi a mosolygós szemek delejes pillantásait, melyeknek sugarai egész belsejéig hatolnak, s valami melegséget árasztanak. Azt is érzi, hogy ez a tekintet egyáltalán nem kihívó, mint a többi fiú társaké, sőt egészen kellemes számára. Ők még akkor nem tudhatták gyermekként, hogy ez az a pillanat, amikor Ámor nyilai, vagy a sorsnak nevezett végzet egymásnak rendeli őket. Az 1900-as évek elején a munkás mindennapok forgatagában még a gyerekek sem élvezhették a játék önfeledt állapotát, korán meg kellett tanulniuk a szükséges, folyamatos munkavégzést. Abban az időben falun a hat elemi osztály elvégzése volt megszokott, kötelező. Lacit édesapja tizenegy évesen cipész inasnak szánja, mondván:- egy 96 Antológia 2016.indd 96

2016. 08. 25. 7:57:12

mesterség ismerete mindennél fontosabb, azt semmi el nem veheti az embertől, bárhol folytathatja, még idegen nyelv ismerete sem kell hozzá, két keze munkája után bárhol, minden időben megélhet. Igaza volt a szigorú apának, aki ekkora már megjárta Amerikát, miután az örökölt föld, birtok őt nem érdekelte, csakis a mesterségek, melyekben bár jeleskedett, de a „földtúrást” ő nem volt hajlandó elszenvedni. Meg is látszott az egyre fogyó birtokon, melyet idegen kéz gondozott, így az apa már tudta, hogy újra Amerika lesz a következő állomása életének. Ebben a döntésben őt segítették a közeledő első világháború (1914) előjelei is. Egyik gyermekével, aki csakis lány lehetett, mert a fiukat már nem engedték kivándorolni, újra nekivágott a nagy óceánon át az egész világ kihívásaival szemben olyan helyre, ahol legalább megfizetik az emberi munkát és nem kell elviselnie, természeti csapást, hiábavaló munkálkodást. Az ember magáért, ember lehet! Ilyen módon a Laci itt hagyott családja nehéz megélhetési körülmények között maradva, nem támogathatták az alig tapasztalt gyermek-ifjút, akinek el kellett viselnie a mester minden parancsát, aki legkevésbé tanította kis inasait a mesterség elsajátítására, hanem inkább más munkákra használta őket. Mégis valahogy leteltek az inas évei, ám számolnia kellett azzal, hogy saját magának kell megteremtenie a betevő falatját is. Így egy jóravaló családhoz szegődött „mindenes” szolgálatra, ahol élelme, lakása, némi pénze lett ugyan, melyből ruhaneműjét megvásárolhatta, de keveset rakhatott félre abból. Őt az élet tanította megmaradásra, de emberségre is. Majd a hosszú katonaság is véget ért, amikor végre hazaért és megpróbálhatta saját életét tovább rendezni. Eközben a kis Zsuzsika is egyre szebb nagylánnyá fejlődött. Természetesen kapcsolatuk soha nem szűnt meg, csak a hetenkénti néhány órára korlátozódott, majd a katonaság évei alatt a levelek tartották bennük az egymáshoz tartozás érzéseit. Zsuzsikának is egyre bővültek a családi kötelezettségei. Édesapjával ő járt a mezőre dolgozni, legnagyobb gyerek lévén. Otthon édesanyjának segítenie kellett a kistestvérek gondozásában, kik születtek, haltak a torokgyíknak nevezett betegség miatt. Akkor még nem volt ellenszere e betegségnek, így a tizenegy testvérből (kétszeri iker születés nyomán) csupán öt gyermek élte meg nagykorúságát. Olyan pillanatra is sor került, amint 97 Antológia 2016.indd 97

2016. 08. 25. 7:57:12

az édesapa valamely gyermekének ravatalánál megkérdezte Zsuzsikát is, mint legkedvesebb gyermekét: - Mondd kislányom, neked megfelel hasonló koporsó és szemfedél, mint a kis Julisnak? - Zsuzsika pedig szerény lévén, mérlegelve a helyzetet egyszerűen válaszolt: - Igen, édesapám, nekem is jó lesz hasonló. Zsuzsika zúgolódás nélkül eleget tett minden elvárásnak, holott tanítója látva a gyermek képességeit, felajánlotta a szülőknek a továbbtanulását olyan módon, hogy ő magára vállalja az anyagi feltételeket. Sajnos a szülők nem nélkülözhették az egyetlen nagyobb gyermek kezet a mindennapokból, így maradt minden a megszokott kemény munkában eltöltött hétköznapok teendőiben. Elképzelte bár a dolgos nagylány, hogy milyen jó is volna tanulni, megismerni más tájakat, embereket, szokásokat, magát a világot...., de az ő világa itt van az ő „idese” (édesanyját e-képp szólította) mellett, s ki kell várnia amíg a kicsik is növekednek, hogy őt felválthassák a munkában. A hasonló emberi, erkölcsi magatartást, mely Zsuzsikának sajátja lett, nem lehet magas fokú iskolavégzettséggel sem megtanulni, - erre születni kell, felismerve a lehető legfontosabb értékeket az életben, a családban és nem utolsó sorban saját magában az emberben. Az akkori nehéz időket átélők ebben bővelkedtek, segítőkészségük is magas fokra ívelt. Teremtés korszaka A két küzdő fiatal végre közelről is meggyőződhetett arról, hogy vonzalmuk nem csak a szavak erejében, hanem a valóságban is létezik és egyre erősebb. Vége a katonaságnak, most már rajtuk a sor, hogy elképzeléseiket valóra váltsák, de hogyan? Az esti búcsúzásnál már Zsuzsika megengedte, hogy a kézcsók után egy-egy nemvárt puszi érintse arcát. Szerencse, hogy a sötétség nem engedte láttatni a lángba borult arcocskát és nem kellett szégyenkeznie gyengeségén. Az ő erkölcse ezt diktálta. Laci látva milyen szégyenlős az ő kis választottja, a világért sem folyamodott erőszakhoz, nehogy örökre eltávolodjon tőle a drága lélek ijedtében. Így teltek találkozásaik. Tudták ők mi is volna a legjobb számukra, de érezték a felelősséget 98 Antológia 2016.indd 98

2016. 08. 25. 7:57:12

is, ami egy új élettel jár. Azzal is számoltak, hogy olyan szegények, mint a templom egere, miből teremtsék meg hát a kezdethez szükségeseket? Mindenképpen várniuk kell, szögezték le felröppenő gondolataikban. Szerencsére a Zsuzsika édesanyja, aki egész életén át a praktikus megoldások mestere volt, felismerte a két fiatal teremtés gyöngeségét és egyszerű szavakkal, félreérthetetlenül döntésre kényszerítette a két tétovázót, mondván: - Mit gondoltok, meddig fogom én égetni nektek a gyertyát? Ezt követte saját kis -nagylányának rábeszélése a döntésre, azaz a házasság létrejöttére. Újra az egyszerű, kézzel fogható dolgok hatottak legjobban, gondolkodásra kényszerítve a szerény lelket. -Képzeld kislányom, ha ketten lesztek és levágsz egy csibét, annak minden porcikája csak a tietek lesz, senkivel azt nem kell megosztanotok! Hasonló mondatok a mindennapi tevékenység könnyítésére is vonatkoztak, míg végül Zsuzsika belátta, hogy „idesnek” újra igaza van. Laci is lendületet kapott az új élethez. Már beszerezte a legszükségesebb szerszámait a mesterséghez még a katonaság előtt, úgymint: pankli (szerszámos asztalka), kaptafák, vaskapta, lábszíj, kések, görbe tűk, árak, faszeg, vasszeg, bőr, talp és még mi minden... Most még nagyobb feladatok elé állította az élet. Lépésről lépésre azok is megoldódni látszottak. Az egyik tehetős nagybácsitól kért kölcsönből, egy kis elhanyagolt házat vásárolt elég nagy telekkel, amit felújítva már saját otthonuknak tekinthettek. Majd beszerezte az eljegyzési karikagyűrűket, amit az „ides” tanácsára átalakítottak „sparheltre”, azaz tűzhelyre. Mert látod kislányom, azt a gyűrűt akár el is veszítheted az ujjadról, a sparheten viszont minden nap finom ebédet tudsz főzni kettőtöknek! Nem igaz? A két fiatal ismét igazat adott az okosabbnak, így készülhettek később azok a finom ebédek a karikagyűrű által. Már-már körvonalazódni látszott jövendő életük, de még a lakodalom hátra volt, ami szintén a szülők feladata közé tartozott. A Zsuzsika édesapja a falu „elöljáróságai” között tevékenykedett, így elkerülhetetlen volt azok meghívása első gyermekének lakodalmára. Mit számított a szegénység, pénztelenség? A rokonság és ismerősök, kik jelen akartak lenni e nagy jelentőségű rendezvényen, összehordták a vendégséghez szükségeseket, baromfikat, lisztet, cukrot, tejet, túrót, zöldségeket, és ami szükségeltetett, segítve az elkészítési munkálatokban is, 99 Antológia 2016.indd 99

2016. 08. 25. 7:57:12

úgyhogy ment az előkészület. Legnagyobb félelme a kis menyasszonynak volt látva a sok nyüzsgést, ami ő értük történik, de a végeredmény sikere egyáltalán nem kecsegtette, sőt félt is a következményektől. Laci szintén tanácstalanul állt a lakodalom kérdésében, hiszen ő csak Zsuzsikát akarta, nem a tömeg jókívánságaira volt éhes, de mit tehetett? Beleegyezett ismét a mások jóindulatú akaratába. A lakodalommal kapcsolatban azért kettejüknek is volt némi tennivalójuk a szülők kitartó munkálkodásai mellett. Laci például elkészíttette vőlegényi ruháját - pantallós öltönyt, hogy megfeleljen mindenki elvárásának. Zsuzsika viszont, amint meglátta az öltöny pantallós részét egyből elsírta magát mondván: - Hogy néz ki egy csizmadia csizma nélkül, amihez viszont csizmanadrág kell. Mit tehetett szegény vőlegény? Átalakíttatta a pantallót csizmanadrággá és így szent volt a béke ismét kettejük között is. Zsuzsikánál is előállt egy probléma a menyasszonyi ruhával kapcsolatban. Ugyanis az egyik nagynéni vállalta a menyasszonyi ruha költségeit, amit Zsuzsikának édesanyjával együtt kellett megvásárolnia. Itt újra a praktikusság lépett életbe, és a szép fehér, ártatlanságot jelképező menyasszonyi ruha anyaga helyett egy más színű vékony csíkokkal ellátott kelmét vásároltak meg az édesanya tanácsára. Látod lányom, ha ebből az anyagból varratunk ruhát, azt máskor is, nagyon sokszor viselheted, de a menyas�szonyi ruhát csak egyszer veheted magadra! Így lett aztán a szép menyasszonyi ruha csíkos anyagból készítve, ami miatt az adakozó nagynéni igencsak megbántódott, ám Zsuzsika nem is törődött hasonló apróságokkal, ő abban a ruhában is ugyanúgy eljárta a menyasszonyi táncot is, olyan lendülettel, hogy az egy ágban fonott dús haja a pártába fogott fátyol alól csak úgy söpörte körülötte a táncolókat! Őket az sem érdekelte, hogy a lakodalmi adományokból nekik semmi jövedelmük nem lett, mert azt a zenészekre és egyéb kiadásokra kellett fordítsák a lakodalmat rendező szülőknek. Még egy fontos megjegyzés az öltözék kiegészítőjét illetően, azaz a Zsuzsika életének első félcipőjére vonatkozik, amit természetesen Laci készített el a legújabb divat szerint, oldalt gombos pánttal díszítve azt. Volt hát miért büszkén lépkednie a kis menyasszonynak új, gombos cipellőjében és csíkos menyasszonyi ruhájában. 100 Antológia 2016.indd 100

2016. 08. 25. 7:57:12

Mindezeknél fontosabb volt számukra az esküvőn kijelentett szavak értelme, a boldogító „igen” és „szeretem”, valamint a fogadalmuk összes ígérete, amit egész életük végéig be is tartottak. Elkezdődött tehát egy új élet, két egymásba kapaszkodó emberpár „teremtő”világa. Ami a mindennapok alkotó tevékenységét illeti, nagyszerű eredményekkel bizonyítottak, ám mégis akadtak problémák, melyeket felvilágosulatlanságuk következtében igen nehezen voltak képesek legyőzni. Az első számú kérdés a valláserkölcsi kérdésekből fakadt, azaz a prűdség legyőzése a házasságban. Végül is az egymás iránti vonzalom, a természetesség felismerése segített ebben is. A napi teremtések, közös megbeszélések, kompromisszumok alapján valósultak meg. Környezetük olyan gyorsasággal szépült, bővült, hogy a szomszédok nem győztek csodálkozni a változásokon. A munkában érvényesült a pontosság, a beosztás kérdése, ami életvitelükben megszokottá vált. Ugyanazon időben keltek, feküdtek, a reggelit is ugyanabban az időben fogyasztották el és a jegygyűrűből lett sparhet minden nap tizenkettedik órájában gőzölgő ebéddel szolgált, amit a szép vászon abrosszal leterített asztalkán, a két létező szék társaságában, jókedvűen fogyaszthattak el. Ez a megszokott életstílus egész életükre jellemzően megmaradt. Tavasszal a ház környéke igazi virágerdővé változott. Zsuzsika kis bukszusokkal, virághagymákkal, magvakkal bevetett kertjében igazi édenkert alakult a rendbe szedett házikó köré. Laci viszont szőlőt telepített, gyümölcsfákat ültetett és felásta a veteményes kert talaját, termővé alakította a kapott istállótrágyával, ami a zöldségek termesztését fokozta. Épült baromfiketrec, disznóól és egy kemence is a kenyérsütéshez. A legnagyobb eredmény azonban a „teremtés” közepette mégis annak az első gyermeknek érkezése lett, kit oly izgalommal vártak mindketten. Az a parányi élet még több felelősségvállalásra, kitartásra ösztönözte őket, de megtanította az öröm és boldogság mélyebb távlatokban való érzékelésére is. Attól a perctől fogva „apja” és „anyja” megszólítás lépett érvénybe a kis családban. Mindketten olyan lelki beállítottsággal rendelkeztek, mely lehetővé tette, hogy minden apróságnak vélt dolog is boldogság érzésével töltse el őket. 101 Antológia 2016.indd 101

2016. 08. 25. 7:57:12

Ők ketten együtt tudtak örülni, sírni is, ha kellett. A „másik” előtérbe helyezése továbbra is folytonossággal bírt. Egy pillanatkép a mindennapokból ide kívánkozik. Ugyanis a kis falu egyetlen ártézi kútjának vizét hordta minden lakosa. Bőven ontotta egészséges vizét az a kút, melyért minden kora reggel Laci ment a két piros, bádog kannával, amit a falu egyes lakosa sanda szemmel nézett, mert általában ez a feladat a nők, asszonyok feladatai közé tartozott. Mit törődtek ők az efféle szokásokkal? Laci tudta, hogy ő ezzel is azon segít, aki még mindig a legdrágább számára, ezzel is megpróbálja őt védeni, óvni a nehézségektől, hiszen most őt még jobban kell szeretni mint saját magát, kinek teendői megsokszorozódtak az új kis jövevény ellátását illetően is. Majd hat év elteltével újra bővült a család. Ezúttal egy kisfiú lát napvilágot, majd újabb hat év és egy másik kislánnyal már három saját kinccsel gazdagodva, még több energiával teszik dolgukat. A harmadik gyerek születésekor már aggodalom is vegyült a szülők jövőbe vetett hitébe, mert ez a kislány éppen a második világháború kitörésének napján született (1939. március 16., amint Lengyelországból kezdetét vette a második világháború). Zsuzsika bátortalanul, félve kérdezte Laciját: - Mi lesz velünk apja nélküled, hogyan tudjuk felnevelni gyermekeinket, ha ide ér a háború? Apja megvigasztalta kis feleségét. Ne félj anyja, ez a kis csöppség egy újabb kincs az életünkben, még eggyel többet szerethetünk, eddig sem volt könnyű az életünk, ezután is remélnünk kell! És újra reméltek... A remény és összekovácsolódás meg is maradt kettejük életében, ám a háború mégis sok nehézséget okozott nekik is ugyanúgy, mint másoknak. Ők csak abban különböztek másoktól, hogy amint nehezedett sorsuk, úgy nőtt a bátorságuk, még a félénk Zsuzsikának is, ki ha kellett, oroszlán karmokat növesztett, ha övéit veszély fenyegette, mert immár volt kikért küzdenie.


2016. 08. 25. 7:57:12

Csányiné Szaszkó Klára „Levél a hitveshez” (Amit meg kell köszönnöm neked) Drága Férjem! Olvasd érdeklődve, én szeretettel írtam, egy kis barangolás az eddigi létünkben... Az egyik jelentős szakasza az életemnek az 1963-as év, amikor megismerkedtünk. Az életünk két év különbséggel kezdődött, neked volt egy kis előnyöd velem szemben. Kedvesem, az a szép ifjúság, amelytől mi összetartozóknak mondhatjuk magunkat, az idő múlásával az emlékezetünkben lehet, hogy másként él. Szeretném felidézni azokat a gyönyörű időket, amikor a napi feladatunkhoz tartozott a család tervezése. Mindketten szerettünk volna több gyermek szüleivé válni. Ez csak részben teljesülhetett. Az én szervezetem működési zavara miatt két gyermekünk születhetett. Egy fiú és egy leány. Ezért köszönettel a sorsnak tartozunk. A lángoló szerelmünk átváltozott szeretetté és megbecsüléssé, amit az élet hozott magával. Emlékeztetnélek Kedvesem azokra az időkre, amikor még a negyvenöt kilós kisleány és a cingár, nagyon helyes, dús hajú fiú kézen fogva jártunk az ötórai tea táncestjeire. Hatalmas séták, beszélgetések, sok baráti találkozó. Sport és játék, viccmesélés, aminek te voltál a középpontja, színessé tette az életünket. Rendkívül szerettük a humorodat, és a bohóckodásod is remek hangulatot teremtett. Elmondhatatlan, amit a köszönetemmel megfogalmazok, jó érzés ezt kifejezni. Segítség voltál a fejlődésemben. Én, a tanyán született leány, igen sok elmaradást tudhattam magaménak. A városban születettek vagányságával terelgettél, idomítgattál az élet különböző területeihez. Segítség voltál nekem. Drágám, ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a te érdemed a fejlődésem, a magam munkáját is beleértem. Szerettem a testvéreiddel való kapcsolatodat figyelni. Igaz, a két leánytestvér inkább téged ajnározott, mert te voltál a fiatalabb. Még nagyobb volt az érdeklődés irántad, amikor a várva várt gyermekünk a világra jött. Az első neked egy kis csalódás volt, mert te leánykát szerettél volna, de megbékéltél a fiaddal is. Emlékszel, milyen gyönyörű, gömbölyded baba volt? 103 Antológia 2016.indd 103

2016. 08. 25. 7:57:12

Benőtte a kis nyakát, nem győztük hintőporozni, mert megizzadt, úgy összeért. A kicsi, fogatlan szája örök mosollyal jutalmazott bennünket, szülőket. Nem tudom, él-e még az emlékeidben, amikor a mózeskosárban vittük sétálni? Mindenkinek elkerekedett a szeme, amikor mondottuk, hogy mi vagyunk a szülei. Emlékszel, Szívem, milyen kölyök képűek voltunk? Barátaink sem tudták elképzelni rólunk, hogy mi már felelős szülők tudunk lenni. Fel tudod idézni azt a napot, amikor az első lépéseit megtette, vagy amikor először mondotta ki azt a szót: anya és apa? Én még emlékszem rá. Nem könnyen jött neked a komoly apa szerep. Szerettél egy kicsit lazítani, a barátokkal kártyázni, focizni, meccsre járni. Abban az időben minden vasárnap délutáni elfoglaltságod volt. Én és a fiunk elmentünk eléd a meccs vége előtt, boldog örömmel futottunk oda hozzád. Majdnem három éves volt a fiunk, amikor szültem egy kisleányt. Végig éreztem, hogy lányt szeretnél, csakis nőnemű egyén jöhetett a családba. Azt a büszke boldogságot soha nem tudom kitörölni az emlékeim képei közül, amikor a karjaidba vetted. A szerelmed még jobban megerősödött irántam, és a leányod volt a világ közepe, ha otthon voltál. Nem tudtál betelni a látványával. Csodálatos, nagy barna hajú, kék szemű baba volt, mint egy játék. Az én komoly játékom, mert neked a munkádban kellett megállni a helyed. Szó, ami szó, most lettél csak igazán apa, két gyermekes apa huszonnégy évesen. Köszönöm azokat a gyönyörű éveket, amelyeket a gyermekeink értelmi nyiladózásának figyelése okozott! Gyesen voltam a leányommal, így tanultuk egymást és az élet nehézségeit. Kreatív idők voltak. Emlékszel arra a nagy mészkődarabra, amit teherautóval hoztál nekem a hegyekből? Napokra lekötötte a szabadidőmet. Kivéstem és lyukakat fúrtam bele, kicsi kaktuszerdőt ültettem. Olyan jó érzés volt, amikor lelkesen elismerted a két kezem munkáját. Drágám, mi együtt nőttünk fel a gyermekeinkkel. Érdekes volt, tőlük is lehetett tanulni. Apropó, tanulás! Köszönöm a sok segítséget, amivel támogattad a tanulásomat. Felnőtt fejjel szakmát tanultam. Az álmom és vágyam sikerült teljesíteni a te segítségeddel. Ezerszer is köszönöm neked gyermekkorom szerelmetes szakmáját! Emlékszel a fiunk sikereire az iskolában, és a néptáncban, hogy a 104 Antológia 2016.indd 104

2016. 08. 25. 7:57:13

kisleányunk szépségkirálynő-választást nyert? Milyen jó érzés még most is felidézni. Az idő múlik felettünk. A gyerekek felnőttek, mi is beleléptünk az élet közepébe. Fárad a testünk és a lelkünk is kezd kérgessé válni. Oly sok kicsi és nagyobb hibát vétettünk egymás ellen. Kérlek, bocsáss meg, soha nem akartam rosszat neked, és ha mégis bántottalak néha, felejtsd el! Szeretném azt hinni, hogy elnyertem a bocsánatodat. Időközben megszületett a leányunk kisleánya, az unokánk, és tudod az a büszkeség újra ott csillogott a szemedben. Olyan jó volt látni, a fiatalságod juttatta eszembe. Kedvesem, olyan sok dolog futott át az agyamon a régi időkről, hogy ezt egy következő levélben fogjuk kielemezni. Szeretném, ha tudnád és biztos lennél benne, hogy az életünk az én szememben jó és sikeres. Még mindig sok szeretet van a szívemben és remélem érzed, ha kivetítem a hétköznapokra. Nem a lángolás, a lassú izzás az igazi szeretet fokmérője. Úgy szeretném még nagyon sokáig élvezni ezt az érzést! Kedvesem, a mindennapok szivárványszíneit felvonultatva segíted az egyhangúság felszámolását. Szeretném az egészségedet megóvni, hogy sokáig legyenek még unalmas és mozgalmas hétköznapjainak és ünnepeink. Szeressél te is, ez az óhajom, habár egy kicsit meghíztam, a hajam is kezd őszülni, és ha nem szeretném, akkor is öregszem! Nem láthatok a te szemeddel, az enyém olyannak lát, mint ifjabb korodban. Azt látom, hogy a szeretet elhomályosítja a szemem. Nos, hát, kacagjál egyet, a cukorbaj az, ami okozza! A jobb szememet már megműtötték, így tisztán látom. Te is kezdesz öregedni. Lassabbak a lépteid, a lépcsőn kicsit szuszogsz, de azért még mindig lepipálsz a mozgásoddal. Drágám, úgy szeretem még most is, ha felkérsz táncolni. Ilyenkor minden baj elmúlik és az izmok úgy mozognak, ahogy a zene megkívánja. Olyan jó veled, ilyen életet és párt képzeltem el magamnak, nagyon szeretem, boldogság minden órája. Ez a csendes, nyugodt, szép öregedés az, amit veled élhetek. Sorsunk így összerakva párhuzamosan halad. Ezerszer is köszönöm! Remélem neked is hasonló gondolatokat ébreszt az agyadban ez a levél. Most már nem akarlak az ömlengéseimmel untatni. Szeretném Kedvesem, ha továbbra is ilyen jól és szépen haladna az idő felettünk. Boldogan figyelhetjük az unokák fejlődését, és amennyit tudunk, 105 Antológia 2016.indd 105

2016. 08. 25. 7:57:13

segítünk nekik. Ehhez nagyon jó egészséget kívánok mindkettőnknek. Minél előbb fejezd be a munkádat és érjél haza jókedvvel és épségben. Sok szeretettel ölellek és puszillak: Örök társad. Zelenyánszki András „Életfa” Otthonban Úgy kezdem írni mint, ahogy a meséket szokták: Volt egyszer egy ember, aki megöregedett, de az életkedvét nem vesztette el. Öregségben is, meglett korúan, de még értelmesen élni akarta az életét, vagyis meg akarta élni és megédesíteni, élete alkonyát. Ez az öregember tudta, hogy az élet véges, és a befejezés után nincs folytatás. Ő a 20. században is élt, de a 21. század hajnalán vált öregedő emberré. Mint az idősödő embereknek általában, nála is jelentkeztek a hogyan tovább „élet” gondjai. Ő, aki egy életen át azért dolgozott, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott öregségben legye része. Meg is teremtette az időskori túlélés anyagi feltételeit. Nem szenved hiányt semmiben sem. Azaz mégis. Ő, aki egy életen át társas kapcsolatban élt, az évezred küszöbén elvesztette élete társát, akivel 56 évig együtt taposták az élet rögös útjait. A feleség halála után a társtalanság rányomta a bélyegét az egész további életére. Hiába van minden feltétel arra, hogy az öreg életét eltengesse, ha nincs társa, akivel szót váltana, akivel megoszthatná időskorú gondjait. Ő nem szokott hozzá a magányhoz, s ez adta az indítékot arra, hogy keressen társat vagy legalább olyan társasági közösségbe kerüljön, amelyben ő maga is boldogan tudja leélni élete hátralévő maradék életét. Az ilyen emberek részére hozták létre az önkormányzatok az idősek otthonát. Az alapítók elképzelése szerint ezekben az otthonokban kulturált módon tudja leélni maradék életét a munkában megöregedett idős ember. E társadalmi igény alapján létesítették, többek között az ÉLETFA Idősek Otthonát. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a magára maradt ember jelentkezett felvételre az otthonba. Felvették! Hát, miért ne vették volna fel, amikor minden felvételi előírásnak megfelelt: ő nem volt testi fogyatékos, és nem volt szellemileg terhelt. 106 Antológia 2016.indd 106

2016. 08. 25. 7:57:13

Nem szenvedett gyógyíthatatlan betegségben. Ő egyszerűen csak egy tartalmas életet leélt idős ember volt. Az otthonban hamar belakta az apartmanját, saját bútorával és természetesen az elmaradhatatlan számítógépével. Most már csak az volt hátra, hogy amiért idejött, társat találjon magának. Nem öreg férfit akart társnak, hanem a korához illő nőt. No, nem feleséget, mert abból már ő kinőtt, de mégis olyan barátot, pontosabban barátnőt, akivel közösen tudja elviselni az ”Otthoni” életet. Rá is lelt! A sok otthonlakó között feltűnt neki egy, a korához képest csinos asszony. Az egész házban ő volt az, aki kirítt a többiek közül. Fiatal asszonyosan viselte az ódivatú ruháját és haját. Jól állt neki, még akkor is, ha a színe, az bizony már fehér. Az öltözködése és a megjelenése miatt az egész házban úgy ismerték, a „Csini”. A fehér haját meghazudtolva, barátságos, közvetlen modora volt. Nem volt rátarti, pedig lett volna oka rá. Itt az otthonban minden rendezvénynek aktív tagja volt. Nem csak aktív tagja volt, hanem sok esetben rendezője vagy vezetője, összegségében úgy tevékenykedett, mintha nem is az otthon bentlakója lenne. Tehette, és jól is állt neki. Mindenki elismerte a tevékenységét. Az otthonba bekerült idős ember, aki maga is fiatalosan aktív volt, ezt az asszonyt kinézte magának. Nem csak kinézte, de elhatározta, hogy megpróbál megismerkedni vele. Gondolatát tett követte. Látogatási engedélyt kért és kapott az asszony apartmanjába. A látogatás az első vizit szabályai szerint zajlott le. Az etikett előírásának megfelelően. Rövid volt és kizárólag a látogatásra koncentrálódott. A második látogatási kérelem nem járt sikerrel. Az öregember látogatása el lett utasítva, állítólag azért, mert az asszony a tévét nézte. Az öreg nem nyugodott bele az elutasításba és többször is próbálkozott, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Szomorúan kellett igazat adni annak a sokszor ismételt nótának, hogy: „Öreglegénynek már nem való a május.” „Rá se néz már, sohasem a fehérnép! Nem kell más az egész világon, csak a pipa, meg egy pohár bor !” Idéztem ezt az ősrégi öreg nótát, csak azért, hogy kivilágoljon belőle az élet múlandósága. Összegezve, így ért véget az öreglegény barátság keresése. 107 Antológia 2016.indd 107

2016. 08. 25. 7:57:13

Marad az otthonban, sok emberrel körülvéve és mégis egyedül, magánosan. N. Péntek Zsófia Disznótor Szólásmondásként maradt fenn a falu emlékezetében a zsugori, ..magának való” ember megleckéztetése „furfanggal”, vagyis, ha túl jártak az eszén - „Sikerült, mint a disznótor Kozákéknál”. Köztudott volt az egész kis „fatornyos ” faluban, hogy Kozákék rettenetesen takarékosak, ahogy nálunk mondták, „maguknak valók voltak”. Ha szóba kerültek, mindenki egyetértett abban, hogy „még a ... sem dobnák el, ha büdös nem lenne”. Fenn maradt, hogy kamasz fiúk „lélekszakadva„ rohant haza - szerencsétlenségükre - a szomszédasszony füle hallatára. Anyja megkérdezte tőle, miért a nagy sietség: „Hazaszaladtam nem kakálok másnak, ugye idesanyám, jól tettem”? Mondanom se kell, napokon belül az egész falu rajtuk derült, és évtizedek múltán is fenn maradt szólás-mondásként, jellemezve a zsugori embert. No, de ennyi bevezető után, jöjjön a nagyon régen, de „igazán megesett” történet. Kozákék disznóvágáshoz - ahogy mifelénk mondták „disznóöléshez” készülődtek. Általában az a szokás a faluban, a ritkán használt eszközöket, mint pl. hurkatöltő, bontószék, nagy fazekak, stb., nem szerzi be mindenki, hanem egymásnak kölcsönadják, általában egy utca tudja, kinek mije van, és mi az, amit ő ad szívesen használatra. Aztán a munka végeztével, egy kis „kóstoló” - hurka, kolbász, töpörtyű / ami nálunk csörge/ -, kíséretében hazaviszik, és meghívják a gazdáját vacsorára. Ahogy azt is, aki reggel segítette lefogni a disznót. A sikeres akciót követve egy-két kupica pálinkával való koccintás után, elhangzik a szíves invitálás, hogy „aztán este gyere át megkóstolni is”. De van olyan is, aki ott marad a lemosást, felbontást segíteni, - ha nincs sürgősebb dolga - egészen a sült máj reggeliig. Hát ez a szokás járta a faluban, - kivéve Kozákékat, - na persze lehetett más is, de titkolták fukarságukat. Szóval leszúrták Kozákék a cocát, szegény küzdött a végzet ellen, ordítva 108 Antológia 2016.indd 108

2016. 08. 25. 7:57:13

elszaladt. Persze ennek is meg volt az oka, nem állt minden lábánál egyegy jól megtermett szomszéd, hanem igyekeztek maguk végre hajtani az „ítéletet”. Ugyanis a kötelező pálinka és forralt bor is pénzbe került volna, gondolták maguk is megbirkóznak vele. No, de a hosszú percekig tartó kergetés, iszonyatos visítás után sikerült lefogni és „jobb létre” segíteni szegény párát. A pörzsölést és a mosást követte a széttrancsírozáshoz, kérni nem akartak, - megspórolandó a kóstolót, - a bontószéket a tisztára súrolt ólajtó helyettesítette. Szorgalmas, dolgos emberek voltak, ezt senki sem vitatta el, el is végezték a munkát annak rendje, módja szerint. Mire beesteledett, a sült kolbász, hurka és egyéb finomság illata terjengett a levegőben. Nem is állt meg a ház mezsgyéjénél, a szomszédokban is ínycsiklandóan lehetett érezni, össze is szaladt a nyál mindenki szájában. Mi tagadás, zavarta is kertszomszédjuk Nagy Jóska orrát. Mivel náluk már elég régen történt hasonló esemény és csak a padláson árválkodott már némi-nemű füstölt hús. De hát, még ha lett volna is, az akkor sem olyan, mint a friss. Törte is Jóska a fejét, mivel kóstolót nem várhattak Kozákéktól, mikor ők vágtak, felesége könnyek közt hozta vissza, hogy nem nyitottak ajtót, pedig tudta, hogy odahaza vannak. Ez már nem most történt, azóta harag nincs, de nem is barátkoznak különösképpen. Most azonban nyelte a nyálát Jóska, ahogy a finom illatok birizgálták az orrát. Azt azért tudni illik, Jóska világéletében huncut, furfangos ember hírében állt. Legény korában is az ő nevéhez fűződtek a legnagyobb kópéságok, de házasodása után sem sokat változott. Te, asszony - fordult feleségéhez - nem lenne kedved jó kis disznótoros vacsorához? Nem kedv kérdése az, hanem lehetőségé, - mondta rezignáltan az asszony - mivel az ő orrát sem kímélték, kerülték el a csábító illatok. Van egy remek ötletem, ha te is benne vagy, mindketten jóllakhatunk Kozákéknál. Na, ha ezt kifundálod a csavaros eszeddel, megemelem előtted a kalapom, ami nincs - nevetett jóízűen az asszony. Erre Jóska előállt a tervével. Majd aprólékosan megbeszélték a szerepüket, aminek eredménye a jó vacsora lesz, ha igaz! Közben Kozákéknál már befejeződött a nagy munka, készülődtek körül 109 Antológia 2016.indd 109

2016. 08. 25. 7:57:13

ülni a megtérített asztalt, a jól végzett munka és a teli pakolt éléskamra jól eső jutalmaként. Ebben a pillanatban elbődülő erős, káromkodó férfihang töltötte be a békés konyhát. Rohantak ki az udvarra - jaj, Istenem, vajon mi is történhetett? Nem kellett sokáig keresni a hang tulajdonosát, mert éppen akkor ugrott át az alacsony kerítésen - sírva, jajveszékelve - szomszédasszonyuk Róza, nyomában az üvöltöző Jóskával. Állj meg, mert agyon csaplak, te, te majd megmondom mi, ordibált Jóska. Dehogy állt meg Rozi, egyenesen Kozákék ajtója felé rohant. Szomszéd asszonya látva nagy a baj, betuszkolta a hátsó szobába, és még a kulcsot is ráfordította és zsebre tette. Közben már oda is ért Nagy szomszéd, és nagy hangon követelve felesége azonnali kiadását. No, de nem ettek bolond gombát Kozákék, hogy kihívják, mikor végre biztonságba jutott. Hanem kedveskedve csitították és „beinvitálták” konyhájukba szíves szóval Jóskát. A szomszéd már öntötte is a pohár bort „idegnyugtatás ” céljából. Nagy elfogadta, nyilván kiszáradt a torka az izgalom közben, de azért tovább követelte felesége kiadását. Kozákné, Vera erre kedvesen lenyomta a terített asztal mellé, - egyél szomszéd, attól megnyugszol és elmondod mi a baj. No de, Nagy szomszédnak sem kellett ezt kétszer mondani, jóízű falatozásba kezdett. Néha azért el elbődült, tudatva a harag nem múlt el, csak talán kicsit szünetel, mivel nem akarja megsérteni kedves szomszédait. Közben Kozáknénak rettenetes lelkiismeret furdalása lett, lám-lám hol van igazság, „morfondírozott” magában: Ez a „vadember” bántja szegény asszonyt, mégis ő eszik, iszik, Rozi meg reszket a sötét szobában. Hát csak van a világon női szolidaritás, gondolta, és a gondolatot tett követte. Míg az ura Nagy Jóska falatozását és persze időnkénti „leöblítését” asszisztálta, Vera egy tálra rakott minden finomságot - „annak a szegény üldözöttnek!” Hát azon a tálon volt minden földi jó. Kolbász, hurka, sült pecsenye abált szalonna, sült káposzta és még kitudja, mi minden. Felkapott egy üveg somlait is, irány a hátsó szoba. Ne félj, Rozikám kedves, csak én vagyok, szólt miközben az ajtót nyitotta. Ne félj, az uram majd lecsillapítja azt a pernahajdert. Rozi erősen dörzsöl110 Antológia 2016.indd 110

2016. 08. 25. 7:57:13

ve szemeit, nem szólt semmit, lehajtott fejjel üldögélt a kanapén. Rozikám én azt gondolom - mondta Vera - Jóskát mi addig itt tartjuk, míg egészen megnyugszik, nyugodtan hazamehetsz, sötét van, nem vesz észre. Ezt a kis „semmiséget” vidd magaddal, a tálat és az üveget holnap hazahozod és elmeséled, mi a baj. Róza még egy kicsit kérette magát, majd köténye alá rejtve a tálat és az üveget a téli estében hazaballagott. A konyhában már közben sorra „kóstolta” a háziakkal együtt a sok finomságot, több pohár somlai bor kíséretében. A visszaérkező házias�szony az asztalra tette a habkönnyű „hájas pogácsát”, kínálva mindenkit, de főleg a szomszédot. Jóska szedte is szorgalmasan a tál felőle lévő oldala hamar üres lett. Kezdett is már magasra szökni benne a jókedv, de hirtelen észhez tért, hogy is került ő ide, és elordította magát. Így tekerem ki az asszonynak a nyakát! A hétszen’cségét! A tálat úgy csavarta meg, hogy a pogácsával púposán rakott túlsóoldalát maga felé fordította. Nagyot fújt,- mint akiben nem fér el a harag, - majd tovább majszolta a még ott lévő pogácsát.


