Anglia az Egyesült Királyságban: az angol identitás és az „angolkérdés” Egedy Gergely
A
2014 szeptemberére kiírt népszavazás nemcsak Skócia sorsát érinti, hanem az Egyesült Királyságot alkotó nemzetek legnagyobbikáét, a több mint 50 milliós Angliáét is. Erről a dimenzióról, s az ún. „angolkérdésről” általában mégis jóval kevesebb szó esik a sajtóban, mint Skócia függetlenségéről. Pedig nem lényegtelen kérdésről van szó. Vajon a skótok és a walesiek önállósodási törekvéseire válaszul az angolok is igényelnek-e olyan többletjogokat és intézményeket, amelyekkel az előbbiek már rendelkeznek? Nem minden alap nélkül állította már 1975-ben Enoch Powell tory politikus, hogy a hatalomátruházás dilemmájának mélyén valójában nem Skócia, Wales és Észak-Írország problémája, hanem mindenekelőtt Angliáé húzódik meg.1 Igényli-e Anglia, hogy megtalálja „a saját politikai hangját” a „kelta peremvidékek” megerősödött pozíciójának az ellensúlyozására? A kérdést éles formában a New Labour által 1997-ben végrehajtott „devolúció”, vagyis a Skóciának és Walesnek ígért önálló törvényhozó gyűlések (az előbbinek „parlament”, az utóbbinak „nemzetgyűlés”) létrehozatala tűzte napirendre.2 E két országrész – ÉszakÍrországgal együtt – így már saját törvényhozó testülettel rendelkezik a saját partikuláris érdekeinek hatékonyabb képviseletére, míg Anglia ezt nem mondhatja el. A westminsteri parlament skót, walesi és északír képviselői ily módon beleszólhatnak az angolok ügyeibe, míg fordítva ez nem áll. A Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party, SNP) magabiztos 2011-es választási győzelme pedig minden eddiginél nehezebb próba elé állította az angol–skót viszonyt, hiszen az SNP által alakított skót kormány a függetlenség kivívását, vagyis az unióból való kilépést tekinti a legfőbb céljának. Vajon hogyan hat e folyamat az angolok identitására?
Az unionizmus eszméje és a brit identitás A brit identitás tartalma sohasem nyert egyértelmű meghatározást, ám e sorok szerzője egyetért azon kutatókkal, akik szerint a fogalomhoz kapcsolódó többértelműség, „körülhatárolatlanság” valójában nem a brit identitás gyengeségét jelentette, hanem sokkal 2014. nyár
35
Egedy Gergely
inkább annak erejét biztosította. Így volt ugyanis igazán képes arra, hogy egy multinacionális államalakulatban betölthesse a közös identitás funkcióját. Legsajátosabb vonását talán abban láthatjuk, hogy kialakulása során nem számolta fel a premodern eredetű identitásokat, hanem mintegy azok fölé épült. Megteremtésében a kulcsszerepet nyilvánvalóan az angol elit játszotta, amely úgy tudta integrálni a brit szigeten élő kulturális és politikai közösségeket, hogy közben ellen tudott állni a kísértésnek, és nem az angol nacionalizmus politikáját választotta.3 A brit identitás egy olyan birodalmi tudatot alakított ki, amelyet a nem-angolok is a magukénak érezhettek, s amely így alkalmas eszköznek bizonyult a multinacionális állam irányítására. Sikerességének szükséges előfeltétele volt, hogy Skócia és Wales is részesüljön a birodalomépítés gyümölcseiből. (A katolikus Írországról ez természetesen nem mondható el.) S ami a témánk szempontjából a legfontosabb: paradox, ám mégis logikus módon, a brit identitás dominánssá válása együtt járt a tőle elvileg jól megkülönböztethető angol identitás nagyfokú gyengeségével. Bizonyos fokig ez volt az „ára” a brit identitás sikerének. Roger Scruton markáns fogalmazásában: az angolok „a nemzeti eszmének még csak valamiféle helyettesítőjével sem rendelkeztek”.4 Sokat mondó, hogy az uniót megteremtő angol elit figyelme 1707 és 1921 között Skóciára, Írországra és a Birodalomra irányult, s a legkevésbé sem Angliára.5 A brit államot, amelyet az Angliát Skóciával egyesítő 1707-es szerződés és az Írországot saját parlamentjétől megfosztó 1800-es törvény teremtett meg, politikai síkon az „unionizmus” eszméje legitimálta. E doktrína Jim Bulpitt véleménye szerint a centrum autonómiájának védelmét szolgálta a periféria követeléseivel szemben.6 Robert Colls úgy vélte, hogy brit identitás nem is alakult ki soha, csak brit államról beszélhetünk, s azt kifejezetten politikai, nem pedig kulturális tartalmú érvekkel igazolták.7 Hívei szemében az unió „örök időkre” szólt. Jellemző, hogy amikor 1886-ban William Gladstone miniszterelnök az ír „home rule” (önkormányzati) törvényjavaslat védelmében a parlament szuverenitásának tanát kidolgozó Albert V. Dicey-re hivatkozott, az unionista érzelmű neves alkotmányjogász hevesen szembefordult vele.8 Ez nagyfokú következetlenség volt a részéről, tétele alapján ugyanis a westminsteri parlament mindent megtehetett – akár az uniót is felbonthatta (volna). Dicey és a hozzá hasonlóan gondolkodók – amint azt Ian McLean és Aliastair McMillan hangsúlyozza – az uniót önmagában véve jónak és végcélnak tekintették.9 Ez az álláspont történetileg főként a konzervatívokhoz kötődött, de a liberálisok egy része („liberális unionisták”) is osztotta, sőt egy ideig a Munkáspárt (Labour Party) is ezen a platformon állt. A történelmi részletekbe bocsátkozást e helyütt kerülve csak annyit jegyezzünk meg, hogy a 20. század utolsó harmadában kibontakozott „kelta reneszánszra”, a skót és walesi autonómiatörekvésekre sokáig egyik nagy pártnak sem volt válasza. A Lord Kilbrandon vezette bizottság 1973-ban végül javaslatot tett a „hatalomátruházásra” (devolúció), s a James Callaghan vezette munkáspárti kormány 1976-ban a parlament 36
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
elé terjesztette azt a törvényjavaslatot, amely Skóciának és Walesnek saját törvényhozó gyűlést ígért. Az erről 1979-ben megrendezett népszavazás azonban eredménytelennek bizonyult, mivel szigorú érvényességi feltételt szabtak: a sikerhez az összes szavazásra jogosult polgár 40 százalékának az igenjére lett volna szükség. (Skóciában a szavazók 52 százaléka igent mondott ugyan, ám ők a 63 százalékos részvételi arány mellett csak a voksolására jogosultak egyharmadát alkották.) A hetvenes évek végén a brit tudat még egyértelműen erősebbnek bizonyult a partikuláris identitásoknál.10 Margaret Thatcher neokonzervatív forradalma lényegében arra tett kísérletet, hogy a hagyományos unionista identitást támassza fel – és ezzel jelentős mértékben hozzájárult a skótok elidegenítéséhez. Az utóbbiak különösen nehezményezték, hogy a brit identitás thatcheri változata az angol kulturális identitásnak adott elsőbbséget, amelyben az individualizmus és a vállalkozói szellem jóval nagyobb szerepet kapott, mint a hagyományosan közösségorientált skót identitásban.11 A thatcheri politika felettébb nehéz helyzetbe hozta a skót konzervatívokat, hiszen lehetetlenné vált egyidejűleg hitelesen képviselni a skót és a „brit” szempontokat.12 1997-ben