2016. 08. 25. 7:57:13

Németh Árpádné Prágai Gizella Vonaton Eszter jókedvűen ébredt. Már korán reggel rámosolygott a nap, s úgy érezte, ezzel meg van az alaphangulat, most akkor lehet mindenféle nagy terveket szőni. Mivel kapott néhány nap szabadságot a munkahelyén, gondolta ezt értelmesen kell kihasználni. Így megerősítést kapott saját magától ahhoz az elhatározásához, hogy ezúttal az ajándékvásárlásait ne a helyi áruházakban intézze, hanem kiruccanjon egy kicsit és szétnézzen a közeli Nagyvárosban, remélve, hogy majd összeköti a kellemest a hasznossal. Kirándul egy kicsit, megnézi a várost, vásárol néhány csodás ajándékot a családtagjainak, ugyanis mind a három gyermekének egy hét különbséggel van a születésnapja. Az ikrek - a fiúk - március 21- én, a kislánya pedig március 28-án született. S most kerek évforduló lesz, tehát szeretné igazán különlegessé tenni az ünnepet. Mivel a férje dolgozik - ő most nem kapott szabadságot -, neki pedig sajnos nincs jogosítványa, mindent egybevetve úgy döntött, nem autóbus�szal, hanem vonattal utazik a Nagyvárosba. Az a 70 km manapság nem nagy távolság, még vonattal sem. Miközben mindezt végig gondolta, már el kis készült, irány a vasútállomás. Megvette a jegyet, s pár perc múlva jött is a vonat. Másodosztályú, nemdohányzó, úgynevezett termes kocsiba szállt. Kissé meglepődött, mert rajta kívül nem volt ott senki más, úgy látszik minden utas leszállt itt előtte ebből a kupéból. Szétnézett, levetette kabátját, leült az egyik menetiránnyal szemben levő ülésre, táskáját maga mellé tette és várt. Volt ideje megfigyelni, hogy tiszta a vasúti kocsi, jó a levegő. Észrevette azonban, hogy az ülések műbőr borítása nem mindenütt makulátlan. Messziről látható volt ugyanis, hogy egy-két helyen felszakadt, felkarcolódott a műbőr, s arra lehetett következtetni, hogy szándékos rongálás történt. Hiába, nagyon sokfélék az emberek. Olykor meggondolatlanul durvák, eluralkodnak rajtuk a vandál, erőszakos ösztönök, s nem bírnak magukkal. Örüljön a kedves utas, - s a kedves vasutas -, ha nem találkozik ilyen személyekkel. No, de Eszternek nem volt ideje tovább filozofálgatni magában elképzelt utasokról, mert közben felszálltak a valódi utasok, utastársak. Nem sokan, kb. 5-6 személy: két idősebb úr, két diáklány, s egy anyuka egy kisgyermekkel. A két idős úr a közelében foglalt helyet, s élénk beszélgetésbe 112 Antológia 2016.indd 112

2016. 08. 25. 7:57:13

kezdett. Eszter most vette észre, hogy egy kicsit félt egyedül, mert érezte, hogy hirtelen végtelen nyugodtság szállta meg. Gyorsan átgondolta mi volt ez az érzés? Félelem, magány? Igen félt, mert hiába a negyvenhat évnyi élettapasztalat, most itt így egyedül pár percig mégis védtelennek érezte magát. Mostanában ritkábban utazik főleg vonattal, s főleg egyedül, s elfogta egy kis bizonytalanság, hiszen annyi kellemetlen hírt hall az ember fia. No, „anya ne légy már ilyen negatív! - mondanák most erre neki az ikrek. Erre gyorsan összeszedte magát. A vonat már régen elindult, s egyre gyorsabban zakatolt, egyre gyorsabban suhant. A közelben beszélgetők folytatták eszmecseréjüket. A következő megállónál többen is felszálltak: idősebbek, fiatalok egyaránt, mosolygósak, kedvesek. Közben megérkezett a kalauz is, munkáját befejezvén udvariasan jó utat kívánt a jelenlevőknek. Eszter is teljesen feloldódott, visszatért ismét a reggeli jó hangulat, most már senki és semmi nem tudja elrontani a napját gondolta. A vonat fél óra múlva befutott a Nagyvárosba. Eszter villamossal ment a centrumba. Itt megtapasztalhatta a nagyvárosi nyüzsgést, az emberek közönbösnek tűnő, sietős tekintetét. Ám szépen sütött a nap, gyenge szellő fújdogált, épphogy beköszöntött a március, ennek ellenére szinte tavaszias, kellemes idő volt. Később is egyre több üdítő meglepetésben volt része. Az emberek segítőkészsége volt a legszembetűnőbb. Az utcai könyvárus, a bolti eladók, a könyvtáros figyelmessége, kedvessége mind hozzájárult, hogy nagyon szépnek érezze ezt a napot. A boltokban megtalált mindent, amit otthon előre megtervezett. Sikerült szép ajándékokat venni a gyermekeinek, lesz majd meglepetés! Egyelőre azonban otthon majd valami titkos helyet kell keresni, ahova elrejtse a kincseit, ugyanis a nagy esemény csak két hét múlva lesz. No, de ez már a kisebb gond! Hamar eltelt a nap, délután 2 óra körül már indult visszafelé a vonatállomásra. Eszter ezt boldogan, elégedetten tette, hiszen minden a tervei szerint alakult, s otthon csupa sikeres dolgokról, ügyintézésekről tud majd szeretteinek beszámolni. Már alig várta. A vonat már bent állt a pályaudvaron. Eszter felszállt egy teljesen üresnek tűnő termes kocsiba. Ebben a pillanatban átfutott rajta a reggeli kellemetlen ijedtség. Aztán megnyugodva tapasztalta, hogy nem messze tőle egy fiatalasszony ül a kisfiával, majd vele szemben egy idősebb hölgy foglalt helyet, s tőle messzebb is ül valaki. Leült most már teljesen jókedvűen, boldogan. A csomagokat elhelyezvén egy - a Fő téren vásárolt - újság 113 Antológia 2016.indd 113

2016. 08. 25. 7:57:13

olvasásába kezdett. Egyszer csak hirtelen furcsa hangokat, dübörgést hallott. Aztán látja, hogy egy nagyméretű hátizsákkal szőke, sportosan öltözött, vagány, bajszos fiatalember csörtet be a kupéba. Egy pillanatra felnézett az olvasásból, mert a férfi ott tolatott, izgett-mozgott hátizsákjával a tőle közvetlen balra eső ülőhelynél, s közben nagy csörömpöléssel leverte a fém hulladéktartó tetejét. Eszter ettől megrezzent, megijedt kicsit, mert hirtelen nem tudta, mivel csörömpöl a jövevény. A következő pillanatban pedig a nem várt szemtelenségtől úgy ledöbbentett, szinte belefehéredett. „Olvassál, ne nézzél” hallotta, s talán a többi utas is, mert közben egyre többen szálltak fel a vasúti kocsiba. Egyszerűen nem hitt a fülének, kinek beszél ez a hátizsákos? Agya közben visszapergette az eseményeket. A hátizsákos egyedül jött. Ismerősöket sem üdvözölt, mégis kinek beszél? Esetleg a zsákjából varázsolt elő valakit? Most már szándékosan, irányítottan direkt rá nézett a férfire. Nem volt mellette senki, Eszter mellett sem ült senki, ez a kellemetlen megjegyzés csakis neki szólhatott, de mire gondolatban eddig eljutott, márt bizonyítást is nyert a dolog, mert bizony megismétlődött! A fiatalember lomhán megfordult még mindig a hátizsákjával bajlódott, Eszterre nézett, s határozottan a szemébe dörmögte:”01vassál, ne nézzél!” Igen, ezt mondta az idegen, majd magában mormogva folytatta tovább. Sértő, goromba, indulatos dohogás volt, melyben az „öreganyád” kifejezés is szerepelt. Még jó, hogy nem értette tisztán az egészet! Eszter szája széle megremegett, szíve is hevesebben dobogott. Felfoghatatlan miért ilyen faragatlan ez a szomszédságában üggyel-bajjal mégiscsak helyet foglaló cinikus utas. Sikerült neki teljesen megalázni, felzaklatni őt. Sebzett volt és védtelen. Úgy döntött nem szól vissza, egyáltalán nem reagálja le nyilvánosan a történteket, mert talán még nagyobb durvaság is ki telne „kedves” szomszédjától. Tanácstalan volt. Úgy érezte kicsúszott lába alól a talaj, pedig még a vonat el sem indult. Hirtelen körülnézett. A gátlástalanság bajnoka még mindig a csomagjával bajlódott. Az utasok talán nem is vettek, vagy nem is akartak észre venni semmit a közjátékból. Az egyoldalú társalgást nem óhajtotta tovább folytatni Eszter, tehát gyorsan határozott. Vette a kabátját, táskáját, csomagját, s gyorsan átsétált egy másik kupéba, ahol már alig talált üres helyet. Épp, hogy leült, a vonat elindult. Úgy érezte, hogy egy örökkévalóság ért most véget, pedig csak öt-hat perc telt el az „ominózus találkozás” óta. Hogy később mi történt a neveletlen utassal, megnyugodott-e, vagy 114 Antológia 2016.indd 114

2016. 08. 25. 7:57:13

még pár embert felbosszantott aznap, nem tudja. Talán soha többé nem lesz ilyen magából kivetkőzött, de lehet, hogy még sokszor tönkreteszi sajátos modorával mások jóhangulatát. Eszter az utazást hazafelé mégis viszonylag kellemesen töltötte. Egy idős néni volt a szomszédja, aki egy hetes üdüléséből utazott haza, s nemcsak pár napos élményeit, de fiatalkori pajkosságait is elmesélte neki, s ő most nagyon figyelmes, türelmes hallgatóságnak bizonyult. Végre befutott a vonat az ismerős állomásra. Összeszedte holmiját, csomagjait, elköszönve mindenkinek jó utat kívánt. Férje nem tudott kijönni kocsival elébe az állomásra, mert új munkaanyagot hoztak be és túlóráznia kellett. Ezt most abszolút nem bánta Eszter, legalább kiszellőzteti a fejét, rendbe rakja a gondolatait, s teljesen megnyugszik mire hazaér. Hiába sikerült a Nagyvárosban mindent elintéznie, hiába a jó benyomás a városról, a vásárlásról, a kedves idős néniről. Igen, szép nap lett volna, azonban azt a kellemetlen pár percet, nem fogja tudni könnyen elfelejteni. Most eszébe jutottak a reggeli baljóslatú gondolatai a vonaton a felszaggatott műbőr láttán. Bevonzotta, vagy csak megérezte a kellemetlen incidenst? Most már mindegy is. Ezen kár töprengeni. Fájt neki, de igaziból már nem haragudott a fiatalemberre. Nem, nem mentette fel teljesen, szó se róla, csak most már higgadtabban végig tudta gondolni mi is történt. Vajon mi juttat oda egy mai fiatalt, hogy ilyen gátlástalanul belegázoljon mások békéjébe. Talán nem volt, vagy nincs családja? Gyermekkorából hiányzott az érzelmi háttér, a hit, a szeretet, a gondoskodás? Nem vigyázta soha senki lépteit, nem fogta senki a kezét? Talán - még belegondolni is rossz - nem szerette senki, nem volt minta előtte, hogyan kell szeretni, tisztelni a másik embert. Eszter most zavarban volt önmaga előtt, talán már sajnálta is egy kicsit a hátizsákos fiatalembert. Az is lehet, hogy csak én vagyok túlságosan érzékeny? Így tűnődött és sietett haza most már boldogan, felszabadultan az övéihez, akik már nagyon hiányoztak neki.


2016. 08. 25. 7:57:13

Sántáné Kurunczi Mária Vendégem az öregség Kopogtak. Nem. De kopogtak… A nyikorgó ajtót kinyitva ott állt a küszöbön maga az Öregség. - Gyere be - mondtam. Kopogós botját a sarokba támasztotta, szusszant egyet, aztán nehézkesen leült az egyik kényelmes fotelbe. - Csakhogy megérkeztél, már nagyon vártalak. Mivel kínáljalak? - Csak hellyel! Nem iszom, nem dohányzom, édességet, zsíros ételeket nem eszem. Ja, egy pohár vizet, ha kérhetek, lehetőleg ne klóros csapvizet, vagy szennyes ásványvizet. - Akkor mit adhatok? - Ha van Anna víz, én azt iszom. Az az egészséges. - Meddig maradsz? – faggatom. - Az tőled függ. Mostantól mindennap melletted leszek. Vigyázok rád. Ne legyél meggondolatlan, óvatlan. - Azért folytathatom eddigi életem? - Persze, de ha olyat teszel, ami nem jó, én jelzek. Ezt megbeszéltük. De másnap már vitába is kezdtünk. - Mi a baj? – kérdeztem. - Rosszul indult a napod, este későn feküdtél le. Volt egy 104 éves japán asszony, aki azért élt olyan sokáig, mert mindennap 8 órát aludt. - De én nem bírok éjjel aludni. - Láttam. Olvastál és írtál. Írtál és olvastál. Meg rejtvényt fejtettél. Aztán mikor végre elálmosodtál, megint eszedbe jutott valami, és megint felkapcsoltad a villanyt. Magad kapcsold ki! - Jó, majd megpróbálom. Teltek a napok. Hosszabbodtak az éjszakák. Az Öregség meg itt volt velem. Mindennap. Minden éjjel. Intett és figyelmeztetett. Mindenbe beleszólt. - Állj fel a számítógép mellől. Menj levegőre. Nézd, milyen szépen süt a nap. Hallod, a madarak hogy dalolnak? - Ezt eddig is hallottam, és nem igaz, hogy állandóan a számítógép mellett ülök, mért mondasz ilyeneket?! Ha reggelenként álmosan vettem elő a kávéscsészét, az Öregség ott állt 116 Antológia 2016.indd 116

2016. 08. 25. 7:57:13

mellettem, kivette a kezemből. Na, nem azért, hogy ő készítse el nekem a kávét, hanem hogy leszoktasson róla. - Magas a vérnyomásod, és a sok kávé miatt nem tudsz aludni. - Na és – duzzogtam. Aztán nagy sokára tényleg leszoktam róla. Ám a reggelinél is mellettem állt, néha hátba is vágott: - Ne egyél annyit – mondogatta – magas a koleszterined, zsíros lesz a májad, megnő a hasad - és én attól féltem, teljesen elmegy az étvágyam. Ha reggel hideg volt, megittam egy kupica jó házi pálinkát, de ezt sem hagyta szó nélkül. - Egy úrinő nem iszik! - Na és, akkor nem vagyok úrinő, és különben is eddig is ittam, kávéztam, zsíros ételeket és jókat ettem, és semmi bajom nem volt. - Most majd lesz! – és megfenyegetett a botjával. Megint hetek, hónapok teltek el. Egy reggel arra ébredtem, hogy fáj a fejem, zsibbad a karom, és alig bírtam lemászni a lépcsőn. A súlyom is megnőtt. - Na, ugye, megmondtam, de nem hallgattál rám - korholt a megszokott módon. - Ne legyél rosszindulatú, kárörvendő. Egyáltalán miért nem mégy már el, hagyjál engem békén! Már mióta itt vendégeskedsz. Tudhatnád, akármilyen kedves vendég, három napig untig elég! - Ez most nem ilyen, és mondhatsz bármit, nem tudsz megsérteni, és el sem megyek. Majd meglátod, ha én itt hagylak, neked régen rossz. - Nem rosszabb, mint most, hogy mindig a nyomomban vagy, és mindig nyaggatsz. Menj már el!!! Hallod! - Ha én most kimegyek azon az ajtón, többé nem jövök vissza, de neked is véged van, nem éred meg a 126-dik éved. - Na és, mit érdekel az téged?! - Engem nem is, de te tehetetlen, elesett leszel nélkülem. Én pedig akkor is itt maradok veled, ha nem akarod. Bárhogy tiltakozhatsz, veled leszek az IDŐD VÉGÉIG. - Bánom is én – mondtam, és elraktam a kávés csészéket a szekrénybe, beállítottam a pálinkás üveget a helyére, elzártam a számítógépet, és belesüllyedtem a fotelba. Így éltem át a két ünnepet. Ki tudja, az év első munkanapján még vendégem lesz-e az ÖREGSÉG…nézzetek be hozzám, hogy meglessétek! 117 Antológia 2016.indd 117

2016. 08. 25. 7:57:14

Hajdrik József Vaj Ákos csontkovácsoló méltatása Tósztmondó: - Barátaim, római-partiak, és a máshonnan jövők! Méltatni jöttem Vaj Ákost, és ha kell, agyba-főbe dicsérni! „Mi jót ember tesz, sírba száll vele, ám a rossz túléli őt!”- Mondotta vala Antoniusz, Június vagy Július Cézár összeszurkált teteménél, még annak idején. (Egy hónap ide vagy oda, most itt nem számít, merthogy Cézárnak semmi köze eme eseményhez!) Különben is, a fent elhangzó magasztos szavakat Cézár már csak altatóként élhette át, azt is holtában. Ám a mi Vaj Ákosunk él, virul... khm...köszönhető tudásomnak, mert az ünnep alkalmára én vertem lelket belé. (Megjegyzem; a kezelése utáni piros foltokat ma is vérehullófecskefű ázalékkal kezelem!). Mielőtt a jól megfizetett feladatomnak eleget tennék, miszerint Vaj Ákos csontkovácsolói és kiropraktőri munkásságát ecsetelném, engedtessék meg, hogy felolvassak könyvemből néhány keresetlen sort önmagamról, hogy méltó fényt adjak az esetnek. Az ünnepeltünk szintén zenész, vagyis táltos, úgy mint én, csak egész másként! - Na jó! Most nem olvasok fel, mert könyvem a rendezvény közben is megvásárolható! Nem szokásom a dicsekvés, de csak megérhettem egy misét, mindazoknak a gyógyult betegeimnek, akik az Ökumenikus Egyház főpapjával misét mondattak érettem. A máris kezemben látható: „Ha engem láttok, a csodát érzékelitek” című 798 oldalas kiadványom külön mellékletében vannak azok a dokumentum értékű írások, amelyek két dimenziós fároszként tesznek tanúbizonyságot arról, hogy a hozzám fordulók, milyen rébuszokat képesek megfogalmazni, ha piedesztálra akarnak emelni egy jó embert, engemet! Úgy érzem, nem esett túlzásba az a páciensem sem, amikor javallatom betartva vegetáriusként éli tovább életét. Levele mellékleteként 20 kilónyi disznótoros csomaggal köszönte meg a hasznos tanácsom. Kézrátétes gyógy(o)módomtól a sánták ma már ismét látnak. A vakok eldobták hallókészülékeiket. De volt olyan betegem is, akinek a kocsmába elég volt annyit szólnom:- „Kelj fel és járj!” Amikor felé nyújtottam szeretetet árasztó tenyerem, a helyszínen hatalmas fényforrás borította el a páciensem padlón heverő testét. Ekkor, mintha áramütés érte volna, 118 Antológia 2016.indd 118

2016. 08. 25. 7:57:14

felugrott, mert nem akarta bevárni, hogy felesége a Bea, a kocsmai csillár leverése után őt is mélyebbre verje le, úgy mint az ütve fúró szokta volt tenni, egy-egy szegbelövés alkalmával. Nos hát, emelem poharam az ünnepeltre! Tudniuk kell nem véletlen jöttünk össze. Már csak azért sem, mert véletlen nincs. Azért vagyunk egy akarattal itten ni! Szándékom volt a mellettem ülő Vaj Ákos táltos-csontkovács, töretlen munkásságáról megemlékeznem. De a töretlenség, mint olyan, nála kivételt képez, amely erősíti a szabályt! Ezért ne is firtassuk, miként, s hogyan maradt a csontkovácsunk kezében a ma már a Mennyek Országának vendégszeretetét élvező, exbetegének egészséges feje! Persze a patológusok kiderítették, hogy amikor a mester ki akarta roppantani az illető nyakából az ostorcsapásnak vélt fájdalmat, ekkor becsúszott egy kis gikszer. No, meg a kettes, hármas csigolya is becsúszott a nyelőcsőbe. Elégedjünk meg azzal a ténnyel, hogy ma már a delikvenst nem bántja a nyavalyája. Meg tényleg, a jó meleg is hasznos volt neki, hisz előre megírt végrendeletében szórt-hamvasztást kért. A krematóriumban teljesült az utolsó kívánsága is. Így aztán neki, mint pozitív gondolkodónak tényleg összejött minden. Béka poraiban! Engedjék meg, hogy végezetül magától Vaj Ákostól kérdezzem meg, - ha már őt ünnepeljük? Mi a véleménye eddigi munkásságomról? Ne feledjük, a jó mestert mindig felül múlja tanítványa. Bár az én képességem Isten adománya, ezért Ákos bátyámtól nem is várok mást, mint hogy az értő néma hallgatását néhány szóval törje meg, és mondjon valamit, mit érez midőn a TéVé csatorna segítségével a javulni vágyóknak küldöm az életenergiát, vagyis a Csí-t! Vaj Ákos:- Hát kérem szípen, először is köszönöm a szíp, méltató szavakat, hogy a rák egye meg ecsém a levágott hajadat! Mit ne mondjak? Úgy felém kerekedté’, mint a tátosok feje felé szok menni a fekete komolyfelhő! Oszt asztán felkapja űt az első gyűtt-ment a szél, ha a tátost nem bújik az anyja köténye alá. Kinn a szabadba bármilyen ősereje legyék a beavatottnak, kampec-doloresz lesz nekije, bárkinek a fija, borja? Tósztmondó:- Ne marháskodjon már! Hát kifog kenden egy széllel bélelt felhő? Vaj Ákos:- Hát ki az a bolond, aki ne félne egy felhőtű’, ha az teles-tele van villámmal? Hijába van páros fogsorom, meg kicsinyt vak is vagyok, 119 Antológia 2016.indd 119

2016. 08. 25. 7:57:14

persze nem ezé sántítok, de ha belém csap a mennykű, ott ragadok a földön, mint szúlnyog a légypapíron. Mer’hogy én Ózdrú’ gyüttem, itt meg Szegedében nincsen tátosi hatalmam. Az itteni boszorkák mágikusan levédték a körzetüket, megasztán ha kell, szájrátéttel minden bajt el tudnak mulasztani. Tósztmondó: - Ejnye hát, milyen táltos maga, ha még a boszik fölött se tudja megtörni a nagy varázslatot. Vaj Ákos:- Amit meg kellett törnöm, azt megtörtem! De sok beszédnek, híg a leve! Hun van az a pohár, no meg a demizson, amibe benne van az összes méltató beszíd! Hátha a hetedik pohár után, ahogy ürül a lé, úgy gyűn elő a lényeg is. Tósztmondó: - Kedves Csontkovács úr ! Tényleg szívből örülök, hogy még élve láthattuk, úgy mint egy kiropraktikus embert. Az utolsó szó jogán kérdezném, olvasta-e legeslegújabb könyvem a: „Nem zörög a kulcscsont, ha a szél nem fújja” címűt. - Nem? Akkor fogadja szeretettel tőlem. Látja, így a postaköltséget is megspórolta. Ma mindössze csak Önnek és bárkinek 5999 forint lesz az ára, ha a NAV nem látja! Vaj Ákos: - Nem olvasok én, hisz kezembe van a tudomány! De, cserébe engedje meg, hogy én is átadhassak valamit a tudásombú’. Tudja, egy táltos olyan mint a jó pap! Halála után tanulja meg az Isten igazát. - Látom, maga is igen csak ferde nyakú! Lazíja hát meg az inge nyakát, oszt gondoljon a szeretteire. Csontkovácsoló szavamra mondom, mindössze egy reccsenést fog hallani, de, hogy nem fog rá emlékezni se, amán biztos!


2016. 08. 25. 7:57:14

Hunyadvári István Jancsi bácsi véleménye A hagyományok ápolását és ápolóit nagyon tisztelem. Magam is lelkes hagyományápoló vagyok. Aktívan támogatom a citerás és a lovas hagyományokat. Szerencsés voltam és vagyok, mert át is tudtam adni az iskolás gyermekeknek a 40 éves forráskúti tanítóságom-tanárságom alatt. Citeráztunk. A játék- és tárgykészítő szakkör foglalkozásain legalább két tucat régi játékszert készítettünk el. (Csúzli, gólyaláb, bodza-és más sípok, pörgettyűk, ördöglakatok, logikai játékok… stb. …) Szőttünk, fontunk. Csináltunk ciroksöprűt, csuhéból lábtörlőt, fűzfavesszőből kosarat… Színvonalasan végeztük a kötélverést. A népdalos és kézműves hagyományok ápolása közben sokan találkoztak már álnépies jelenségekkel. A szakemberek a fejüket fogják, a kabarészerzőket paródiák alkotására ihleti ez. Évente szerveztem népzenei esteket, ahol a dalcsokrok közé egy-egy szép mesét vagy verset is beiktattam. Ezzel változatosabb lett a műsor. Egyszer - mintegy hülyeségből – összeírtam sok zagyvaságot, és elmondattam egy sikeres mesemondó gyermekkel. Íme: A csölce (- a balgaságnak nincs határa -) Napjainkban egy gyermeknek több kosárra vagy ládára való játékszere van. A kislányok a divatos Barby babával játszanak, a fiúk a gépekkel, kamionnal, markolóval, stb. Legtöbbjük műanyagból készült, boltban vásárolták. Régen is voltak fiúknak és lányoknak való játékszerek. A gyermekek maguk készítették el egy idősebb testvéri vagy szülői segítséggel. A lányok a csutkababát öltöztették ,a fiúk csúzliztak, nyilaztak stb. A csölce egy régi játékszer. Készítése apáról fiúra, nagyapáról unokára szállt, hagyományozódott. A fiúk tarmakoztak vele. A csölce három részből áll: a mizme, a sutva és a toskó. Ezeket külön-külön elkészítették, majd összeburálták. -A mizmét a cigafával kellett gurtázni, majd pátyolták. Innen származik ma is a használt pillempáty kifejezés. 121 Antológia 2016.indd 121

2016. 08. 25. 7:57:14

- A sutva már feladta a leckét. Dömörözni kellett, majd a pentivel alaposan megszupálták. Ha látszott rajta a műr, akkor megsasálták. - Végül a toskó készült el. A burnyákolás unalmas és fárasztó volt, de ahol volt méte, ott könnyen efatolták, utána tenézték. Amikor készen állt a három rész: a mizme, a sutva és a toskó, akkor összeburálták a fakor segítségével. A fiúk türelmetlenül várták, hogy lehessen végre tarmakozni vele. Egy régész szakember, aki játékkutatással foglalkozott, a munkája során feljegyezte azt a 19. századból való versikét, amelyik így szól: „Száraz fának nincs gyümölcse, tarmakozni jó a csölce.” Ma már a számítógépekkel, s az okos telefonokkal játszanak a fiúk. Nem tarmakoznak, csölcét sem készítenek. Műanyagból valót láttam a piacon, ahol egy vándorkereskedő kínálta a portékáit. Nem tudtam kinézni, hogy mi az. Egy idős néni mondta, hogy az csölce. Örülök annak, hogy ilyen figyelmesen és türelmesen hallgatták az előadásomat. Remélem azt, hogy ha innen hazaérnek, akkor azonnal hozzá is fognak a csölce elkészítéséhez. Kívánok Önöknek ehhez sok sikert! Hát, erre a szövegmondásra – pedig szépen mondta – vastapsot nem kapott a gyermek. Ezzel a visszafogott, mérsékelt tapssal zárult, formabontó kalandot el is felejtettem volna, de lett egy kis ráadás. Minden faluban akad egy-két Bözsi néni, vagy Jani bácsi, aki túllihegi a saját tudományát, és osztogatja kérve-kéretlenül a tanácsait, a véleményét. A mi falunk Jani bácsija odajött hozzám az előadás végén, és azt mondta: „Tanár bácsi! Én még emlékszem gyermekkoromból erre a csölszére.” Ettől én úgy meglepődtem, hogy köpni, nyelni sem tudtam. Ennek az én Jani bácsimnak pár évvel előtte még volt egy poénja. Akkor is népzenei est volt. Szép dalcsokrot adtunk elő a gyermekekkel, majd ráadásként egy hangulatos kánont énekeltek. Jani bácsim így véleményezte: „Szépen énekeltek a gyerekek. De, hallja! Azt az utolsót, azt nagyon össze-vissza mondták.” Ez nem mese, sajnos igaz, és velünk történt. 122 Antológia 2016.indd 122

2016. 08. 25. 7:57:14

Áchim Pál Monológ Szervusz, Mama! Hogy vagy? Húsz gyógyszert szedtél be? Úristen, azonnal hívom a mentőket. Mi az, hogy ne hívjam, miért akarsz öngyilkos lenni? Ja, hogy nem akarsz öngyilkos lenni, csak bevetted a szokásos gyógyszereket. Reggel tízet, délben huszat, este megint tízet. Hát, nem lyukad ki a gyomrod? Ja, hogy időnként bestoppolod zsákvarró cérnával. Marha jó, azzal a cérnával, amivel a fater lyukas zsákjait foltoztad esténként, telente. Emlékszel, Mama, a faternak hányszor volt korai magömlése. Milyen jókat röhögtünk, az öregnek tele volt mindig a gatyája, nadrágja. Nem emlékszel, Mama, pedig te mostad mindig a fater gatyáit. Jaj, Mama, ne mond, hogy disznóságokat beszélek! Azért volt a faternak korai magömlése, mert az egerek kirágták a zsákokat és telefolyt az öreg gatyája, nadrágja kukoricával, búzával meg egyebekkel. Te ügyes asszony vagy, Mama. Negyvennégyben négyünket vittél a hátadon a bunkerba. Büszke vagyok rád. Ha ennyi gyógyszert szedsz, akkor te egy patikus vagy, úgy is mondhatnám, hogy színpatikus. Majd hozzád küldöm az ismerőseimet pirulákért, mert nálad nagyobb a választék, mint a patikában. Csengő hangot hallok, vársz valakit? Fát akarsz venni? Már vettél. Harminc mázsát, értem. És mibe raktad? Kétszáz literes hordóba. Mama, elment az eszed, az egy mázsánál nincs több! Szörnyű, hogy átvertek. Miért nem szóltál? Ja, hogy tízszer hívtál. Tudod Mama, hogy lótok-futok, hogy a család kijusson mielőbb Mallorcára. Sajnos nincs közelebb olyan hely, ahol kipihenhetné magát a család. Elmentem volna elpakolni a fát, de annyira rosszak az utak felétek, hogy a vadonatúj Mercedesemnek egyből kiesne a kereke. Mi pénzt öltem ebbe az autóba, még az egészségem is majdnem ráment. De hamarosan meglátogatunk. Hogy mikor, hát ez jó kérdés. Jó kérdéseket tudsz feltenni, Mama, nyugodtan elmehetnél riportokat készíteni. Nyugodj meg, tervezzük, hogy meglátogatunk, jó tavaly egész évben nem voltunk, igazad van. A feleségem, tudod, most alakítja ki a saját imázsát. Esztikém nem zöldséges. Jó, néha zöldségeket beszél, az is igaz, főleg akkor, ha becsap egy-két konyakot. Esztikém borzasztóan igényes a fogaira. Reggel, délben, este konyakkal öblögeti a fogait. Ha bevásárolni megy, megkérdezem tőle, hogy hoztál-e fogkrémet? Mindig azt mondja, hogy 123 Antológia 2016.indd 123

2016. 08. 25. 7:57:14

elfogyott a polcról. A konyak az nem, a kutya hétszentségit neki! Ismered, Mama, azt a mondást, hogy egy jó pohár konyak, attól leszünk mozgékonyak. Esztikém térül-fordul, és mindig a bárszekrénynél köt ki. Nem véletlenül lett egy konyakot gyártó cég arca is. Esztikém arcáról mindent le lehet olvasni, amit a konyakról tudni kell. Esztikém csak hétvégén használ vizet, de csak felmosásra, mivel bejárónőnk van már évek óta. Ő is bejár a bárszekrénybe. Egyszer kirúgtam, de visszajött a kéménylyukon. Hogy, hogy hívják, hát, Para Zita, így hívjuk, mert összetört már jó pár nippet a lakásban. Esztikém most kicsit gyengélkedik, szegénykém, mert vannak neki jó kis epe- és vesekövei. Talán a jövő hónapban fogja megműteni Szike Aladár professzor úr, és a kioperált kövekkel akarom kirakatni a kocsibejárót. Így a kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad. Én meg most építem a karrieremet, mert feljebb akarok jutni a ranglétrán. Mama, figyelj, nem a padlásra akarok felmenni, már ott tíz éve nem voltam, mert mostanában nem készítek kolbászt. Isteni volt az a kolbász, amit küldtél nekünk. Kétszer megsirattuk. Amikor ettük, meg amikor ráültünk a toalettre, mert olyan erős volt, mint te, Mama. A karriert nem lehet csak úgy abbahagyni, ugyanúgy, mint egy betonozást. De ígérem, hogy meg fogunk látogatni, ha törik, ha szakad. Jaj, most jut eszembe, hogy a vadonatúj kocsibejárónk beszakadt. A legszebb díszburkolattal rakattam ki, és most nem tudok kiállni a garázsból. Mama, nem mehetek biciklivel, na, busszal, vagy metróval még snasszabb. Szóval, van nekem is bajom bőven. Miért nem jössz te hozzánk, Mama? Ja, hogy négy mankóval jársz a lakásban? Három hónapig voltál kórházban? Erről nem is tudtam. Pedig hívtalak, de hányszor! Sosem vetted fel a telefont. Azt hittem, hogy a pletykás Mariska néninél vagy a szomszédban. Tudod, milyen jót pletyiztetek mindig. Ja, hogy húsz éve meghalt? Nem is tudtam. Pedig nekem úgy tűnik, hogy tavaly még láttam. Combnyaktörésed volt? Miért nem szóltál, leugrottam volna hozzád, kerül, amibe kerül, pénz nem számít ilyen esetben. Jó, néha én is fogamhoz verem a garast. A nagyobbik fiam, Pista, most már jól van, köszönöm kérdésedet. Tényleg most már jobban van, összetörte a Volvót, amit vettem neki érettségire. Magát is jól összetörte. Tudod, nem elsőre érettségizett le, bukott közben egyet, kettőt. Mikor adjon az ember, ha nem most? Ismered azt a mondást, Mama, hogy aki időben ad, kétszer ad. Mama, ezt ne vedd szemtelen kérdésnek, 124 Antológia 2016.indd 124

2016. 08. 25. 7:57:14

amit kérdezek tőled. Tudod, a fiad vagyok. Ugye, fürdesz rendszeresen? Van meleg víz, de mégis havonta fürdesz? Atyaúristen! Ugye most csak ugratsz engem, mert fiatal koromban lovagoltam. Mama, elszaporodnak rajtad a kórokozók! A H1N1 vírus úgy ledönt téged, mint a tüntetők Pesten egy szobrot, ráadásul négy mankóval jársz. Tudod, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Ja, hogy a fater kéthavonta fürdött, és mégis megélte a százéves kort. No, ebben igazad van. Sosem használt dezodort, de mindig tudtam, hogy hol tartózkodik az öreg a lakásban, mentem a szag után. Mama, figyelj, szeretnék neked valamit mondani. Azt beszéltük a családdal, hogy legjobb lenne, ha bemennél egy szociális otthonba. Nem hallod, Mama? Halló, Mama! Mondjam kicsit hangosabban? Azt beszéltük a családdal, hogy legjobb lenne, ha bemennél egy szociális otthonba. Mama, nem hallod, amit mondok? Mondjam még hangosabban? Mama, azt beszéltük a családdal, hogy legjobb lenne, ha bemennél egy szociális otthonba. Érdekes, eddig mindent hallottál, miért lettél ennyire nagyothalló, Mama? Na, szervusz, majd legközelebb megbeszéljük. Nagy Istvánné Temetői történet Tudom, nem illik viccelődni a holtak birodalmával, de a következő eset morbid humora arra késztetett, hogy megosszam másokkal. A húgom rendszeresen látogatja kisgyermekei sírját, akik egy és kétévesen hunytak el. A szép kis sírhalmot így mindig friss virágok díszítik. A kőlapot azonban nem győzi lemosni, mert a sír melletti hatalmas fa korhadt ágain üldögélő galambok rendre megtisztelik. Már a cserepes muskátli közepét is beterítette a galambpiszok. Gondolkodóba esett a testvérem, hogyan tudna a helyzeten javítani. Nem mehetett a gondnokságra azzal, hogy vágják le a sírra hajló száraz faágat, különben is magasan volt. Más megoldást kellett keresnie. Otthon elővette apukánk szerszámos dobozát és talált egy jó darab fát, amire ruhaszárító zsinórt kötöttek. Gondolta, ezzel majd sikerrel letöri a száraz ágat a temetőben. Másnap kora reggel felszerelkezve a kiszemelt eszközzel útnak indult. Remélte, hogy ilyenkor még kevesen járnak a temetőben, nem látja senki az 125 Antológia 2016.indd 125

2016. 08. 25. 7:57:14

attrakciót. Felmérte a terepet és nekilátott a munkának. Letekerte a szárító zsinórt a fáról és nagy ívbe felhajította az ágra. Sajnos a fa visszaesett a fejére, mert a zsinór rövidnek bizonyult. Felállt hát a sír tetejére és úgy ismételte meg a dobást. Most már átfogta az ágat, gyorsan megrántotta azt és recsegve-ropogva letört egy darab belőle. Ismét körülnézett, látja-e valaki, felpattant újra a sírra. Az újabb dobással beljebb akadt meg a fadarab, most már teljesen le lehetett törni a galambok pihenőhelyét. Kicsit megpihenve örömmel konstatálta, hogy sikeres volt a manőver, a továbbiakban nem kell az idejét a madárpiszok takarítással töltenie. Megsimogatta a kicsik fényképét, elrendezte a virágokat. Ekkor egy idős bácsi lépett hozzá és megkérdezte: - Kedveském, nem adná kölcsön a szelleműző eszközét? Tudja, a feleségem szelleme mindig kísért, összeszid, hogy nem a kedvenc virágát hoztam, vagy nem időben jöttem látogatni. Megforgatnám a sír körül, hátha nyugtom lenne nekem is. - Vigye nyugodtan, magának adom! - válaszolta a testvérem. Átadta a zsinóros fadarabot a bácsinak és szemlesütve, gyorsan eltávozott a temetőből. Németh János Önéletrajz „Barátaim és tisztelőim általában hülyének tartanak. Nem vagyok elmeorvos, tehát nem tudom ellenőrizni őket. De még ha elmeorvos lennék, akkor is kétséges, hogy egy hülye orvos önmagáról megállapított diagnózisa bizonyító erővel bír-e? Ilyen kérdéseket leghelyesebb, ha az ember még a regény elején tisztázza az olvasóval.” (Rejtő Jenő: Pipacs a fenegyerek) Szóval, tekintettel arra, hogy a fent idézett bevezetőt ellopta tőlem anno… anno… rejtőjenő, ezért érjétek be, hogy nem így kezdem a mondandómat, s lehetőleg ne keverjetek össze Pipacs úrral, aki kintornás és cipőfelsőrész-takarító kisiparos lehetett valamikor az 1920-as években a pesti flaszteron. Jómagam félre-, le-és felmenője vagyok Tarhonyás Fricinek, 126 Antológia 2016.indd 126

2016. 08. 25. 7:57:14

aki a szögedi piacon volt Pipacs úrral egy időben répafaragó és órás kisiparos. De mert Tarhonyás Frici világéletében szerény ember volt, ezért nem fogom kiteregetni bölcs világszemléletét. Annál is inkább, mert némi időeltolódással, de azonos elven voltunk mindketten bolondok. Rögtön attól a naptól kezdve, amikor megszülettünk. Amikor én még akkora gyerkőc voltam, hogy a gyalogbokor tövében szembe tudtam nézni a kövi gyíkkal, s nem kellett hozzá lehajolni. Szóval akkoriban még az alföldi homokon a pitypangok sok igaz történetet fújtak az ember fülébe. Erkölcsös világban nevelkedtem, ezért, amikor otthon elmeséltem ezeket a regéket, édesegyjóanyám egy mondattal konstatálta elmeállapotomat: - Kisfiam, túlteng benned a fantázia, vagy bolond vagy! Kijelenthetem tehát, hogy minden zökkenő nélkül be tudtam illeszkedni a környezetembe, hiszen a hülyéket és a bolondokat, valamint a bő fantáziával rendelkezőket a társadalom minden rétege örömmel üdvözli és tiszteletben részesíti. Gyerekkoromra részletesen emlékszem, mert édesegyjóanyám minden este kukoricán térdepeltetett. Valahogy rá kellett vennie, hogy a napközben elkövetett csintalanságaimat kiverhesse a fejemből. Apám ennél óvatosabb volt, mert hatalmas taslásokkal ügyelt arra, hogy az egészségi és elmeállapotom ki ne billenjen a normális szintre. Van egy öcsém, de ő még tök normális, ezért nem sokat tudok mesélni róla. Néha nevelő célzattal cserebogarakat vagy gilisztákat dugdosott a párnámba, de ezért nem haragudhatok rá. Minden normális kölyök megteszi, ha elmebeteg tesójával kell megosztozkodnia egy szobalégtérrel. Az iskolában gyakran hancúroztam a logarléccel, de semmi közöm nem volt ahhoz, hogy sűrűn eltört. Elvégre a tanár néni szenvedett kényszerverekedési mániában. E hobbiját, természetesen az én hátsómon élte ki. De nem hibáztatom, mivel szégyellt pszichológushoz járni, helyette engem akkreditált az orvoshoz. A katonaságnál én voltam a leghülyébb baka. A lövészárokban szellemeket és vámpírokat idéztem, ami néha be is jött. A kiképző tiszt folyamatosan a véremet szívta. A kantinban a csocsóasztal egyik lába hiányzott, ám katonatársaim velem oldották meg a stabilitását. Ezért ingyen járt nekem alkalmanként két deci pitralon kólával. A borotválkozás utáni szesz 127 Antológia 2016.indd 127

2016. 08. 25. 7:57:14

hiánya miatt természetesen a szakasz csak havonta borotválkozott, amiért sűrűn voltunk a fogdán. De mert éjszaka énektudásunkat próbáltuk csiszolni, hamar ki is engedtek minket. A fogda felett a parancsnok aludt (volna). Ez hát az oka, hogy az énekhangom egyenlő a nullával. A szerelem, vagy jobban mondva a szerelmem szele is többször meglegyintett és negédes kis kacsójával kalocsai hímzéseket varázsolt sápadt orcámra. Hősiesen álltam, amiért többször kivívtam a bámulatát. A méreteket jólneveltségem miatt nem közlöm. De azt elárulhatom, hogy méretes barom voltam, amikor meg akartam házasodni vele. A munkahelyeimen is próbáltam megállni a helyem, de amikor felálltam, kolléganőim nem igazán díjazták. Azóta ülőmunkát nem vállalok be. Fizikai munkára pedig hiába jelentkeztem, sohasem tudtam jól teljesíteni. Udvarias lévén a nehezebb helyzetben lévő kollégáimat mindig odaengedtem, hogy könnyebben foghassák meg a munka nehezét. A főnökeim ezt általában pároslábas kirúgással jutalmazták. Életutam tehát tele volt különböző csetlésekkel, botladozásokkal, ám ezek segítettek abban, hogy karakteres vonásaim a bölcs tudás hitét sugározzák a rám pillantó nálam is hülyébbek körében. Aki meg nem hiszi, amit fentebb írtam magamról, az jól teszi, ha rejtőjenőt olvassa tovább. Trink Gizella Hóhányó és Minike története Valahol messze, Üveghegyen innen - egy erdei tisztáson, takaros kis házban éldegélt szüleivel Hóhányó és Minike. Történt egyszer, egy hideg hóviharos napon: Hóhányó látva az egyre vastagodó, puha hótakarót, úgy gondolta, kimegy, elhányja a havat a ház körül, s csinál egy utat, hogy ne legyenek a hó foglyaiként elzárva a világtól. Elindult hát, s lapátolt, lapátolt. A hó pedig egyre csak hullott, hullott. Szegény Hóhányó, hiába küzdött, újra és újra belepte a hó az utat. Valahol a sapkája is leesett, elvitte a szél. Ő azért csak dolgozott tovább. Közben Minike kíváncsian szaladt ki házuk elé. Látni akarta, hogy elég sok hó esett-e már, lehet-e hógolyózni, szánkózni a többi gyerekkel? Ahogy körülnézett, meglátott egy nagy hóembert. 128 Antológia 2016.indd 128