aztán az ismét kormányt alakító Munkáspárt – korábbi ígéretét beváltva – végrehajtotta a skóciai és walesi devolúciót, abból kiindulva, hogy ez nem veszélyezteti, hanem inkább korszerűsíti a brit identitást. Tony Blair több ízben is nyomatékosan hangsúlyozta a „britség” modernizációjának a szükségességét.13 Utódja, Gordon Brown pedig különösen harciasan kötelezte el magát a „britség” mellett, ami, kimondatlanul, az angol identitás elleni fellépést is jelentette. Politikai bukása után ezért baloldali berkekből is sokan bírálták, megfogalmazva azt a véleményt, hogy az „angolság” ügyét nem szabad a toryknak tálcán felkínálni. Ahogy Andy Newman hangsúlyozta az Imagined Nation: England after Britain című esszékötetben, az angol szocialistáknak versenybe kellene szállniuk azért, hogy ők tölthessék meg tartalommal az angol patriotizmus fogalmát.14 Ha kifejezetten az angol és a brit identitás egymáshoz való viszonyának a történetét vizsgáljuk, akkor azt – Arthur Aughey nyomán – két szakaszra oszthatjuk: az elsőben az „integráció narratívája”, a másodikban pedig a „dezintegrációé” dominált. Az előbbiben nagy szerepet játszott az angol politikai tradíció britté tétele; ennek kulcsjelentősége volt abban, hogy az angol nacionalizmus nem alakult ki. Aughey arra is joggal utal, hogy az angol civilizáció kiemelkedő vonzereje segítette az integráció sikerét.15 Az integráció implicit módon arra az előfeltevésre épült, hogy az angol vívmányok egyszerre egyediek, kivételesek – s ugyanakkor egyetemes értéket hordozóak. Ezzel összefüggésben a dezintegráció kibontakozása épp ahhoz a mozzanathoz kapcsolható, hogy a britté tett angol civilizáció egyediségét és univerzális dimenzióját egyaránt megkérdőjelezték.16 Mások a brit identitás dezintegrációját mindenekelőtt a birodalom elvesztésével hozták összefüggésbe, abból indulva ki, hogy a régi Nagy-Britannia „birodalmi konstrukció” volt, márpedig, amint azt a neves politológus, David Marquand szellemesen 2014. nyár
37
Egedy Gergely
megjegyezte, „nem lehet imperialistának lenni birodalom nélkül”. Nagy ívű munkájában Richard Weight azt a véleményét fejti ki, hogy az Egyesült Királyság keretében megvalósított unió és az azt szolgáló brit tudat tulajdonképpen a kapitalizmus, az imperializmus és a protestantizmus „terméke” volt. Az ezredfordulóra azonban a birodalom maradékai is eltűntek, a protestantizmus szekularizálódott, a kapitalizmus pedig jelentős mértékben átalakult – Nagy-Britannia, mint politikai konstrukció tehát visszafordíthatatlanul megroppant, s ez a brit tudat sorsát is megpecsételte. Nagy-Britannia ezért – szerinte – nem fogja a 21. századot megélni.17 A drámai változásokat remekül mutatja be a brit politikai közösségért aggódó tekintélyes és népszerű történész, Andrew Marr munkája, A nap, amelyen Nagy-Britannia meghalt.18 Az „angolkérdés” A brit tudat megrendülése óhatatlanul együtt járt az Egyesült Királyságot alkotó nemzetek saját külön identitásának a megerősödésével – s e folyamat, a többiekénél később ugyan, az angol identitást is érintette. Ez pedig maga után vonta az ún. „angolkérdés” („the English Question”) napirendre kerülését. E fejleményhez az aszimmetrikussá vált alkotmányos rendszer működéséből fakadó feszültségek is hozzájárultak. A hatalomátruházás folyamatát elemezve Kaiser Tamás joggal mutatott rá: a devolúció nem az alkotmányos rendszer átfogó szabályozása, hanem „az egyes országrészekre külön-külön meghozott, egymástól tartalmilag is eltérő törvények révén valósult meg”. Az „egyesével történő” megközelítés azzal a következménnyel járt, hogy nem sikerült összehangolni a devolúciós közpolitikák specifikus és az Egyesült Királyság egészére vonatkozó igényeit.19 Az „angolkérdés” valójában több kérdést is magában foglal Nagy-Britannia és a szűkebben vett Anglia kormányzásáról.20 A kérdés makro- és mikroszinten egyaránt vizsgálható: az előbbi megközelítés Angliának az Egyesült Királyságon belüli pozíciójával, az utóbbi pedig az Anglián belüli regionalizmussal foglalkozik. E tanulmány az „angolkérdést” az előbbi nézőpontból, vagyis Angliának az unión belüli helyzetét középpontba állítva vizsgálja, arra keresve választ, hogy mi (lehet) Anglia válasza az „aszimmetrikus devolúcióra” és a „kelta peremvidékek” önállósodási törekvéseire. (Azzal a dilemmával tehát, hogy vajon indokolt-e valamiféle „devolúció” Anglián belül is a London-központú kormányzás lazítására és rugalmasabbá tételére, nem foglalkozik.) A brit politikai elit eddig – jól megfigyelhetően – arra törekedett, hogy kerülje az „angolkérdéssel” való realisztikus szembenézést. Ez a magatartás pedig, amint Michael Kenny és Guy Lodge joggal hangsúlyozza, óhatatlanul azzal jár együtt, hogy néha aránytalanul lebecsülik, néha pedig túlbecsülik a devolúciók által aszimmetrikussá tett alkotmányos rendszer potenciális következményeit.21
38
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
Az ekként értelmezett „angolkérdés” megoldásának, amint azt a témakör neves kutatója, Robert Hazell hangsúlyozza, elvi síkon három lehetséges megoldása van. Az egyik az, hogy az Angliát érintő törvényekről csak az angolok szavazhassanak („English votes on English laws”); a másik egy önálló angol parlament megteremtése; a harmadik, a legradikálisabb pedig Anglia függetlenségének a deklarálása.22 A brit politikában, eltérő támogatottsággal ugyan, mind a három opció meg is fogalmazódott. Angol szavazatok az angol törvényekről Ez az elképzelés látszólag ésszerű és méltányos megoldást kínál arra a dilemmára, amelyet a brit belpolitikában és a szakirodalomban egyaránt „West Lothian Question”ként („Nyugat-Lothian kérdéseként”) emlegetnek. Tam Dalyell, a skóciai West Lothian választókerület munkáspárti képviselője volt az, aki a Kilbrandon-bizottság devolúciós elképzeléseinek parlamenti vitájában, a hatalomátruházást ellenezve, 1977-ben elsőként vetette fel, hogy vajon méltányos-e az, hogy a skót és a walesi képviselők olyan ügyekben is szavazhatnak, amelyek kizárólag Angliát érintik. (Egy példa: 2004-ban a skóciai szavazatokra támaszkodó Munkáspárt keresztülvitte a parlamentben a felsőoktatási tandíjak emelését – ami kizárólag Angliára vonatkozott, Skóciára nem.) Az „angol szavazatok az angol törvényekről” elve tehát azt az ígéretet hordozza magában, hogy a westminsteri parlament egyúttal egy kifejezetten angol parlamentként is működhet. Ennek az elképzelésnek – a radikálisabb megoldási javaslatokkal ellentétben – a politikai elit és a választópolgárok körében egyaránt viszonylag jelentős támogatottsága van: a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az angolok több mint fele gondolja úgy, hogy 1997 óta a skót képviselőknek nem szabadna beleszólniuk az ő ügyeikbe.23 1999 