2016. 08. 25. 7:57:14

- Úgy gondolta, hogy megnézi közelebbről. Ment, ment, s egyszer csak egy bojtot látott a hóban. Fel akarta venni, de egy sapka is jött vele. - Jaj! Ez a Hóhányó sapkája! Mi történhetett vele?”- gondolta. - Ment tovább. Odaért a hóemberhez, s ugyan mit látott? A hóember kezén Minike meglátta Hóhányó kesztyűjét. Most már mindent értett. A nagy hóesésben addig dolgozott a szorgos Hóhányó, míg sapkáját elvesztve hóemberré nem vált a hóviharban. A kislány levette nyakáról a sálját és a „hóember” nyaka köré csavarta. Fejére húzta a sapkát és átölelte. -„Ne félj! Addig nem hagylak itt, míg az összes hó le nem olvad rólad.”szólt. Alig mondta el ezt a néhány szót, a „hóember” szeme megmozdult, aztán rámosolygott Minikére. A kislány visszamosolygott rá. Közben a havazás is megszűnt, kisütött a nap is. Hamarosan egy pocsolya közepén állt a „hóember” - Hóhányó. Leverte magáról a maradék havat, kézen fogva Minikét boldogan indult haza. Bese József Határútról a határba Bese József életrajza (részletek) 1933 telén, egy zúzmarás, csikorgó hideg éjszakán, január 9-én születtem. Akkor még önállóan létezett az a kis nádfedeles, vályogházaktól hemzsegő magyar falu – mintegy 4 vagy 5 kilométerre az orosházi „Pipis” malomtól, a gyopárosi tavaktól pedig 2 kilométernyire – amit úgy hívtak: Szentetornya. Az anyai nagyapám – Bús Mihály – háza is ott volt az ún. Határ út 257. szám alatt. Amolyan szegény, napszámos ház volt az is, mint általában a többi. 1050 négyszögöl, gyenge minőségű zsellér portán, l szoba-konyha-kamra, nádtetővel, apró ablakokkal, kettő az utcára, egy az udvar felől a folyosóra. Ebben született édesanyám - Bús Margit is, 1908. december 8-án, szüleinek a kilenc világra hozott gyermeke sorában, negyedikként. Édesanyámat nagyon megkínoztam, sokára, nehezen születtem meg. A védelmet nyújtó meleg anyaölből sehogy sem akartam erre a más világra megérkezni. Ehhez bizonyára hozzájárult a viszályoktól terhes, kellemetlen, életkörülményeik is. Édesanyám, Kiss Antallal kötött házasságot 1931-ben. A házas129 Antológia 2016.indd 129

2016. 08. 25. 7:57:14

ság boldogtalan volt, férje az iszákosságba betegedett bele. 1932 nyarán, őszén már súlyos, ágyban fekvő beteg volt. Talán részegen verte is anyámat, aki természetesen ezt nehezen tűrte és otthonról menekülve elállt még nyár elején az uradalomhoz, Nagymágocs környékén „Szendreibe”, hónapos cselédnek. Bizonyos Polyák Matyi bácsi volt a bandagazda. Itt találkozott Bese Bálinttal, - Bese Imre és Náfrádi Rozália fiával - , akivel bensőséges viszony alakult ki. (Bese Bálint ekkor már különváltan élt első feleségétől.) Miután véget értek a nyári munkák, ös�szeköltöztek. Édesanyámnak ez a „vadházasság” sem hozott sok örömet, engem leszámítva, ha ugyan öröm lehettem, abban a helyzetben. Először is mindkét szülő szemében, nagy szálka volt ez az ún. törvénytelen kapcsolat, mert anyja is, anyósa is (a két leendő nagyanyám) hívő katolikus vallású asszony volt, így a fiatalok nem számíthattak túlzott megértésre. Sokáig nem is tűrték meg a háznál, így még születésem előtt visszaköltözött szüleihez, Szentetornyára. Így álltak a családi hátterek, amikor azon a hideg téli éjszakán együtt küzdöttünk és még néhány ember, az életünkért. Életre – halálra. A szülés megindulása után, úgy 1 – 2 óra elteltével megrekedtem a szülőútban. Orvost kellett hívni. Az idős falusi doktor bácsi, eredménytelennek látta a további erőlködést, közel állt ahhoz, hogy feladja a küzdelmet. Kiment a konyhába, ahol nagyapám aggódott értünk. - Bús bácsi – mi legyen, az anyát mentsük vagy a gyereket? A koponyalékelés megmenti a lányát, de elveszti az unokáját. Melyik éljen? Erre azt mondta az én drága nagyapám, hogy: - Mind a kettő doktor úr! Ezután addig nyomkodtak, húzogattak, hogy végül aléltan, elkékülve, világra hozott az édesanyám. De még nem volt vége a szenvedésnek. Hogy feléledjek, jól megpaskoltak, talán kaptam egy pár kiadós pofont is, hogy idejében szokjak hozzá, mert az életutamon elnyerhetek még néhányat, mert a sors már csak olyan, szeret pofozkodni. Végre beindult a légzésem. Megmenekültünk mindketten! Amúgy 6 kg-os, „gyönyörű nagy” gyerek voltam, bár a piaci húzós kiló hitelessége vitatható. Nem kerültem el a népi hiedelmek alkalmazását sem. A környezetünkhöz tartozó egyik idősebb asszony, addig szemlélt, míg megállapította, hogy: - Ez a gyerek „ebagos”, de ettől meg lehet szabadítani. Ezt azért mondta, mert az egész testem szőrős volt, nem csak a fejem. Nem elég, hogy szegény anyámat kegyetlenül megkínoztam, 130 Antológia 2016.indd 130

2016. 08. 25. 7:57:15

ráadásul egy szőrös ördögfiókát hozott világra. (Ebagos, a székely–magyar szótár szerint azt jelenti, hogy: szőrnyavalyában sínylődő gyermek.) Szomszédasszonyunk viszont tudta erre az ősi gyógymódot, a következőképpen. - Kilenc gombócot kell főzni és a karon tartott csecsemővel a gémeskút káváját kilencszer meg kell kerülni. Minden fordulónál egy gombócot a kútba kell ejteni. Természetesen szegény anyám nagyon féltett, hogy megfázok, ami „be is jött”, de szerencsésen kihevertem és idővel a szőrzetemtől is megszabadultam. Hogy a vajákosság eredményeként-e, az sosem derült ki. Anyai édes nagyapám őszintén örült a születésemnek, (talán ő volt az egyetlen) a nevemet is ő adta, József testvéröccsének emlékére, aki sajnálatos módon elesett az I. világháborúban. Koromnál fogva ez ellen nem tudtam tiltakozni, de a nevemet értelmem nyiladozásától kezdve ki nem állhattam, főképp a sokféle becézés és csúfolódás miatt. Mert szólítottak engem Józsikának, Jocókának, Jóstinak, majd a csúfolódó gyerek társak azt kiabálták utánam, hogy: Jóska – tojóska, egyéb sértő figurákkal együtt. A családi nevemet is egy idegen embertől kaptam, édesanyám első férjétől - Kiss Antaltól - akitől ekkor még törvényesen nem vált el. Így lettem én Kiss József, így anyakönyveztek és 14 éves koromig ezen a néven jegyeztek. Miután híre ment, hogy szerencsésen megláttam a napvilágot, jöttek a gyermekágyas asszony látogatói. Az összes rokon és szomszédnép kíváncsi volt rám. Ügyögtek-bügyögtek, mindenkihez hasonlítgattak a családban. Én az emberekre hasonlítottam, hiszen ember-gyerek voltam. Miközben telt az idő és fejlődtem, én bizony legjobban az édesanyámra hasonlítottam. A kezdetektől a legnagyobb gondossággal látott el, de a legfontosabb, az anyatej, nem jött meg nála. Bőven tejelő tehenek sokasága állt rendelkezésünkre és így a kevéske „föcstej” ízlelgetése után már 2 hetes koromtól megfelelően hígított tehéntejen növögettem. Ezzel bizonyítottam életrevalóságomat, mert sem allergiát, sem hasmenést nem kaptam tőle, a szervezetem befogadta. Nekem ez volt az „anyatejem”. Szeretem a mai napig is, mindenféle formában. Névadó apámmal, akiről azért sokan hitték, hogy a vérszerinti édesapám, soha életemben nem találkoztam. Bese Édesapám, sajnos rövidesen súlyosan megbetegedett, és Gádoroson, a szülei és a nőtestvérei gondozták. Születésem után két hónappal, 1933. március 9-én meghalt. Így nem került arra sor, hogy engem a nevére írasson. 131 Antológia 2016.indd 131

2016. 08. 25. 7:57:15

A vérszerinti apám nővérei – Mariska, Juliska, Rozika, nagynénéim, eljöttek látogatóba, de nagyanyám – Náfrádi Rozália - nem. Nem volt rám kíváncsi. A számára idegen gyereket nem tudta elfogadni, pedig az első fiú unokája voltam. Vele csak 13 éves koromban találkoztam, de viselkedésén azonnal észrevettem, hogy érzései az eltelt idő alatt sem változtak. Ridegen csak ennyit mondott: - Ki tudja azt? Sokan voltak ott együtt Szendreibe’! Ezzel arra célzott, hogy anyám sem tudja, kitől származom. Nem is mentem el többé hozzájuk. A kemény élet, kemény természetű embereket érlelt. Három hónapos voltam, mikor nagyapám úgy rendelkezett, hogy édesanyám menjen kenyeret keresni. Így kénytelen volt cselédként dolgozni jobb módú családoknál. Szolgált Orosházán: a Hajós orvosnál, bírónál, nagygazdáknál, a „fekete kutyás” vegyesbolt tulajdonosnál, Bánfi Lajos bácsiéknál. Mindenütt nagyon szerették, mert dolgos, tiszta, megbízható, becsületes cseléd volt. Ezek alatt az évek alatt én az anyai nagymamánál nevelkedtem, de főképp Etuka nagynéném vigyázott rám, aki áldott jó természetű, gondoskodó volt. Ennél fogva őt, haláláig a legjobban szerettem. Ebből a 2-3 évemből két „fontos”, említésre méltó esemény maradt fenn, a családi legendárium szerint. Az egyik, az első és utolsó „drogozásom”. Abban az időben a nyugtalan, sírós gyerekeket a falusi asszonyok mákgubóból főzött teával itatták meg. Az ópiumtól ki több, ki kevesebb időre elbódult, nyugodtan lehetett tőle dolgozni. Egy alkalommal nagynénémnek is sok dolga volt, én meg egyre csak ordítottam, ezért a hagyományos módon „megnyugtatott”. Ez a szendergés olyan jól sikerült, hogy még órák múlva is mélyen aludtam, sehogy sem akartam felébredni. Lett is nagy riadalom, szánom-bánom, édesanyámért is küldönc szaladt, orvost is hívtak. Nagy nehezen felébresztettek, de ezek után édesanyám nem bízott senkire, vitt magával a munkahelyére. Ez idő alatt szolgált Bánfi bácsiéknál. A „tata” eltűrt, sőt nagyon meg is kedvelt, mert látta, hogy módfelett szeretem az állatokat. Mindig a nyomában jártam. Az istállóban beállított a jászolba a lovak elé, „kiskezembe” finom lucernaszénát adott és a paci onnan csemegézett. Édesanyám elképedt, mikor meglátta és kérte Lajos bácsit, hogy egyelőre még ne alkalmazzon se béresnek, se kocsisnak. Ekkoriban Balog Róza néni igen kicsiny szobájában laktunk, ami előzőleg még kamra volt. Édesanyám, mint lakó bérelte tőle, hogy köze132 Antológia 2016.indd 132

2016. 08. 25. 7:57:15

lebb legyen a munkahelyéhez. Az én fekhelyem még mindig a kis bölcső volt. Nagyon szerettem ebben, főképp, ha ringatták. Mivel már szépen tudtam beszélni, követeltem is, hogy: „ingasson! Ha nem ringatott, méltatlankodva sírtam. Szegény anyám már nagyon unta a sok „ingatást”, elpanaszolta Róza néninek is, aki „jó” tanáccsal látta el. - Vedd ki lányom a bölcső alsó deszkáját, tegyél a helyére egy pár, megfelelő hosszúságú száraz kukorica „ízíket”, tedd rá a szalmazsákot és arra fektesd Józsikát. Ha kéri az ingatást, jó erősen ringasd meg. Meglátod hatásos lesz! Ekkor már 10 kg feletti súlyos gyerkőc voltam. A néhány „szárízík-léc” nem sokáig viselte el a terhemet és zsupp, szalmazsákostól lezuhantam a padlóra. Ez annyira váratlan és riasztó hatással volt rám, hogy ezután nemhogy ringatni nem kellett, de a bölcsőbe sem voltam hajlandó befeküdni többé. Róza néni tanácsa bevált! Egy idő után visszakerültem szentetornyai nagyapámékhoz, mert édesanyám elszegődött Pusztaföldvárra, egy Kocsondi nevű nagygazdához belső szolgálónak. Itt szolgált általános béreslegényként Puhala Mihály is. A két fiatal között komoly vonzalom szövődött. Én is hamar összebarátkoztam vele. Már első alkalommal, mikor hazakísérte édesanyámat, hogy bemutatkozzon a szülőknek, felmásztam az ölébe és érdeklődve szemléltem a száját amikor beszélt. Majd a kis ujjammal mutatva, rákérdezetem: - Mi az ott magának? Ugyanis mind a két metszőfogán ezüstszínű fémkorona volt. Ez keltette fel az érdeklődésemet. (A tényleges katonai szolgálatát a kormányzó úr őrezredében töltötte és a rendelet szerint az ott szolgálónak nem lehetett hiányos, vagy szúvas fogsora, ezért koronát húztak rá. Bezzeg ’41-ben a nagyváradi bevonuláskor, vagy 44-ben az orosz fronton senki sem nézte a fogazatát, pedig ekkorra már hiányzott a sorból egy-kettő.) Tehát hamar összebarátkoztunk, mindig jó lelkű volt hozzám. Én úgy szerettem, hogy a genetikai apámat sem tudtam volna jobban szeretni. 1936-ban összeházasodtak édesanyámmal. Ettől kezdve életem stációit azok a tanyák jelentették, amelyekbe sorban költöztünk – szinte minden tavasszal - úgynevezett tanyás lakóknak. 13 év alatt 11, vagy 12 helyen laktunk. Ez a tanyás élet, a gazdával megegyezés szerint alakult ki. A lakbér fejében évente kétszer körbe kellett meszelni a tanyát. A felnevelt szárnyas 133 Antológia 2016.indd 133

2016. 08. 25. 7:57:15

jószágból részesedett a gazda is. Az első stáció a Földvárra vezető út melletti, elhanyagolt Berecz tanya volt. Arra emlékszem, hogy be sem volt kerítve és a gádorban sok ócska mezőgazdasági gép volt. Nem tudom mi okból, de néhány hét után -1936 nyár elején - már a Zábrák féle tanyára költöztünk. Ettől kezdve, jórészt saját élményeimet tudom visszaidézni. Már az első nap kellemetlen élményben volt részünk. A tágas, kétaklos sertésólban rengeteg bolha volt. Ha valaki bement, csak 1-2 percre is, a finom porban tenyésző bolháktól a lába szára olyan „mákos” lett, hogy nem bírt tőlük megszabadulni. Ez tűrhetetlen volt. Így az első két nap azzal telt, hogy apám és a 20 év körüli öccse - aki segített a költözködésben –, ástak egy hatalmas gödröt, az agyagig. Kisgatyára vetkőzve, kitalicskázták a fertőzött port a gödörbe, betemették és jól ledöngölték. Az ólak belsejét bőséges klóros vízzel fertőtlenítették, majd az agyagos földdel újból feltöltötték. Miután azt is jól ledöngölték, bemeszelték a falakat. Minden bolha eltűnt! (A módszert még a későbbi praxisomban is melegen ajánlottam a bolhával nagyon fertőzött helyeken. Nekem hiába magyarázták, hogy nem lehet ellene semmit tenni. Ha nem akarnak, akkor valóban nem.) Ez a tanya sok csodálatos dolgot jelentett számomra. Például, az istálló padláson rengeteg galamb fészkelt. Pista bátyám engem is felvitt, ahol én 4 évesen, egyik ámulatból a másikba estem. Körben az ún. felhérung mellett szabályos 25x25 cm-es rekeszek voltak, ebben költöttek a galambok. Az egyikben még tojások, a másikban már gyenge fiókák voltak. Kezembe vehettem a meleg fehér tojásokat és a pelyhes fiókákat is. Nagy élmény volt ez akkor! Lám 75 év múltán sem felejtettem el. Az istállóban 4-5 fecskefészek is volt. A szülők szorgalmasan etették az éhesen tátogó, sárgacsőrű kicsinyeiket. A tanya bejárójától mintegy 100 méterre, nagydarab lucernavetés zöldellett. Apám szép rendre vágta. Miután megszáradt, igyekeztek boglyákba rakni, hogy meg ne ázzon. Éppen gyülekeztek a felhők, sürgős volt a munka. Én nem élveztem a dolgot, csak nyűgösködtem, hogy anyám vigyen be a tanyába. Hiába nyugtatgatott, hogy nemsokára végeznek, ne nyafogjak, én tovább makacskodtam és ordítva hasra vágtam magam. Anyám ettől nem ijedt meg. Felkapta a kantát és rám öntötte a vizet. Megszeppenve ugrottam fel és szipogva beoldalogtam a tanyába. Mire az eső megérkezett, végeztek a munkával és ők is bejöttek a tanyába. Ekkorra 134 Antológia 2016.indd 134

2016. 08. 25. 7:57:15

már én is megbékéltem a sorsommal. Tisztára fürdetve kerültem ágyba. Kezdtem megérteni, hogy a felnőtteket nem érdemes felbosszantani… Azon a tanyán átteleltünk, de tavasszal tovább költöztünk a Hos�szú Szabó Ferkó tanyájába. Ezt a ragadvány nevet termete miatt kapta, mert igen magas férfi volt. Itt még több minden történt velem. Ekkor már volt kecskénk, egy anya és annak két kisgidája. A kicsik aranyos, játékos kis állatok voltak, szerettem a közelükben lenni. A kis bak egyszer gondolt egyet, nekem szaladt és fellökött, hogy csak úgy nyekkentem. Ez augusztus végén történt a gerendási búcsú után, ahonnan valamelyik kedves rokon hozott nekem „búcsúfiát”, egy piros fanyelű, összecsukható budli bicskát, olyan zsebbe illőt. Amikor a kis bak feldöntött irtó haragra gerjedtem, mert az esetnek 4-5 szemtanúja is volt, akik jót derültek a rovásomra. Előrántottam a kisbicskát, kinyitottam, hogy megölöm, az anyja ide-odáját! (Ezt akkor csúnyábban kiáltottam.) Nekifutásból a hátába akartam döfni a kést. Persze nem sikerült agyonszúrnom, de azért egy kis vérző seb keletkezett. Engem a felnőttek megfékeztek a további öldöklő szándékomban, ami abban a pillanatban el is múlt, miután szép emlékű nagyanyám, aki látta és hallotta az esetet odakiabált: - Megállj, te kutya kölök, a káromkodásért parazsat teszek a nyelvedre! Így a dühöm gyorsan elpárolgott és azt latolgattam, hogy nagyanyám valóban beváltjae a fenyegetését? Persze nem váltotta be, de komolyan elbeszélgetett velem és burkolt szavakkal értésemre adta, hogy ha még egyszer ilyesmit hall, biztos nem úszom meg büntetés nélkül. Ahogy múlt felettem az idő, egyre jobban érdekeltek az állatok. Főképp a madarak, azok közül is a verebek, mert velük lépten-nyomon találkozhattam a tanya körül. Ágról-ágra röpködtek, egész csapat lakmározott a tyúkokkal és a disznók vályújánál, de még a nyitott gangon terített asztalról is ellopkodták a kenyérmorzsát. Apám haragudott is rájuk, mert sok drága eleséget elcsipegettek jószágaink elől. Kifigyeltem, hol van a fészkük, mert fészkeltek mindenfelé, fákon, eresz alatt, szarufák alatt. Ha tehettem, élvezettel fosztottam ki fészkeiket. A magas istálló mögött, a keleti végénél, 3-4 méter magasan a széldeszka és a cserepek alól mindig erős csipogás hallatszott, ami nagyon hergelt engem. Itt 2-3 fészek is lehet - gondoltam. Morfondíroztam a lehetőségeken, hogy mivel tudnám kiforgatni azokat a magasan lévő fészkeket is. A létrát még nem bírtam oda húzni, így a tanyához közeli cirokszár-kúphoz mentem, ahol 3-4 méteres 135 Antológia 2016.indd 135

2016. 08. 25. 7:57:15

kórószárak kínálták magukat eszközként. (Abban az időben még a törpeszárú cirok ritka volt, a hosszú szárút termesztették főképp. Ezt először tőből elvágták, rónára fektették, ezután fejelték le róla a kalászt. A hosszú szárat kévébe kötötték, kúpba rakták és télen a kemencéket azzal fűtötték. A tanyai embereknél a szénnel, olajjal, gázzal való tüzelés ismeretlen volt. Minden háznál volt cserépből vagy téglából épített kemence, amiben minden hasznos hulladékot eltüzeltek. Fagyos, téli napokon kétszer is befűtöttük, kukorica „ízíkkel”, fagallyakkal és cirokszárral is. Ennek hevénél sült meg a kenyér, a rétes és a padkán ülve, vagy kuckóban a jó melegen lehetett olvasgatni, vagy beszélgetni.) Nekem éppen ilyen hosszú, jó erős (munkabíró) cirokszárra volt szükségem, amivel el is értem a deszka aljzatot. Jól megkopogtattam a vélt fészkek helyét, amire még élénkebb csiripelés volt a válasz. – Jó helyen kopogtatok – gondoltam és még erősen megbökdöstem felette az eresz cserepeit, hogy hátha kiesnek a fészekből a „csirinyók”. Nem eredménytelenül. A fiókák ugyan nem estek ki de egy vagy két hódfarkú kiscserép megindult lefelé. Próbáltam én elugrani előle, de nem sikerült. Az egyik cserép a fejemen tört szét. Szerencsémre a sapkám némileg tompította az ütés erejét. Édesanyám éppen a „sztori” után vezette öreg kecskénket, hogy kipányvázza a szérű füvére legelni. Ekkor látta meg a felépítmény rongáló igyekezetemet, amit nem talált helyénvalónak. Oda is kiáltott: - Bár csak a fejedre esett volna! Nem sejtette, hogy óhaja már is teljesült és olyan�nyira jól, hogy még a koponyám is beszakadt. (A csont forradása, ma is látszik a hajam között.) Ijedten kaptam fel a kis sapkámat és sajgó sebemmel elpucoltam az épület délre néző ablakai alá. Ott szomorkodtam egy ideig, majd besompolyogtam a konyhába és panaszkodtam anyámnak, hogy nagyon álmos vagyok. (Azóta már tudom, hogy kisebb agyrázkódást szenvedtem.) A sebem nagyon fájt, de sírni, jajgatni nem mertem, így ő, mit sem sejtve, lefektetett a szobaajtó mögötti „vacokra”, ami amolyan nappali szunyókálás célját szolgáló, öreg bútordarab volt, talán még a dédszüleimtől eredő hagyatékból. Mélyen el is aludtam. Riadalom akkor támadt, amikor ebédhez hívtak, de a párnámtól nem tudtam megszabadulni, mert az alvadt vértől hozzám ragadt. Ebéd helyett a fejsérülésem került előtérbe. – Mit csináltál? Hogy szakadt be a fejed? Nem volt mese, mindent 136 Antológia 2016.indd 136

2016. 08. 25. 7:57:15

el kellett mondani. Szepegve bevallottam, hogy ez már anyukám „óhaja” előtt megtörtént. A párnahuzatot leollózták a fejemről, jött a házi baleseti sebkezelés. Lenyírták a hajam, majd meleg, ecetes vízbe mártott gyolccsal kimosták a mindkét oldalt kidudorodott, 3-4 cm-es sebet. (Savas fertőtlenítés.) Ezután szintén ecetes, fehér szalonnát tettek rá és fehér gyolccsal – ami általában használt lepedő, vagy szakadt női ing darab volt - átkötötték a fejem. Igazi turbán-kötés volt, mert a sérülés a tarkóm fölött keletkezett. Vigasztalásul azt mondták: - Zsír nő helyibe! Hála a Jóistennek, meg a gondos kezelésnek, nem alakult ki semmiféle szövődmény, így 8-10 nap alatt begyógyult. A szomszédság sajnálkozott is, még tréfálkozott is velem: - Jó kemény fejed van, öcsi – ez a cserép egy kisebbfajta állatot is agyon üthetett volna! Életem első véres kalandját tehát szerencsésen megúsztam… Ennek kapcsán viszont rájöttem, hogy egyrészt, dobbal nem lehet verebet fogni, de cirokszárral sem. Másrészt, hogy fentről nem mindig az esik le, amit várunk… Telt, múlt az idő, édesanyám egyre gyakrabban emlegette a gólyát, hogy kistestvért hoz nekem. Én örültem is, nem is, eddig nekem ilyen nem volt. Ekkor már a gerendási határban a Bottyánszki féle tanyában laktunk. December elején eljött hozzánk Bús nagymamám, majd néhány nap múlva apám lófogattal elment az orvosért és a bábaasszonyért. Engem a szomszédos tanyába átkísért a Juliska. Másnap már nagy örömmel újságoltak, hogy megszületett a kishúgom – Manyika. Értésemre adták, hogy ezután, mint jó bátyuskának, kötelességem lesz óvni, gyámolítani minden tekintetben, mert ő még csak egy picinyke baba. Apámat, aki mindenképpen fiú utódot várt, heccelték is a szomszédok, hogy: - Ez bizony elrepedt… (Ezt a viccelődést természetesen csak később értettem meg.) Azért is szeretett volna még fiút apám, mert az akkori kormányzó – Horti Miklós – közzétette, hogy akinek december 6-án, az ő névnapján fia születik, annak keresztapaságot vállal. (12 év múlva, változott a helyzet, már nem sajnálta, hogy a kormányzó úrral nem került keresztkomaságba.) Testvéri érzéseim változatosan alakultak. Manyika, ha csendben aludt, aranyos kis baba volt, de ha sírt, netán a hascsikarástól ordított, már kevésbé szerettem. Mikor keresztelni vitték, vagy orvoshoz kellett menni, engem itthon hagytak, bezártak a tanyába, néha a Bottyánszki lányok 137 Antológia 2016.indd 137

2016. 08. 25. 7:57:15

gondjaira bíztak. Nagy az alföldi tanyavilág. A következő év szeptemberében szüleim ismét új tanyát béreltek. A gerendási határból elöltöztünk PusztaSzentetornyára a Benkő féle majorságba. Gazdáját, Antal bácsit nagyon megszerettük, mindig kedves, jóságos volt hozzánk. Itt négy évig laktunk. A tanya jól tervezett, kényelmes lakóhely volt, sok melléképülettel, tágas udvarral, bekerített gyöppel (füves gyep). Sok jószágot neveltek a szüleim, főleg szárnyasokat, libát, kacsát, pulykát, tyúkfélét. Ezek szaporulata nőtt fel az én pásztorkodásom segítségével. Elláttak bennünket húsfélével és eladásra is jutott belőle. E mellett volt egy anyakecskénk, anyakocánk, majd 1938-ban jól tejelő tehenünk is lett, a „Böske”. A Nagyszénásra vezető határút szemközti oldalán már Székács Béla úr birodalma volt, a „Topilla”. Ezt a gazdaságot egy fasor – allé – választotta el Bánhegyi sógoréktól. Ezen az úton jártam Róza nénémhez, (Volencsik Pálné) később pedig iskolába. Szomszédaink magángazdálkodók voltak. Délről, a 60-70 holdas gazda, Hajdú úr. Nyugatra, Rajki bácsiék. Lányaik akkor 11 és 18 évesek voltak. Észak felé laktak Ráczék, már másik táblában. A legtöbb tanyában csak az ásott kút vizét használták, de náluk úgynevezett fúrt „műkút” volt, ami legalább 70 méternyi mélységből jó minőségű, lágy vizet adott. Tőlük hordtuk az ivóvizet, de főzéshez és mosáshoz is ezt használtuk. Kiadós esőzések idején és hóolvadáskor sok vizet összegyűjtöttünk, hogy kevesebbet kelljen a szomszédból cipelni. A népi hiedelem szerint a szűrt esővizet azért is ittuk, hogy ne féljünk az égzengéstől… Bérelt tanyánk udvarán többféle gyümölcsfa – meggy, barack, szilva, körte – bőven ellátott bennünket gyümölccsel. A 6-7 eperfa dús lombja, hűs árnyat adott nyári melegben. A „beoltott” fa nagy szemű, nemes termést érlelt. Előfordult, hogy a vacsoránk cirmos eper volt, puha kenyérrel. 1938 nyarán Fűr nagyanyám – nevelőapám édesanyja – hozzánk költözött Pusztaföldvárról, mert megbetegedett, a tata viszont részeges lett, így nem tudta ápolni. Édesanyámat a kezdetektől nem szívelte, „borjas tehénnek” titulálta – miattam – és mindig hangoztatta, hogy: - Csak az én fiam érdemelt menyecskét? Sorsa mégis úgy hozta, hogy a „nem szeretem menyére” kellett támaszkodnia. Anyám sokat küszködött vele, mert mindig dünnyögött, ha nekem cipőt vagy ruhát kellett venni. Nagymama majdnem egy évig lakott nálunk. Egy kiadós családi vita után, másik év 138 Antológia 2016.indd 138

2016. 08. 25. 7:57:15

nyarán, kocsira rakták és hazatelepítették Pusztaföldvárra. Ekkorra nagyapámat is jobb belátásra bírták a kocsmázást illetően, így helyrebillent az egyensúly. A családi vitát az robbantotta ki, hogy édesanyám kijelentette: - nem hajlandó anyósát tovább gondozni, mert mindig ellene hangolja apámat. Ettől a szándékától nem is lehetett eltéríteni. Ebből hangos vita kerekedett a gangon, mindenki a maga igazát hangoztatta. Húgommal megszeppenve figyeltük az udvaron a veszekedést. Anyám annyira dühös lett, hogy hirtelen felkapta a kantafödőt az asztalról és megcélozta vele nagyanyámat. Apám azonban még idejében félre rántotta, de így az ő fejéhez repült a fedő. Éles pereme felsebezte az arcát, elöntötte a vér. Mi úgy megrémültünk ettől, hogy sírva indultunk Róza nénémékhez, segítséget kérni. Engem olyan rémület fogott el, attól féltem, hogy anyámat agyonütik. De több vér nem folyt, nem ütötték agyon. Mire visszaértünk nagynénémmel és Volencsik sógorommal a véres színhelyre, már lecsendesedtek, de viselkedésükről elítélően nyilatkoztak, mert ők igen békés emberek voltak. Ezen az estén főtt vacsora nem volt, az izgalmak után mindenki megelégedett egy kis zsíros kenyérrel és korán nyugovóra tértünk. Nekem lelkiismeret furdalásom volt, hogy anyám mellett nem álltam ki, de bíztam benne, hogy megvédi magát. Lókupec nagyapám intelme is eszembe jutott. Arra oktatott, hogy a cigánygyerekek veszekedésébe nehogy beleavatkozzak, mert ők rögtön a békebíró ellen fordulnak és jól elpáholnak. Ennek a családi vitának pedig egyik oka éppen én voltam. Később, ha anyámat előttem bárki ócsárolta, bántotta, mindig védelmére keltem. Olyan volt ő, mint a harcos amazonok lehettek az ókorban. Ezután csendesebb időszak következett. Hétvégén vagy hosszú téli estéken átjártunk Rajkiékhoz „bandázni”, akikkel – általam! - majdnem rokonságba kerültünk. Nekem ugyanis elegem lett a húgocskám felügyeletéből. Siralmas apró kis cselvetéseim, mint bölcsőből kifordítás, homokkal leszórás, rendre zátonyra futottak, mert amellett, hogy anyám jól elvert, a feladat még maradt. Úgy éreztem, komolyan fontolóra kell venni a helyzetet, ha ettől meg akarok szabadulni. Láttam, hogy apám milyen nyugodtan teszi a dolgát a földeken, az udvaron vagy az állatok körül, anyám meg főz, mos, takarít, vigyáz ránk, ezernyi dolga van, szalad egész nap. Ha lenne egy segítségem, a munka mellett még több időm maradna Zsoli kutyával nyulászni az uradalom lucernaföldjén. Elhatároztam, hogy megnősülök! Így Én, a 6 éves hetyke legényke egy kora tavaszi napon, 139 Antológia 2016.indd 139

2016. 08. 25. 7:57:15

amikor húgocskám elaludt, gyorsan felvettem téli kabátomat, mert még araszos hó borított mindent, és futottam a szomszédba Rajkiékhoz, akiknek két lányuk volt. A 19 éves, gondoltam mégis csak öreg hozzám, de a fiatalabb a 11 éves jó lesz. Igaz, hogy ő is egy fejjel magasabb nálam, de minden évben növök én is vagy 10 centit, majd csak utolérem. A tanyában szívesen fogadtak, jó meleg volt a kemence mellett és Rajki néni, meg a két lánya társaságában előadtam elképzelésemet. - Icukám! – mondtam a 11 éves hajadonnak – úgy gondoltam, hogy feleségül veszlek. Te fogod ringatni Manyikát, én meg segítek apukámnak az állatok etetésében, gondozásában. - Jössz, vagy nem! – szegeztem neki a kérdést. Szerelmem ijedt arccal csak annyit mondott: - Á, szó sem lehet róla! Megy a fene! – erősített még rá. Tehát kikosarazott. Én viszont biztos sikerre számítottam… Elszégyelltem magam és dühbe gurulva ráförmedtem: - akkor a fene essen beléd, nem is kellesz! - és sarkon fordultam. Éreztem, hogy ez rám nézve megalázó, ráadásul Rajki néni a meglepetéstől kacagva kézen ragadott és már messziről kiabálta édesanyámnak: - Szomszédasszony, nagy újság van! A fiad megkérte a lányom kezét… Nyomban elmesélte az egész történetet a határozott visszautasítással együtt, amivel csak fokozta szégyenérzetemet. Egész nap rajtam nevetett a két tanya minden lakója. Így lettem a nap hőse, persze, negatív értelemben. Rájöttem, hogy a lánykérést nem szabad elhamarkodni. Az eset után, jó ideig nem is gondoltam nősülésre… Vártam vele húsz-egynéhány évet, de akkor nem is vallottam kudarcot. Februárban, Julcsa nap táján a libák keltették fel érdeklődésemet, mert elkezdtek tojni. Apám a szerszámos kamrában csinált nekik fészket. Téglákkal elkerített egy sarkot, aranysárga szalmával kibélelte. Izgatottan lestem napokon át, hogy milyen lehet a libatojás? Öklömnyi, hófehér meszes héjú tojást tojtak. Április elején édesanyám a kendermagos kotló alá 6 libatojást, a liba-kotló alá 12 darabot tett. Négy hét elteltével kikeltek az aranysárga, pelyhes kislibák. Kíváncsi, bizalmaskodó kismadarak voltak. 1-2 hét elteltével kiraktuk őket a selymes-zöld gyepre és ott azonnal legelésztek, sárga kis csőrükkel csipegették a zsenge füvet. Én voltam a felügyelőjük, hogy egy ragadozó madár, vagy kósza tyúk kárt ne tegyen bennük. Ha unatkoztam mellettük, játszadoztam velük. Megbillentettem 140 Antológia 2016.indd 140

2016. 08. 25. 7:57:15

a kis feneküket, mire ők gyorsan leültek, rázták a kis farkukat és feleselgettek: pavivi-vi, vivivi. Nekem ez nagyon tetszett, nagyokat kacagtam rajtuk. Szüleim erre fel is figyeltek, rosszat sejtve, mert már több csínytevésem leleplezték. Előző évben is azt a helytelen dolgot találtam ki, hogy a 2-3 méter magas törek kazal tetejére „felröptettem” őket. Ettől ugyan nem lett semmi bajuk, csak kétségbeesetten szaladgáltak és csipogtak. Lent a földön pedig a kotló éktelen kotkodálással futkosott, nagy riadalmat keltve az egész baromfiudvarban. Ez nekem igen mulatságos volt, míg édesanyám fel nem fedezte és el nem „igazított” úgy, hogy többé nem volt kedvem ilyen játékhoz. Így már megsajnáltam őket és szeretettel őriztem gyámolítottam több héten át. Lassan, lassan megtanultam, hogy a rám bízott kicsi állatok, nem játékszerek. Emellett a kecskét is legeltetni kellett, mert a teje nekem az eleven gyógyszerem volt. Két esetben ugyanis súlyos tüdőgyulladáson estem át. Ekkor a nagyszénási doktor azt tanácsolta szüleimnek, hogy itassanak velem minél több magas tápértékű kecsketejet, hogy megerősödjek. Nyomatékosan még azt is hozzátette: - ha felnőttként is látni szeretnének! Meg is szerettem a kecsketejet. A kecske egyébként is szeretetre méltó állat. Megfigyeltem, hogy mindent megeszik, ami az útjába kerül. Nyár végére a bodzabokrok fehér ernyős virágzata, feketedő bogyókká értek. Micike is – édesanyám minden kecskénknek és anyakocánknak ezt a nevet adta - jóízűen harapdálta. Megkívántam én is… Olyan édes-savanykás íze volt. Megettem vagy 2-3 fürtöt, de meglakoltam érte. Fél óra múlva olyan hascsikarásom és hasmenésem lett, hogy az árokparton gyakran lekuporodtam, mire haza értünk a tanyába. Édesanyám rögtön látta sápadt arcomon, hogy baj van. Bevallottam, hogy együtt lakmároztuk Micikével a bodzabogyókat. Hát nem dicsért meg érte… De megtanultam, hogy ami jó a gidának, az nem biztos, hogy jó az ember fiának! Emlékezetem szerint ezen a nyáron láttam először cséplőgépet és traktort (forson traktor volt). A szérűn, amíg folyt a cséplés folyton ott kíváncsiskodtam, szájtátva álmélkodtam a gépeken. Csodáltam, ahogy a búzaszemeket kicsépelte a kévékből. Ennek ellenére nem fordult meg a fejemben, hogy gépész szeretnék lenni felnőttként. Fiatal korom ellenére sokféle feladatom volt, sosem unatkoztam. Az árokparton legeltettem a libákat, a kecskét, sokszor vigyáztam Manyikára, de emellett még verebészni és játszani is kellett. Együtt hancú141 Antológia 2016.indd 141

2016. 08. 25. 7:57:15

roztunk Hajdú úr egy évvel idősebb Misi fiával és a béresek gyerekeivel. A barátság még nyár elején „pergetéskor”kezdődött. Ekkorra a szorgalmas méhcsaládok már sok-sok édes mézet gyűjtöttek. Meghívtak engem is finom lépes mézet enni. Ez csudára kellemes dolog volt. A keretekről lekapartuk a méhek által épített tenyérnyi lépeket, amiket nem tudtak a keretes lépekkel együtt a pergető dobba berakni, hanem külön gyűjtöttük befőttes üvegekbe és így került az éléskamrába. A pergetés tudománya és a lépesméz-evés részemről hamar elmélyítette a barátságot. 1939 szeptemberében megkezdődtek iskolás éveim. Bérelt tanyánkhoz legközelebb, Székács István földesúr majorjában épült az uraságnál alkalmazott béresek, cselédek gyerekei számára egy Állami Elemi Népiskola. Édesanyám oda íratott be. (Az iskolával szemben, Csizmadia András országgyűlési képviselő majorjában laktak legközelebbi rokonaink, nagynénémék, ahol a sógorom komenciós béres volt.) Első tanítóm Vitéz Kemény Mihály lett, aki emberséges, elhivatott nevelő volt. Két-három esetre is emlékszem, ami ezt bizonyítja. Ezekben az években negyedévenként kaptunk értesítőt az érdemjegyekkel. Az elsőt, karácsony előtt osztotta ki a tanító úr. Izgatottan vártam, mert ezzel akartam bizonyítani szüleimnek, hogy jól tanultam és teljesítettem a feladatokat. Azonban nagy csalódás ért. Nem kaptam értesítőt… Már minden tanuló elment haza, csak én ácsorogtam a tanítói lakás előtt, valami csodára várva, miközben keserű könnyeimmel küszködtem. Végre meglátott a tanító úr és meglepődve kérdezte: - Hát te? Miért nem mentél még haza? Pityeregve elmotyogtam, hogy értesítő nélkül nem mehetek haza, mit szól az édesanyám, ha nem tudom megmutatni az érdemjegyeket?... Megértett. Az iratszekrényéből kivett egy Értesítő könyvecskét és beleírta az adataimat: Kiss József, Szentetornya, 1933. január 9. és minden rubrikába jelest és kitűnőt írt. Ezzel már nagyon elégedett voltam és boldogan vittem haza. (Az is kiderült, hogy édesanyám valami okból nem fizette be a könyvecske árát.) Ez az első leckekönyvem elkísért engem 1945, majd a háború után 1948 nyaráig, a hatodik általános iskolaév befejezéséig. Sajnálom, hogy az élet viharai, költözködések, iskolaváltások következtében elkallódott. A második esemény, mely tanítóm emberségét bizonyította, szintén karácsonyi eseményhez fűződik, a szerény karácsonyi ajándékosztás142 Antológia 2016.indd 142

2016. 08. 25. 7:57:15

hoz, 1940 decemberében. Székács István élt kegyúri méltóságával és a jól tanuló béres gyerekek számára minden évben karácsonyi csomagot osztott. Mivel én nem tartoztam a béres gyerekek közé, esélytelen voltam a jutalomra, bár irigykedve néztem diáktársaimra, akik sorban átvették az ajándékcsomagjukat. Egyszer csak engem is szólítottak. Szorgalmamért, jó tanulmányi eredményemért nem csomagot kaptam, hanem egy fényes magyar 1 pengőst tett a tenyerembe. Nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, nem volt hiábavaló az igyekezetem. Az viszont nem derült ki, hogy a „kegyúr”, vagy a tisztelendő úr jutalmazott-e meg? Nekem meggyőződésem, hogy tanítómesterem embersége segített ebben. Elemi iskolás éveimből két epizódot említek még. A tiszteletre méltó és nagyhatalmú kegyúr – Székács József – testvérének, József fia, nekem padszomszédom volt, (8-an ültünk egy sorban), aki kicsit eszelősen viselkedett, de 9 évesen már tudta, hogy a béres gyerekeket lehet lökdösni, rugdosni, csak úgy kénye-kedve szerint, mert őt ezért nem vonták felelősségre. Több alkalommal inzultált engem is. A tanító bácsinak nem akartam panaszkodni, de a nevelő apámnak elmondtam a problémámat. Megkérdeztem, hogy bántalmazásait köteles vagyok én is tűrni? - mert a béres gyerekek meghunyászkodva elviselték a megalázásokat. Igazságszerető apám némi gondolkodás után azt a tanácsot adta: - fiam, ha megbírsz vele, húzz be neki te is egyet-kettőt! Védd meg magad! Majd csak észhez tér… Tetszett az eligazítás. Alig vártam az alkalmat, hogy móreste tanítsam az úri gyereket, aki 1 évvel idősebb és 8-10 centivel magasabb is volt nálam. Nem kellett sokáig várnom, rövidesen velem is „tengelyt akasztott”. Az egyik szünetben nem volt kedvem kimenni az udvarra, a padban maradtam és egy mesét olvastam. Ő nem szólt, hogy engedjem ki, csak jó erősen belerúgott a lábamba. Én felálltam, de indulatosan farkasszemet néztem vele. Gondoltam itt az alkalom! Ő erre lökött rajtam egyet és csúnya szavakkal illette édesanyámat. Ezt már nem hagyhattam megtorlás nélkül. Forrt bennem az indulat. Összeszorítottam a kemény kis paraszt öklömet és egy határozott mozdulattal halántékon ütöttem. Azonnal a tanító úrhoz szaladt és sírva panaszolta, hogy megvertem. - Igaz ez Jóska? – fordult hozzám a tanító úr. Igaz! – válaszoltam bátran, mert megrúgott és szidta az édesanyámat. Addigra már az osztálytársak mind körém álltak és mellettem tanuskodtak. Arcukról elismerés tükrö143 Antológia 2016.indd 143