júliusában az akkor William Hague által vezetett Konzervatív Párt (Conservative and Unionist Party) ezt az opciót jelölte meg a West Lothian Question kívánatos megoldásaként.24 Hague kijelentette: „Az angol képviselőknek kizárólagos beleszólási joggal kell rendelkezniük az Angliát érintő törvényeket illetően… Az emberek egyre jobban fognak neheztelni azért, hogy Angliáról az Egyesült Királyság más részeiből származó képviselők hoznak döntéseket, miközben az angolok nem szólhatnak bele abba, hogy másutt mi történik.”25 Ez az állásfoglalás része volt a toryk 2001-es választási programjának, és a 2005-ös választási manifesztum is tartalmazta. Ezt a megoldást karolta fel az egyébként szilárdan „unionista” meggyőződésű David Cameron is, miután a Konzervatív Párt elnökévé választották 2005-ben.26 A részletek kidolgozásával egy bizottságot (Democracy Taskforce) bízott meg, Kenneth Clarke vezetésével. Ez 2008-ra elkészített jelentésében azt indítványozta, hogy módosítsák a házszabályt, oly módon, hogy az Angliára vonatkozó törvényjavaslatok megtárgyalásának bizottsági szakaszában (committee stage) – vagyis abban a fázisban, amelyben az érdemi-szakmai vita zajlik – csak az angliai választókerületek képviselői vehessenek 2014. nyár
39
Egedy Gergely
részt.27 A kompromisszumkeresés jegyében fogant elképzelés a végső szavazásból a nem-angol képviselőket sem zárta volna ki. Ehhez módosító javaslatként az egykori tory miniszter, Malcolm Rifkind egy olyan megoldást indítványozott, hogy – a skót és a walesi „nagybizottságok” mintájára (amelyek az összes skót, illetve walesi képviselőt magukban foglalják) – állítsanak fel egy angol „nagybizottságot (English Grand Committee), amely kizárólagos illetékességgel rendelkezne az angol törvények ügyében.28 Az Alsóház elnökét (Speaker of the House of Commons) illetné meg az a jog, hogy eldöntse, mely javaslatok tartoznának e körbe. A Munkáspárt az effajta elképzeléseket az unióra nézve fenyegetőnek minősítette, és határozottan elutasította. Választási ígéretükkel összhangban a 2010 májusában kormányra került konzervatívok nem „ejtették” ezt az ügyet, és a liberális demokratákkal olyan koalíciós szerződést kötöttek, amely egy új bizottságot állított fel az „angolkérdés” megvizsgálására. A Sir William McKay elnöklete alatt tevékenykedő hatfős testület (Commission on the Consequences of Devolution for the House of Commons) 2013 márciusára készítette el a jelentését, arra az álláspontra helyezkedve, hogy „nélkülözhetetlen” („essential”) az aszimmetrikus devolúcióval kapcsolatos angol aggályok figyelembevétele. Ennek fényében a bizottság azt javasolta, a közvélemény-kutatásokra is hivatkozva, hogy „alapesetben” („normally”) az Angliára vonatkozó döntések csak az angol képviselők többségének az egyetértésével legyenek elfogadhatók.29 Ennek az elvnek a konkrét megvalósítását illetően több megoldás is felmerült, egyebek között az angol képviselők szavazatainak duplán számolása és a devolúcióban részesült országrészek képviselői helyeinek jelentős csökkentése. A kormányban is részt vevő neves konzervatív gondolkodó, Oliver Letwin azzal a javaslattal élt, hogy az Angliát érintő törvények esetében a parlamenti vitában egy „negyedik olvasat” („fourth reading”) is legyen, s ebben csak az angol képviselők szavazhassanak.30 A koalíciós kormány azonban egyelőre még egyik megoldás mellett sem kötelezte el magát; úgy tűnik, a skót függetlenségi referendum előtt óvakodik a határozott lépésektől. Néhány alapelvet viszont leszögezett a McKay-bizottság: közöttük szerepel az, hogy a devolúció visszavonása nem kerülhet szóba, a jelenlegi helyzet hosszú távú fenntartása viszont kockázatos.31 Az „angol szavazatok az angol törvényekről” elve az első rátekintésre logikusnak tűnik, valójában azonban súlyos gyakorlati nehézségekbe ütközik a megvalósítása. Először is: hogyan lehet meghatározni, melyek a kizárólag Angliát érintő ügyek és törvények? 1707 óta Anglia és Skócia oly sok szállal szövődött össze, hogy az effajta elhatárolás felettébb problematikus. Ez ráadásul – Hazell szavaival – „a parlamenti képviselők két kategóriáját teremtené meg” (vagyis a britet és az angolt), ami nyilvánvalóan ellentmond annak a régi alkotmányos alapelvnek, miszerint minden képviselő minden ügyhöz hozzászólhat és szavazhat.32 Azt a felvetést pedig, hogy számottevően csökkentik a westminsteri parlamentben helyet foglaló skót képviselők számát, Skócia aligha fogadná el, hiszen ebben az esetben a Skóciát is érintő közös ügyekben sem tudná megfelelően hallatni a hangját. 40
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
Angol parlament Egy külön angol parlament legalább részben kiiktathatná a fentebbi megoldás kritikus pontjait, de ténylegesen talán még több problémát vetne fel, mint amennyit megoldana. Ezzel magyarázható, hogy ennek az opciónak jóval kisebb a támogatottsága, mint az előbbinek, noha kétségtelen, hogy 1998-ban elindult egy mozgalom, „Kampány az angol parlamentért” (Campaign for the English Parliament) néven. Teresa Gorman konzervatív képviselő 1999-ben törvényjavaslatot is kezdeményezett az Alsóházban annak érdekében, hogy írjanak ki népszavazást a külön angol parlament felállításáról.33 Bár konzervatív berkekben az ötlettel sokan szimpatizáltak, s néhány befolyásos tory politikus, köztük David Davies (Cameron riválisa a 2005-ös pártelnöki választáson) is támogatta az elképzelést, a pártvezetők többsége, józan óvatosságot tanúsítva, nem kívánta e radikális lépést felkarolni. Ez még az „angol szavazatok az angol törvényekről” elvét szolgáló elképzeléseknél is mélyebben érintené a szigetország közjogi berendezkedését, azt gyakorlatilag a négy államalkotó nemzet föderációjává változtatva. Joggal utal több kutató is arra, hogy egy olyan föderáció működése igencsak problematikus lehet, ahol az egyik egység aránytalanul nagyobb a többinél – Anglia a brit népesség 85 százalékát tömöríti. Az angol parlament „súlya” szinte agyonnyomná a többiét. Ezt a megoldást a McKay-bizottságnak a már tárgyalt jelentése sem tekinti járható útnak.34 Az angol választópolgárok körében az angol parlament támogatottsága eddig nem érte el a 20 százalékot, bár az angol–skót viszony kiéleződése ezen változtathat a jövőben. Anglia teljes függetlensége E megoldás kétségkívül abszurdnak hat – s annak is tartható. Mégsem pusztán elvi lehetőségről van szó, hiszen e gondolatnak is vannak szószólói. S nem pusztán az alábbiakban még említendő, minimális támogatottságú pártokra gondolok. Ezen elképzelés hívei közé sorolható, többek között, az „angolkérdés” exponálásának ismert képviselője, az angol identitás felkarolását középpontba állító Simon Heffer is, akinek a munkájával az alábbiakban még foglalkozunk.