2016. 08. 25. 7:57:16

ződött, hogy végre valaki meg merte ütni a fiatalurat, szembe mert vele szállni. A tanító úr azt a tanácsot adta, hogy legközelebb ne én toroljam meg, ha sérelem ér, hanem neki szóljak. Megértettem, hogy egyénileg nem lehet bíráskodni és azt gondoltam, az incidens ezzel lezárult. De nem így történt. Másnap megjelent az osztályban egy testes „nagysága” és indulatosan követelte a tanító úrtól, hogy mutassa meg, ki volt az, aki a fiát megütötte. Kezdtem szűknek érezni a helyet, nem csak a padban, hanem a teremben is. Drámai csend lett az osztályban, mindenki feszülten figyelt. Hátamon folyt a verejték. Mi lesz most? Vitéz Kemény Mihály, az én derék tanítóm, higgadtan azt felelte: - Nagyságos asszonyom, tegnap ezt az ügyet már lezártam, igazságot szolgáltattam. Nem kívánok a továbbiakban ezzel foglalkozni, különösen most, tanítási óra alatt. A nagysága fel volt háborodva, fenyegetőzött, de ez a tanító urat nem rendítette meg. Az ing kezdett rajtam száradni és bennem óriásivá nőtt a tisztelet tanítóm iránt, mert bátran kiállt mellettem, nem árult el. Viszont nevéhez illően, „kemény” is tudott lenni. Nem tűrte a fegyelmezetlenséget. Emlékszem, hogy évzáró alkalmával együtt voltunk a nálunk idősebb, ún. ”ismétlősökkel”. Az ünnepséget mindig hálaadó imával zártuk, melyre még ma is emlékszem: „Hálát adunk neked Mennyei Atyám, hogy jóvoltodból ma is előbbre jutottunk…” . A leghátsó sorban a 13 éves Szénáczki Jancsi a mellette álló fiúval illetlenül viselkedett. A tanító úr oda is szólt, hogy: - Rend legyen ott hátul! De a két fiú nem bírt magával, már a vakáció szabadságát érezték és még az imazáró „ámen” előtt kiosontak az ajtón. Tanító úr ezt a tiszteletlenséget nem hagyta annyiban. A Szénáczki fiú után robogott, aki csak 50-60 méterre lakott az iskolától és két fülénél fogva húzta ki a béres-házból az édesanyja elé, aki éppen a kapu előtt sepregetett. Csitt-csatt, két pofont adott a „jómadárnak”, az anyja előtt. – Mi rosszat követett el már megint ez a kölök? – kérdezte riadtan, mire a tanító úr röviden ecsetelte a történteket. Erre Szénáczki néni még két anyai pofonnal megtoldotta a büntetést. Mi ezt közelről láttuk, de tovább nem kíváncsiskodtunk, ennyi is elég tanulságos volt számunkra. Kedves tanítómesterem szigorúsága nem ellenszenvet váltott ki belőlem, inkább imponált nekem. Ezen a nyáron történt első balul sikerült borkóstolásom is. Telt múlt az idő, Rozika nénéméknek kislányuk született. Szüle144 Antológia 2016.indd 144

2016. 08. 25. 7:57:16

imet kérték fel keresztszülőknek. Az ünnepélyes templomi keresztelőre engem nem vittek el, otthon maradtunk Pali sógorommal. Ilyenkor illik áldomást inni az újszülött egészségére. Sógorom is elővette az asztal alól a boros kannát és magának csak a födőbe töltött, de nekem egy vizespohárba. - Na, Józsikám, igyunk a kis Erzsike egészségére! Én is társultam a jókívánsághoz és legurítottam a decinyi savanyú szegénybort. Rövidesen éreztem, hogy melegszik a fülem, pirul az arcom, de azért a második „rundnál” is helyt álltam. Aztán csak arra emlékszem, hogy kegyetlenül émelygett a gyomrom. Mire a család hazaérkezett a keresztelőről, mindkettőnket erősen illuminált állapotban találtak. Tökéletesen be voltunk rúgva. Mondanom sem kell, hogy Pali sógoromat az asszonyok jól leteremtették. Velem másnap reggelig nem lehetett beszélni. Miután kijózanodtam, én is kaptam egy alapos fejmosást és a rokonság jó ideig tréfálkoztak az én „boravatásomon”. Jónéhány évig nem is kívántam bort inni. Legközelebb 18 vagy 20 éves koromban „szeszeltem be” Gyopároson, amikor elbúcsúztam osztálytársaimtól, mert ősztől a fővárosban, Budapesten az Oleg Kosevoj gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. No, de ez még távol volt, a gondolatomban sem merült fel, egyelőre a Szentetornyai pusztán folytatódott gyerekkorom. A pályaválasztás. Korai gyermekéveimtől kezdve vonzódtam az állatokhoz. Ez abból is adódhatott, hogy mindig sokféle állat élt közvetlen közelünkben. Többnyire szerettem, csodáltam őket, néha gonoszkodtam velük. Kilenc éves koromban egy monori tanyán harmadosok voltunk. Gyermekkoromban ez egy általánosan elfogadott részművelési ágazat volt a gazdálkodó parasztok körében. Apám két lovával és családi munkaerővel művelte a gazda földjét. Ennek ellenértékeként megkapta a termés harmadrészét. Lehetőségünk volt itt is állattartásra, ami nagyon hasznos volt, de rengeteg munkát adott és aggodalmat okozott. Micike anyakocánk, hat eleven, dundi kismalacot nevelt. Egy napon a szokásos reggeli etetésnél azonban nem kuncogott az ennivalóért, az ólban maradt, a moslékos vödör zörgésére a fülét sem mozdította. - Ez a koca beteg lett – állapította meg apám. – Jaj, Istenem, ide orvost kell 145 Antológia 2016.indd 145

2016. 08. 25. 7:57:16

hívni – aggodalmaskodott anyám is. Apám már indult is a lovakkal „Házára” (Orosházára) az állatorvosért. Dr. Nemes N. József, jó nevű magán állatorvos volt a városban. Amint megérkeztek a tanyába, fehér köpenyt vett magára és titkokat rejtő orvosi táskájával bement a disznóólba, hogy megvizsgálja beteg jószágunkat. Meghallgatta a szívhangokat, megmérte a lázát, alaposan végigtapogatta hasát, a tejtől duzzadó emlőit. Úgy emlékszem tőgygyulladást állapított meg nála. Ott álltunk és csodálattal néztük minden mozdulatát. Érdeklődéssel figyeltem, amint ügyesen, szinte egy mozdulattal beadta az injekciót és még valamilyen gyógyszert is rendelt neki. Szüleim részéről tisztelet és nagyrabecsülés övezte a nagy tudású doktort. Édesanyám a tisztaszobából hozta ki a fehér zománcos lavórt, abba öntötte kézmosáshoz a meleg vizet, nem a mindennapos használatban lévő bádog lavórba, és „szagos” szappant tett mellé. Kéztörlőnek is a kelengyéjéből adott tiszta törülközőt és apám jó fajta kisüsti pálinkával kínálta. Ettől az én szememben még nagyobbra nőtt, egyébként is egy robosztus alkatú férfi volt. Nekem egyszerre ő lett a fanyűvő, a fehér ló fia, aki a mesevilágban legyőzi a hétszínű kapanyányi manót. Előttem ő lett a mesebeli hős, aki megverekedik a sárkánnyal és mind a hét, lángot lövellő fejét levágja. Hiszen a mesénél is csodálatosabbnak tűnt, hogy meggyógyította beteg anyakocánkat. Másnapra már jobban lett, harmadnapra kutya baja sem volt, odaadóan szoptatta ivadékait és idővel azok is anyává válhattak. Ez az eset olyan nagy hatással volt rám, hogy gyakran képzeltem magam a doktor helyébe. Álmodtam arról, hogy vizsgálom az állatokat és gyógyítom. Ekkor határoztam el, hogy állatorvos leszek. Ennek a szilárd döntésemnek hamarosan hangot is adtam, méghozzá nyilvánosan megnyilatkoztam, nem is akármilyen „méltóságok” előtt… A háború előtti, ún. békeidőkben az orosházi gimnázium fiatal tanárai minden évben ellátogattak a környék népiskoláiba. Kutatták, szinte toborozták a tehetséges, tanulni vágyó gyerekeket. No, nem sokan voltak ilyenek, mert akkor még volt becsülete a földnek, az állatnak, a szorgalmas paraszti munkának, nehézsége ellenére is, mely már gyermekkorban kialakult. A mi monori „tanyasi”, 4 osztályos iskolánkba is ellátogatott egy „toborzó” pedagógus.(Ekkor egy tanteremben tanultunk elsőtől negyedik osztályig, fiúk lányok együtt.) A tanár úr hozott magával néhány gimnáziumi évkönyvet, kiállt az osztály elé és barátságosan megkérdezte: 146 Antológia 2016.indd 146

2016. 08. 25. 7:57:16

- No, kedves tanulók, ki akar közültek továbbtanulni? Álljon fel! Emlékszem, hogy a negyedikesek közül a göndör hajú Násztor Gyurka ugrott fel elsőnek, utána a csendes fiú, Balla Karcsi, majd felbátorodva én is felálltam. – Te ülj le! Te kisfiam, még csak harmadikos vagy – intett felém a tanító bácsi. De én állva maradtam! Már akkor erős volt bennem az akarat. Ha egyszer valamit elhatároztam, attól egykönnyen nem tántorítottak el. - Téged, hogy hívnak és mi szeretnél lenni? – fordult a tanár Gyurkához. - Násztor György vagyok és katonatiszt szeretnék lenni. Néma csend lett a teremben. A mi szemünkben a katonatiszt nagy úr volt, akire mindenki felnézett, peckes járása, díszes egyenruhája, fényes kardja miatt. Én is úgy képzeltem gyermeki fantáziámmal, hogy egy katonatiszt valahol magasan, a Jóisten közelében lehet. - És te? – fordult a másik gyerekhez. - Balla Károly a nevem. Gazdatiszt szeretnék lenni! Ez is tiszteletreméltó foglalkozás, akit úrnak szólítanak és megsüvegelnek a béresek. - Hát te, kisfiam? – fordult felém a tudomány legátusa. - Kiss József - mutatkoztam be bátran. – Állatorvos szeretnék lenni. Erre nem csak a tanító úr mosolyodott el, hanem az osztálytársaim is kuncogni kezdtek. Hogyisne! Hiszen a Násztorból lehet katonatiszt, az apja módos gazda, a pusztaszentetornyai kirendeltség vezetője. Balla apja még módosabb, nagyobb a birtoka, több tanyája van, belőle is lehet gazdatiszt. Én azonban, hogy merek ilyesmiről még csak álmodozni is, a harmados ember fia, aki a legszegényebbek közé tartozik, aki a mások „lábakapcája”. Még a közmondás is ezzel a csúfondáros jelzővel illette. A vigyorgó arcok láttán, kissé elszégyelltem magam, majdnem elbizonytalanodtam. De aztán felülkerekedett bennem a becsvágy, dacosan felemeltem kipirult arcom és szembenéztem a társaimmal. – Én igenis állatorvos leszek! – fogalmaztam meg újra, bátor határozottsággal. Láttam, hogy erre el is csendesedtek. Magamban pedig ezt gondoltam: - Vagyok én olyan jó tanuló, mint Násztor meg Balla, érek én is annyit, mint ők! A tanár úr pedig odajött hozzám, megsimogatta a fejem és ezt mondta: - Tanulj fiam szorgalmasan, ha erősen akarod, lehet még belőled állatorvos… Mindhárman kaptunk tőle egy-egy évkönyvet, majd elbúcsúzott. Elment, de ott hagyta kezemben a könyvet, szívemben a reményt, mintegy megelőlegezett belépőt a magasabb stúdiumok felé. Így hittem akkor. Viszont 147 Antológia 2016.indd 147

2016. 08. 25. 7:57:16

nem gondoltam, hogy eltelik még egy néhány küzdelmes év addig, míg annak a városi gimnáziumnak a tanulója lehetek, amiről a kezemben tartott évkönyvben írnak. Ekkor ugyanis már folyt a II. világháború. Szőlőlopás gavallérságból Lövei Ferivel egy úton jártunk iskolába. Igaz ő, vagy másfél kilométerrel messzebb lakott tőlünk, pedig a mi tanyánk is legalább 3 kilométerre volt a tudomány fellegvárától. Meg sem lehet számolni hányat kellett lépni egy-egy ilyen tanyavilágban lakó kiscsizmás diáknak minden reggel és délután vissza, mert akkor még 50 centinél hosszabbat nemigen léptem. Feri egy kicsit kövér, kicsit bamba, de mindig szívélyesen mosolygó magamfajta parasztgyerek volt és útjaink során jól összebarátkoztunk. Az iskola kapuban a tanító bácsi játékos bernáthegyi kutyája fogadott. Néha annyira túlzásba vitte a csintalankodást, hogy még le is tépte rólunk a ruhát. Egyszer nekem is „átszabta” a kabátomat túláradó szeretetével, aminek édesanyám bizony nem örült. Feri barátommal vállvetve versengtünk egy negyedikes, barna, „pulykatojás” szeplős kislány – Gombos Iduka – egy-egy kegyes mosolyáért. Nem lehetett annak a tündérkének olyan kívánsága, amit mi lovagiasan, ne teljesítettünk volna. Ő ennek tudatában is volt. Hja, a női ösztönök - úgy vélem - korábban ébredeznek, mint hinné azt a férfiember! Ez a kis pusztai rózsabimbó egyszer azt eszelte ki, hogy a Plenterék kertjében szépen érik az otelló szőlő. Ő talán bele is hal, ha azokat az édes fürtöket meg nem kóstolhatja. Egy igazi lovag pedig nem hagyhatja teljesítetlenül bálványozott hölgye óhaját – nehogy belehaljon fiatalon, szépsége teljében. Kérni nyilván egyszerűbb lett volna, de hát az veszélytelen, abban nincs semmi áldozatvállalás. Fényes nappal megszerezni, ahhoz már kell kurázsi! Igaz, hogy akkor már volt fogalmunk az anyaszentegyház hetedik parancsolatjáról, - ne lopj! – de a parancsolatokat meg is lehet szegni. Legalább a vasárnapi szentmise előtt az Isten házában, lesz mit meggyónni. Egyszóval, mi felajánlottuk, hogy szerzünk abból a szőlőből. Egy árok, de még egy kerítés sem lehet akadály számunkra, már szedtük is a hamvas-kék fürtöket Lövei komám zöld vadászkalapjába gyanútlanul, meg magunkba is tömtük, ahogy csak bírtuk. Egyszer csak a kerítés mel148 Antológia 2016.indd 148

2016. 08. 25. 7:57:16

lett szétnyílt az akácfa bokor és egy ismeretlen, felgyűrt ingujjú kalapos férfi ránk reccsentett: - Hát ti mit csináltok itt? A meglepetéstől szólni sem tudtunk – azt nem mondhattuk, hogy lopunk – hanem, „iszkiri”! Felkaptam a koma kalapját, átugrottam a kerítésen és az ellenkező irányba futottam. Én voltam a mozgékonyabb, de Feri lomhább volt, fenn is akadt a kerítésen. Így a bácsi utolérte, leszedte a léckerítésről és jól kiporolta fenekén a szakadt nadrágját. Utánam is kiabált, de én már árkon-bokron túl voltam. Feri végül megszabadult az ádáz ütlegeléstől és sírva futott hozzám. Sajnálkozásom, vigasztalásom nem sokat enyhített fájdalmán. Ráadásul Iduska és barátnői másnap beárultak mindkettőnket a tanító úrnál, aki példásan „el-nádmézelt” bennünket, amin a lányok csúfondárosan nevettek. Így a gavalléros szőlőlopás csúfos kudarccal végződött, nagy szomorúságunkra. Emlékezetem szerint ekkor vettem az első leckét abból a tanításból, hogy egy szép szempár kedves pillantásáért nem kell azonnal az árkot és a kerítést átugrani, még baráti segítséggel sem. Barátomat később azzal is vigasztaltam, hogy akárhogy végződött kalandunk, a bátor gavallérságért mégis övé a nagyobb dicsőség, mert őt kétszer verték el, de úgy láttam ez nem nagyon vigasztalta meg. Belvizes tél és ebből fakadó élmények. 1942 telén az erdélyi havasokban, meg a világosi hegyekben annyi hó hullott, de az Alföldön is olyan sok eső esett, hogy a tavaszi olvadáskor a Hajdúvölgyi-ér tekintélyes folyóvá szélesedett. (Korábbi évszázadokban ezen a területen az Ős-maros egyik mellékága folyt. De akkoriban még sem tanyák, sem iskolák nem voltak a partján.) Hogyan jutok el én naponta, a túlsó parton lévő iskolába? Egy ilyen hirtelen keletkezett folyón nem volt híd, komp sem közlekedett, a révészmesterség meg a pákászat is rég megszűnt, ladikok sem voltak. Plenter komám ugyan beleült a mosóteknőbe és a zsírkavaró kanállal evezett, így próbált átjutni, de szerencsétlenségére belefordult a tavaszi jeges áradatba. Alaposan megfázott, így egy ideig nem kellett iskolába járnia. Apám egyre törte a fejét, valami frappáns megoldáson. Olvasott ember lévén (sok rongyos könyvet megvett az orosházi piacon, emlékezett is, hogy valamelyikben olvasott is ef149 Antológia 2016.indd 149

2016. 08. 25. 7:57:16

féle esetekről). Egy reggel így szólt: - Készülj fiam, támadt egy ötletem, megyünk iskolába! Először gyanakodva néztem rá a kis báránybőr süvegem alól, hogy ugyan mi lelte? De ő komolyan gondolta. Kivezette az istállóból Huszárt, az öreg katonalovat – talán 20 éves is volt - és elindultunk. A vízparton felsegített a hátára, kezembe adta a kötőféket és neki indított a víznek. - Na, eredj, a túlsó partról küldd vissza a lovat! Hát, igen vegyes érzéseim támadtak, mikor a víz már a ló hasát mosta, sőt még mindig emelkedett, már a csizmám szárán is befolyt a víz. Ha számtalan folyón átúsztató lovas-katona őseim meglátták volna, elkorcsosult leszármazottjukat a Hajdúvölgyi-ér pocokjáratai felett, egy öreg gebe hátán reszketve, megbánták volna, hogy Vereckén átverekedték magukat Árpád vezetésével. Egyre sürgettem volna paripámat, de ő sem sietett. Megállt a víz közepén inni. Megkívánta a friss vizet. Már attól féltem nem is akar tovább menni, de végre mégis elindult és szerencsésen átértünk a túlsó partra. Ott lecsúsztam a hátáról és visszafordítottam apám felé. Az első hívó szóra el is indult a vízen. Csak egy órát késtem az iskolából. Mikor elmeséltem kalandos utazásomat, nagyobb tekintélyem lett a társaim előtt, mint ama kalandozó Lehelnek, aki beverte Konrád császár fejét a kürtjével. Hazafelé már nézőközönségem is volt. Akik a gyomai út felől laktak, azoknak nem kellett az éren átkelni, de kíváncsiak voltak, hogy igaz-e az én vízen járásom, valóban büszkék lehetnek-e rám? Huszár, az én vén, zabpusztító, fogatlan „táltosom” már a parton várt rám. Hogy hasznosan töltse az időt, egy kint felejtett szárkúpról tépdeste a leveleket. Gondolom, meg is örült nekem, mikor meglátott, az én szívem meg egyre gyorsabban dobogott. Hogy fogok én felülni erre a „magas” lóra? Reggel apám a túlparton felsegített a hátára, de most nem mondhattam Gombosék szép lányának, hogy: - Iduskám, segíts már fel a paci hátára! Ezt a szégyent nem tudtam volna elviselni. De ahol a baj, ott az ötlet! Nem véletlen rendelte éppen oda valaki, talán a „magasságos” azt a szárkúpot! Csakis azért maradat az ott, hogy én Kiss József, a 9 éves közhuszár jelölt megmutassam, hogyan pattanok fel – no, nem a nyeregbe – csak úgy szőrén, a hátára. Eszembe jutott a közmondás: - ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel… melyet ekképpen módosítottam: - Ha rövid a lábad, told meg egy szárkúppal! A kúp tetejéről merészen 150 Antológia 2016.indd 150

2016. 08. 25. 7:57:16

átugrottam a hátasomra - pedig ekkor még nem is láttam vadnyugati filmeket - kivívva ezzel nézőközönségem elismerését és saját dicsőségemet. Ezután így jártam iskolába 4 vagy 5 héten át, amíg el nem tűnt a víz a hajdani folyómederből. Nagyon megtetszett nekem a lovaglás és Huszárral több szárkúpot is átkutattunk vadkacsatojásért, mert ez remek fészkelő hely volt a tojó számára. Nem is eredménytelenül. Egyszer a legtetején, a címerek közt jó mélyen fészkelő vadrécét bizonyára álmából ijesztettem fel matatásommal, mert éktelen hápogással és heves szárnycsattogással rebbent fel. Az efféle „csatazajhoz” bizonyára nem volt hozzászokva a vén obsitos, mert korát meghazudtoló fürgeséggel akkorát ugrott, hogy félrecsúsztam a hátán és a vízbe estem. Szerencsére ekkor már a víz csak „gatyakötözésig” ért, így úszás nélkül átevickéltem a túlpartra, ahol apám hahotázott a látottakon. Mivel a víz hőmérséklete nem lehetett több 5-6 C foknál - a fürdéshez nem volt előmelegítve - én bizony nem nevetgéltem, csak átázva reszkettem. Alaposan meg is fáztam, de a forró hársfatea meggyógyított. Ebből is leszűrtem a tanulságot. Hiába, sok nehézséggel kell megküzdenie annak, aki „vízi-emberré” akar válni, éppen a Nagyalföld – általában - legszárazabb csücskében… Majális Nem emlékszem már, kinek az ötlete volt, talán a tanítónk feleségéé, hogy tavasszal az iskola rendezzen majálist, egy vasárnap délután, a Tóth Sándorék tanyája melletti kis akácerdőben. A felnőttek, de főképp mi gyerekek nagyon készültünk a tanyai gyermek-mulatságra, mert lesz fagylaltozás, lepényevés, zsákban futás és egyéb szórakoztató játékok. Erről mi sem maradhatunk le! Apám gyakran emlegette, elmélyült nosztalgiával, a hajdani pusztaföldvári „zsákbafutást”, amit ő nyert meg. Arról ábrándoztam, hogy én is győztes lehetek és milyen dicsőség lesz az számomra! Legalább hatvan-hetvenen gyűltünk össze, idősek, fiatalok, iskolás gyerekek. Nagyon jól éreztük magunkat, de a legemlékezetesebb esemény még csak most következett számomra. Tóth néni nem csak a mulatságból, hanem a munkából is kivette részét és délután hozott egy nagy tepsi túrós lepényt és egy hatalmas tál aludttejet. No, lesz itt eszem-iszom – gondoltam. Tóth bácsi harsány hangon kihirdette, hogy verseny lesz, mert a lepényben 10 db, az aludttejben 5 db 20 filléres van elrejtve. Aki ügyes, akár 1 pengőt is 151 Antológia 2016.indd 151

2016. 08. 25. 7:57:16

kereshet! No, erre nagy tülekedés támadt, nekem már lepény nem jutott, de még ott az aludttej! Itt a lehetőség! Nekihasaltam hát a halászatnak, ami nem volt egyszerű, mert kanalat nem szervíroztak a versenyzőknek. Hátratett kézzel, az egész arcunkat alámerítettük a tálba és nyelvünkkel kerestük a pénzt. Amilyen egyszerűnek tűnt a feladat először, olyan nehéznek bizonyult, mert néha levegőt is kellett venni. Csurgott rólunk az aludttej, a szemünk beragadt, nem láttunk tőle, csak hallottuk a hahotázást. Nem adtuk fel, újból és újból az aludttej rejtelmeibe merültünk. Vagy 5 percnyi kínlódás után nekem sikerült egy 20 fillérest a fogaim közé kaparászni. Több nem jutott, mert „pénz halász” társaim is ügyeskedtek. Volt is nagy ováció, ami számunkra felért a győzelmi mámor himnuszával. Később értettem meg, hogy nem a 20 fillér volt itt a tét, hanem a társaság mulattatása. Mert ki a nagyobb hős? Az e, aki haragjában beveri a másik fejét, vagy aki embertársait önzetlenül megnevetteti? Édesanyám sajnos nem tudta értékelni önzetlenségemet. Amiért hajamból és ünnepi ingemből is csurgott az aludttej, kaptam két nyaklevest, hogy még emlékezetesebb legyen a majális. Az is maradt… Aratás Eljött a nyár eleje, június közepén vége lett a tanévnek. Hazavittem a jeles bizonyítványt. Édesanyám meg is simogatta a fejem érte, apám pedig jutalmul megígérte, hogy aratáskor marokszedő lehetek nagyapám után. Ettől nem szomorodtam el, sőt kitüntetésnek vettem. Ezen a nyáron 30 kishold (0,4 ha) földön gazdálkodtak szüleim, a puszta-szentetornyai határban az ún. Sós földeken, ami 8-10 km-re volt a tanyánktól. Amint a nevéből is látszik, sovány, szikes (sziksós) földterület volt ez. Istállótrágyát talán egy évtizede sem kapott, inkább csak a madaraktól, amit röptükben elejtettek felette. A búzatermés is silány minőségű lett, ráadásul tele acattal, szederrel és mindenféle gyomokkal. Szúrós indái összefonták a búzaszálakat, beleakadt a kaszába, alig-alig lehetett rendbe, majd kévébe szedni. Nagyon szerettem apai nagyapámat, aki „keménykötésű” mokány magyar ember volt és amilyen kicsi, olyan nagy huncut. Szívesen mesélte, én meg élvezettel hallgattam fiatal korában elkövetett csínytevéseit. Ő is kedvelt engem, mert tanulékony és szolgálatkész voltam. Sajnos, a mun152 Antológia 2016.indd 152

2016. 08. 25. 7:57:16

kát megkönnyítő fortélyokon kívül a cifra káromkodást is eltanultam tőle. Drága anyai nagyanyám, - Bús Mihályné Borsos Anna - aki hithű katolikus vallású volt, felháborodott, amikor véletlenül elkottyantottam előtte a nagyapámtól tanultakat. - Mit mondtál te, lókötő? – meg ne halljam még egyszer, mert parazsat teszek a nyelvedre! – kiáltott rám. Galamblélekkel szeretett, de kegyetlen szigorral nyesegette életem sarjadó fájának vadhajtásait. Jól tette! Nagyon bántott, ha haragudott rám, mert anyám után ő volt nekem a legkedvesebb. Ez a szeretet és tisztelet később sem fakult és nem is kopott el haláláig. Nagyapám a keménységre nevelt. Sírni nem volt szabad előtte. Egy alkalommal nem győztem szedni utána a nehéz szederindákkal egybefolyó rendet, hiába téptem, cibáltam – „eltörött a mécses” - sírva fakadtam. Ekkor nagyapám letette a kaszáját, maga elé állított, kicsit megrázta a vállamat és ekképpen oktatott: - Ne „ríj” fiam, az Úristenedet! Inkább káromkodj, a mindenit ennek a cudar világnak! - és elkerekítette magyarosan, hogy mindjárt példát is mutasson. Inkább a csillagos ég szakadjon le, minthogy könnyes legyen a szemed. Jegyezd meg: az igazi férfinak csak a lelke sír és az, nem hullajt könnyeket. Meg is jegyeztem. Hej, pedig az óta néhányszor elszorult a torkom és olyan jó lett volna sírni, felszabadult megkönnyebbüléssel, de nem tudtam és ma sem tudok másként, csak befelé… Később sem szomorított el semmilyen nehéz feladat kilátásba helyezése, mert úgy neveltek, hogy a munkát már fiatal korban becsület övezi. Nagyszüleim, szüleim példáján becsület dolgának tekintettem. Így lettem marokszedő 9 évesen, egész nyáron. 15 kishold búzát vágtunk le.(Ez mostani mértékkel körülbelül 7 hektárnyi terület.) Együtt keltünk hajnalban a dalos pacsirtákkal és esti szürkületben hagytuk abba, amikor a fürjecske fészekre ülte előtt mondta el utoljára, hogy: - „pittypalatty – pitty-palatty, szép tavasz, itt ne hagyj!” (Istenem, azóta a fürjeket is kiirtotta a modern agrotechnika. Gyerekkorom óta nem hallottam nyári alkonyatban pitty-palattyolni. Eltűnt.) Délidőben jól esett a pihenés. A terebélyes akácfák alatt jókat deleltünk, mert nagy melegben a fáradt testet pihentetni kellett, hogy újult erővel vágjon rendet élesre kalapált kaszájával a marokszedő előtt. Így készültem én erős legénynek lenni az alföldi, szőke búzatáblák között iparkodva. Nem sírtam, keményen visel153 Antológia 2016.indd 153

2016. 08. 25. 7:57:16

tem a sorsomat, a nehézségeket, sőt még büszke is voltam magamra, hogy én már felnőtt munkát végzek. Szeptember végére, október elejére beérett a kukorica is. Zöld levele megsárgult, zörgősre száradt. A csöveket csuhésan törtük le, így jobban haladt. A kupacokba dobált csöveket lovas kocsival horda be apám a tanya udvarába. Esténként a kazalnyi tengeri mellé ültünk, gyakran a rokonsággal együtt és fosztókáztunk, vagyis lehántottuk a csövekről a csuhét, ami téli takarmány lett a lovaknak, teheneknek. A felnőttek közben beszélgettek, viccelődtek, jókat nevettek. Néha oda-odaszóltak egymásnak, jó hangosan. - Sógor, ne a Rozika szoknyája alól húzogasd a csöveket, találsz közelebb is! - Így már mindjárt élénkebb lett az álmos társaság. A vacsoráról édesanyám és a testvérhúga gondoskodott. A kemencében finom túrós lepényt sütöttek. Este 10 óra körül kihozták a tepsikkel és végigkínálták a tengeri hántókat. A tenyérnyi szeletek egykettőre elfogytak, nem kellett hozzá desszertes tányér, de még szalvéta sem. Az íze, illata felejthetetlen. Aztán a tanyai frizsiderből – az ásott kút vizéből - előkerült 2-3 lédús görögdinnye, amivel a szomját oltotta népes társaság. Ilyen előzmények után mindig akadt egy-egy „nótafa”, aki belekezdett egy hallgatóba, vagy friss nótába. Pl.: „Bujdosik az árva madár”, vagy, „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok”. Bizony ekkorra már a csillagok milliói ragyogtak felettünk. Aki piros csövet talált, az abbahagyhatta a munkát, hazamehetett. Mi gyerekek hamarabb elálmosodtunk. Jobbra, balra dőltünk, míg szüleink ágyba nem vittek bennünket. De előfordult, hogy langyos éjszakon az illatos csuhé közt aludtunk egész éjszaka. Mindez 1943 őszén történt, amikor a háború ellenére, nálunk még béke volt. Mihály napkor tovább költöztünk, mint a nomádok, mert apám feles bérlőnek szegődött a csorvási Felek tanyára, amihez 24 hold szántó tartozott. (Ez a mostani Felek doktor dédapjának volt a tanyája.) A falutól dűlő utakon 4, köves úton (makadám) 6 kilométerre volt. Ekkor kezdtem a negyedik osztályt. Édesanyám a falusi római katolikus felekezeti iskolába íratott be. Kishúgom Manyika pedig az apácáknál kezdte az első osztályt. Felügyelete rám volt bízva, amit becsülettel el is láttam. Reggel, a 7 órakor kezdődő szentmisén kötelező volt részt venni. Ezután kezdődtek a tanórák Gulyás Mihály tanító úr irányításával. Tiszte154 Antológia 2016.indd 154

2016. 08. 25. 7:57:16

letreméltó, talpig becsületes, elhivatott pedagógust ismertem meg benne. Rövidesen utolért bennünket a háború szele. Egy reggel nem a számtan óra kezdődött el, hanem a tanító úr e szavakat mondta: - Álljatok fel gyerekek, áldozzunk egy néma percet a falu első hősi halottja – Araczki András – emlékének. Miután leültünk, rövidesen ismertette velünk a történetet, majd azt is elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt ő is itt tanult ebben az iskolában, e falak között tanulta meg az írást, olvasást, ahol még most is ugyanazok a kopott padok vannak és szomorúan leült egykori helyére. Ezután még szomorúbb napok jöttek. Apám „SAS” behívó kapott, sőt Lajos bácsi a bátyja is, akit már el is indítottak a II. magyar hadsereggel az oroszországi Don folyó mellé. Apámat a 6. Hadtesthez sorozták be, így ő Erdélybe, Nagyváradra került. Anyám férfi nélkül maradt a tanyában, - velem és Manyikával - mert én bármennyire is igyekeztem a 11 évemmel még nem léptem férfikorba. A munka nem lett kevesebb, magunknak kellett helytállni a gazdaságban, ami erőnket meghaladó fáradsággal, sok aggodalommal járt és nem is volt veszélytelen. Rövidesen megtörtént az első baleset. Életünk eddig sem volt könnyű, de ezek után a még nehezebbik oldalát is megmutatta. A kukoricaekézéshez befogtuk szép, piros-pej lovunkat, a Dajkát. Be is álltunk a szélső sorba. Édesanyám fogta az ekekapa szarvát én meg a ló kantárját, hogy egyenesen vezessem a soron, nehogy kitapossa a kukoricát. Jó lovunknak ugyanis azon kívül, hogy öreg, volt még egy nagyobb hibája is. Valami betegség miatt, mindkét szemére megvakult. Szorosan mellém húzódott, így érezte magát biztonságban. - „Nejüde” - anyukám megrántotta a gyeplőt és a ló elindult, de teljes súlyával a bal lábfejemre lépett - véletlenül. Elengedtem a kantárt és jajgatva leültem, mert nagyon fájt. Anyám is odaszaladt, vígasztalt, meg simogatta a lábam. – Hála Istennek nincs eltörve – állapította meg, de az el sem kezdett ekézést így abbahagytuk, egész nap a fájó lábam vizes ruhával gyógyítgattuk. Anyámnak is kellemetlensége támadt a tanyagazdával. Miután meghallotta, hogy apámat messzire szólította a háborús szolgálat, kijött a tanyára körülnézni. Idős kora ellenére, illetlen viselkedéssel próbálkozott közeledni, amit anyám szigorúan visszautasított. Még egy fél téglát is felkapott és Gyurka bácsi után hajította, ami csípő tájon találta. – Vegye 155 Antológia 2016.indd 155

2016. 08. 25. 7:57:16

tudomásul, hogy amíg a férjem nincs itthon, csak a kerítésen kívül ellenőrizhet! – megértette gazduram! – kiabált felháborodva anyám. Többé nem is próbálkozott gazduram, az ellenőrzéseket is hanyagolta. Sajnos előfordult, hogy zaklatásnak voltak kitéve az egyedül maradt asszonyok. Közeli szomszédságunkban volt a közismert, Perneczki csárda, ahol Zsótér Péter bácsi lakott, népes családjával. Öt gyermekük volt, két lány és három fiú. Velük jó kapcsolatban voltunk, segítettünk egymásnak, amiben tudtunk. A hajdani öreg épület és tetőzete ekkorra már megrogyott, mert senkinek sem volt pénze a felújítására. Pedig valamikor számon tartott pusztai csárda volt a gyomai és békési utak találkozásánál. Az ilyen híres és látogatott csomóponthoz több legenda is fűződik, amit szívesen hallgattam gyerekként. Az idősek még tudni vélték, hogy a csárda pincéjéből titkos alagút vezetett egészen a kondorosi csárdáig. A még most is meglévő líceum bokor alatt pedig Babály Gyurka, a híres „temességi” rabló alussza örök álmát. Az viszont tény, hogy a betyárt valóban az akkori csárdában lőtte agyon egy járőröző csendőrpáros tiszthelyettese. Babály Gyurka éppen ott iszogatott, mikor a perzekútorok is betértek. Kértek egy-egy pohár bort, körülnéztek és miután megitták, továbbmentek. A közrendőrnek azonban gyanúja támadt. - Ez a mogorva, sötétszemű ember, akár a Babály Gyurka is lehetett – mondta. A tiszthelyettes szó nélkül visszafordult, az ajtóban előrántotta a pisztolyát és szó nélkül tüzelt. Valóban Babály Gyurka volt. Hát így halt meg Csorvás határában a temességből erre kalandozó betyár. A másik csárda körüli legenda is a betyárvilághoz kapcsolódik. Szintén a fogadóban iddogált néhány megszomjazott „futóbetyár”, akiket a csendőrök „megnyomtak”, vagyis megleptek. A menekülő szegénylegények után hajtóvadászat indult és néhányat lelőttek közülük. A hajszát akkor többen is látták, a szélső házak padlásáról, eperfák hegyéből. Ekkor még a falutól északra, a gyomai úttól egészen Kondorosig líceumbokros, füves terület volt. A betyárokat a bokrok alá temették el. Az egykori szemtanúk ugyan már aggastyánok, vagy nem is élnek, így most már csak a szájhagyomány őrzi emléküket és sírhelyüket. A népi legenda szerint Rózsa Sándor is meglátogatta a csárdát néhány cimborájával.

A háború miatt az iskolai oktatás ekkor még nem szűnt meg. Igaz,


2016. 08. 25. 7:57:17

hogy a munkából keményen kivettem részem, de továbbra is könnyen és jól tanultam. A március 15-i ünnepségen, a piactér melletti hősi emlékműnél, én szavaltam el Petőfi Sándor versét, a Nemzeti dalt. Édesanyám erre az alkalomra bocskai zsinóros kabátba öltöztetett. Talán úgy terítette rám, mint a királyi palástot, melyről Mécs László pap költő, csodaszép versében olvashatunk, bár akkor még nem ismertük. A szép szavalatért többen is megdicsértek, még a papi méltóság, a kamarás úr is. Büszke voltam magamra, mert én ugyan a szegény diákok közé tartoztam, de így, mégis magamra vontam a figyelmet. Főképp Földi Katókának a „futurás” (terményraktáros) kislányának szerettem volna imponálni, aki a hullámos hajával, kék szemeivel olyan volt, mint festett képeken az angyalka. Megszólítani nem mertem, csak gyönyörködtem a bájos kis arcában. Számomra ő volt a legszebb a lányok között. Az iskolai félév után édesanyám érdeklődött a tanító úrnál, hogy járhatnék-e polgári iskolába az ötödik osztály helyett. Az elhivatott, jó pedagógusok általában támogatták a tehetséges diákok továbbtanulását. A tanító úr is megörült, hiszen neki is elismerés volt, ha a keze alól kikerült tanuló megállta a helyét magasabb stúdiumokban is. Ám amikor a feltételeket ismertette, a lelkesedés alább hagyott anyám szándékában. Kön�nyezve mentünk haza. – Nem bírjuk mi a magas költségeket kisfiam… Tandíjat, könyveket fizetni, oda ruha kell, nem járhatsz rongyosan… - De én állatorvos szeretnék lenni! Ez volt az első buktató, hogy távoli vágyam teljesüljön. 1944 tavaszán ismét költöztünk, az Erdei-féle tanyára, 24 kishold föld bérlőjének, mely kb. 1 km-rel közelebb volt a faluhoz, így az iskolához is. Szép tanya volt, 16 terebélyes diófával és egyéb gyümölcsössel, sok melléképülettel. A szomszédokban 5-6, hozzám hasonló korú cimborám is akadt.


2016. 08. 25. 7:57:17

Dr. Bálintné Ágoston Ilona Köszöntöm a 120 éves iskolát Milyen jó, hogy voltak és vannak szorgalmas történetírók, akik által vis�szatekinthetünk a múltra: - a Magyar Királyi Állami Polgári Iskola, majd az Orosházi József Attila Általános Iskola, és napjainkban az Orosházi Református Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola 120 évére. Saját mottóm is az, hogy: „Ne hagyjuk veszni az emlékeket, Ne hagyjuk veszni az értékeket.” Én ugyan csak a húsz évvel ezelőtti kiadványt ismerem - Káldy Antalné és Pusztainé Szabó Margit tanárnők nagyszerű munkáját - mely a 100 éves évfordulóra készült. Meghatottak a kezdetek, amikor is Orosháza jövőjét szem előtt tartó, az egykori falu felemelkedéséért munkálkodó, haladó szellemű városatyák egy modern polgári iskola megépítését szorgalmazták. Talán a széles műveltségű evangélikus lelkész, Orosháza országgyűlési képviselője - Veres József - gondolataiban vetődött fel először e fontos, közoktatási intézmény felállítása. Sok-sok huzavona, ám mégis sikeres támogatás eredményeként Jiraszek Lajos aradi műépítész tervei alapján 1893 augusztusában megindult az építkezés és egy évvel később, 1894. szeptember 21-én, az akkori tanítók és diákok birtokba vehették az iskolát. Munkájukért mindenkori hálás köszönet az utókortól. Felemelő érzés lehetett ezen a megnyitó ünnepségen részt venni. Szerettem volna ott lenni, de én csak 50 évvel később születtem meg. 1950. szeptember 1-jén édesanyám kíséretében gyermeki meghatottsággal léptem be e „fellegvárba”, mely akkor az I. számú Általános Iskola nevet viselte, Szabó Mihály igazgató „elvtárs” vezetésével. (Abban az időben az „úr” megszólítás tiltva volt.) Az 56 éves, de még ekkor is újnak számító impozáns épület elbűvölt méreteivel, mely akkor a templomok után a város legnagyobb építményei közé tartozott. Emlékszem a széles folyosókra a hatalmas ablakokkal, a tágas osztálytermekre, az emeletekre felvezető lépcsősorokra, a tágas udvarokra. Számomra minden új volt és egy kicsit titokzatos is. Ugyan mi fog velem történni e nagy épületben? (Az első osztályt Zoltai András Rákóczi utcai egy tantermes iskolájában végeztem.) 158 Antológia 2016.indd 158

2016. 08. 25. 7:57:17

Másodiktól negyedik osztályig Ilovszky Béláné, Szilasi Sára majd Vári Lászlóné voltak a tanítóink. Írás, olvasás mellett már önálló fogalmazásokat is kellett írnunk. Otthoni szerény könyvtárunkban találtam is egy (hasznosnak vélt) könyvet, melynek – az én olvasatomban - a következő címe volt: A fogalmazás titka. Gondoltam, megmutatom tanító néninek, mert ebből biztosan meg lehet tudni mindent a fogalmazásról, bár még egy sort sem olvastam el belőle. Az órán azonban erre mégsem került sor, szerencsére… Este édesanyám ellenőrizte a táskámat, hogy mindent bepakoltam-e a másnapi órákra. - Hát ezt a könyvet, te el akarod vinni az iskolába? Tudod miről szól ez? – vont kérdőre. - A fogalmazásról – feleltem ártatlan tekintettel. - Ez? Olvasd csak el a címét! Megszeppenve kibetűztem, hogy: „A fo-gamzás tit-ka.” Természetesen ennek az új szónak a fogalmát 9-10 évesen nem ismertem. Később hiába kerestem a könyvet, nem találtam. Édesanyám elrejtette. Ezekből az évekből főképp a játékosság maradt meg emlékezetemben, bár az órákon komoly munka folyt, de az állandó figyelem, vagy a leckeírás nem okozott nehézséget. Az óraközi 10 perces szünetekben a felszabadult futkározásra, az ugrálókötelezés élményére ma is emlékszem. Ellentétes korban éltünk. Egy keresztény világból, istentagadó világba csöppentünk. Ekkortájt szűnt meg a hitoktatás, pedig a tisztelendő úrtól csakis szeretetet, tiszteletet tanulhattunk. December 6-án este, nem szent Miklós tette az ablakba kitett cipőnkbe az ajándékot vagy a virgácsot, hanem a télapó. A karácsony sem a Kisjézus születéséről szólt, hanem a fenyőünnepről. 1953. március 5-én szokatlan esemény történt. Meghalt Sztálin, a szovjet diktátor. Megszólaltak a szirénák és mi vigyázállásban, lehajtott fejjel emlékeztünk a „nagy vezérre.” Ötödik osztálytól már komolyodtak a feladatok. A földszinti osztályteremből felkerültünk az első emeletre. Ez már „rangot” jelentett, mert „felsősöknek” számítottunk. Ezen az emeleten csak a lány osztályok voltak, másodikon a fiúk. Az udvar is nagykapuval volt ketté választva, elkülönítve fiúk és lányok udvarára. Bájos, fiatal tanárnő, Zsáki Istvánné Merkel Emma lett az osztályfőnökünk, ki a földrajzot és a rajzot is tanította. Ekkor már kilenc tantárgyat tanultunk és mindegyiket szaktanár oktatott. Nem lehetett könnyű dolguk a 45 fős osztállyal. Én az irodalmat és a termé159 Antológia 2016.indd 159

2016. 08. 25. 7:57:17

szetrajzot szerettem legjobban. A matematikát kevésbé, rajzból és énekből sem bizonyultam tehetségesnek. Az orosz nyelv sem tartozott a kedvenceim közé, de azért mindegyikkel megbirkóztam, így szinte valamennyi tanáromra szeretettel emlékszem. Igaz, hogy szigorúak, de következetesek voltak. Az óra első felében felszólításra a tábla előtt feleltünk, a második felében az új anyagot vettük, melyről vázlatot készítettünk, kiemelve a lényeget. Tanáraink megkövetelték a fegyelmet. Órák alatt hátratett kézzel, egyenes derékkal kellett ülnünk, így a pad alatt nem foglalkozhattunk mással, csak is a hasznos magyarázatra figyelhettünk és a gerincünk is egyenes maradt. A kérdésekre felemelt kézzel jelentkeztünk. A házi feladatot mindig ellenőrizték, hogy elkészítettük-e? A tananyagot, ha nem is szóról szóra, de összefüggő mondatokban, folyamatosan kellett elmondani. Aki csak kérdésekre tudott válaszolni irodalomból, történelemből, kémiából, földrajzból, már nem kapott ötös osztályzatot, leginkább csak hármast. (Egytől-ötig osztályozták a feleleteket és a dolgozatokat.) Nekem nagyon tetszett, amit az írókról, költőkről megtudtam. A verseket elemeztük és sokat kívülről megtanultuk. Ezekből évtizedek múltán is tudtam idézni. Élveztem a növénytani, állattani ismereteket és a fizikai, kémiai kísérletek sokféleségét. Korda Mária tanárnővel békát boncoltunk, kerékpáros kirándulások alkalmával növényeket gyűjtöttünk, amiket gondosan lepréseltünk. Szerettem a művészettörténeti órákat is. Ekkor ismerkedtem meg először a magyar és világhírű festők felbecsülhetetlen értékű műveivel, festményekkel, szobrokkal. Igaz, hogy Michelangelo Dávid szobrát tanárnőnk (egy fehér lappal letakarva), csak derékig mutatta meg, felcsigázva ezzel kíváncsiságunkat, hogy ugyan mi lehet az, amit mi nem láthatunk? Az osztályban egyetlenegy tanulónak volt meg az a művészeti album, amiben benne volt az egész alakos Dávid szobor, így aztán mindannyian rávetettük magunkat a látványra. Piros paszpóllal díszített kék egyenköpenyt viseltünk, mellyel kíméltük a ruhánkat, viszont a kopott, olykor foltozottat eltakarta. Emmi néni nagy hangsúlyt fektetett a gyengébb tanulók felzárkóztatására, ezért tanulópárokat szervezett. A jó tanulók mellé egy kevésbé iparkodó társat rendelt, hogy segítsék egymást. A betegség miatt távolmaradót rendszeresen látogattuk, aki általában a közellakó, vagy a legjobb barátnő volt és megbeszéltük vele a házi feladatot. Így a hiányzó nem maradt el a tananyaggal és az osztály tanulmányi átlaga egyre jobb lett. Az ő hasznos ötlete volt az is, 160 Antológia 2016.indd 160

2016. 08. 25. 7:57:17

hogy a földrajz órák első perceiben topográfiai verseny volt. Egymásnak feltett, gyors villámkérdésekre kellett válaszolnunk, felfrissítve ezzel a korábbi tananyagot és szakkifejezéseket. Az óraközi szüneteket az udvaron töltöttük a friss levegőn. Fegyelmezett, kettes sorokban, - általában - mozgalmi dalokat énekelve vonultunk le az emeletről, bár egy-két alkalommal megszegtük ezt. Testnevelő tanárunk - Sebő János - a tantestület legfiatalabb tagja volt. Sportos alakjával, szinte mint egy érettségiző fiú, úgy mozgott közöttünk. Egy ilyen levonulás alkalmával belénk bújt a kisördög. Láttuk, hogy a folyosón álldogál és valaki jó hangosan rákezdte: „Hej Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra, Dunáról fúj a szél!” Kitört a hahota, de még ő is mosolygott. A piros karszalagot viselő „hetes” maradhatott csak az osztályban, hogy előkészítse a következő óra szükséges kellékeit. Kiszellőztetett, tisztára törölte a táblát, új krétát biztosított, térképet, bemutató tablókat tett ki. Óra előtt jelentést tett a távolmaradókról. Délután különböző szakkörökre járhattunk, ki mit kedvelt jobban, abból bővíthette ismereteit. Kémiából, fizikából kísérleteket végeztünk, de a kézimunkázás különféle alapműveleteit is elsajátíthattuk. Énekkaron megtapasztaltuk a közös éneklés élményét, örökbecsű népdalokat tanultunk, s Kodály Zoltán dalait kánonban énekeltük különböző ünnepi alkalmakon és évzárókon. Ötödik osztálytól úttörők voltunk, háromsarkos, piros nyakkendőt viseltünk és megtanultuk az úttörő 12. pontját, melynek nagy része ma is helytálló követelményeket tartalmaz. A tanárokat – katonásan - homlokunk elé emelt kézzel, „Előre!” felkiáltással köszöntöttük. (A mai tanulók ezen bizonyára csak mosolyognak.) A május 1-i kötelező felvonulásokon fehér úttörő blúzt, piros nyakkendőt és sötétkék rakott szoknyát viseltünk. Rákosi „pajtás” nevét dalba foglalva éltettük, de a nap mindig vidám gyopárosi majálissal folytatódott. Az évente megrendezésre kerülő ún. Iskolanapon minden osztály műsort adott. A mi osztályunk egy alkalommal boszorkánytáncot járt, bokáig érő fekete szoknyában, cirokseprűn lovagolva a lábunk között. Fejünk - nagymamától elkért -, szintén fekete, átlátszó – organza - kendővel volt bekötve, de úgy, hogy arcunkat teljesen eltakarta. A csúf boszorkány álarc pedig fejünk hátoldalára volt erősítve és így koponyánk ellenkező oldalán vigyorgott a közönségre. Ezáltal azt a hatást keltette, mintha hátrafelé ropnánk a táncot. Télen az 161 Antológia 2016.indd 161

2016. 08. 25. 7:57:17

osztály egyik sarkában lévő vaskályha melegített, de többször volt „szénszünetünk”, mert elfogyott a tüzelő és így nem tudták fűteni a tantermeket, sőt az is előfordult, hogy kabátban ültünk az órák alatt. Szabó Mihály igazgató bácsi időnként „tetű-vizitet” tartott. Minden tanuló haját aprólékosan átvizsgálta, kiszűrve ezáltal a paraziták elterjedését. Szemorvos pedig, az akkoriban gyakori fertőző szembetegség, a trachoma (idült kötőhártya gyulladás) előfordulását vizsgálta, illetve kezelésre kötelezte a betegeket. A komoly munka mellett természetesen rengeteg vidám élményben volt részünk. Megcsodálhattuk a vendégül meghívott, világhírű fejszámoló művész, Pataki Ferenc rendkívüli tehetségét. Emlékszem havas teleken a jókedvű szánkózásokra. A szegedi osztálykirándulás alkalmával megtekinthettük a Szegedi Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetében az élethűen bemutatott emberi szerveket, ami nagy hatással volt ránk, hiszen akkor még nem volt videó és internet. Nyolcadik osztályosként éltem meg az 1956-os eseményeket is. Én eddig nem éheztem – bár családomnak voltak nehézségei – de most sorba kellett állni kenyérért, cukorért, beindult a felvásárlási láz, szinte kifosztották az üzleteket, mert mindenki attól félt, hogy tönkremegy a forint, mint 46-ban a pengő. Tanítás sem volt egy-két hétig, aminek mi – gyermekfejjel - örültünk. Megszűnt az orosz nyelv oktatása, helyette a német nyelvet kezdtük tanulni. A történelemkönyv egyes fejezeteit is hanyagoltuk, helyette tanárunk előadását jegyzeteltük és abból feleltünk. Előfordult, hogy egy-egy órán a kötelező olvasmányból vagy könnyű ifjúsági regényből olvastunk felváltva. Tanui voltunk az alkotmány- és orosz könyvek égetésének. Október 28-án, a forradalmi ifjúsági vezetők megjelentek iskolánkban azzal a céllal, hogy felhívják figyelmünket a Kossuth szobornál tartandó nagygyűlésre. Zs. J. tanárnőnk határozottan közölte velük, hogy az iskola védelmére bízott tanulók nem hagyhatják el a tanintézetet, amíg a tanítás tart. Bátor kiállás volt ez részéről, ugyanis ezzel megvédett bennünket olyan meggondolatlan cselekedettől, amihez mi, 14 évesen még éretlenek voltunk. (Mindezt csak 50 év távlatából mondta el nekünk.) Köszönet érte. Ennek ellenére délután néhányunkat, mégis elvitt a kíváncsiság a nagygyűlésre. (Én azt füllentettem nagymamának, aki természetesen nem akart elen162 Antológia 2016.indd 162

2016. 08. 25. 7:57:17

gedni, hogy ezen „kötelező” részt venni.) Itt hallottam Bónus István parasztköltőt, amint elszavalta Ünnepi beszéd című saját versét, melynek refrénjét hangosan visszhangozta a tömeg: „Kisöprünk minden szovjet szemetet!” Természetesen csak később értesültünk arról, hogy ekkor bizony a tömegbe lőhettek volna. Emlékszem a tankok dübörgésére is. Egy éjjel teherautók álltak az utcánkban és magyar katonák hevertek az árokban. A gondosan besötétített ablakon bezörgettek, vizet és kenyeret kértek. Nagyanyám riadtan, de adott nekik. Megrázó volt október 31-én osztálytársunk bátyja, - ifj. Pusztai Sándor - temetésén részt venni, aki a dunapentelei harcokban esett el. Itt egyöntetűen, az egész osztály megjelent. ’56-ról mindez megrázó, fojtogató emlék ma is. Ettől kellemesebb élmény viszont az az osztálykirándulás, melynek felejthetetlen mozzanatai máig megmaradtak emlékezetemben. Nyolcadik osztály végén a Bükk hegységbe látogattunk a Zsáky házaspár és Korda Mária tanárnő vezetésével. Alföldi lányként, én eddig nem láttam hegyeket. A Bükk fennsík fenyvesei, Bánkút, Szilvásvárad, a Szalajka patak völgye, a Szeleta barlang megtekintése, Lillafüred szépsége a Hámori tóval, elbűvöltek. Az erdei túrák romantikája mind-mind máig maradandó élmény volt mindannyiunk számára. (Évekkel később is visszalátogattam, de csalódás ért. A fenyves erdő már nem volt olyan érintetlen, pusztulásnak indult.) 1957 márciusától már a következő évek előkészítése volt napirenden. Továbbtanulásunkat nagymértékben támogatta iskolánk. A jelentkezési lapokat rövid életrajzzal elküldtük a különböző középiskolákba. Többen a városi Táncsics Mihály Gimnáziumban tanultak, maradva még a szülői ház védelme alatt. Én a Hódmezővásárhelyi Frankel Leó Közgazdasági Technikumba nyertem felvételt, kollégiumi elhelyezéssel, ahol négy év múlva sikeres érettségi vizsgát tettem. Hálás köszönettel tartozom az orosházi iskolának és tanáraimnak, azért a sok-sok ismeretért, melyet tőlük kaptam. Ők az egyik legszebb hivatást választották, hiszen a tudást adták tovább. Olyan szilárd alapot kaptunk itt mindannyian, magas szintű felkészültségükből adódóan, melyre nem csak a középiskolában, hanem egész életünkben építhettünk. Mindig jó híre volt ennek az iskolának nem csak megyeszerte, hanem országosan is. Nem véletlen, hogy a sok-sok év alatt számtalan egyetemet végzett orvos – mérnök – pedagógus és a legkülönfélébb nélkülözhetetlen szak163 Antológia 2016.indd 163

2016. 08. 25. 7:57:17

mák művelői alapozták meg itt tudásukat és becsülettel helytálltak az „élet-csaták között!” Még számtalan emléket és élményt tudnék felidézni, immár 60 év távlatából. Szeretett iskolámtól, kedves költőm, Ady Endre szavaival búcsúzom, melynél szebben nem tudnám megfogalmazni: „Én iskolám, köszönöm most neked, hogy Tápláltad tovább bennem az erőt, Szeretni az embert és küzdeni S hűn állni meg Isten, s ember előtt.” Szeretett, elhunyt tanáraimnak, Szemlér Ferenc erdélyi költő megható soraival mondok köszönetet, az élőknek pedig sok-sok sikeres tanítványt és jó egészséget kívánok: „Ezek az eltűnt oktatók neveltek s nevelnek egyre még, szavukat máig őrzi lelked, ha felednéd is egy s másik nevét. De ők adták az intést, oktatást holt ajkukkal, ám halhatatlanul, s bár hallottál szót annyi mást, szíved ma is tőlük tanul.” Zilahi M. László Köszönet a buktatásért Sok tanuló azt hiszi, hogy a tanár élvezetből buktat, esetleg bosszúból. A szülők között is akadnak ilyenek. Lehet, hogy elvétve előfordul ez is a tanárok körében, de a többségük nem ilyen. A buktatást sok töprengés, mérlegelés, álmatlan éjszakák előzik meg. Buktatás előtt lehetőséget kapnak a javításra a rosszul állók. Legtöbbször a bukásra álló nem hajlandó javítani. Ilyenkor a tanár tehetetlen. Saját kudarcának fogja fel az esetet. Vannak olyanok is, akik azért nem buktatnak, mert szerintük jövőre sem fogja megtanulni. Ne rontsa az alatta lévő osztály átlagát! 164 Antológia 2016.indd 164

2016. 08. 25. 7:57:17

Ez teljesen elfogadhatatlan álláspont. Vannak tantárgyak, amelyekben a hiányzó ismeretek nélkül képtelenség megérteni, megtanulni az anyagot. Sőt, a tanulóban kialakul egy olyan képzet, hogy fölösleges tanulni, úgyis átengedik. Ez nagyon rossz példa a többiek előtt. A következőkben egy buktatás történetét mesélem el. Napvilágot látott egy olyan rendelet, hogy ötödikben félévkor nem szabad buktatni, mert biztosítani kell a zökkenőmentes átmenetet az alsó és a felső tagozat között. Arni nem tanult. Hiába próbálkoztam mindennel. Korrepetálásra sem járt. Jött a félév. Arni bukásra állt. Hiába hívtam javítani, nem volt hajlandó. Tudtam, hogy otthon gondok vannak, de nem beszélt róla. Sokat töprengtem, hogy mit tegyek. Ha átengedem, még jobban rontom a helyzetet. Ha nem, az neki is, nekem is nagy kudarc. Lehet, hogy nekem is kellemetlenségem lesz belőle, hiszen volt egy tiltó rendelet. Végül megbuktattam. Nem tévedtem, mehettem raportra a főnökömhöz. Hosszú eszmecsere után megúsztam egy rosszallással és egy enyhe szóbeli dorgálással. Jött a félév utáni fogadóóra. Eljön-e valaki Arniéktól? Mit fogok mondani? Hogyan lesz tovább? Arni édesapja jött. A bemutatkozás után megköszönte, hogy megbuktattam a fiát. Megdöbbentem. Ilyen még sosem fordult elő velem, hogy egy szülő megköszöni a buktatást. Később megértettem. Édesapja elmondta, hogy otthon nincs minden rendben, de mostantól kezébe veszi a dolgot. Megkért, hogy segítsek Arnit jobb belátásra bírni és segítsem a tanulásban. Megállapodtunk. Mindketten foglalkoztunk Arnival, ő otthon, én az iskolában. Arni rendszeresen járt korrepetálásra. Év végén nem bukott meg. Máskor sem. Elvégezte a nyolcadikat, matematikából közepes eredménnyel. Sokat köszönhetett édesapjának. Néhány hónappal ezelőtt találkoztam Arnival az utcán. Üdvözlés után megkérdeztem, hogy mi van vele, hogy alakult a sorsa? Büszkén mondta, hogy egyetemre jár. Hozzátette, hogy ezt nekem köszönheti. Nagyon meghatódtam és megörültem. Gratuláltam neki és sok sikert kívántam. Nagyon jó érzés töltött el. Ilyen szép ajándékot és köszönetet ritkán kap az ember. Jobban örültem Arni szavainak, mintha egy kitüntetést kaptam volna. 165 Antológia 2016.indd 165

2016. 08. 25. 7:57:17

Fabinyi Gáborné Lezárult egy tartalmas életút Kiss Horváth Sándor (1932-2014) Nem kapott semmit előre az élettől. Nem kapott családi hírnevet, gazdagságot – mindent az alapoktól kezdett, lassan, folyamatosan haladt előre. Példa lehet ő minden ember számára, mennyi mindent lehet tenni, és meddig lehet eljutni az életben, ha az ember akarja. Hatan voltak testvérek, ő a legfiatalabb. A 8-ik osztály után tovább nem tanulhatott, ezért 17 évesen Budapestre ment dolgozni. Munka mellett tanult, így érettségizett. Amikor a katonai behívóját megkapta, Tatára – a Páncélos Tiszti Iskolába – került. 3 év után hadnagyként avatták fel. Kalocsára került a harckocsi ezredhez. 25 évet szolgált a hadseregben, hivatásos tisztként. Az utolsó 10 évet Orosházán, a műszaki alakulatnál töltötte. Századosi rendfokozattal távozott a hadseregből. 2002-ben őrnaggyá léptették elő. Nyugdíjasként először az MHSZ-nél sorkatonai várományosok felkészítését vállalta. (MHSZ Klubok története az orosházi járásban, 1980. írása). Majd a Darvas Emlékházban volt, ahol nagyon sokat tanult Nagy Gyula bácsitól. 1984-től 1994-ig pedig a Boldizsár Képtárban dolgozott (Lásd: Boldizsár István festőművész magánélete, 1995.). Nyugdíjasként belépett az orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklubba, és ezután ő is kiállított. A régiségeket még katonaévei alatt kezdte gyűjteni. A helyi múzeumnak adományozta katonarégiségeit. 1982-ben megalapította az Orosházi Honismereti Csoportot. Vezetésével a csoport tagjai létrehozták az ország egyetlen Kútmúzeumát, melynek avatása 1983. május 5-én volt. Vezetését/üzemeltetését ő vállalta magára. A múzeum 2001. és 2005. évben megkapta az „Év Múzeuma” elismerést. Ezáltal országos és nemzetközi hírűvé vált. Munkásságát 1983-ban Podmaniczky-díjjal, 2002-ben Orosháza Városért kitüntetéssel ismerték el. 2011-ben a Honismereti Munkáért Emlékérem166 Antológia 2016.indd 166

2016. 08. 25. 7:57:17

mel tüntették ki. 20 évig vadászott. Sok vadászkiállítást rendezett. Vadászélményeit gyakran leírta (Helyi vadászat története). Kéziratgyűjteménye – a Helytörténeti Füzetek – mintegy 100 darabból állt. Kiadatlan „Önéletrajzi emlékeimből” című könyvében összefoglalta életének történetét. Utolsó munkája az Alföld Gyöngye Szálloda és Konferencia Központ területén található – egykor – Orosházán létezett Honvédségek Emlékszobája. Sohasem mondja már: „Figyeljen csak ide, Margaréta!” 2014. június 29-én, Kecskeméten, a XLII. Országos Honismereti Akadémián kegyelettel emlékeztünk meg róla. Rehák Sándorné Emlékezés 1938. július 4-én születtem, 13 évre a bátyám után. Édesapám kéményseprő, édesanyám háztartásbeli volt. Sokat költöztünk, ahogy édesapámat áthelyezték, költözött a család. Saját házunk, vagyonunk nem volt. Azért a szeretet, ami összetartotta a családot, kárpótolt a vagyonért. Szegény édesapám sokat álmodozott a kis házról, rózsákról, de sajnos nem adta meg neki az élet. Bátyám fodrásznak tanult. Még most is látom gyönyörű frizura rajzait, amit inasként készített. Békésről Orosházára költöztünk, itt éltük meg a 41-es nagy árvizet. Orosházáról nem sok emlékem van, hiszen még nagyon kicsi voltam. Volt egy világgá menés. A sarki boltoshoz, Skolák bácsihoz akartam költözni, mert megígérte, hogy éjjel mesél és megkóstolhatom az összes cukorkát, ami csak van a boltban. Féltem az utcabeli bolond Bélától és így nem mentem világgá. Velünk szemben lakott a jegyző, két szép leánya volt, Vilma és Virág kisasszonyok. Szépek voltak, két snájdig katonatiszt udvarolt nekik. Engem nagyon szerettek, megtanítottak zongorázni. Elpötyögtem a BociBoci Tarkát segítséggel és nagyon büszke voltam magamra. Nem bírtam 167 Antológia 2016.indd 167

2016. 08. 25. 7:57:17

elviselni, ha piszkos lett a ruhám. Addig könyörögtem, míg tisztát nem kaptam, de vigyáztam is rá. Orosházáról Kabára költöztünk. Ott csak pár hónapig laktunk. Én ott lettem óvodás, a bátyám meg nagyfiú. Életében először beborozott és egy kislánynak szerenádot adott. A leányzó nem fogadta a szerenádot, ezért jött a borozás. Aztán elénekelték, hogy: Jártam ablak, híd alatt és lepisáltam a falat. Csak az volt a hiba, hogy álmában tényleg megtette, csak nem kívül, hanem bent a szobában. Még egy emlékkép: Karácsony éjjelén száncsengés, lónyerítés. Anyukámékkal kinéztünk és az én daduskám ült menyasszonyi ruhában a szánon. Mentek esküdni a templomba. A háború Püspökladányban ért bennünket. A bátyámat innen vitték leventeként a háborúba. Soha többé nem láttam őt. Jöttek a tábori levelek. Édesanyám sokat sírt és én is vele. Ekkor ismertem meg a fájdalmat. Láttam a háború borzalmait, amit gyermeknek és felnőttnek sem volna szabad átélni sohasem. Emlékszem bombázásokra. Amikor Debrecent bombázták szüleimmel a padlásról néztük. Olyan volt, mint egy tűzijáték és én nem értettem, hogy miért sírnak a szüleim. Bejöttek az oroszok. A pincében vészeltük át a támadást. Amikor vége lett a fegyverropogásnak, édesapám kimerészkedett a pincéből és a kertek alatt kiment a városszélére, a bevonuló elé. Trének jöttek, rongyos, mezítlábas sereg. Le is vetkőztették édesapámat, ingbe, gatyába, mezítláb jött haza. Püspökladány hatszor cserélt gazdát. Hol azt hallottuk „sztoj”, hol azt „halt”. Emlékszem egyszer kiürítették a várost. Ki kellett menni a lakosságnak a határba. Édesapám a nyakába ültetett és úgy vitt jó darabon. Bujkáltunk a kukoricásban és a kúpok között. Jöttek a ráták, egész alacsonyra ereszkedtek és géppuskatüzet nyitottak a menekülő emberekre. Ennél szörnyűbb élményre nem emlékszem gyerekkoromból. Ahogy az emberek jajgattak, kiabáltak, szörnyű volt. Nem tudom, hogy kerültünk haza. Aztán jött a bombázás. Szerencsénk volt. A repülők célpontot tévesztettek, a bombákat a város másik szélén dobták le. Szüleim mesélték el később, hogy a temetőt is találat érte. A halottakat dobálta szanaszét a robbanás. Amikor vége lett a támadásoknak bevonult az orosz hadsereg. Megszűntek a bombázások, de jöttek a zabrálók. Édesanyám libákat tömött, hogy legyen mit enni. No, a katonák mindent elvittek. Úgy tekerték ki a libák nya168 Antológia 2016.indd 168

2016. 08. 25. 7:57:17

kát, hogy még gágogni sem volt idejük. A katonák beköltöztek a lakásokba. Jött a policáj és a tiszta, rendes lakásokat lefoglalta a tisztek számára. Édesanyám és többen is rájöttek, hogyha szívesen, tiszta, rendes szobával, ágyneművel fogadja a transzportot, tisztek jönnek és megvédenek bennünket a zabrálóktól és erőszakoskodóktól. Volt is mindig 5-6 tisztünk. Engem, mint gyereket szerettek, csokit kaptam tőlük. Volt sok borzalom és volt ahol erőszakoskodtak. Az elején édesanyám is menekült éjszaka, nem is egyszer, amíg nem voltak lakóink. Egyszer a tábori konyha költözött hozzánk. Az udvaron volt felállítva a nagy tábori konyha, ahova sok katona járt. A szüleim nagyon vigyáztak rám és nemigen engedtek közéjük. Emlékszem, a szakács szemet vetett édesanyámra. Mutatta neki a szép selyemkendőket, de erőszakos nem volt. Anyukám mégis félt tőle. Egyszer vízért mentünk édesanyámmal. A kúthoz jött két katona és elkérték a kantafedőnket, kölnit ittak belőle. Olyan szagos lett a két fedő, hogy sokszori forralás és mosás után is csak alig lehetett használni. A katonák sokszor kártyáztak nálunk. Édesapám tudott kicsit tótul és kibicelt nekik. A csörgő órát nem nagyon ismerték. Egyszer a mi tisztünk felbiztatta édesapámat, hogy úgy 9 óra felére húzza fel csörgőre az órát , akkor vannak legjobban benne a durákozásba. Majdnem rossz vége lett a tréfának. Az óra csörgésére az egyik tiszt majdnem lelőtte az édesapámat. Azt hitte pokolgép robban. Máskor édesanyám került veszélybe. Az altiszt állandóan bepisilt. Édesanyám nem győzte lepedővel. Amikor elköltöztek takarított utánuk. Sok tetű volt, amit édesanyám egy fadarabbal nyomkodott agyon és közben mondogatta, hogy mit csináljon Sztálin a tetves, húgyos katonájával. A pucér pont a háta mögött állt és minden szót megértett. Még szerencse volt, hogy akkor is jött valaki, aki megmentette. Volt a katonák közül is jó ember, hisz őket is anya szülte. Család, gyermek várta őket is haza. Köztük is volt olyan, aki soha nem láthatta már a tajgát és volt, akit már senki se várt. Egyszer volt nálunk egy nagyon kedves, vidám katona, akit Miskának hívtak. Egyszer kapott egy hivatalos levelet, elolvasta és nagyon szomorú lett. Bement a szobába és keserves zokogás hallatszott ki. Nem szólt, hiába kérleltem, még hozzám sem. Napok múlva egy este bejött hozzánk. Édesapámat arra kérte, hogy húzza le a lámpa fényét, talán azért, hogy ne lássuk könnyeit. Elmesélte, hogy érte169 Antológia 2016.indd 169

2016. 08. 25. 7:57:17

sítést kapott, házukat találat érte, szülei és kishúga meghalt a romok alatt. Együtt sírtunk vele. Őt is nagyon sajnáltuk, olyan keservesen mondta: „Miska meghalni háború, Miskát nem siratja senki”. Mi megsirattuk őt is, a mi Miskánkat is, hisz a bátyám is Mihály volt. Miska meg is halt nemsokára. Azok, akik akkor nálunk és a szomszédunkban laktak, harckocsizó alakulat volt. Törökszentmiklósnál aknára futottak. Talán érezték vesztüket. Indulás előtt elbúcsúztak. Szólt a harmonika, táncoltak olyan vadul, olyan fergetegesen járták tele erővel, vidámsággal, ifjúságuk teljes szépségével. Annyi sok év után még mindig látom, ahogy járják. Akkor láttam először életemben orosz táncot, nagyon megszerettem. Azóta sokszor láttam filmekben és mindig eszembe juttatja a mi halálba táncoló katonáink emlékét. Egy Miklós nevű jött vissza. A visszavonulók hozták sebesülten, édesanyám ápolta. Tőlünk ment vissza a frontra. Még sok szörnyűség következett a háború végéig. Egy gyalázatos ember kiszolgáltatta az asszonyokat pénzért és szajréért az oroszoknak. Volt az utcánkban egy szegény bolond még azt is. Az egyik policájnak sikerült kinyomozni, hogy ki ő és a városparancsnok bezáratta. Fel akarta akasztani, de az egyik őr megszöktette. Sok év múlva találkoztunk vele Csanádapácán. Amikor édesapámat meglátta, elköltözött onnan. Féltette az irháját. 1945-ben a háború még tartott, de már megkezdődött a visszavonulás. Hozták a sebesülteket. Az orvosok érzéstelenítés nélkül operáltak, nem volt gyógyszer, sem kötszer. Hallottam, ahogy a szüleim beszélték, hogy még pálinka sem volt, hogy legalább elkábítsák a katonát. Úgy vágták le a katona szétroncsolt karját, hogy a fájdalomtól ájult el. Megkezdődött az iskola. Nem volt ruhám. Édesanyám a szövet ágyterítőből varrt nekem nadrágot. Jó meleg volt. Nagyon örültem neki. Az első iskolatáskám fehér vászonból készült, virágos ágon kismadár díszítette. Fa tolltartó volt benne, könyv nem volt, füzetre sem emlékszem. Az eszközök talán csak év vége felé lettek meg. Lassan eljött az év vége. A vizsgán függönyből készült fodros, fehér ruhám volt. Szavaltam Gárdonyi Géza „A háború árvája „ című verset. Szem nem maradt szárazon, belőlem csak a végén tört ki a zokogás. 74 éves múltam, a verset még mindig tudom. Sok mindent elfelejtettem, a tegnapi dolgokat elfelejtem, de ezt nagyon mélyen őrzi az emlékezetem. 170 Antológia 2016.indd 170

2016. 08. 25. 7:57:18

Gárdonyi Géza Háború árvája Fészekből kiesett madár - a nevem. És én nem tudom: mi történt velem? Annyit sírtam, a szám is belefáradt: Jaj, nem találtam apámat, anyámat! Az éjjel mégis láttam apukám. Kard volt kezében, seb a homlokán. Nézett. Szeméből a könny kiesett. - Apukám édes, fáj-e a sebed? - Nem fáj, fiam. Szégyelleném, ha fájna. De búsít, hogy a hős gyermeke árva. Ha kenyeret kérsz, van-e aki hallja? A nyoszolyád tán tüskebokor alja? Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére? Odaborulsz az országút kövére. -Apukám, - mondtam, - hát már ez se fájjon: láthatod, hogy hálok puha fehér ágyon, Kenyér ha kell, egy egész nemzet adja. S ha sírok, mindig lesz aki meghallja: bárki is az, ki karjait kitárja, Krisztus szívére borul minden árva. Lassan vége lett a háborúnak. Jöttek a hadifoglyok. Édesanyámmal kijártunk az állomásra. Vártunk minden nap. Semmi hír. Már nem jöttek a katonavonatok és levél sem jött. Szüleim a Vöröskereszttel kerestették a bátyámat. Aztán egy szomorú napon megjött a levél. Benne igazolvány, a bátyámé. Sarka kicsit véres. Talán az ő vére. Ismeretlen katona zsebében találták. Szegény édesanyám idegösszeroppanást kapott, hosszú ideig beszélni sem tudott. Később abba bízott, mégis élhet a bátyám, talán csak az ő ruhája volt idegen emberen. Soha többé nem jött haza. Szomorú időszak következett. Édesapámat internálták. Nem volt ő soha nyilas, csak egy pár iparos barátjával korteskedtek egy képviselőnek. Elvitték őket a debreceni nagyerdőbe, ahol volt egy tábor. Ott volt hónapokig. Közben édesanyám ügyvédet fogadott. Sokat küszködött szegény. 171 Antológia 2016.indd 171

2016. 08. 25. 7:57:18

Pestre járt csereberélni. Utazott a vonat tetején. Hallottam, hogy a szomszédokkal beszélték, hogy valaki elaludt és a vagonok közé esett. Nagyon megrémültem, de nem árultam el, hogy hallottam mit beszélnek. Szorosabban fogtam a kezét, amikor iskolába kísért és nagyon féltem, amikor újra elment. Emlékszem, egyszer Debrecenben voltunk édesapámnál. Ismerősöknél aludtunk és reggel korán kimentünk a kertbe. Édesanyám azt mondta, bármit hallok ne szóljak, főleg ne sikítsak, mert nem szabad, hogy megtudják, hogy ott vagyunk. Kis idő múlva zsivajgást hallottam. Kiabáltak, hogy „aljas hazaárulók, lőjétek le őket, mint a kutyát”. Aztán valaki mondta, hogy szóljanak az utolsó szó jogán. Ekkor hallottam tiszta, mély hangon: „Kisfiam, ne felejtsd el az apádat.” A másik hang azt kiáltotta: „Éljen a haza!” Csattant a parancs. Tűz, puskaropogás. Néma csend. Édesanyám zokogva kapott fel, ölelt magához és beszaladt velem a házba. A téglafal túloldalán megöltek két férfit. Nem értettem, nem tudtam felfogni, miért kellett meghalniuk. Most már tudom, elvük volt olyan, ami az akkori rendszernek nem tetszett, ezért kellett meghalniuk. Álmomban sokszor előjött ez az esemény. Engem is üldöztek, menekülni akartam, de nem mozdult a lábam. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Félelmetes volt. Aztán szépen elmúlt. Egy éjszaka halkan kopogtak az ablakon. Édesanyám már a kopogásról megismerte. Megsimogatta a fejemet, felkeltett. Kislányom hazajött édesapád. Vége lett a rémségeknek, a rémes álmok sem gyötörtek többé. Mindezek után Gyomára költöztünk. Az életünk lassan kezdett rendes kerékvágásba jutni. Édesanyám mindig várta haza a bátyámat. Soha nem tudta elfogadni, hogy meghalt. Nálunk lakott egy unokabátyám, Pali. Boltos segéd volt. Nagyon víg kedélyű fickó volt. Édesanyám kedélye egészen kivirult, viccein jót nevetett. Hasonlított a bátyámra, talán őt látta benne. Édesapám is kiheverte a börtönt, a sok borzalmat. Szívesen dalolgatott. Nagyon szép hangja volt. Csak úgy zengett, amikor édesanyának dalolta, hogy szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát. Nagyon ritkán fordult elő, hogy leigya magát, de akkor egészen a sárgaföldig. Egyszer elmaradt. Édesanyámmal keresésére indultunk. Az én jó apám olyan részegen jött velünk szembe, hogy nem ismert meg bennünket. Édesanyám nagyon dühös lett rá. Elkezdte neki mondogatni: „Te részeg disznó, nem szégyelled magad, ennyit inni.” Apám botladozó nyelvvel kérte ki ma172 Antológia 2016.indd 172

2016. 08. 25. 7:57:18

gának: „Asszonyom kicsoda maga? Hogy mer engem inzultálni?” Haza vezettük, lefektettük és édesanyám a légycsapóval úgy elfenekelte, hogy másnap alig tudott ülni és semmire sem emlékezett az incidensből. Sokáig nevettünk az eseten, ha szóba került. Mezőkovácsháza volt a következő lakhelyünk. Itt édesapám üzletvezető volt és megszületett az öcsém, 1948. április 11-én. Nagyon szép baba volt. Nagyon szerettük. 1950-ben édesanyámat megműtötték. Ketten vigyáztunk az öcsikémre édesapámmal. Ekkor kaptam tőle az első és utolsó pofont az életemben, ami akkor a volt, mint egy lórúgás. Azt hiszem neki jobban fájt, mint nekem. Az öcsém nagyon sírós volt. Édesapám begombolta a kabátjába és hurcolta a konyhában, közben mondogatta: „Viszi a kenguru a fiát”. Amikor elfáradt le akart ülni, én meg kirántottam alóla a széket és hanyatt esett a kisgyerekkel. Felugrott és ijedtében kaptam a pofont. Nem tudom, hogy az ütés fájt-e vagy a felismert butaságom, vagy az ijedtség, hogy az öcsémnek baja történhetett volna, de sokáig sajgott. Édesanyám hazajötte mindent elfelejtetett. Újra együtt voltunk mi, négyen. És újra szép volt a világ. Most tél van. Kint hatalmas pelyhekben hullik a hó. Lágyan terül el a földön. Makulátlan, csillogó, tiszta fehér takaróval fedi a tájat. Beborít fájdalmat, örömöt, de az emlékek feltörnek, kibújnak, ahogy a hóvirág kidugja fejecskéjét a hó alól. Köszönöm Istenem! Dimák Béláné Keserédes Nagyszénásnak nem volt mindig temploma. A templomépítés gondolata először 1891 januárjában vetődik fel, azon esemény kapcsán, hogy Gróf Károlyi Gyula, 1 hold földet adományoz az egyháznak templomhelyül. (Azonban tudni kell, hogy az adományozott hely nem az a hely, ahol ma is áll az evangélikus templom.) Az 1897-es esztendő már a komoly tervezgetések éve a templomépítés szempontjából. Arra ösztönzik a tehetősebbeket, hogy adományokkal támogassák az építkezést. Márciusra elkészül a terv és a költségvetés. Elindul a templom építése, majd emellett a templom berendezésének, kellékeinek beszerzése is. A templom felszentelésére 1900. július 1-én került sor. Az 1900-as évszám azóta is hirdeti a templom homlokzatán az építés dátumát. 173 Antológia 2016.indd 173