A pártpolitikai dimenzió Előbb azonban néhány szót a pártpolitikai vetületről. A fentiekben láttuk, hogy az „angolkérdés” ügyét elsősorban a Konzervatív Párt karolta fel – s ez természetesen nem véletlen. A Konzervatív Párt ugyanis gyakorlatilag „angol párttá” vált: 1997-ben, az Új Munkáspárt „földcsuszamlásszerű” győzelmekor a toryk már egyetlen mandátumot sem szereztek sem Skóciában, sem Walesben. Még 2010-ben is, amikor ismét kormányra
2014. nyár
41
Egedy Gergely
tudtak kerülni, csak egyet nyertek el az 59 skóciai választókerületből. A brit tudat megrendülése kapcsán már volt szó arról, hogy Margaret Thatcher és John Major politikája nagymértékben elidegenítette a skótokat – ennek mértékét tükrözi, hogy 1979-ben a toryknak még 22 mandátumuk volt ott. A Munkáspártot viszont a skóciai és a walesi mandátumok elveszítése roppant előnytelenül érintené, hiszen a párt hagyományosan erős pozíciókkal rendelkezik a kelta országrészekben.35 Ez a sajátos helyzet egyrészt ellenérdekeltté teszi őket az „angolkérdés” felkarolásában, másrészt kétségtelenül erős csábítást jelent a konzervatívoknak arra, hogy az angol nacionalizmus irányába mozduljanak el. A párt vezetősége azonban mindeddig nagyfokú megfontoltságot és óvatosságot mutatott. David Cameron maga is több ízben határozottan kijelentette, hogy nem Anglia, hanem az egész Egyesült Királyság miniszterelnöke kíván lenni. A Konzervatív Párt csak addig a pontig hajlandó elmenni, hogy az „angol szavazatok az angol törvényekről” elvének valamiféle megvalósítását támogassa, az unió kockáztatása nélkül. A toryknak számolniuk kell azzal, hogy az „angolkérdés” melletti kiállásuk és az unió egyidejű fenntartása csak igen szűk politikai mozgásteret engedélyez nekik. Az „angolság” ügyét érdemben az egyébként alapvetően angliai bázisú brit Függetlenségi Párt (UK Independence Party, UKIP) sem vállalja fel – ez, bár az utóbbi időben tett gesztusokat az „angolkérdés” ügyében, lényegében éppúgy a britségre és a brit dimenzióra összpontosít, mint a Konzervatív Párt. Az Európa-ellenesség tehát a UKIP esetében sem kapcsolódik össze az unióellenességgel.36 S lényegében ugyanez mondható el a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Pártról (BNP) is, amely etnonacionalista programját kifejezetten a „brit néppel” kötötte össze. Colin Copus érdekes tanulmányában kimutatja, hogy az 1997 utáni Egyesült Királyságban csak egészen kis pártok állították programjuk középpontjába az „angolságot” és az „angolkérdés” radikális megoldását.37 Közülük szerinte három vált említésre méltóvá: a legjelentősebb a 2002-ben alapított, s ma is aktív Angol Demokraták Pártja (English Democrats Party, EDP), valamint a 2003-ban létrejött, s 2012-ben megszűnt „Anglia az Első” Párt (England First Party, EFP) és a már 1991-ben megalakított, de szintén a politikai süllyesztőbe kerülő Angol Függetlenségi Párt (English Independence Party, EIP). A külön angol parlament felállítását mindhárman alapvető politikai céljuknak nevezték, s támogatásukról biztosították a „Campaign for an English Parliament” mozgalmat, amelynek a magát az SNP angliai változatának tartó Angol Demokraták Pártja volt a fő szervezője. 2014-ben ez utóbbi párt Anglia teljes „függetlensége” mellett foglalt állást. Közös szimbolikus követelésként fogalmazódott meg, hogy Szent György napját országos ünneppé tegyék. Arra a kérdésre, hogy „Kik az angolok?”, az „Anglia az Első” Párt, markánsan etnonacionalista alapra helyezkedve, „a fehérellenes rasszizmus” („anti-white racism”) leküzdését jelölte meg fő céljának. Az Angol Függetlenségi Párt is etnikailag meghatározható csoportként tekintett az angolokra, de nem helyezkedett az etnikai kizárólagosság pozíciójára, ők a hangsúlyt az angol kultúra és értékrend elfogadására fordították. A legszélesebb országos 42
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
szervezettséggel rendelkező Angol Demokraták Pártja viszont az angol nacionalizmusnak kifejezetten a „közpolgári” („civic”) változatát képviseli, vagyis Anglia minden lakosát angolnak tekinti („all the people of England”), és érvelésének középpontjába azt állítja, hogy a brit állam a specifikusan angol érdekeket háttérbe szorítva működik. Az EU-val kapcsolatban mindhárman Anglia kilépése mellett foglaltak állást.38 E pártok választói támogatottsága minimális szinten maradt, ebből azonban tévedés lenne arra következtetni, hogy azon polgárok száma is hasonló arányú, akik fontosnak tartják az „angolkérdés” valamilyen megoldását. Azokban a közvélemény-kutatásokban (például Ipsos Mori, ICM Research), amelyekben az angol parlament kívánatosságára vonatkozó kérdést olyan kontextusban tették fel, amely feltételezte az Egyesült Királyság fennmaradását, többséget kapott az igennel válaszolók aránya.39 E felmérésekből az is kiderült, hogy a konkrét strukturális-intézményi kérdések jobban érdeklik az angol választók többségét, mint a kifejezetten az angol identitással összekapcsolható, elvi jellegű ügyek.