2016. 08. 25. 7:57:18

A nagyszénási evangélikus templom azóta bajba került. A tetőszerkezetet, amely azóta megroggyant, 4-4 vasbeton oszloppal kellett kívül-belül megerősíteni. Ez egy kényszermegoldás volt. Erdélyi Zoltán lelkészünk elhatározta, hogy renováltatja a templomot. Ehhez viszont sok pénzre lesz szükségünk. Pályázatot adott be, de a pályázat nem nyert, így másutt kellett pénzforrást keresni. Külföldi segítségre volt szükségünk. Lelkészünk régóta kapcsolatban állt Szórvány Segédszervezettel, melynek címe: Luther Márton Szövetség Észak-Német Slesszik Holstejn osztály. Ez a Szórvány segédszervezet csak akkor utal át pénzt a Nagyszénási Evangélikus Egyháznak, ha rendelkezik egy fix összeggel. Megindult a gyűjtés. Mi, presbiterek, segítségünket ajánlottuk fel. Összefogásra volt szükségünk. Én is presbiter vagyok, így elindultam adományt gyűjteni. Erről szerzett élményeimet írom most le. Volt édes és volt keserű tapasztalatom egyaránt. Róttam a lakásomhoz közeli utcákat. Felkerestem az ismerősöket adományozás céljából. Mivel érveltem? Az egyik érvem az volt, hogy Nagyszénás szégyene lenne, ha összedűlne templomunk, amit elődeink az 1900-as években arcuk verejtékével építettek fel. Másik érv: nemes célnak adományozunk. A felkeresett személyeket jól ismertem, hiszen sokukat tanítottam, így szívélyesen fogadtak. A jószívű emberek között voltak kispénzűek, nagypénzűek, evangélikusok, katolikusok és felekezet nélküliek. Minden kis adományt elfogadtam és megköszöntem. Az adományozók többsége nyugdíjas volt, de szép számmal adakoztak fiatalok is. Emlékszem, hogy az első ismerős 1000 Ft-ot adott, égette is a markomat a „bankó”. Úgy éreztem, hogy kéregetek. Soha senkitől kölcsön nem kértem, csak a banktól. Később a szégyenérzetem elmúlt. Éreztem, hogy jó ügyet szolgálok. Sok kicsi forint sokat ér. Egy helyen még dollárt is kaptam. Büszke is voltam rá. Ezek a látogatások sok időmbe kerültek, mert beszélgetésünk során előkerültek a család örömei, bánatai az élet nehézségei. Mindez befogadására nyitott voltam. Volt olyan család, akihez többször bekopogtam. „Nem kaptam még nyugdíjat” -mondták - egy hét múlva jöjjön. Így is lett. Később megkaptam az adományt. Ezek édes pillanatok voltak. Voltak azért keserű pillanataim is. Egy alkalommal becsapták az 174 Antológia 2016.indd 174

2016. 08. 25. 7:57:18

ajtót az orrom előtt, mondván, hogy ők nem vallásosak. Nem hagytak időt arra, hogy elmagyarázhassam nekik, ez a falu érdeke is. Érdekes volt egy férfi véleménye. „Forduljon Orbánhoz”- mondta. Azt feleltem neki: „Ha jó lenne a lábam, el is mennék hozzá.” A gyűjtésem egy hónapig tartott. Hatvanan készpénzzel fizettek, 30 főnek csekket adtam. Kb. 170.000.- Ft-ot fizettem az adománykasszába. Tudom, hogy ez nem nagy összeg, csepp a tengerben. Az összefogás eredményeképpen összejött a kívánt összeg a templom belső felújítására. Templomunk szilárdan áll. A belső festés révén szép és otthonos. A harangunk barátságosan ezt kongja: „Szénásiak győztetek. Várlak benneteket az Isten házába! Siessetek! Ne késsetek!” Megfogadtuk a harang szavát. Hálaadásra siettünk a szép templomunkba. Utána szeretetvendégséget tartottunk sok finom süteménnyel, baráti szóval. A siker mindannyiunkat jó érzéssel töltött el. Erdélyi Zoltán lelkészünk mindvégig hitt a sikerünkben, noha betegen vívta meg „csatáját.” Nem csüggedt el, mert Isten velünk volt. Tudta, hogy: a jókedvű adakozót szereti az Isten. Dimák Béla A bor dicsérete Egy régi közmondás szerint három édes dolog van az ember életében: az anyatej, a szerelem és a jó bor. Mivel az első kettőből sajnos többségünk már kinőtt, ezért kénytelen vagyok a jó bor dicséretét választani pályamunkám témájául. A 896. évi honfoglalásunk előtt a Dunántúl nagy része Augustus római császár fennhatósága alá tartozott, majd 400 évig. Sok-sok jól bevált kultúrát hoztak magukkal délről. Gránit kövekből hadiutakat építettek, bambuszból vízvezetékrendszert létesítettek, a központi fűtés elődjét is ők építették meg. Ezek maradványai Szombathely közelében ma is megcsodálhatók. Növénytermesztésükből kiemelkedett a déli hegyoldalakra telepített szőlőskertek. Nem csak szerették, de mesterien értettek a borkészítéshez is. Mi, magyarok, tőlük tanultuk meg a borkultúrát. Nemesítőinknek kö175 Antológia 2016.indd 175

2016. 08. 25. 7:57:18

szönhető a finomabbnál-finomabb tájjellegű borok. A teljesség igénye nélkül a soproni, badacsonyi, szekszárdi, egri, villányi és az alföldi monoki borok. Bizony-bizony elődeink borivók voltak. Csak a II. világháború után kezdtünk jobban rákapni a sörivásra. Jelenleg a külföldiek vendéglátása a magyaros ételek mellett a márkás magyar borok keresete fellendülőben van. Bizonyítja a sok-sok gasztronómiai fesztivál megrendezése, melyből megyénk is sikeresen kiveszi részét. Borban az igazság - borban a vigasz”, mondja egyik mulatós nótánk. És ez szent igaz! Mert a borral öntözött nyelv hamarabb és bátrabban kimondja az igazat. Ez persze nem biztos, hogy mindenkor előnyös is. De bánatunk, csalódásaink engesztelésére jó. Nem véletlen, hogy a világ orvosai egyetértenek abban, hogy napi 2 dl jó vörösbor elfogyasztása igen egészséges. Tágítja az ereket, erősíti a szív izomzatát, sőt felerősíti a szerelmi vágyakozást is. Persze jó tudni, hogy 60 év felettieknek 2 dl-nél több ilyen speciális üzemanyagra van szükségük, hogy dorombolni tudjanak. A zsíros vacsora utáni fogyasztása segíti az emésztést és tündérmesébe illő álmokat idézhet elő. Egy humoros erdélyi írásban olvastam a következőket. Szerintük a vörösbort a bibliai bárkakészítö kisiparos - Noé találta ki. Hat állat: az oroszlán, a tigris, a medve, a disznó, a majom és a galamb vérét keverte össze. Ezért hat-féle tulajdonság mutatkozott meg a régészeknél. Van aki olyankor büszke, mint az oroszlán, vagy kegyetlen mint a tigris, düledezik, mint a medve, disznó módjára hentereng a sárban, majomhoz hasonlóan bujálkodik vagy olyan szelíd, mint a galamb. Ezek a figurák elkerülhetők a következő jó tanács betartása mellett. Szeresd a bort, de légy mindig erősebb nála! Az évek hosszú során sok-sok humoros mondást jegyeztek fel a borivás nagy veteránjai. Egy párra emlékszem csak. Íme: 1. Asszonyt, bicskát és pincekulcsot nem érdemes kölcsönadni. 2. A jó bor lábba áll. Ezért mondják viccesen, hogy a részeg úgy megy, mint akinek kicsontozták a lábát. 3. Akinek csinos, fiatal felesége van, a szőlője meg az országút mellett, az 176 Antológia 2016.indd 176

2016. 08. 25. 7:57:18

soha nem lehet nyugodt. Csokonai Vitéz Mihály emigyen oktatja az öreg papot, aki az ivászat nagy ellensége volt. „Atyám! Az ivásnál alkalmasabb út nincs a mennyországba, mert aki alszik, az idő alatt nem tud vétkezni.” Ezek után halljuk az ellenzék véleményét is, egy borkedvelő kálvinista pap szavait: „ Ne legyetek híveim - ti sem szeszmentesek. Igyátok a jó bort! Koccintsatok velem! Az embernek így is teljesen mindegy, hogy ebbe vagy abba hal bele.” Hogy melyik papnak volt igaza? Döntsék el maguk, kedves olvasóim! Gulyás Sándorné Gyermekkori élményem a kenyérsütés A parasztcsaládok feladata hétvégén a nőtagok pénteken kezdődő kenyérsütési szertartása volt. Minden család otthonában ott volt a búbos kemence, melyet hódfarkú cserépből raktak, élére állítva kör formában - majd polyvás agyagos sárral kívül-belül megtapasztottak és napi egy kéve szárízék eltüzelésével szárítottak ki. Magassága olyan volt, hogy mennyezetig nem ért fel. A tetejét is befedték és ez szárításra szolgált, mikor teljesen felfűtötték. - Magvakat, vagy aszalt gyümölcsöt, esetleg párélesztőt - úgynevezett kerek és nem nagyon magas oldalú /kb. 10 cm/ fonott cserényben. Oldalról körülbelül 60 cm-es rés volt a fal felől, kis padkás bemenet, ezt hívták kuckónak. Helyszűke miatt egy-két kisgyermek is megaludt ott a beterített subán. A külső szélén raktak peremet, melyre szőtt rongyszőnyeget terítettek és bandázáskor átjött szomszédok ültek, megvetve hátukat az öreg búbosnak és melegedtek is. Ontotta befütéskor a kemence a meleget. Volt, hogy a kuckóban a megtermelt cukorrépa után kapott zsákos cukrot, vagy kenyérlisztet tartották. Általában a konyhából fűtöttek, így volt megépítve a kemence. A kintről behozott szárízék hulladékát könnyebb volt feltakarítani. Akkor ez - úgynevezett központi fűtésnek számított. 177 Antológia 2016.indd 177

2016. 08. 25. 7:57:18

A szobában tisztaság és nagyon jó meleg volt. 6-8 kéve szárat égettek el naponta és úgy a búbos tartotta a meleget. A jószágok által leevett leveles szár megmaradt kemény részét kévébe kötötték és száraz helyen tartva, letakarva igen jól égett. A hétvégi feladat a következő volt: a feleség este megszitálta a lisztet, melegen tartotta, letakarva. A szitálás által lazább és könnyebb tésztát kaptunk. Általában három szitabél lisztből készült a kenyér. A mérce a szőrszita volt, ezzel mértük a liszt mennyiséget. A fateknőbe szitált liszt közepébe mélyedést készítettünk, majd langyos vízbe belemorzsoltuk az élesztőt, hozzákeverve egy kevés lisztet. Ez volt a kovász. Ha nagyobb mennyiséget készítettünk kovásznak, érlelés után kivéve belőle összegyúrtuk korpával, majd pogácsává lapítva a kemence tetején megszárítottuk - későbbi használatra. A kovász érése után sós, langyos vízzel olyan állagú tésztát dagasztottunk, hogy hólyagos legyen. Ha ez készen volt, úgynevezett keresztfát tettünk a teknő tetejére. Ez a keresztfa „H” alakú volt, majd betakartuk, hogy keljen a tészta. Pihentetés után újfent átgyúrtuk, és a megfelelő mennyiséget két kézzel kiszakítva a tésztából szakajtó kosárba lisztezett szalvétára tettük. E kosár magassága 30-40 cm-es volt. Azt már szemre lehetett látni mekkora mennyiség kell bele. Egy négy tagú családnak 3 db 5 kg-os cipó kellett - mely két hétig elég volt. Mikor a kosárban felkelt a tészta a felső széléig, lehetett bevetni a kemencébe. Megnézték a kemence hőfokát, az elégetett 4-5 kéve szár parazsát fából készült szemvonóval széthúzták a kemence alján - majd feltették az előkét /a kemence száját lezáró ajtót/ - agyagos sárból készült. Bemelegedett a sütőtér. Kevés idő múlva az előkét levették, a parazsat hátra tolták, illetve a hamut seperték a parázs felé. S jött a kenyér bevetése: fa vetőlapátra ráborítani a szakajtóból a kenyértésztát. Ha hosszúkás vekni alakúra formázzuk, három helyen bevágjuk. Ha cipó formájúra - a kiöntött kerek tésztát egyharmadánál felvágjuk, felhúzzuk, ha megsül, ez lesz a gyürkéje. Mielőtt betoljuk a kemence aljára a kenyeret vizes ecsettel átkenjük. Körülbelül három óra múlva megsül a kenyér. Kivétele után ismét megmosdatjuk a szép piros cipó héját. Ezáltal szép fényes lesz a kenyér. Megsült a parasztcsalád kenyere, volt mit tejbe aprítani. Kicsi cipókat is 178 Antológia 2016.indd 178

2016. 08. 25. 7:57:18

készítettek - általában annyit, ahány gyermek volt a családban. Ízesítésnek kolbász került bele, a gyermekek örömére. Ezek a cipók elég hamar meg is sülnek. Lángos is készült a kemence szájánál pirítva és tejföllel megkenve ízletes finomság volt. A kisült kenyeret a komódra, szalvétára téve hagyjuk kihűlni. Étkezéskor a családfő a kenyér aljára keresztet rajzolva a kenyérvágó késsel - áldást adva rá - megszeli a kenyeret. Ebédkor és más étkezéskor is csak a családfő tehette meg ezt a folyamatot. A családnak odahaza a ház, tanya körül mindenük megtermett, meg volt a gyümölcse a szorgalmas munkának. Akik ebben nőttek fel, szinte beléjük ivódott a föld és a munka szeretete. Biztosan felkelti ez az írás az utókor figyelmét, ha elolvassa. Aki szeretetben éli gyermekkorát, majd a későbbi életét is így éli, annak ezek a dolgok természetesek. Ha kipróbálja bárki ezt a szép és nemes feladatot, biztosan nagy élményben és örömben lesz része. Vörös Pál Neveik nem kőbe íródtak Valahányszor Mamám fát dobott a tűzre, a sparhelt gyomrában szikrát szórt a parázs. A villanyt nem kapcsolta föl. Rádió, televízió nem volt. Egymást hallgattuk. A Mama szépen beszélt, mint a jó alsóvárosiak. A sötétben megelevenedtek a régi lakodalmak, a férfiak tettei, a nagy háború, ahonnan férje nem jött vissza. A lerniben cserép melegedett, amit mikor ágyba bújtunk, puha flanelruhába bugyolálva a lábainkhoz dugott. Mintha a napsugarak lopakodtak volna a dunna alá. Mama szép szavaitól a lelket is melegség járta át. Valaha az öregek edzett memóriája volt az egyetlen eszköz ahhoz, hogy képesek legyünk kizökkenni az idő keréknyomából és a múltunkba lássunk. Régen volt már, mikor a Mama ízületes ujjaival kisimogatta a kön�nyei nedvétől hullámos, sárga újságlapokat. 1914. június 28-án olyasféle szerepe volt annak a pisztolylövésnek a következő négy esztendő véres eseményeire nézve, mint amikor valaki egy szál gyufával meggyújtja a puskaporos hordó kanócát. Csakhogy, addigra már színültig voltak a katonai raktárak lőporos hordókkal. Tízmillió katona, másik tízmillió pol179 Antológia 2016.indd 179

2016. 08. 25. 7:57:18

gári áldozat és hozzátartozóik sorsáról döntött. És az első világháború ma is tart, ha egy háború akkor ér véget, ha már minden halott katona és civil áldozat végső nyugalomra lelt. Az újságkivágáson, amit a Mama simogat, semmi megnyugvás nincs. A képen mászhatatlan meredélyek, szigorú ormok, véres kövek és vérző vizek. Sorba rakott sziklák, fehérek, mint a közéjük szóródott emberi csontok. Mama halkan mondta: „Itt veszett el nagyapád. Néha erről álmodom, pedig sosem jártam arra.” Az álom vis�szafelé mászik, mint a rák, bejár meg nem élt életutakat. Isonzó, Doberdó lágy olasz szavak. Sokáig valahányszor megjelenni láttam az alsóvárosi temetőben egy-egy tipegő öregasszonyt virágot hozni, megállni valamelyik sír előtt, a Mamára gondoltam. Hátuk meg-megrándult. A Mamának ez nem adatott meg. „Majd te, megleled.” Szívekben dermed a suttogás. Az ember a láthatót hiszi. Magában képtelen annak bizonyítására, hogy tovább él halála után. Ehhez hit kell. Credo, quia absurdum! A világ emlékezik az első háborúra. A franciák a dezertőrök becsületét zengik, a britek a hajtókájukra pipacsot tűznek és énekelnek, az olaszok hagyományaikat őrzik és masíroznak. Mi hallgatunk. Síri a csend, mint ama karszti fennsíkon. Nálunk az első világháborúra emlékezni magántörténelmek régóta hurcolt családi gyászterhének tűnnek. Hivatalból követjük a történetírás közhelyeit, amelyek közül nem egy, ma is a sok évtizedes, ellenséges propagandát sulykolja. A bárányoknak a farkasok szemszögéből oktatják a természet törvényeit, hogy még a szarvuk miatt is szégyenkezzenek. A Mama behunyt szemmel beszél és lát. Levelet férjétől néha, talán kétszer-háromszor hozott a postás. „Egyik lábunk a mediterránságban, a másik a fagyos Alpesekben. Baloldalunkon énekeltek a madarak a napsütésben, de ha beszippantottuk a levegőt, érezhettük a közelgő havazás szagát. Ahogy kanyarodott a hegy, előtűnt a város, mozdulatlanságba merülve. A belövések nyomán több részéből füstfelhőzet szállt fel a lilás égre. Mennyi gyötrelem, fájdalom, szenvedés sajoghat benne. Kétezer méteres csúcsok alatt titokzatos tengerszem csillogott, mint a Te szemed, Etelka. Itt védfalat raktunk nagyobb kövekből. Már ideadták a híg gulyást kenyérrel. Talán nyugodt éjszakánk lesz, amit Nektek is kívánok.” Tintaceruzás keze a csajka felé nyúlt. Tekintetét körbejáratta: egy átlőtt olasz rohamsisak, pár szerelék, véres kötések, szomorú emlékei egy tra180 Antológia 2016.indd 180

2016. 08. 25. 7:57:18

gédiának, kézigránát, ferencjóskás bögre összetörve. Mögötte a leomló, törmelékes hegyoldal formavilága nézett a hevenyészve kiépített, keresztül-kasul kanyargó, mégis hadrendet mutató terepalakzatokra. A magasban mesterséges barlangok, az olaszok által elhagyott tüzérségi állások labirintusa. A kavernát a tüzérségnek kitett katonák és a hadianyagok védelmére találták ki. Többnyire a természetes barlangokat mélyítették tovább, míg egy szakasznyi baka is meghúzhatta magát pergőtűz idején. „Négy órán keresztül vánszorogtunk fölfelé idáig. Innen látjuk a mélyben azt a kacskaringós vizet, azt a párás türkizkék szalagot, amit úgy hívnak: Isonzó.” Egy nagyváradi katona, aki mellettem szürcsölte a levest, azt mondta: „Hej, Albert komám, nem alföldi gyereknek való vidék ez.” A másik így szólt: „Merögessed a szömödet, arra van Trieszt!” „Meresztöm én, mert még högyet se láttam ezökig.” A magas, bajszos, szőke legény szegedi volt, mint Albert, habár ő inkább szőreginek vallotta magát, ott volt virágkertész. Itt tartott a vacsora és a beszélgetés, ami alatt besötétedett. Ekkor eleinte mélyről jövő, iszonyatos morajlás hangzott, aztán meghasadtak a hegyek és a hasadékból lángoszlopok lövelltek ki. Fülsiketítő dörgés kezdődött, amit a visszhang szinte az elviselhetetlenségig fokozott. Az őrjítő hangzavarban embertől emberig kúszva közvetítették a parancsot. A tüzérségi nyomás alatt kiválóan képzett olasz alpin egységek és hegyivadászok közeledtek a főleg Szeged és Nagyvárad környéki, korábban dombot se nagyon látott toborzottak felé, akiknek a szegedi Mars-téri laktanya után a csúcsra tekintés már szédülést okozott. Egy véres alak gurult közéjük üvöltve: „Nem adható fel az állás! Kitartani a végsőkig!” A hírnök megpihent. Fegyverek dörögtek, kövek gurultak, aztán megindult a hegyoldal. Ház nagyságú sziklák repültek föl és robbantak egymásnak. A segélykiáltásokat a hegy robajlása sem nyomta el. Mikor csillapult az omlás a hírnök kivetette magát a védfal mögül és elkúszott. Az összeszorított ajkú szőregi kertészember szögletes állán feszült a bőr, arcán minden robbanásnál megrándultak az izmok. „Hétfelől tört ránk az ellen, bizony nem tudni mi lesz a vége. Azt hiszem veszteség fog lenni. Nem akarok meghalni!” „Azt sem tudni hol az ellenség...” - kezdte a társa, de a közelben robbant lövedék végzett vele. Albert ordított és megpróbálta sovány, védtelen testét egy sziklarepedésbe préselni. „Amíg nem látjuk őket nem lőhetünk!” 181 Antológia 2016.indd 181

2016. 08. 25. 7:57:18

üvöltötte a bajszos, szőke férfi. Ismét beesett a kövek mögé egy küldönc. „Kitartani! Reggel ellentámadás! Addig életben maradás!” Tüzek gyúltak, rázkódtak a hegyek és minden, ami több száz katona védőállása volt. Infernális éjszaka telt. Egy közeli becsapódás után Albert kezét melegség öntötte el. „Istenem vérzek!” A félelemtől szűkölve nyomult a többiek között a kaverna mélyebben fekvő részei felé, ahova Diendorfer őrnagy parancsára kőoltárt emeltek. Ez a felirat állt azon: Szűzanyám, Mária légy néped oltalma! Megtér és imádkozik a golyózáporban az is, ki mindig csak káromkodott. A reggeli szürkületben észlelte, hogy nem a saját vére folyt. A szőke, bajszos legény az oldalán hevert. Alig mozdult. Vízért rimánkodott. Egyik lába távolabb feküdt. Albert hozzákúszott, kulacsából megitatta, de akkor meghalt egy rossz szagú vértócsa közepén. Lábát már legalább két órája elvitte a gránát. Az olaszok sűrűn lőttek. A sziklák között sebesültek sokasága feküdt, jajgatott. Volt, akinek a hasa hosszan fel volt repedve. Tűzparancs érkezett. „Tüzelj! Jönnek a macskazabálók!” Tizenkét órás tűzpárbaj kezdődött. Csattogtak a manlicherek, kelepeltek a géppuskák. Tűzkígyók sziszegtek. Nem szűnt az ágyúzás. Albert mellett halomba gyűlt a géppuskaheveder. A fegyver csöve vörösen izzott. „Lőni kell az utolsó patronig!” A szakadékban a halál szele örvénylett. „Etelkám, kisfiam, kislányom búcsúzom Tőletek. Az öldöklést soha nem kívánó sem reménykedhet már abban, hogy élve marad. Bocsássatok meg mindenért! Szerettelek Benneteket, ha nem is mutattam mindig.” Amikor hörögve a hátára fordult, a hegyek havas csúcsán ezüstöt olvasztott a napsugár. Az égbolt olyan kék volt, amilyennek még sohasem látta. A szegedi 46-osok III. zászlóalja tizenegy isonzói csatán verte vissza az olasz hegyi egységek rohamait, hogy rá ne zúduljanak a Dunántúlra. Négyszázezren búcsúztak. Testük sokszor a természet oltárán porladt a fehér sziklák között, de legtöbbjüket tömegsírba temették. Manapság már alig kivehető, amit a kőbe véstek: Édesanyám, ne keressen engem, A többi közt úgyse talál engem! A fejfámra nincs a nevem írva, Csak úgy fekszünk közösen egy sírba. Most már, hogy a Mama is meghalt, oda az emlékezet, de mesebeli sóhaja, 182 Antológia 2016.indd 182

2016. 08. 25. 7:57:18

amit gyermekszívemnek hátrahagyott, mint szakadt ideg máig bennem remeg. „Majd te megleled.” Budapesten, a Hősök terén, az ismeretlen katona sírjában az olasz frontról hazahozott katona holtteste fekszik. Nekem nem ismeretlen. Hittel hiszem, ahogy meghagytad Mama, hogy ismerem! Melegáné Csóti Ágnes Találkozás a tengerrel 1962-ben, 13 éves kislány voltam. Kiskőrösön a Sallai - Fürst utcában laktunk. Ha nem ismered az egykori Kiskőröst, akkor úgy mondanám, hogyha a régi mozi előtt állsz, akkor mindjárt balra, a Tűzoltó parancsnokság után kell még menni a „Darula-dombig.” (Darula-dombnak csak azért nevezte el a köznyelv egy kis túlzással azt a kis emelkedőt, mert így hívták a családot, akiknek a háza előtt volt az egyetlen „magaslat” a faluban, amiről télen szánkóval le lehetett csúszni.) A kis téren jobbra állt egy ház, ahonnan egy másik kis utca nyílt, hát ott állt a mi házunk. Talán kicsit bonyolultnak tűnik így leírva, de nem volt hosszú az út a mozitól, és este a sötétben sem féltünk, mert mindenki ismert mindenkit. A moziba nagyon szerettünk járni, hiszen akkor még nem sok lehetőség volt más szórakozásra. A nővérem nyolc évvel idősebb volt nálam, és csak akkor mehetett el játszani, ha magával vitt. Így aztán én voltam a legkisebb, aki a nagyok játékában sokszor részt vehettem. Nővérem, amikor már nagyobbacska voltam, a moziba is elvitt magával. Szomszédunkban, a Darula domb egyik házában lakott a mozi jegypénztárosa albérletben a családjával. Láttuk a nagy plakátokon, hogy éppen milyen filmet játszanak, és a nővérem megbeszélte Irénke nénivel, hogy akkor mi este moziba megyünk! Persze én kislány voltam, ezért nem igen lehettem volna ott az esti előadásokon. De én vele akartam menni! Ezt úgy oldottuk meg, hogy mindig előre megvolt a jegyünk, és addig álltunk a mozi oldalánál a sötétben, míg az emberek be nem mentek. Amikor az utolsó csengetés elhangzott, akkor osontunk csak be az épületbe. A jegyünket lekezelték, aztán a lépcsőn fel a karzatra! Leghátul a hatodik sorban mindig a két legszélső jegy volt a miénk. Amikor a film végét lehetett sejteni, mi gyorsan felálltunk és lefutottunk a lépcsőkön, majd elsőként hagytuk el a mozi épületét. Nem minden filmnek sikerült a végét is 183 Antológia 2016.indd 183

2016. 08. 25. 7:57:19

megnéznünk, mert volt, hogy rosszul ítéltük meg a hátralévő időt, és már percekkel előbb elindultunk. Irénke néni volt a kísérőnk, gyorsan haza értünk, nem volt hosszú az út, és a szüléink sem aggódtak miattunk. Nagyon sok filmet láttam így a nővéremmel. Furcsa neve volt az utcánknak. Sallai- Fürst utcának hívták. Soha nem értettem, hogy hogyan adhattak egy embernek ilyen nevet! Nem igazán érdekelt, hogy ki volt ő? Azt meg végképp nem gondoltam, hogy ez két ember neve. De mindig vetettem egy tamáskodó pillantást a különös feliratú táblára, amikor a mozitól befordulva a házunk felé vettem az irányt. Azért még sem kértem senkitől sem magyarázatot, mert elfogadtam azt, amit láttam! A postás már nagyon régen ugyanaz volt. Mindenkit ismert az utcában, mert akkor sem az emberek, sem a családjuk nem vándoroltak el máshová, mindenki ugyanott élt, ahol született. Nyár volt, és egy alkalommal a postás nekünk dobott be egy képeslapot, amin egy nagyon szép tengerparti öböl volt látható. A lap nem a mi nevünkre szólt! De a postásnak valahogy nem sikerülhetett megfejteni az igazi címet, és nekünk kézbesítette! Persze, a nővéremmel azonnal azt kezdtük nézni, hogy milyen szép kék a tenger, és az öböl, amiben csónakok és színes jachtok ringatóztak a vízen. Ilyen nincs is! Minden nagyon távolinak és elérhetetlennek látszott. Persze nagyon felkeltette az érdeklődésünket. Az apró betűkkel írt Saint - Tropez nevet sikerült elolvasnunk, és a lapon valaki az üdvözletét küldte, és hogy jól van, de nekünk a címzett neve és a küldője is ismeretlen volt. Az utcanév nem Sallai - Fürst, de amilyen különleges volt az utcánk neve, talán úgy olvasta a postás, hogy még az is lehetett. S aki arra is gondolhatott, hogy itt két kislány van, és ők biztosan örülni fognak ennek a szép képeslapnak, aminek a címzettje ki tudja, hogy hol lakhatott? A postást csak néha láttuk, mert mi és az utcában lakó többi szomszéd is csak igen ritkán kapott levelet abban az időben. Csak néztük álmodozva a szép képeslapot, tetszett a tenger öböl, és nagyon boldogok voltunk, hogy véletlenül pont hozzánk sodorta. Hat évvel ’56 után már nem volt csoda, ha valaki ilyen szép helyről jelentkezik. Este apánk végig kérdezte az utca lakóit, hogy, nézzék már meg, nem ismerős-e valakinek ez a név, ami az aláíráson szerepelt. De mindenki azt mondta, hogy nekik nincs ilyen nevű rokonuk, sem ismerősük. 184 Antológia 2016.indd 184

2016. 08. 25. 7:57:19

így azután továbbra is nyugodtan nézegettük a képeslapot, aminek már minden szegletét és csücskét ismertük. A kék tenger teljesen lenyűgözött, és azt mondogattuk a nővéremmel, hogy mi ilyen szép helyre soha nem fogunk eljutni! Nyár volt, esténként megtelt a mozi előtti tér, sok ismeretlen fiatallal, akik éppen valamelyik nagymamánál nyaraltak, és csak nyáron látogattak a falunkba. Hétköznaponként a vásárlás után mindig felfutottunk a négy lépcsőn a mozi bejáratához, hogy megnézzük, éppen milyen filmet fognak vetíteni. Vasárnap délután a sétából hazatérve a sok fiataltól alig lehetett a téren elférni. Vajon milyen filmet fognak vetíteni, hogy ennyien vannak? Futottam megint fel a lépcsőn. A moziba új plakát került! Alig hittem a szememnek, mert a plakáton azt olvastam: „A Saint Tropezi - csendőr”. - Saint Tropezi csendőr! Kiabáltam, amikor bementem a kapun. - Tropezi csendőr? - kérdeztem anyukám. - Te meg milyen tropezi csendőrről beszélsz? Ki hallott már ilyet? - Képzeld, anya - mondtam hadarva, - nem tropezi csendőr, hanem Saint Tropezi csendőr! Tudod, ahonnan azt a lapot kaptuk, vagyis nem mi, hanem csak a postás dobta be a képeslapot és most egy olyan filmet fognak a moziban játszani, aminek az a címe, hogy „ A Saint Tropezi - csendőr”, és abban a tengerparti francia kikötőben játszódik, ahonnan a képeslap érkezett! Nem csak a képeslapról fogjuk látni a tengert, hanem filmen is! Megfogtam édesanyám kezét, és szinte körbe táncoltam vele a konyhát. Tengert látni! Nem csak képeslapról! Hanem filmről, hát ennél csodálatosabbat akkor el sem tudtunk képzelni! Főleg, hogy mi már láttuk képeslapról azt a helyet, ahol a filmet forgatták! A szomszédban aztán büszkén mutogattuk, hogy: - Látjátok, ebből a francia faluból kaptuk a képeslapot, ahol a film is játszódik! Alig lehetett a filmre jegyet kapni, hiszen az egész utca moziba ment, mert mindenki kiváncsi volt arra a francia falura, ahonnan mi a képeslapot kaptunk. Így találkoztam a tengerrel. Először egy képeslapon, majd egy filmen és mindkettő ugyanarról a tengeröbölről szólt!


2016. 08. 25. 7:57:19

Szabó Piroska Séta az emlékek ösvényén Nem járok temetőbe. Még halottak napján sem visz utam arra. Az én szeretteim nem ott nyugszanak. Ők beköltöztek a szívembe...szép sorban. Megemlékezni róluk mindennap tudok. De sokat emlegetem őket! Nagymama, itt vagy a fő helyen, hiszen téged szerettelek a legjobban. Emlékszel még? Mikor szétterítetted a bő szoknyádat és mi, az unokáid ráültünk és hozzád bújtunk, miközben te régi történeteket meséltél nekünk? Szájtátva hallgattuk mindegyiket. A korai cseresznye érésekor is magad köré gyűjtötted az unokák seregét. De finom cseresznye termett azon a fán! Még madárijesztőt is tettél fel a fára, mert a rigók is igencsak kedvelték ezt a gyümölcsöt. Már régen kiszáradt az a fa, de a helyére még emlékszem. Meg tudnám mutatni bárkinek... talán fél métert, ha tévednék. Karácsony másnapján pedig szaloncukorosztást tartottál. Mondtad, hogy most érett meg a cukor és le kell szedni. Mindannyian körbevettük a fát. Igazságosan szétosztottad, így egyformán részesültünk a finomságból. Olyan finom cukrokat nem ettem másutt. Kedvencem a barna színű volt, amely kávé ízű volt. Emlékszel Nagymama? Egy nyáron nálad nyaraltam két hétig. A betegség már nagyon a hatalmába kerített, így már az ágyból is ritkán keltél fel, úgy félórára. Aratás időben kellett otthon anyám két keze, így engem vittek el hozzád. Arról volt szó, hogy segítenem kell majd a ház körül és utána sokat játszhatok. Főznöm kellett, amit már otthon tanulgattam, meg kisöpörni a házat, meg minden egyéb, amihez neked már nem volt erőd. Úgy örültem ám, hogy nálad lehetek! Bizony az első este sokat sírtam, mire elnyomott az álom, hiszen én akkor voltam távol az otthontól egyedül. Tata még igen jól bírta magát, pedig már túl volt a hetven éven. Egyik nap leszedte a meggyet és nekem kellett üvegekbe raknom. Drága Nagymama! Én annyi meggyet azóta sem láttam egy kupacban. Az asztal megrakva gyümölccsel teli üvegekkel, de a padon is sorakoztak, sőt még az egyik hokedlire is jutott belőle. Kemencében akartátok kidunsztolni és a fűtés tata feladata volt. Mondtad is, hogy: Csak úgy nem fűtünk ám be a kemencébe! Valamit sütni kellene. A krumplis pogácsára esett a választás, mert az igen egyszerű „sütemény” 186 Antológia 2016.indd 186

2016. 08. 25. 7:57:19

volt és a te felügyeleted alatt el is készítettem. Főtt krumpli, liszt, pici só összegyúrva és a kis kezeimmel kerek lapokká formázva, tepsibe rakva és a tetejét tejföllel megkenve. Tata meg vitte a forró kemencébe. A rengeteg pogácsát aztán ette boldog-boldogtalan még másnap is. Azt hiszem a kutya és a macska is jóllakott. Az első hét igen nehezen telt el, mert a sok teendő miatt a játék bizony elmaradt. A következő hétre megérkezett az egyik unokatestvérem. Így már szebbnek láttam a világot, azt a kis gyermekvilágomat. Egyik napon nagymosást szerveztél. Előkerült a szennyesből minden: dunnahuzat, párnahuzat, lepedő, ingek ruhák… Tata vizet melegített, amit be is hordott és a koszos vizet pedig vitte ki. Délután beáztattuk a ruhákat és másnap reggel hozzá fogott mosni a két gyerek. Én 12 évesen, az unokatestvérem pedig csak 7 évesen. Szinte el sem hiszem, hogy mindez megtörtént. Néha persze a változatosság kedvéért barackot is soroltunk és a ládába sötétlila papírt tettünk. Mondtad, hogy ilyen színű virágot ne tegyetek a síromra. Kukoricát is egyeltünk és mindennap ránk várt a főzés is. Nagymama, de szép is volt az a két hét ! Én azt terveztem, hogy ezután minden nyáron ott leszek nálad néhány hétig. Közbeszólt a sors. Januárt írtunk már és számomra egyre közelebb került a nyár, amikor szóltak, hogy elmentél … örökre... Másnap a temetésen mindenki feketében öltözve és csak könnyek potyogtak az emberek szeméből. Ahogy megláttalak a ravatalon... én is szomorú lettem. Tata meg rád borult és sírva egyre csak azt mondogatta: „Drága Pirosom, mért hagytál itt!” Utána feltették a koporsó fedelét és leszögelték. Ezt szó nélkül hagytad. Nagymama, még akkor sem tiltakoztál, mikor a sírba leengedték a koporsót. Pedig Te a rossz dolgokat sohasem hagytad szó nélkül. A Tatát is sokszor helyre tetted, mikor berúgott. Most azonban csendben maradtál. Akkor még, gyermekfejjel nem értettem, de most már tudom, hogy akkor már a lelked az égi mezőkön szárnyalt és időnként a felhők mögül figyeltél bennünket… Képzeld, Nagymama! Halálod után több, mint 30 év után beszélgettem egy idős nénivel, és amikor közöltem vele, hogy kinek az unokája vagyok, azt mondta kedvesen: „Az a jóságos asszony!” Nagymama! Te valamit nagyon jól csináltál! Hiszen egy egyszerű parasztasszony hány ember emlékezetében marad meg ennyi idő után is? Nem tettél mást, csak... SZERETTÉL... MINDENKIT... FELTÉTEL NÉLKÜL! 187 Antológia 2016.indd 187

2016. 08. 25. 7:57:19

Tovább lépve az ösvényen itt található Sándor bácsi és Mariska néni. Közeledtetek már a nyolcvan évhez, mikor megismertelek benneteket, legalábbis gyerekként így láttam. Példaképeim vagytok! Mindig csodáltam azokat, akik együtt öregszenek meg, ha néha-néha morgolódnak és zsörtölődnek is egymással. Sándor bácsi, sokat morgolódtál és mondogattad: - Nem értem én ezt a világot! Régen bárhová ültettem fát, az mindig kihajtott. Mostanában nem sikerül, pedig már 10 éve ültetek eperfát a házunk elé, de sohasem hajt ki egyik sem. Öregszem talán? Mariska néni, de sokszor voltál útitárs, amikor mentem anyámmal gyalogosan a faluba. Kellemes beszélgetéseknek voltam én fültanúja. Sokszor emlegetted huncut mosollyal az arcodon: - Jól kitoltam ám a Sándorommal! Eperfát ültetett a tanya elé, ami nekem biza nem tetszett. Amikor nem látta, jól meghuzigáltam a fát és még forró vízzel meg is öntöztem. Várhatta az öreg, hogy megered a fa. - Aztán szépen egymás után elmentetek. Sándor bácsi, azóta bizonyára megtudtad a faültetés kudarcát... Tovább lépek Vilmos bácsihoz. Összedolgoztatok minden évben apámékkal, szántáskor, vetéskor szénahordáskor és olyan munkák idején, amikor sok kézre volt szükség, no meg két lóra. Jókat diskuráltál apámmal egyik vasárnap délután, persze a gyerekféle állandóan ott hallgatózott. Egyszer hirtelen felkiáltottál: - Látjátok azt a nagy föjhőt, ollyan eső lösz abbul... talán még jég is van benne! No, ezt a „föjhő”-t, ami felhőt jelentett számodra, azóta sem hallottam senki szájából. Most pedig ott kukucskálsz ki valamelyik „ föjhő” mögül. Örzse néni, te is itt vagy a sorban. Iskolába menet jól megkergettek a libáid. Ha nem jössz ki, tán még meg is ettek volna. Évekkel később pedig az én segítségemre volt szükséged. Idősödtél, egyre betegesebb lettél, de már nehezedre esett a vízhordás. Sok-sok kanna vizet bevittem, ha éppen a fiad nem tartózkodott otthon. Ő hagyta, hogy szenvedjél. Nehezen, de gondoztad kis kertecskédet, melyben megtermett a hagyma, borsó bab, uborka, egy kis zöldség a levesbe. Mindig adtál valamit, amiből több termett. Matild néni, sok mosolygó almát, szőlőt és finom barackot adtál, mikor anyám szedte, hatalmas dália csokorral átmentem hozzád. Olyan szé188 Antológia 2016.indd 188

2016. 08. 25. 7:57:19

gyenlős kislány voltam ám, hogy másképp eszem ágában sem volt meglátogatni. Később már bátrabb lettem, s bizony mentem én virág nélkül is. Egyet intettél és én ott termettem rögtön szüleim tudta nélkül. Csuda jól éreztem magam, mert mindenféle finomsággal kínáltál. Finom herőcét sütöttél... és én ott felejtettem magam. Szüleim értem jöttek... és bizony verés lett a vége. Sanyi bácsi, Matild néni élete párja, biza, te is megérdemelnél egy nagy csokor virágot. Egyik délután a szomszéd gyerekekkel nálatok soroltuk a barackot. Megetettétek az állatokat közben, mi meg rátaláltunk egy láda körtére. Eldugtátok, hogy a barackot együk, mert abból több termett. Azokat a hatalmas, mézédes gyümölcsöket nem lehetett kihagyni. Ettünk is belőle jóllakásig. Vacsorakor előhoztad a körtéket és kínálgattad nekünk, de mi összenéztünk és azt mondtuk, hogy úgy jóllaktunk, nem megy le egy falat sem. A gyerek már csak ilyen... Pár lépés és itt vagy Papp tanító bácsi és néni. Abban a tanyai iskolában tanítottátok a nagy tudományokra a gyerkőcöket, ahová én is jártam. Könyvek között éltétek az életet, de igen hamar engem is beengedtetek ebbe a világba. A magánkönyvtáratokba a Hanzelka és Zikmund útleírásai vezettek be. Azóta az összes kötetet megszereztem, amely nagy kincs számomra. A könyvtáratok mindig nyitva állt előttem és nyáron ebéd után osontam el, vagy pedig vasárnap délután. A könyvek által mutattátok meg az utat, amelyen érdemes járni. A tanyavilágban ez jelentette a lámpást, a fényt. Persze a jóízű, építő jellegű beszélgetések sem maradtak el, melyek oly fontosak voltak számomra. Évekkel később megszűnt a tanítás a tanyán, ti pedig a faluban folytattátok a tudományok osztogatását. Én meg elköltöztem a szomszéd falu tanyájára. Gondoltam a szétvált utak egyszer csak találkoznak majd, de a sors közbeszólt. Nyugdíjas éveitekre várva becsuktátok a könyvet és elmentetek megpihenni örökre. Farkas mama következik a sorban. Te voltál a környék központja és a fiam pótmamája. Szókimondó asszonyságnak ismertelek, a szíved teli volt jósággal és szeretettel. Nyáron kiültünk a kövesút szélére, az árokpartra, kézimunkázni, borsót fejteni, meg csak úgy... Azokat a vidám, mókás beszélgetéseket nem lehet elfelejteni soha. Egyszer anyák napja előtt egy héttel korábban köszöntöttek gyermekeid. Még meg is jegyezted: 189 Antológia 2016.indd 189