Anglia újraalkotása: Heffer Az 1997-es skóciai és walesi hatalomátruházást követő angol „nemzeti reneszánsz” emblematikus ideológusa, az angol identitás és Anglia függetlenségének egyik legharciasabb szószólója Simon Heffer volt. A Konzervatív Párt jobbszárnyához tartozó történész-publicista, a Daily Telegraph, a Daily Mail és a Spectator munkatársa, 1999-ben jelentette meg elhíresült könyvét (Nor Shall My Sword. The Reinvention of England), amely a skótokkal kialakított történelmi kapcsolat átalakítása, de facto megszakítása, Anglia „önállósodása” mellett érvelt – a konzervatívok részéről is számos jogos kritikát kiváltva.40 Heffer abból indult ki, hogy az „angolságot” teljes mértékben el kell választani a „britségtől”. Meggyőződése szerint az a körülmény, hogy a skótok számottevő része ki akar válni az unióból, önmagában is megkérdőjelezi a brit tudat fenntartásának értelmét. Már az ezredfordulón úgy látta, Skócia teljes kiszakadása csak idő kérdése, mert a skótok jó része abban a tudatban nevelkedett, hogy az unió hátrányos Skócia számára. E feltételezés hamis ugyan szerinte, ám a következtetést óhatatlanul le kell vonni belőle: „ha van írás Hadrianus falán, akkor az nem más, mint hogy az angoloknak el kell szakadniuk a skótoktól”.41 Egy olyan liberális nemzet, mint az angol – fűzi hozzá – egyébként sem tehet mást, mint hogy elismerje a skótok jogát a saját államiságukhoz. Az 1990-es években folytatott konzervatív politika mégis hibás irányvonalat választott – állapítja meg: míg a Munkáspárt elkötelezte magát a skóciai hatalomátruházás mellett, John Major kormánya – ragaszkodva az unionizmus „romantikus és szentimentális” eszméjéhez – elutasította a devolúciót. Ez az állásfoglalás azt a benyomást keltheti, hogy Heffer, nem is alaptalanul, a nagyobb rugalmasságot hiányolta a toryk
2014. nyár
43
Egedy Gergely
politikájából; valójában azonban más volt a célja: az angol identitás megerősítése és az angol nacionalizmus egy sajátos változatának a megalapozása. Az ő olvasatában ugyanis a toryknak nem olyasféle ajánlatot kellett volna tenniük a skótoknak, amelyet vetélytársaik indítványoztak; szerinte egy korlátozott jogkörű parlament nem válhat mássá, mint a szeparatizmus bástyájává és az angol adófizetők pénzének kiszivatytyúzójává. Azt kellett volna megkérdezniük a skótoktól, hogy elfogadják-e az addigi helyzetüket, vagyis maradnak-e az Egyesült Királyság keretében, saját törvényhozás nélkül, avagy a teljes függetlenséget választják.42 Heffer úgy látta, a skót függetlenségi törekvésekre Anglia nem adhat más választ, csak azt, hogy – súlyos történelmi mulasztást pótolva – kialakítja saját identitását. Elismerte, ez nem ígérkezik egyszerű feladatnak, hiszen míg például a skótok sosem keverik össze a „brit” és az „angol” jelzőket, s egyre növekvő hányaduk azonosítja magát „inkább skótként, mint britként” vagy épp kizárólag skótként, az angolok zöme magától értetődően fogadja el a brit jelzőt.43 Az elnyomásnak – jegyzi meg – akár valóságos, akár csak képzelt (mint a skótok esetében), megvannak a maga előnyei, segít ugyanis a kohézió megteremtésében. Az angol identitást ilyen külső tényező nem erősítette.44 Gyengeségéhez hozzájárult az is, hogy az állami iskolákban csak a brit örökségről lehet tanulni, a kifejezetten angolról nem. Ily módon az angol gyerekeket arra szocializálják, hogy magukat ne angolként, hanem britként azonosítsák – panaszolja. A munka konklúziója egyértelmű: az angoloknak követniük kell a skótokat a határozott nemzettudat kialakításában. Heffer értelmezésében a skótok – azzal, hogy fel akarják bontani az uniót – „nem hagynak más megoldást az angoloknak, mint hogy kitalálják magukat”.45 Hozzáteszi ugyanakkor: az angol nemzettudatnak „defenzívnek, nem pedig agresszívnek” kell lennie, arra kell irányulnia, hogy megőrizze és megóvja az angol kultúrát és életformát, nem épülhet tehát az etnikum vagy a vallás kizáró kritériumaira. Heffer elfogult értékelése szerint az angolok „évszázadokon át ontották a pénzt a skótoknak és a walesieknek”, az angol adófizető tehát nyertese lenne Skócia távozásának. Gazdasági szempontból minden az angol–skót kapcsolat jelenlegi formájának a felbontása mellett szól – fogalmazódik meg a következtetés. („Az angolok számára a skót függetlenséghez vezető út arannyal van kirakva.”)46 Fűzzük ehhez hozzá: Heffer egyáltalán nem állt egyedül e véleményével – egy 2009-ben készített közvéleménykutatás szerint az angolok egyharmada úgy gondolta, hogy a skótok többet kapnak, mint amennyi járna nekik.47 Mindezen túlmenően, Margaret Thatcherrel egyetértve, Heffer is úgy vélte, az „etatista” szemléletű Skócia polgárai túlságosan függővé váltak a „welfare state” juttatásaitól – kiválásuk az angoloknak tulajdonított vállalkozói szellemnek nagy lökést adna.48 E gondolatmenettel összhangban Heffer bírálja azokat, akik úgy érzik, hogy Anglia egyedül, vagyis Skócia (és esetleg akár Wales és Észak-Írország) nélkül nem 44
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
boldogulna a világban. Ez szerinte kishitűség. Arra viszont különösen ügyelnie kell Angliának, figyelmeztet – s e ponton markánsan megmutatkozik a toryk zömének mély euroszkepticizmusa –, hogy ne váljon az EU egyik „régiójává”.49 A bevezetésben említettük, hogy az „angolkérdés” egyik lehetséges megközelítése Anglia decentralizációja. Heffer ezt a leghatározottabban elvetette – ő a regionalizációban Brüsszel azon törekvését látta, hogy mindenütt kiiktassa a nemzettudatot. Ha sok más kérdésben nem is, felfogása e tekintetben megegyezik a brit konzervatív gondolkodás fősodrával, amely élesen ellenzi az EU valamiféle szupranacionális állammá válását.50 Az ő megközelítésében még az angol parlament is rossz kompromisszum lenne: „a regionalizmus első győzelme”. Szerinte ugyanis a westminsteri törvényhozás mellett működő angol parlament nem láthatná el feladatát az angol nemzet igazi parlamentjeként, mert azon ügyekben, amelyek egy 50 milliós nemzet számára a legfontosabbak, továbbra sem az angolok dönthetnének.51 Legyen angol parlament – írja –, de csak olyannak van létjogosultsága, amely az angol nemzetet érintő kérdések mindegyikében egyedül dönthet. Egy ilyen intézmény viszont nem fér bele a föderális struktúrába. A gondolatmenet egésze azt sugallja, hogy Heffer számára Anglia „függetlensége” az optimális megoldás – s valóban, ő a skótok westminsteri képviseletének a csökkentését sem tartaná igazán jó megoldásnak. Ezért felveti azt, hogy abban az esetben, ha a skótok mégsem a teljes függetlenséget választják, magában Angliában kellene népszavazást tartani arról, együtt kívánnak-e maradni Skóciával. A devolúció nyomán kialakult helyzet hosszú távú fenntartását az angolokra nézve mindenképp sérelmesnek látja: perspektivikus megoldás az ő olvasatában csak a devolúció visszavonása lehet – vagy pedig az unió felbontása. S történelmi esélyt az utóbbinak tulajdonít.52