2016. 08. 25. 7:57:19

- Ezek nem nézték meg a naptárt, de így is jól van ez, hisz mindegyik meglátogatott. - Ám akkor még nem tudtad, hogy te hívtad őket, hogy elköszönj tőlük. Anyák napja előtti szombaton mentél el örökre. Csak úgy szó nélkül... Hónapokig néztem a kiskapura, hátha felbukkansz egyszer. De a kaput nem nyitottad ki többé. Voltak érdekes színfoltjai is a tanyavilágnak, ők sem maradhatnak ki a sorból. Ilyen volt Feri bácsi és Juliska néni is. Ha boltba ment Juliska néni, csak egy üveg bort vásárolt. Mondogatta is a boltos, hogy kenyeret is kellene ám venni. Azt válaszoltad erre: - Azt a Feri fogja hozni! - Bizony vitte is az, de közben megszomjazott és betért a bolt melletti „búfelejtőbe”. Úgy estefelé összekapaszkodván a „ boriskával” indult hazafelé. Útközben megpihent az árokszélén. Hóna alatt ott lapult a reggel vásárolt kenyér, a bicikli pedig takaróul szolgált. Juliska asszony pedig kiállt a kövesútra és teli torokból énekelte: - Akármilyen részeg vagyok, mégis a Feri babája vagyok! - Egymás után szép lassan letettétek a poharat... és mentetek, ahonnan nincs visszaút. Az ifjúságról sem feledkezem el, iskolatársaim voltatok mindannyian: Pisti, Gyuri, Géza és István. Búcsú nélkül hagytátok el a földi létet, pedig előttetek volt az élet. Alig múltatok húszévesek... és mentetek. Apám, te sem maradhatsz ki. Nálad tisztességesebb, becsületesebb embert alig találtam. A jó pénzbeosztási praktikádat ellestem ám! Hasznát is veszem nap, mint nap. Sokféle gyümölcsfát ültettél, amelyekkel egyik szomszédnál sem találkoztam. Fogalmam sem volt, honnan gyűjtötted össze, de most már ezt is tudom. Amikor közölte a kórház, hogy elmentél, anyám kidobta azt a paprikamagot, melyet nagy-nagy szeretettel összegyűjtöttél. Mondta is: - Nem kell már ez sem! - Képzeld, én utána jártam... és nagy sokára, de rábukkantam erre a finom paprika fajtára, mivel éppen gyűjtöm a régi idők finom zöldségeit. Most ez a család kedvence. Azt meg jó, ha tudod, hogy öcsémmel nem tartoztunk a szentek sorába. Egyik este vacsorakor kitaláltam, a krumplilevesedbe kellene tenni egy kis cukrot. Öcsém bele is tette. Te először csak kóstolgatva, de azért megetted. Mi nagyon féltünk akkor, mert nem kedvelted a tréfát. Azt hittük verés lesz a vacsora vége. Anyám, de kár, hogy olyan korán elmentél. Apám halála után elköltöztünk 190 Antológia 2016.indd 190

2016. 08. 25. 7:57:19

a nagymama házába. A tata is jobb létre szenderült és így üresen maradt a tanya. Felújítottuk, hogy lakni lehessen benne emberi módon. Nehezen viselted el, hogy fiad megnősül, lányod meg férjhez megy. Azt hitted ezután rád szakad a magány. Nem lettél volna ám egyedül, hiszen jöttek az unokák, de azt már nem vártad meg. Szenvedtél épp eleget, mert nagy beteg lettél és igen gyorsan elmentél oda, ahol már nem gyötör senkit sem a fájdalom. Gyerekkoromban nehezen értettelek meg, hiszen szinte minden vasárnap templomba kellett mennünk. Másfél órás szertartások nem a gyerekek kedvenc időtöltései, főleg, ha latinul beszél a tisztelendő bácsi. Unatkoztunk öcsémmel, de sohasem ülhettünk egymás mellé, pedig így gyorsabban elrepült volna az idő. Te mindig közénk ültél, hogy eszünkbe se jusson rosszalkodni. Mi csak beszélgetni szerettünk volna, hogy jobban teljék az idő és ez még nem rosszalkodás. Azért jó néhányszor megkérdeztük, mikor lesz már vége, miközben te imát mormoltál. Olyan csúnyán néztél ránk, szinte ölni tudtál volna szemeiddel. Örültem, amikor az orgona hangja felcsendült, mert a zene elfeledtette az unalmat. Mért nem lehetett az egész mise alatt orgonálni? Most sem értem... Kedves Józsi bácsik, Józsik, Kata nénik, Ica nénik, Misa bácsik, Istvánok, Ferencek, nagynénik és nagybácsik, meg mindenki, aki már befejezte a földi pályafutását, Ti mind itt vagytok ám a szívemben az élőkkel együtt... Csiszár Katalin Búcsú B. Editkétől 1972. október 18-a jelentős dátum az életemben, bár egyetlen lexikon sem említi, sem a helyszínt, mely Szeged, Agyagos utca 18. Ősz volt, későn ébredő reggellel, bágyadt napsütéssel, hamar alkonyba hajlón. Mint egy visszaidézendő, látom magam, alig 22 éves fiatalas�szonyként beléptem a csengetésemre kinyíló kapun, és megérkeztem egy más, zárt világba. Megtapasztalhattam a fogyatékkal élő emberek sorsát. Először segédnővérként, majd iskoláim elvégzése után - mert ez speciális tanulást, tudást igényel -, nővérként, majd vezetőként. Nem lepett meg ezeknek az embereknek a szokatlan viselkedése. Volt, aki csak előre-hátra billegett, mások másként különültek el az átlag ember viselkedésétől. 191 Antológia 2016.indd 191

2016. 08. 25. 7:57:19

Azért senki se gondolja, hogy csupán elborzasztó az élet az Intézetben, sivár lelket ölő itt dolgozni. Mert igaz, hogy embert próbáló például egy epilepsziás beteg látványa, s olykor a segítségnyújtás sem egyszerű, de csak az tudja igazán átérezni mit jelent a segítés, akinek inkoordinált mozgású gyermek megérinti a kezét, és vicsorgó mimikával addig próbálgatta a szavakat, míg azt sikerül megértetni a másikkal. Sosem felejtem el, amikor először adtam injekciót egy kiszolgáltatott, magatehetetlen lakónak. De vannak ünnepek is, farsangot, húsvétot, karácsonyt is ünnepelünk. Közel 36 évig, amíg az Intézet dolgozója voltam, a lakók látogatása, illetve a látogatók eltávozása bolydította fel legjobban lelküket. Még azok is, akik nem tudtak kommunikálni, valamit kiszűrtek a körülöttük történtekből. Jött a hétvége, a látogatás ideje. A rendszeresen látogatottak izgatottan találgatták, hogy mit hoz anyuka, apuka? Akit ritkán látogattak, az is ott ágaskodott az ajtónál, ablaknál, hátha hozzá is jönnek. És a látogatók többsége a más gyerekét is kicsit magáénak érzi, nem idegen tőlük a simogatás, néhány kedves szó, pár finom falat kínálása. B. Editkét viszont nem látogatta senki sem. Hogy mit érzett a kislány a látogatási napokon, azt legfeljebb sejteni lehet. Nem volt emléke a szüleiről, mi voltunk a családja. Külső szemlélő csak azt láthatta, hogy szokatlanul csendes a máskor locsi-fecsi kislány, sürgős intéznivalója híján csak gubbasztott a kicsi székén. És egyszer megtörtént a CSODA, így csupa nagybetűvel. Ismeretlen nő és férfi kopogott a szoba ajtaján. Köszönés után B. Editke szüleiként mutatkoztak be. A beállt csönd kissé kínossá vált, mert látszott a szülők zavara, szégyene is, hogy nem ismerték meg a saját gyermeküket az őket bámuló kislányok közül. Editke nem emlékezhetett szüleire. Át kellett hidalnom a helyzetet. Csak abban bízhattam, hogy nem volt leolvasható arcomról a kérdés, miért csak most jöttek el a kislányukhoz. - Editke, megjöttek anyukáék, gyere hamar! – indultam felé. A máskor kicsi székével cikázó kislány alig mozdult neve hallatán. Lehajoltam, karomba vettem, s úgy ismételtem meg: - Editke, itt vannak anyukáék! – Éreztem, hogy kicsi teste hozzám simult biztonságot keresve. Arra kértem a szülőket, hogy jöjjenek utánam, kime192 Antológia 2016.indd 192

2016. 08. 25. 7:57:19

gyünk az udvarra, ott zavartalanul beszélgethetnek a padon ülve. Editke arcát megsimogattam, és magukra hagytam a kis családot, visszamentem a többi gyerekhez. Időnként ki-kinéztem az ablakon, örömmel állapítottam meg, hogy a kislány már apuka ölében ül, és anyukája éppen banánt nyújtott neki. Igazi családi idill. Mint mindig, az most is bebizonyosodott, hogy ami szép az életben, az röpke pillanatnak tűnik csupán, mert eljött a búcsú pillanata. Nagyon nehezen tudtak elválni egymástól. De indulni kellett a szülőknek, hogy elérjék a buszt, több mint három órás út állt előttük. Búcsúzóul még anyuka megtörölte a kislány csokis száját egy szép zsebkendővel, amit a táskájába készült visszatenni, de Editke kinyújtotta a kezét érte, és boldogan szorította azt markába. Közel fél évig tartott ez a boldogság. Általában kéthetente vasárnap látogatták. A közbeeső időt úgy hidalta át a kislány, hogy mindig zsebében őrizte az anyukától kapott zsebkendőt, mint egy kincset. Időnként elővette, áthajtogatta. Esti rituálé volt babaszappannal kimosni, kisimítva ágya végén kiterítve megszárítani. Editke felvillanyozva mesélte társainak, hogy a legközelebbi látogatáskor kisétálnak a városba fagyizni, ami kerekes székkel félórányi út a Z. Nagy cukrászdáig. Így telt el a nyár… Az ősz már jelezte érkezését, hűvös reggellel köszöntött, bágyadt napsütéssel igyekezett felszárítani a harmatot. Sárguló falevelek búcsút intve hullottak alá. Hétvége volt, délutáni műszakban dolgoztam. Előtte odahaza mindent elvégeztem, s így kimerülve érkeztem az Otthonba. Mielőtt beszámoltak volna kolléganőim a délelőtt történtekről, feltűnt B. Editke üres ágya. A kislány már délelőtt bágyadt volt, sápadt, szemei aláárkoltak. A főnővér közreműködésével orvosi megfigyelés alá helyezték, majd elkülönítették. Később derült ki, hogy egész komoly a baj. Az elkülönített betegszobában bekötötték az infúziót, de már sejteni lehetett, hogy a kislány nem gyógyítható. Veséje felmondta a szolgálatot… A kislány még magánál volt, riadtan lapult meg az ágyban kezében gombóccá gyűrt zsebkendőjével. Hivatalosan már nem tartozott a nővérek feladata közé az áthelyezett kislány állapota felől érdeklődni, de én alig vártam, hogy hírt kapjak felőle. Rohanva vettem a lépcsőfokokat, s máris ott voltam az elkülönítő szoba 193 Antológia 2016.indd 193

2016. 08. 25. 7:57:19

csukott ajtaja előtt. Majd aggódva léptem be a kislányhoz. Alig észrevehetően feküdt az ágyon, szeme félig lehunyva. Jobb vénájába kötött infúzióval, sínnel az ágyhoz volt rögzítve kis karja, hogy ne tudja elmozdítani. Nevén szólítottam, de nem reagált rá. Párnáját megigazítottam, arcából kisimítottam a haját, bal karján lehúztam a felcsúszott pizsamát, s akkor vettem észre félig behajlott ujjai között még mindig szorongatta a zsebkendőt. Széket húztam az ágya mellé és leültem. A résre nyitott ablakon besurranni készült a fenyegető elmúlás. Hol volt már a kis locsi-fecsi kislány, aki bámulatos ügyességgel kormányozta „járművét”. Aki úgy tudott nézni mélykék szemével, hogy a kövek is megindultak volna tőle. Testben itt van még, de kicsi lelke már készül a hosszú útra. Csak ültem ott, néztem hófehér arcát, alig emelkedő mellkasát… Kérdések doboltak agyamba: mit vétett ez a kislány, hogy így kell vezekelnie?! Miért nem adatik meg neki, hogy szerettei vele lehessenek végső perceiben? Kérdések, melyekre sohasem kapunk emberi választ… Nem maradhattam mellette sokáig. Óvatosan megfogtam szabad kezét, és elköszöntem. Elpattanni kész légbuborék kis életed, Felgyűrt időt elsimító jelen. Áttetsző hókezed hadd fogjam még! Pihe madár-testednek erőt adni bár nem tudok, De hiszem, megnyugvást adhat még kezem. Utóirat - nagyon prózai: A halál beállta 14 óra 30 perc…. Akkor értem vissza az osztályomra.


2016. 08. 25. 7:57:19

Németh Józsefné Az udvar ékessége Sok évvel ezelőtt a nagyapa, és a kis unoka kiment az erdőbe. Ropogott a lábuk alatt a sok száraz ágacska. Vigyázz gyermek, nézz a lábad elé, sok itt a rejtett bucka, lyukacska. Add a kezed kis ember és figyelj. Mit keresünk nagyapa nyulat, őzet? Nem, felelt a nagyapa, egy diófa csemetét. Az sem baj, ha kettő lesz, egyik az enyém, másik a tiéd. Megtalálták a két kis diófacsemetét. Szépen kiásták, egy kis kasba berakták. Boldog volt az unoka, s a nagyapa. Hazaérve tervezték, hol álljon a diófa. Az enyém, itt legyen, mondta az unoka, a tiédet meg oda ültesd papa. Dolgoztak, ástak, szépen állt a két kis diófa. Tavasszal, levelet hozott a két diófa csemete. Az unoka összecsapta két kis tenyerét, nézd nagyapa milyen szép lett az én diófám! A következő tavasszal újra kihajtottak a kisfák. Nagy volt a boldogság. A házba új jövevény érkezett, egy kiskutya, hogy kicsi azt nem lehet mondani, egy német juhászkutya soha nem volt kicsi. Bekerült az udvarra, ahol a kis diófa dölyfösen állt. Ez nem tetszett a kutyának, és a kis diófát lerágta. Nagy sírásra összefutott a család, keservesen sírt az unoka. Kis kezével mutatta, nézzétek rongyos lett a kis diófa, a kutya elrágta, zokogta. A kutya megszeppent a sírás hallatán, fejét lehajtva, szégyenkezve, az unoka kezét nyaldosta, ő pedig sírva a kutyát simogatta. A látvány, oly meghatóan egyszerű volt, a szeretet megoszlott. Az arcán még maszatos könnyek folytak, ám mégis huncutul mosolyogva kérdezte: Nem lehetne enyém a te kis diófád? A nagyapa letörölte az unoka kön�nyeit, puszit nyomott a feje búbjára. Megfogta a kis kezét, és odavezette a másik diófához. Legyen a tiéd ez a kis diófa, mondta a nagyapa. Az unoka könnyei felszáradtak, a nagyapa mosolyogva mondta: Nőjj nagyra, mint a diófa és légy erős. Évek során, szépen cseperedett az unoka, ám növésben elhagyta őt a diófa. Mire a matúrának vége lett, a diófa az egész udvart uralta. Hűvöst tartott a családnak, diót adott a famíliának. Mikor hazatért az unoka a diófáját megcsodálta. Egy hinta lógott a diófáról, amiben régen hintázott az unoka, később már csak úgy felhajítva egy nagy ágra. Majd egy hintaágy állt alatta, ott tanította szalonnát sütni az unokát a nagyapa. Fejüket kopogtatta a dió, ha beszélgettek, és szedték a sok diót a kosárba. Sok emléket őriz a nagyapa, az unoka, s a „diófa”. Most, mikor férfi lett az 195 Antológia 2016.indd 195

2016. 08. 25. 7:57:19

unoka, és nyolcvan éves a nagyapa, beteg lett a diófa. Tavasszal még kihajtott, de termést nem hozott, sárgult a levele, és lehullott. Úgy álltak az ágai meredten, mint egy csontos kéz, az ágait a szél letörte. Így kopaszon, ágait széttárva látta őt az unoka, s csak állt alatta, szótlanul. Egyszer csak megfordult, a szeme sarkából könny csordult. Odalépett hozzá a nagyapa, magához vonta, és megsimogatta. Ne búsulj, ültetünk másikat, és arról a diófáról, eszik a kisfiad, és lehet, hogy még én is. Több szó nem esett. Most azon törik a fejüket, hogyan vegyék ki a nagy diófát. Hova ültessék az új diófa csemetét, ami majd termést hoz a famíliának. Huszár Endre Élet a jelmondatok árnyékában A közelmúltban egy hír ütötte meg a fülemet, mely alábbi karcolatom megírásához adott ihletet. Svájcban tüntettek, hogy a havi minimál nyugdíjat 450 ezerről 600 ezer, a minimálbért 800 ezerről 1 millió Ft-nak megfelelő összegre emeljék fel. Elgondolkodtam, hogy hazánkban sok család évi 450 ezer Ft-ból kénytelen megélni. Nem a svájciakét irigylem, csak a miénket keveslem. Tudom, nem azonos történelmünk, őket nem sújtotta tatárjárás, a 325 éves török és osztrák uralom, a dicstelen Trianon, még a két világháború vérzivatara sem. Sőt a háborúkból anyagi hasznot húztak, mondván a pénznek nincs szaga, mindkét háborús fél bankjaiban helyezte el értékeit, amit ők nagyon ügyesen forgattak. A történeti hűség kedvéért Svájcot az utolsó megszálló csapatok mi voltunk, magyarok, akik portyázásaink során jó ezer évvel korábban látogattuk meg a helvéteket, természetesen nem turistaként, melyről a St. Gallen-i kaland című történelmi írás emlékeztet. Eszembe jutnak költő barátomnak, Frankó Attila Magyarnak lenni című művének sorai, melyben nemzetünket tehetséges, különleges népnek írja le. Nos, nem hiszem, hogy a svájciak tízszer lennének okosabbak, mint mi, magyarok. Aztán felvillan előttem egy volt katonatársam, élsportoló ismerősöm nyilatkozata - aki két olimpián vett részt, számtalan bajnoki címet nyert -, miután megkapta a Békéscsaba Sportjáért kitüntetést, a következőket mondta: „Mint élsportolónak, alig adtak lóvét, kevesebbet kerestem, mint egy szakmunkás, az az igazság, hogy rosszkor születtem, rossz helyen”. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném írásomat, mert ebben a megnyilvánulásban minden benne foglaltatik, de 196 Antológia 2016.indd 196

2016. 08. 25. 7:57:19

végül is úgy döntöttem, hogy mint akkori ,jól kereső szakmunkás” felidézem emlékeimet életem 45 évéről, amit a rendszerváltásig megéltem. Nem panaszkodni akarok, semmi politikai szándékú üzenetem nincs, legfeljebb neheztelek a véleményem szerint „a soha nem volt”, létező szocializmus lélektelen, igénytelen világával szemben, mert én is ebben a korban és helyre születtem. Különösen nagy tragédia velem és családommal nem történt az 50-es években, csak annyi, mint több millió honfitársammal, egy kis padlássöprés, államosítás. Benes-dekrétum következményei, melyről egy más írásomban megemlékeztem. Nem történelmi értékekről kívánok tudományos eszmét kifejteni, csupán a szabadság hiányáról, a hozzá nem értés kártékony hatásaival kívánok foglalkozni. Elmondhatom, éltem, mint hal a vízben, joggal merül fel a kérdés, akkor mi volt a bajom? Igen, éltem, mint a hal a mesterséges tóban, szépen, gátakkal körbe kerítve, időnként felfrissítették az állott vizet, táplálékot adtak, sőt biztonságomat halőrök védték. Én viszont olyan igazi folyami hal szerettem volna lenni, mondjuk a Dunában, mely szabadon fickándozhat, ha úgy gondolja, felúszik megnézni Bécsnek büszke várát, vagy leúszik a Duna deltájáig, egyszóval szabad hal. A szabadság, amit ma úgy értelmezünk, mint egy természetes dolgot, igen is becsüljük meg. Számomra az olyan, mint a tiszta levegő, amiről csak akkor vesszük észre, hogy valami nincs rendben, mondjuk a szomszéd az orrunk alá füstöl, vagy nem kívánatos szagok rontják annak minőségét, nos a szabadság is ilyen, látszólag láthatatlan, megfoghatatlan. Hiányát csupán akkor vesszük észre, ha abban korlátokat szab a mindenkori hatalom. Az, hogy milyen nehéz megszokni a szabadság érzetét, erre a legjobb példa egy ismert Kossuth-díjas színésznőnk esete, aki elmesélte, hogy az osztrák határ közelében volt egy hétvégi telke, az ott játszó unokái gyakran átrúgták a labdát Ausztriába, a szögesdróton túlra, amit úgy kaptak vissza, hogy az arra járőröző osztrák határvadászok visszadobták. Miután lebontották a szögesdrótot, annyira belerögződött a szögesdrót szindróma, hogy ha véletlenül átgurult a játékszer, percek múlva ocsúdott fel, hogy nincs drótakadály, nincs határvadász, egyszerűen szabadon átsétálhatott a határon. Napjaink komoly gondja az iskolakezdés, ami családonként 50-60 ezer Ft kiadást jelent. Nos, nekem az ’50-es, ’60-as évek diákjának, az iskolakezdés alig 5-600 Ft-ba került, más a képlet, ha visszatekintek, hogy szüleim jövedelme mindössze havi 2.000 Ft volt. Ezért a magamfajta és 197 Antológia 2016.indd 197

2016. 08. 25. 7:57:20

korú srácoknak a nyári szünidei munka szinte kötelező volt, hogy biztosítva legyen az iskolakezdésben a fentebb leírt összeg. A diákmunkáért az órabér 4.- Ft volt, így örömmel jelentkeztem egy tsz-be nyári ún. gyalog munkára, ahol 6.- Ft-os órabért biztosítottak, amiért hagymát kellett bördőzni. A munkafelvétel során egy plakátot láttam, melyen a tsz-fiatalokat sportvetélkedőre, ún. spartakiádra hívták. Megkérdeztem az ügyintézőt, hogy ezen én is részt vehetek, mire ő rövid időn belül előkerítette Balázs bácsit, a tsz. sportfelelősét, aki közölte, hogy fussak egy kört a központi épület körül, az időt, ami alatt megtettem Pobjeda típusú óráján mérte. A futás végén közölte velem, fiam, helyed van a csapatban, és azt is elmondta, hogy áthelyez az aratóbrigádba, ahol napi 120.- Ft-ot fogok keresni. Így kaptam meg életem első és utolsó sportállását. A történelmi igazság kedvéért meg kell jegyeznem, a gabonának és az aratásnak ez idő tájt is nagy becsülete volt, a nehéz munkát igyekeztek akkor is tisztességesen megfizetni. Így kerültem a szalmakazal rakó brigádhoz, ahol a lekombájnolt szalmát egy elevátor berendezés segítségével kellett feljuttatni a kazal tetejére, mely úgy működött, hogy kb. 3 m hosszú rúdhoz befogtak egy lovat, ami 10 órán keresztül járt körbe, ezzel biztosítva a forgó mozgását a berendezésnek, nekem pedig ezt a lovat kellett egész nap terelnem körbe-körbe. Nagy élmény volt 2 m-ről egy muraközi ló farát nézni, ahonnan időnként bizonyos salakanyagok távoztak, hol légnemű, hol szilárd állapotban, nem beszélve a folyékonyról, mely gyakran arcomba spriccelt. Ez utóbbitól olyan ammónia szagú lettem, hogy normális testszagomat visszanyerjem, a család teljes házi mosószappanét elhasználtam. Ennek ellenére erősített az a marxista jelmondat, hogy a lét határozza meg a tudatot, a lét a napi 120.- Ft jelentette. Ez a munka olyan volt számomra visszagondolva, mint az akkori magyar népgazdaság, mivel napi több kilométert tettem meg lovammal, de gyakorlatilag egy métert nem haladtam előre, a körmozgás törvénye alapján mindig ugyanarra a pontra jutottam vissza. Ellenben felraktuk a szalmakazlat. Az érthetőség kedvéért a magyar gazdaságot tervutasításos rendszer alapján irányították, amit 5 éves tervnek neveztek. A megalkotásakor jelszavak tömkelegével vezették be a tervet, így pl. nálunk a munka becsület és dicsőség dolga, munkaszervezés, hatékonyság növelése, SZOT vándorzászló elnyerésének lehetősége, szocialista brigádmozgalom fontossága... és vég nélkül sorolhatnám az idézeteket. Gondolom, a svájciak ezért jutottak 198 Antológia 2016.indd 198

2016. 08. 25. 7:57:20

előbbre a 45 év alatt is, mert ezeket a jelszavakat nem ismerték, viszont munkájukért tisztességesen megfizették őket. Mi lett az 5 éves terv végén? Miután nem sok valósult meg a megtervezettből, hogy a gazdaság ne omoljon össze, kiküldték az ügyeletes pénzügyért, - Lenin után szabadon fogalmazva - a rothadó kapitalistákhoz némi kölcsönért az ország talpon maradása érdekében. Legalább rájöttek volna, hogy tévúton járnak, de még nyolcszor megismételték az 5 éves tervet, így gyakorlatilag a magyar gazdaság egy tapodtat nem jutott előre, sőt a rendszerváltáskor minden magyar állampolgárra - ha hinni lehet a korabeli tudósításnak -, 100 ezer Ft adósság jutott hagyatékként. Azt, hogy ez milyen összegű pénz, nem számoltam ki, de néhány Paksi atomerőműre tellett volna. A harmadik élményem a hozzá értés hiánya, értem alatta a logikus gondolkodást. Leegyszerűsítve a tervszerű gazdálkodás hiánygazdaságot eredményezett, hiába volt kiírva, hogy hentes bolt, ott a hentesen kívül más nem igen volt található, mondjuk némi hús nélküli csont, vagy préselt zsír. Emiatt Békéscsabán a Jókai utcában található piacnak ez idő tájt óriási jelentősége volt, ahova a városkörnyéki kistermelők az általuk megtermelt zöldségféléket és baromfikat vitték eladni, így aki csak tehette a városlakók közül, itt vásárolta meg a hétvégi ebédhez valót. Én a mai József Attila lakótelep helyén nőttem fel, ahol jófajta zöldséget, gyümölcsöt és minden, a konyhára valót megtermeltek az ott élők, mely termékeiket rendszeresen árusították a piacon. Volt egy emblematikus figura a környéken, akit csak Hapták bácsinak nevezek, feleségével. Katica nénivel lovaskocsiját jól megpakolva vonult végig az úton, hatalmas gágogás, kukorékolás, hápogás verte fel a környéket, vittek mindent eladni, ami a tanya körül megtermett. A piac sikerességét onnan tudták meg a környékbeliek, hogy hazafele jövetbe Hapták bácsi hangosan óbégatott, kurjongatott, énekelt az elfogyasztott kocsis bor hatására, mivel Katica néni által keresett néhány forintból neki is jutott egy kis italra. Ha csendben poroszkálva jött lovaival, tudhattuk, hogy a piac nem sikerült, nem jutott pénz tudatmódosító szerre. Az 1960-as évek elején megszűnt Hapták bácsi piactúrája, mert a szocializmus alapjainak lerakása érdekében elvették mindenét, és beléptették a tsz-be, így juhait - eredeti foglalkozása ugyanis juhász volt - már nem a saját legelőjén, hanem a szövetkezeti tulajdonban terelgette. Teltek az évek, és az ország első számú tévút vezetője Békéscsabára látogatott, nagygyűlést tartott, majd meginvitálták őt egy birka199 Antológia 2016.indd 199

2016. 08. 25. 7:57:20

pörköltre. A főzésre Hapták bácsit kérték fel, mert azt a juhászok főzik a legjobban. Az eseményről két cikk is megjelent a helyi újságban, mely szerint szépen elbeszélgettek, sőt az öreg Hapták elmondta, hogy milyen jó élete van a tsz-ben. Próbált volna mást mondani. Egy gondja volt csupán, hogy jó munkájáért brigádvezetőnek akarják kinevezni, de ő ezt nem vállalja, ő csak a juhokhoz ért, emberekkel nem tud bánni. Ez egy őszinte megnyilatkozás volt részéről, véleményem szerint. Nem mindenki gondolkodott így, pl. az a szintén állattenyésztésben járatos ember, aki eredeti foglalkozását tekintve disznópásztor volt, de a munkásmozgalmi lexikon szerint már nem dolgozó paraszt, hanem földmunkás lett. Sőt közben kitanulta a kovácsmesterséget, komolyan véve a proletárdiktatúra jelszavát: munkásököl vasököl, oda csap ahová köll. Nyilván úgy gondolta, a kalapáccsal csak nagyobbat lehet ütni az ellenségre, nagy eszmei tudattól vezérelve zsebre vágta tagkönyvét és felment Budapestre szerencsét próbálni, ahol meg sem állt a politikai bizottsági tagságig. Ennyi ésszel 23 évig miniszter, majd ha a sors úgy kívánta, a miniszterelnök helyettességet is elvállalta. Hát igen, mit reagáljak erre? Talán választ kaptam a svájciak minimál jövedelmére. Joggal gondolhatja bárki, itt ez az ember, mármint én, ír ilyet is, meg olyat is. Nos, vallom, tévedni emberi dolog, de hazudni az bűn, főleg, ha azt tudatosan teszik, márpedig tudták ott fent, hogy nem mondanak igazat. Álljon itt bizonyítékul egy idézet, melyet róluk, az ő emberük, a saját lapjukban írt 1982-ben: „Megszámlálhatatlanul sok az olyan eset, amikor a szükséges iskolai végzettség hiányában töltenek fel felkészültségüket meghaladó funkciókat, és nyugdíjazásukig vegetálnak a közösség és a társadalom rovására. A dilettantizmus tömegméretekben létező és megtűrt intézmény. Mindenkit a végzettségével arányos munkaterületre kellene irányítani, közölni vele a vezetésre való alkalmatlanságát. Ezáltal növekedne az iskolai végzettség tekintélye, gyérülne a diplomás benzinkutasok és balatoni maszek lángossütők száma. Eddig az idézet, és még néhány hasonlót tudnék felemlíteni, de gondolom, ebben a néhány mondatban minden benne van. Joggal merül fel a kérdés részemről, hogy vagy nem olvasták saját lapjukat, vagy nem értették az abban leírtakat. De minden folytatódott tovább. Természetesen igaztalan lennék, hogy mindenki dilettáns és alkalmatlan volt ebben a korban, erre helyi, békéscsabai példákat tudok felhozni. Így pl. a méltán híres nyomdaipart, élelmiszeripart, könnyűipart. Az általuk előál200 Antológia 2016.indd 200

2016. 08. 25. 7:57:20

lított termékeket nem csak a nagytestvérnek gyártották, azok az igényes nyugati piacon is megáiIták a helyüket. Ezen üzemek némi nyereséget is termeltek, de hiába, mert az 1950-ben meghirdetett jelmondat volt az iránytű, „a vas és acél országa leszünk”, de a kohók nem csak az import vasércet és kokszot nyelték, hanem a pénzt is. Így a mi kis vidéki gyáraink által megtermelt haszon a nehézipar kéményén keresztül távozott, szennyezve a levegőt, és növelve az államadósságot. Olykor végigmegyek a főutcán, egy pillanatra megállók a Trianoni emlékműnél, amely egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk mementója, utána tovább sétálok a volt kötöttárugyár elé és a költő után szabadon, hol gyár állott, most kőhalom, a privatizáció áldozata lett. Szomorú emléke, torzója egy tévútnak, a 45 évnek. Jogos a kérdés. 25 évvel a rendszerváltást követő korszakról miért nem értekezek, azért, mert optimista vagyok, a második félidőből sportnyelven még 20 év előttünk van. Ha megérem, megírom. Kérem, várjanak meg. Egy biztosat már előre leírok: hogy jövedelmünk nem fogja elérni a svájci minimálbért és nyugdíjat, azt viszont joggal remélem, a svájci frank alapú hitel már csak rossz emlékként marad meg. Engedjék meg, hogy egy reménykeltő jelmondattal búcsúzzam: Ne a változástól, az állandóságtól félj! Fekete Ilona Csillag téri történetek Az apa Valahol a Csillag tér környékén laknak. Gyakran utazunk együtt a tizes trolin. Lendületesen tolja a kocsit, melyben a lánya ül. Kicsit meghajlik derékban, nem százkilencven körüli termetéhez méretezték a járművet. Ötvenes éveiben lehet, valamikor hollófekete hajában ősz tincsek göndörödnek. A lány haja ében fekete. Kora tavasztól késő őszig – november elején is láttam még – minden délután sétára viszi a lányt. A Fecske utcánál szállnak fel és a Dugonics tér a végállomás, a zenélő szökőkút. A nyár esti koncertek rendszeres hallgatói, mint én is. A lány leszállás előtt már nyugtalan. Az apa mond neki valamit halkan. Egyenként lefejti ujjait a kapaszkodó fémkorlátról, könnyedén gurítja le a kocsit a járdára. A téren a zenekar közelében állítja le, mögé áll, ha szék is van, leül, de ha nincs 201 Antológia 2016.indd 201

2016. 08. 25. 7:57:20

a szökőkút szélére telepszik, onnan hallgatja a zenét és szemmel tartja a lányt. Gyakran vásárolunk a Csillag téri kenyérboltban, máskor kerékpáron siet valahová,- talán a közeli orvosi rendelőbe vagy a gyógyszertárba. Nyári melegek idején, árnyékba állítja a kocsit. Néha dobozos üdítőt és poharat vesz elő a kocsi csomagtartójából, megtölti, majd megitatja a lányt. A dobozt bezárja, visszahelyezi, a poharat a közeli ívó kútnál öblíti, mielőtt eltenné. Hideg időben termoszból tölt teát. Semmit nem tudok róluk, de figyeltem tavasztól őszig, csodáltam őt nyugalmáért, a szeretetéért, amit a lány felé sugároz. Nem ismerem a hátteret, soha nem látok társaságukban egy anyának gondolható asszonyt, sem testvéreket. Lehet a háttérben gondoskodó feleség, aki minden otthoni munkát elvégez, vagy áldozatos nagymama. Főz, mos, takarít, este előkészíti a fürdetést. A vacsora az asztalon, a pizsama a lány ágyára készítve. Ha már lefektették, betakarták, akkor megbeszélik a konyha asztalnál a holnapi teendőket. Hűvösödik az idő, talán elő kell venni a lány melegebb kabátját. Lefekvéshez készülődnek és remélik, ez az éjszaka nyugalmas lesz, végigalhatják. Még egyszer benéznek a lány szobájába, égve marad a kis éjjeli lámpa. Szereti a lányát, akivel nem lehet ugyan beszélgetni, mert nem rendelkezik a beszéd képességével, de mindent megért. A lány, aki nem tud járni, s kocsiban ülve tölti napjai nagy részét, de az apa jóvoltából bejárta már a város minden zugát. Az évszakokat is ismeri, a lombos tavasztól, a napsütötte nyáron át a szeles novemberig. A lány, aki épp úgy lehet tizenöt éves, mint harminc. Akinek biztonságot nyújt az apja, aki fáradhatatlanul rója tolószékes lányával Szeged utcáit.


2016. 08. 25. 7:57:20

Ádász Sándor A tanösvény Az élenjáró megállt, és visszanézve látta amint a késő délutáni nap sugarai sziporkáznak a sötét felhőtakaró szélének csipkéi között. - Nézzétek, milyen gyönyörű! - szólt vissza társainak. Mindenki leszállt a bicajáról és elbűvölve nézték, amint a vörös sugarak végigdöfködik, végigszántják a tájat. Nem volt félelmetes, inkább meseszerű. A zivatarnak csak a legszéle érte őket, épp annyi, hogy elcsigázott testüket a néhány csepp eső valamelyest felfrissítse. Ám a látvány, a természeti jelenség gyönyörű volt. - Táborozzunk le! – hangzott az ötlet az egyik lánytól. - Hová, itt a puszta közepén? El kell érnünk legalább az első házat, hogy pumpát tudjunk kérni - hangzott a válasz egy másik társuktól. Az úton feltűnt egy autó és a kerékpárosok lassan lehúzódtak az útpadkára. Az autó megállt, vezetője köszöntötte a hat fős csapatot. - Adjon Isten! Messze-e az út? – kérdezte az autó vezetője. - Azt bizony nem tudjuk, mivel még nem jártunk erre. Milyen messze van Pusztaközpont? – kérdezett vissza az egyik leány. - Hát, az még odébb van. Kihez mennek?- kérdezte az autós ember. - Csak kirándulgatunk, viszont pumpa bajunk van, mert az én kerékpárom egyik kereke valami miatt kissé leengedett, így nehéz hajtani, a pumpánkról meg kiderült, hogy nem használható – kapcsolódott be a beszélgetésbe a sereghajtó társuk. - Az bizony elég nagy baj - hangzott az autóból a válasz -, itt lakik a közelben Sándorbá, neki biztosan van pumpája. Ha elnéznek arra, homályosan láthatják a tanyáját, a bekötő útja itt van úgy fél kilóméterre. Jó ember, csak nehezen érteni a mondókáját. - Talán beszédhibás? – kérdezte az egyik fiú. - Á, nem, a szavakat lehet érteni, csak a mondatok - no, azok olykor már nehezen felfoghatók. Menjenek csak hozzá nyugodtan - azzal búcsút intett és jó utat kívánt, meg egy „Isten áldja meg magukat” hallatszott az elindult autóból.