Scruton Angliáról Az angol identitás kérdése és Anglia sorsa Heffernél jóval nagyobb formátumú gondolkodókat is foglalkoztat, köztük a világhírű konzervatív filozófust, Roger Scrutont is. A legrészletesebben Angliáról írott elégikus hangvételű könyvében (England: An Elegy53) szól erről – ez magyarul is elérhető Anglia, egy eltűnő ideál címmel. Az ő kiindulópontja az, hogy bár a közös állam keretében „az angolok megtanulták magukat britként meghatározni”, brit nemzet sohasem létezett.54 Az angolok valójában megmaradtak angolnak, hűségük Angliához köti őket, nem pedig Skóciához vagy Írországhoz. Klasszikus nemzettudat viszont nem alakult ki a körükben; az a kérdés, hogy mik is ők, fel sem merült bennük, mégpedig azért nem, „mert Anglia olyan erősen fogva tartotta képzeletüket, hogy ösztönszerűen tudták, kik ők”. Ez magyarázza – teszi hozzá a filozófus –, hogy a kontinentális politikában meghatározó szerephez jutó nemzeti eszmékre az angoloknak nem is kellett hivatkozniuk hűségük igazolásához.
2014. nyár
45
Egedy Gergely
Hogy akkor mi volt számukra Anglia? Scruton megközelítésében mindenekelőtt „szülőföld”, olyan hely, „amelyet szokások szentesítenek”.55 Az angol patriotizmus hasonlóvá vált a régi rómaiakéhoz: mindkettő az anyaországra irányult. Az angolság egyetlen kritériuma hosszú évszázadokon át az angliai születés volt. A régi, történelmi Anglia azonban a maga sajátos prenacionalista beállítottságával, a szülőföld hagyományaihoz való ragaszkodásával a 20. század végére végleg elveszett. Scruton keményen bírálja az angolokat, azt állítva, hogy elsősorban ők maguk felelősek Anglia „betiltásáért” (forbidding), okfejtéséből azonban kitűnik, hogy az Európai Uniót és az Egyesült Királyság kelta országrészeit is erősen hibáztatja. Számunkra e helyütt különösen az utóbbi gondolatmenete releváns. Érvelésének lényege az, hogy a Munkáspárt, amely az ő olvasatában szándékosan az angol hagyományokat támadja és bomlasztja, „sohasem jutott volna hatalomra, ha nem állnak mellé azok a skót és walesi választók, akik angolellenes erőnek tekintik”.56 A Labour Party-t érő éles konzervatív kritikája így szorosan összekapcsolódik azzal a feltételezéssel, miszerint a párt választói bázisának számottevő részét adó skótok és walesiek (de főként az előbbiek) angolellenesek. A Munkáspárt holdudvarában – írja – „egy nagyhatalmú értelmiségiekből és tudósokból álló társaság” arra törekszik, hogy „aláássa a régi Anglia tekintélyét, és nevetségessé tegye az országot a fiatalok előtt”. Ezen a gondolatmeneten haladva jut el ahhoz a nyilvánvalóan erősen vitatható megállapításig, miszerint a hatalom decentralizálása, a devolúció „nem annyira a skótok és walesiek érdekében, mint Anglia ellenében ment végbe”.57 Angliáról írott elégiájában megfogalmazódik a klasszikus „angolkérdés” ügye is: míg a skótok és a walesiek továbbra is törvényeket alkothatnak Angliának, fordítva az angoloknak erre nincs módjuk.58 Egy másik – újabb – írásában egyenesen úgy fogalmaz Scruton, hogy a Munkáspárt semmivel sem okozott nagyobb kárt, mint azzal, hogy a skót törvényhozás felállításával párhuzamosan nem vette ki a skót képviselőket a westminsteri parlamentből.59 A skót–angol határ csak észak felől járható át – képletesen így jellemzi a helyzetet. A konzervatív filozófus a radikális hatalomátruházással hozza öszszefüggésbe azt is, hogy a Brüsszel által készített térképeken az Egyesült Királyságban már csak régiókat találni, „Angliát meg sem említik”.60 Ez őt a háromszor felosztott és végül Európa térképéről is letörölt Lengyelország sorsára emlékezteti, nyilvánvalóan erős érzelmi indulatok hatására. 2014 februárjában Scruton úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy a skót törvényhozás létrehozása nemcsak széles körű önkormányzatot adott a skótoknak, hanem abban is segített nekik, hogy „továbbra is ők irányíthassák az angolokat”.61 Arra utalt ezzel, hogy az 1997-es Scotland Act – a skótok westminsteri képviseletének fenntartásával – stratégiai segítséget nyújtott a skót szavazatokra építő Munkáspártnak, amelyet „Anglia betiltása” című, 2008-as írásában felelőssé tett az egykori nemzeti (brit) egység megbontásáért.62 Maguk a skótok ugyan már nem kívánják a munkáspárti kormányzást, 46
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
és az SNP-re szavaznak – állította –, az angolokat viszont továbbra is a Labour Party irányítása alatt szeretnék látni. Tony Blair és Gordon Brown különösen sokat tett az angol identitás aláásásáért: egyik cikkében, igen csípősen, úgy fogalmaz, hogy olyan nemzettudatot akartak kialakítani, amely „összeegyeztethető Anglia eltűnésével”.63 Ami Skócia függetlenségét illeti, szerinte arról az angolokat elfelejtették megkérdezni – mindenki csak a skótok véleményével foglalkozik, pedig az angolokat éppúgy érinti a kérdés.64 A fentebb idézett 2014-es rádiónyilatkozatban saját álláspontját a skót függetlenség ügyében úgy határozta meg, hogy ő „Anglia függetlensége” mellett szavazna, „a két ország közötti barátság megerősítése érdekében”. Az igazi barátság ugyanis függetlenséget igényel – jelentette ki.65 Mindehhez, befejezésképp, csak egy egész keveset fűzzünk hozzá. A neves politológus, Richard Rose 1982-ben úgy fogalmazott, hogy Anglia elsősorban „lelkiállapot, nem pedig állam”. Az angol nemzettudat, ha erről egyáltalán beszélhetünk, kulturális tartalmú – nem volt szüksége politikai dimenzióra, hiszen az Egyesült Királyságban Anglia volt a legerősebb.66 Napjainkra kétségtelenül megerősödött az angol identitás, ám ebből még nem következnek konkrét intézményi megoldások. A két nagy párt egyaránt azon az állásponton van, hogy az Egyesült Királyság olyan politikai érték, amely érdemes és méltó a védelemre, az „angolkérdés” megoldása tehát csak ebben a keretben képzelhető el. A kulcstényező tehát az, hogy az angol identitás milyen mértékben politizálódik, s Anglia milyen típusú politikai közösséggé kíván válni. Erre pedig bizonyára erőteljes hatással lesznek a skóciai fejlemények.
Résumé This study is concerned with the analysis of the so-called “English Question”. This concept can relate both to the role of England within the Union and to regionalism within England. The author discusses the English Question at the UK-level, concentrating his attention on the so-called West Lothian issue whereby Scottish MPs can vote on English-only matters, but English MPs cannot vote on matters handled by the Scottish parliament. The study starts from the assumption that British identity served the British state very effectively but the resurgent national consciousness of the “Celtic fringes”, the devolutions of 1997 and, especially, the recent Scottish bid for independence have significantly strengthened English national identity and have called into question the raison d’étre of British identity. There are three institutional solutions to strengthen England’s position: “English votes on English laws”, an English parliament and English independence. The study analyses each of these answers to the English Question, referring also to the views of the noted conservative philosopher, Roger Scruton, the author of a famous “elegy” on England.
2014. nyár
47
Egedy Gergely
Jegyzetek 1 Arthur Aughey: „The Challenges to English Identity”. In: The English Question (szerk. Robert Hazell). Manchester: Manchester University Press, 2006. 45. o. 2 Emlékezetes, hogy a Labour Party 1997-től egészen 2010-ig kormányozta a szigetországot. A decentralizáció és a devolúció fogalmainak megkülönböztetéséhez l.: Kaiser Tamás: Gördülő devolúció az Egyesült Királyságban. Megválaszolatlan kérdések, új kihívások. Budapest: Gondolat Kiadó, 2012. 13. o. Kaiser fogalmazásában „a devolúció a Westminster parlamenti szupremáciája révén gyakorolt hatásköröknek a területi alapon szerveződő, választott testületekre való átruházását, azaz »visszaosztását« testesíti meg”. 3 Egedy Gergely: „A brit identitás felbomlása?”. Századvég, No. 3. (2007). 102–103. o. 4 Roger Scruton: Anglia. Egy eltűnő ideál. Budapest: Typotex, 2004. 9. o. 5 Ian McLean – Alistair McMillan: „England and the Union since 1707”. In: The English Question, 24. o. 6 Jim Bulpitt: Territory and Power in the United Kingdom: An Interpretation. Manchester: Manchester University Press, 1983. 104–132. o. 7 Robert Colls: The Identity of England. Oxford: Oxford University Press, 2002. 377. o. A neves történész, Linda Colley szerint viszont volt brit identitás, amely jól meg is fért a többi identitással. Vö.: Linda Colley: Britons: Forging the Nation, 1707–1837. London: Pimlico, 1994. 8 Albert V. Dicey: England’s Case against Home Rule. London: J. Murray, 1886. 9 McLean – McMillan: i. m. 29–30., 36. o. Ezt a fajta unionizmust a szerzőpáros „elsődleges unionizmusként” (primordial unionism) jellemezte. „Instrumentális” jellegű viszont az unionizmus szerintük akkor, ha más célokat szolgál, így például a nagyobb katonai erő biztosítását vagy egy uniformizált jóléti állam kialakítását. 10 Részletesebben: Egedy Gergely: Nagy-Britannia története (XX. század). Budapest: Aula, 1998. 359–360. o. 11 Egedy: „A brit identitás felbomlása?”. 113–114. o. 12 Peter Lynch: „The Scottish Conservatives, 1997–2001: From Disaster to Devolution and beyond”. In: The Conservatives in Crisis (szerk. Mark Garnett – Philip Lynch). Manchester: Manchester University Press, 2003. 164–181. o. 13 Talán a legismertebb beszéde e tárgykörben: „Tony Blair’s Britain Speech”. The Guardian, http:// www.theguardian.com/uk/2000/mar/28/britishidentity.tonyblair, 2000. március 28. Kaiser ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy Blair valójában nem volt a devolúció eszméjének igazi elkötelezett je, azt politikai-taktikai okokból támogatta. Kaiser: i. m. 38. o. 14 Andy Newman: „A Political Imaginary for an English Left”. In: Imagined Nation: England after Britain (szerk. Mark Perryman). London: Lawrence and Wishart, 2008. 223–240. o. 15 Aughey: i. m. 48–49. o. 16 Uo. 49. o. 17 Richard Weight: Patriots. National Identity in Britain, 1940–2000. Basingstoke: Macmillan, 2002. 733. o. A neves skót marxista történész, Tom Nairn már 1977-ben „megjövendölte” Nagy-Britannia felbomlását. Tom Nairn: The Break-Up of Britain. London: New Left Books, 1977. 18 Andrew Marr: The Day Britain Died. London: Profile Books, 2000. 19 Kaiser: i. m. 72. o. 20 Robert Hazell: „Introduction: What is the English Question?”. In: The English Question, 1. o. 21 Michael Kenny – Guy Lodge: „More than One English Question”. In: Breaking up Britain. Four Nations after a Union (szerk. Mark. Perryman). London: Lawrence and Wishart, 2009. 229. o. 22 Hazell: i. m. 2. o. 23 Robert Hazell: „Conclusion: What Are the Answers to the English Question?”. In: The English Question, 224. o. A 2000 és 2012 közötti trendhez, a támogatottság lassú, de biztos növekedéséhez l. a The Economist cikkének grafikonját: „The McKay Commission: Fear and Lothian. The English
48
Külügyi Szemle
Anglia az Egyesült Királyságban
24 25 26
27
28 29
30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42