2016. 08. 25. 7:57:20

A találkozás Bogi először csak a fülét hegyezte, majd morrantott, azután vakkantott, majd hol előreszaladt és csaholt, majd visszanézett a gazdájára, visszanyargalt és úgy ugatott, szinte mondta, hogy „Látod, jön egy csomó ember, most mit tegyünk?” - Na, Bogi, úgy látom, ma este sokan ülünk asztalhoz! – szólt a házigazda, majd bement a konyhába és gyorsan előkészítette a szükséges ételanyagokat, kellékeket, de már ment is ki, mert a kutyus ugatása megváltozott, ezzel jelezte a vendégek megérkezését. - Jó estét kívánunk, és elnézését kérjük, amiért így estefelé zavarjuk… - Adjon Isten mindnyájuknak, látom hosszú út áll mögöttük, támasszák le a bicikliket, aztán iderakjuk a padokat a tűzrakó-hely köré, no, nem azért, hogy melegedjenek, hisz anélkül is meleg van, csak mert itt a legalkalmasabb. Megpihennek és elmondják, mi járatban vannak. A három padot elhelyezték, és szinte lerogytak a fiatalok a fáradtságtól. - Meséljenek, ha van erejük - szólt a házigazda, de látta, hogy az elcsigázott társaság legszívesebben elnyújtózna és aludna egyet. Támadt egy ötlete, hogyan lehet életet lehelni a társaságba. - Ha nem tartják tolakodásnak, meghívom Önöket egy kis dinnyeevészetre. - Többen fölsóhajtottak örömükben, és dicsérték a jó ötletet, mert ki voltak tikkadva, már a víz sem vette el a szomjukat. Sándorbá figyelemfelkeltően felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy kis türelem, aztán bement a kamrába és egy kasba beletett két szép nagy din�nyét. A kúthoz vitte, lemosta őket, majd a padok melletti asztalra görgette mindkettőt. - Mindjárt hozok evőeszközöket - mondta, azzal serdült-fordult és már hozta a késeket, kanalakat meg a tányérokat. Mélyen pattanva hasadt a nagy dinnye, feltárta gyönyörű belső piros titkát, és ettől ismét felsóhajtott a társaság. Eszükbe sem jutott szabadkozni, alig várták, hogy megkapják a nyolcfelé vágott dinnyéből a részüket. Ki mivel szereti - mutatott az evőeszközökre és kívánt jó étvágyat az öreg. Csak úgy harsogott a dinnye, habzsolva, morcogva ették az ifjak. A házigazda mosolyogva nézte a három fiút és három lányt, amint jóízűen falatoztak. 204 Antológia 2016.indd 204

2016. 08. 25. 7:57:20

- Ki kér még, vágom föl a másikat! - azzal reccsent is a másik dinnye. A fiúk még bevállalták, de a lányok már elteltek a finom gyümölccsel. A kútnál lemosakodtak, és úgy csicseregtek, mintha a fárasztó nap nem lett volna a hátuk mögött. A dinnyeevés után a fiúk is rendbe tették magukat, és mivel a történtek miatt el is felejtkeztek bemutatkozni, most mindan�nyian illően kezet ráztak a házigazdával. Feltűnt nekik, hogy nincs bennük semmi feszélyezettség, pedig idejövetelkor ugyancsak bennük volt a félős bizonytalanság. Úgy érezték, mintha nagyon régóta ismernék egymást. A lányok szemmel láthatólag közvetlennek és közlékenynek látszottak. Elmesélték, hogy kora reggel indultak Szegedről, Hódmezővásárhely után célba vették Kardoskút irányába a pusztát. Miután elérték a végtelennek látszó síkságot, a tó közelében lerakták a kerékpárokat, és gyalog elindultak a nagy Fehér-tavat felfedezni. Csodálatosnak találták a pusztát az elterülő nagy nyugalmával, a kitárulkozó végtelen szabadságával, a szukulens kis növényeivel, a bárányparéjjal, csenkeszekkel, a tücskök ciripelésével, és a levegőóceánt átszelő madarakkal. Nem volt nehéz megtalálniuk a tavat, mert vagy ezernyi madár mutatta az irányt. A magasles már távolról látszott, és csodák csodája, a tetején egy gólyacsalád tanyázott. Ahogy odaértek, látták, hogy a kis gólyák már szép tollasak, és éhesen ácsorogtak a fészek szélén. Óvatosan cserkészték be a területet, és csendben kúsztak föl a magasles létráján, nehogy megzavarják a madarakat. Különös érzés volt átélni a gólyacsalád közelségét, ott voltak a fejük felett egy méternyire, de sem a kirándulók nem látták őket, sem a madarak viszont. Elválasztotta őket a lapos tetőzet, no meg a hatalmas fészek. Így aztán mindkét társaság zavartalanul folytatta tevékenységét. Persze ha oldalt felnyúltak volna, akkor meglehetett volna csiklandozni a kisgólyák lábát, de nem tették, mert nem valószínű, hogy ennek mindenki örült volna. A magaslesről távcsövön figyelték a vijjogó, csivitelő, vízi szárnyasokat, a mocsaras szélen kutakodó pólingokat, gulipánokat, cankókat, godákat, bíbiceket vagy épp a nádasban fütyörésző rigókat. Utána valamennyire már megkerülték a nagy vizet, de a hőség miatt úgy döntöttek, inkább visszamennek a kerékpárokhoz. Nagyon meleg volt, és sehol nem volt árnyék. Még a magasles volt a legkedvezőbb, mert volt árnyék, és járt a levegő a tető alatt. Délután újra biciklire szálltak, ám az egyik gumikerék félig leeresztett, a pumpa meg elromlott. Nehezen haladtak, ám a kialakult zivatar ösztö205 Antológia 2016.indd 205

2016. 08. 25. 7:57:20

nözte őket a sietésre. Így csak a legszéle érte a csapatot, és már fel is száradtak. A pumpa miatt tértek be a puszta másik szélén lévő első tanyába, és most itt vannak. - Az eső itt is elkelt volna, de mindig az azonos az azonosat, víz a vizet vonzza. A tó felett gyakrabban esik az eső. De ha nincs eső, akkor kapálunk. Minden kapálás egy kis esővel ér föl. - Miért? – kérdi az egyik leányzó. - Azért, mert a talaj felszínét megmozgatjuk, ezáltal a szemcsék között kialakult kapilláris csatornákat elmetsszük, így megakadályozzuk a további kipárolgást. De van egy másik nyeresége is a talajmozgatásnak. Oxigénhez juttatjuk a talajban élő mikroorganizmusokat, ezáltal a talajéletet elősegítjük. A kultúrnövények számára nagyon fontos ez a láncszem, mert ők készítik a tápanyagot, amiből a dinnye és minden növény táplálkozik. Az élővilág egy nagy hierarchikus láncolat, egyik épül a másikra, egymást támogatva. Ha nincs talajélet, akkor a haszonnövényből csak egy íztelen, energiátlan, ásványi anyagokban, vitaminokban beszűkült műanyag lesz. Ilyenek a műtrágyázott, vízkultúrás, és más hasonló módon termelt tömegtermékek. - Hogyan lehet az, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, mikor azt tanultuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a pozitív a negatívat? – kérdezte az egyik legény. - Nos, máris a tudománynál vagyunk. Dualitás van, éppen ezért mind a két megállapítás igaz. Ebben a világban, amit láttok, az ellentétek vonzzák egymást, a pozitív a negatívat, a férfi a nőt és fordítva, a szellemvilágban pedig az azonos az azonosat. Ezért az eső az esőhöz, a barát a baráthoz ragaszkodik. Sok minden az úgynevezett szellemvilágban dől el. Ebből is láthatjátok, hogy a Világegyetemünk egy összetett rendszer. Máris megismerkedtetek néhány alapvető törvénnyel, a kétfajta világgal, a láthatóval és a szellemvilággal, az azokban uralkodó törvények egyikével, és a dualitás egyetemességével. Örülök, hogy kerékpárral és a tó körül gyalog haladtatok, így megláttátok a lényeget, mert az autóval átutazó csak a kietlen pusztaságot látja, vagyis az Ő szemével észlelt semmit, de Ti lehajoltok egy katicabogárhoz, és észlelitek a világ sokféleségét. Hát, ha még látnátok tavasszal vagy ősszel, madárvonuláskor, akkor van csak igazán élet e tájon. Tízezrével jönnek a 206 Antológia 2016.indd 206

2016. 08. 25. 7:57:20

gyülekező, vagy átutazó madarak. Vadludak, récék, darvak, hogy csak a legismertebbeket említsem. Micsoda kavalkád és hangáradat van olyankor alkonyatkor! Ezt nem lehet elmesélni, csak megtapasztalni. Aki egyszer részese egy ilyen élménynek, azt egész életében elkíséri, olyan gyönyörű látvány. No de, hogy álltok az éhséggel kedveseim, ekkora út után bizonyosan megéheztetek, bár már elmúlt hatóra, kivételes esetekben szabad könnyű vacsorát elfogyasztani. - Miért nem szabad hat óra után vacsorázni? – kérdezte az egyik ifjú hölgy. - Mert a gyomrunk fokozatosan leáll, és az étel ott pang hajnalig. Ennek következtében a gyomor energiarendszere legyengül, ami kapcsolatban van a lép és hasnyálmirigy rendszerrel, az alhas szerveivel és zónájával, ebből kifolyólag krónikus esetben, öregkorra tönkremegy a férfiak prosztatája, nőknél pedig vizelettartási problémák jelentkeznek. De ugyanez az elváltozás következik be, ha össze-vissza eszik valaki, vagy rendszeresen többet eszik a kelleténél, és nem tudja megemészteni. Ezt jó, ha egy életre megjegyzitek, és legfőképpen betartjátok! Ha szabad kérnem az egyik kislány hordja ki a konyhából mindazt, amit az asztalon talál, a másik kettő pedig öblítse el az evőeszközöket, a din�nyehéjat a tyúkudvarba dobáljátok be! – kérte a segítséget vendéglátójuk. - Mi pedig legények megnézzük, mi van azzal a leengedett kerékkel, meg az elromlott pumpával, merthogy emiatt nem állhat meg az élet. Mindenki munkához látott, Sándor bácsi kipróbálta a pumpát és már mondta is a diagnózist. Lecsavarta az alsó részt, és látszott a szétesett dugattyú. Visszatette a nagy támasztó alátétet, ezt követően a dugattyúbőrt, majd a rögzítő csavart, végül visszacsavarta a pumpa alsó részét és a pumpa meg volt javítva. Mindez csak 2-3 percig tartott és igen egyszerű volt. Szégyenkezve álltak a fiúk, mert eszükbe sem jutott a javítás lehetősége. - Semmi baj fiúk - mondta az öreg - ügyesek vagytok, mindent meg tudtok oldani, csak a szemléleten kell változtatni. Felpumpálták a kereket és megnézték, hogy a szelepnél enged-e. Bizony itt szökött el a kerékből a nyomás, és tisztítás után várható volt, hogy bírni fogja a hátralévő utat. Lemosták a kezükről a szennyeződést, és asztalhoz ültek. Sándorbá elmagyarázta és bemutatta, hogyan kell gyorsan vacsorát készíteni. A lányok kovászos uborkát szeltek, ő pedig kukoricaszár ízikből 207 Antológia 2016.indd 207

2016. 08. 25. 7:57:20

(lelevelezett szár, kóró) tüzet rakott, majd a bográcsba helyezte az alapanyagot, és megpirította. Ezután elvégezte a további főzőműveletet, megrázogatta és fedőt tett rá. Rövid ideig gőzölte és már rakta is a tányérokra. Ki mivel kéri a gubát? Lehet választani pirított szalonnát, juhtúrót, a vegetáriánusoknak pirított, darált szójababot tudok felajánlani. Ez utóbbi saját termesztésű, nem GMO-s, de lehet kérni mind a hármat is. Mindenki szerette volna megkóstolni az összes variációt, ezért szép kis kompozíciót készített Sándorbá minden tányérra. A végén beterítette kovászos uborkával és egy speciális öntettel. - Jó étvágyat, Kedveseim! - szólt a séfnek avanzsált házigazda. - Hát ez isteni! - kiáltott fel az egyik lány – szóval ez lenne a guba?! És milyen gyorsan elkészült! - Azért azt tudni kell, hogy a gubakenyeret a feleségem sütötte mielőtt néhány napra elutazott a gyerekeinkhez - szólt Sándorbá. - Ez a guba valójában egy ősi magyar étel, rendkívül változatosan lehet elkészíteni, biztosan tudnék mondani száz változatot. Én savanyú káposztával szeretem legjobban. A legfontosabb a jó minőségű gubakenyér. Anélkül csak csirizes kellemetlen ázalék az egész. A ma használatos kiflimaradék teljesen alkalmatlan gubakészítésre. A fiúk halkan beszéltek valamit egymás között, nem értették miért tett az útbaigazító ember Sándorbára félreérthető megjegyzést. Az öreg észrevette a susmotolást, ami egy társaságban nem illő, ezért nemtetszését egy kérdéssel fejezte ki. - Talán titok? A válasz az egyik fiútól jött, aki kissé kényszeredetten tárta fel a problémát. - Sándorbá kérem, ne vegye sértésnek, de ahogy jöttünk egy emberrel találkoztunk, aki azt mondta Önről, hogy kissé különös, szinte érthetetlen, mi pedig nem ezt tapasztaljuk. - Ó, az azért van, mert időnként olyan mondókát engedek el a faluban, amire nem igen van vevő. De mégis próbálkozok. Szeretném elmagyarázni az embereknek a világ dolgait, annak felépítését, működését, rámutatni az összefüggésekre, és tudjátok, ha valaki új, rejtélyes, ismeretlen dologgal kerül szembe, akkor bizony előfordul, hogy a könnyebb utat választja, vagyis nem a tudást. Pedig a nemtudás a legnagyobb bűn, mert minden 208 Antológia 2016.indd 208

2016. 08. 25. 7:57:20

igazságtalanság, minden rossz, baj, ebből származik. A világ sokkal jobb lenne, ha az emberek az igaz tudás birtokában lennének. Akkor a gonosz sem törne úgy előre, mert tudnák a törvényt, az ok-okozati összefüggéseket, a következményeket, és gondolkodás nélkül a jót választanák. - Engem érdekelnének ezek a dolgok - mondta az egyik fiú. - Vallásos neveltetést kaptam, és csillagásznak készülök. Valahogy nem tudom összeegyeztetni az egyetemen tanultakat Isten dolgával. Tudna nekem ebben segíteni? - Nagyon szívesen, csak előbb elmosogatunk, mert mindjárt besötétedik, aztán ha nem vagytok fáradtak, reggelig mindenre van időnk. A padokat kicserélték friss illatos szénára, és páronként elhelyezkedtek a felszított tűz körül. Az izgalmas téma miatt mindenki tágra nyílt szemmel figyelt a szikár, csontosképű emberre. - Az előbb már bemutatkoztunk, - kezdte Sándorbá - de mielőtt belevágunk az élet nagy rejtélyébe, szeretném tudni, ki hol tart és ebben az életben mit szeretne elérni. - Tudni kell rólunk, - kezdte az egyik legény - hogy általános iskola óta mi fiúk jó barátok vagyunk és a középiskolában is egy osztályba jártunk, a lányok pedig egyszer csak mellettünk teremtek, és az óta együtt járjuk az utunkat. Ha tehetjük, együtt kirándulunk, hegyet mászunk, vagy éppen múzeumot, kiállítást nézünk, máskor koncertet hallgatunk, egyszóval igyekszünk felfedezni a világot. Egyébként Béla vagyok, negyedéves fizikushallgató, és csillagászattal szeretnék foglalkozni. Szeretném átlátni a Világot, megismerni a felépítését, törvényszerűségeit. - Én Réka vagyok, Bélus párja - és bájosan ránevetett Bélára. Harmadéves gyógyszerész vagyok, engem nagyon érdekelnek a gyógynövények, a gyönyörű Természet, és az egész Világ. Szeretnék legalább három gyereket, és boldog családi életet – fejezte be bemutatkozását, és továbbadva a szót, egyik társára nézett. - Én Zoltán vagyok, történésznek készülök, szintén negyed éves. A magyarság őstörténetével szeretnék foglalkozni, helyére tenni azt, amit elferdítettek. - Zsuzsa vagyok, védőnőnek tanulok, szeretném, ha nagyon sok magyar kisgyerek fejlődését tudnám figyelemmel kísérni. - József vagyok, biológusnak tanulok, szeretném megismerni az élet tit209 Antológia 2016.indd 209

2016. 08. 25. 7:57:20

kát, mibenlétét, az értelmét, én is vallásos neveltetésben részesültem és szeretném megtudni a túlvilági élet körüli misztérium valódiságát. Boldogságra, családra vágyom, vágyunk – és megpuszilta odabújó kedvese fejebúbját. - Magdi vagyok, én is biológusnak készülök. A munkám során a fenntartható világgal, az egészséges táplálkozással, ökológiával szeretnék foglalkozni, ezenkívül én is boldog családot, gyerekeket szeretnék, szeretnénk, és lehet, hogy kiköltözünk egy ilyen tanyára, hiszen úgy látom, itt minden megvan, ami az egészséges élethez kell. - Örömmel hallom terveiteket - mondta az öreg. – Ezek mind olyan szépek, amelyekért érdemes élni, és kívánom, hogy célotokat erőben, egészségben érjétek el. Legyen boldog, szép életetek. Magamról annyit, hogy már gyerekkoromban megfogalmaztam azt, amit József tűzött ki célul, mármint az élettel kapcsolatban. Nagyon érdekelt a biológia, a kémia, fizika, csillagászat, vagyis a természettudományok. Sajnos abban az időben még nagyon kevés ismeretterjesztő kiadvány volt, és az is csak részben jutott el hozzám. Műszaki pályára mentem, dolgoztam, és mellette mindig kertészkedtem. Különféle könyveket olvastam, ill. kezdtem olvasni, de általában majdnem mindben felfedeztem valami számomra nem tetszőt. Mindég bennem volt valami zsákutca-érzés, légyen az akár valamelyik híres filozófiai könyv. Később, majdnem öreg fejjel pedig belemélyedtem a természetgyógyászatba. Mondhatom egy csodálatos világ tárult elém. Ezen kívül benne élek a természetben, figyelem titkait, tanulok, rengeteget gondolkodom, keresem az összefüggéseket. Nagyon sok minden a helyére került, a két kozmosz, a mikro és makro bennem összetalálkozott. Most itt vagyok és örülök, hogy átadhatom Nektek a tapasztalatomat. – Majd némi gondolkodás után elkezdte mondókáját. A mondóka egy könyv alapját képezi, a címe: Az EGY-ség. A Világegyetem felépítéséről és működéséről szól. Íme, a könyvajánló: Hátlap A könyv alapot ad az igaz tudás megszerzéséhez. Az olvasó megismerheti a Világegyetemünk születését, az energia kettős, hullám és részecske ter210 Antológia 2016.indd 210

2016. 08. 25. 7:57:21

mészetének magyarázatát, a térszerkezet kialakulását és felépítését, az élet mibenlétét, az élet- és világfa felépítését és működését, az energia születését és teremtődését, az aura és energiatest működését, az elektronok életét, a gondolataink és érzelmeink helyét, a szubatomi részecskék születését, mennyország és pokol helyét, az istenek dolgát, a teremtés folyamatát, gömbvillám és para jelenségek mibenlétét, és még sok egyéb olyan titkot, amely alapján a két világ, a külső és belső egymásra talál. Új világképpel és kibővített atommodellel ismerkedhet meg az olvasó, és mindez kvantumfizikai érintettséggel, de elsősorban metafizikai okfejtéssel, tényekkel alátámasztva, köznapi nyelven megírva. A világ mai megítélése részigazságokon nyugszik, épp ezért az emberek nem tudnak értelmezni régebbi tanításokat. Pedig az ősi tudás egybeesik korunk tudományos megállapításaival, csak a materiális szemléleten túl kell lépni.


2016. 08. 25. 7:57:21

Köszöntő a 30. évforduló alkalmából Jóleső érzéssel tölt el az a tudat, hogy ezzel az ötlettel mennyi embernek okoztunk örömet, a pályázóknak és a Radnóti Miklós Nyugdíjas Klub tagjainak, akik már 30 éve, minden évben meghirdetik a nyugdíjas versés prózaíró író pályázatot, amivel sikerült településünket és a klubot is népszerűsíteni, sok emberrel megismertetni, akik talán soha nem látogattak volna el hozzánk. A tollforgatók izgatottan várják a pályázat kiírásának időpontját, boldogan készülnek az eredményhirdetésre, ahol kedves távolról érkező ismerősökkel, barátokkal töltenek el pár kellemes órát! Hiszem és vallom, hogy a közösségeket a nagy dolgok kovácsolják össze. Így történt ez a klub esetében, hiszen ma is együtt vannak, ápolják ezt az örökséget, ezért fogadják köszönetemet és elismerésemet, mint ahogy az utódaim és a település vezetői is! Ahhoz, hogy egy ötlet életben maradjon, sok jóember munkájára volt és van szükség. Kardoskúton ez a feltétel adott, hiszen nagyszerű emberek élnek itt! Végezetül kívánom a klub tagjainak, a nyugdíjas tollforgatóknak és mindenkinek, aki részt vesz ebben a szervezésben, hogy sokszor találkozzunk még Kardoskúton, az ünnepélyes eredményhirdetésen erőben, egészségben és szülessen sok szép, értékes vers- és prózai alkotás! Nagyné Szöllősi Teréz 212 Antológia 2016.indd 212

2016. 08. 25. 7:57:21

Válogatás helyi pályázóink munkáiból, az elmúlt évtizedekből Csongrádi Pál Kiszáradt cédrusfa Elmerengve nézlek délibábos puszta, madárdaltól hangos szép magyar róna, Tóparton fehérfalu kis tanya állott, nyugalmára öreg cédrusfa vigyázott. Kistanya - a teteje náddal volt takarva, hosszú éveken át fülesbagoly lakta. Fehér tóra nyílott a kistanya ablaka, Altató dalt részemre a békazene adta. Szülőházam e kistanya, elsőt itt léptem, pusztulását a partifecske keservesen nézte. Törött kútágas áll, ostorfáját a szél rázza, az idő múlását a kiszáradt cédrusfa vigyázza. Este van, az égbolt csillagos kistanya romos falára fülesbagoly huhog. Hol vagy már gyerekkor az évek elteltek, gyönyörű vagy vásárhelyi puszta, ezért szeretlek.


2016. 08. 25. 7:57:21

Csongrádi Pál Tavasz van Tiszta az égbolt ragyognak a csillagok, A békák hangosan zenélnek a tóparton. Tücsök kontrázik a békazenére, Együtt örülnek, hogy itt a tavasz vége. A gólya megjött és a csivitelő fecske, Játékosan szállott a ház ereszére. Kizöldült az erdő, a virágok kinyíltak, Erdő lombjai között madarak dalolnak. Kinyílott az orgona virága, a vadrózsa bokor, Össze borulva mint a mennyasszonyi csokor. Tavasz van! A magasba pacsirta, az éneke messze száll, A sok kinyílott vadvirág őt köszönti talán. Déli napsütés van, játszik a délibáb, Langyos szellő susog a rónán át.


2016. 08. 25. 7:57:21

özv. Hegedűs Jánosné Mérce Eléd mércét tart a világ, Ezt ha eléred, nagyon jó, Megelégedéssel mondják, Munkád helyes és kiváló. S te boldog vagy, elégedett nagyon, Hiszen már alattad van a léc, De szólaljon meg belül egy hang, Nem volnál többre képes még? Hát csak ennyire futotta erőd, Hogy átlépd az átlag korlátját? Nincs lelkesedésed, ösztönző, Mi buzdítson, hogy menj tovább? Vajon valódi-e, mit kitűztek eléd, S hiszed, hogy ennyi kell csupán? És ha nem a célt jelzi a mérce, Hanem csak évek tapasztalatát? Hol itt a haladás, ha annak ujjongsz, Hogy te elérted az átlagot? Ki viszi előre ügyünket, Ha lassulni hagyjuk az iramot? Emeld a mércét jó magasra, Meddig lehet, azt te érzed. S az akadály legyőzésekor, Nagyobb út álljon előtted. Kis győzelmek diadalútján, Haladj előre a nagy cél felé, Válj azzá, mivé kell igazán, Öntudatos alkotó emberré! 215 Antológia 2016.indd 215

2016. 08. 25. 7:57:21

Kurai Jánosné Vallomás Én mindig víg, dalos kedvű voltam Nehéz munka közt is folyton csak daloltam. Még ha volt is néha szívembe fájdalom, Hogy ne lássa senki, dal volt az ajkamon. A dal régen elszállt, az élet elhaladt, Régi szép napoknak csak emléke maradt. Most is úgy örülök, ha hallom, szól a dal, Hisz én is voltam egykor boldog és fiatal. Gombkötő Mihályné A jövő Az utcán sétálok a fiammal, Fogom a kezét, Melyet, ha ökölbe húz Már nagyobb, mint az enyém. Merengek a múlton, milyen nehéz is volt Éhesen, rongyosan, Én szorítom a kezét, Átéli, amit mondok én. Azután ő beszél elvonva kezét a kezemből, Az ég felé mutat Talán a tejutat? Gondolom magamnak. Anyám. Eljön a kor, s még te is megéred Űrhajón utazol hozzám, a fiadhoz Mert távol élek tőled anyám, a Marson És éppúgy elérsz majd akkor kétezren túl, Mint most ahová elmész vonaton. S szép kor jön el anyám, Ha majd minden ember a Munkája után, egy asztalnál ülve 216 Antológia 2016.indd 216

2016. 08. 25. 7:57:21

fogyasztanak vacsorát. Séta végén a ház előtt állva Nézem a fiam. S boldogabb jövőt kívánok neki És vele együtt talán magamnak. Gombkötő Mihály Megemlékezés a Hősök Napjáról Magyar népünk történelme az államalapítástól napjainkig igen viharosnak mondható. A Kárpát-medencébe vezette népét a fejedelem. Ezt a területet, hazánkat, az évszázadok során a hódítók álma volt megszerezni, akár keletről, akár nyugatról jöttek. A tatárjárás, a 150 éves török uralom, a 350 éves Habsburg elnyomás nemzeti létünk kemény megpróbáltatásai voltak. Az 1848-49-es szabadságharc után, amelyet az osztrák és orosz cári birodalom csak együtt tudott legyőzni, ezrek kényszerültek hazánk elhagyására. Október 6-a gyásznap lett számunkra, a hős aradi 13 tábornok és az első felelős miniszterelnökünk, gr. Batthyány Lajos kivégzésének napja. Majd a két világháború a XX. században, az 1918-as és az 1945-ös, a mindkettőt követő és számunkra veszteségeket okozó békediktátum, a nácizmus, majd a kommunizmus rémtettei következtek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc megmutatta népünk bátorságát, szabadságvágyát, az azt követő megtorlások azonban nagyon sok áldozatot követeltek. Sokáig hallgatásra voltunk kényszerítve, amiről nem beszélhettünk. A nemzet tudatában, a szívek mélyén ott élt a fájdalom. Nemcsak az elvesztett hozzátartozók miatt, hanem azért is, hogy még a megemlékező kegyelet szintjén sem volt megengedett a fájó sebek bekötözése. Többször elhangzott a megemlékezők ajkán, hogy az a nép, amelyik megtagadja múltját, nem remélhet jövőt sem. – Nincs hazaszeretet, nincs nemzettudat a múltunk ismerete nélkül. Ma Hősök napja van. 1924-ben, az akkori országgyűlés törvényt alkotott erről az ünnepségről. Az ünnepi alkalom évtizedeken át elhallgattatott volt. Most a kilencedik alkalommal emlékezünk. Emlékezünk azokra a II. világháborúban elesett katonákra és leventékre, akiknek nem adatott meg a borzalmas világégésből a hazatérés. Azokra a halottakra, akiknek soha senki nem tudhatta meg utolsó 217 Antológia 2016.indd 217

2016. 08. 25. 7:57:21

gondolatát. Akiknek testét idegen föld fogadta be, akik valaha Istenhozzádot intettek a szeretteik felé, de akkor még maguk sem tudták, hogy ahová ők indulnak, onnan nincs visszatérés. Évtizedek múltak el anélkül, hogy fájó és gyógyíthatatlan sebekről beszélhettünk volna. A hozzátartozók titkon siratták el az elesetteket. Emlékezzünk hát azokra, akiket sokáig méltatlanul elfeledtünk, vagy megpróbálták velünk elfeledtetni őket. Helytállásuk, hazaszeretetük, áldozatuk nemcsak önvizsgálatra és hálás emlékezésre képes indítani ma élők millióit, hanem önszemlélésre is. Hisszük, hogy a hősök áldozata nem volt hiábavaló. Erőt ad számunkra a hétköznapok küzdelméhez és az előttünk álló új évezred megpróbáltatásaihoz. Mert ahogy a költő írta : „… annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán!”


2016. 08. 25. 7:57:21

Veresné Fekete Mária Vágyam Vízcsepp szeretnék lenni, parányi, Melyet a nap az égbe emel. Komor felhők ölébe menni, Amit a szél messze terel. Szállni suhogó szárnyakon, Világ felett, tereken át, Küzdve a földdel, győzve az árnyon Életemnek alkonyán. Nesztelen járnék névtelen utakon, Csak szeretet maradna nyomaimon, Örömmel szállnék jó tetteim után, Szárnyaimon másféle utakon át.


2016. 08. 25. 7:57:21

Pályázóinktól néhány bejegyzés, a 2011. évi vendégkönyvünkből: „Sok van a világon, ami érdekes, de az embernél semmi sem érdekesebb. Oly jó itt lenni, embertársaim között.” Cséfai Szelezsán György „Minden év kedves napja az, amit Kardoskúton tölthetünk. Köszönjük!” Kardos Mihályné „Gratulálok mindazoknak, akik elindították és folyamatos szervezői voltak, és azok mindmáig. Köszönöm a fáradozásukat és kívánok erőt és egészséget a továbbiakhoz.” Csicsely Mihály Megtiszteltetésnek tartom, hogy e közösség tagja lehetek. „A földön minden és mindenki, mindenki számára kincset jelent.” Remélem, hogy e találkozó még sokáig a pályázók otthona lehet. Gőghné Dán Rozália Kívánom a Kardoskúti pályázóknak, igyekezzenek mindig újat teremteni, hiszen a felfedezés nyújtja a legtöbb örömöt. Legyenek kreatívak, törekedjenek a szellemi tartalomban minél gazdagabb életre. Koszorús Oszkár Nagy szeretettel jövünk Kardoskútra, mert feltöltődünk. Kicseréljük gondolatainkat. A szeretet átölel bennünket. Kívánom, hogy még sok évig tarthasson ez a barátság. E szavak írója: Dimák Béláné, Nagyszénásról Örülök, hogy ismét itt lehetek. Szárnyalhat a lelkem és olyan emberek között lehetek, akik úgy gondolkodnak mint én. Köszönöm: Baráthné Hopka Ágnes Köszönjük, hogy itt lehetünk írásainkkal is. A Szegedi Amatőr Alkotók Tagjai 220 Antológia 2016.indd 220

2016. 08. 25. 7:57:22

Nagy dolog egymás lelkébe látni. Ezek az évenként megrendezett találkozók ebben segítenek. Kár, hogy évenként csak egyszer. Köszönet érte. Dávid László „Évek óta ide járok, irodalmat itt csinálok!” Ha még élek, jövőre is jövök! Köszönöm, hogy itt lehetek. Németiné Kodrán Erzsébet Köszönetet, hálámat kívánom eme jó szervezésnek. Áldja meg az Isten őket, amíg élnek. Koszteleczky Magda


2016. 08. 25. 7:57:22

Megemlékezés id. Csongrádi Pálról Idősebb Csongrádi Pál, a Kardoskúti tollforgatók közül kiemelkedik nagyszámú versével, helytörténeti jelentőséggel bíró munkáival. Az idén 15 éve annak, hogy elment közülünk. Munkája és családja mellett életének nagy részét a Puszta világának szentelte, amelyet oly nagy örömmel és líraisággal örökített meg írásaiban. Szenvedélyesen szerette az őt körülvevő természetet, szívesen fényképezte is a tájat, s a különféle madarakat. Verseiben, írásaiban ezekről a csodákról ír. Aki a Pusztán jár-kel, maga is hallhatja azokat a hangokat, amikről ír az „Ilyennek láttam” című munkájában: „A madársereg nagy lármával beszélgetett, röpködtek játékosan.” Helytörténeti jelentőségű munkáit kutatómunkával előkészítve írta meg, melyek az utókornak is megörökítik a Vásárhelyi „Nagypuszta” kialakulását, történetét és birtokba vételét. Levéltári adatokkal alátámasztva, személyes gyűjtőmunkával látott ennek a feladatnak, amelyet ő örömteli szorgalmatosságként élt meg. A szájhagyományra is hagyatkozott, s feltárta a régmúlt történetét, az itt élt egyszerű emberek mindennapjait, szokásait is lejegyezte. Írt a környék olvasóköreiről, az egyszerű népiskolákról. Foglalkozott a „Lakodalmas szokások a Vásárhelyi határban” c. munkájában az erre a vidékre jellemző népi hagyományokkal. Az Olvasó részletes képet kaphat az udvarlástól kezdődően a lánykérésen át a lakodalom előkészületeiről, s annak minden jelentős mozzanatáról. Emellett az egyes öltözékeket is leírja, majd az akkori lakodalmi étkezési szokások világába is bepillantást nyerhetünk. Idősebb Csongrádi Pál a mindennapok kemény munkáját is papírra vetette. Előszeretettel írt az egyszerű embernek jutó földműves munkákról: úgymint az aratás, a kaszálás. Mindezek jelentős mozzanatait fotókkal is dokumentálta. Munkáiban részletes pontossággal szólt a környék olvasóköreiről: „ahol a pusztai nép szórakozni tudott”, a népiskolák létrejöttéről, illetve a fontosabb építkezésekről. A közigazgatás változásait is nyomon követhetjük kutatómunkája révén. Visszaemlékezésünkben nem felejthetjük el a Kardoskúti Nyugdíjas Versés Prózaíró Pályázat esetében azokat az éveket, amikor Lengyel Györgyné Emike művelődésiház vezető segítségére volt a szervezési feladatokban. 222 Antológia 2016.indd 222

2016. 08. 25. 7:57:22

Özvegye, Csongrádi Pálné Rózsika néni szíves emlékezése alapján tudjuk, hogy éppen életének utolsó napján is a soron következő díjkiosztó ünnepségre készült Emikével, amikor estére rosszul érezte magát. Otthonában özvegye azóta is érintetlenül őrzi Pali bácsi irodalmi hagyatékát. Bízunk benne, hogy az utókor is ilyen szeretettel őrzi tovább az ő emlékét és munkásságát. Vargáné Neller Borbála


2016. 08. 25. 7:57:22


2016. 08. 25. 7:57:23


2016. 08. 25. 7:57:23

Csongrádi Pál Ilyennek láttam Május volt - az égbolt felhőtlen, igazi tavaszi napsütés ígérkezett. A kertben dolgozgattam, amikor valahol messze daru „kurrogást” hallottam. A tenyeremmel ernyőt fogtam a szemem fölé, úgy kerestem tekintetemmel a darvakat. Amikor a „Nagypuszta” irányába nagy magasságban megláttam őket, amint szárnycsapkodás nélkül úsznak a levegőbe- és beszélgetnek. Ekkor elfogott a kíváncsiság, hogy láthassam a pusztán élő madarak életét - viselkedésüket. Kocsiba ültem, kikocsikáztam a „Nagypusztába”, ahol a híres „Kardoskúti Fehér-tó” van. Amikor megérkeztem, kiszálltam a kocsiból, elém tárult a végtelen puszta, az ő gyönyörű szépségével. Közepébe ragyogott a Fehér-tó apró hullámaival, amelyet a tavaszi langyos szellő lágyan fodrozott. A madársereg nagy lármával beszélgetett, röpködtek játékosan. Ekkor eszembe jutott a gyermekkorom. Láttam magam a tóparton, mint kisgyerek: mezítláb, maszatosan, gyúrom a sarat az öreg cédrusfa árnyékában. Mert az a kis tanya a tóparton állott, ahol születtem. Ma már csak egy kútágas áll, amelynek törött ostorfáját a szél rázza, és néha megpihen rajta egy eltévedt héja, onnan figyelni a puszta nyugalmát. Meg van még az öreg cédrusfa is, igaz már régen kiszáradt. Most is oda ültem alá, a cipőmet levetettem, és mezítláb sétáltam a füvön, ahol a puszta szikes földjének, a fűnek, a szikivirágoknak az illata keveredett. Amelynek az alján kis tócsákban állott a víz a tavaszi napsütéstől felmelegedve langyosan, melyben esténként a békák koncertet adnak. A tó vizén most is úgy úszkálnak a kacsák, a libák, a bölömbikáknak is olyan a hangja a nádasban, mint akkor gyermekkoromban. A szürkegém úgy áll egyenesen, magasba tartott fejjel a gyékényes szélénél, mint 60 évvel ezelőtt, figyeli csendes némasággal a közelgő darvakat. A pacsirta a napfényes magasban énekel, de énekét jajgatásával néha-néha megzavarja egy-egy bíbic vagy gulipán, amely a fészkét félti. Amikor a tó vize felett a napsütésben megjelenik a délibáb, a távolba legelésző gulya olyan, mintha tengerben fürödne (gyönyörű). 226 Antológia 2016.indd 226

2016. 08. 25. 7:57:23

A pusztai táj minden évszakban másképpen mutatja magát. Előre hangsúlyozom, hogy minden évszakban a csendes, nyugodt, szépség árad a volt Vásárhelyi pusztának ezen a részén. Mert amikor elmúlik a tél, kezd benépesedni a végtelen puszta. Ilyenkor jönnek a vándormadarak. Itt pihennek hetekig, míg tovább mennek, csak azok a madarak, amelyek itt költenek. A tavasz adja az itt élő madárnak-, állatnak-, a búvóhelyet, a táplálékot, mert tavasszal olyan a pusztai szikes föld, mint a zöld bársonnyal leterített asztal. A nyár már sokkal szigorúbb, mert amit a tavasz adott, a nyár elveszi. A puszta olyan lesz, mint a sivatag, közepébe a Fehér-tóval. A fű kiszárad, a föld megrepedezik, a nyári meleg szél forró érzetet ad és állandóan kavarja a sziksós fehér port, amely mindent eltakar. A nyár elmúlásával a puszta kezd zöld köntöst ölteni, a tó is kivirágzik. Ilyenkor nyílik a sóvirág, a szikilegleg, a bárányparaj, amely a terület felett vörös bársony szőnyeget alkot. Beköszönt az ősz, vége a nyárnak. Elmúlik a gyönyörű virágpázsit, új látványosságba lesz része annak, aki odalátogat. A tó is feltöltődik az őszi esőzéstől vízzel, és az Észak felől érkező madaraknak nyugodt – táplálékban gazdag pihenő helyet ad. Amikor vége az őszi madárrandevúnak, a darvak Délnek, még a cankók és a bíbicek Dél-Nyugatnak nagy lármával búcsúznak a Nagypusztától és a híres Fehér-tótól. Csoportosan elindulnak a levegő országútján: DélnekNyugatnak. Közben már megérkezett Észak-felől a téli csonttollú madárfaj – a téli füles havasipacsirta, a fehérkabátos hósármány. Birtokukba veszik a Nagypusztai végtelen hómezőt, amelyet az esti szürkület előtt fekete varjúsereg tarkít meg. Ezek éjjeli szállásukra a mágocsi nagyerdőbe húzódnak el. Ilyenkor a „Nagypuszta” fehér hómező köntöst ölt magára és fenséges magányba, nagy-nagy csendbe burkolódzik, amely felett csak néha-néha nagy magasságban köröz egy-egy héja vagy réti sas. Ezt a természet által kialakított területet, amelyet emberi kéz is formált évszázadokon keresztül, SZERETEM, mert itt születtem, itt nőttem fel, 227 Antológia 2016.indd 227

2016. 08. 25. 7:57:23

az évek itt szálltak el a fejem felett. Ennek a csodálatos tájnak a szépségével, gazdagságával, kultúrájával, annak átalakulásával alakultam magam is. Megtekintését-tanulmányozását mindenkinek javaslom. 1992. március 1-én

Fotó: Rajki Judit 228 Antológia 2016.indd 228

2016. 08. 25. 7:57:23


2016. 08. 25. 7:57:23

Tartalomjegyzék: 2015. évi díjazottak névsora Előszó Zvolenszki Andrásné: Óceán parton Karácsonyi Lászlóné: A Dunánál Gyovai Jánosné: Szívemnek oly kedves folyója Dohányosné Gulyás Zsuzsanna: Szenvedély Fábián János: Fesztivál Szépe Csiszár Katalin: Meseerdő Sántáné Kurunczi Mária: A veréblány Hajdrik József: Köszön-e a kisvakond? Zilahi M. László: November Kohut Katalin: Találkozás a jövőben Suhajda Lászlóné: Egy téli este Rákóczi Rudolf Géza: Meditáció Dávid László: Egyszer, ha lehetnék Vaskó Ági: Engedd N. Péntek Zsófia: Kívánság Szabó Lajosné Nagy Anna Katalin: Elmúlt már Trink Gizella: Szeptemberi emlék Sámel Mária: Tükörbe nézni Nagy Istvánné: Szeretet Budai István: Amikor Budai István: Sorsörvényben Borbola Jánosné: Köszönet Rehák Sándorné: Öregek tavasza Németh Józsefné: Öröm és kétségek napja – 80 év Cséfai Szelezsán György: 81. születésnapomra Dr. Csikai Erzsébet: Titok Horvát Jánosné: Életünk Pásztor Piroska: Sors Laduver Lászlóné: Kicsi falum Antal György: Őszeleji ábrándok Madarász Mária: Madárdal

6 7 9 10 11 12 13 14 16 17 19 20 21 22 22 24 25 26 27 28 28 29 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39


2016. 08. 25. 7:57:23

Feleky Erika: Apámra gondolok Németiné Kodrán Erzsébet: Láss csodát! Máté Lajos: A Koldus tarisznyája Fazekas Géza: „Szabadság, egyenlőség, testvériség” Jobb Aranka: Későn Vas István: Gondolkodj el azon Koszteleczky Magda: Életem része Kissné Horváth Júlia: De jó volna Polgárné Dornai Klára: Percek Németh Árpádné Prágai Gizella: Egy mai szív Baráthné Hopka Ágnes: A katona Hunyadvári István: Rezidens Bartha Lajosné: Új élet a régi házban Dohányosné Gulyás Zsuzsanna: Két meleg kávé Gyovai Jánosné: Az ingovány fogságában Viczián Pálné: Ne félj, a világ kincséért sem tennélek tönkre! Németiné Kodrán Erzsébet: A vörös kakas Surinya Antalné: Szerelem első látásra Belovai Antalné: Vágy és beteljesülés Bondár Zsuzsanna: Pillanatképek egy házasságból Csányiné Szaszkó Klára: Levél a hitveshez Zelenyánszki András: „Életfa” Otthonban N. Péntek Zsófia: Disznótor Németh Árpádné Prágai Gizella: Vonaton Sántáné Kurunczi Mária: Vendégem az öregség Hajdrik József: Vaj Ákos csontkovácsoló méltatása Hunyadvári István: Jancsi bácsi véleménye Áchim Pál: Monológ Nagy Istvánné: Temetői történet Németh János: Önéletrajz Trink Gizella: Hóhányó és Minike története Bese József: Határútról a határba Dr. Bálintné Ágoston Ilona: Köszöntöm a 120 éves iskolát Zilahi M. László: Köszönet a buktatásért Fabinyi Gáborné: Lezárult egy tartalmas életút

40 41 42 43 45 46 47 48 49 49 51 53 55 66 71 75 82 86 91 96 103 106 108 112 116 118 121 123 125 126 128 129 158 164 166 231

Antológia 2016.indd 231

2016. 08. 25. 7:57:23

Rehák Sándorné: Emlékezés Dimák Béláné: Keserédes Dimák Béla: A bor dicsérete Gulyás Sándorné: Gyermekkori élményem a kenyérsütés Vörös Pál: Neveik nem kőbe íródtak Melegáné Csóti Ágnes: Találkozás a tengerrel Szabó Piroska: Séta az emlékek ösvényén Csiszár Katalin: Búcsú B. Editkétől Németh Józsefné: Az udvar ékessége Huszár Endre: Élet a jelmondatok árnyékában Fekete Ilona: Az apa Ádász Sándor: A tanösvény – A találkozás Köszöntő a 30. évforduló alkalmából id. Csongrádi Pál: Kiszáradt cédrusfa id. Csongrádi Pál: Tavasz van özv. Hegedűs Jánosné: Mérce Kurai Jánosné: Vallomás Gombkötő Mihályné: A jövő Gombkötő Mihály: Megemlékezés a Hősök Napjáról Veresné Fekete Mária: Vágyam Vendégkönyvi bejegyzések 2011-ből Megemlékezés id. Csongrádi Pálról id. Csongrádi Pál: Ilyennek láttam

167 173 175 177 179 183 186 191 195 196 201 203 212 213 214 215 216 216 217 219 220 222 226


2016. 08. 25. 7:57:23

A 2015. évi Nyugdíjas Vers- és Prózaíró Pályázat támogatói: Kardoskút Község Önkormányzata Kardoskút Községért Közalapítvány Nagyné Szöllősi Teréz Nagy Utazási Iroda Koszorús Oszkár Pápai Kata kerámikus Szemenyei Sándor gazdálkodó id. Kincses István Kocsis Péter Mórocz Lajos képviselő Varga Pál alpolgármester


2016. 08. 25. 7:57:24


2016. 08. 25. 7:57:25

Antológia 2016.indd :57:00

Recommend Documents