Are Ever More Anxious about Devolution”. The Economist, http://www.economist.com/news/ britain/21574505-english-are-ever-more-anxious-about-scottish-devolution-fear-andlothian, 2013. március 30. Tegyük hozzá, hogy a skótok többsége is egyetért e vélekedéssel. Philip Lynch: „Nationhood and Identity in Conservativ Politics”. In: The Conservatives in Crisis. 187. o. William Hague: „English Votes on English Laws”. BBC News, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_ news/politics/394997.stm, 1999. július 15. David Cameron: „Scots and English Flourish in the Union”. The Telegraph, http://www.telegraph. co.uk/comment/personal-view/3639114/Scots-and-English-flourish-in-the-Union.html, 2007. április 11. Cameron ebben egyszerre áll ki az unió fenntartása és az „aszimmetrikus devolúció” következményeinek figyelembe vétele mellett. Ehhez l. még: Dylan Jones: Cameron Cameronról. Kötetlen beszélgetések a brit miniszterelnökkel. Budapest: HVG Könyvek, 2011. 18. o. Az olyan javaslatok ügyében pedig, amelyek Walest is érintik, az angol és a walesi képviselők együttes részvételét indítványozta a jelentés. V. ö: „Tories Consider MP Voting Changes”. BBC News, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/politics/7481906.stm, 2008. július 1.; Ian Dale: „West Lothian Question Needs a Clear Answer”. The Telegraph, http://www.telegraph.co.uk/ comment/personal-view/3560188/West-Lothian-question-needs-a-clear-answer.html, 2008. július 4. „Tories Ponder English-Only Voting”. BBC News, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/ politics/7065941.stm, 2007. október 28. A kulcsmegállapítás: „The report called for the adoption of a constitutional convention that decisions at the United Kingdom level with a separate and distinct effect for England (or for England-and-Wales) should normally be taken only with the consent of a majority of MPs for constituencies in England (or England-and-Wales).” A bizottság teljes jelentése itt olvasható: „The McKay Commission: Report of the Commission on the Consequences of Devolution for the House of Commons – Commons Library Standard Note”. www.parliament.uk, http://www.parliament. uk/business/publications/research/briefing-papers/SN06821/the-mckay-commissionreport-of-the-commission-on-the-consequences-of-devolutio, 2014. február 14. 13. o. Oliver Wright: „English MPs »Could Get Veto on Laws« under Government Plans”. The Independent, htt p://www.independent.co.uk/news/uk/politics/english-mps-could-get-veto-on-lawsunder-government-plans-8698506.html, 2013. július 9. The McKay Commission: i.m. 13. old. Hazell: i.m. 225. Részletesebben: Teresa Gorman: A Parliament for England. Cheltenham: This England Books, 1999. „The McKay Commission: Report of the Commission…”. 13. o. („Federalism, both England-wide with an English parliament or with English regions, has compelling objections”.) Matt Beech: „Conclusion: A Cameronite United Kingdom?”. In: The Conservatives under Cameron. Built to Last? (szerk. Simon Lee – Matt Beech). London: Palgrave-Macmillan, 2009. 211–212. o. A „West Lothian Question” valamilyen megoldását a UKIP is támogatja, de hangsúlyozottan az unió megőrzésének szándékával. A UKIP programjához részletesebben ld. Kaszap Márton e számban megjelenő tanulmányát: UKIP: Hogyan kell értelmezni a radikális jobboldali párt felemelkedését? Colin Copus: „English National Parties in Post-Devolution UK”. British Politics, Vol. 4. No. 3. (2009). 367–368. o. Uo. 373–378. o. Uo. 380–381. o. Simon Heffer: Nor Shall My Sword. The Reinvention of England. London: Weidenfeld and Nicolson, 1999. Uo. 3. o. („If there is writing on Hadrian’s Wall it reads that the English should leave Scotland to its own devices”.) (Hadrianus fala Észak-Angliában húzódik – E.G.) Uo. 9. Wales más eset Heffer szerint: a walesiek lényegében egy „sajátos régióként” tekintenek önmagukra, ezért „a nacionalizmus és Wales nem igazán illik össze”. Uo. 22. o.
2014. nyár
49
Egedy Gergely 43 Uo. 22. o. Az angol azonosságtudat első látványos megnyilvánulásaként említi, hogy a kilencvenes évek második felétől az angol futballválogatottat a Szent György-keresztes zászlóval biztatják a szurkolók. 44 Uo. 38. o. 45 Uo. 37. o. („… the Scots … effectively leave the English with no option but to reinvent themselves”.) 46 Uo. 67. o. Ténylegesen Skócia, Wales és Észak-Írország közkiadásainak finanszírozása az ún. Barnett-formula szerint történik, amelyet a hetvenes évek második felében, az akkori népességi arányok alapján dolgoztak ki. 47 Kenny–Lodge: i. m. 230. o. Az egy főre eső közkiadások Skóciában valóban magasabbak, mint Angliában. 48 Heffer: i. m. 55. o. 49 Uo. 58. o. 50 Uo. 101. o. A konzervatívok EU-politikájához l. Gálik Zoltán: „Brit koalíciós Európa-politika konzervatív módra: távolságtartás új alapokon”. Külügyi Szemle, Vol. 10. No. 1. (2011). 71–106. o., valamint Egedy Gergely: „A brit konzervatívok és Európa”. Grotius, http://www.grotius.hu/ publ/displ.asp?id=NODCWG, 2010. 51 Heffer: i. m. 109–110. o. 52 Uo. 133. o. („Removing this imbalance means either ending devolution or ending the Union.”) 53 Roger Scruton: England: An Elegy. London: Chatto & Windus, 2000. 54 Scruton: Anglia. Egy eltűnő ideál. 10. o. 55 Uo. 11–12. o. 56 Uo. 194. o. 57 Uo. 194. o. 58 Uo. 195. o. 59 Roger Scruton: „When Will the Conservative Party Fight for England?”. Conservative Home, http:// www.conservativehome.com/platform/2013/01/roger-scruton.html, 2013. január 5. 60 Roger Scruton: „The Forbidding of England”. The American Spectator, http://spectator.org/ articles/42722/forbidding-englandm, 2008. november. 61 Roger Scruton: „A Point of View: Should the English Have a Say on Scottish Independence?”. BBC, http://www.bbc.com/news/magazine-26173128, 2014. február 23. 62 Scruton: „The Forbidding of England”. („The Labour Party can rule over the English only with the help of its Welsh and Scottish MPs. Under its jurisdiction our nation has ceased to be the single nation that we were taught to believe in…”.) 63 Uo. („… a new kind of national loyalty, one which is compatible with the disappearance of England”.) 64 Hefferhez hasonlóan ő is azt állítja, hogy Anglia anyagilag segélyezi Skóciát. 65 Skócia kilépése szerinte kizárólag katonai-stratégiai okokból lenne hátrányos, de London és Edinburgh szoros együttműködésével ezt ellensúlyozni lehetne. Scruton: „A Point of View…”. 66 Weight: i. m. 10. o.
50
Külügyi Szemle